E gyakorlatok között legnépszerűbb volt a szökevénykergetés. Erre pályadíj volt kitűzve – egy lázsiás tallér.
Ha nem akadt önkényt vállalkozó kadét, sorshuzás útján választottak egyet, a kinek három percznyi egérutat engedtek, hogy az alatt a parkban elrejtőzhessék. Van ott sok mindenféle menedék, palánkok, grották, bozótok, sánczok, terebélyes fák, rőzserakások, csatornák, a mik mögé el lehetett bujni. A ki legelébb fölfedezte a szökevényt, az kapta meg a tallért, a szökevény pedig kapott ütlegeket a pajtásaitól, a mennyi elég volt neki. Ha azonban egy óra alatt nem birták a buvóhelyét megtalálni, akkor a szökevény magától előjött, jelentkezett az auditornál s ő kapta meg a jutalom tallért.
Azokon a délutánokon, melyeken Fritillária a sírkertben lerótta a kegyelet adóját: én voltam rendesen az önkénytesen jelentkező.
Én pedig az ilyen alkalmat onnan tudtam meg, hogy ilyenkor a temető-őr, kinek a házikója a sírkertben belül volt, künn állt az ajtóban. – Strázsált. – Meg volt neki hagyva, hogy az alatt, míg az őrnagyné a temetőben jár, senkit be ne bocsásson; de mindenkinek a nevét följegyezze, a ki közeledik s netán be akar menni. A sírkertnek nyolcz láb magas fala van s másutt nincs bejárás.
Nincs ám rendes embernek; de egy dezentornak!
Volt eszem, hogy nem kerültem az ajtóra, hanem megkerültem a kert falát. Hátul nagy platán-fák voltak, a miknek az ágai áthajoltak a kertfalon. Hires voltizsirozó voltam. Egy ilyen platánról könnyű szerrel átjutottam a kertfalra; a belső oldalához a falnak egy fokozatos állvány volt támasztva, melyen a kertész apró cserepei voltak sorba rakva, a mikben ő árvácskákat, verbenákat s egyéb sírdiszítésre szánt virágokat tenyésztett. Ezen az állványon, mint egy kész lépcsőn szállhattam le a falról.
A sírkertben van egy szép nagy emlék, fehér és fekete márványból, egy hires igazgatótanáré; ennek az oszlopos fülkéje, a lépcsőzete egészen arra van teremtve, hogy azt egy titkolózó pár bizalmas suttogásaira fölhasználja.
Köröskörül hangzott liget, csalit az üldözők lármájától. Az alatt nekem elmondta Fritillária, hogy melyik impresszáriótól minő választ kapott a szándékolt vendégszereplésre, minő föltételek mellett konczertezhetünk és mikor? Egész programmot állított már össze a jövő saisonra. Még Amerikából is kapott kecsegtető ajánlatokat. Az egész tournéenk biztosítva van már.
Engem igazán csak a «miatyánk» őrzött, hogy most valami hires hegedű-virtuóz nem vagyok; – vagy, hogy agyon nem ütöttek. Mind a kettőhöz volt elég hivatásom.
Mikor aztán az óra letelt, az üldözés lármája elvonult, én megint ugyanazon az úton, a melyen idejöttem, szépen visszaszöktem s mentem jelentkezni az auditorhoz. Társaim faggattak, hol bujkáltam? Mondtam nekik mindent, csak az igazat nem. A jutalom tallért elkuráltam fagylaltra vagy dinnyére a pajtások közt.
Szép Fritillária pedig keresett négylevelű lóherét a sirok közt s azt hazavitte a férjének; azzal legitimálta magát.
XII. A BŐGŐ-VONÓ.
Annyi csepp józan ész maradt meg nálunk, hogy meggondoljuk, miszerint be kell várnunk a tanév lefolytát, a bizonyítványom kiadását, a hivatalos hazabocsátást; mert ha elébb találok elillanni, mint katonaszökevényt csipnek el s abból aztán majd olyan konczert lesz, a hol nem én fogom a hegedűt, hanem a hegedű fog engem.
Tehát ez volt az operette-tervünknek a fináléja.
A vizsgák befejezte után a hazamenendő katonatiszt növendékek este nagyszerű mulatságot rendeznek a parkban; mely végződik tüzijátékkal, melynek rakétáit maguk a kadétok készítették (a fekete lőporosok). Ezen szemvakító és fülsiketítő produkczió alatt én észrevétlenül elpárolgok a sokaság közül; egy ugrással átvetem magamat a harmadfél öl széles patakon (megtettem én azt elégszer salto mortaléval is, bukfenczet vetve a levegőben), hátul a kertajtót nyitva találom, azon kiosonok; egy fedett hintó fog várni a «Rákóczy torony» előtt, Venczellel a bakon, a ki az őrnagyné bőröndjét az enyémmel együtt és a hangszereket tokostul előre elhozta; benn a hintóban Fritillária. Én beugrom a hintóba: azzal «alea jacta est!» vágtatunk ki a vasuthoz. Ott fütve a mozdony. Előre megrendelt különvonat áll készen a rendelkezésünkre, s míg az illetők a római fáklyákban és tűzkerekekben gyönyörködnek, mi már a Semmering alagútjaiban bujkálunk, s aztán üthetik már bottal a síneinket.
Minden úgy klappolt, mint egy népszinházi prémieren.
Az utolsó napja a szemesztrisnek kánikula derekán a legpompásabb mulatság közt telt el. Elbúcsúztunk egymástól és a tanárainktól. De engem nem vitt rá a lélek, hogy az őrnagyhoz is fölmenjek. A tanteremben vettem tőle búcsút s a bezárt ajtajának a kulcslyukába dugtam be a két névjegyet (egyet a bárónő számára p. p. c.)
A megszökés is teljesen sikerült. A Stuweriád alatt észrevétlenül jutottam ki a hátulsó ajtón.
Minden ember az égre bámult, a rakétákban gyönyörködött.
Ott volt a Rákóczy-torony előtt az igért hintó.
A Venczel is ott állt, a felső kabátomat tartva a karján.
– No csak frissen! frissen! vegye föl!
Hirtelen rám segíté a felső kabátomat.
– Itt van ő? – kérdezém tőle.
– Itt hát. Odabenn ül már. Csak tessék beszállni.
– Hát a bőgő? – kérdezém én, nem látva a bakon a violoncellot.
– Az is benn van a kocsiban.
Azzal fölnyitá a kocsi ajtót és erővel betuszkolt.
Arra egy kellemetlenül ismerős borizű hang szólalt meg a hintó sötét odujából:
– Bőgő nincs, de a bőgővonó itt van.
Fritillária helyett a kalugyer ült a hintóban, aki egy kezével a köpönyegem gallérját ragadta meg, a másikkal pedig egy görcsös botot húzott elő maga mellől.
Én ki akartam magamat szakítani a kezéből, de akkor két hatalmas marok ragadta meg a karjaimat hátulról.
– Csak be a hintóba urficskám, szépen – dörmögé Venczel a fülembe. Erős ficzkó volt (s a tettenkapott gonosztevőnek nincs ereje), oda tolt a hátulsó ülésbe. Aztán maga is beült a hintóba, velem átellenbe.
– Te gazember! Te áruló! – ordítottam reá.
De már a kocsis becsapta a hintó-ajtót, fölugrott a bakra s hajtatott lóhalálában elfelé.
Én átláttam, hogy két erős férfi ellenében hasztalan a ficzánkolás s megadtam magamat. Csak szóbeli invektivákkal éltem.
– Hát áruló lettél, Venczel. Pedig olyan jól fizetett az úrnőd. Húsz forintot adott havonkint azért, hogy titkát megőrizd.
– De az uram még jobban fizetett, az harmincz forintot adott azért, hogy a báróné titkát eláruljam.
– Te gazember!
Erre közbe szólt a kalugyer:
– Ne szidd a Venczelt, öreg. A Venczel a valóságos őriző angyalod. Ő tégedet megóvott attól, hogy a magad életét tönkre silányítsd s azonfelül egy asszonynak a becsületét elrabold s egy derék embernek az egész sorsát fölforgasd.
Ennél igazabbat Socrates sem mondott soha.
– Ez az őrnagy te neked jóltevőd volt – folytatá a nagybátyám a bölcs korholást. – Ugy bánt veled, mint az édes fiával. S mikor már rájött a gonoszságaidra, a helyett, hogy kitörte volna a nyakadat, a hogy rászolgáltál, kegyesen elhallgatott. Mindent tudott a felesége leveleiből. A ti bolond világfutó plánumotokat. S aztán szépen kinyitotta előtted az ajtót, a min a magad ásta labyrintból kiszabadulhattál. Nem kergetett, hagyott futni. Már most neked az lesz az első dolgod, hogy a vasuti állomáson irsz az őrnagyodnak egy szép búcsúzó levelet, bocsánatot kérsz tőle a pajkosságaidért, megköszönöd számtalan jóságát, csókoltatod a méltóságos asszony kezeit. A levelet majd elhozza a Venczel; a derék, becsületes Venczel. – No, most aztán gyujts rá öreg; tudom, hogy tíz hónap óta nem szivaroztál.
Azzal előhúzta a szivartárczáját s megkinált egy regalitással.
Mit tehettem? – rágyujtottam.
A vasutig aztán egész tréfás kedvvel elmondá a Venczel, hogyan hordta ő a báróné leveleit, a miket tőle küldözött én hozzám meg az impresszáriókhoz, elébb a férjéhez. Azt is elmondta szakértő magyarázattal, hogyan tudta a tanár a lepecsételt leveleket elolvasni, anélkül, hogy az adresszátus észrevette volna, hogy az a levél föl volt nyitva.
Ezt a tudományt följegyeztem magamnak; de most nem mondom el, mert még magam is hasznát vehetem valaha.
Ekkép végződött a szép Fritillária novellája.
* * *
Már most tudod, hogy mért nem szednek a méhek a császárkorona harangkelyhéből mézet!