MIRRHA.
I. HÁBORU, MEG MINDENFÉLE.
Hogyan is szedjem csak össze a gubanczba szakadt fonalakat?
Mert hát én nem értek a regényiráshoz; soha sem próbáltam. Csak úgy historizálom a történt dolgokat, a hogy egymás után következnek.
De hát azt nem tudom épen, hogy miképen következnek egymás után?
Azon végeztem, hogy háboruban vagyok; ágyu moraj hangzik.
No de mielőtt a nyeregbe fölkapnék,… hadd kezdjem ott, hogy egy levelet kaptam az ideálomtól egy kettős arczképpel.
(Ugyan mi köze annak a háborúhoz.)
Nagy köze van hozzá.
A katonáknak babonáik vannak.
Mikor hadjáratba mennek, a dolmányuk balzsebébe egy női arczképet szoktak rejteni talizmánul. Ha nem szent kép, annál hatályosabb talizmán. Ez távol tartja tőlük a szanaszét repkedő golyókat. Én azt a kettős arczképet s a hozzátartozó levelet rejtettem a szivem fölé.
Ezzel ugyan el is hallgathattam volna; mert nem válik valami különös dicséretemre, hogy féltem a golyótól; de hát megvallom őszintén, hogy fél attól minden katona, amig benne nincs a hajczihőben.
Mielőtt csatába indulnánk, elébb minden huszárnak megvizitáltattuk a patrontását, hogy nincs-e bele pipa dugva? Az őrmester vizitált. Benedek tábornagy szigorú napiparancsban tiltotta meg e kihágást. – Persze, hogy mindenkinek ott volt a patrontásában a pipája. Az őrmester egyet sem látott meg. A huszártiszteknek is van patrontása. Az meg a pisztolytöltények számára való. Az őrnagy azoktól is megkérdezte: rendben van-e a patrontás? – Persze, hogy mind rendben volt. – Persze, hogy mind tele volt szivarral. – A huszár nem gondol a lövöldözésre. – Csak az én tölténytartómban nem volt szivar. Hanem abban volt elrejtve az én legdrágább ereklyém: az a bizonyos üvegcse, azzal az emlékül megtartott isteni nedvvel, melylyel egykor Cythere fölkarczolt lába a rózsát pirosra festette. Ezt mindenütt magammal hordoztam.
Hiába nevetsz ki, kérlek! Ezek az én amulétjeim engemet az egész csehországi hadjárat alatt csodamódon megvédelmeztek. Nem fogott rajtam ellenség golyója. – Amit főképen annak tulajdoníthatok, hogy az egész hadjárat alatt a szadovai napig nem láttam ellenséget. – A lovasság egyátaljában kevés alkalmazást nyert; az én svadronyom pedig csupa ujonczokból és tartalékosokból állt; azt ágyúfedezetnek használták. Mikor előre mentünk, akkor én a hátvédet képeztem; ha pedig hátráltunk, akkor az előcsapatot. Így sohsem kaptam az ellenségből még kostolóra valót sem. – Igazán lett volna időm és alkalmam ezt a hadjáratot leirni.
Mert hát egy regényiró, aki sohasem volt háborúban, valami szépen le tudja irni azt, hogy milyen az a háboru; de aki maga benne volt a melegében, az ugyan nem tudja, hogy volt, mint volt?
Én ugyan még annyit sem tudtam soha, hogy a lovamnak a feje felé van-e előre, vagy a farka felé?
Mindig elfut a méreg, mikor azt olvasom, hogy hadi léggömböket fognak használni a jövendő háborúkban; ennyi meg ennyi millió kell ballon captifokra, kormányozható léghajókra. Mire legyenek ezek jók? Az ellenségre granátokat hajigálni az égből? – Hisz innen a földről sokkal jobban oda tudunk egymásra czélozni a mostani ágyúkkal, míg egy haladó léghajóról lefelé czélozni, iszonyú komplikált föladat. – Hát, hogy az ellenség hadiállását kikémleljék onnan a magasból. – Ugyan mit akarnak meglátni onnan a háromezer méternyi távolból? Hiszen minden katonaköpenyeg szürke, onnan nem látnak egyebet, mint egy boly hangyát. Ha pedig alább szállnak, onnan lepuskázzák őket a mostani rettenetes fegyverekkel. A mostani puskagolyó izzó, az fölrobbantja a ballon gázát. Aztán a legtöbb csapatmozdulatot éjjel hajtják végre. A sadovai ütközet fátumát a swiebi erdőben harczolták végig, ahol tizennégy porosz zászlóalj tartotta magát fél napon át s ura maradt az erdőnek negyvenkilencz osztrák zászlóalj ellen, pedig ezek oroszláni bátorsággal harczoltak s fele elhullott a küzdelemben. Se Benedek, se Bismarck nem tudta, mi történik az erdőben; pedig ott volt az orruk előtt. Nézték a távcsővel. A porosz király már nyugtalan volt délfelé s odaküldte Bismarckot Moltkéhoz, hogy kérdezze meg tőle: «mi lesz már?» De Bismarcknak nem volt bátorsága meginterpellálni a jégembert, hanem ahelyett megkinálta a szivartárczájával és Moltke végig ropogtatta a szivarokat s a melyik legjobb volt, azt kiválasztotta. Bismarck visszalovagolt a királyhoz és referált: «Jól vagyunk már. Moltke megropogtatta a szivarokat előbb, mi előtt egyre rágyújtott».
Maslovédnél a nagyváradi ezredet félóráig lövette a szomszéd osztrák dandár tüzérsége; nem ismert a saját katonáinkra ezer lépésnyiről, a sík földön, fényes nappal.
Mi pedig Chlumnál gyönyörüségesen belementünk vállra vetett puskával, hüvelybe dugott karddal egy porosz hadtestbe, amelyet a magunkénak néztünk. Ez az egy eset az, amit a saját tapasztalatomból el tudok mesélni, meg a pajtásaim utólagos tudósításából.
Hát amit mink ki nem tudunk venni ötszáz lépésnyiről a sík földön, hogyan tudhatná azt meg az a Mongolfièr ott a felhőben három kilométernyi magasságából?
Hogy történhetett meg ilyen tévedés?
Hisz ez az egész szadowai ütközet a valóságos «tévedések vígjátéka» volt (a mi részünkről), hogy mikor visszagondol rá az ember, a fejét szeretné a falba verni s úgy kaczagni, míg bele nem őrül.
Vakon mentünk neki erdőnek, mélységnek, mocsárnak, ellenségnek; generálisaink, dandárnokaink, főtisztjeink derék emberek voltak, hősök voltak, elől rohantak; ott hullottak el a szemünk előtt, a Festeticsek, Brandensteinok, Groebenek; de senkinek sem használtak dicsőséges halálukkal. Élniök kellett volna inkább!
Az ellenség láthatatlanul csúszott közelünkbe. Itt egy csöndes bozót előttünk; amott egy hullámzó rozsvetés az oldalunkban, egy kanyargó patak folyása, nefelejtses, rekettyés parttal s mikor odaérünk, megelevenül bozót, vetés, rekettyés s emberirtó golyózáport zúdít reánk. Amott jön mögöttünk egy kis köpönyegnyi felhő; esik belőle a pásztás eső, aztán mikor közel jön hozzánk, villámlani kezd, hull a zápor; igen, ágyúk villáma, golyózápor. Annak a kis felhőnek a takarója alatt egy ellenséges dandár jött a hátunkba.
