HESPERIS.
ELŐLJÁRÓ BESZÉD.
Dejszen várhatsz arra a Hesperisre!
Arra csak egy esztendő mulva kerül a sor.
Szerencsére a regényben az esztendő nem tart tovább három napnál. (Épen, mint a vasorru bába házánál.)
Elébb a tisztelt publikumnak föl kell kanalazni egy teletányér pszihologiai és fiziologiai értekezést. (Aki a levest meg nem eszi, nem kap húst!)
Mert azt csak valahogyan igazolnom kell, hogy én belőlem, a nagy széltolóból, hogy lett egyszerre mustrája a szolid ifjaknak, akivel a többit ijesztgetik? S hogy ennek következtében hogy fészkelte be magát az életem curriculumába egy olyan üres esztendő, amelyben nem történt velem semmi s amely alatt nem fordul elő más női név, mint az «alma mater» (ahogy a muzsafiak tisztelik az egyetemet).
Nagyon valószinű, hogy az a becsületes kardvágás, amelyet az én áldott ellenségem, a burkus huszár hagyott emlékül a koponyámon, olyan anatomiai befelé képződést okozott a fejcsontomon, mely a «henczegési organum»-ot a minimális működésre szállította alá.
Azonban nem csak ez a materiális, de egyéb morális következése is lett ennek a végzetes sebhelynek.
Én ez által a társaságban egyszerre a tiszteletreméltó egyéniségek kategoriájába rukkoltam elő. Mindenütt úgy fogadtak, mint egy harczban kipróbált hőst. «Ah!» Ezzel fogadott minden ember. Úgy bámultak, mint egy portentumot. Csodadolgokat beszélhettek rólam a tisztelőim.
Aztán egy vitézségi érdemrendet is küldtek utánam s azt nekem föl kellett tüznöm az uniformisomra s egy csoport vitéztársammal együtt lefotografáltatnom magamat egy gruppban, akik mind velem együtt mitmakolták azt a bravurstiklit a chlumi nagy ködben s a maslowedi hajczéczuban. Csak később olvastam a hadi bulletinekből, hogy mink akkor magát a porosz trónörököst támadtuk meg. Meg nem vertük, de legalább megmutattuk neki, hogy nem félünk tőle. A hányan megmaradtunk a huszár századból, mind elfértünk azon a fényképlapon. Mind föl voltunk dekorálva.
Az ilyen nagy tisztesség szintén szolid magaviseletre kényszeríti a fiatal embert.
Hozzájárult egyrészt a becsületérzés is.
Nagybátyám igen emberségesen viselkedett irányomban e katasztrófa óta. Feljött hozzám Pestre (én még nem voltam obsitolva), úgy beszélt hozzám, mint komoly férfiúhoz, a tárgyalás fonalát ott kötve össze, ahol elszakadt: annál a bizonyos levélnél, amiben tudattam vele, hogy megyek a szinfalak közé házasságot kötni.
– Ugyan csak megijesztettél ezzel a levéllel, öcsém.
– Remélem.
– Annál jobban megörvendeztettél azzal a távirattal, hogy visznek a háboruba.
– Gondolom.
– Azt hiszem, hogy kigyógyultál ebből a bolondságból.
– Tökéletesen.
– Én mindent tudok.
– Én meg még annál is többet.
– Nem akarod feleségül venni a divát.
– Nem érzem magamat Zeüsznek.
– Hanem a kis leányáról gondoskodtál?
– Azt nemes emberi kötelességemnek ismertem.
– Szeretem, hogy nemes emberi hajlamokat ápolgatsz. Tudod, hogy miben külömbözik a nemes ember a többitől?
– Tudom. Abban, hogy ha a szavát adja valamire, azt megtartja.
– No hát, hogy te is megtarthasd a szavadat, hát add nekem a szavadat. Én elvállalom minden kötelezettségeid lebonyolítását. Fedezem azokat a saját vagyonomból, hogy a te örökségedet intacte adhassam a kezedbe. Elvállalom a ratificatióját az Assicurazioni Generalivel kötött tontinádnak is ama bizonyos életjáradék és eventualis kelengye iránt; de már ezt a magadéból kell fizetned, mert én kilenczvennégy esztendeig akarok élni (az apám is addig élt): addig nem örökölsz utánam. Hanem mindezekért a concessiókért viszonzásul egy nemesi becsületedre fundált igéretedet akarom intabulálni. Ha nemesi szavadat adod, hogy mától számított egy esztendő alatt leteszed a vizsgákat jó sikerrel!
