Dániel pap lesz

Soha annyi tisztességesen öltözött ember nem lakott Pesten, mint 1859-től 1861–62-ig. Azt lehetett már hinni, látva a szebbnél-szebb magyar diszruhás férfiakat és nőket, – hogy Istennek hála, a szegénység, legalább Pest városából – csakugyan kipusztult. A papok ide lenn, falvakon, ősi szokásuk szerint, kopott, inkább zöld, mint fekete szinü ruhákban jártak még, törött, gyürött, barna kalappal, sarkantyutlan, terpedt, bárka csizmákban, és eszük ágában se volt, hogy e miatt busulnának; és már akkor papnövendék fiaik Pesten atillásan, ezüst, sőt aranyrojtu nyakkendősen, egyik-másik lelkesebb sarkantyus csizmákban, vagy rojtos topánkákban, kalpagosan, darutollas kucsmásan és hatalmas fokossal jártak. Az »A ki nem jár hitlenek tanácsán«, az »Örvendj egész föld az Istennek, és énekelj szép zengéssel« és »Te benned biztunk eleitől fogva« kezdetü felséges zsoltárok helyett tele torokkal énekelték most a Thaly Kálmán szép nótáját, hogy »Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted, Nem vész el már, ha eddig el nem veszett« – s hogy »Hegedüszó, muzsikaszó, czimbalom« s »Itt törtek össze rabigát, Hunyadnak karjai« s hogy »Megbünhödte már e nép a multat, jövendőt.«

Fölkelt a magyar, mindenfelé táncz, dal, ének, atilla, sarkantyu. Futott a gond, haladt a nyomoruság, bujt az eddig kevélyen uralkodó bánat. Pest egy széles paradicsommá változott, s bámulatában szinte megállott a vén, még most is kételkedő Duna partjain. S éppen ebben a szép aranykorszakban koczogott be Uj-Pest felől két szekérrel a maga és veje alkalmatosságán Vörös András uram. Az első szekéren Máthé Dániel ur ült és hitvestársa, ki örömében sirva fakadt, hogy meglátta a számtalan diszmagyarruhás urat és asszonyságot; a másik szekéren nagy ládákban fehérnemük és jóféle falusi füstölt husok, sonkák, oldalasok, kolbászok és egyéb ételnemüek voltak.

Megérzi azt az éber lélek, mikor kelljen örvendenie.

Nem csoda, a Máthé-párt is elfogta a nagy öröm, fényes hintók szélsebes robogása, atillás, kucsmás, mentés, sarkantyus férfiak, és ezüst és arany paszomántos nők járása-kelése, tiz, husz felől, de száz felől is a vig muzsika zengése, (persze ilyen helyen sok lakodalom lehet egyszerre, gondolák, és nem is helytelenül, Máthéék) barátságos arczok, nem durvák, irigyek, mint falun, egyenes, nyilt és deszka simaságu utak, utczák, hire se sárnak, szemétnek, mint Felső-Tompán, és mennyi teméntelen zöldség már kora tavaszon, rakással, de garmadával, a szebbnél-szebb kenyerek, sátorok alatt friss, pirosló sütemény, – és mindenütt minő rend, hogy ennyi nép keresztül nem megy egymás hátán! Mint a halak a vizben, ugy elsiklanak egymás mellett.

– No – döföli jó kedvvel Máthé ur hitvesét, ez ám a város.

– De magának, elhiszem, mégis különb Felső-Tompa.

– Hej, csak a jó Isten megsegitsen!

– Mert ezek itt mind éhen halnak – mutatott a nő szemrehányással a sok csinos jövő-menőre. Itt van csak élet.

– Meg fogjuk a dolgot, Zsuzsika, mi is.

– Én tudom, hogy meg; én mosok, én főzök, én varrok, mert én a dologtól soha se féltem. Maga csak tanuljon, a többit bizza rám. Otthon is ki vitte a gazdaságot? Én. Ki gondozta a lovakat, teheneket? Én. Maga csak tanuljon.

– De attól félek, kinevetnek, ha nem tudok. Nagy dologba fogtunk!

– Ne féljen, mert nem eresztem föl addig, mig mindent szóhiba nélkül nem tud. Megkivánja azt az én becsületem.

– No tán az enyém is.

– Maga? Maga holtig ott maradt volna a közt a sok részeges paraszt rektor között, ha az én lelkem ki nem találja, hogy mit csináljunk. Lássa meg négy esztendő mulva, akkor köszönje meg.