Mit segíthetne itt az égbenjáró æronauta, mikor maguk a mennybeli hatalmak is ellenünk fordulnak?
A «chlumi köd!» A mire a fővezér hivatkozik az ütközet utáni jelentésében. Magam is láttam azt, ami az ellenséget láthatatlanná tette: a ködöt. (Junius harmadikán ködöt!) Csak akkor vettük észre, hogy a kiket utolérni sietünk, nem az osztrák sereg dandára, hanem a poroszé, mikor azok arczvonalba fordultak felénk s elkezdtek minket lőni.
Rettenetes zürzavar támadt e gyilkos meglepetésre.
Azt már tudtuk, hogy a hátunk mögött a poroszok nyomulnak előre. – Azt sem a kémeink által tudtuk meg, hanem maguk a burkusok izenték meg a közénk röpített granátjaikkal. Kár, hogy vizitkártyát is nem ragasztottak a granátokra, hogy megtudhattuk volna, kihez van szerencsénk? Ki kopogtat odahátul? – Az a porosz trónörökös volt.
Mi hosszú marschoszlopban haladtunk előre az országúton; elől három üteg nyolcz fontos ágyu.
A negyedik üteg a hátvédnél volt a tartalékos huszár svadrony fedezete alatt, melynek én voltam egyik hadnagya.
A porosz lovasság tömegben közeledett a vetésen keresztül.
Ekkor történt az a hadjáratokban hallatlan remek hőstett, a mit Groeben ütegparancsnok véghez vitt. Egyedül a lovas ütegével, minden lovassági fedezet nélkül, odavágtatott s támadó ellenséggel szembe kétszáz lépésnyi közelbe; ott lekapcsoltatta az ágyuit s elkezdett közé kartácsoltatni a támadó lovasságnak: azt elseperte, szétzavarta; akkor a lovasság mögül gyalog zászlóaljak nyomultak előre s elkezdték azt az átkozott gyorstüzelést a gyútűs puskáikkal. A magában álló üteg ezekkel is elfogadta az egyenlőtlen harczot s addig szórta a kartácsait az ellenség soraira, míg az utolsó tüzér is el nem esett az ágyúk mellett; köztük maga az ütegparancsnok, a hős Groeben. A nyolcz ágyu mind ott veszett, mert a lovakat is mind lelőtték. Hanem ezzel a dicsőséges önfeláldozással meg lett mentve a másik két üteg s azzal az egész osztrák dandár; a csapatokat lehetett rendezni, a futamodást rendes visszavonulásra alakítani, a lovasságot arczvonalba állítani.
Én ezt ott láttam körülbelől olyan távolból, mintha a svábhegyi «Kakukk» villától néznők a vérmezőn folyó csatát. – Az valami csodálatos érzés, egy ilyen szemünk előtt lefolyó hőstett példája; egyszerre megszünik szivünkben minden remegés; ismeretlen tűz lepi meg zsigereinket, szomjazzuk a vért, óhajtjuk a halált, a düh megszállja agyunkat, hogy szemünk előtt vérben úszik az egész világ; még az eget is lángveresnek látjuk.
A szemközt jövő ellen leszerelt ágyúinkat elfoglalva visszavonult. Elérte czélját; megszállta az előttünk fekvő várost, Chlumot, melynek a túlsó oldalán állt Benedek a táborkarával.
Ekkor a hátunk mögött dördültek meg az ágyúk. A visszavonulási útunk is el lett vágva; ott közelítettek a porosz trónörökös csapatai. Egy üteget az országúton állítottak föl: az hajigálta a sistergő granátait közénk; fedezetéül szolgált két svadrony testőrhuszár.
Mi voltunk legközelebb hozzájuk: én az ujoncz svadronyommal, meg a negyedik lovas üteg.
Rendes stratégia szerint az lett volna a föladat, hogy a mi ágyúink feleseljenek az ellenség ütegével. De már ekkor ki volt forgatva minden taktikai szabály a kerékvágásból. Előre! hangzott a kapitányok parancsszava; a mi huszárcsapatunk neki eresztett kantárral vágtatott egyszerre az ellenséges ütegnek s egy mesemondási rövid idő alatt elértük az üteget, levágtuk a tüzéreket s azzal neki a porosz huszársvadronynak, mely átkozott nyugalommal állt az országúton és az árok jobb oldalán.
Az volt a taktikájuk, hogy a másik svadrony a hátunkba kerül s körülfogják, foglyul ejtik a mi egész csapatunkat.
Ekkor aztán ismétlődött ugyanaz a hősi csoda, ami egy órával előbb a szemünk előtt végbement, a példa gyújtott: az ütegparancsnok, aki mögöttünk járt, észrevéve, hogy a második porosz svadrony a hátunkba akar kerülni, letért az ágyuival az országútról s – szórul-szóra úgy, mint Groeben, – szemközt vágtatott az ellenséggel, kartács-távolra lekapcsoltatta az ágyúit s mind a nyolczczal közé zúdított a lovasságnak. Ugyanaz a siker! A második porosz svadrony megharmadolva rebbent széjjel s menekült minden irányban.
A mi ujoncz huszár csapatunk pedig, a porosz üteggel alaposan végezve a dolgát, rohant a porosz lovasságra.
Flegmatikus legények azok a burkus huszárok; úgy álltak ott glédában, mintha parádéra volnának sorakozva; még a kardjukat sem húzták ki. Ellenben revolvert tartottak a kezükben s mikor százlépésnyi formán lehettünk tőlük, gyorsan egymás után kilőtték mind a hat csövét a forgó pisztolynak; nem emberre czéloztak, hanem lóra. Az én paripám is kapott két vagy három golyót; egy az orrát zsurolta. Ettől legjobban megvadult; fölágaskodott, a fejét hátravetette, aztán, hogy sarkantyuba kaptam, megfordult a két hátulsó lábán, hogy azt még a czirkuszi ló sem produkálja szebben s azzal keresztül ugrott az országút árkán velem s vitt, – igazán lóhalálában, – neki a sík mezőnek, aztán bele a kartácstól szétzavart porosz lovas gomolyba, ahol egyszerre három-négy ellenség között találtam magamat. Azok is úgy meg voltak rőkönyödve, mint én, – ijedtében dühös az ember. Én is vágtam, ők is vágtak. Öltem-e meg valakit? Bizony nem tudom én. A sekundansok nem vettek föl róla jegyzőkönyvet. Azt tudom, hogy csak fejet vágtam. Egyszer aztán én is kaptam a fejemre egy kardvágást, hogy meglódult tőle az agyvelőm s abban a perczben a lovam összeroskadt alattam; nem birta tovább a kapott golyókat s lerogytában engem is maga alá szorított.
A porosz huszárok odább robogtak; én magamra maradtam. Eszméletemnél voltam, de a lábamat nem bírtam kihúzni a ló hullája alól. Láttam, hogy a magyar huszárok keresztül vágták magukat a porosz huszárokon s azzal rohannak előre. Ki tudja hová? Sokan elhullottak közülök; egy nehány még verekedett, a tömegtől körülfogva.
A szétkartácsolt porosz lovasság mögött azonban csatárlánczban közeledett egy csapat porosz lövész.
Én halálos veszedelmemben is kiváncsian néztem a következő jelenetet.
