Dániel pap lesz

Csekély dolog képes felemelni a szivet, és betölteni mind ama gyönyörrel, melyért a jövő minden nemtelen akadályán készséggel keresztül törtet. Máthé Dániel csak addig érezte magát vándornak ebben a fölséges szép városban, mig a Kulcsár uram boltjában a theologusok szabójánál ügyesen felöltözködött. Máthéné, és egy csomó vidám lelkü theologus válogatta a sujtásos, zsinoros ruhadarabokat, s Dániel urnak még ott helytt, egy kis rejtett deszka-sátorban, fel kellett öltözködnie. Kávébarna atilla, mert fekete olyan széles falusi vállakra való nem volt; violaszin nadrág, mert a feketéket mind elhordták az öreg emberek, és diszes, ezüst gombos, világoskék mellény, a mit éppen gróf Károlyinak szabtak; a szomszéd boltból arany rojtos nyakkendő; bársony kucsma; egy hosszu, hosszu fokos, a milyen minden szegény papnál elkelne ma is, s ezer ránczu magyar csizma, rojtosan, egy kis, illedelmes sarkantyuval, hát ilyen volt az uj theologus, Máthé ur.

Százszor meg százszor összeölelgette a bámuló, büszke kis feleség. Hogyne, hiszen Dániel ur egész egy Árpád, vagy Hunyadi János a keresztes hadak élén.

Máthéné se maradt hátra. Egy közeli zsibárus boltban derekasan felöltözködött. De még hogy? Magyar főkötő, aranyos reczével, széles sujtásu ezüst kapcsos pruszlik, vitéz-kötéses tavaszi mente, habos vadgalambszin kelméből, panyókán vetve a vállra, s valami ritka rojtozatu lebegő nyakékesség, fehér is, piros is, egy kicsint zöld is, hogy tiszta magyar legyen, és szélesen elterülő, ropogós fekete, viseltes selyem szoknya, hogy csak ugy uszott a földön gazdag zsinorzatával. Mely papnét ne tenne ily ruha hódolat tárgyává.

Máthé ur sem állhatta meg, hogy nagyokat ne ütögessen a szép uri asszonyság vállaira, hol innen, hol onnan, derült bámulati kifejezések kiséretében.

– No, asszony, most már derekasan ki vagyunk staférozva, a ki üdvössége vagyon! Hej, ha igy látnának Tompán, az árendásné, vagy a csizmás esperesné, te, galambom, megütné őket a guta irigységükben.

Máthéné, a mint meglátta magát a tükörben, mely hosszu, halaványzöldes uri arczot mutatott, elpirult. És apró fekete szemeit az öröm könyei boritották el.

– Menjen, taszigálta odább Dánielt, ki mindegyre meg akarta ölelni a szép uri fehérnépet, nem szégyenli magát, itt?

De a mellett szivesen oda huzódott a hasonlókép nagyszerü urat mutató Máthéhoz. S nevetett a kaczagó theologus ifjakkal, s a zsidóval.

Valóban fölötte nagyot tévedett volna az a jámbor, a ki ezekben a diszmagyaros lelkekben holmi falusi rektorpárt akart volna sejteni.

Csak a fizetés, ez az átkozott betegség, zavarta meg nehány perczre Máthéék boldogságát. Nyolczvan ezüst forint ment el, nehány krajczár hijján, pedig mindent majd ingyen kaptak, a kereskedők szerint.

– Ha igy apad, mormogá fejedelmi öltözetében Máthé ur, akkor nem sokára gyalogosan haza sétálhatunk Tompára. De mit is akarunk mi, mi az ördög is ütött mi hozzánk? dadogá halkan.

– Csak magához, mert én tudom, meg tudtam is mindig, mit csinálok, sugta oda a sok theologus előtt mérgesen a férje fülébe.

Ha ezek a durva döfések nincsenek, hát én azt hiszem, Máthéék több izben végig sétálnak a Váczi-, Uri- és Hatvani utczákon, s a néző közönségnek nem lett volna bennök vesztesége.

Igy gyorsan hazafelé huzódtak, a Szénatérre.

– Megálljon, szoritotta meg Máthéné bámuló és hallgató férje atillás karját, most bemegyünk a főtisztelendő püspök urhoz.

– Oláh urral?

– Semmi urral, csak magunk. Itt vagyok én, majd beszélek én.

