Dániel pap lesz

Falusi embernek, s főkép egy becsületes embernek nem lehet olyan könnyen mozdulni a hivatalából, mint a nagyvárosi uraknak. Azok összevesznek előljáróikkal, egy kis pénzt félrekezelnek, s kész az egész munka, szabadok – előttük a szép világ! Ma pénztárnokok, holnap vasuti konduktorok, fényes arany vagy ezüst paszománttal; ma szerkesztők valamely uj journálnál, holnap már képviselőjelöltek a Tisza-Duna között, s járnak velök a bemutató honmentők. De fölötte máskép vagyon ez falun. Ott a sörtéseket el kell adni, teheneket el kell adni, lovakon tultenni, szőlőt elcsereberélni, borokat elhelyeztetni soha meg nem fizetem korcsmárosokhoz, s a falutól, s esperes urtól is nehéz kivájni az elbocsátó levelet. A nélkül pedig nincs ut se fel, se alá.

Nem kellett már a rektorság Máthé Dániel urnak.

Két okból. Először csakugyan mást választottak a rektorok elnökének, egy kicsapott takarékpénztári ellenőrből lett rektort, ifjukori halálos ellenségét – tehát most már nem marad; másodszor komisz, irgalmatlan ének! S ő ezt soha se tudta! Hogy nyujtotta pedig sokszor, milyen áhitattal, azt hitte: mindenkinek a szive megérzi, hogy ő most mily remek munkát cselekszik. Nem kellett az asszonynak ösztökélni, ingerelni, hogy menjünk már, mit ülünk már ebben a förtelmes fészekben. (Mert különben Felső-Tompa gyönyörü szép kis helyecske volt bizony.) Röpösött is a Máthéné lelke örömében. Okos, tiszta fejü asszony létére, olyan bolond volt, hogy mindenütt a diszes rektorságot ócsárolta, a Fülöp Áron boltosnál, a Sarju mészárosnál, ki pedig szintén zsidó volt, tehát nem részünkről való; a Görbe Tutyi asztalosnál, (ki egyébként is, a mért rektor nem lehetett, minden belső embert halálosan gyülölt) s valami szin alatt, hogy teritőt készit az ur asztalára ajándékba, mielőtt elmennének – mindjárt, mindjárt bekukkantott a templomba – nézni a papné székét. Sőt nevetséges dolog csak kimondani is, sokszor bele is ült! Nem bün, igaz, igaz.

Senki se látta különben, csak Pista Andrisné, a harangozóné, de az – a mint megmutatta a körülmény, – éppenséggel elég volt.

– A rektorné asszony Pál-napján, éjfélben, tánczolt a templomban egy ingben, s eladta a lelkét az ördögnek, csakhogy az ura tompai pap lehessen.

No az már igazán nem volt igaz.

– A rektor ur Sarju zsidónál minden éjjel hamis bankót csinál, s Pestre viszik a sok pénzt.

Ebből se volt egyéb igaz, mint hogy Sarju vette át a Máthé ur borait.

A közben, a mint elterjedt a hire, hogy Máthé Dániel beadta a lemondását a presbiteriumnak, s Szent-György napkor már el is költöznek Tompáról, seregestől járt a nép, asszonya, férfia, örege, apraja a jó rektorékhoz.

– Óh lelkem, jó asszonyság, aranyos rektorné asszonyom, ne menjenek el közülünk, hiszen mint a szemünk világát, ugy szerettük mindig.

– Mivel bántottuk meg, ki bántotta, hogy az a haragos Isten pusztitsa el, a ki csak egy rossz szót is szólott a mi drága, jó rektor urunkról.

– Nem lesz többet olyan énekes, mint a milyen Máthé Dániel volt – nem, soha többet Tompán, de még a környéken sem. Nem halljuk többet oly szivre hatón, hogy: »Ez husvét ünnepében. Ez husvét ünnepében!« – hangzott utczahosszat a szivből jajgató asszonyok ajkairól.