A mi ütegünk kapitánya hűségesen utána csinálta Groebennek a bravourját.
Fölcsatoltatta az ágyúkat s «előre» vezényelt. Ő támadta meg a porosz gyalogságot, ágyúkkal, fedezet nélkül.
Láttam, amint a nyolcz ágyu elgördült a mezőn, közelemben.
A legszélső ágyu mellett lovagolt Nikkel hadnagy, a trombitással.
Mint már többször fölhoztam, ennek az embernek a sorsa végzetesen össze van fonva az enyimmel; a fátum olyan takács-csomókat, olyan matróz-hurkokat gabalyit a kettőnk életfonalából, hogy azt még karddal sem lehet szétoldani, mint a gordiusi bogot.
Az én barátom észrevette, hogy én ott fekszem a lótól leszorítva, vértől elborított fejjel.
«Állj!» kiáltá a tüzéreknek.
Az az egy ágyu megállítódott, a többi hét előre vágtatott.
Nikkel leugrott a lováról, odadobva a kantárt a trombitásnak.
Azzal odarohant hozzám – megkapta két kézzel a lodingomat s kirántott a lovam alul.
Egy vártüzér leugrott az ágyuról: hárman ültek rajta; odafutott a hadnagyhoz segíteni.
«Csigavér!» dörmögte az öreg s kirántva a zsebéből a dohányzacskóját, egy marék vágott dohányt vett ki belőle, azzal teletömte a nyílt sebet a koponyámon; Nikkel hirtelen bekötözte azt a zsebkendőjével. Akkor aztán fölültettek az ágyura, a három tüzér közé.
Ezzel annyi idő telt el, hogy az alatt a másik hét ágyu egészen kartács-lőtávolra érhetett az ellenséghez.
De a hét ágyu közül csak kettőnek volt ideje egy lövést tenni az ellenségre.
Egy percz alatt (egyetlen egy percz alatt) halomra volt lőve mind a hét ágyúnak valamennyi tüzére, szekerésze, lova. Maga az ütegparancsnok is megöletett. Ime a Groeben bravourjának az ismételt előadása.
Csak az az egy változat volt benne, hogy innen egy ágyut megmentettek: a Nikkelét, mely nem került a gyútűs puskák hordtávolába.
Nikkel, látva a katasztrófát, «fordulj»-t vezényelt s az egyetlen megmaradt ágyuval visszavágtatott a dandár zöméhez. Az én életemet is megmenté.
Nagy áldozatot hozott vele a barátságnak, mert az bizonyos, hogy e miatt legalább is megrovást fog kapni. Hogy merte megmenteni azt a nyolczadik ágyut? Holott neki az volt vezényelve, hogy rohanjon a bizonyos halálba, veszszen el ő is ott, a hol a társai! A katona ne okoskodjék, ne szemfüleskedjék; hanem teljesítse vakon a parancsszót. Bizonyosra vehető, hogy szegény Nikkel azzal, hogy az ágyuját hazahozta s hogy engem is fölszedett: eljátszotta az egész katonai karrierjét.
II. MIRRHA.
Jó lesz talán erről az unalmas thémáról nem beszélni többet (a háboruról.)
Nem töltött káposzta ez, hogy mentül többször fölmelegítik, annál ennivalóbb legyen.
Csak is annyiban tartozott ez a véres epizód az én tréfás regényemhez, hogy urát adhassam, hogyan kerültem én az én Mirrhám ismeretségéhez.
Königgräczre vonultunk vissza. Azt mondják, hogy nagyon keserves utazás volt. Én nem tudok róla semmit, mert eszméletemen kivül érkeztem oda. A kórházak már mind zsufolva voltak sebesültekkel. A magánosok samaritánus érzelméhez kellett folyamodni. Engemet egy zsidó házalóhoz szállásoltak be.
Soha derekabb emberrel nem találkoztam az életemben.
Ő maga batyuval hordta a hátán az úri házakhoz a kelméket; közvetített ezüstneműt, ékszervásárlást; antik butorokat szerzett és eladott; egész nap talpon volt, járta az utczákat és emeleteket, de uzsorával semmi szín alatt nem foglalkozott; tékozlókkal, bolondokkal szóba sem állt; csak ebédre, vacsorára került a családjához haza; akkor aztán együtt voltak mind. Volt két fia, meg egy leánya; özvegy volt. – A leánya vitte a háztartást. A fiúk iskolába jártak. Mikor hazajöttek az iskolából, akkor velük együtt érkezett meg egy nevelő, aki a tálalás idejéig a franczia nyelvből leczkét adott nekik s korrepetálta velük a tanulmányaikat. Mikor az apa hazaérkezett a hátán a batyuval, a leány föltálalta az ételt; addig főzött a konyhában. A nevelő is ott étkezett. Egyfélét ettek; de az jól volt elkészítve. Ebéd után jött a zongoramesternő s a leánynak leczkét adott; azalatt a fiúk mathesist tanultak a nevelő felügyelete alatt.
Az a batyuhordó zsidó a fiainak nevelőt, a leányának zongoramesternőt tartott. Délután a leány himzett. Pénzt keresett vele.
Egy szobában laktak mind a négyen, abban volt három ágy; az egyik tolófiókkal ellátva, a két fiú számára. Volt még egy másik szobájuk is, de az zárva volt rendesen. Abban álltak az apa mindenféle árúczikkei: kelmék, szőnyegek, ékszerek, ezüstneműek, régiségek zsufolva.
(Én nem szeretem regényben a nagyon aprólékos részletezést; azt rendesen olvasatlan átlapozom; de ezek mind hozzátartoznak az én történetemhez. Én ebben a szobában töltöttem el egy egész hónapot.)
Mikor ide hoztak, eszméletemen kivül voltam. Késő éjjel volt, mire Königgräczbe bevergődtünk. Hogy kerültem ehhez a házhoz, azt nem tudom. Már akkor a sebláz előfogott, hagymázban voltam. Csak arra emlékezem, hogy óra számra – egy örökkévalóságig vert az eső s az nagyon rossz volt; rázott a kocsi, az még rosszabb volt; egyszer aztán száraz ruhát adtak rám, az jól esett; meleg ágyba fektettek, az meg épen boldogság volt.
Abból az ágyból a zsidóleány kelt föl, a kit én Mirrhának hívok. Azért volt olyan meleg a helye.
A három ágy közül egyet át kellett engedni a sebesültnek, a leány engedte át a magáét.
Ő maga pedig azután úgy aludt, hogy három széket oda fordított az átengedett ágy felé s azokra feküdt. Egyuttal ápolónőm is volt.
Én napokig teljes deliriumban voltam.
Azokból a chaotikus lázálmokból különösen egy vizio maradt meg állhatatosan a fejemben. Vannak olyan nagy iskolai térképek, a miken a földnek mind a két félgömbje látható egymás mellett. Minthogy a föld felületének nagyobb része tenger, a két földgömbön a kék szín uralkodik.
