ELŐSZÓ.
Először azt a czimet akartam adni ennek az izének, (mely, fájdalom! rám nézve nem regény), hogy «egy becsületes ember gonosztettei». Mert hát én az vagyok: becsületes ember; egyéb czímem sincs: se «tisztelt hazafi», se «szeretett polgártárs», se «elismert szakférfiu». Csak becsületes ember: minden pontban; még a pontok pontjában is.
Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha meghalok, porrá égetnek, s mint Artemizia királyné tett Mauzolusz királylyal, italba keverik hamvaimat s úgy adogatnak be, de nem a nőknek, hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hűtlenség bakteriumai ellen.
És ez nem is lett volna rossz regényczím: egy becsületes embernek a gonosztettei. Hanem hát ez még is nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, a mi nincs. Sohasem szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bűnömmel? Elég ha a feleségem így szólít, hogy te «bűnöm!»
Inkább választottam ezt a czímet «… De kár megvénülni!»
Ezzel aztán be van ismerve, hogy vén vagyok.
Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.
De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom a derekamon, a szakállamat odáig, a meddig bicolor lett, kiborotválom, senki sem mond többnek negyvenyolcznál. Ebben is megmaradok állhatatosan negyvennyolczasnak.
Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetrans szekfüszeg bűze, mely három lépésről elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!
Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háboruban már hadnagy voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát tudom adni, hogy hogyan szereztem.
Mikor Benedek kiadta azt a korszakalkotó ordre du bataillet, mely szerint a katonáknak megtiltatik a pipát a patrontáskába dugni, én voltam e rendelet végrehajtásánál a legserényebb. Én magam a századomnál negyvennyolcz makrapipát koboztam el a bakáim tölténytartóiból; be is szolgáltattam a generalintendaturának.
Ezért kaptam a medáliát.
Szereztem ugyan Szadovánál egy kardvágást is a fejemre; ha egy tüzérhadnagy kollegám fel nem szed a földről, az ágyujára felültetve, Nikkelnek hitták a derék embert, hát ott taposnak össze.
Holmi svihák ember azzal dicsekednék, hogy ezért kapta a vitézségi érmet; de én jobban ismerem a dolog meritumát: nem azé az érdem, a ki a vágást kapta; hanem a ki adta. Fődolog a disciplina. Az én Tapferkeitsmedaillem a 48 pipáért jutott ki.
Igaz, hogy a régi módi magyar hadvezérek más szisztémát követtek mint Benedek: ezt bizonyítja az a megörökített adat, a mely szerint Damjanics a szolnoki ütközetben, mikor az ordináncz huszárja alól egy ágyúgolyó ellőtte a paripát, azt kérdé a talpra ugró legénytől: «no fiam, hát ég-e a pipád?» «Az enyim ég: csak az üvé égjen!» felelt a huszár. A mi azt bizonyítja, hogy a régi magyar harczregula megengedte, hogy a katonák az ellenséges ütegek tüzelése alatt is pipázzanak.
… No hát régi legény vagyok.
De azért még nem mondtam le a világról!
Maradok a szadovai rangomnál. Főhadnagy. Penziót nem adnak: tehát aktiv állapotban vagyok. Még annyira nem jutottam a becsületességben, mint Gyulay Pali, hogy a férjek rám bizzák a szép asszonyaikat gardirozni. Tőlem rettegjenek!
Tehát kezdjük az elején.
Valljuk meg őszintén, hiszen úgy is hiába titkolnám, hogy én nekem a feleségem már a hetedik rubrikában következik.
Előtte már hat sorszám van betöltve.
Pedig igen korán házasodtam: alig voltam huszonöt éves.
De hát nagyon gyorsan változott a repertoár.
S igen hamar ment nálam a beleszeretés egy szép arczba.
Az első lángom klasszikus oltáron gyulladt meg: egy fekete haju, de kék szemü görög leány volt az. A görög nyelv professzorának a leánya, a kihez privátára jártam. (Azt kérded, hogy a kettő közül melyikhez?) Hát hiszen ha az elébbit értettem volna, azt mondanám, hogy «mihez».
Majd azután elmondom én mindegyiknek a tragédiáját sorba, csak elébb hadd mutatom be a szinlapot.
A második szerelmem volt egy pompás rácz leány: ennek meg szőke haja volt és fekete szeme.
A harmadik lángom egy hővérü asszony volt. Férjes nő, erős temperamentummal. Micsoda szemei! Tűzbe ugrottam volna érte – hűtőzni.
A negyedik volt egy színművésznő. Már ennek az arczát nem próbálom meg leírni; mert az annyiféle volt, a hány szerepet játszott. Azt pedig a szinpadon kivül többet játszott, mint a szinpadon. Ez volt rám nézve a legveszedelmesebb láng. Képes lettem volna érte elhagyni a juridikus pályámat s elmenni vele szinésznek. A mire ő is biztatott. Én persze primo amorozónak képzeltem magamat, csakhogy ő meg apaszerepkört szánt nekem. Ez volt a legczifrább történet.
Az ötödik ideálom volt egy «Sáron rózsája». Igazán mélyen szeretett polgártársné! Az is nagyon szeretett engem. De nem érhettünk czélt, mert az a bizonyos törvényczikkely még akkor nem volt szentesítve.
A hatodik volt egy szelid tekintetü, ártatlan gyermek, a kinek a komoly arczába, az okos beszédjébe voltam szerelmes. Egy septemvirnek a leánya, a kinek az apja is szivesen látott. A mellett még lett volna belőlem valami. Annak volt ambitiója. Gesztenyeszin haja volt és olyan szemei, mint az őznek.
(Te most lecsapod a tollat az asztalra, s azt mondod: «de hát megbolondultál te öreg, hogy ilyen leleplezéseket adsz magadról? Hát ha a feleséged olvasni fogja? Rád ismer a történetedről álnév alatt is.» Légy te a felől nyugodt. Ez a hat rózsa mind huszonöt év előtt virágzott számomra és most huszonöt év mulva mind összekerültek egy csoportba a házamnál: mindennapos látogatói a feleségemnek; néha mind a heten együtt ülnek az ozsonnázó asztalnál; hat fertályszázados ideálom, hetedik a feleségem: képzelheted, hogy mi mindent beszélnek azok én rólam! Meg van én nekem számlálva minden hajamszála; de annyi nincs, hogy minden bűnömet fedezné egy hajszál.)
No ez ellenmondásnak látszik a bevezetésben előadott jellemrajzommal, melyben Mauzolus királylyal egy ugyanazon taplóból faragott férjnek vázoltam magamat. Hja ezt csak a világ hiszi rólam: az egész világ; de azt, hogy titokban milyen gonosztevő vagyok, azt csak azoknak a párkáknak a törvényszéke tudja, a kik a szivekben és vesékben és asztalfiókokban olvasnak.
Χ.
«Hát ez már micsoda schwindli megint? Egyszerre a X-ik fejezeten kezdeni a regényt! Az olvasó, meg a kiadó becsapására van-e ez fundálva? Higyjék, hogy már kilenczet átforgattak belőle s a szerint számítsák a honoráriumot?
… Nem a! Kérem alássan; nem római X-es szám az odafönn, nem is egy kétlábra állított érdemkereszt, sem pedig ama bizonyos mathematikai föladványokban szereplő «egy ismeretlen», hanem valósággal az első regényszakasznak a czíme: a fatális görög «Ch» betü, a hellen alfabetben = Χ.
Az a kiakolbólitott «ch», a mit az új magyar irók, mint szittya ajkakhoz érdemetlen indigenát a köztünk lakhatás engedélyétől megfosztottak s helyette, váltogatva, hol a «k»-t, hol a «h»-t sorakoztatják, a használt szó természete szerint. Így például, a hol anarchiáról van szó, ott azt irják, hogy «anarkia», (mert az kemény falat) ellenben, a hol psychologia fordul elő, ott azt irják, hogy «pszyhologia» (lágy az!) A bacchanál a kezdetén iródik «bakkanálnak», a vége felé aztán jó neki a «bahhanál»; a machinatiót pedig az határozza meg, hogy ki követi el? ha a néppárt részes benne, akkor «makináció»; de ha a púroszok csinálják, akkor «mahináczió».
