Dániel pap lesz

Az egészen más, mikor az embert magasabb, diszesebb állásra nevezik ki, akkor abból a dicsőségből minden jó barát, rokon, sőt ismerős is a maga mértéke szerint részt veszen; de mikor azt se tudják jó szerén, hogy ugy csapták-e el az embert, vagy valami bolondság miatt kikopott, mikor el se merik képzelni, hogy Máthé ur pap lesz, derék esperes talán, nem lehet mást várni, mint sajnálkozást, vagy irigységet, kárörömöt, kaczagást. A miben nem is volt hiányosság.

A kalácsokat, réteseket, sülteket a jó szomszédok, sőt maguk az ajándékozó szülők segitették megenni, és a nagy csutora és üveg-borokat meginni, utána vidám, hangos dalolást csapni, a rektor urat égig fölmagasztalni, az irigy esperest lecsépelni, mint a bakari rektort is, az adminisztrátorral együtt, egyebet ugyan mit tehettek.

De a mit senki se hinne el, a rektorné asszony titokban boldogan nézte, hogy férje előtt imhol föltárták a rektori élet alacsony voltát, s láthatja Dániel, hogy egy asszonynak mindig igaza van.

Mit látott Dániel, mit nem, az biztosan éppen nem mondható meg, annyit, nem akarva is, észrevehetett rajta mindenki, hogy nem a régi ember többé. Mig egyfelől felesége napról-napra diszesebben öltözködik, épül, s a legjobb kedvvel jár-kél dolga után, gyengébb ruháit adogatja egy-egy szegényebb, jobb asszonyának s fölkelhetőit sikeresen árusitgatja, hogy már szinte alig-alig van valami eladni való, Máthé urnak mind nem lehet becsületes, jó kedvét venni, morog, s a mit annak előtte ritkán tett, káromkodik, szidja az igazságtalan világot, s minden szembe jövőben halálos ellenséget lát. Miért? csak azért, hogy egy rektor hogy merészel papságra vágyni. Ezt hangoztatja az árendás, ezt toldja-foldja Sarju mészáros, ki pedig maga is több mint mesterember, mert sakter és kántor a zsidóknál; ezt fürteti-fartatja a jegyző, ki pedig Patajon szabólegény volt, s a felesége által jutott a szép, jövedelmező hivatalba; erről szól nagy fejcsóválások között a mérnökné, ki bába-asszonyságot tanult, s igy lett Hargitai mérnökné, a tanfelügyelő ur is közelebb a földvári vásáron a Hólyag vendéglőben erről tartott előadást a tanitó-karnak, holott ha a bátyja Pesten pupos hátával nem járja sorra kézcsókkal az urakat, és Dencz ur oda fönn az ábéczék és mappák mellett nem rokona, és egy csomó grófnál valamikor nem tanitóskodik, hát most ugy fordulhat, városi aljegyző sem, a mi eddig volt.

De Péternek, Pálnak szabad fölebb sohajtozni, még egy szegény hernyónak is szabad a fa tetejére mászni, hanem Máthé Dániel, ő legyen holtig rektor, papok szolgája, mikor pap lehet. Meg fogja ragadni a sors kerekét, van hozzá elég izmos, erős keze, fölpattan a szerencse szekerére, majd meglátja ő, hogy ott neki is helye vagyon, most már igazán nem hallgatna senkire, csak önnön tiszta szivére, okos fejére, mint Mátyás királyról mondják, hogy ő is mindétig csak a maga akaratát követte, és nem lett-e ő mégis a legnagyobb magyar király s aztán meg mind bolond ember az, a ki az asztalfőre nem vágyik.

Máthé ur mindenünnen meritette az erőt; látta, hogy Zsuzsikája semmit sem busul, de sőt dalol, szökik, tánczol, ámbátor, hogy jobb volna, ha az ember türtőztetné magát, mig a csalfa szerencsét egészen derékon nem kapta – akkor ő ugyan mit tépelődjék? Tanulnia kell? hát tanulni fog. De sokat? hát jó, sokat. Négy esztendő nem a világ. Jó emberek laknak oda fönn, beszéli Oláh ur; lakást bérel, kosztosokat tart, s ha elvégezte a papságot, kezében lesz a diploma: csak játék fog az már lenni, hogy egy csinos eklézsiát kapjon. Tompára – ide Tompára még meghalni se jönne soha! Ezek az emberek hálátlanok, szivtelenek. Lemegy ő Baranyába, az a kálomista papság fészke, ott van Ipocsfa, Pipacsfa, Bodzafa, Rekettye, Bokortő, Gyüszü – azok mind hires, virágzó eklézsiák. Ott fog szerencsét próbálni. Itt, ahol rektoroskodott, ne számitson reá egy is, mert itt az erkölcstelenség igen el van terjedve.