Ezt a kettős kék szférát láttam én minduntalan hagymázos ködképeim között újra meg újra megjelenni. Majd mint kidomborult félgömböket, a mik a véghetetlenségből közelítenek felém; látom az ismeretlen virányokat bennük, beléjük szédülök, a lelkemet kivonzzák belőlem; rettegek tőlük, ha még közelebb jönnek, apróra fognak törni, ha rám esnek, összezúznak; majd meg úgy látom, mint két távozó világot, a mi már fölvette magába a lelkemet s viszi magával a végtelenségbe; látom egyre kisebbé lenni és még mindig látom benne a kék tengert, a zöld ligetet, kétségbeejtő miniaturában; a félelem, rettegés, a vágy és a gyönyör pokolbeli korcsszülött érzése kínoz, akár közelíteni, akár távozni látom. Ki akarom találni a láz fantáziájával, hogy mi az, a mit látok? Egy iszonyú nagy bagolynak a két világító szeme? Egy óriási bálvány istennőnek: Mylittának, Astarténak a szemei zafirból?
Míg egyszer aztán napok múlva, mikor az erős természet győztes maradt a halálküzdelemben, agyamról eltisztult a hagymáz, egy egészséges, hosszú, álomlátástalan alvás után fölvetettem a szempilláimat s láttam a szemeimmel valódi világot; akkor tudtam meg, hogy az a két csodálatos szféra, a mi untalan visszatér hozzám, a szegény kis Mirrhának a két szeme.
Nem tudom én ennek az arczát leirni.
Van egy díszművem; régi már, amikor még az aczélmetszetek divatban voltak. (Micsoda idealis kor volt az! Most már leszorította a gyönyörű aczélmetszeteket az utálatos heliogravür.) A könyv czime: «Die Frauen der Bibel». Abban van «Miriám» képe. Ehez hasonlított tökéletesen az én Mirrhám.
Joggal nevezhetem az én Mirrhámnak.
Soha egy nő sem volt oly igazán, oly érdek nélkül, ok nélkül, gyönyör nélkül az enyim, mint ez a szegény kis zsidólány. Aki egész éjeket ott virrasztott át mellettem, egy halálos sebben nyavalygó férfi mellett; ápolt, mintha anyám, mintha testvérem volna. Nem kérdezte, szokás-e az? összefér-e az illendőséggel, amit velem tesz? Nem gondolt rá, hogy ez a nyomorék, akiért ő nőiségét föláldozza, ha az ő ápolása mellett fölgyógyulhat, nem lesz-e fenevaddá? nem fogja-e azt a szép fehér kezet megmarni, melyet az én véremen kivül más szenny nem ért soha?
Majd beszélek még erről többet.
Mikor legelőször eszmélni kezdtem arra, amit a szemeimmel látok, mosolygó arcza ragyogott elém. Azt mondta, hogy a doktor megengedte, hogy levest kapjak. Azt hozta elém csészében. Az egyik kezével a fejemet fölemelte, a másikkal úgy itatott. Előbb maga belekóstolt a levesbe, hogy nem forró-e?
Azután tiszta inget adott rám. Hol vette? Nem tudom. Mert az én exuviáimat valahol a burkusok mutogatták trofeumaik között.
Majd megujította a jégburkot a fejemen. (Még akkor Semmelweisz antiszeptikus kötőlékei nem voltak használatban.)
Az alatt megérkezett a zsidó orvos. (A tábori orvosok a kórházakban voltak elfoglalva a tömérdek sebesülttel; azt sem győzték.)
Az orvos igen jó modorú ember volt. Megvizsgálta a sebemet. Meg volt velem elégedve. Megbiztatott.
– Hadnagy úr szerencséről beszélhet. Uszögtől vagy orbáncztól féltettem; de az szerencsésen elmult; a seb rendes lefolyással gyógyul. Önnel igazán csoda történt. Csak legyen nyugodtan.
Én magamban gondoltam valamit.
«Csoda bizony! Amuletem volt! Az szabadított meg.»
Az orvos aztán utasításokat adott Mirrhának, hogy miket kövessen el velem. Azzal magunkra hagyott. A fiúk iskolában voltak, az apa ócska fehérnemüeket vitt a kórházba, amit hitsorsosai és kuntsaftjai között gyüjtött össze, mint samaritánus adományt; arra van most legtöbb szükség. A leány tépést csinált a himző asztalánál. Az most a legdivatosabb mulatság.
III. A HEROIKUS KÚRA.
Mondjuk, hogy «lókúra»; minthogy rajtam lett végrehajtva. Jó sikerrel.
De ezt nem a zsidó doktor követte el velem. Nem is Mirrha. Majd rájövünk arra.
Nekem a doktor mondása motoszkált a fejemben.
Önnel csoda történt.
Az eszmetársulat egyenesen rávezetett az amuletemre.
«Kisasszony!» susogtam az ágyból.
Szó nélkül odalebbent hozzám s rámhajolt, hogy hangos beszéddel meg ne erőltessem magamat.
– Nem tudja kegyed, hogy mikor idehoztak s a ruháimat levetették rólam, mi történt a dolmányom zsebében található pugyillárisommal?
– De igen. Az a tüzérhadnagy úr, aki önt idehozta, kivette a tárczát önnek a dolmányzsebéből s átadta az atyámnak megőrzés végett. Az atyám megszámlálta, hogy mennyi pénz van benne s erről elismervényt adott a hadnagy úrnak.
– Nem találtak abban a tárczában egy levelet is, borítékba téve?
– Úgy tudom, hogy igen.
– Nem nyitották föl a borítékot?
– Nem.
– A hadnagy sem tekintett bele?
– Az sem.
Megkönnyebbült a lelkem a biztosításra.
– Kisasszony! Nem kaphatnám én a kezemhez azt a borítékba tett levelet?
– Most rögtön nem. Mert az apám önnek a tárczáját mindenestől elzárta egy Wertheim-ládikóba s annak a kulcsát átadta a hadnagy úrnak, akit úgy hínak, hogy Nikkel.
– Nem szokott Nikkel hadnagy úr hozzám ellátogatni?
– Minden reggel hat órakor. Máskor szolgálatban van. Ma már volt itt. Önnek türelemmel kell lenni holnap reggelig.
E szerint én egy egész éjjel kénytelen vagyok nélkülözni az amuletjeimet.
Mikor a halállal küzdöttem, az általános érzés az idegeimben hasonlított a gyönyörhöz. Emberfölötti bátorságot éreztem a lelkemben. Hivogattam kézszorításra azt a rejtélyes alakot, akit a klasszikus korban angyalnak ábrázoltak, lefelé fordított fáklyával, mi pedig rémalaknak festünk. Mindegy volt, akármelyik jön; itt a kezem. Lássuk, melyikünk lesz, aki nem állja ki a másiknak a kézszorítását? Diák koromban sokszor próbáltam ezt. Nem volt pajtás, aki a kézszorításom elől vissza ne huzódott volna. Ugy látszik, hogy ő kegyetlensége sem állhatta ki. Visszavonult.
Mikor aztán gyógyulásra váltam, akkor az ellenkező érzés vett rajtam erőt, az elüzhetetlen félelem. Olyan rettegővé lettem, mint egy rossz kölyök, aki a mumustól fél. Tárgytalan, alaktalan rémek kisértettek.
Legkinzóbb aggodalmam volt az, hogy az amuletem nincsen velem. Az a kettős arczkép. Ha azt ide tehetném a szivem fölé, az engem megoltalmazna. Pedig olyan közel van hozzám, itt a mellékszobában. De be van zárva. Egyre azon törtem a fejemet, hogy lehetne egy Wertheim-ládát kulcs nélkül fölnyitni. Egy egész hosszú éjszakát kell végig kinlódnom, míg hozzá juthatok.