– Mit? És borzongás futott át a Máthé ur deli termetén.

– Mit? Ne féljen, tele van az én szivem. Megyünk egyenesen a püspökhöz.

– Most?

– Azonnal.

– Igy? Ebben a fényes ruhában? S szerette volna szegény ember lehányni magáról.

– Éppen igy. Tán szégyenli magát, hogy tisztességes ruha van rajta?

– Nagyon czifrák vagyunk, az üdvösségét! mormogá a falusi ember.

– Mert itt minden jóravaló ember nem igy jár-e? Pest ez, nem Tompa. Még örülnie kellene, hogy Isten idáig vezérelt bennünket. Csak én volnék férfi… S a házaspár haladott a püspöki lakás felé.

A nagy kopogásra, fokos csörtetésre, szoknyasuhogásra egy csomó apró leány-gyermek szaladt ki a folyosóra. Tiszteletteljesen megbámulták a fényes vendégeket, bár ily uraságok akkor tájon sürün járták a nagyon is egyszerü püspöki rezidencziát, s nem voltak ritka tünemények. Hanem ekkora ember, ily hosszu fokossal, rengő sastollal – az mégis tetszik a gyermekeknek.

Máthéné asszonyi gyöngéd természeténél fogva sorra simogatta a kis borzas, felette falusias egyszerüséggel öltözött csemetéket.

– A papát keresik?

– Mi a püspököt, lelkecskéim, ha itthon találhatnók.

– Itthon van – kiáltották a kicsinyek.

Fél fejjel a püspökné is kitekintett – a konyhából.

Nem kerülte el a Máthéné figyelmét. S a volt rektorné igen kellemetlenül érezte magát, mikor látta, hogy az a kis halavány, gyenge asszonyka – ha tán a püspökné – mily szegényesen van öltözve ő hozzá képest. Hanem annak sehogysem szabad a püspöknének lenni, mert az bizonyosan oda bent ül bársonyban, selyemben, drága kanapén és olvas.

Ezek a gyerekek is a harangozóné gyerekei lehetnek. Az igazi püspöki gyerekek arany-sujtásos, selyem köntösökben mulathatnak valahol.

Egyszerü, kopottas, fekete ruhás, magas termetü ember nyitotta ki az érkezők előtt az ajtót. Nyájas mosolylyal hajlott meg, s vezette őket belebb.

– Barátom – mormogá Máté ur, nehány kis pénzt kutatva mellényzsebében. Mi a főtisztelendő püspök atyánkat keressük. Lehetne-é vele beszélni? Nem kivánjuk ingyen fáradságát.

– Lehet – nyujtotta kezét a nemes, jóságos arczu püspök.

– Talán tán – hebegé az okos beszédre készült asszony. Csak nem…

– Én vagyok.

S székkel kinálta meg a püspök vendégeit.

Ennél a szobánál még a tompai adminisztrátor ur szobája is czifrább – tette ez első megjegyzést magában Máthé ur. Aztán ez volna az a nagy püspök, az a felséges ember, ki jóságában a Krisztushoz hasonló?…

Ez, édes barátom, Máthé ur, ennek a századnak egyik legnemesebb embere, egy püspök, a milyenek a régi jézusi erényü püspökök, mert férfiak, lehettek valaha.

Ez itt Török Pál – százaknak, ezereknek áldása. Nézz reá bátran, nem ur, nem méltóság, nem papi kevély fejedelem, nem gőg, nem biró: ember, édes atya, paizs, mely a gyöngéket védi, vár, melynek nyilt kapuin minden kérelmező, üldözött, vigaszt kereső egyenesen bejuthat.

Beléphettek ti is, szegény bolondok, minden ajtónálló nélkül.

Máthé ur azért-e, mert mégis férfi volt, vagy mert a püspököt ilyen egyszerü embernek találta, a kiben még annyi nagyuri tempó sincs, mint a tompai nevető esperes urban – azonnal dologhoz látott.

– Főtisztelendő atyám, ez itt a feleségem. Én rektor voltam Felső-Tompán, de pap akarnék lenni Isten segitségével, eljöttem tehát tanulni. Bizonyitványaim itt vannak.

A püspök összefogott ajkain türtőztette a mosolyt, mely másnál hahotává változott volna, ha erre a párra tekint.