– Szavamat adom. Itt a kezem.
Ezzel aztán paroláztunk. S ezzel én el voltam adva egy álló esztendőre Mnemosynének, Themisnek, Minervának s mindazoknak az istenasszonyoknak, kik a hálójukba kerített ifjak ereiből a vért kiszivattyuzzák s helyébe az istenek ichorját injiciálják.
Én hát – a becsületszavamért – egy álló esztendeig nem cselekedtem mást, mint ettem a tudományt merő kanállal; bálványoztam Wenczelt, Paulert, Kerkápolyt; – Pulszky Gusztiból pedig valódi kultuszt csináltam.
Hol maradna hely ezek között szép hölgyek számára?
De hogy a legvalódibb okát is bevalljam ennek az én pillangóból hernyóvá visszaváltozásomnak: nem annyira az a csapás igazította helyre az én fejemet, a mit az áldott ellenségtől kaptam, mint amit az átkozott jó barát sújtott le rá a végzetes leleplezésével.
Belém volt ójtva a széruma, az ellenszere a szerelmességnek. Annak a tudata, hogy valaki más az arany, én csak a talmi vagyok. Nem is úgy: hanem hogy annak a szép hölgynek, aki nyájasan tekint rám, van már egy Nikkele, akit velem akar megezüstözni.
Mennyire lehetetlennek tartottam én, hogy ez az asszony rajtam kivül mást szerethessen! Hiszen annyira nekem ajándékozta lelkét, vérét, hogy velem kellett vagy idvezülnie vagy elkárhoznia. Az őrüléshez voltam közel miatta! – Hogy jártam a lebontott szinház szeméthalmára egy leszakadt czipősarkát keresni! Hogy neveztem amulétemnek az ő emlékeit! – És ő nevetett rajtam! Duettben nevetett az igazi kedvesével! Mikor ez eszembe jutott, szerettem volna a fejemet belebuktatni egy kád jeges vízbe.
Azt meg is tettem. Rettenetes Priznitz-kurát követtem el magammal. Hideg víz, úszás, távgyaloglás volt az egyedüli mulatságom. Télen-nyáron a puszta pallón háltam, a rajztáblám volt a fejem alatt a vánkos. A bort gyűlöltem, mint a mérget. Hogy szinházba nem jártam, az magától érthető.
Ilyenformán aztán be tudtam váltani az adott szavamat, hogy egy év alatt minden jogásznak való tudományból leteszem a vizsgát. Letettem, kitünő sikerrel.
Nem láttak engem ez idő alatt még csak egy házi bálban sem, csak egy Kränzchenben sem. Ha hittak, azt mondtam, nem tudok tánczolni. Arra is jó kifogás volt a fejemre kapott vágás.
Óh ezért én nagyon sok hálával tartozom annak, aki adta.
Ilyen unalmas históriának a hőse lett belőlem egyszerre.
De lesz ez még unalmasabb is, csak hadd gémberedjek bele, hadd fanyarodjak bele. Tudok én is olyan impressionista képeket festeni, ahol a lehámozott emberalaknak csak a héja van meg, ráragasztva a levegőre. A négy újja egymásba ragadva, a szája egy fekete gomblyuk, a szemöldöke egy strikla.
A nagybátyám teljesen meg volt velem elégedve.
Amint a bizonyítványaimat megkaptam, stante pede karonfogott, magával vitt a főváros egyik legelőkelőbb jogtanácsosához, ki régi jó ismerőse volt, de akinek mind ez ideig nem akart bemutatni.
Hogy miért nem akart? azt majd el fogja ő mondani.
Elébb azonban jónak látta engemet beavatni a saját fiziologiai tanulmányaiba a prókátorok felől.
– Mert hát, tudod öcsécském, a prókátornépnek többféle kategóriái vannak; az «ügyvéd» az csak csipeget, a «fiskális» az ellenben markol, a «jurium direktor» nyalábol, de a «jogtanácsos» az már kazaloz!
Hát bizony csak kazalozunk.