Az elmult éjszakákon mély lázas álmaim voltak. Ezen az új éjszakán egy perczre sem birtam elaludni.
Mirrha nem győzte az arczomról törülgetni a verítéket.
Ott volt mellettem a három székből csinált fekhelyén.
Minden óraütésre hozta az orvosságot, amit csöppenkint megszámlálva kellett beadni. Koronkint megujította a jeges borítékot a koponyámom. Éjjeli mécs égett az éjszekrényen. Ha szomjaztam: czitromvizet adott. Nem birtam az álmatlanságot eltürni. Arra kértem, hogy beszélgessen velem.
Ugyan miről konverzáljon egy fiatal leány egy idegen seblázas férfival egy mélységes éjszakán át?
– Van önnek édes atyja? kérdé Mirrha.
– Nincs.
– Hát anyja?
– Azt soha sem ismertem.
– Hát azért lehetett ez?
– Micsoda?
– Hogy ön ide jutott.
– Aki csatába megy, ide jut.
– Hát minek ment ön oda?
– Mert oda kommandiroztak.
– Valóságos katonatiszt ön?
– Nem. Jogász vagyok. Még iskolába járok.
– Lássa, az én bátyáim is iskolába járnak; az egyik orvos akar lenni, a másik kereskedő; ezeket nem viszik soha a csatatérre.
– Hogy lehet az?
– Úgy lehet, hogy az én apám mind a kettőért lefizette a katonaváltság-dijat, az ezer forintot. Pedig az én apám szegény ember. Nehezen keresi a pénzt. Mégis összezsugorgatta azt a két darab ezrest, amit törvény szerint, igazság szerint váltságul letesznek az olyan fiakért, akikből a szülőik nem akarnak katonát csinálni. Hát önöknél nem ismerik ezt a törvényt?
(«Ezt a törvényt? A «lex Schmerlingiánát». Melynek érvényében ezerforint lefizetésével minden gondos családapa megszabadíthatja a jobb sorsra szánt magzatját a haza védelmének, a trón oltalmazásának véres kötelessége alól. Menjenek verekedni, akiknek a dulakodás a passziójuk; akiknek a világ egy nagy korcsma s a mulatság vége fejbeverés. – Oh te bölcs államférfi, te jóltevője az intelligens ifjuságnak! De kár, hogy nem vagy itt már. – Most nem volna rajtunk a keserves 25: – már tudniillik nem a hajdani olvasatlan 25, hanem a nagyon is agyonolvasott 25. §.)
(Ugyan kérlek, könyökölj oldalba, hogy ne politizáljak!)
Valahogy mégis csak rám virradt a reggel; egész éjjel a Mirrha tartott mesével, napi hirekkel, suttogva, hogy a többieket föl ne zavarja, akik a szobában alusznak.
Négy órakor már világos volt. Mirrha legelébb fölkelt, kiment a konyhába; valószinüleg ott végezte el a toilettjét. A diákok öt órakor keltek, s neki feküdtek a könyveiknek. Félhatra fölkelt az apa, s egy óra-negyedig fenhangon imádkozott. Akkor bejött a konyhából Mirrha a tejes kannával; az asztalra tett csészéket tele töltötte, a zsemlyés kosarat föltette; három percz alatt mindenki végezte a reggelijét; a fiúk hónuk alá csapták a könyveiket, elsiettek; a házaló vállára vette a batyuját s ment üzérkedni. Mirrha az én számomra köménymagos levest főzött, ami nekem nagyon jól izlett.
A mint az óra hatot ütött, sarkantyus lépések hangzottak a konyhában; kopogtattak: «szabad». Az ajtón belépett Nikkel.
– Nos, öreg ház! Hisz te már egész helyre-legény vagy! – szólt, mikor meglátta, hogy már levest kanalazok. – Kisztihand Frájla.
– Csakhogy itt vagy! – rebegtem én, elsoványult karomat eléje nyujtva.
Mirrha azonban egyszerre kifutott a szobából, oly rögtönösen, hogy el nem tudtam gondolni, mi lelte?
Én nem találtam ki az ő gondolatját; de ő kitalálta az enyimet. Az apja után szaladt az utczára, hogy visszahivja.
– Add ide pajtás azt a kulcsot, a mit magadhoz vettél, mondám Nikkelnek. – A tárczámat szeretném megkapni, a mi el van zárva.
– Sürgetős szükséged van rá?
– Igen sürgetős.
– Csakhogy a szobakulcs meg a gazdádnál van s az a mai nap csak estefelé kerül haza. Most beszéltem vele az utczán.
– Csak estére! – sóhajték föl. – Hát még egy egész nap ne birjam a talizmánomat!
– Miért olyan sürgetős neked az a tárcza? Ha pénz kell: adhatok. Nálam van a nyolczadik üteg pénztára, s a legénységnek igen nagy oka van rá, hogy a lénungját benn hagyja.
(Az ám! Azok már igen szépen el vannak kvártélyozva a chlumi pázsit alatt.)
– Nincs nekem pénzre szükségem; mire fordítanám? Hanem egy levelet szeretnék belőle kivenni; abban van egy arczkép.
Erre a szóra elébb elnevette magát Nikkel, aztán egyszerre komoly feszességet vont az arczára.
– Jaj, de gyerek vagy! – De ilyenek ám a többi sebesültek is mind: valóságos gyerekké lesznek, mikor gyógyulni kezdenek. Képes könyveket kérnek, meg játékszereket, muzsikáló szájharmonikát. Hát neked meg arczkép kell. Szép hölgy arczképe?
– Meg egy szép gyermeké, – rebegtem én.
– Meg egy szép gyermeké? – ölbeli babáé?
– Ez az én amuletem, – mondám én, a jó barát kezét megszorítva forrón.
Ő pedig olyan kiállhatatlan gunyos szánalommal nézett az arczomra, hogy kedvem lett volna fölugrani s a torkát megragadni. Észrevette, hogy orrolok.
– Jól van, jól, pajtás. Nem csufollak én ki azért, hogy babonás vagy. Én is az vagyok. Nekem is itt van a tárczámban egy ilyen amulet. Egy arczkép. Addig is, míg a magadéhoz jutsz, odaadhatnám kölcsön az enyimet.
S kivette a belső zsebéből a nagy pugyillárisát, a miben az üteg kasszája volt.
– De még sem «most még». – Dörmögé ismét visszadugva a bőrtárczát a zsebébe.
Különben sem fogadtam volna el ezt a kölcsönt.
– Te szamár! A te amuleted engem nem idvezít.
– No hát csak gyógyítson meg a magadé.
Ezalatt Mirrha visszaérkezett az apjával, a kit utolért az utczán.
A házaló azt hitte, hogy becsületbeli adósságot kell visszafizetnem, azért akarok olyan sürgetősen hozzájutni a tárczámhoz. Ha tudta volna, hogy csak egy arczképrejtő levelet akarok belőle kivenni, bizony nem czepelte volna vissza a batyuját.
A Mirrha kitalálta a kivánságomat. Hisz egész éjjel arról hallott fantáziálni.
Akkor aztán fölnyitották a szobát és a ládát; a gazdám kezembe adta a tárczámat. – Nagyon furcsán csóválta aztán a fejét, mikor azt látta, hogy a pénzhez hozzá sem nyulok, csak egy levelet veszek ki a tárcza rejtekéből; azt elébb az ajkamhoz szorítom, s aztán az ingem alá csusztatom. Aztán a tárczát ismét visszatettem a kezébe.