De bár hamarább tették volna derék nyelvigazítóink ezt az idegen betü számkivetést! De sok keserűségtől megőriztek volna egy egész generácziót: különösen pedig engem.
Azt persze nem is sejti már a jelen ivadék, hogy micsoda nagy szenvedéseken kellett átlábbadozni a megelőző bácsiknak.
A Bach-korszakban azzal sanyargatták a szittya legények porczikáit, hogy németül tanulni muszájoltattak. Hát persze azt tették, hogy nem tanulták meg. Az érettségi vizsgánál azonban erre is rákerült valahogy a sor. Calculust kellett belőle kapni, külömben nem adták ki a bizonyítványt. A vizsgázó tanár megmondá őszintén a vizitátor tanfelügyelőnek: «egy szót sem tud ez a fiú németül: nem vette be a nyaka.» «Dehogy nem tud! biztatá a hatalmas úr; állj elém fiam Szekeres: hát hogy mondják németül azt, hogy «ember?» «Mensch!» felelt rá készen a diák. Például: «az ember próbál?» «Das Mensch próbirt.» (Ezt a tarokkból tanulta.) «Hát azt hogy mondanád magyarul, hogy «Ferd?» «Lú!» «Nagyon jól van fiam Szekeres! Hiszen tudsz te németül». S adtak neki «elégségest».
Mikor aztán következett az új politikai korszak, a rájkszráttal, akkor a furfangos állambölcsek azt eszelték ki, hogy fordítanak egyet a közérzületen: ne szidják már a mérges dentumogerek a «német»-et, szidják inkább a «görögöt».
Én épen akkor jutottam az érettségi vizsga fogzási korszakába.
Maig sem tudom, hogy miért kellett nekünk görögül megtanulnunk! Hiszen nem mi járunk Athénásba Wertheim-kasszákat feltörni.
Abból pedig most már komolyan kellett vizsgázni, nem úgy, mint hajdan a «Márton gramatikából»; mert ezzel az intézkedéssel magasabb kormányzati és állampolitikai czélok voltak összekötve: gátat vetni az intelligenczia túltengésének. Hogy ne legyen annyi jogász Magyarországon. Erre volt jó a görög nyelv.
Engem a közgyámom, (árva gyerek voltam) nehogy a fővárosi erkölcstelen világnak idejekorán martalékul essem, elküldött egy vidéki városban hireskedő középiskolába; ott is, nagyobb biztosság kedvéért kvártélyra és kosztra állandósított magánál a nagytudományu igazgatótanárnál.
Nagyérdemű, tudós Poprádi Esdrás uram igazán megérdemelte a czimeit; mert ő maga négy kathedrát látott el. Ő tanította a geografiát, a mathezist, az antikvitáteszt, meg a görög nyelvet.
A beszélő organumának bizonyos sajátságaért úgy hitták, hogy «szuszka.» (Ugyanaz, a mit a német tájszólam úgy határoz meg, hogy «der Knyaufete.») A ki a mássalhangzókat elvetéli: az «m»-et «b»-nek, az «n»-et «d»-nek, a «g»-t «k»-nak, az «ny»-et «ty»-nek, a «z»-t «sz»-nek ejti: az «r»-et pedig úgy elköszörüli, hogy «ch» lesz belőle.
Ez az átkozott görög «ch»! Soha sem volt vele a tanár megelégedve, a hogy a görög «chi»-t kiejtettem: – úgy kell azt mondani, a hogy ő mondja az «r»-et.
Ennélfogva a mit a clarissime praelegált, abból a szittyák nem értettek semmit, a miből az a jó következett, hogy kénytelenek voltak a könyvből is elolvasni az illető tudományt; mikor aztán felelni kellett, akkor iparkodtak épen olyan szuszka (Dunántúl «tutma») kiejtéssel felelni, mint a minő a professzor úré; a miből megint a professzor úr nem értett semmit, de azért meg volt vele elégedve. – Egyáltalában nem üldözte a studiózusokat az egzaminálással. Életelve volt: «quieta non movere.» Bejött a tanterembe: fölolvastatta a katalógust, azzal leült a pulpitusa mögé, fölnyitotta a könyvet, a hol a szamárfül be volt hajtva; rákezdte a prelekcziót, ledarálta a penzumot; mikor az óra ütött, becsapta a könyvet, leszállt a pódiumról s elballagott.
A ki többet akart tőle megtudni, az följárhatott hozzá privátára.
Ezek között különösen a görög nyelvtanból adott magánleczkék voltak látogatottak, mivel hogy reggel hét órakor volt a terminusuk; télen úgy, mint nyáron.
Nem, mintha a diákok nagyon tartanák magukat az «aurora musis amica»-hoz s szeretnének korán fölkelni, hanem inkább azért, mert akkor még a professzor aludt. Soká szokott aludni, soká fenn volt éjszaka.
Hát aztán ki tartotta a privátát Esdrás úr helyett?
Az bizony supleáltatta magát a külön tanórán a leánya által. Ő ott aludt a mellékszobában, nyitott ajtónál, semmi vétség nem volt a dekorum ellen; aztán a professzor fia is ott volt, – egy notórius árulkodó. Az is velem egy klasszisban tanult.
Ψ.
Ez megint egy új fejezetnek a czíme; egy görög betü, úgy mondják ki, hogy «pszi.»
Sajnálom, de nem tehetek róla; – minden nyelvet az alfabeten kell kezdeni. – Majd lesz itt még orosz «asbuki» is.
Első a helyes kiejtés.
Hárman ültünk a hosszú asztalnál, a kik ezt tanultuk. Én, – a ficzkó, – a báró, meg az Amarillis.
Le is szokás az alakokat írni ugye, a kik a regényben okvetetlenkednek?
Hát engem ismersz; valamivel csinosabb voltam, mint most, akkor még olyan sűrű szőke hajam volt, hogy beletört a fésű foga; ezúttal még lelógott a homlokomra, később aztán kefemódra lenyiratott; de ez majd utóbb jön; bajusz, szakáll még csak akkor ütközött; karcsu legény voltam, de jól megtermett; én voltam az első táv- és magas-ugró a tornában. Büszke voltam a szép fogaimra, a profilomban volt valami napoleonias, ellenben a két pofám olyan kidudorult, hogy sokszor azt kérdezték tőlem: min nevetek? most is olyan; az volt a gúnynevem, hogy «lomkiri» (L’homme, qui rit).
Az egyik szobatársam volt a «ficzkó», a tanár fia. Volt ugyan keresztneve is: Agezilaus, de ezt nem használták, legföljebb a végét, megtoldva egy «pub»-bal, – az apja maga is csak ficzkónak titulálta. Ezt ki nem állhattuk, mert ő volt a legjobb tanuló a klasszisban. Már akkor stréber volt.
Valamennyiünk között ő volt a legvéznább termetü, nyápicz legény; azért még is ő készült tiszti pályára lépni. Azt mondta: ezredes lesz.
A másik szobatársam volt a báró. A báró Nikkel. No ennek nem kellett gúnynév; elég volt annak a maga neve. Báró is, meg Nikkel is. Az apja würtembergi volt; mint dragonyos tiszt került hazánkba; beleházasodott egy felvidéki tótkirály familiájába s lett a fiából a legpogányabb magyar sovinista, a ki csak valaha ablakokat beverni segített. Attila nevet kapott a keresztségben. Széles vállu legény volt; karja hoszszú, tenyerei éktelen nagyok. Erős inai voltak, különben szikár termete; arczbőre odafeszült a koponyájához, hatalmas orral volt megáldva s annyi bajusza volt már, hogy hegyesre kipödörhette s követelte, hogy azt meglássák. Ez is jól tanult; a mathezisben különösen előtte járt a professzornak. – Szünetszüntelen verekedtünk; ökölre, botra, birokra, a vivó oskolában karddal csupasz testre; és a mellett a legjobb pajtások voltunk; egy életünk, egy halálunk, egy erszényünk – és még az is megesett rajtunk, hogy egy szeretőnk. Az egész életfonalám úgy össze-vissza van szőve, gubanczolva a jó Nikkel Attiláéval, hogy le nem tudom a kettőt egymás nélkül gombolyítani; s végül is tartok tőle, hogy csomóra fog fulni.