Mindennap ujabb meg ujabb vaspántokkal erősitgette kisded hajóját.

– Mi az, Bojtor bácsi? kiáltottak egyszerre Máthé ur és Máthéné a ház körül való foglalkozásaikban, a falu czigány postására – csak nem hozott nekünk valamit?

– Vaj hoztam

S vigyorogva vette ki nagy gonddal a vén czigány a reczés, rózsaszin levelet.

– Oláh ur, Oláh ur – kapta el a levelet Máthéné – az én kedves, aranyos Pestemről, s nem tudott hova lenni határtalan örömében.

– Lássuk, tartotta oda fejét, hol fázva, hol melegedve, Máthé ur, de oly boldog érzéssel, hogy az Istent nem lehet eléggé áldani az ilyen váratlan, gyönyörteljes perczekért.

Előbb csendesen nevetett, majd hangosabban nevetett a tréfás sorok felett, utoljára a feleségén kaczagott, a ki már sirt, s harmadszor kezdte a szebb sorokat ujból és ujból olvasni.

– Nem hagy el az Isten, látom én, Zsuzsika, ha ő adta szivünkbe ezt az akaratot, hogy menjünk.

– Hát ugyan ki adta volna más?

– Igaz.

– Talán lehet olyat kigondolni? Isten cselekszik velünk mindent.

– Igaz.

– Mert járt valamikor az én eszem olyanokon? De az Isten…

– Én soha se vádoltalak.

– Mégis ki mondta, hogy megbolondultam talán?

– Akkor el voltam keseredve az examen miatt.

– S rajtam kellett kitölteni a boszuját…

– Jó, jó, – akarta megölelni a boldog férj szeretett kis feleségét.

– Menjen, ne nyuljon hozzám, mert egy férj sem érdemli meg, hogy igaz szivü asszonyt adjon mellé az Isten.

Nem állott ugyan nehéz helytt a béke, de a szemrehányás, a kétségbe vont női itélő tehetség és bölcseség elégtétel-szomjuhozása majd a fél délelőttet elhuzták a feleseléssel, hol élesebb, hol engesztelékenyebb czivakodással.

Teljes diadalt aratott – a mint ennek ugy is kell lenni mindenütt – az asszony.

A boldog elutazás igazán a küszöbön volt.

Most a győzelem csöndes kikötőjében kezébe vette Máthé ur a levelet, feltolta sürü, fényes gesztenye haján a kis rektori sapkát (ez még nem vesztette el trónusát, e kedves kis gond, füst és por boritotta házi süveg) és miután több versen meg-megpödörte bajuszát és rendes állapotba helyezte majd aggódó, majd tul reménykedő szivét – hát a levél olvasásához fogott.

Pest, 1859. márczius hó 17-én.

Kedves szeretett Bátyám és

leendő Apánk!

Itt a vén Mocsonyi-ház második emeletén, mi az összes első évesek, Üveges Kristóf barátom neve estéjén nagyot ittunk. Mi természetesebb, mint ősi magyar szokás szerint, pohár emeltetett a haza minden jelesére. Én kedves bátyám egészségére üritettem poharat. És mi történt? egy szivvel-lélekkel elhatároztuk, hogy oda hagyjuk Szabóné asszonyomat örökös krumplijával és babjával és rághatatlan sültjeivel és mindnyájan a kedves bátyám kosztosai leszünk 16-an, de csalunk még magunk mellé többeket. Lakást is néztünk már a Nyúl-utczában, két- háromszáz forintért könnyen megkaphatjuk. Jó felügyelet alatt, a mire rögtön kapnánk alkalmas, szakavatott embert, mert itt temérdek a bukott ember – és egyik csaknem eszi a másikat – lehetne mondom egy kis csinos bormérést is tartani. Oh milyen jó volna, tiszta étel, tiszta bor. A kedves asszonyságnak még a drága körmeit is áldanók. Az egész szállás ingyenben lenne. Sokan élnek igy özvegy professzornék, de méltóságos nyugalmazott főhivatalnoknék is – és pompásan élnek. Csak a jó tompai borokból tartson fönn.