Máthé ur lába alatt csöndesen eltüntette a fokost és nézte áhitattal a szeretetteljes tekintetü, magas, széles homloku, borotvált, katholikus pap arczu protestáns püspököt.

– Jól van, kedves fiam – bizonyitványai rendben vannak, a szükséges osztályokat végezte, de harminczkét éves korában nem lesz-e nehéz uj pályát kezdeni?

– Nem, főtisztelendő püspök uram – szólalt meg most már az asszony is – mert mellette leszek Dánielnek.

– Tehát itt fog vele lakni, édes leányom?

– Itt, és én állok róla jót, hogy Dániel tanulni fog, és mindeneket becsületesen elvégez.

– Nem tévednek-e, édes fiaim, mikor ily dologhoz kivánnak fogni, nem ámitotta el szivüket valamely csalárd gondolat.

– Nem, nem, főtisztelendő püspök ur – erősité az asszony. Férjemnek papnak kell lennie, megigérte nekem.

– Eddig rektor volt? jó helyzetben volt? hiveivel békében?

– Az voltam, ugy voltam, semmi bajom sem volt.

– Akkor, kedves fiaim – s megfogta a püspök a Máthé-pár kezét, ha hozzám fordulnak, gondoskodni fogok róla, hogy minél előbb egy tisztességes rektori állomásba helyeztessem.

– Soha! – férjem rektor többet nem lesz.

– Miért?

– Mert meggyülöltem a rektorok életét.

– Vannak nagyon becsületes, tiszta életü rektorok.

– Férjem is az volt eleitől fogva – de élete csak a papoknak van. Szép élet, nyugalmas élet, boldog élet, tisztelt élet csak a papoknál vagyon. Mosok, varrok, főzök, dolgozom, de Dániel…

A püspök összébb huzta szemöldeit, künn ülő, könyes gyönge szemeivel élesebben szemügyre akarta venni ezt a tarka-barka párt, hogy bolondokkal van-e dolga, vagy szánandó elámitottakkal.

Mily könnyen veszi a legnemesebb ember is bolondnak azt, ki erején felül mer, ki feltétlenül egy lapra teszi fel mindenét, ki csodálatos rajongással akar hinni egy eszmében, vágyban, egy zajló érzésben s ki mert elgondolta, hogy a mit kivánok, annak meg is kell lennie, nem látja az örvényt, mely pedig már lábai előtt kavarog. Mindenki látni véli, óh, talán látja is, csak az az egyetlen egy nem, kiért a Goethe sellője már a viz szinén lebeg.

– Vannak-e gyermekeik?

– Nincsenek, ragadja meg a szót a nő, makacs szökéssel, de minden árva, minden elhagyott, szegény gyermek a mi gyermekünk lesz. Ha az Isten rásegit, hogy férjem pap lehet, egész életemet másoknak áldozom, – mint a hogy a főtisztelendő püspök ur cselekszi.

A püspök nem gondolt most arra, hogy őt is sokan őrültnek, rajongónak tartják, a miért éjjel-nappal mások ügyében fut, fárad, sőt gonosznak, ravasznak a ki titkon mindenből dupla részt veszen. Csak az állott előtte, hogy ezeket a boldogtalanokat megmenti, megtériti.

– Kedves fiaim, amit önök akarnak…

– Igenis, halálig akarjuk, én is, Dániel is.

– Hogy az kivihetetlen, képtelenség! Ezer meg ezer akadálylyal kell küzdeniök, irigységgel, gunynyal, a kenyérrel; majd a csüggedéssel, kedvetlenséggel, betegséggel, szégyennel, a mindennapi kinos belső tusakodással. Elgondolták-e ezeket, fiaim?

– Elgondoltuk, felelt élesen Máthéné. Ne féljen a főtisztelendő ur, mi semmit se kérünk, eltartjuk mi magunk magunkat. Itt leszek én.

A püspök fölkelt, kezeit összefonta mellén, kettőt-hármat az ablak felé lépett, talán hogy arra a számtalan nyomorultra mutasson, kik a piaczon lézengnek, bársonyban, rongyban, s kikről ő tud Pesten legtöbbet, a jó Isten után, mert ide jönnek sírva, nevetve; követelve durván, majd térden csuszva, mint egy király előtt a falatka kenyérért.

– Ki beszélte önöket arra, hogy ide jőjjenek Pestre?

– Oláh ur, vallotta meg a bünt töredelmesen a férfi.

Nehány percz mulva Oláh ur ott termett a püspök parancsolatjára, mely idő alatt Máthéné erőnek erejével be akarta bizonyitani, hogy őket senki se vezette, mint tulajdon szivök.

A veres kis hetyke ember alázatosan hajtotta meg fejét főnöke előtt.

– Mit tett ön ezekkel a szegény emberekkel?

Oláh ur az eladott könyvekre gondolt.

– Én nem erőltettem, azt a nehány forintot visszaadhatom.

– Tehát már pénzt is?

– Pénzről nem tudok, mi nem adtunk pénzt.

Máthé ur oda hajolt a feleségéhez.

– Óh, ha adott könyvekért, jól tette. Papi könyvekért adta Dániel.

– Ön ezeket az embereket elámitotta, felcsalta, hogy itt kényelmesen kizsebelhesse őket. Mit felel erre? Rektor ur, fordult a püspök a rektor párhoz, önöket elbocsátom, hivatni fogom minél előbb.

Máthéék égő arczczal tekintettek a püspökre, kinek szigoru arczáról a legrosszabb szivet vélték leolvasni.

Máthé ur ügygyel-bajjal visszakeritette a székek alá tüntetett hatalmas fokost, s a mint jöttek, nagy csörtetéssel távoztak.

Találkozhattak volna ismét a harangozó-leányokkal, valamint azzal a gyönge, meggörbült termetü, de jóságos, szelid arczu, falusi szegény rektorné forma asszonynyal is, mert várta őket szives mosolylyal, de Máthéné ily gyalázatos fogadtatás után, mintha ellenség elől menekülne, ugy törtetett le a keskeny márvány-lépcsőkön.

– Ez az a nagylelkü püspök, pattogá a templom előtt Máthéné, repülő mente ujjaival hadonázva; hogy megijedt, azt hitte, mindjárt pénzt kérünk, s a nyakán maradunk. Oh ne féljen, a mig ezekkel a szemeimmel látok, ha tűmmel keresem is, nem szorulok senkire. Hogy kilátszik az irigység! Hát egy rektornak már az se szabad, hogy papságra vágyjék? Hát az legyen holtig papok szolgája, rab, egy megvetett senki, semmi? Azért sem ugy lesz, azért is pap fogsz lenni Dániel.

Most mondta ki házas életükben legelőször a te szót. Mert bizonyosan érezte, hogy ezentul sorsuk vezetője ő lesz. Feljogositotta erre a te szóra nagy és terhes kötelessége.

Sokan az utczán azt gondolhatták, hogy ez a kis fekete asszonyka a magas emeletes házakat nézi, mert jól látszott kesze-kusza öltözetéről, járásáról, hogy falusi, pedig éppen nem a szép palotákat nézte, hanem a magas, kék, tiszta eget, a hol a gondviselő jó Isten lakik, a ki a benne bizókat soha egy perczig is még el nem hagyta, a ki minden mellőzöttet, elhagyottat, megtámadottat örökké oltalmába fogadott. Majd-majd eligazitja azt az a jó, erős Isten, hogy mi legyen ő velük, és nem bizza egy irigy, kevély lelkü püspökre, a kinek egy kis biztató szava nem volt hozzájuk. De hogy fogadta, mily szivtelenül!

Akkor is, mikor már szállást fogadtak, mely különben még azon napon megtörtént, egyre azt hajtogatta Máthéné, hát ez a püspök? ilyen egy püspök? igy kell bánni az emberrel?

Máthé Dániel megjegyezte, de ugy háttal fordulva, feleségének:

– Jobb is volna innen idején tovább mennünk, talán Kecskemétre, Pápára, vagy (ezt már csak ugy mormogta) vissza Tompára.

– Azért se megyünk. Megmutatom, hogy itt is meg fogunk élni. Kosztosokat fogadunk, ez lesz az első.

Akarta mondani, de azt már az ő feje se tudta, hogy mi lesz a második.

Nagyon alkalmas időben vetődtek a Két-Nyul-utczába. Ott egy ügyes, két szobás, konyhás, földszinti helyiségből éppen akkor vetette ki a házmester a Fülöpszállásáról ide került, és vendéglőt tartott, valaha földbirtokos Mester János urat feleségével, öt gyermekével, minthogy nem tudták fizetni a házbért. És más környülállásaik is igen zavarosak valának.

Olyan szerencse volt, hogy asztalokat, székeket, üveg-állványokat a boros poharakhoz, sőt mily isteni gondviselés! még hordókat is kaptak, jó hordókat borhoz, serhez.

Ezt az első lépést mindenki a legjobb jelnek mondhatta.

Csak egy özvegy szabómesterné, a fészer mellett, állitotta, hogy ő nem cserélne Máthéékkal lakást. Miért, azért, hogy a mely ágyból valaki kihalt, abból bizonyos, hogy más is kihal; a mely korcsmában valaki megbukott, az olyanban, legalább két-három renden a következőknek is meg kell bukni. Már az szent.

Máthéné a tettek kedvelője volt, azért is gyorsan hozzá látott mindenhez. Nem kért tanácsot, volt ő neki esze, Istennek hála, elég. Vásárolt butorokat, a kosztadáshoz szükséges szereket, egy pár olyan derék, disznóölő éles kést, hogy már ez maga mutatta, mily nagy reménynyel van a jövő iránt a leendő papné.

Ragyogott a tisztaságtól a pompás kis konyha.

Egyik szoba egészen a kosztosoknak, a másik, a belső, a bizodalmasabb embereknek, iróknak, szinészeknek, tudósoknak. Mert ilyenek is akadtak rögtön.

Ezek mindenképen azon voltak, hogy a kis vendéglő czimert tegyen ki, és a czimer legyen egy tál pompás, párolgó töltelékes káposzta, finom fris disznóhussal.

No az is lett.

Gyönyörü kis czimer. Éppen egyik vendég festette, ingyen, nehány barátságos vacsoráért. Mely vacsorák pár hónapon tul elhuzódtak.

Oda kaptak a czigányok is.

Máthé ur, mivel a tanulás most még nem kezdődött, mert ők időn kivül érkeztek, Szentgyörgytől Szentmihályig, ugy gondolta, vendéglősi tisztet folytat. Nem szégyen az. Hogy volna? Ha Zsuzsika főzhet, hát ő mért ne segitene.

Temérdek iróval, müvészszel, szinészszel lett per tu. A theologus diákok meg éppen apánknak titulálták.

Oláh ur, kit a püspök, a mint kitudódott, kegyetlenül lerakott volt, többször fölvetette a kérdést a kis kedélyes étteremben, mikor nagy és fényes volt a társaság:

– No hát, Máthé apánk, megbánta-e, hogy hallgatott a szavamra!

Ilyen kérdésre, mikor egy volt rektor müvészekkel, tudósokkal barátkozhatik, a mire falun száz esztendő alatt se tudott volna eljutni, azt gondolom, csak nevet az ember.

Dániel ur is természetesen csak nevetett.

Szépen folytak a napok, váratlanul, reménység fölött szépen.

Vendég vendéget ért. A ki sokszor a legjobban mulatott, az maga volt Dániel bácsi. Többször bemutatta a szép basszus hangját, melyre egy szinházi karmester egyenesen azt mondotta, ez a hang tizezer forintot megér. Még többet is.

Igy levén a dolog, Máthé ur nagy tőkével rendelkezett, tehát bizton nézett az események elé.

Máthéné oly csinosan öltözködött, ugy bele jött a finom müvészi, irói társalgásba, hogy voltak perczek, mikor a papnéságon is szinte-szinte fölebb képzelte magát. Azt mindig tudta, hogy jó esze van, de hogy ily hamar haladjon az ember irodalmi és művészeti kérdésekben is, azt maga se merte reményleni.

Azok a gonosz irók, müvészek, ha összekaptak valamely kényes kérdés fölött, teszem a Bánkbán tragikuma, vagy a Vörösmarty romanticzizmusa, vagy az Arany balladái, vagy a Szász Károly ódái fölött, csak Máthéné nagysámot kérdezték meg. S ő szabatosan kifejtette, hogy mi a tragikum Bánkbánban, Vörösmartynak hogy kellett volna leverni a tótokat, Arany Zách Klárájának nem kellett volna haza menni az imádságos könyvért, mert láthatta a fortélyt, és Szász Károly remek egy költő, és sokért nem adná, ha ismerhetné. Versei, mint a szép zsoltárok, mind egyformák. Vajjon meg lehetne-e őt látni valahol?

Igy, ily szép napok mellett jutott el a Máthé-pár Szentmihály naphoz.