A negyedik volt az asztalunknál a bennünket oktató vezérszellem: Amarillis kisasszony…
… Megálljunk elébb egy szóra. Nem így hitták az én első ideálomat. A szent keresztségben igazi kalendariumi martyrnő nevét viselte.
Azonban hát noblesz oblizs. Hölgyek irányában tartozik az ember diskrétus lenni.
Én a hölgyek neveit, a kik ezt az én regényemet szövik-fonják, jónak látom virágnevekkel helyettesíteni.
Így lesz a görög leányból «Amarillis.»
A szép rácznőt hivni fogom «Iringó»-nak.
Az eleven ördög lesz a «Fritillaria.»
A művésznőt hivom «Passifloranak.»
A sémi hölgy neve lesz «Mirrha.»
A bölcs szűzek mintaképe lesz «Estike.» (Diákul Hesperis matronalis.)
S végül a törvényes összeköttetésem vezéralakjának érdeme szerint jut a «Palma.»
Eként előre bocsátottam a szinlapot.
Már most lássunk a maszkirozáshoz.
Amarillis kisasszony tökéletes görög szépség volt; valódi Minerva, külsőleg és szellemben is.
Arczban ugyanaz a kép, a mit a rajztanárunk másoltatott velünk krejonnal, csak a sisak hiányzott a fejéről, a négy ágaskodó paripával.
S hogy tudta szavalni az Iliászt!
No, ha én lettem volna Parisnak a bőrében, mikor a három istennő közül választani kellett, én már csak Pallas-nak adtam volna az arany almát. S milyen bolond fordulat lett volna ebből! Ha megszöktetem az Olympról az alma matert! Most nem volnának diákok a világon!
Amarillis kisasszony is úgy ugrott ki készen fegyverzetestül az életbe, miként hajdan Minerva Jupiter fejéből.
De ez nem az apja fejéből ugrott ki. Az anyja volt görög nő. – Igazi, Maczedoniából hozott görög nő, kinek szülői, mint kereskedő-család honosultak meg a városban. Esdrás urat a görög nyelv ismerete segíté a boldog házassághoz. Amarillis az anyatejjel együtt szívta be a görög tudományt, maga az anyja játszva tanította meg rá. A ficzkó már nem részesülhetett ebben a könnyü methodusban, mert az anyja korán elhalt. Amarillis valami öt évvel lehetett idősebb az öcscsénél: lehetett húsz éves, a ficzkó tizenöt, én és a báró (engedelmet kérek: az «ember» az «én»-nél kezdődik és nem a «báró»-nál) voltunk tizennyolczasok.
Ezekre a statisztikai adatokra szükség van egy olyan históriánál, a melyet nem a költői fantázia nemzett, de melyet az objectiv contemplatio költött ki a pszihologia és fiziologia, valamint a pozitiv helyzetek studiumának kemenczéjében.
Mert ha például az a helyzet áll elő «most» (a század X-ik évtizedében), hogy két 18 esztendős diák beleszeret egy 20 esztendős leányba, előre tudja az olvasó a végét: – vetélytársak fekete golyót húznak, – amerikai párbaj, – megmaradt pár boldogságát szülők ellenzik, – mennek vendégfogadóba, este vacsorálnak, – reggel két agyonlőtt gyerek egymás mellett. – Ez már a rendes befejezés ma napság; akár ne is olvassa az ember végig. Hanem ez még a hatvanas években nem volt általános társadalmi sablon. Mi ifjak még akkor szerettük az életet s arra meg épen nem voltunk képesek, hogy egy szeretett leánynak a szép fejét golyóval szétzuzzuk; ha a mienk nem lehet, a másé se legyen. Ez csak a mostani kényes, nyaffadt, nyámnyila nemzedéknek a kibuvója.
Tehát az én időmben a gyerekek közti szerelemnek, kivált a hol a leány idősebb a fiunál, kellett valami praktikus megoldást keresni.
Ez volt mindenek előtt a görög nyelv.
Talán emlékezel is arra az adomára, a mit ez időben szájról-szájra adtak az akkori osztrák kultuszminiszterről? Ő exczellencziája, a kinek a görög kedvencz eszméje volt, egyszer egy diszlakománál kihúzta a chronométerét a zsebéből s így szólt: «most az én órámon félnégyre és én bizton mondhatom, hogy ebben a perczben a Gesammtmonarchia összes iskoláiban kétszázhatvanhétezer diák mondja ezeket a szavakat: «ΤΕΤΥΦΟΣ, ΤΕΤΥΦΙΑ, ΤΕΤΥΦΟΝ.»
Mi is azok közé a Gesammtstudentek közé tartoztunk, a kiknek összesített himnusza eként szállt az égbe.
Amarillis ajkairól tanultuk a helyes kiejtést. Készakarva nehezen, hogy többször szájunkba rágja azokat a kimondhatlan görög betüket.
«Khi! khi! khi!»
«Nem jól van.»
«Rhhhi! Rhkhi!»
Ez csúf betü.
Olyan, mint mikor a macska fuj mérgesen a kutyára.
Sokkal kedvesebb hangzásu a «Kszí».
Mint mikor a kutyát uszítják «ksz–ksz!»
De legkedvesebb (nőajkról eltanulva) a «Pszi».
Én ezt mindig úgy mondtam, hogy «Puszi».
Kellett hogy megkorrigáljon.
Én persze azon törekedtem, hogy ő tanulja meg tőlem «Ψ»-t úgy ejteni ki, hogy «puszi».
Egyszer aztán formális kiejtési vita támadt közöttünk.
De ennek megint új fejezetet kell szentelnem.
Χ? vagy ξ? Görög X.
Amarillis kisasszony dolga volt a mi irásbeli egzerczicziumainkat revideálni és kiigazítani, nehezebb föladatoknál kerékvágásba segíteni.
Én egyszer a következő sort írtam a gyakorlataimba:
«Κισασσονυ! ὴν μαγάτ ῾αλάλβα ιμὰδομ»
A mit ő ezzel az alája írt sorral adott vissza.
αλάλ ελλεν νινξ ορβοσσάγ!
– Ohó! Ez nincs helyesen irva! disputáltam én. A «kszi» nem helyettesítheti a «cs»-ét.
A miből a laikus olvasó is kitalálja, hogy a két görög betüs sor magyar frázist takargat. Az enyim azt mondja «kisasszony! én magát halálba imádom», az övé pedig így szól «halál ellen nincs orvosság!»
Csakhogy a görög alfabetből hiányzik a magyar «cs» betü.
– Én nem fogadom el a «ninksz»-et «nincs» helyett.
Én azt állítottam, hogy a magyar «cs» betünek a görög «chi» felel meg; ő pedig azt mondta, hogy a jóni kiejtés szerint a «kszi» a valóságos «cs.»
– Döntsön a professzor úr; én ő rá apellálok.
Amarillis azt mondta rá: «jó lesz.»
– De én nekem nem elég az, hogy «jó lesz», hanem fogadjunk.
– No hát, mibe fogadjunk?
– Mit kiván kegyed, ha én vesztem a fogadást?
Amarillis nagy árt szabott; egy autogrammot korunk leghiresebb költője: Dombiratosi Leótól, a kinek a daliás alakja rendes rovatképe vala a «Bolond Miska» czimű lapnak. Amarillisnek az autogramm-gyüjtés volt a szenvedélye.
– Megszerzem, – igértem én.
– És ön? – kérdé Amarillis.