A jó ember magasra emelte a kezeit, halkan mormogva:
«Min haólám wead haólám» (Egyik örökkévalóságtól a másikig.)
Azután ismét bezártak ládát, ajtót, s a házaló és Nikkel együtt hagyták el a szobát. Én egyedül maradtam Mirrhával. Most már nem egyedül.
Mert ő is ott volt: – Passiflora.
Akkor aztán, a mint ez a bűbájos amulet ott feküdt a szivemen, egyszerre meglepett az álom; a szemeim leragadtak s aludtam oly mélyen, csöndesen, hogy semmi zaj körülöttem föl nem ébresztett.
Mikor végre fölneszeltem az álmomból, azt láttam, hogy a nap besüt az ablakon.
A mint nyüzsögni kezdtem, Mirrha odajött hozzám.
– Reggel van már? – kérdezém.
– Nem! Este van. Hét óra lesz.
Tehát tizenkét órát aludtam egy huzomban.
– Nem akartam önt fölkelteni, olyan jól aludt. Az orvos is itt volt az alatt. Azt mondta: Többet segít most az álom minden orvosságnál. – (Ah az én amulétom!)
No de mondhatom, hogy rossz amuletet választottam magamnak. Először fejbe hágy vágni a burkusnak, azután meg még betegebbé tesz, mikor azt várom tőle, hogy meggyógyítson. Úgy nyomja a szívemet, mintha a hét főbűn terhét viselném rajta.
Egészen nyomorultnak érzem magamat. Az orvos azzal biztat, hogy a sebem egész normális hegedési procedurát követ; én pedig ellenkezőleg azt érzem, hogy napról-napra jobban közeledem a végemhez.
Egyszer Mirrha odahozta elém a tükört. Én kivántam. Nem ismertem magamra. Hisz ez az a bizonyos Lázár! Ebbe a pofába ugyan nem lehet oka senkinek se beleszeretni!
Végre rájött az orvos, hogy valami nehéz kedélybajnak kell a gyógyulás utjába állni. Neki persze nem gyóntam azt meg.
De a Mirrha egyszer-egyszer rajtakapott, hogy a vánkosom alá tett arczképet előhúzom, nézegetem s utána még nyugtalanabb leszek. Ápolóm volt: ez jogot adott neki, hogy kivallasson.
– Úgy-e bár, önnek az a fénykép okoz nyugtalanságot?
Olyan szivbeli jósággal kérdezett, hogy válasz helyett odaadtam neki a fényképet.
Elbámult rajta.
– Ez az ön felesége? kérdezé, még nagyobbra csinálva a szemeit, mint maguktól voltak.
– A gyermek az enyém. A nő szinésznő. A gyermeket elhagyta dajkaságba. Maga elment komédiázni. És engem most az a gondolat kinoz, hogy ha én itt meghalok, ez a szegény kis gyermek nyomorultul el fog pusztulni. Ki gondoskodik róla tovább?
– Majd beszélek én erről az apámmal. Ő tud ezen segíteni.
Azt mondtam rá, nem bánom; de nem volt semmi hitem hozzá, hogy egy házaló mit segíthetne ezen a bajon.
Hanem a házaló egyuttal az Assicurazioni Generali ügynöke is volt s a leánya értesítése után kész tervet hozott elém.
– Ön egy újszülött sorsát akarná biztosítva látni. Van arra mód.
Azzal előkereste a prospektusból az idevonatkozó tabellát.
«Havonkinti husz forint ellátási díj ujszülöttnek mennyi időre?»
– Hát mennyi időre? Amíg férjhez nem megy.
«Évi befizetés ennyi.»
– Hát az egyszer mindenkorra leteendő összeg?
Rákeresett: ennyi.
«Azon esetben, ha a biztosító elébb meghal?» Ennyi.
– De ha a biztosító még kiskoru, s az összeget le nem teheti?
– Tehet végrendeletet, mint kiskoru is s azt az örökösök tartoznak teljesíteni.
Ez jó megoldás lesz.
A házigazdám magára vállalta, hogy az egész ügyet egy közjegyzővel rendbehozza; nyugodt lehetek felőle. Több ilyen esetnél volt már közbenjáró.
Ezzel nagyon megnyugtatott. Megjött az étvágyam s éjszaka tudtam aludni.
Másnap a házigazdám már az elkészített okiratokkal jött hozzám, a mik aláirásomra vártak. Ott volt a végrendelet is, melyben a keresztlevélben megnevezett gyermek javára 240 frt évi járadék biztosíttatik férjhezmeneteléig.
– Hát férjhezmenetelekor? Egy kelengye? kérdezé az ügynök.
– Az is jó lesz.
– Mennyi? Tizezer forint?
– Legyen húszezer.
– Szép.
– Örököseim, akiket nem ismerek, kétszázezer forint készpénzt lelnek utánam; abból kifizethetik jó lélekkel.
Most még csak a testamenti executort kellett megnevezni az okiratban.
Én egyenesen Nikkelre gondoltam. Ő már értette az én dolgomat. És nagykoru volt.
– Nagyon helyes, mondá a házaló. Mirrha is azt mondta rá, hogy az lesz a legjobb.
Én nem akartam holnap reggelig várni, amikor Nikkel a szokott órában eljön meglátogatni, hanem arra kértem a házi gazdámat, hogy keresse föl rögtön a barátomat s amint az hivatalától szabadulhat, hozza ide, a közjegyzővel együtt.
Nyugtalan voltam. A hegedő seb úgy lüktetett a fejemben, mintha minden érütés egy pőrölycsapás volna. Attól féltem, hogy holnap reggelig meghalhatok s akkor mi lesz abból a nyomorult féregből?
Délután előkerült a házigazdám Nikkellel és a közjegyzővel együtt.
– Nos öreg! Hát mi az a sürgetős dolog? Nyakunkon a burkusok? kiabált a pattantyus, brutális tréfa hangján. Miért hivattál olyan sürgetősen?
Hát ha már akkor meg lett volna irva a «Kőszivü ember fiai» regény, azt hihetné valaki, hogy abból plagizálom ezt a jelenetet, a mi akkurát úgy folyott le (részemről), a hogy ott le van irva egy halálra sebesült vitéz kétségbeesésének tüneteivel, aki könnyelmü anyjától elhagyott porontyát pajtása védelmébe ajánlja.
«Ennek a gyermeknek a sírása még a föld alatt sem enged nyugodnom!»
No de én ezt nem loptam Palvitz Ottótól; mert ez két évvel előbb történt, mint az említett regény iródott; ez én nekem saját szájból szakadt mondásom, s az egész jelenet az én eredeti invenczióm.
De a befejezése a scénának aztán erősen különbözik attól a másiktól. Annyit mondhatok, hogy sokkal drasztikusabb amazénál.
Jelen voltak e drámai előadásnál Mirrha, az atyja, Nikkel, a közjegyző, aztán meg én.
Nikkel végighallgatta az egész expektorácziómat, az ágyam szélén ülve; a közjegyző az asztalnál ült a dokumentumokra könyökölve; a házigazda a biztosítási kötvényt szorongatta a kebeléhez. Én előhúztam a vánkosom alól az én ereklyéimet: a Passiflora levelét, az arczképet, a keresztelőlevelet, s mindazokat Nikkelnek nyujtám, kérve, hogy mellékelje az aktákhoz, mint dóczékat.