– Tudod, öcsécském, az a te leendő princzipálisod a legalaposabb tudományú és tapasztalatú jogtudósok egyike a fővárosban, aki teljesen a helyzet magaslatán áll. Ennek a kis újjában van nemcsak a köz- és váltójog, de minden kereskedelmi törvény; a külföldi codexek, a biztosítási szabályok, a tengerészeti jog, az angol, franczia, német törvénykezési praxis, minden furfangjaival, teketóriáival, amikben egy közönséges fiskális úgy elvész, mint mikor a vadászkutya hinár közé kerül. Milyen örökségi pereket tudott az megnyerni, öcsécském! Más ügyvéd bele sem merte volna vágni a fejszéjét. Hiszen majd meglátod. Egy esztendő alatt annyit tanulsz nála, amennyit négy alatt nem tanultál az univerzitáson.
(Amire én szerényen megjegyeztem, hogy az az én hibám, nem az egyetemi fakultásé.)
– Hát tudod, öcsécském, addig, amíg a vizsgákat le nem tetted, nem akartalak a jogtanácsos barátomnak a házához bevezetni. Könnyen megzavarhatott volna a szorgalmatoskodásodban. Mert hogy előre tudassam veled a helyzetedet, neked, mint gyakornoknak, ott kell laknod az ő házánál, (házánál igenis, az a kétemeletes az ő tulajdona) és az ő asztalánál étkezned. A jogtanácsosnak pedig van egy csodaszép fiatal felesége, akihez foghatót még soha sem láttál. No no! Csak ne szimatolj egyszerre! Az nem vadászni való vad!
Én biztosítottam felőle a nagybátyámat, hogy ha bár maga volna is a princzipálisom felesége a csábos Koleikháb, Potifár úr felesége, én az lennék irányában, ami volt József, a Czaféát Panéákh. Soha a szememet sem fogom hozzá fölemelni.
– Én erre ismét kész vagyok nemesi szavamat lekötni.
Amire az öregem, kurta bajuszát furcsa gesztussal pödörgetve, azt mondá: «Csak hagyjuk ezt a fogadást in suspenso, öcsécském.»
Sedriai műszó!
– Leszámoltam az asszonyokkal.
– Egyelőre. Jól tetted. Minek is az? A tengerészek esztendő számra nem látnak egy asszonyt. Hanem ez nem olyan, mint a többi. Ez kivétel. Az udvarlók úgy dongják körül, mint a rózsabogarak a «Königin der Rosen»-t. Csak a töviséből kapnak. Ha kedve tartaná, négyesbe foghatná az imádóit, úgy parádézhatna velük. Nem teszi. Példánya a női erénynek. Majd meglátod. Ha udvarolni próbálsz neki, úgy megfagysz mellette, mint a vaniliafagylalt. Hanem ha rezerváltan tartod magadat, akkor fölcsapod előtte az «égót». A férje pedig, aki princzipálisod lesz, egy beteges ember. Valami olyan kronikus baja van, ami egy vagy két esztendő alatt okvetlenül elviszi.
Ez a szó nagy szeget ütött a fejembe.
Akkor én minek állok be ehez az emberhez gyakornoknak?
– Kár érte – folytatá az öregem, – mert igen szép praxisa van. Ki fogja tovább vezetni az irodáját?
Ez volt előtte a legnagyobb aggodalom.
– Tudod öcsém, nekem van számodra egy horoskopom. Hanem még csak embryóban van.
(Vajjon tudja az öreg, hogy mit jelentenek ezek az idegen szavak? Azoknak a használatában nagy latitüdöt szokott engedni magának.)
Iparkodtam lehetőleg buta képet csinálni előtte, ami annyira sikerült, hogy az öreg kipattantotta, hogy mi az a horoskop.
– Te fiú! Ha okosan viszed a dolgodat, te fogsz lenni a szép Pálmának a második férje, s a hirhedett irodának a princzipálisa.
Ezzel a szóval aztán teljesen dühbe hozott! Hogy engem majd úgy visznek valahová, mint a Bájrám-ünnepi ajándékul szánt rabszolgaszüzet az «arany kapu»-hoz. Előre destinálva!
Ki is fakadtam.
– No már, bátyám, én soha sem ismertem az Erbschleichereit (nincs rá magyar szó: örökség után csúszás-mászás), de ennek a legcsúfabb neme az, amit az ön horoskopja nekem szuggerál, hogy én egy becsületes embernek, pártfogómnak hátrahagyandó özvegyére spekuláljak!