– Én pedig, ha nyerem a fogadást, kapok öntől egy görög Ψ-t: az én kiejtésem szerint.
Márványarcz maradt. Azt felelé: «áll»
Appellálunk a professzorra: valjon Χ-e vagy ξ a Cs?
Hiszen ha szokása lett volna Esdrás úrnak csak egyetlenegyszer is beletekinteni az irás-gyakorlatainkba, csodadolgoknak jöhetett volna nyomára; de ő ezzel nem rontotta a nyugalmát.
Tudta, hogy istentelenségeket csinálunk; inkább ránk sem nézett, hogy meg ne botránkozzék benne. A lustaság volt a szignaturája. A két órai priváta alatt rendesen aludt, mi költöttük föl, mikor már közeledett az iskolábamenés ideje.
Hanem délben aztán annál beszédesebb volt. Sokat evett, sokat ivott és sokat beszélt. Csakhogy nem bort, hanem vizet ivott. Fenékig ürítette az öblös poharat minden étel után. Valóságos krapulát ivott magának – vizből.
De aztán, a mit beszélt asztal fölött, az is méltó volt a viz-részegséghez. Folyvást a muszkát dicsérte előttünk.
Ez a nemzet van hivatva a jövőben arra a szerepre, a mit a multban a görög nemzetre ruházott a sors. Megalkotja maczedoniai Nagy Sándor birodalmát a Hellespontustól Keletindiáig s a Hyperboræokig.
Egységes nemzet, száz millió lélek, egy nyelv, egy vallás, egy fő, egy akarat.
Semmi beteges szabadelvüsködés; erős, öntudatos absolutizmus. Ideálja a kormányformának.
Hatalom, mely előtt minden másnak el kell enyészni.
Hát még az irodalma! Valamennyi orosz irót mind ismerte; azoknak az eszméi az igazi világító tűzoszlopok a pusztában.
Itt nem állt meg; átvegyegett a gyakorlati politika mezejére.
Elhistorizálta, hogy ő végig járta az egész magyar szabadságharczot. Nem svihákoskodott. Bevallotta őszintén, hogy nem kombattans minőségben. A magyar kormány kinevezett minden hadsereghez egy tollfogható egyént, akinek hivatalos czime ez volt, «hisztoriograf»; a honvédek azonban úgy hivták őket, hogy «hadi pacsirta» – ő Nagy Sándor hadtesténél fungált, mint hadi pacsirta.
Itt ismerkedett meg a vége felé az orosz tisztekkel. Fraternizáltak.
Óh az oroszok nagyon szeretik a magyarokat!
Azt mondta az egyik orosz parlamentér a magyar tisztek lakomáján: «Barátim! Mi nem azért jöttünk Magyarországra, hogy titeket leigázzunk; hanem hogy magunkhoz fölemeljünk. A ti országotok a mi egyenes utunk Konstantinápolyba. Meglátjátok, hogy mennyire meg tudja becsülni az orosz a dicső magyar népet. A magyar ezredek fogják képezni az orosz czár testőrseregét, a hogy most a finnek. Ezeknek is meghagytuk az ősi szabadságukat, alkotmányukat, országgyülésüket. Beszélhetnek, irhatnak, nyomtathatnak a maguk nyelvén, a mit csak ők értenek. Még bankót is nyomhatnak, a min egymástól vásároljanak. Terringettét! Ha a magyar mágnások befészkelik egyszer magukat Szentpétervárra, kiszorítják a czári udvarból az orosz főurakat. – A magyarok talentumait fényesen fogják ott megjutalmazni! Kapva-kapják majd a magyar művészt, irót! – Hát még a prókátoroknak micsoda aratásuk lesz Oroszországban! – És a nagy üzletek! A hol annyi a heverő pénz, az ugar-föld, az arany-bánya s a munkához szokott tenyér! Csak Oroszországban úr az úr igazán!»
Ilyen glicsériákat kellett nekünk hallgatnunk mindennap Esdrás úr asztalánál – pohár víz mellett. Csak legalább egy kis rostopsint adott volna hozzá!
Annyiban alkalmazta a konyháját szármata szimpatiáihoz, hogy minden héten kétszer főzetett «stsi» levest, meg «barcs» levest. Ez nem is rossz. Az egyik káposztából készül, a másik vörös répából, kalbász darabkákkal.
Így töltögette belénk kanállal az orosz eszméket.
Mikor aztán a kosztosok megszöktek az asztaltól, akkor még ott fogta a ficzkót s elkezdett neki oktatást adni az orosz nyelvtanból.
– Ennek fogod köszönni a szerencsédet, ficzkó!
S a ficzkónak ebéd után, addig az egy óráig, a mig mi balmoztunk, neki kellett fekünni az orosz nyelv tanulásának s magolni nyelvtornázó szavakat.
Az igaz, hogy nem is neki való volt a balmozás.
Manapság már ezt a szót is alig ismeri valaki. Az én diákkoromban pedig ez volt a mulatságok koronája.
A magyar «balom» szó valószinüleg a franczia «ballon» – ból származik, külömben Kollárék azt is a szláv nyelvnek reklamálnák.
Egy roppant nagy lapda volt az borjubőrből, melynek töltelékét egy fölfujt marhahólyag képezte. Ezt ököllel kellett fölütni a magasba; mentül erősebb volt a legény, annál magasabbra repült a balom; – és ennek azután többet nem volt szabad a földre leesni; a körben álló fiúknak a leszálló balmot röptében kellett ismét ököllel fölcsapni a levegőbe; a ki elhibázta, az maga kapott ütleget a többiektől. Gyors láb, ügyes kar, biztos szemmérték kellett hozzá; játék után föl volt dagadva az embernek az ökle. Ez volt a magyar laun-tennisz.
Hát ez persze nem volt a ficzkónak való mulatság.
Én sem tudom, hogy nekünk mire használt; ma már kiment a divatból.
Hanem, hogy a ficzkó jól járt a muszkanyelv tanulásával, azt már bizonyosan tudom.
Minthogy ez az alak az elején túl nem kerül elő ebben az én történetemben, mindgyárt abfertigolom, elmondva röviden a curriculum vitaeját. Poprádi Agesilaus mindenféle iskolákon keresztülvágva magát, végre bejutott a bécsi hadügyminiszterium valamelyik bransába, főhadnagyi sarzséval. Új korszak, új kormány előálltával, a szentpétervári nagykövetség is új diplomatával lett betöltve, aki egészen a maga izlése szerint kivánta a hivatalos személyzetét megalakítani. Olyan katonai attasét kivánt maga mellé, aki tökéletesen birja szóval és tollal az orosz nyelvet. A hadügyminiszterium lámpással kereste a muszkául értő tisztet. Nem talált mást, mint a főhadnagy Poprádit. Azt rögtön kinevezték katonai attasénak a nagykövetséghez. A mint megérkezik Szent-Pétervárra s bemutatja magát a főnökének, az méregbe jön: azonnal telegrafáltat a hadügyminiszternek, hogy mit küld ő mellé egy hadnagyocskát katonai attasénak? Egy nagykövetnek legkevesebb őrnagyi rangu attasé kell! Nosza fölhajtják az őrnagyokat, sorba kérdik: «Ki tud oroszul?» – «Hát az ördög!» (Az tud; de nem vállal attaséi hivatalt.) «Ki tanul meg rögtön oroszul?» – «Hiszen Kolumbus tojása ez!» Ki kell nevezni főhadnagy Poprádit őrnagynak. S főhadnagy Poprádi megkapta az őrnagyi rangot, a pléhgalléros uniformissal együtt, persze egy utászezrednél. Akkor jött aztán még csak dühbe a szentpétervári nagykövet, mikor az új őrnagy bemutatta magát a molnárszinü őrnagyi uniformisában. Hej, de összetelegrafteremtette az egész miniszteriumot: «Hát egy pionérrel parádézzak én az orosz czár udvari báljaiban? Rögtön tegyétek át az attasémat egy huszárezredhez hasonló rangminőségben, még pedig az orosz czár nevét viselő huszárezredhez!» No hát ezt is meg kellett adni neki. A huszármente is utána küldetett. S így lett a mi hajdani iskolatársunkból fél eszdendő alatt pionérhadnagyból huszárőrnagy. Ennél gyorsabb káriért, úgy hiszem, még senki sem csinált. És mind ezt azért, mert ő az alatt, a míg mi ebéd után balmoztunk, a muszka grammatikának feküdt neki. – Most már úgy tudom, hogy alezredes. S ha még soká tart a béke, bizonyosan ezredességre viszi. A hogy előre megjövendölte magának, mint kitüzött életczélt.