– Nézze, nézze – kiáltott a meglepetés és öröm kitörésével némi hallgatás után Máthéné – nem látja ott a sarkon.

– Hol? Mit? kutatott a férj.

– Ott a nagy ház mellett.

– Dehogy nem, kiket?

– Mégse látja? Én már rég leugrottam volna, ha férfi vagyok, amott megyen Oláh ur.

– Az tisztán Oláh Józsi – bámulta Máthé ur azt a tizenöt-husz nyalka, magyar diszruhás ifju embert, kik egy csoportban haladtak, nevetgélve, tekintgetve, szivarozva, egyik-másik kiflit falogatva.

Máthé ur leszökött, azaz inkább letolta a szekérről a gondos feleség, és oda sietett az ifjakhoz.

– Jó napot kivánok, Oláh ur – integetett hatalmas tenyereivel Máthé Dániel.

Oláh ur egy perczre elkapta a fejét, a mint a szalmás, tollas, poros, napszámos-forma falusi rektort megpillantá, mert arra okos ember nem gondolhatott, hogy ezek már itt legyenek.

Máthé ur betörtetett az atillás, kucsmás ifjak közé.

– Hát Oláh ur – kapta meg a veres legénykét – itt vagyunk ám.

– Ejnye, ejnye – tekintgetett ide-oda Oláh ur, hogy a sok diszmagyar ruhás uri ember és asszonyság nem kaczagják-e őt ezzel a falusi ripőkkel. Az asszonyság is…

– Itt van. Mindenestől itt vagyunk. Hova szálljunk?

– Szállhatnak mi hozzánk, bácsi. Mi a mi szobánkból átmegyünk a tanterembe, ott hálunk, bácsiék ülhetnek a mi szobánkban – állott elő egy kis köpczös, nyájas képü, kucsmás legényke.

– A szekeret behajtjuk a két kecskéhez – javasolta egy másik, sugár termetü, barna szép ifju ember. Én mindjárt el is kisérhetem a bácsiékat. Azt a kis methodikát holnapután is megkapom Dencznél, ugy sem ér egy fakovát.

Már most Oláh ur se maradhatott hátra. Ugy tett, mintha ezek az emberek neki apja, anyja, mindene volnának, s a legnagyobb szivélyességgel ragadta karon Máthé urat, s ajánlta fel szolgálatát a jövevényeknek. Most már maga volt a megtestesült nyájasság, szolgálatkészség. Ment az asszonysághoz, kezet csókolt neki, s tette, hogy nem tud hova lenni örömében. Mily nem várt szerencse!

A tizenöt-husz ifju is odament egy perczre a szekerekhez.

Kezet nyujtottak Máthééknak, a parasztoknak, s tudakozódtak becsületes, jó rektorukról, kiknél örömmel fordul meg ünnepek alkalmával a theologus ifjuság.

– Él-e még a Szeremley bácsi? Az volt ám a becsületes, jó lelkü ember. Hát Szeremley néni siratja-e még Juliskát? Be szép fiatal asszony volt. A kis Mariska is megnőtt már bizonyosan.

– Hát! – kérdé a másik – Molnárékat tetszik-e ismerni, a szilvás-völgyi rektorékat?

– Igen – szüré fogai közt Máthéné, szégyelve, hogy ezek a szép ifjak mind csak rektorokról kérdezősködnek.

– Azok nekem rokonaim.

S aki ott volt és figyelt, hát meghallhatta a barátságszerető, igaz lelkü Molnár István élete történetét, hogy mennyit kellett neki szenvedni a vén gaz Fodortól, nejétől s a falusiaktól.

– Fodor uramat ám elcsapták, nem pap többé – értesité az ifjut a kellemes hirről Vörös András uram.

Sok, sok rektor és pap története került elő pár percz alatt.

De az ifjaknak menni kellett, mert oda bent egy szük, sötét utczában várták a methódikával – a Szeméttéren.

Csak Oláh ur ült fel Máthéék mellé, hogy kalauzolja a kedves bácsiékat.

Máthé Dániel ur a zsebébe tömte volna minden jó dohányát a derék Oláh Józsefnek, Máthéné meg mind szedegette ki a kézi táskából a pogácsákat, mákos-réteseket, sőt diósakat és sülteket is.

Oláh ur – a mennyire a nyilt utczákon ez lehetséges volt – meg is felelt a bizodalomnak. Kimutatta, hogy reá mindig lehet számitani.