– Bukfejes! Hát mondtam én, hogy spekulálj rá? Én csak a horoskopot állítottam föl. Tanultál görögül. Hora = óra, skopein = vizsgálni. Ami a csillagokban meg van irva, az megtörténik. Ez astronomiai kiszámítás. A csillagász kikalkulálja előre, mikor kell Jupiternek a hold háta mögött keresztül menni. S Jupiternek a kiszámított órára – akarja, nem akarja – bele kell ütni az orrát a holdba. – Pedig a Jupiter csak külömb legény mint te.
– Dehogy külömb! A Jupiter csak egy planéta; megy a merre muszáj; de én egy üstökös vagyok, aki arra megyek, a merre nekem tetszik.
Az öreg nagyot nevetett:
– Majd mondtam rá valami bolondot, de csak nem mondom el.
– No hát én majd megmutatom, hogy az egész gyakornokságom alatt soha szemébe sem fogok nézni a nekem szánt kandidátus özvegylendő menyasszonynak.
– Mutasd, mutasd! – Az öreg úgy paczkázott velem, mint a pók a légygyel, aki már a hálójába került. Én azt tettem aztán, hogy mondtam neki egy gorombaságot, amiért, ha egy csöpp gentleman-vér van az öregben, rögtön ott hagy s megszakít velem minden rokonsági összeköttetést.
Kirántottam a karomat a kezéből s ráförmedtem pimaszul:
– No ez egy olyan monstruozus idea, amilyen csak egy kalugyernek az agyában foganhatott!
Dehogy volt az öregben az a bizonyos fölfortyanható csöpp vér! – Szatirásan kunczogott; ismét visszadugta a karom alá a kezét, s tolt előre. Többet el nem eresztett. Vitt magával, mint a konstábler a kurrentált szökevényt, míg oda nem állított a leendő princzipálisom elé.
– Itt hozom az én legkedvesebb öcsémet.
II. A SZÜRKE EMBER.
Azt hittem, hogy nem is embert látok magam előtt, hanem csak egy embernek az árnyékát.
Szürke volt a kabátja, szürke az inggallérja, szürke az arczszine, a haja, a rövidre nyirt szakálla, bajusza, s szürke szemüveget viselt; még az óraláncza is platinából volt, hogy az is szürke legyen. Mikor megmozdult, olyan volt, mint azok a kisértet-sablonok, akik Makbethben (az operában) végig sasiroznak a szinpadon.
Arczkifejezéséből minden orvosi tapasztalat nélkül föl lehetett ismerni az életműszereiben duló vészt; mélyen bele voltak vésve a kín redői, azok a sebhelyek, amiket egy lassan gyilkoló kakodémon karmai vájnak oda.
De szelidítette e kifejezést egy szép metszésű száj mosolygása, melyben öntudatos jóság volt. Tudta, hogy aki rátekint, megijedt. Biztatóan mosolygott. Nem kell miatta aggódni.
A nagybátyámmal régi jurátuskorbeli pajtások voltak; együtt czenzuráztak; azóta is levelezésben álltak.
Az első rövid szóváltás után könnyen kitaláltam, hogy a princzipálisom nagyon alaposan van informálva az iránt, hogy ki vagyok? mi vagyok? Ő volt az elintézője az uzsorásaimból való kibontakozásomnak; azt is tudta, hogy a drága kölcsönöket miféle szentetlen czélokra fordítottam! azt a biztosítási ügyet is ő bonyolította le és a tőkepénzemet is ő fruktifikálta, állampapirokba elhelyezve, amik (akkoriban) sokkal többet jövedelmeztek, mint az árvapénztárban.
Mingyárt elfogadásul megismertetett a házi szokásokkal.
Az inas átveszi a bőröndömet s a szobámban elhelyezi az öltönyeimet. Szobámnak külön kijárása van a folyosóra.
– Ön itt fog nálam étkezni; mert kell, hogy minden időben rendelkezésemre álljon; önnél fog állni a stampiglia; a prokurával is meg lesz bizva. Az inventariumot kezeli; a napi postát átveszi, a vevényeket aláírja és regisztrálja; a bélyegeket evidencziában tartja s a kézipénztárt kezeli; arról könyvet vezet. Később aztán egyéb hivatásköre is fog nyilni. Egyelőre ezzel is el lesz foglalva az egész ideje. – Azért kell, hogy a háznál étkezzék. A többi segédek, kiknek szabott óráik vannak, mehetnek azokon kivül, hová nekik tetszik. Ebédhez, vacsorához csöngetnek. Mikor én étkezem, egyszer; mikor a nőm: kétszer.
– Én az egyszeri csöngetésre jelenek meg.