Én pedig maradtam főhadnagy (többet nem is érdemeltem), de a másik pajtásom, a báró, a ki jól kitanult zsenikari tiszt volt, három háboruban részt vett, mint tüzértiszt, az ütege élén Königgräcznél bravurokat követett el, új puskaport is talált föl, nem vitte följebb a dolgát a kapitányságnál.
Üss hátba, kérlek! Hisz én azt igértem, hogy regényt fogok neked diktálni s most veszem észre, hogy interpellácziót szuggerálok kezdő delegátusok számára. Hát én nem értek a regényiráshoz, (ketten együtt se sokat); azért, a mint rajta érsz, hogy divagálok, csak te üss hátba.
Hát ott hagytuk el, hogy valjon a magyar «cs» betü, melyet a német négy betüvel tud csak nyélbesütni (tsch), melyik irásjegygyel azonosítható a görögben, a Χ-vel e, vagy ξ-el?
Azon függ, hogy lesz-e ebből regény vagy nem lesz?
Az ám! Csakhogy mielőtt a fogadás kétséges tétele az illetékes biró elé terjesztetett volna, Amarillis kisasszony biztosítékot kivánt letétetni: zálogot.
No, az ő zálogát nem kellett birói kézbe deponálni.
Hanem az enyimet. – Az volt halhatatlan költőnk, Dombiratosi Kázmér (most már Kázmér?) nagybecsü autogrammja. Elébb az legyen biztos kézben.
Megszereztem. Hogyan jutottam hozzá?
Levelet irtam a nagy költőnek, melyben úgy mutattam be neki magamat, mint orientálistát, azt a kérdést intézve hozzá, hogy valjon a legújabban megjelent remek népballadája: «Jóska és Sárika» nem utánzata-e a hirhedett persa költő, Firduszi «Josszuf és Zulejka» költeményének, mely ugyan még európai nyelvre nincs lefordítva, de a melyet ismerhetett kedves barátja, Lisznyay Kálmán palócz dalaiból, a ki szintén írt hasonló balladát?
No már egy ilyen kérdésre csak kell választ adni a legmegátalkodottabb czelebritásnak is.
Pár nap mulva kezemben volt a felelet.
«Vigye el önt az ördög a Firduszijával együtt. Én nem olvastam soha azt a persa balladát; Lisznyay Kálmán pedig nekem nem volt kedves barátom; – hisz én nekem még akkor hátul gombolták a ruhámat, a mikor az már meghótt. Én nem lopok mástól, csak magamtól. Dombiratosi Rafael!»
(De sok keresztneve van!)
A drága zálog tehát már kézben volt.
De nem olyan könnyü volt ám a pert levátába bocsátani.
Mert a tanár úrnak az a szokása volt, hogy ha kérdeztünk tőle valamit, akkor ő a helyett, hogy válaszolt volna, visszakérdezett.
– Tanár úr! Én egy kérdést volnék bátor megkoczkáztatni.
– Elébb majd én kérdezek tőled valamit.
– Tessék.
– Mit szoktatok ebéd után csinálni?
– Balmozunk.
– Hogy híjják görögül a balmot?
– «Szfaira.»
– Igen, ha labda. – De hát ha ballon?
– Akkor «Ochrezisz.»
– A macska egyen meg! Az a «ballet». A léggömböt kérdeztem.
– «Thülákósz.»
– Hát a gólyát hogy hivják görögül?
– Pelargósz.
– Már most a kettőből hogy csinálnál egy szót?
– «Pelargothülákosz.»
– Nagyon jól van. Már most fogd ezt a könyvet s fordítsd le belőle ezt a mesét. Majd azután add elő a magad dolgát.
Valami kis tömzsi könyvet húzott elő a zsebéből kutyabőrbe kötve; abban meg volt jelölve fogpiszkálóval a lap, amivel nekem el kell bánnom.
Egy régi görög mese volt a lefordítandó föladvány.
Amarillis kisaszony segítségével diadalmaskodtam fölötte.
A görög mese maczedoniai Nagy Sándor utazását írja le, a hogy a nagy hódító a Khokonoor hegységen keresztül átszállt Kelet-Indiába.
Hozatott magának egy óriási nagy saskeselyüt. Annak a hátára fölült, mint egy nyeregbe. A sas fölszállt vele a magasba. És ekkor nagy Sándor egy hosszú dárda hegyére föltüzött egy ürüczombot s ezt előretolta a sas orra elé; abban az irányban, a merre Keletindia feküdt. A sas elkezdte üldözni az izletes falatot, neki eresztett szárnyakkal. S minthogy azt sohasem érheté el, tehát egyenesen elszállítá a királyt a hegyek fölött Keletindiába.
– No látod! mondá Esdrás úr, mikor a penzumot átadtam neki. Most már érted a hüszteron-proteront? Ezen a nagysándori tradiczión alapul az én találmányom, a mit nem adok alább egy milliónál. Mióta keresik már a léggömb kormányozhatóságának titkát? – Nem ér semmit az okoskodás. – Gázmotor, villanygép mind haszontalanság. Én azt teszem, hogy fölviszek magammal a léggömb kosarában négy anyányi gólyát. Azokat hámba fogva odakötöm a kosárhoz. Ki lesznek jól éheztetve. Akkor előre tolok egy nagy gereblyét, a melynek a fogaira hosszú zsinegre kigyók, békák és apró kacsafiak lesznek fölakasztva. Arra a négy gólya fölrebben, utána száll a csaléteknek s hatalmas szárnycsapásaival irányt ad a léggömbnek; nekem aztán csak az a föladatom, hogy a gereblyével kormányozzak bölcs belátásom szerint. Ezt a találmányomat én a muszka kormánynak fogom eladni.
Én el voltam ragadtatva e zseniális eszmétől.
– Van-e nálatok otthon gólya?
– Százával, mikor kiárad a Béga.
– Hozass nekem négy darab gólyát.
Megigértem, hogy hozatok; de hazafiui indulatom kiköttette, hogy elébb az osztrák miniszteriumot kinálja meg a találmányával.
Elvégre hozzá tudtam jutni a kérdés föltevéséhez.
– Azon disputálunk a kisasszonynyal, hogy valjon a görög betük közül melyik használható a magyar «cs» kifejezésére: a «chi»-e, vagy a «kszi»?
– Szeretem, hogy ilyen tudományos kérdések iránt támad érdeklődés az ifjú szivekben. Erre a kételyre világos konkrét adattal felel meg a történelem. A görög krónikairó igy ír egy magyar nevet Χαβυξινγιλας (Chabukszingilász), a mit filológusaink aként olvasnak «Csabacsüdgyula.» És így mind a chi, mind a kszi használtatott a görögök által a magyar nevekben előforduló cs betü helyett.
Mi egymás szemébe néztünk Amarillissal.
– De én ebben az itéletben nem nyugszom meg! henczegtem én. Mi fogadtunk a kisasszonynyal. Az nem járja, hogy mind a kettőnknek igazat adjon a döntő biró. Mi legyen akkor a fogadás dijával, ha mind a két fél párin marad?
– Igen! igen! segített Amarillis. A dijnak ki kell adatni! (Ő sem akarta engedni a költői autogrammot, a mit már magáénak hitt.)