Egy kissé restelte, hogy fényes áprilisi napon ilyen karavánnal vonuljon végig az országuton, be az üllői utczára, hanem a nagy szeretet, melyet ezek iránt a boldogtalanok iránt táplált – mégis legyőzte benne a nevetséges helyzet fölötti szégyent.

Oda vezérelte őket a vén Mocsonyi ház elé.

– Püh! borzasztó szag van itt! – csavargatta orrát Máthéné, a nagy, ronda épület udvarán, hol a zajra, kocsinyikorgásra, egyszerre minden lakó kiütötte a fejét.

– Ez pesti levegő. Két nap alatt megszokja az ember. Óh ez még tiszta ház.

A finnyás, kényes asszonyka a borzasztó csatorna-levegőben majd elájult.

Hamar haza kerültek az ifjak a methodikáról. S ha száz kezük lett volna, mind a százat a Máthéék szolgálatára ajánlották volna fel.

Ládák kipakoltattak, élelmiszerek napfényre kerültek, borok, dohányok telepedtek az asztalokra, és a szép papnövelde ifjusága sietett megismerkedni az uj theologussal és theologusnéval. Künn, a folyosón, egy-egy magát türtőztetni nem tudó ifju nagyokat nevetett az öreg Máthén és hitvestársán, hogy mi az ördög üthetett ehhez a vén fajankóhoz, majd ujabb, meg ujabb leendő pap suhant be a lakmározók közé, éltetve a jó borok mellett az okos eszmét, hogy Máthé Pestre jött és ott hagyta a rektorságot.

Vigan haladott az idő, evés, ivás, dohányzás, énekelés, derült adomázgatás között, ugy hogy Máthé ur oda hajolt Oláh ur vállára, és kivallotta, hogy Tompán két esztendő alatt se nevetett ennyit.

– Itt pedig igy élünk.

Ha már a papi élet csarnoka ilyen, gondolta a Máthé-pár, milyen lesz akkor a valóságos papság annak idején.

– Elmegyünk a püspökhöz – nógatta Máthéné férjét, vegye fel a jobb ruháját, lássa, én már rendbe tudtam magamat hozni.

S valóban a csinos kis barna asszonyka legjobb köntösében állott a fiatalság körében.

Ámde Máthé ur ivott, sokat ivott, folyvást ivott, s némely ember mentül többet iszik, annál jobban érzi cselekedete sulyát.

Oláh ur azt javasolta, hogy hagyják el máról a látogatást, a mit ma megadna a nagylelkü püspök, azt holnap is megadja készségesen. Eljárja ő addig a dolgot.

A helyett mást javasolt Oláh ur Máthé apánknak.

Addig is, mig más lelketlenek körül nem veszik, bevezette szobájába s föltárta előtte az első évi theologia kincs-bányáját szakadozott könyvekben, és vaskos iratcsomagokban.

– Nézze édes bátyám, én azt gondolnám, jó idején be kellene szereznünk minden szükséges könyvet, és kéziratot. Ez lehet az első lépés. Gondolja, én nem erőltetem. Nos?

– Igaz – reszketett Máthé ur a tanulástól.

– Továbbá, nem vesz-e tőlem valamit rossz néven? Azt látja, hogy én a szívemet, utolsó csepp véremet adnám, de adom magukért. Édes jó apám!

S a félmámoros embert mély gyöngédséggel átölelte, és megcsókolta.

– Gyula, te vagy? nos, hozz egy korsó jó vizet az Orczi-kertből, mordult szikrázó szemekkel Oláh ur egy kis törpe, görbe nyaku, villogó, kék szemü, szakállas, bajuszos, vén forma emberkéhez, kinek aszott, sovány testén gyenge ruhafoszlányok fityegtek. Lábán akkora német csizmák (a szép magyar világban!) csoszogtak, hogy egy sok munkával élő béresnek is elég lettek volna. De kezei kicsinyek valának és finom formájuak, és redős, halavány arcza szabályos szép metszetü.

– A ruháit – ruháit – hebegé a kis emberke és mutatott Máthé urra, hogy a ruháit akarná kitakaritani.

– Hagyja el, barátom, én ezeket eddig magam szoktam – szólt Máthé ur, részvéttel nézve az idegesen kapkodó és óvatosan lépkedő embert.

– Hallottuk? Egy, kettő, kis koma.