Nikkel elolvasta a levelet, megnézte az arczképet, a keresztlevélbe is belenézett s aztán ledobta mind a hármat az asztalra.
A közjegyző hivatalos applombbal intézé hozzá a kérdést:
– Elvállalja ön a testamenti executor szerepét?
– Dehogy vállalom!
Mindenki bámulva nézett rá; én elszörnyedve kiáltottam rá:
– Nem vállalod el?
Nikkel körülnézett, mintha a jelenlevőket akarná fölkérni, hogy vonuljanak át a másik szobába; hanem aztán vállat vont s cynikus egykedvüséggel mondá:
– Eh mit? Komédia! legyen hozzá publikum.
Azzal odalépett hozzám, megfogta a kezemet erősen.
– Nem biz én pajtás, nem leszek a testamentomod végrehajtója. Először is azért, mert neked semmi okod sincs végrendelettel foglalkozni. Meg fogsz gyógyulni. Két hét múlva lovon ülhetsz, s aztán élhetsz akár Matuzsalem koráig, ha csak párbajban agyon nem lőnek. Verd ki a fejedből ezt a hőbörtös gondolatot. Ami pedig azt a lelkifurdalást illeti emiatt az árva poronty miatt, nyugtasd meg magadat egészen, nem a te bűnöd az, hanem az enyim. A hozzád irt levél, meg a keresztelőlevél két hónappal későbbi keletü, mint a születési nap. Hasonló arczképet én is kaptam, csakhogy hat héttel hamarább, mint te. Itt van. Nézd meg. S hogy még bizonyosabb légy felőle, itt van a levél is, amiben az arczképet küldték, olvasd el.
Elém tárta a levelet, Passiflora ismerős czifráival. Csak a megszólítást olvastam el belőle: «Kedves kis szamaram!»
– Kedves kis szamaram!
Föl akartam ugorni az ágyból. Nikkel lefogott, s a két szemével az én szemembe nézve mezmerizáló erővel, a szájamba beszélt.
– Igen is: «Kedves kis szamaram»; te pedig voltál az ő «nagy szamara»; most is az vagy, akit egy szívtelen komédiásné megbűvölt s te meg akarsz halni csupa szuggesztioból.
– Megöllek! hörgém dühösen; aztán, hogy nem tudtam a sovány kezemet az ő erős markából kiszabadítani, elbágyadtan rebegém: «megöltél».
Nikkel pedig megcsókolta jobbról, balról az orczámat s gyöngéden sugdosá az arczomba:
– Dehogy ölsz te meg engem, dehogy öltelek én meg téged, pajtás. Meggyógyítottalak. Tudom, hogy heroikus kúra volt: lókúra; de hát neked az kellett. Már most nevessünk egymás szemébe egyet. Nem eresztelek el addig, amíg nem nevetsz. Hahaha! Nevess te is. Megcsiklandozzalak?
A két férfi a jelenet kezdetén úgy megijedt, hogy mind a ketten átfutottak a benyilóba. Mirrha pedig az ablakmélyedésbe húzta magát, és onnan nézte az én tehetetlen dulakodásomat Nikkellel. Annyi helyes érzéke volt, hogy nem jött segítségemre. Megértette, hogy a Nikkel most engem gyógykezel: massziroz.
Aztán én is megcsókoltam Nikkelnek az arczát.
Ekkor aztán elbocsátotta a kezeimet; megigazította a fejemen a félrecsuszott köteléket.
– No lásd fiacskám! Milyen jó volt, hogy azt a tályogot fölmetszettük. Hadd tisztuljon a rosszaságtól a véred. Ugye, hogy nem szur már ott belül? Ha fáj még, csak szólj! Még mélyebbre is vághatok a késsel. Akarod, hogy elmondjam, mennyit nevettünk fölötted, rajongó bolondon, aki elhagytad magaddal hitetni, hogy egy pattantyus hadnagy olyan gyáva egy szép, ingerlő hölgygyel szemben, hogy nem érdemelné egy napig a császár kenyerét, ha az ellenséggel szemben is olyan gyáva volna? És te azt elhitted, még czitáltad is a szemembe. No hát már most végy egy nagy lélekzetet! No még egyet. Azután majd fordulj a fal felé s aludjál szépen. Azt a lelkiismeretmardosást hagyd egészen én nekem. Az én lelkem pachidermis, vastagbőrü. Tudod, hogy a disznó nem fél a kigyómarástól; megeszi a kigyót mérgestől együtt. Ne legyen neked szívfájásod amiatt a gyerek miatt. Majd pártját fogják annak. A szinésznő leánya már féléves korában annyit tud komédiázni, hogy lefőz vele mindenkit; egy éves korában már énekel, másfél éves korában balletet tánczol és zsarnoka lesz a háznak mindvégig.
Ennyi gyöngédség után még sem mondhattam neki egyebet, mint azt, hogy «óh te országos gazember!»
– Országos gazember vagyok? Azért, hogy ideje korán fölnyitottam a szemedet? Azért, hogy nem engedtem rajtad azt a tréfát elkövettetni, amit a parasztasszonyok praktikáznak, mikor a kotló elhagyja csibéit s akkor egy kappannak pálinkás zsemlyét adnak? Akkor lettem volna ugy-e becsületes ember, hogyha engedlek utána szaladni? rádhagyom, hogy vedd el? add neki a nevedet? Magam pedig ott maradok becsületes házibarátnak? S aztán játszom veled azt a gyermekkori bujosdit, amihez azt a nótát énekeltük: «eb hátán fecskefészek, minden ember látja; csak maga nem látja?» Te így tettél volna, ugy-e? Te országos becsületes ember!
Nem tudtam rá mit felelni. Le voltam pipálva. Persze, hogy én így tettem volna. Nem is «volna», hanem «volt».
Csak azt tudtam nyögni:
– Mért nem hagytál ott veszni a csatatéren?
– Ördögök csiklándozzák meg a te szentimentális talpadat! Most még te is ungorkodol velem amiatt, hogy fölszedtelek a halottak közül! Nem elég, hogy ezek odafönn mindennap maczerálnak, mortifikálnak, chikanálnak ezért a szamaritánus tettemért; kicsi híja, hogy főbe nem lőttek érte, de még megeshetik, hogy infám-kasszálnak; hanem még te is előállsz sápítozni, hogy mért nem hagytalak ott?
Beláttam, milyen igazságtalan vagyok hozzá. Odanyujtottam a kezemet felé.
– Bocsáss meg, pajtás. A beteg ember igazságtalan. Megszabadítottál egy rémtől; de egy iszonyu üresség maradt utána a lelkemben.
– Majd betelik az magától.
Azzal megszorította a kezemet s mintha eszmetársulat nyomán keresné az üresség betöltőjét: a szemeivel kereste Mirrhát, ki az ablakfüggöny mögül leskelődött; nem gondolva rá, hogy a csipkefüggöny átlátszó. Nikkel úgy tett, mintha nem látna át a függönyön. Nekem azt mondta, hogy «Csau», Mirrhának pedig nem köszönt. Azzal eltávozott.
Én nem láttam, hogy Mirrha ott van; háttal voltam az ablaknak.
Azt hittem, hogy egyedül vagyok a szobában.