Kedves, bátyám! hamar népszerü lenne, még a tanári kar is el-eljárdogálna hozzánk. Tudja-e, hogy ez a kalkulust nagy mértékben csinálná? Dogma, zsidó, isagogika, moral, mind elvesztené a hegyes fogait. Kedves bátyámnak nem is igen kellene tanulni: mégis kijárna a jeles, kitünő. Jó bor, jó étel, a világ legjobb reczeptje. A fiatalabb tanárok élnek-halnak a jó borért.

A kedves jó asszonyság egy töltelékes káposztával, a mennyi tanár van, mind meghóditaná, mert itt a jó koszt ritka, mint a fehér holló, s az öreg Salamon bácsi él, hal, a jó ételért, mert gazdasszonya a legrosszabb kotyvalékkal kinozza. Emlitettem neki bátyámék szándékát. Előre is szivből üdvözli…

De üdvözölheti azt egész Pest jóravaló fiatalsága és professzorátusa.

– Tegye le azt a levelet, figyelmezteté óvatosan a boldog feleség, hasonlókép boldog társát, (mert ilyen levél, hogy is ne tehetne egy törekvő egyént boldoggá), jön Harmath Sándor.

– Hiszen tán neki is megmutathatom?

– Dehogy nem, hogy üsse dobra, mit akarunk! Szegény boldogult apámtól azt tanultam, még a gondolatod árnyékát is eltitkold, mert nem tudod, honnan ront meg az irigy. Eddig se kellett volna kibeszélnünk semmit.

– Tán én beszéltem?

– Édes istenem, itt is én vagyok a hibás! Jó, jó, eltüröm, visszaadom én ezt egyszer magának! Nem morgott mindenütt, hogy mért mondott le?

S mig méltó neheztelésében mindent elfelejtett a mit ő mondott, minden szóra emlékezni akart, a mit Dániel mondhatott. És sokra, oh sok hibás cselekedetre emlékezett, hogy vissza akarta venni lemondását, majd a szemére lobbantja ő ezt még neki, hogy az esperest is megkereste, forditana a dolgon, tán még pár évekig maradna, jó, jó, lesz még idő, mikor ezt a borsot is az orra alá törhetem, mikor papi székben ül; hogy ha én nem lettem volna, ma is rektoroskodnék. Hanem ugy van az, gondolá tovább keserü sértődéssel, az asszony akármi jót csinál, az semmi.

Örömöt, mély, kibeszélhetlen örömöt talált azonban abban, hogy azok az idők mind eljönnek, mikor mindenben neki ad igazat a jó sors. Most martirnak tekintette magát, kit nem méltányolnak, de sőt talán még…

Nem mondta ki: bolondnak is tartanak.

Itt a Jézus magasztos példájától elkezdve, egész az uj iskola inspektorig, a ki semmiből lett egyszerre nagyságos urrá: ezer meg ezer szép példa sietett vigasztalására, hogy a bátrakat mint emeli a jó Isten.

Valóban nagy elégtétel is az, mikor az ember a feláldozott csekély tételekért előre látja a biztosan kamatozó fényes jövőt.

Harmath Sándor, az uj rektor, szokatlanul ünnepélyes hangulattal és ünnepélyes öltözetben lépett be. Mint a ki bucsuzni jött, vagy a ki bejelenti, hogy mikor tartja esküvőjét, ekkor és ekkor…

– Tessék leülni, rektor ur, szürte fogán át Máthéné a csuf rektor szót, melyben annyi a sár, iszap – mi jót hozott nekünk?

– Köszönöm, istennek hála, én elég jól vagyok, csak a szemeim gyengék, azaz, hogy ez az egyik, mert a másikkal, a bal szememmel, már semmi dolgom.

Máthé urat nem bántotta még a sors annyira, hogy ezen a furcsa beszéden jót ne kaczagjon.

Jó emberek, mint a gyermekek, hamar nevetnek és hamar sirnak – mert nincs szándékukban a csalás.

– Terringettét, Sándor, maga ugyan keveset sajnálja a szemét, annyira se, mint egy jó gombot.

– De sokkal jobban sajnálom a rektor urékat.

– Hogyan?

Máthénénak a száján volt már: mi nem vagyunk többé rektorok, de nagy haraggal elnyomta a vágást. Egyszersmind kivette férje kezéből a levelet és eltette. Ily együgyü embernek mire való volna megmutatni!

– Én azt gondoltam, rektor ur – –

– No, no, mit gondolt? házasodik? jól teszi. Nem jó az embernek egyedül lenni, s meg egy jó asszony a világon a legfőbb kincs.

Eltagadhatlan jó érzéssel fordult e szóra Máthéné férjéhez, s szive rejtekében ily megjegyzés visszhangzott: ne félj, Dániel, meg fogod te azt még sokszor látni, hogy mi egy asszony! S természetesen, a verőfényes papi esztendőkre gondolt, itt Felső-Tompán, mert ő, mint okosabb, gyakorlatibb gondolkozásu fél, a baranyai reményeket nem osztotta.

– Isten mentsen, hogy a házasságra gondolnék, nem ilyen embernek való az! – más jutott az eszembe, rektor ur.

– És az?

– Tekintetes Kupak ügyvéd urnál én bármikor kapok jó alkalmaztatást; irásomat szereti, a dolgot nem unom, és aztán meg nekem senkim, se apám, se anyám, se testvérem!

– Hát ezzel mit akar?

– Azt akarom, rektor ur…

Most már igazán, mint a nyil pattant le Máthéné szájáról a szó:

– Az én uram nem rektor többé – azt tudhatja, Sándor.

– Előttem ma is az, s hiszem, hogy Isten is azt akarja, hogy az legyen. Máthé ur szivében megrezdült egy gyöngéd hur a tisztességes rektori állás iránt, s nagyobb melegséggel huzódott az ifju nyomorék emberhez.

– Miért gondolja, lássam, miért gondolja, vagy hiszi?

– Szereti és sajnálja a nép, aztán olyan szép hanggal sohase lennék más, mint rektor.

– A szép hangra papnak is szüksége van – vetette oda a szót Máthéné.

– Nem igaz. Harmincz pap közül egynek van valamire való becsületes hangja. Többnyire mind az orrukból beszélnek és kiabálnak – s mégis megélnek.

Ez a biztatás természetesen előre is jól esett Máthénénak, ki tudta, hogy Dánielnek pompás hangja van.

– Maga bizonyosan nem hiszi, hogy Máthé lehet pap – sujtotta meg ez éles kérdéssel Máthéné az uj rektort.

– Nem hiszem, vagy talán hiszem, de én az egész papi állást nem igen irigylem.

– Látom.

S Máthéné gunyos diadallal nevetett.

– A rektor ur ideje eltölt már attól, hogy deákoskodjék.

– Vajjon! hm! nem tudtam – vagdalkozék Máthéné.

– Én szivesen lemondok a rektorságról.

– Oh, csak tartsa meg – az én férjemnek elég volt.

– A rektor urat mindenki áldani fogja, s ha valamikor megsértették, a ki megszomoritotta, meg is vigasztalja. Azért, hogy nem őt választották elnöknek, nem kellene ugy neheztelni. A rektorok már is megbánták.

– Én nem neheztelek, édes Sándor öcsém – szólt érzékenyen Máthé ur.

– De én meg nem maradok itt, tudom Istenem. No lássa, hogy becsülik máshol az én uramat, fogja ezt a levelet, és olvassa el, akkor szóljon aztán, tudja: akkor szóljon.

S oda nyomta az előbb óvatosan elrejtett levelet Harmath ur kezeibe, s felszólitotta, hogy olvassa el hangosan – s azonnal.

Harmath ur elolvasta.

– Nos, hát kinek tartják ott Pesten Máthé Dánielt; ki üdvözli őt előre is? Mit szól erre a rektor ur, szeretném hallani.

– Nem mondom, hogy nem szép levél, de én korcsmárosnak nem mennék el, mikor rektor lehetek.

– Korcsmárosnak? az hazugság! a kit Isten megnyomoritott. – –

– Zsuzsika – kiáltott feleségére a rektor, fölemelt ököllel.

– A kit Isten megbélyegzett, attól őrizkedjél – egészitette ki a mondatot Harmath Sándor. Engem nem bélyegzett meg. Nem loptam, nem csaltam, mint Oláh ur – a csalogatójuk.

Harmath ur felvette a kalapját, köszönt, s csöndesen távozott.