S Oláh ur egy könyvet hajitott a kis koma után, ki ügyesen, alkalmasint régi gyakorlottsággal kerülte ki a dobást.

– Ki ez? kérdé Máthé ur.

– Hagyjuk. Egy bolond. Története van. Később…

– Szép ember lehetett valamikor, és uri nemzetség. Mi tehette ily szerencsétlenné? Nincsenek rokonai, testvérei? Szegény!

– Ugyan ne érzelegjen bátyám. Itt Pesten senki sem ér reá érzelegni. Gyorsan lát itt munkához minden egyén, a ki nem halad, elmarad, s a ki elmaradt, az olyan az utcza-szemétre került.

– Látom, az szegény már oda került!

S valami ott bent, mélyen a sziv fenekén – elszomoritotta a volt rektor urat.

– Megint érzeleg. Fogjon csak a hifil-hofálhoz!

– Hát az mi? Hifil-hofál? tördelé a régi rektor ur.

– Az öreg Salamon tudománya. Erről is kell szólanom. A ki itt jól zsidóul nem tud, annak ugy tudja meg: szökni kell. De nézzen rám, itt vagyok én. Betanitom. Hanem a tárgyra. Mondtam, nem vesz-e tőlem valamit, – ha bizodalmasan mondom – rosz néven?

– Óh akármit, tessék.

– Ha a rektorné asszony – azaz akarom mondani, a kedves neje itt ugy prédál, hát a sonkából, kolbászból, oldalasból két nap alatt itt egy csipetnyi se lesz. S pedig mérsékelten elég volna pünkösdig. Tanácsolnám, tegyük ide az én ládámba. Én mindent kiüritenék belőle. Ez nagy láda. Akár hálni lehetne benne. Ez egy. De ugy-e, igazat mondtam? Csak azt szeretném, hogy belássa, apám, hogy én az utolsó csepp véremet kész vagyok adni magukért. Hisz én hivtam Pestre bátyámékat. Nem igaz?

– Igaz!

– Most ezeket a könyveket adom által, a legkisebb árban, csak ne vegye rossz néven: készpénz fizetéssel, mivel itt minden ugy jár.

– Hát hiszen – oh persze, persze… készpénz…

De ez a szó, mint egy komisz dongó, ugy vágódott a Máthé ur füleihez.

– Tisztán kell vennünk mindent. Itt nem érzelgünk. Nos, tehát, ez a zsidó nyelvtan, kulcs az ó-testámentomhoz. Ez a leghiresebb nyelvtan egész Európában, maga az öreg mondja, a ki rettenetes nagy zsidó. Ez európai kincs volna tehát – és csak két forint pengőben. A forditások mindenütt finoman alá vannak plajbászolva. Rigorózumokon ez közkincs. Sokakat tett ez már népszerüvé. Ez itt a szent történelem, minden későbbiek fundamentuma. Ebből lehet csak igazán megtudni, mekkora ember volt Jákob. Az öreg Salamon szerint olyan emberünk nem is volt több a földön. Tizenkét gyermeket nevelt. Ez a jó családapák mintaképe.

Máthé ur oda kapott a szent könyvhöz… Hisz neki nem voltak gyermekei.

– Szintén két forint. Mindenütt meg van alaposan kasztrálva. Ezeken a vastag huzásokon sötétben is el lehet menni. Közkincs ez is, de átadom, mert szeretem bátyámat, mint véremet. Tanrendszer, tanrendszer, ütögetett egy kéziratcsomagot az asztalhoz és pedig jó erősen Oláh ur – ez is az öreg Salamon paripája. Tele van bolond zsidó czitátummal, a mit senki sem tart meg. Az egész munka riptim raptim értelmetlen zagyvalék, de kedvencze az öregnek. Saját képére és formájára teremtette, a ki irta. Ez elől el szoktunk szökni, bátyám, s hogy az öreget kiengeszteljük, évenkint nagy Mózes-napi óvácziókban részeltetjük. Különben áldott jó ember az öreg.

Lesorolta Oláh ur a többi hasznos szent tudományokat is az első évről, és summájáért tiz ezüst forintot számitott csak, de kész pénzben.

Ily olcsó vásár elől nem lehetett kitérnie a Máthé párnak, jóllehet Máthé urból alig alig lehetett harapó fogóval is kihuzni egy-egy forintot.

Este e miatt, és még az első pesti este, össze is veszett a kedves feleségével.