– No hát az attól függ, hogy micsodák a fogadók? vegyeskereskedők-e, vagy szportmenek? Ha vegyeskereskedők, akkor azt cselekszik a kölcsönös igazság esetén, a mit a nürnbergi szivar-exporteur, meg a pesti patyikus. A szivar-exporteur küldött a pesti patyikus nyakára egy ládika portoricot, harmincz márka utánvétel mellett; arra a pesti patyikus meg fogta magát, küldött a nürnbergi szivarosnak harmincz márka utánvét mellett egy nagy doboz bajuszkenőcsöt. Kölcsönösen megadják a dijat. Ha pedig szportmenek a fogadók s egyszerre érnek a lovaik a jelpóznához, akkor azt mondják: «todtes Rennen!» s nem fizetnek semmit.
– De én ez ellen kifogásolok. Én fél lófejjel elébbre vagyok. Mert én bebizonyítom a magyar heraldikából, hogy cs betü helyett mindenkor ch használtatott: a Zicsi és Pécsi neveket mindig így irták: Zichy, Péchy, és soha sem irták Zixinek, Péxinek.
– No hát elismerem, hogy fél lófejed van, szólt papa Esdrás. Amarillis fizeti a dijat, föltéve, hogy nem kerül pénzbe.
– Dehogy kerül.
– Akkor vedd meg rajta.
IV. AZ ELSŐ CSÓK.
Másnap korábban fölkeltem, mint a két szobatársam. Azt hittem, hogy azok még alusznak. Még nem ütött a görög leczke órája.
Kimentem a kertbe. Szép tavaszi reggel volt. A verebek csiripeltek. A jáczintok, tulipánok piros csiráikat dugdosták elő a virágágyakból. Fürge veres bogárkák szaladgáltak a földön, egymás ismeretségét keresve. A nyárfák rügyeinek balzsamától csupa ambraillattal volt tele a levegő. Az ifjú szivben is ilyenkor támad valami megzsendülés, a miben ott van a tavasz melege. Bogár volna: fölébredne, csira volna: kibujkálna, balzsam volna: illatoznék.
Jól sejtettem. Ő is ott volt. Amarillis.
A jáczint ágyat porhanyította kis gereblyéjével, neki térdelve.
Nekünk szabad volt a kertbe járnunk, a leczkéket könyv nélkül tanulnunk.
Én egyenesen oda mentem hozzá. Kivülünk nem volt ott senki.
– Kisasszony! Én jövök a fogadásom dijáért.
Erre ő fölállt, a ruháját rendbehozta, a mi föl volt tűzve míg térdelt, leverte a port két tenyerével magáról, s azzal a karjait hátratéve, odaállt elém: «tessék.»
Semmivel sem volt több élet az arczán, mint egy alabástrom szoborén.
Megcsókoltam az ajkát. Hideg volt, mint a kő. Nem pirult el utánna. A szempillája sem mozdult meg. Tudta, hogy mit csinál; fizeti a vesztett fogadást.
Én úgy éreztem magamat e csók után, mintha uzsorás adósság fejében koboztam volna el egy árvaleánynak az utolsó vánkosát.
Magam pirultam el.
– No hát, kisasszony, ne higyje azt, hogy én olyan czudar önző vagyok. Legyen úgy, hogy én vesztettem el a fogadást. Itt van nézze; odaadom magának a dijat, a költő levelét, s aztán nem bánom, ha visszaveszi is tőlem azt a szomorú csókot.
S odaadtam neki a nagybecsü autogrammot.
Erre rögtön kétfelé nyilt az ajka; az arczán kisütött a mosolygás, a keze reszketett a kezemben, mikor a zálogot átvette, s azzal egyszerre a nyakamba borult, átölelte a fejemet – s ez már aztán igazi csók vala. Csók, a mely leszalad a szivig; – még annál is odább; fölgyújtja a vért és az istenné tevő balzsamokat az idegekben.
Soha sem felejtem el, a míg élek, ezt az első csókot.
IV. ALFA ÉS OMEGA.
Ezzel a két egybekötött betüvel jelezi a szent szimbolisztika a világföntartó lényt. Úgy is van.
Az alfa és az omega a szerelem.
A ki a szerelemben az alfát kimondta, annak az omegáig nem lehet megállni.
Azért vigyáztam én magamra a későbbi dolgaimnál; vagy nem mondtam ki az alfát, vagy mingyárt az omegánál kezdtem.
Attól a percztől kezdve, a melyben én az első «cs» betüt megmagyaráztam a görögöknek, nem volt nyugalma tőlem az országban lakozó czelebritásoknak. Csűstül kényszerítettem őket autogrammok kiállítására. Nincs a svihákságnak, a schwindlinek, az imposztorságnak az a fajtája, a mit alkalmazásba ne vettem volna ellenük, csakhogy a névaláirásukat megkapjam. Legtöbbször sikerült. Bennem egy nagy világcsaló veszett el, a mennyi talentumot ki tudtam fejteni e zsánerben. Valóságos hochstaplere, szélhámosa voltam az autogramm-szerzésnek. Az álorczásságot sem vetettem meg. Egyszer rajongó kis leány voltam, ki festett nefelejts koszoru közepébe kivánja iratni a hires nevet; máskor boldog családapa, ki engedelmet kér, hogy új szülöttét a nagy férfiú nevére kereszteltesse. – Memmeg gazdag tőzsér, ki testamentumot akar tenni s azt kérdi, hogy minő hazai czélokra hagyományozza a százezreit? Egy regényirót azzal rohantam meg, hogy a regényében előforduló félkézkalmár neve az enyimmel azonos: nyilatkozzék iránta.
Egy szatmármegyei czelebritást azzal interpelláltam meg, hogy ez a fogadás eldöntendő, miként mondatik helyesen: «csikaja», vagy «csikója»? Megkaptam rá a választ; helyesen mondjuk: «csikaója.»
S ezeket én mind beváltottam aranyra, – annyi csókot kaptam értük, – mikor már a jérikói rózsa-lugas lombja olyan sűrű volt, hogy nem lehetett keresztül látni rajta.
Oh, alfa és omega!
Van egy szép tengeri csiga, a neve «conus litteratus» (betüs kup.) Ennek a talapján köröskörül tökéletesen rajzolt káldéi betük vannak, egymás mellett a kezdő és végző betük. – Még ez a tengerfenéken lakó csiga is tudja azt!
VII. A GÓLYÁS LÉGGÖMB = PELÁRGOTHÜLÁKÓSZ.
Nagyon indikálva volt részemre, hogy Esdrás úrnak a neutralitását föntartsam. Erre legjobb strategema volt a kedvencz rögeszméjének a táplálása.
Mikor egy tudósnak valami fiksza ideája van, akkor ha azt előhozzák neki, se lát se hall, mint a süketfajdkakas dürgéskor.
Hozattam neki a pusztánkról két fiókgólyát; azok megszoktak a háznál. Nyers húst, paczalt kaptak; később az egeret is elfogták.
A hím komoly természetü uraság volt: ezt elneveztük a kontempláló magaviseleteért Hamletnek. Az Oféliája ellenben minden jó és rossz tulajdonságaival birt nemének. Sokat kelepelt, nyalánk volt, kiszedte a moslékból az izletes hulladékot, sőt a szomszédból áttévedt kis kacsákat is elkapkodta; kutyát, macskát üldözött, a professzorhoz járó diákoknak a fejére röpült s a kalapjaikat kilikasztotta az eltávozóknak jót csipett a lábaszárába a hegyes csőrével; graciöz tudott balletet tánczolni.
Ez volt Esdrás úrnak a kegyencze. Ennek a tehetségeire alapította léghajózási rendszerét.
Legelső dolog volt hozzászoktatni a gólyát a hámhoz.
A hámot először szironyból készítették. Azt a gólya rövid időn megette; azt hitte kigyó. Azután bőgőhúrból próbáltak rá kantárt rakni. Az meg épen delikatesz volt neki; földi gilisztának nézte: lenyelte. Végre sodronynyal körülfont húrral szerszámozták föl; azt már nem tudta elrágni.