– Olyan bucsuztatókat se hall többet a falu, a milyeneket Máthé Dániel mondogatott százszor, meg százszor, még a koldus Tamás Pál fölött is:

Betölt a falu sirással, a mellett, mint a sötét felhő, jött a sok fekete ruhás rektor barátkozni, hizelegni, kelletni magát a tompaiaknál, ócsárolni Máthé urat, hogy kevély volt, szivtelen volt, lenézte a szegény tanitót, kikerülte a szegény embert, mert nem birt a dölyfösségével, hogy megszedte magát a nép zsirján, hogy kiszivta a szegénység vérét. Menjen a gonosztévője, akassza fel cselekedeteiért a hóhér…

Az esperes ur is be-bejött a faluba két vén szürke lován, hozta a sógorát, a bakari részeges kántort, s árulta a presbiteriumnak, mint a legfáinabb portékát, a kinél különbet fél Magyarország nem szült. Mi ehhez képest Máthé? még a rongya se.

– Igaz a, nagytiszteletü esperes uram, mondogaták itt-ott, valamely pinczékben hallgatva a bakari rektor törött-fazék-hangját.

– Ez a hang, barátaim, bátoritá őket a jó esperes ur, maga is fúva a szép: »Igyunk fiuk« éneket. Aztán ha le nem mondott volna, suttogá az esperes, akczió alá kellett volna vetnem, mert csalás, hamisitás, sikkasztás, kötelességmulasztás, erkölcstelen parázna élet, stb. temérdek kanonikus hiba! Éppen a legjobbkor mondott le. Viszi a büne, a gonoszsága, barátaim. Igyunk.

Igy vigasztalta a jó lelkipásztor-főnök az együgyü népet, a ki mindig vak, s az is marad holtig. Mert a nehéz, terhes esperességgel az a kötelesség is jár, hogy vizitálni kell a népet sürün, és alkalmatosan vezetni.

A felső-tompaiak azonban megrögzött, konok emberek voltak, alig tette ki a lábát a jó esperes ur közülök, a két fehér ló még a csordás kutat sem érte el, már a boldogtalan, együgyü nép ott rimánkodott a rektora, a kedves, szeretett, jó rektora udvarában.

– Nem innen egy tapodtat sem, kedves rektor urunk, megjavitjuk a fizetését, hát hiszen épitünk még egy szobát, megfedjük a csürt cseréppel, uj kutat ásunk, nem megy, itt haljon meg közöttünk. Minden papunk, rektorunk itt halt még meg. Behelyheztetjük a czinterium udvarába, követ emelünk, mint a papunknak.

– Majd ha Felső-Tompán pap lesz Dánielem, mondá igaz örömmel a rektorné.

A jó emberek egymásra néztek, megcsóválták busan a fejüket, hogy a szegény rektorné csakugyan eladta a lelkét, csakugyan igaz, hogy Pál napján a templomban, hogy éjfélkor, teremtő Isten, s szomorun széledtek el egymásután hazafelé, hirdetve, hogy Máthéné alighanem igazán meghibázott az elméjében, bejár a templomba az ablakon, a hasadékokon tánczolni, s másnap érthetetlen dolgokat beszél, könyvekről, tanulásról, papságról!

Mély, mély, őszinte részvét töltötte el a tompaiak szivét.

Előbb erőszakosan közbevágtak, mikor Máthé ur eladta a szép lovait, hogy mit csinál ilyen potom áron; majd – mert az ember meghajlik a sors előtt – maguk is elkapkodták, a mit lehetett, jó olcsón, egy hordót, egy széket, asztalt, egy borjut, egy disznót.

Menni kellett a dolognak a maga rendjén, mint a nagy betegségnek, és végződni vagy egészséggel, vagy halállal.