Máthéné kijelentette, hogy férje egy önző, fukar, szüklelkü ember; vigyázzon, mert itt önzéssel senki meg nem él. Ez nem Tompa, a hol minden jó szót pénzért adtak, itt láthatja ezekről az ifjakról, hogy mások az emberek. Aztán papnak gyakorolnia kell magát már jó előre a jó cselekedetekben.

– Óh, ha én születtem volna férfinak – fakadott ki a jó asszony lelke keserü szavakban, majd megmutattam volna, milyennek kell lenni egy igazi lelkésznek! Mit mond Máthé… De maga aluszik, ne alugyék, lássa, én mind a jövendővel foglalkozom – azt mondja Máthé evangélista: Ne gyüjtsetek kincset e földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a lopók kiássák, és ellopják azt. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincset mennyországba, hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és hol a lopók ki nem ássák, sem el nem lopják… Maga aluszik? Ne alugyék. Oh, csak én születtem volna férfinak!… Mondja Urunk Jézus a bibliás ifjunak, de maga ezt se tudja – a ki engem követni akar, adja el mindenét, oszsza ki a szegények közt, és ugy kövessen engemet. Hallja? Hogy lesz maga pap ilyenek nélkül?

– A sonkát még is el kell zárni, szólalt meg Máthé ur, kinos zsidó czitátumokkal tépelődve, és rettenetes formában látva maga előtt az öreg Salamont. Ez nyilván még az esperesnél is nehezebb ember lehet.

– Nem örvend a maga lelke, hogy ezek az ifjak egy kis ételért, italért ugy megszerettek bennünket? Hálákat adhatna a jó Istennek inkább, mint hogy a sonkákkal vesződik. Otthon is, égett ki a szemem a szégyentől, hogy mily fukarságokat követett el. Ezt se add, azt se add, semmit se adj oda.

Még egy rossz viselt ruhámat is lopva adhattam a szegénynek.

– Szükségünk lehetne még reá, morgott a férj.

– Meg is tették a tisztességet, hogy eljöttünk! Majd ingyen jő valaki, ugy-e? Nincs czudarabb a fösvény embernél.

– Fösvény nem vagyok…

– Nem magáról beszélek. Hallotta, miket tett a püspök? Olyannak kell lenni minden papnak. Holnap tisztességes magyar ruhákat vásárlunk s meglátogatjuk a püspököt.

– Akkor az a hat-hétszáz forint nagyon hamar elmegy.

– Csak maga tanuljon, ád az Isten, a hova kell.

– Beszélsz te még, Zsuzsika, máskép is!

– Nem menne maga vissza holnap Vörös uramékkal? Hátha szépen könyörögne, és visszatennék rektornak? Szégyelje magát, hogy olyan kislelkü! Mert a munkától fél. Ne féljen, én…

– Tudom, főzök, mosok, de mit, kinek! vergődött a megijedt ember.

Már ilyen emberrel, azt gondolom, egy igaz lelkü asszony se tudna beszélni! Máthéné se beszélt, hanem befelé fordult és keserves szemrehányásokban… ah… mi az?… ah…

Csöndes, harmonikus ének verődött be az oldaltanteremből.

A fiatalság adott éjjeli zenét, énekben a Máthé-párnak.

– Ez a hála, szeretet, jóság – akadozott érzelmes szavakban a jó asszony. Nem, nem, nem csal meg engemet a reménység, hogy én beülök még a papné székébe, s ebből az emberből lelkes papot formálok.

Máthé ur is megjegyzett egy fontosat, hogy a basszus nagyon gyönge a karban, s a harmonia se igen ép. Az ő énekkaruk százszor jobb és erősebb volt Tompán. Majd megcsinálja ő.

S mig egy uj ének mozgalmas édes rhithmusai zendültek meg oda tul: rektori multjához hiven, belemerült ő is az énekbe, magában futta a basszust, de jobban, és verte a taktust, egy-egy hibánál rugva egyet a lábával.

Ez a csekélység reá birta lelkét, hogy szebb képet rajzoljon a jövőről, elfelejtse az Oláh ur rémképeit, az európai hirü nyelvtanról és zsidó czitátumokról, és lásson jól alkotott énekkarokat, és halljon egészséges, korrekt énekeket.

Isten széppé tette a Máthé-pár első pesti álmát, az asszonynak adott templomot, és benne diszes széket, külön a papné számára; ennek az embernek adott mezőt, a hol kifejthette énekművészetét, és megmutathatta, hogy milyen egy jól, alaposan szervezett énekkar.