Nem tudtam magamat visszatartani többé.
Elkezdtem zokogva sírni.
Hiszen mi erős férfiak is sirunk ám, mikor senki sem látja.
Egyszer aztán azt vettem észre, hogy ketten sirunk.
Egymás nyakába borulva.
Ő azért sir, hogy engem vigasztaljon.
S nekem ez a vigasztalás jól esik.
Azon veszem észre magamat, hogy megcsókoltam a kezét.
Mit adhattam neki egyebet, a könyeiért?
Akkor aztán tartott nekem egy kegyes beszédet, hogy legyek nyugodtan; a fölindulás megárt.
Én viszont biztosítottam felőle, hogy most már egészen fölgyógyultnak érzem magamat s holnap föl fogok kelni s aztán rendes ember leszek.
Arra ő kihúzta a kezét a kezemből.
– Kérek öntől valamit, mondám a leánynak.
– Mi a kivánsága?
– Hozza ide nekem onnan az asztalról azt a levelet, meg az arczképet.
Belenézett a szemembe mélyen; kitalálta a gondolatomat.
– Ön össze akarja azokat tépni?
– Igen. Apró darabokra fogom tépni.
Erre olyan áldott, szelid, kérlelő tekintetet sugárzott rám.
– Ne tegye ön azt!… Hiszen olyan nagyon szerethette… Boldog volt vele… Amit vétett ön ellen, azt hamar el fogja felejteni; de a boldogságára örökké vissza fog emlékezni. Ajándékozza ön nekem ezeket.
Olyan szépen tudott kérni, hogy én neki adtam azokat a tárgyakat, amik tegnap még amulét voltak rám nézve; drága kincs, ma pedig szemét, undokság.
– De már azokat a hivatalos irkafirkákat csakugyan összetépem. A végrendeletet és a biztosítást.
Erre a zsidó leány odajött hozzám s a mutató ujjának a hegyét odatette a homlokomra.
– Uram; ön nemes ember. Gavallér. Illik-e az egy nemes emberhez, hogy boszut álljon egy gyermeken, akit még tegnap szeretett, azért, mert ma meggyűlölte az anyját? Visszaveszi-e egy gavallér az adott alamizsnát, egy koldustól?
Ejh, de megvoltam pirítva! Hogy nekem egy zsidó leánytól kellett megtanulnom, mi a nemes ember szokása.
– Önnek nemes szíve van Mirrha… Szégyenlem magam ön előtt…
Ekkor aztán megsajnálta azt a vért, amit a szégyen az arczomba kergetett. Le akarta azt a pirt törülni onnan. Elnevette magát. Éles hangot erőltetett a beszédéhez.
– Oh bizony nem a nemes szív mondatta ezt velem; mirevaló volna az az én fajtámnak? Hanem, hogy az apámnak ebből a biztosítási üzletből provizió jár, hogy az kárba ne veszszen.
De most már a Mirrha arcza lett lángvörös. Hazudott.
Dejszen, nem teszel engem bolonddá! Nem az a kis önérdek mondatta ezt veled, hanem a te gyémánt szived!
– Hivja be az urakat, mondám Mirrhának. S aztán aláirtam az okmányokat. A «Viola» el van látva egész életére. Agyiő, madám! Nem álmodunk többet egymásról.
VI. TRÉFÁS TEMETKEZÉS.
Bizony valóságos operáczió volt ez! Kivágtak egy darabot a szivemből, összevarrták, bekötötték. Ezt mind a Nikkel hajtotta végre. Nem tudom, melyik doktor csinálja utána? (akiket budapesti nyelven «Menschenschneidereknek» hínak.)
Nagyot aludtam utána s mikor fölébredtem, megettem egy egész csirkét, becsinálva. (Ritkaság volt pedig a baromfi akkor, egy ellenségtől körül zárolt várban.)
A gyógyuló fejsebem sem igen sajgott már. «Ebcsont beforr!»
A lunátikus érzések, halluczinácziók eltisztultak az idegeimről. Csak bizonyos restelkedés maradt hátra a kedélyemben.
Szégyenlettem magamat ez előtt a zsidó leány előtt.
Mennyire leszállhattak előtte az akcziáim!
Hogy henczegtem eddig a gonosztetteimmel!
Milyen deklamácziót csaptam, onnan az akasztófáról!
S most leszállítanak onnan, szégyenszemre, nem én következem oda, hanem más. Az már lógg! Az én fogasomon. Czudar egy csalfaság! Hogy az embernek még az akasztófához való jussát is elveszik. Még a pokolbeli örökségétől is elütik!
Hogy lenéz most engem ez a leány!
Pálinkás zsemlyével kotlóssá tett kappan!
Az ördög vigye el ezt a Nikkelt a népies hasonlataival.
Csak legalább sirni ne látott volna!
S még ő is együtt sirt velem!
Micsoda emlék! Micsoda furcsa viszony! Egymás nyakába hullattuk a könyeinket.
Olyan derült arczczal jön oda hozzám. Azt hiszem, hogy magában kinevet.
– Miért nevet Mirrha?
– Azért, mert örülök. Az orvos megengedte, hogy fölkelhet, s kijöhet egy órára a kertbe; gyönyörü meleg idő van.
No ez nekem is örömhír volt.
Hát biz engem úgy kellett felöltöztetni, mint egy gyermeket. Természetes. Új szülött vagyok. Alig több két hetesnél.
Mirrha segített felöltöznöm. Olyan áldott jó gyermek volt!
Milyen nehéz a horizontális embernek beletanulni az egyenes állásba! Nem is megy eleinte. Egyik kezemmel a botra kell támaszkodnom; a másikkal meg a Mirrha vállára. Úgy lépek, mint aki hepehupás jégen jár: a sarkam alul ki akar csúszni a föld. Kérnem kell Mirrhát, hogy a karjával ölelje át a derekamat.
Így botorkálunk ki a kertbe.
Nagy feladat.
A folyosóról három lépcsőn kell leszállni a kertajtóig.
No barátom! Aki a bécsujhelyi patakot saltó mortaléval, bukfenczvetve ugrottad át, hogy szállsz le ezen a meredeken most?
Megpróbáltuk vállvetve. És sikerült.
Nagy volt a megelégedésem, hogy a kertbe jutottam. Szép virágos kert volt. A szomszéd tűzfalát egy rózsa-lugas futotta be. Az épen tele volt virággal. Az a szimpla rózsa volt, amit minálunk pecsétrózsának hívnak; se szine, se szaga nem vall a rózsára, a szine spanyolviaszk, az illata bodzalekvár. De azért gyönyörüség volt az nekem. Egy karosszék volt odahelyezve a számomra: abba leültettek.
Mirrha leszakított egy pecsétrózsát s odatűzte a gomblyukamba. Nem huszár ruha volt rajtam; hanem invalidus zubbony, a fejemen pedig holtzmützli: a kötött sapka fölé téve.
– Mondja csak Mirrha, miért nevet maga mindig, mikor rám néz?
– Azért, mert örülök, hogy önt már lábbadozni látom.
– Hát nem azért nevet rajtam, hogy engem sirni látott?
Erre nagyon komoly arczot csinált.
– Ah! Hogy nevetnék én azon?
– Hát nem nevetni való figura egy férfi a ki sír?
– Hiszen ön egy halottat siratott.
– Akár csak Arany népdalából vette volna: