PASSIFLORA.
I. AZ ÉLETMEGHOSSZABBÍTÓK.
Hahhó!
(Ez már sensatiós fejezet-czím!)
«Életmeghosszabbítók!»
(Hát van ilyen a világon?)
Van hát. Én magam is éltem vele.
(De hisz annak, a ki az életet meg tudja hosszabbítani, okvetlenül milliomossá kell lenni.)
Azzá is lesz a!
Azonban tartsunk sort.
A mint a nagybátyám engemet a Circe tengeréből erőhatalommal (mint hajdan Odyszszeüszt az árboczhoz kötözve) a száraz földre kimentett, az volt a kérdés, hogy «quid nunc?»
A katonai akadémiából egy rezervlájtinánti pátenssel lettem elbocsájtva. A katonai pályával végeztem. Azaz, hogy a nagybátyám gondolta, hogy végeztem. Már a mi az ő fogalma volt a katonatiszti pályáról. Délelőtt rekrutákat abriktolni; délután kurizálni.
A helyett komoly életpályát választott a számomra; a juridikait folytassuk, a hol elhagytuk. Rájött, hogy az ilyen gonosz ficzkót, mint én, nem helyes dolog professzorok felügyeletére bizni; mert ott elcsábítja a professzorok leányait, feleségeit. Más systémát kell velem kezdeni. – Alló föl Budapestre, a világ közepébe! Beiratkozni az egyetemre.
Itt nem olyan könnyű a gyereknek asszonyokat, leányokat elbolondítani, mert nagy a konkurrenczia.
Nem volt ám akkor még Andrássy-út, tele sétáló istennőkkel.
Még Andrássy sem volt.
A mi szépség található a fővárosban, annak meg nagy az ára. Az a sok börziáner, a sok defraudans lehetetlenné teszi a diákféle embernek a versenyzést.
A diák kap száz forintot havonkint, abból élelmezi magát: azt a diák az első héten mind ellumpolja; a hónap három negyedrészében aztán kényszermértékletességre van utalva, kénytelen otthon maradni és szorgalmaskodni. «Sine Cerere et Baccho friget Venus».4)
Több pénzt pedig nem kap! Punktum!
Én pedig már akkor az ujságokból értesültem arról, hogy a vasuttársaság az apám puszta telkét fölvásárolta kerek kétszázezer forintért. Az ott van az árvapénztárba letéve, ötös kamatra. Az nekem tizezer forintot jövedelmez évenkint. Azonkivül a földbirtokom, a mit örököltem. Minek bifláljam én az osztrák jogot? – Mikor azt a nélkül is a szegletbe vágjuk. Mihelyt egyszer a Garibaldi megjön.
De hát hiába remonstráltam: a kalugyer hajthatatlan volt a maga életnézeteiben.
– Még csak húsz esztendős vagy. Ilyen suhancznak nem kell pénzt adni a kezébe. Vársz, a míg nagykorú fogsz lenni, négy esztendeig.
Addig az örökségem jövedelmét a kapitálishoz csatolják.
Ezt így rendeli a törvény.
Valóságos Juszticzmord ez!
Az embert nem engedik huszonnégy esztendős koráig élni!
A törvény kényszeríti az emberi kukaczot, hogy mint a selyembogár mindennap rágjon meg egy csomó levelet, aztán kösse be magát egy selyemgubóba, lesse, míg azt fonálkint a vizsgán legombolyítják róla a rigorozumok motollájával; akkor még egy darabig pupa állapotban heverjen lábak és szárnyak nélkül, s csak a huszonnegyedik esztendőben pattanjon ki a bábhüvelyéből, mint himes pillangó! Ez erőszakoskodás!
No de szerencsére ennek is van ellenszere.
Vannak derék, jószivű emberek, a kik a korábban élni kivánó ifjakat megszánják s lehetővé teszik rájuk nézve, hogy az életet korábban elkezdjék. A közéletben úgy híjják ezeket a csodadoktorokat, hogy uzsorások.
Ezek azok a bizonyosok, a kik az élet meghosszabbításával foglalkoznak.
Mert hiszen a ki nekem hetven-nyolczvan esztendőn túl fölfelé hosszabbítja meg az életemet, az süsse meg a tudományát. Hanem azok az én jóltevőim, a kik a huszonnégy éves koromon innen lefelé segítették az életemet meghosszabbítani. Maig is örök hálával emlékezem meg róluk, – meg egy csomó tizenkétszer prolongált s négyszer kifizetett váltóval.
A kalugyer ugyan csalatkozott, mikor azt hitte, hogy én nem tudom a jövedelmemet elkölteni, azért, mert ő rajta ül a Wertheim-kasszán, a mibe az el van zárva.
II. SZINHÁZAINK ANNO EINSBÓL.
Azt a boldog korszakot, a melyben még nem voltak «átkos közös ügyeink» (Bécsnek volt minden, nekünk semmi), szoktuk egymás közt úgy híni, hogy «anno eins».
De kár, hogy ennek a mi Budánknak «és» Pestünknek az akkori képét meg nem örökítette a Vasárnapi Ujság.
Különösen a szinházainkét.
Ott állt a nemzeti szinházunk körül véve, oldalt fogva, szembe szállva a Zrinyivel, a Griffel, a Vörös ökörrel, három hires csárdával, a miknél modálisabbat Püspök-Ladánytól Füzes-Abonyig nem találni. Mostani oszlopos csarnoka helyén állt a Katona, Bánk-Bán szerzőjének szobra, melyet áldott emlékü Tomorynk öntetett Züllich Róbert, akkor még egyetlen hazai szobrászunkkal; a vasköltő merész poziturával lép előre, égfelé emelve a – pennáját. Némelyek úgy magyarázták azt a pózt, hogy most kiakarja fecskendezni a tintáját az égbe s csillagok lesznek belőle; mások ellenben azt állították, hogy de bizony bele akarja mártani tollát a holdvilágba, hogy fényes költeményeket irhasson vele. A mi azonban nem akadályozta a kerepesi-úton végig vonuló búcsújárókat, hogy körül ne térdepeljék és zsolozsmájukkal meg ne tiszteljék. Azt hitték, ez a szent Kajafás.
A lánczhid előtt Budán volt egy rengeteg nagy granárium, a minek a homlokára ormótlan nagy betükkel volt fölirva a dicsekvő mondat: «hazafiság a nemzetiségnek». Itt tánczolta a legszebb kánkánt (Dunanan apóban) a nemzetiség a hazafiságnak.
A harmadik volt a Borju-téren, vagy hol? Egy szóval az egyik körülhagymás piaczán a még-nem-fő-sem-szék-városnak. Itt röhögtem életemben legnagyobbakat a «Háromcsőrű kacsában».
Ezek a magyar muzsának szolgáltak.
Azután emlékezem még arra a gunyhók öreg apjára, a mi az új vásártéren tehénkedett: egy deszka Parthenon. Az volt a német szinház. Aztán még ott volt a krisztinavárosi arena. Az még most is uralkodik.
Mindezt pedig csak azért hordom elé, hogy a tisztelt olvasót megkonfundáljam vele, hogy ne találgathassa, hogy ki volt, mi volt, hol volt az a primadonna, aki az én negyedik novellámra tárgyat szolgáltatott. Ott volt a Thespis-szárnyékok valamelyikében.
Ezt a virágnevet választottam a számára: «Passiflora».
Universal genie volt.
Játszott mindent. Naivát, hősnőt, paraszt menyecskét. Énekelt népszinműben, operettben; még ballettre is vállalkozott. (Salambó szerepében.) És mindenben remekelt.
És aztán a színpadon kivül is annyiféle szerepet tudott játszani. A milyen a publikuma volt.
Idekinn is nagy publikuma volt.
És azokban a szerepeiben is remekelt.
Én nekem például a Kaméliás Hölgyben tetszett legjobban.
Többet jártam én a szinpadi próbákra, mint a leczkékre. Többet is lehet ott tanulni.
Még egészen tele volt a mellem a Fritillária reminiszczencziáival.
Még vissza-visszagondoltam azokra a szép álmokra, a mik a művész állványt trónussá magasztosítják.
De magamban nem hegedülök.
Ellenben most egy új Olympus nyilt meg előttem. A pieridák berke a maga egész pompájában. Istennők és nimfák, trikóban és tülangléban; éneklő, tánczoló szilfidek, najádok és hamadriádok.
Nekem is volt tehetségem e mámorító pályához.
Én is szavaltam egyszer egy verset «szükölködő horvát testvéreink» javára. S a közönség el volt tőle ragadtatva. Dicsérték (még a lapok is) a hangomat, meg a taglejtéseimet.
Ugyan kérem, van valaki a világon, akinek életében egyszer át ne villant volna a szivén az a vágy, hogy szinészszé legyen?
Én annál inkább elmondhatom ezt, mert a hegedűvirtuoztól a szinészig nincs több, mint egy lépés.
Kivált ha az ember szerelmes. Ugy, ahogy én voltam.
Őrjöngtem az én Passiflorámért.
Igenis: az «én Passiflorámért».
Én tartottam neki butorozott szállást.
Féltékeny voltam rá. Duelláltam érte.
Akkor még szabad volt párbajozni s nem intézték el az afféreket jegyzőkönyvvel.
III. A HŰ BARÁT.
Minden héten összevagdalkoztam valakivel Passiflora miatt.
Hol én kaptam egyet, hol én adtam egyet.
A Passiflorának nem udvarolt senki büntetlenül.
Grófocskák, bárócskák, bankárfiucskák tanulták respektálni a szerzett jogokat.
Passiflora természetesen ártatlan volt mindenekben.
Ő nekem hűségesen meggyónta mindig, ha valaki veszedelmesebb modorban udvarolt neki. Arra persze nem lehettem féltékeny, hogyha a szinésztársai a szinpadon ölelgették. Hát ez a szerepében van. Hát ha a szinpadon csókolóznak is, az ellen nincs törvényeinkben védelem. A szinpadi csók «egy szükséges jó» (annak, a ki kapja), «egy szükségtelen rossz» (annak, a ki nézi).
Ha egy férj, egy szerető féltékeny arra, hogy a feleségét, a szeretőjét a szinpadon mások megcsókolják, ez nagy nyavalya.
De annak csak egy orvossága van.
Lediktálhatom a reczipéjét.
Az ilyen féltékeny férj, vagy szerető álljon be maga is szinésznek, játszszon szerelmes szerepeket, akkor a szinpadon is maga fogja ölelgetni, csókolgatni a drága kincsét és senki más. (Ezt a három sort húzd alá (cursiv), mert ebből még lesz valami.)
Én azonban nem strázsálhattam egész nap a Passiflorát. Tanulni is csak kellett, pedig sokat.
Szerencsémre volt egy biztos jó barátom. Régi, kipróbált czimbora. A derék Nikkel.
Ő mint aktiv szolgálatban levő tüzérhadnagy került ki az akadémiából s ide lett transferálva Budapestre.
Átkozott kevés dolga volt. A gellérthegyi czitadellának az őrzése volt rá bizva.
Ördögöt strázsálta ő azt a czitadellát!
Maguk a katonák is mókát csináltak belőle. Hiszen senki sem lopja el azokat a mihaszna vaságyúkat.
Hanem a helyett valahányszor a Passiflora szobájába léptem, már rendesen ott találtam az én Nikkelemet, tiszteletteljes poziturában ülve a pamlag előtti fotelben, a csákója a kezében, a kardja a térde között.
Ez engem nagyon megnyugtatott.
Egy katonatiszt nagyon jó arra, hogy az orczátlan czivilista udvarlókat elriaszsza az embernek a felesége és imádottja közeléből. Ilyet minden okos embernek kellene tartani. Ha felesége is van, meg imádottja is van, akkor kettőt.
No! Magától a Nikkeltől csak nem félthettem a szép Passiflorát.
Szegény kis secondlájtinánt, a kinek hazulról alig van annyi apanázsa, hogy egy violacsokrot vehessen prezentbe. Az csak nem konkurrálhat az én thearózsa és kamélia bukéimmal!
Aztán Passziflora praktikus ész. Tud külömbséget tenni az udvarlók között. Ő olyan hűséges hozzám, mint Helena volt Párishoz.
(De hát tudja azt valaki, hogy Helena hűséges volt Párishoz?)
Egyszer ugyan már keményen összevagdalkoztunk egy szép leány miatt. De hát akkor még gyerekek voltunk. – Azóta csak megjöhetett az esze – a Nikkelnek.
Aztán micsoda ügyetlen udvarló volt szegény ficzkó!
Az én jelenlétemben egyébről sem tudott beszélni Passiflorához, mint a rengeteg sok strapácziákról, a miket egy szegény tüzérhadnagynak ki kell állni a mindennapi übungokon, vizben, sárban; meg hogy milyen rossz a koszt a kantinban, s hogy a privadinere hogy lopja a czigarettáit.
Nevetni való figura volt.
(Nono, majd aki legutoljára nevet!)
S aztán nem sok idő mulva, hogy én Passiflorához megérkeztem, fölkelt, fölhúzta a szarvasbőr-keztyüjét, ajánlotta magát Passiflora előtt. Passiflora odanyujtotta neki a kis ujját, melyet ő is az ujja hegyével érintett; megmondta, hogy rapportra kell neki menni; velem kezet szorított és eltávozott; nem akart bennünket zavarni a boldogságunkban.
Mikor aztán betette maga után a szőnyegajtót, Passiflora fölkaczagott hangosan s egész tréfát csinált belőle.
– Szegény fiú! Ön régóta ismeri? Mindig ilyen volt? Ilyen szemérmetes? Milyen kómikus figura! Mikor itt ül órahosszant, s csak a kalpagja lószőr-kokárdáját czirógatja s nem mer fölnézni a szemembe. Mindig az anyjáról beszél; más nő nem létezik ránézve. Aztán nagyokat sóhajt. Azt mondja, hogy nagyon boldogtalan. Ha kérdem tőle, mi baja, akkor elkezd arról beszélni, hogy ő milyen jó barátja önnek; hogy egymáshoz vannak forrva gyermekkoruk óta. Önért az üdvéről is képes volna lemondani. – Aztán, hogy ő meg nem házasodhatik soha. Katonatiszt csak olyan leányt vehet el, a ki kaucziót tud letenni. – Aztán beszél arról, hogy ön milyen gazdag fog lenni, ha nagykorúvá lesz. – Szerelmes belém nyakig, szegény fiú. De a világért el nem árulná előttem egy szóval, bármennyi avanszot adok is neki.
– De hát miért ád neki avanszokat?
– Ön azt nem tudja megérteni? Hogy milyen nagy kincs egy nőre nézve egy igaz jó barát, a ki csak jó barát és semmi egyéb.
– De az viszont nagyfokú kegyetlenség, egy jó barátot soha sem teljesülő vágyak fölkeltésével megkinozni.
– Ezt mondja ön másnak, ne egy szinésznőnek. Hát nem az-e nekünk a mindennapi hivatásunk, hogy minden érző szivet zsongásba hozzunk? Hogy minden fantáziát fölébreszszünk? Hogy varázsunkat éreztessük? Nincs-e a szerződésemben, hogy a szerepeimet hiven fogom eljátszani?
Passiflora földuzta az orrát.
– Ha ön úgy kivánja, én megtehetem, hogy mától fogva úgy élek, mint egy apácza: elzárkózom a külvilágtól. Nekem ez nem nagy erőfeszítésembe kerül; hisz ön legjobban tudhatja, hogy még ön irányában sem voltam gyönge soha.
Ez előtt kapitulálnom kellett. Ez már igaz. Volt gyöngédség, ábrándozás, turbékolás, a mennyi elég; de annyira nem jutottam, hogy egymásnak azt mondtuk volna, hogy «te és te».
S a hány imádója csak azzal dicsekedhetett, hogy Passiflorával együtt szupirozott, az mind kénytelen volt bevallani, hogy a bizalmasságban soha sem mentek annyira, hogy a pezsgős poharakat egymásnak a fején összetörték volna. Passiflora sokat tartott a renoméjára!
Még azt a titkot is keblembe zárta, hogy egy szép délután Nikkel hadnagy ilyen nyilatkozatot tett előtte:
– Kisasszony! én vagyok a világ leggyávább embere! – Ha én olyan volnék az ellenség előtt, mint a milyen gyáva vagyok, mikor önnel szemben ülök, nem érdemelném, hogy egy napig egyem a császár kenyerét.