Azután kipróbálták, hogy mennyi tehernek felel meg a gólya húzóképessége.
Egy kosarat kötöttek a hámhoz s aztán repülésre birták a madarat. Megfelelt a várakozásnak.
Most aztán komolyan hozzáfogott Esdrás úr a találmánya létrehozásához.
Hazafias kollekta útján beszereztetett a léggömb előállításához megkivántató összeg. – Szakértő kezek szabályszerüen elkészíték tafotából a ballont, behúzva reczével. A gimnáziumunk vegytani laboratoriuma szolgáltatta hozzá a szükséges könléget.
A kisérlet sikerétől függött a korszak átalakulása.
Ha sikerül a léggömböt betanított madarak segítségével útba irányítani, mint a hogy lehet a földi jármüveket oktalan barmokkal, ökrökkel, lovakkal mozgásba hozni, utaztatni, gyorsítani, akkor az egész hadviselés megváltozik s azzal együtt a politika, nemzetgazdászat, kereskedelem, – sőt az egész társadalmi rendszer.
A kisérlet iránt megyeszerte nagy volt az érdeklődés
Faluról begyültek a czelebritások. A városház előtti tér átengedtetett a hatóság által a kisérlet számára. A notabilitások és úrhölgyek számára tribünök állíttattak. A helyben állomásozó lovasság és szekerészet főparancsnokai is megigérték megjelenésöket.
A nevezetes napot megelőző huszonnégy óra alatt az Ofélia nevet viselő gólya minden ételben való részesüléstől visszatartatott, hogy annál bizonyosabban beváljon a czélzatos furfang azzal a bizonyos póznára tüzött csalétekkel.
A léggömbhöz tudniillik egy fűzfavesszőből font csónak volt csatolva, melynek hátulsó részére (puppis) egy tollseprükből alkotott kormány (timon) alkalmaztatott, az orrára (prora) pedig egy haránt fekvésü pálcza helyezteték, melynek végén zsinegre kötött kigyó ficzkándozott.
Csalhatatlan volt a számítás.
A mint a csónakban elhelyeztetett gólya megpillantja a ragadozó kigyót, azonnal föl fog repülni és utána eredni. A begyéhez kötött hámnál fogva magával ragadja a csónakot, a csónak a léggömböt s eként «ad hominem» (azaz «ad ciconiam») be lesz bizonyítva a tétel, hogy ha a léghajó csónakjában egy lelkes állat, (például egy ember) fog ülni s a léggömböt négy, vagy tiz gólya röpíti tova, akkor azt tetszés szerint lehet a szélrózsa minden irányában kormányozni.
Pünkösdi szünidő volt; a szyttyáknak nem volt iskolájuk; mind kijöhettek a hecczre.
Én voltam a professzor úrnak a Handlangere, vagy, a hogy magyarul hivják: fizikus-inas.
Óriási közönség gyült össze a városháztéren. A főiskolai fiatalság tartotta fönn a rendet.
A városi közkutnál töltöttük meg könléggel a ballont
Szépen földuzzadt s büszkén lebegett a magasban.
Nagy betükkel volt az oldalára festve miniommal a világra szóló «PELARGOTHULAKOS.»
Mikor a léggömb lengő állapotba volt hozva, belekapcsoltuk a kötelékeibe a vesszőből font csónakot, a melynek az orrán ott ficzánkolt egy nagy coluber nájász madzagra kötve; a kasban pedig ott gunnyaszkodott a nap hőse: a vezérszerepre szánt eszterág.
Mikor Esdrás úr vezényszava elhangzott, természetesen görögül: «afürein!» (elereszteni!) a tizenkét szyttya, a ki addig a léggömb köteleit fogta, egyszerre kibocsájtá a magáét a kezéből s arra az elszabadult ballon nagy sebességgel lódult föl a felhők országába, a néző-sereg éljenrivallása közben.
Hanem a gólya nem repült ki a csónakból.
A léggömb ment föl egyenesen az ég felé. Tökéletes szélcsend volt.
A csónak pedig lóbálózott, mint az óra perczingája.
Egyszer csak kidobta a gólyát a párkányán keresztül.
A nyomorult eszterág azonban mindenhez értett inkább, mint a repüléshez. Azt tökéletesen elfelejtette. A mint azt érezte, hogy hozzá van kötve valami légbenjáró szörnyeteghez, elvesztette minden madártalentumát; bukfenczeket hányt a levegőben, lábbal fölfelé, fejjel lefelé vergődött s hagyta magát hurczolni az erősebb léggömb által, a merre annak tetszett.
Távcsövekkel néztünk utánuk.
Egyszer aztán elérte a ballon a magas régiókban azt a légréteget, a hol a könlég fajsulya összetalálkozik az atmoszféra légnyomásával. Itt meg szokott pihenni a léggömb.
Ekkor azonban az eszterág is visszanyerte a lelki ekvilibriumát. Észrevette, hogy most már ő az úr a levegőben.
Most azután, nemhogy arra használta volna föl a szupremacziáját, hogy a pálcza végén fityegő kigyót üldözze, hanem elkezdett a maga tudományával még magasabbra repülni.
Ennek aztán az lett a következése, hogy a léggömb, a ki egy ilyen ellenmanőverre nem volt készen, fölfordult s a nyitott felével tátongott az égre. A hidrogén természetesen kiillant a fölfordított szájpadláson keresztül s arra a léggömb kezdte a sulyát érvényesíteni s megint a gólyát rántotta alá, míg ismét olyan légrétegbe jutott, a hol a maradék könlég ujra föntartotta. Innen megint a gólya czibálta fölfelé. Utoljára a lottyadttá lapult ballon ráesett a gólyára, mint egy repülő palacsinta, a spárgaháló belekeveredett a madár szárnyaiba, lábaiba, csőrébe s együtt mind a ketten spirál-oszlopban kanyarogva beleestek valahol egy távol fekvő morotvába. Soha sem talált rájuk senki. Bizonyosan morkoláb lett belőlük.
A pelargothülákosz kisérlete gyalázatosan megbukott; oda az egy millió rubel!
Aztán a Hamlet is megszökött. Egy délután, hogy megunta várni az Oféliáját, fölnyujtotta csőrét perpendikulárisan az ég felé; tizet kelepelt, hármat ugrott s azzal szétcsapva a szárnyait, elrepült boldogabb hazák felé.
Biz azt soha sem küldte vissza «India cum donis», miként hajdan a «Ciconiam Polonis».
S ennek az æronauta kudarcznak az én első szerelmem is nagy kárát vallotta.
VIII. ÉLETRE-HALÁLRA.
Az a jerikói rózsa (a mi különben nem is rózsa, hanem «loncz») még sem eléggé sűrű. Az a ficzkó egyszer ránk lesett, mikor szép hajnalban az autogrammot az autotyppal kicseréltük a lugasban.
Elárult a ficzkó! De nem az apja előtt. Tudta, hogy az nem fog rá hederíteni: még akkor nagy kegyében állottam; (a gólyásballon bukása előtt volt); hanem a pajtásomnak sugott be. Az pedig titokban vágytársam volt.
Eddig még keveset beszéltem a báróról, csak a külsejéről. Hallgatag fiu volt; mintha csak pénzért adná a szót. Az iskolában is ilyen volt. A szöveget nem tanulta meg könyv nélkül szó szerint, hanem kivette a való tartalmát s a saját szövegezésével mondta el lassan, ovakodva; de azért helyesen. Szépen jártak nála Pulszky Guszti frázisremekei jogász korában. Mint katona is ilyen volt: kiszámító, de kiszámíthatatlan. Soha sem árulta el előttem, hogy ő is szerelmes a szép Amarillisba. Még az udvarlástól is tartózkodott. Én sem dicsekedtem el neki a szerencsémmel. Titkoltam előtte: tudtam, hogy ez gonosztett.
Mikor az embernek még gyermekszive van, olyan helyesen meg tudja azt érezni, hogy mi az a gonosztett, a mi eltitkolni való. Mikor már dicsekszik vele, akkor már pimasz. Vénségünkben aztán (azaz, hogy «vénség» nincs: másod fiatalságunkban) ismét visszatérnek a kedély stádiumai. Bizonyos korban az ősz ifiu titkolja, sőt eltagadja a gonosztetteit: csak mosolyog, csak hunyorít, ha példálóznak rá s a jogosult szemrehányások ellen komolyképü hamis igazsággal mossa magát: ez a naiv öregurság; az utolsó stádiumban aztán már ismét dicsekszik a gonosztetteivel (a miket el nem követett). Ez a pimasz öregurság.
No majd meglátod, hogy én tisztára mosom magamat. Még abban a stádiumban lélegzem.
Nyugodt lehetsz. A mit én neked lediktálok, egészen denaturalizálva van már. A milyenre az egyszeri backfisch azt mondta, hogy «ez olyan ártatlan regény, hogy ezt még a mama is elolvashatja».
Az én Nikkelem, mint mondám, soha sem magolta be könyv nélkül a leczkét. Elég volt neki azt egyszer elolvasni, az értelme a fejében maradt s azt elmondta a saját fogalmazása szerint.
Egyszer csak hirtelen megváltoztatta a rendszerét. A mint virradni kezdett, fölugrott az ágyból, felöltözött, kapta a könyvet, kiment a kertbe biflálni. Mire én megjelentem a légyotton, már akkor ő ott lépte a nagy lábaival a száztűhoszszát.
Amarillissel aztán, a ki szintén odatévedt, én egy bizalmas szót sem válthattam többé, ha csak ribizlit nem segítettem neki szedni.
Világos volt a kabala. Ez az ember engem kontrakariroz.
No megállj Nikkel! Ha még piczulát nem vertek belőled!
Egy reggel azt mondám a bárónak:
– Hallod-e te báró; te mostanában nagyon korán kelsz.
– A nap is korán kel. Ha az orromra süt, nem tudok az ágyban maradni.
– No hát én majd teszek róla, hogy az ágyban tudj maradni.
Leczke után nehányan, válogatott legények, össze szoktunk gyülni a vivóiskolában. Így hittuk a gimnazium nyáron üres fáskamráját, a hol karddal, rapérral hadazni szoktunk. Egy dragonyos őrmester volt a professzorunk, a kinek havonkint egy forintot kontribuáltunk; kardot, fejés karvédőt kiki maga szerzett magának.
Ha csak mancsettáztunk, akkor nem kötöttük föl a plasztront, s a béllelt sapak helyett is csak a rostély maszkot tettük föl.
Az összeszólalásunk utáni délután, mikor a klasszisból lementünk a vivodába, oda sugtam a bárónak:
– Ma plasztron nélkül fogunk vivni – egész testre; aztán egész a fegyverképtelenségig.
– Állok elébe.
Természetesen vivásleczkénél nem lesik szekundánsok a harcz kimenetelét; az őrmestertanár is rábizza a felekre, hogy ott üssék egymást, a hol érik; a kardok ugyan nincsenek kiköszörülve s a vivókat takarja egy vékony gyapot jankli; de mi ketten ez alkalommal úgy helybehagytuk egymást a tompa élü kardokkal, hogy ha az Pesten történt volna, vezérczikket irtak volna róla a Nyilt-Térben. Én kaptam a karomra, a mellemre, a vállamra olyan hurkákat, mint egy kolbász; bőrrepedést, a miből kiserkedt a vér; a fejemre is egy daganatot; ellenben a Nikkel viselt tőlem egy emléket a nyakán, a mitől berekedt, egy kup-dő-Zsarnákot a térdére, a mitől megsántult; meg egy veszedelmes csapást a könyökére, a mitől fegyverképtelenné lett.
«Urak, ez már nem tréfa!» mondá a vivómesterünk. Ki kell békülni rögtön! Ez a regula. Kezet is nyujtottunk egymásnak s «pardon»-t mondtunk.
No de én czélt értem. A magam sebeit megkuráltam ötven krajczár ára arnikával, meg vattával s eltakarhattam a ruhámmal; de a báró a megsántult lábát nem tagadhatta el, neki csakugyan felcsert kellett hivatni, a ki ágyba fektette, beflastromozta, bekötözte, mint egy igazi párbajban megsebesültet.
De másnap nem jöhetett ki az én találkozómat elrontani a kertbe. Én kimehettem; mert nem vallottam be semmit. A jobb karomat ugyan nem tudtam megemelni; de hiszen félkarral is lehet ölelkezni.
IX. A KATASZTRÓFA.
A gólyás-ballon bukása a mi regényünk bukását is maga után vonta.
Esdrás úr lelkét betöltötte a világfájdalom, Europa-unalom és gólyagyülölet. – Rossz kedvét alattvalóival éreztette. Agesilaus csak úgy tudta magát a szuverén atyai zsarnokság ellen megvédelmezni, hogy kurtára lenyiratta a haját. Nem lehetett megczibálni.
Esdrás úr katalogust olvastatott és examinált. Kapcziózuskodott. (Ez is régi szó, de örökké új).
A gyászos kimenetelü vivóiskolai párbajunk már a bukott gólya után következett. Az ágybanfekvő kosztos historiáját bizonyosan a borbély fedezte föl a professzor előtt. Hanem az indító okot, a miért ez a püfölődzés végbement, másnak kellett elárulni. Soha sem beszéli ki a fejemből senki, hogy ez a Judás a szentpétervári katonai attasé volt.
Egyszerre csak az jutott eszébe a professzor úrnak, hogy bekövetelte tőlünk az irásbeli görög gyakorlatainkat.
Én azt a negativ igazságot mondtam neki, hogy elvesztettem a magamét. Vigasztalhatatlan vagyok.
– No hát csak vigasztalódjál meg, mert én megtaláltam. Mondá Esdrás úr.
S odatartotta az orrom elé. Szép kis exercicium volt. mondhatom.
Senki sem disputálja ki belőlem, hogy a szentpétervári nagykövetség révén jutott hozzá.
Nojszen szép konzekvencziákat vonhatott le belőle!
Ott volt a mi egész ideális korrespondencziánk görög betükben kifejezve.
A sajnos fölfedezés legelső eredménye az volt, hogy Amarillis kisasszonyt elküldték kolostorba; beadták apáczának.
Nekünk pedig, t. i. nekem és báró Nikkelnek, az examen napjára odacsődítették a sorsunk intéző zsarnokait: Nikkelnek a nyugalmazott alezredes édes apját, nekem meg a mindig nyugalmi állapotban levő tútoromat, a nagybátyámat. Azok még láthatták a kék-zöld foltokat a drága magzataik élő pergamenjén, a mit azok egymásra fölrúnáztak – egy pár szép szem miatt.
A két zsarnok kölcsönös eszmecserék utján abban állapodott meg, hogy két ilyen veszekedő ficzkót lehetetlen más irányba terelni, mint ha mind a kettőt beadják jövendőben a bécsujhelyi katonai akadémiába.
Akkor még az a meggyőződés uralkodott a magyarok között, hogy ha van a familiában egy olyan rossz kölyök, a kiből semmi rendes embert nem lehet formálni, azt be kell adni a «Stiftbe».
Ez volt a műneve annak a rettegett intézetnek, a melyben katonatiszteket nevelnek.
Közbeesett azonban a bevégzett gymnáziumi tanév s a kezdődő katonai akadémiai kurzus közé a szokásos vakáczionális két hónap.
S ennek a két hónapnak ismét egy új fejezetet kell szentelni.
Az első novella ezzel be van fejezve. (Egyelőre.) Már most kérek egy pár napi haladékot, hogy a második novellához összeszedjem az eszemet. – Mert ez az én historiám hét különböző novellából fog állani, a mik végül egy nyolczadikban mind összekerülnek s egy kerek egész lesz belőlük.
Furcsa lesz az nagyon!