Eljött az idő, hogy a felső-tompaiak uj rektort választottak, azt, a kit Máthé Dániel, kedves volt rektoruk ajánlott. Nem kellett az esperes ur szeretett sógora, pedig ugyan sokszor megjelent a két vén fehér ló Tompán.

Lakott a faluban valami szegény, árva fiu, egy kicsit sánta is volt, valamennyire vak is, de azzal az egyik nagy kék szemével oly nyájasan tudott mosolyogni, hogy minden ember megszerette.

– Válaszszák meg, kedves barátim, Harmath Sándort, szólt Máthé ur a tompaiakhoz, s a tompaiak egyhangulag megválasztották.

Össze is szidta őket az esperes, és kijelentette hogy ez ellen protestál, és fölmegy a püspökig.

– Micsoda? egy nyomorék embert ekkora faluba, mikor itt fölös számmal vannak épek. (Teszem, a bakari sógor is.)

Máthé Dániel meg akarta várni, hogy exament tegyen kedves tanitványaival, utoljára, még egyszer. Azért is az egész őszt és telet a legnagyobb munkában töltötte el. Ne legyen egy is, a ki ne tudja kötelességét. Kora reggeltől késő estig ott ült az iskolában, hogy sokszor alig tudott elszakadni kedves gyermekeitől.

Máthéné – mint általában ilyen esetben a nők – erősebb lelkü volt, vigan varrt, szabott, kötött, készülve az élet szebb, dicsőbb napjaira. Ő már tisztán látta Pestet, a sok kosztos ifju embert, a fényes templomot, ott a püspökné mellett egy kis szöglet-helyecskét, az ő székét, mert hiszen innen-onnan ő is papné már. Négy, öt év, kicsi dolog, négy-öt tél hamar elolvad fagyával, jegével, havával.

Hizott, épült, csinosodott, a kis sovány, fekete asszonyka szinte kigömbölyödött. A nagy öröm és boldogság fényessé tette orczáját, szemeit, mint a nap a rektori lakás kis ablakát, a hova, a mikor csak teheti, örömest oda süt.

Im holnap Gergely napja, vasárnap. Itt az exámen.

Máthé Dániel urat, mert tán meghütötte magát valahol, kiborzogatta a hideg, s elgyujtotta a láz. Éppen Gergely-nap előtt.

A vén Csendes Miskáné, ki megkente a rektor urat, hogy kivegye belőle a bajt – az udvarban azt mondta a rektornénak:

– Angyalom, kedves tiszteletes asszonyom (már igy czimeztette magát bizodalmasabb jó asszonyaival) ez a hideglelés, akármikép forgassam az eszemet – nem jó jel, nem jó jel.

No ez abban maradt.

De éjjel félrebeszélt Máthé ur, s mind a papságról.

Szerencse, hogy a feleségén kivül senki se hallotta, hogy miket mondott. A harangozóné azonban, ki mindent tudni akart az utolsó pontig – ezeket a szavakat is meghallotta.

Most még nem mondta el senkinek.

A természet segitett Máthé uron; másnap semmi baja se volt.

Diszesen, nagy közönség előtt tarthatta meg az exament.

Fent, a magasan álló rektori katédra körül, ültek a vizsgáló urak hosszu, fekete asztal mellett, melyet ily alkalomra rendesen a faluházától szokott az egyház elkérni, a fekete, törött, kopott, nyikorgó székekkel együtt. Oda adták a nagy tintatartót is rossz tollaival – bár senki se irt velök egyszer is. Átküldte a biró ur a vastag, két itczés ivóüveget, s a majdnem itczés ivópoharakat. Ezekből sem ivott pedig senki. De igy hozta magával a tisztesség és – falun erre sokat adnak.

Az esperes ur föl is emelte egyszer-egyszer a nehéz, durva poharat, és mint mindenre, és örökké, erre is elmosolyodott, bár ma se lehet tudni: mi okból. Az adminisztrátor ur is elmosolyodott, hanem ha ő már azért, hogy az esperes urat a választásokra lekötelezze. Sokszor az emberek azt hiszik, hogy egy jól alkalmazott mosoly többet ér, mint egy papirosba takart két forintos tallér, vagy akár egy arany. Nem hiszem, hogy erre is nem nevetett az esperes. A bakari rektor ur is ott ült egy szögletben, feltaszitott orral, keresztbe font kezekkel, hogy a vizsgáról a Duna-Vidékbe egy jó borsos czikket irjon, és jól leteremtse a nyomorult Harmath Sándort.

Nem megyek addig tovább, mig ide nem teszem, hogy ez meg is történt.

Temérdek nép volt a hosszu, tágas teremben, hogy egy egészséges lélegzetet alig vehetett az elfáradt, verejtékező vendég.

Voltak ott zsidó szülők, tiszteletteljes alázattal gyermekeiket hallgatni, hivatalnokok, feszengő diskuráló magatartással, mesteremberek, büszke örömmel, hogy a parasztoknál előbb ülhetnek, paraszt menyecskék, viruló orczával, öreg szülék, kurta bundácskákban, barázdált, ránczos ajkakkal, melyek a hatvan esztendős parasztasszonyt már nyolczvannak mutatták, ott voltak az esküdtek, presbiterek kurátorostól, birástól, jegyzőstől, figyelmező tekintettel, bár mindnyájan csak a fiatalabb, szebb asszonyokat nézték, és keveset figyeltek az esperes ur fontos kérdéseire; a falu tisztességesebb része bizonyára ott ült, el lehet mondani.

S mégis a Duna-Vidék azt irta: »Kongott a terem a hidegségtől és ürességtől; valóban sajnáltuk a derék, ügybuzgó, nagytiszteletü esperes urat! Ám a népet nem lehet félrevezetni, hatalmasan boszut állott a felfuvalkodott Máthé Dánielen…«

A gyermekek, fiuk, mint leányok, gyönyörüen feleltek, hogy a szülőknek örömkönyek ragyogtak szemeikben.

– Ne énekeljetek olyan csuful, kiáltott egyre, egyre az esperes ur, miféle paraszt tempó igy olvasni; állj ide, ne hebegj, mit szuszogsz, milyen a körmöd, hát a nyakad? A rektorné asszony, de látom nincs itt, ilyesmikre ügyelhetett volna. Bakaron a tisztaság főtantárgy.

Az adminisztrátor ur hajtogatta nyirott, fekete, gömbölyü fejét, s mindenben a nagytiszteletü urnak adott igazat, ki még a feddéseket is, mint az egy espereshez illik, nevetve adta meg.

– Menjünk át más tárgyra, nézzük a mértant, számtant. Fiuk, az olvasással nem vagyok megelégedve.

Máthé urnak megteltek a szemei. Máskor az esperes ur csak dicséreteket hangoztatott.

Az esperes ur hivatalából kifolyólag oly kérdéseket tett, melyek azt czélozták, hogy a gyermekek zavarba jőjjenek. És nem jöttek zavarba.

– A számtan menne, de többet kellett volna felölelni ebből a felette szükséges tárgyból, mit gondol a rektor ur? mi?

S a jó esperes ur itt is olyan barátságosan nevetett.

Máthé Dániel nem tudott mit felelni, csak gyüjtötte a könyeket forgó szemeibe.

– A számtan, kérem alásan, igen jól ment – kiáltott Fülöp ur, a zsidó boltos, kissé fölebb emelve ősz fejét.

Hanem egy zsidóra ki hallgatna, mikor az esperes ur beszél. Természetesen.

– Menjünk át, át, át, át, s a felügyelő esperes ur széles, nevető szájával nagyon ásitott – mire is menjünk által – s oda bökött körömnyi kis plajbászával egy pontra.

– Lássunk valamit a történelemből.

Minden gyermek felugrott és tartotta az ujját: én is, én is!

Az uribb rendü fiuk és leányok állottak elő, kik falun csodálatos módon mindig csakugyan a gyengébbek. Mikor ez a nyolcz, tiz fiu és leány kidadogta magát: igazán nevetett az esperes ur.

– Jaj, édes fiacskáim, ez gyengén menne!

– Kérem, tessék – szólott Máthé ur – itt még, s a jókra mutatott – ötven hatvan nem felelt. Azokat tessék.

Az adminisztrátor ur felszökött, és szúrós szemekkel utasitotta rendre a meggondolatlan embert.

– Hallgasson, hallgasson, integetett széles lapát tenyereivel.

– Elővesszük, kedves gyermekeim, mert nekem még ma sok fontos teendőm vagyon más eklézsiák ügyeiben is – nevetett az esperes ur – elővesszük a verseket. Ki akar mondani verset? verset?… v.....ssett?

S ismét az uri gyerekek és lányok állottak elő.

A versekkel aztán befejezték az egészet, mivel hogy az esperes ur félt az alkonyodástól, s mivel neki még sok szegény eklézsiák ügyeiben kellett intézkednie.

Fölállott, s örökké ragyogó, nevető arczával egy negyed óráig tartó kis rövid imát rögtönzött, nevetve.

Most a jutalmakat osztotta ki, két, három krajczáros könyveket, tollakat, papiros-csomagokat, egy nemes lelkü öreg királyi tanácsos ur ajándékából – mintegy hetven darabot, és minden tárgynál igy, ezen szavakkal (ekkorra az öreg tisztes aggastyán is oda érkezett szelid, vizes szemeivel, és hetyke kis termetével) hivta fel a figyelmet:

– Vajas Sándor, jer’ ide fiam.

A fiu rögtön kezet csókolt.

– Oda a nagyságos királyi tanácsos urnak is.

Oda is.

– Vedd ezen hasznos kis könyvecskét, ugymint hazánk egyik nagy emberének versekbe foglalt szép életrajzát, a nagyságos királyi tanácsos, Mihály László ur kegyes ajándékából. Elmehetsz. Te (oda sugta) kezet csókolj.

– Márton Jula, jer ide leányom.

Egy szép, fekete leányka járult kézcsókra – ide is, oda is.

– Vedd ezen hasznos kis könyvecskét, ugymint hazánk egyik nagy emberének versbe foglaltatott szép életrajzát, a nagyságos királyi tanácsos, Mihály László ur kegyes ajándékából.

– Alapitványából, vág oda meggörnyedve, alázatos tisztelettel az adminisztrátor ur.

– Tehát alapitványából. Elmehetsz, szolgáljon épülésedre.

Oda bent a Márton Jula atyafiai rögtön belenéztek hazánk jeles költőjének szép versekbe foglalt életrajzába.

– Imre Pál, vedd ezen hasznos kis könyvecskét…

Igazán az esperesi teendők nem utolsó csekélységek.

Minden jutalom kiosztatott, sorról sorra és a nagyságos királyi tanácsos, Mihály László név hetvenszer hangzott fel a népes gyülekezetben, hogy minden lélek megtölt vele.

De a Máthé ur neve is felhangzott száz meg száz ajakról – a kis faluban, szeretettel, magasztalással, áldással, mikor a nagy tiszteletü esperes ur éjfél felé két vén fehér lován a bakari sógorral haza felé barkácsolt, az adminisztrátor urnál előbb lefolyt jó vacsora után, fel – tudják a felső-tompaiak, hogy fel: de azért Máthé Dániel ur vigasztalhatatlan volt, a jobbnál jobb ajándékkalácsok, rétesek, sültek és borok mellett, jó ember és barátságos társaságban, mert ugy volt meggyőződve, hogy: utolsó examenje csufosan ütött ki!