Ilyen respektust tudott ám tartani a Passiflora.
Megkövetelte, hogy a deklarált imádójának komoly szándékai legyenek vele.
Az voltam én. – Azok voltak nekem.
IV. KOMOLY SZÁNDÉKOK.
(Ugyan mik lehettek azok a komoly szándékok, a mik szoros kapcsolatba fűztek egy még gyámi hatóság alatt levő diákot, meg egy állandó angazsma nélkül való vidéki primadonnát?)
Olvasd csak el, a mit a megelőző fejezetben az aláhúzott sorokban megörökíték.
A filisztereknek, a mindennapi embereknek a vezércsillaga a «fixum»; a zseniknek a «fixa» (idea.)
Az én fixa ideám az volt, hogy Passiflorát elválhatatlanul magamhoz fűzöm.
Ennek pedig csak az az egy módja van, hogyha magam is szinészszé leszek.
Nincs ennél szebb életpálya a kerek földön.
Ehhez nem kell se kineveztetés, se megválasztatás; nem követeltetik se index, se érettségi bizonyítvány, se tesztimonium, se diploma, s egyéb fészkes fránya; az ember kinevezi maga magát művésznek, s az lesz. Ha van talentuma, beleszületik, ha van zsenije, felnő az égbe.
A ki szinész lesz, minorennisből egyszerre majorennissé lesz. – A szinész nem fizet adót. (Sem adósságot.) Mindig szabad vándorművészt értek alatta; mert a fix angazsált pesti szinész már glebæ (klebæ) adstrictus. (A második szó tótul van.)
A szinész, ha szerelmes lesz, semmi sem állja útját a boldogságának. Az megházasodik, a nélkül, hogy az impedimentumok, czeremoniák, dispenzácziók, dimisszorialisok, matrikulák, reverzálisok, moringlevelek labyrintusán keresztül törné magát; – ha kinyomtatják a teátrumczédulára a neveiket egymás mellé: ..y úr és ..y asszonyság, rendben van minden.
Aztán micsoda magasztos hivatás! Terjeszteni a magyar nyelvet és irodalmat; megküzdeni az idegennel, meghódítani Pozsonyt, Temesvárt. «Veni, dixi, vici!» Fentartani a lelkesedést a nemzetben! Minden újév napján előadni Bánk-Bánt, márczius 15-ikén Bem apót, Husvétkor a Peleskei Nótáriust, Pünkösdkor Rákóczyt, István napján a Szigetvári vértanúkat, Mindszentek napján a Molnár és gyermekét, Karácsonykor a Szökött katonát s látni a nemzetet, a mint sír és a mint kaczag?
Az írók elneveztek minket a nemzet napszámosainak! Mily fölséges czím! – Emlékeztet a fűrészporra!
És általjában ez az egész szinpadi társadalom, ez az exlex osztály, a mit semmi törvény nem reguláz, egymás között mily összetartó, csak a szeretet tartja őket össze. A világgal mindig haragban, de egymással mindig barátságban. Hulló csillagokat követelnek, de hulló morzsákkal is beérik. Egy krájczervirslivel, egy krigli sörrel, kvarglival mivel, meg az aranyos anekdotáikkal olyan lakomát csapnak, hogy Bontoux irigyelhetné őket. Soha sem fáj a fejük a miatt, hogy mit ad holnap a sors? Mit adunk mi? Ez a kérdés.
Aztán még egyet tegyünk hozzá.
Hiszen lesznek még sokan, a kik az 1861-től 1865-ig lejárt időt végig lépkedték lánczos lábbal, azok előtt még megrémlik, mint egy gonosz álom, hogy micsoda nyomorúságos elbusulni való állapot kisértett akkor itt nálunk végtül végig, alul-felül. Az egész ország egy nagy nyavalyában, a mit nem tud gyógyítani, szégyel bevallani.
Az egyetlen szabad ember az országban a kóbor komédiás, a ki még nincs megstemplizve, megfinánczolva, megmászrégelozva; a többi mind rabszolga, helóta, igavonó barom, dög!
Lehet-e csodálkozni azon, hogy akadtak hevesvérű suhanczok, kiknek fejükbe ment a multak dicsősége s aztán neki szaladtak a felhőnek, hogy ők azt majd másfelé hajtják a köpönyegeikkel?
Bizony el akartam én szökni az iskolából vándorszinésznek.
S aztán két szép szem is biztatott rá.
Csodálatos proteusai a szemeknek. Mennyi változatra tudtak alakulni. De hiszen azért volt szinésznő.
De még csodásabb adománya volt ezeknek a szép szemeknek, hogy az embernek a lelkébe tudott vele látni.
Ez a fődolog!
Mivelhogy van és lesz egy örökké tartó háború két ellenfél között, a kiknek neve «nő» és «férfi». Míg a világ világ lesz, ez a két ellenfél folyton hódító háborút fog egymás ellen folytatni. Szó sincs békekötésről. Dualismusról talán? Ha az egyik fél meghódol. Ezzel a princzipiummal: «a mi az enyém, az az enyém; a mi pedig a tied, – az is az enyém».
S ha épenséggel a nő szinésznő, akkor ez a háború valóságos várostrom természetét veszi föl.
Mi pedig a háborúban a fődolog?
Tudom, tudom. Az a banális frázis Montecuculitól: «pénz, pénz és megint pénz». Csak Montecuculi ne beszéljen. Ő értett ehhez valamit, a mikor harmincz esztendeig elpiszmogtak egy háborúval.
Láttunk mink már egy olyan háborút, a mikor az egyik félnél semmi pénz sem volt, a másiknál volt minden pénz, mégis az a fél, a melyiknek semmi pénze sem volt, maga alá kerítette azt, a melyiknél minden pénz ott volt. Nem is nagyon messze volt tőlünk.
A fődolog a háborúban megtudni azt, hogy mi szándéka van az ellenfélnek. A kinek legjobb kémei vannak, az a győztes. Albrecht herczeg is ezzel nyerte meg a custozzai ütközetet.
No hát ilyen spionjai voltak Passiflorának a szemeiben.
Az embernek a szive közepéig látott velük.
A hizelgés, az esküdözés, az igéret vagy igazi vagy hamis.
A sok hamis közül kiválasztani az igazit, ez a tudomány!
S ezzel birt Passiflora. Az igazi az enyim volt.
Én voltam az igazi bolond, a ki kész voltam beváltani azt, a mit igérek: hogy megválok az életpályámtól, áttérek a szeretőmére. A míg nagykorú nem leszek, élem a czigány életet, támaszkodva a jótékony Bärelékre, a tékozló fiúk gondviselésére. Ha pedig nagykorú leszek, megkapom a pénzemet, akkor magam leszek szinigazgató; én szervezek társaságot s abban aztán magam leszek a hérosz, primo amoroso, szinpadon és szinpadon kivül; ő pedig a primadonnám, a kit még a wiedeni szinház sem fog elszerződtethetni tőlem, mert túlliczitálom.
Ez volt a mindennapi álmom.
V. A PIÓCZÁK.
(Hiszen már beszéltél róluk!)
Nem az uzsorásaimról akarom én folytatni az elcsépelt thémát. Igazi pióczákról van szó.
Egy reggel, a mint a rendes olvasmányomat sietek fölkeresni a fekete táblán (nem az egyetem fekete tábláján, hanem a hirdetmény-táblán), nagy ijedelemmel látom a rózsaszinű czédulán, hogy a tegnapra hirdetett előadás megváltozott – Passiflora betegsége miatt.
Vágtattam komfortébli-halálában a szállására!
Csöngetésemre ijedt képü szobaleány nyitotta ki az ajtót.
– Hogy van?
– Fekszik.
– Szabad bemennem?
– A doktor van odabenn.
– Kérdezze meg.
Addig a konyhában hagytak állni.
Bebocsátottak.
Passiflora ott feküdt a csipkés vánkosok között, a doktor reczeptet írt az asztalnál; egy hosszút, egy rövidet, meg egy még rövidebbet.
Én köszöntem neki. Azt mondta rá «szervusz».
Félve lépkedtem az alkovenhez.
Passiflorának az arcza egészen veres volt a hőségtől Hogy ne?
Egy nagy zacskó volt kötve a nyakára, megtöltve bodzavirággal, olyan forrón, a hogy csak ki lehet állni.
– Nagyfokú torokgyulladás, – mondta a doktor.
Passiflora egy hangot sem tudott adni.
– Csak tessék föntartani a bodzavirágzacskót, s a mint kihül, másikat alkalmazni, a milyen forrón csak eltűrheti. Közben óránkint egy kanállal iszogatni az elixirt, a mit majd a patikából adnak erre a reczeptre. Azután majd jön egy kataplazma, lenmaglisztből és egy pár mustártapasz a pácziens talpára; de ha estig nem enyhül a baj, akkor okvetlen hat pióczát kell alkalmazni a torkára.
A doktornak még holmi titokteljes kérdezősködése volt Passiflorától, a mihez az én jelenlétem nem volt kivánatos. Én az alatt az ablakba álltam.
– Csak ki nem dugni a kezeit a paplan alól, még egy dunnát kérni a szomszédból. Ha szomjas, langyos mandula tejet inni.
A mint a doktor betette maga után az ajtót, Passiflora lerúgta magáról a dunnát, takarót; ledobta a nyakáról a forró bodzavirágos zacskót, a két karjáról felrántotta a hálórekli ujjait s fuldokolva rikácsolá «meghalok!»
Én rémülten ugrottam oda hozzá; akkor egyszerre átölelte a két karjával a fejemet és hevesen megcsókolt. Olyan forró volt a lehellete, mint mikor a szamovár tetejét felnyitják.
Még ilyen helyzetben nem találtam.
Egészen magánkívül volt. Az arcza lángolt, a szemei villámlottak. Meg voltam ijedve; nem magamért, hanem ő érte. Egészen komolyan vettem azt, hogy most mindjárt meg fog halni. Itt az én karjaim közt, engemet ölelve, csókolva.
Mert hisz az egészen természetes, hogy ha már egyszer meg akar halni, hát akkor legalább kiveszi az életből a maga részét, a miért érdemes volt ezen a planétán vegetálni.
Kértem igen szépen, hogy feküdjék vissza az ágyába, mezítláb van, meghűti magát; a rekliujjakkal is ujra betakartam a karjait.
Akkor aztán elkezdett sírni.
De meg a három reczept is a kezemben volt.
– Engedje meg, hogy elküldjem a szobaleányt a patikába a reczeptekkel.
(A doktor nekem nyomta azokat a markomba. Clairvoyant volt. Tudta, hogy én fogom kifizetni.)
Erre megint odahúzta a fejemet magához, valamit akart a fülemben súgni: «az a doktor egy nagy szamár!»5) (Ezt ugyan fenhangon is mondhatta volna.)
Azzal a fülemnek adott egy csattanó csókot, majd megsüketültem bele.
– Ne sirjon, az ég áldja meg! Még jobban megfájdul a torka.
– Hadd fájduljon! – Lihegé. – Bár meghalnék.
– Meg nem hal, de elvesztheti a hangját.
Ez hatott rá.
– No hát csöngessen a szobaleánynak.
A szobaleány jól nevelt házi szellem volt, ha nem csöngettek neki, nem jött be az ajtón.
Én utasításokat adtam neki, hogy hol csináltassa meg az orvosságot: a király-utczai patikában, Török Józsefnél, ott kapni a legjobbat; itt a pénz rá. Aztán üljön fel az én komfortéblimba, hogy hamarább megjárja az utat. Majd én addig itt maradok, bezárom utána a konyhaajtót s aztán ha visszajön, háromszor egymásután húzza meg a csengetyűt; arról tudom meg, hogy ő van az ajtón. Siessen!
Hjuj, de mérges volt Passiflora, mikor visszatértem hozzá. A kis vánkost a fejemhez vágta.
– Maga ostoba! – hörgé reszelő hangon. – Miért mondta a szobaleánynak, hogy háromszor csöngessen?
– Hát hogy ráismerjek róla, hogy ő van az ajtón; ne nyitogassam az ajtót minden bolond embernek: szinházi szolgának, mosónőnek, ördögpokol kéregetőnek.
– Édes Passiflora! Maga deliriumban van.
– Az apja lelke.
– Nyujtsa a kezét. A balt.
A pulzusát akartam megtapintani s azt jól tudtam az orvosi tudományból, hogy az embernek csak a balkezén van pulzusa, mert azon az oldalon van a szive.
Ide adta aztán nem a balkezét, hanem a jobbot, de úgy, hogy a fülem is megcsendült bele.
A hölgytenyér bűnét aztán logice az ajaknak kell expiálni.
A pofonütés utalvány a csókra – a vista.
Passiflora alaposan félreértette a doktor utasítását; azt hitte, az én nyakamnak van szüksége a forró umschlagra. Paroxismusban volt.
Most aztán számlálhattam az érverését.
Én bizony nem tartottam a kezemben a zsebórámat, hogy megmondhatnám, hány perczig tartott a paroxismus?
Sokáig tarthatott, mert egyszer csak felhangzott a hármas csengetés a konyhaajtón.
Passiflora nem akart elbocsátani.
– Maradjon.
– A szobaleány jött meg a patikából.
– Hadd várjon.
– De az orvosságot hozta meg.
– Az is várjon.
A hármas csengetés azonban kétszer, háromszor is ismétlődött.
– Még a kezében marad a csengetyűhúzó.
– No hát menjen a pokolba, nyissa ki az ajtót.
Én siettem az ajtót kinyitni; de meg is lettem érte jutalmazva szép meglepetéssel. Nem a Katika volt a türelmetlen csengető, hanem a – Nikkel pajtás.
Olyan ostoba képet csináltunk egymásra, a milyent csak lehetett.
A Nikkel azt rebegte zavarában.
A mire én visszakadencziáztam.
– A patika…
(Hát az ő jeladása a hármas csengetés?)
– Passiflora beteg?
– Az ám! beteg.
– Én most hallottam a lovardában.
– Én meg a Venczel professzor előadásán.
Olyan szemtelenül hazudtunk egymásnak, mint két, ugyanegy portékában utazó vigécz.
– Mi baja van Passiflorának? – kérdezé tőlem Nikkel.
– De ne állj itt az ajtóban, hanem gyere be. – Nógattam én.
De ő csak állt ott kint a gangon, mint egy tűzkárvallott kéregető.
– Te benn voltál nála?
– Hogy ne lettem volna? Csak nem ülök itt a konyhában a sparherd előtt.
– Beszéltél a doktorral?
– Ő beszélt; én hallgattam.
– Mit mondott a doktor?
– Azt mondta, hogy nagyfokú torokgyuladása van Passiflorának.
Erre a szóra a Nikkelnek az arcza olyan fakó lett, mint a csizmatalp. Hátrahőkölt.
– Torokbaj? Hisz az ragályos lehet. Te nem félsz?
– Én nem tudom. Mit értek én a nyavalyákhoz?
– De én tudom; mert én mingyárt megkapom a torokbajt, ha csak beszélnek is róla.
– Hát be sem jösz az ajtón?
– Nem én, ha Mahumed paradicsomának az ajtaja volna is.
– Meg sem nézed a Passiflorát?
– A míg meg nem gyógyul a nyaka.
– Hát visszafordulsz az ajtóból és elszaladsz?
– De még te veled sem szorítok kezet; hisz már te is megkaptad a bacillusokat.
S ugyancsak haladt a sarkával előre a barátom.
– Hallod-e te Nikkel pajtás; ha te katonának is olyan gyáva volnál ellenséggel szemben, mint a milyen vagy udvarlónak Passiflora ellenében, nem érdemelnéd, hogy egy napig egyed a császár kenyerét.
Nikkel pajtás a fülét hegyezte; mintha rá ismerne erre a czitátumra. Aztán a szája egyik szögletét félrehuzva, a másikon meg hegyesre pödörve azt a kis bajuszát, olyan furcsa-furcsa-furcsa mosolygással nézett rám.
– Hát csak eredj vissza pajtás; ápold a szép Passiflorát; ott egyikünk fölösleges.
Azzal egy gyors Flankenbewegunggal rükkvertzkonczentrálta magát a lépcső felé. Engem ott hagyott az ajtóban.
Bizony nem szaladtam utána; de az ajtóban sem maradtam.
Ez az átkozott hármas csöngetés nem ment ki a fejemből.
Valami furfangos stratagémát gondoltam ki.
Nem zárom be az ajtót.
A csöngetyüt pedig elnémítom olyanformán, hogy a hosszúnyelű seprűnek a szakállas keféjét beledugom a szájába. Most már rángathatják felőlem. Ellenben, hogy ha a Katika megérkezik, azt mégis megtudjam, fogtam két bádog kannát; az egyik tejes, a másik petroleumos volt, üresek; azokat az ajtó elé állítottam, egymás tetejébe; ha valaki az ajtón benyit, majd csinálnak azok zörgést.
Azzal visszamentem a szobába.
Passiflora türelmetlen volt már.
– Hol van az orvosság?
– Nem a Katika jött.
– Hát ki csengetett?
Nagyot nyeltem. Mit hazudjak, hogy fel ne ingereljem?
– A szinházi szolga volt.
– Ejnye, te hazug kutya!
Először szólított pertu; igaz, hogy nem igen szép czím kiséretében, de majd jön még szebb is. Folytatá a szép szót.
– Hát hol vette volna a jogot a szinházi szolga háromszor megrántani a csöngetyüt?
Észrevette, hogy elszólta magát s nekem már a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy «hát ennek a kanonirnak van joga háromszor csöngetni?» Megelőzött. A kardvívásban úgy híjják ezt, hogy «elővágás».
– A Nikkel volt itt!…
Ezzel aztán föl voltam szabadítva, hogy a jó pajtásomat lepocskondiázzam. Nem én árultam el.
– Igen. Ő volt itt. A gyáva! A mint meghallotta, hogy magának a torka fáj, úgy elszaladt, mint egy szekerész.
Passiflora nem itélte el e megfutamodást, még pártjára kelt.
– Szegénynek gyakran szokott torokgyuladása lenni s azt idegen embertől könnyen megkapja az ember. Lehet ragályos.
– Hát ha én nem félek a ragálytól, hogy megkapom magától a torokgyikot?
Erre olyan ördögi kedvességgel mosolygott rám, halkan suttogva.
– Hiszen te nem vagy idegen.
Ezzel aztán lefegyverezte minden rebellis indulatomat; boszúság, féltékenység elnémult; csak a rabszolga szerelem maradt meg.
Megmutattam, hogy én nem félek a lélekzetét beszívni.
S erről igazán orvosi értekezést lehetne írni. Hogy az anginát hogy lehet kigyógyítani szájacskával. (Gondolom, így híjják a pharmaceuticában magyarul az «osculumot».)
A hol nem lehet hirtelen kapni kataplazmákat, vezikatóriákat, sürgős esetekben…
Egyszer aztán csak «drum-bum-csirr-csörr!» mintha a sistergő menkő ütött volna be, a konyhaajtóval fellökte valaki a bádog kannákat.
– Vénus anyám! sikolta föl szép Heléna: azaz hogy Passiflora; s valami más nevet invokált, de nekem úgy tetszett.
Szaladtam ki a konyhába. Persze, hogy a Katika jött meg a patikából. Épen jókor érkeztem, hogy röptiben elfogjam, nehogy kiszaladjon a gangra s fölordítsa a házat, hogy rablók vannak a konyhában. Megértettem vele a dolgot. Gyors fölfogásu személy volt. Egyszerre kapiskálta a causalis nexust a hármas csöngetés, a bartvis, meg a bádog kannák között. «Tudtam, hogy ez lesz belőle.»
Oda tette a kezembe a patikából hozott két orvosságos üveget.
Én siettem be Passiflorához.
– Itt a jó mediczina!
Magam siettem neki beadni az ezüst kanállal a gyógyszert.
Persze, hogy összetévesztettem a dekoktumot a gargarizáló lélötytyel. Az utóbbit adtam be neki az evőkanállal. Azt hiszem, mindegy volt az. De észrevette a zamatjáról s összeszidott. Azt mondta, hogy semmire sem vagyok használható. Kikergetett, hogy csináljam meg a kataplazmát.
Szót fogadtam.
Kimentem a Katikához.
– Hozott mustárt?
– Igaz! Itt van.
– Hát lenmaglisztet?
– A meg emitt van. – Szedte ki a zsebéből egyenkint.
– Hogy kell ezt megcsinálni? – Kérdezém.
– Az egyiket hidegen, a másikat melegen. – Felelt Kati.
– De ehez valami vászon is kell.
– Igazság az. Honnan vegyük?
– Rántson elő egy inget a szennyesből!
Azt széthasogattuk.
Én aztán elkezdtem a pépet fölkenni egy hosszún hasított vászondarabra.
– Az nem jó! az nem jó! az az alja! Kiáltott rám a szobalány.
– Hát azután?
– Az alja gyapotvászonból van. Az nem jó burkoláshoz. Csak az eleje van rumburgi vászonból, az jó flastromnak.
Még ezt sem tudtam. Mennyit tanul az ember prakszisból.
Aztán fölkentük a két csodaszert a vászonra. Hidegen a lenmaglisztet, melegen a mustárt. Azt is megfordítva kellett volna. Ezeket már a Katika vitte be.
Egy percz mulva bömbölve jött vissza. A fejéhez vertek mindent.
Pedig igazán mondom, jobb lett volna megfordítva.
Itt aztán az orvosi tudományom teljesen véget ért. Sohasem gyakoroltam magamat betegápolásban.
Eszembe jutott, hogy még nincsenek kimerítve a reczeptek.
Dekoktum – gargarizma, – kataplazma, – szinapizmus… még van valami hátra! A «hirudó».
– Elhozta a pióczákat? – Kérdém a szobaleánytól.
– Én? pióczákat? Hátha minden omnibuszkocsis egyszerre herczeggé lesz?
– Hiszen üvegben adják azt.
– De engem kitör a nyavalya menten, ha csak ránézek is! Aztán papirossal van az letakarva, keresztül rágja magát rajta.
– Hátha föl kell rakni a pióczát a kisasszony nyakára?
– Én ugyan hozzá nem nyulok…
No szépen vagyunk! Akkor ez a hivatal is az én nyakamba szakad.
Most aztán magamnak kellett elszaladnom a patikába, fölvásárolni a nadályokat. A patyikus utánam kiáltott:
– Aztán ne tessék elfelejteni a grájzlernél beszólni tíz krajczár ára taplóért.
– A vérzés elállítására.
Még egyszer visszakiáltott a patyikus:
– De ne bükkfataplót tessék venni! hanem zsidóbőrtaplót!
– Értem, értem.
Mire visszakerültem hozzá, már akkor tele volt a szobája részvevő látogatókkal. Szinésznő kollegái: a naiva, a komika, a kegyes anya, a rivális mind sorba ülték a pamlagot. Direktor, rendező, karmester egymásnak adták a kilincset. Azok mind tudtak valami csalhatatlan gyógyszert a torokgyuladás ellen. A komika hozott magával bürök-flastromot, a mi ő neki mindig használt, úgy hivják, hogy «minuten flaster» (a melilotisról); a második primadonna megajándékozta Morrison pilulákkal, a miknek a hatása csalhatatlan; a naiva pedig egy egész eleven homeopatha doktort hozott magával, a kinek a lapdacsaitól délutánra úgy elmulik a torokfájás, hogy este fölléphet Passiflora a «Tücsök»-ben. (Ez volt a force-szerepe.)
Ő azonban mind valamennyit biztosította, hogy holnap reggelre meg fog halni.
Engem szóhoz sem hagytak jutni a pióczáimmal. Kinéztek a szobából. A direktor hónom alá öltötte a karját.
– Gyerünk innen, amice. Itt mi alkalmatlanok vagyunk.
S elhurczolt magával. Nem gorombáskodhattam vele, mert nekem is præsumtiv direktorom volt.
De délután, a mint a Szikszaynál letettem a kanalat, rögtön siettem a Passiflora betegágyához.
Akkor meg csupa mosóné, putzwäsch-tisztítóné, varróné, zsidóné, kosztadóné, masamódné állta körül az ágyat; megint nem juthattam hozzá.
Öt óra tájt ismét szerencsét próbáltam.
Hát nem ott ült már valamennyi női tagja a társaságnak a kávés asztalnál? Nem kompromittálhattam Passiflorát.
Hét órakor aztán bizonyosra jöttem vissza. Olyan darabot adtak, a miben valamennyi mind szerepelt. Üres maradt a szobája.
De már akkor igazán halálán volt Passiflora.
Az arcza egészen ki volt kelve magából, a szemei lázban égtek; «megfulladok», lihegé, mikor odaléptem a fekhelyéhez.
– Mingyárt fölrakjuk a pióczákat, – mondám én, előhúzva a zsebemből a két üveget. Az egyikben voltak azok a vérszopó szörnyetegek, számszerint hatan, a másik pedig azoknak a fölrakására szolgált. (Napközben informáltattam magamat egy medikus kolléga által, hogy miféle sorkamorkái vannak ennek a műtétnek.)
Elébb meg kell a bőrt nedvesíteni czukros vízzel, hogy a nadály beleharapjon, azután egyenkint minden nadályt beletenni a szűk fiólába szájával fölfelé fordítva s akkor az üvegcsét precise a pácziens nyakára illeszteni.
Probavi et successit.
Rettenetes látvány, mikor egy szép hölgynek a tokáján így lóg sorban hat ilyen fekete szörnyeteg; vonaglanak, szivnak, poczakosra duzzadnak, kinyúlnak, meg összehúzódnak. Szörnyű egy collier!
Nem is azokat néztem én, hanem Passiflora arczát s nagy elégtételemre szolgált perczről-perczre láthatni, hogy változik az kedvezőbbre; a lázas veresség elmulik rajta; a szemek tüze lelohad, a szempillák álmosan lecsukódnak, az ajkak szétnyilnak; a pácziens szépen elalszik. Derék pióczák! Soha sem fogom többet az uzsorásokat pióczáknak nevezni.
Már most aztán igazán ott kellett maradnom, hogy a pióczákat strázsáljam; mert azok el nem távolíthatók onnan, a hová egyszer bekaptak, a mig maguktól le nem válnak. Aztán mikor egy-egy lekanyarodik, azt hirtelen el kell fogni, hogy a rekli himzett fodrait össze ne vérezze. A harapás nyilásán még folyik a vér magától, azt szivacscsal föl kell itatni; a lehullott vérszívót egy csészébe dobni. Néhány percz mulva aztán a vérző sebet egy csipetnyi taplóval betömni, a mi a vérzést elállítja s ezt öt izben ismételni.
Mit meg nem tesz az ember, mikor szerelmes? Máskor egy nadálylyal világgá kergethettek volna.
Passiflora pedig az alatt szépen aludt. Megtapintottam a pulzusát: egész rendesen veregetett. Megszünt a láza. Letörültem az izzadságot homlokáról a zsebkendőmmel. – Aztán hagytam aludni. – A gyertyát elvittem az asztalra, hogy ne süssön a szemébe.
Hát már most ezekkel a pióczákkal mit csináljak?
A medikus az mondta, hogy újabb használatra való képesség tekintetéből sót kell hinteni a hátukra: akkor kiadják magukból a vért. Azt is megtettem. – Milyen szép piros vére volt!
Egy gondolatom támadt.
Én ezeket a drága vércsöppeket nem hagyom elveszni: megörökítem. Találtam egy üvegcsét, a miben mandula olaj volt: még volt belőle valami a fenekén. Abba csorgattam át a halhatatlanságnak szánt drága kincset; az olaj felül marad: megőrzi az elpárolgástól; örökké cseppfolyó marad, miként Szent Januárius vére Nápolyban. – Sit venia verbo az analogiáért.
Ez az enyim; ehez nekem jogom van. Ezt én holtomig őrizni fogom. – Ez ő maga. – «Pars pro toto.» Ha a tenyeremre teszem ezt az üveget, mintha őt magát tartanám a kezemben; az alvó Hófehérkét üvegkoporsóban. – És ha valamikor hűtelen lesz hozzám, ezt el fogom temetni ünnepélyesen egy vad rózsa bokor alá. Az én halottamat.
Egészen szentimentálissá tett ez a gondolat.
Jó hosszú ideig alhatott már, mikor nyöszörgését hallottam. Odasiettem hozzá lábhegyen.
Meglepetve mosolygott:
– Te vagy itt?
– Hát ki volna más? Fáj még a torka?
– Aludt valamit?
– Nagyon jól.
– Kell mandulatej?
Megivott egy egész pohárral.
Azután arra kért, hogy emeljem föl, változtassam meg a vánkosát, a melyik alúl volt, azt tegyem fölül.
A betegápolással sok bizalmaskodás jár együtt. Ez benne a jó.
– Nem mégy még haza? – kérdezé tőlem.
– Nem hagyhatom magára. A szobalány be nem jön egy világért a pióczák miatt.
– Sok vért szívtak a nadályok?
Mutattam neki a csészét.
– Hisz ez nagyon kevés! Alig nehány csepp. Ez nem jól van.
Ekkor aztán csak előmutattam neki a zsebembe dugott fiólát. Nem haragudott érte, inkább elérzékenyült. Két tenyere közé fogta a fejemet.
– Kedves kis szamaram! Te meg akarod tartani emlékül az én véremet. Tartsd meg. A tied az. Mint a többi.
Ettől az órától kezdve aztán tegeztük egymást.
Megkaptam a czímemet: «kis szamaram».
Ezentul mindig úgy szólított, – ha egyedül voltunk.
Ez a legmagasabb titulus a világon.
Hittak már téged «kis szamaramnak?»
(Kicsinek nem.)
Passiflora is kapott tőlem ez órában egy emléket, – a mit holtig fog viselhetni: annak a hat pióczacsipésnek a helyét. Az ott marad, mint hat szem igaz gyöngy, a nyakán, a míg csak él.
VI. AZ ÉDES TITOK.
Ez az idyll tartott egy darab ideig.
Boldogságom még azzal is meg lett tetézve, hogy ezt az impertinens «szekerészt» (így csufoltam a Nikkelt) valahára még is csak elvitte az ördög a láthatáromról. A tüzérezredével együtt fölkommandirozták a legsötétebb Csehországba. Többet nem kellett rá féltékenykednem.
Egy szép napon aztán Passiflora egy édes titkot sugott a fülembe. Azt a titkot, a mi egy szerető férfinak a lelkét üdvadó büszkeséggel tölti el egyszerre. De egyúttal arra is inti, hogy most már komolyan kell gondolni a jövendőre.
Passiflora nagyon meghalaványult. Néhány nap mulva nagy leczkét tartott nekem.
– Kis szamaram, most már elő kell venned a jobbik eszedet. Járj az egyetemre szorgalmasan s a hosszú estéket szenteld a könyveidnek; tedd le a vizsgákat. Én már úgysem soká maradok Pesten; mert ezt a rozoga barakot itt a piaczon lebontják; elég szép volt tőle eddig is, hogy mindnyájunkat: szinészeket, publikumot agyon nem ütött. Ide a mi Thespis kordénk vissza nem nyikorog többet. Utánam pedig nem jöhetsz, mert én karriért akarok csinálni s ahoz egy deklarált imádó csak czölönk s majd magamnak is egy időre vissza kell vonulnom csöndes magányba a szinpadról. A magyar publikum nagyon prüd; megköveteli az erkölcsösség látszatát. Engem nem szabad kompromittálnod. – Arról is tégy le végkép, hogy szinészszé légy. Úgy is csak az én kedvemért tennéd. Őszintén megmondom, hogy nincs rá hivatásod; láttalak műkedvelői előadásokban; kulisszenreiszer voltál. Kitapsoltak; de az csak alkalmi tetszés volt, jótékony czélra összeverbuvált ismerősök részéről. Vidéken nincs jótékonyczélu publikum, nincsenek jó pajtások ingyen klakőröknek. Semmi képzettséggel nem birsz. A szinpadon sok a kezed, kevés a lábod. Legföljebb másod-, harmadrendű szinész válna belőled, a ki az első szerelmest csak a feleségénél játszsza. Az lehet becsületes férj, hanem az czudar szerepkör. Hidd el nekem, hogy annak a pudlinak, a ki a szakácsné után viszi a kosarat a szájában, külömb állapotja van, mint annak a segédszereplő szinésznek, a ki egy primadonnának a férje. Aztán nekem is vannak ambiczióim, a mik a vándor művészi élet horizonján túlterjednek. Azért láss utána, hogy komoly, derék embert csinálj magadból. Akkor jöjj elém, a mikor azt monthatod, kész ember vagyok.
S a többi, s a többi!
Egy szóval úgy lehütött ilyenfajta okos beszédekkel, hogy tökéletesen megkocsonyásodtam s fogadást tettem neki, hogy komoly tanulmányok után látva, igyekezendek magamat méltóvá tenni a szerelmére.
Addig is azonban, mint komoly emberhez illik, gondoskodtam róla anyagi tekintetben, hogy a Passiflora el legyen látva a szükséges költséggel. Kivált arra az időre, a midőn a szinpadról félre kell vonulnia.
Hogy ezt miként intéztem el, kiskoruságom daczára, annak is elmondom a methodusát, a mire Pinkász úr tanított meg.
Pinkász úr nem ordináré uzsorás, ő előkelő ékszerárus. A gavallér ember odamegy hozzá: ékszereket akar vásárolni. Kitárja kincseit; enged válogatni belőlük. Nincsen pénze az ifjunak? Van hitele! Óh a Pinkász nobel firma! Elvárhat két esztendeig is. Összevásárolhat nála a fiatal dzsentlmen négyezer forint ára schmukkot. Beirják a nevét a főkönyvbe. Nem kérdezik hány esztendős? Mi köze a juvelirnek ahoz, hogy van-e már bajusza a vásárlónak vagy nincs? A négyezer forintos ékszert aztán elviszi a gavallér az országos zálogházba; ott megbecsülik; megér kétezer forintot, adnak rá kölcsön ezeret. – Mikor aztán megint szorul a kapcza, akkor a gavallér előveszi a zálogházi czédulát, fölkeresi a Nyakigláb zugzálogüzletét, ott meg a czédulát vágja be, ott megint kap rá ötszáz forintot, a miből százat kamatul ott fognak, megint marad négyszáz. – Ilyen a kétnyiretü birka!
Mikor vége volt a szezónnak, érzékeny búcsút vettünk egymástól Passiflorával. Hónap primája lévén, nagy úr voltam. Elkisértem Passiflorát Püspök-Ladányig. Ott kiszálltam, a társaság tovább ment. Egy hétig tanulmányoztam a fölöttébb érdekes Püspök Ladányt, minden délután a kalarábé vonattal lerándulva abba a vidéki metropolisba, a hol Passiflora játszott, azért, hogy esténkint egy bukétot dobhassak neki az első fölvonás után: míg aztán össze nem szidott s haza nem kergetett Pestre.
Első sétám a szinház-tér felé vitt.
A szinház nem volt már sehol. Azt már lebontották az alatt.
Egy nagy szérü volt a helyén, terítve dicsőséges szeméttel, a miben rongyászok turkáltak kampós botokkal.
Oda mentem közéjük; hátha azok között a rongyok között, a mik a világot képviselik, találnék valami emléket. – Csakugyan! Egy rongyász előkapart a szemétből egy atlaszczipősarkat. Emlékeztem rá. Egyszer Passiflorának odaszorult a kulisszahasadékba a czipősarka és leszakadt. – Nevezetes eset volt az, mert úgy kellett neki végig játszani a fölvonást, hogy az egyik lába három hüvelykkel rövidebb volt mint a másik. Kináltam a rongyásznak a leleményeért egy dupla piczulát. Ide adta. Meglehet, hogy hamis volt. A czipősark is, meg a piczula is. De mi boldoggá voltunk téve. A rongyász is, meg én is.
Még azután másnap is, meg harmadnap is elvándoroltam a lebontott szinház helyére; a rongyászok nem voltak már ott, magam turkálhattam a szemétben. Az értékes tárgyakat: tüllangle-rongyot, tapacziros-szeget, füles-gombot, mider-füzőt, czipő-csattot, arczfestékes-tégelyt, frufrufésüt, chignon-hajtűt már mind elhordták belőle, csak az eltépett papirosok hevertek még ott, bizonyosan szerelmes levelek, a miket a kulisszák hasadékain le szoktak dobálni.
Azt kutattam, nincs-e azok között olyan levél is, a mi ő hozzá iródott?
Ugy-e bár, ez már-már annak a jelensége, hogy meg voltam gyöngén gárgyulva?
Majd jövök még erősebbekkel is.
Mikor elbúcsúztunk egymástól, szent esküvéssel fogadtuk föl, hogy mindennap fogunk egymásnak levelet irni. Én meg is tartottam a fogadásomat. Mindennap fölvittem a levelemet a postára magam. (Még akkor levélszekrény nem volt, úgy voltunk megegyezve, hogy a leveleink poste restante érkeznek.) Minden istenáldotta nap megkérdeztem a Schalterlöwétől, hogy nincs-e poste restante levelem? – Nix iszt ta! volt rá a felelet.
Nix iszt ta!
Egy hétig folyvást azt hallani, hogy nix iszt ta! Hisz ez egy szentet is kihozna a türelméből.
Mi történhetett vele, hogy nem ír?
Talán csak nem halálos beteg?
Vagy elfelejtett volna?
Hűtelen lett hozzám?
Minden újabb levelemben hevesebben unszoltam, hogy írjon már, mert engem a kétségek Euménidái marczangolnak. Nem felelt rá.
S az alatt minden nap eljártam a borjutérre, a lerombolt szinház helyére, turkapiszkálni a szemétté vált biledúk között.
Egyszer aztán ezt a mulatságomat is megirigyelte a magisztrátus.
Nem tudom mi ütött hozzájuk? (Még akkor nem voltak «városatyák», csak «városdajkák».) Egyszer csak összeseperték a borjutéren a szemetet és elhordatták.
Most azután egészen elvesztettem a lábam alól a földnek a czentrumát.
Elővett a melankólia.
Szerelmes voltam.
A lelkiismeret furdalt.
A kétségek marczangoltak.
Gyülöltem a világot.
Nem állhattam tovább ezt a torturát.
Hát hiszen ha a mártirokat máglyán megégették, a még egészen kompatibilis állapot volt nekik; de hogy egy árva mártirnak mindennap reggeltől estig sütögessék tüzes harapófogóval a szivét, az mégis túlságos pretenzio!
Én azt tovább nem türöm!
«Aut Caesar, aut Tóth Pál!»
Leszek Tóth Pál.
Vigye el az ördög az egész osztrák jogot! Hét ördög a római jogot! Hetvenhét ördög az egyházjogot! Én nem ismerek más jogot, mint a jus naturaet!
Levelet irtam a nagybátyámnak.
Nagyon szép levél lehetett. Nagyon sajnálom, hogy párját meg nem tartottam. – Abban kifejtettem összes világnézeteimet.
Az összesége az volt a levelemnek, hogy én nem maradok többé a jogászi pályán, hanem átmegyek a művészi pályára; mert én nekem semmi vokácziom nincsen az elébbihez, de annál nagyobb misszióm van az utóbbihoz. És hogy engemet ettől az elhatározásomtól semmi földi és égi hatalom el nem tántorít.
Ezt a blaszfémiát én valósággal irásba is tettem.
A nagybátyámhoz írt levelemet magam vittem el a postára.
Mi előtt föladtam volna, elébb ismét kisérletet tettem annál a ketrecznél, a melynek a rácsa mögött a poste restante levelek őriző sárkánya tartózkodott.
– Nincs poste restante levelem? – kérdezém dobogó szivvel.
– Ugyan csak van! Tessék!
S azzal odadobott elém egy gyanús hosszúságú paksamétát.
Az a sunda szürke papiros, de még inkább a macskakarmolta czimezés megdöbbentő volt rám nézve; véglegesen gondolkozóba ejtett a reverz oldalán levő pecsét, mely ostya minőségben egy ormótlan nagy kétfejü sast reprezentált. Ez nem a Passiflora czímere.
Siettem fölszakítani.
Nagyon rövid epistola volt; a bécsi főhadparancsnokságtól.
«N. N. rezervista hadnagy, e levél vétele után 24 óra alatt siessen magát az ezred parancsnokánál jelenteni – Pardubitzban.»
Erre az egyre nem gondoltam; hogy rezervista hadnagy is vagyok. Még pedig huszárhadnagy – és terepfuttató.
Hát mégis csak van még a világon magasabb hatalom, mely megtiltja a meggárgyult diákoknak, hogy a fejükkel keresztül törjék a falat!
Nekem be kell rukkolnom huszonnégy óra alatt!
… Ausztria mobilizál!
Ez olyan jó volt, mint mikor valakit azal költenek föl a mély álmából, hogy egy egész lavór vizet a nyakába öntenek.
Engem már visznek.
A nagybátyámhoz irott desperátus levelemet azért csak föladtam a postára. Ha már megírtam: élvezze is az öreg.
Hanem aztán siettem a táviró hivatalba.
Nem volt ám még akkor a pompás postai palota a világon; hanem a levélposta ott rejtőzött a hatvani utcza sarkán, egy Mária Therézia korabeli ócska házban földszint; éjjel-nappal égett benne a gáz. A távirda pedig kinn volt a Dunaparton, a mit még akkor senki sem nevezett Ferencz-József térnek.
Ott megirtam a telegrammot a nagybátyámhoz.
«Berendeltettem ezredemhez Pardubitzba. Háboru küszöbön. Táviratilag küldendő ötszáz forint Tiller Mórhoz, uniformisra.»
A telegramm hamarább fog érkezni Delibácsra, mint a levél. Elképzelhető a hatás.
A kalugyer, mikor a táviratot elolvassa, hogy fogja szidni öblös basszus hangon az oberste Kriegskommandót.
Mikor aztán az utána sántikáló levelemet elolvassa, hogy fogja vékony fisztula hangon magasztalni az oberste Kriegskommandót, az ilyen meggárgyult suhanczok földi gondviselését.
Én pedig azonnal fölvásároltam Tiller Mórnál a huszárhadnagyi uniformist. Azzal futottam haza bepakolni a bőröndöt.
Otthon várt egy levél, a mit a rendes postakihordó hagyott ott. Passiflora irását láttam meg rajta. Elébb a pakolást végeztem. Csak azután olvastam el. Persze, hogy semmi sem volt benne. Olyan levél, a mit azzal a gonddal irtak, hogy ha eltalál tévedni, senkit se kompromittáljon. A megszólítás: «Tisztelt barátom.» Semmi «Kis szamaram.»
Nem értem rá válaszolni.
VII. A BISMARCK PÁNCZÉLINGE.
A háboru a levegőben lógott.
Mindenki beszélt róla.
A bécsi állambölcsek (Bécs mindig tele volt bölcsekkel), miután segítettek a poroszok számára kikaparni a forró gesztenyét a parázsból Schleswig-Hohlsteinban: megérték azt az elégtételt, hogy a porosz kikomplimentirozta őket Németországból, azzal a jóakaró utasítással, hogy keressék a monarchia súlypontját Magyarországon.
Ezen aztán a két német összeveszett egymással a fölött, hogy ki a nagyobb német?
A magyarok persze azt vallották, hogy bárcsak jól megverne a nagyon-igen-nagyon-német minket még-nem-igen-nagyon-németeket.
Hát, hogy rusztikus példával éljek, a kendert meg kell előbb tilolni, a szőlőt meg kell taposni, hogy rendeltetésének megfelelő valami legyen belőle; s a ki ezt elköveti, az a kendernek és a szőlőnek a jóltevője.
Ilyen jóltevője volt Ausztriának Bismarck.
Erről már előre beszélt minden ember.
Sőt még az is köztudomásu dolog volt, hogy vannak fanatikus konspirálók (nem magyarok! németek,) a kik Bismarckot meg akarják ölni orozva, mint a kit a két német állam között kitörni készülő testvérháboru dæmonának tartanak.
A régiek emlékezni fognak még báró L–i Árpádra.
Ez volt az egyetlen egy praktikus forradalmár a magyarok közt. A többi mind theoretikus volt.
A külseje is elárulta. Zömök, izgékony alak volt, aczélizmokkal. Ha szóba állt veled, ha kapaczitált, úgy meglökdösött, úgy megmarkolászott, hogy kék foltokat vittél haza a diskurzusból.
Egy szép áprilisi napon beállít L–i Árpád Bismarckhoz Berlinben, a ki a magyarokat mindig vendégszeretően fogadta, elmondva látogatója előtt, hogy őtet is milyen szivesen látták a magyarok hajdanában Kecskeméten. Hosszú pipaszáru szipkából szitta a kegyetlen brandenburgi termésü szivart.
Rövid bevezetés után rátértek a készülő háborura.
L–i Árpád arra kérte Bismarckot, hogy csak jól dömöczkölje ki a hátunkból a csömört, mert ez a legjobb kúra a világon. A mire Bismarck azt felelte neki: «Ja, seiens beruhigt; wir werden sie schon hauen». (Nem állíthatom egész preczise, hogy nagy S-el mondta-e a «Sie» t, vagy kicsinynyel.)
L–i Árpád erre még jobban kigombolkozott Bismarck előtt; tudniillik a mellényét is kigombolta. Az alatt volt látható egy pánczéling. L–i Árpádnak a saját találmánya.
Nem titok; elmondhatom. Hat sor atlaszselyem, sűrűn összevarrva keresztül-kasul selyemczérnával; ez képezte a pánczélt.
Ezt hozta ajándékul L–i Árpád Bismarck grófnak. (Még akkor csak gróf volt.)
– Háboruban puskagolyó ellen ugyan nem véd meg; de pisztolygolyót, revolver-löveget visszautasít. Jó lesz ezt a testén hordani; mert orgyilkosok kerülgetik.
L–i Árpád fölszólítá Bismarckot, hogy próbálja ki ezt a pánczélinget ő rajta magán egy revolverrel.
Bismarck a próbát nem tette meg: de azért elfogadta az atlasz-pánczélt az exaltált magyartól.
És néhány nap mulva csakugyan megesett rajta, hogy az utczán egy elkeseredett német diák három lépésnyiről rálőtt revolverrel háromszor. Bismarck (így irták a lapok) a szeme közé nevetett a merénylőnek. A golyók lepattantak az atlaszpánczélról.
A diákot, a ki Bismarckot le akarta lőni, Kulmannak hitták.
A «vas gróf» még akkor csak ötven esztendős fiatal ember volt. – Bizonyos tekintetben kollégám. – Én is megtettem azt, hogy a pesti vígszinház primadonnájával együtt egy lapon lefényképeztettem magamat; – ugyanabban az esztendőben, a melyben «Ő» Biarritzban járt Napoleont lekenyerezni; mely inczidensről Andréhoz írt levelében azt mondja: «De azért bizonyára gondom lett volna rá, hogy kivül maradjak a ránk szegzett üveg hatáskörén, ha nyugodt pillanatban meggondoltam volna, mily botrányt okozhat e gyerekség sok jó barátom körében.»
Csodálom, hogy olyan genialis, ötletdús embernek, mint Bismarck, nem jött kapóra az a magyarázat, hogy az attentátumoktól féltében vette maga mellé azt a társat. Egy fotograf-masinával a legszebben lelőhetik az embert. Biarritzban annyira óvakodott az orgyilkosoktól, hogy egyedül soha ki nem ment az utczára s az ablak elé le nem ült.
Csakhogy az én páros fényképemnek még azután folytatása is lett.
Egy szép juniusi napon levelem érkezett egy nagy magyar alföldi városból, per avia et devia, az állomáshelyemre.
Passiflora irta hozzám a levelet, melyben értesít bizonyos fölöttébb örvendetes családi eseményről, ezzel a megszólítással: «Egyetlenem». Mellékelve volt a borítékban egy fénykép, az ő saját arczképe, egy bepólyált babát tartva az ölében, aláirva: «a mi kis Violánk». – Violának keresztelték szegénykét. – Ott volt a keresztlevele is, juniusi kelettel, az üresen hagyott rubrikába, plajbászszal beirva az én nevem, Passiflora kézvonásaival. A kisérő levél a legmelegebb ömledezésekkel s a legőszintébb nyiltsággal volt fogalmazva. És aztán mellékelve volt még egy nyugtatvány húsz forintról Baracskayné asszonyságtól junius hónapra, ki a keresztlevélben, mint keresztanya volt megnevezve.