– Nem biz az, ifju barátom. Mert az én étkezésem nagyon különleges; azt én egyedül végzem. Orvosi rendelet szerint. Nekem külön konyhám van s az én vendégségem nem egészséges ifju gyomornak való. Ön a feleségem asztalánál fog rendesen étkezni.
Egyszerre fejembe lőtt a vérem.
A princzipálisom maga útasít, hogy a nejével együtt ebédeljek, mint rendes asztaltárs. Hisz ez már a horoskop!
Bizonyosan észrevette, hogy fülig pirultam; mert eddigi jóságos mosolygását még egy sardonicus gunyorral is kellemesebbé téve, megnyugtatólag mondá:
– A nőmnél rendesen van társaság. Ismerős hölgyek. Jó barátnéi. Délben is, este is. Rendesen ott fogja ön találni az elválhatlan hölgyet: Adelphe Philinet, az athosz-hegyi kék apáczák provinczialisnőjét, a feleségem mellett.
– Nojszen, te tudsz görögül; elbeszélgethetsz vele! – Kottyant közbe a kalugyer. (Szerettem volna a tyúkszemére hágni.)
Azzal a szobámba küldtek. Nekik még elintézni valóik voltak, amikhez nem kellett az én jelenlétem.
III. EGY CSAPÁS HELYETT KETTŐT – A LÉGYNEK.
Az udvariasság szabályai azt diktálták, hogy a hová ebédre vagyok hivatalos, ott elébb vizitet tegyek a házi asszonynál s bemutassam magamat.
Az irodaszolgát vettem elő, attól kérdeztem meg, hogy mikor fogad ő nagysága.
Az azt mondta, hogy ő erről nem tud semmit, mert ez nem az ő szakmája, hanem értekezzem róla a komornyikkal; az asszonysághoz azon az átelleni ajtón kell bemenni.
Becsöngettem. A komornyik igen komoly magatartású úr volt. A névjegyemet megtekintve, magas leereszkedéssel mondá, hogy igen is van már tudomása a létezésemről; megkapta az utasítást, hogy egy terítékkel többet tetessen az asztalra s kétféle bort, fehéret és vöröset. S egészen a helyzet magaslatán állva, a választ is megadta a kérdésemre, a mire legmagasabb helyről előre föl volt hatalmazva. – Tisztelgő előzetes vizitemet ő nagysága ez órában nem fogadhatja, mivel ilyenkor a konyhában ellenőrzi a nagyságos úr számára, hygiéniai tekintetek mellett készített ételeket; azután pedig, mikor a nagyságos úr étkezik, átmegy annak a szobájába s ott marad, amíg az az ebédét be nem fejezte, pontosan fölügyelni, hogy az orvosi rendelet szabályai megtartassanak. Mikor ennek vége van, akkor rögtön következik a második ebéd, a második csöngetés. Ezt tehát az én vizitemnek meg kell előzni. Fönn maradna az az expediens, hogy a nagysága távollétében sétálnék be a szalonba s ott mutatnám be magamat Adelphe Philine fejedelemnőnek, ki itt az úrnő alteregója s a látogatókat elfogadja, azonban (s ezt diplomatai bizalmassággal súgá meg sub rosa) az apácza fejedelemnő, nevemnek hallatára, határozottan megtagadta az elfogadás helyettesítését.
A menykőbe! Hát már az Áthosz hegyéig elhatott volna a gonoszságaimnak a híre?
Azonban ez az expediens ajánltatott számomra a komornyik részéről: hogy az első csöngetés után menjek be a nagyságos úr szobájába, ott fogom találni a nagyságos asszonyt. S bemutathatom neki magamat s ezzel a társadalmi illem és etikett szigorú szabályainak elég lesz téve.
De jó, hogy okos emberek vannak a világon!
Én hát csak az első csöngetésre füleltem.
Amint az elhangzott, alig engedtem magamnak annyi időt, hogy a bajuszomat fölfelé keféljem, siettem a princzipálisom szobájába, ahol egyedül szokott étkezni.
Már akkor ott volt a nagyságos asszony, – «Palma».
Rossz regényiró volnék, azt elismerem, aki előre kibeszélem a mesémnek a végét. Már a bevezetésnél közhirré tettem, hogy «Palma» a hetedik. Az a feleségem.
Amit csatányos meglepetésül kellett volna visszatartanom, elárultam előre. (Mintha csak ismerném az olvasónőknek azt a szokását, hogy legelébb is a végét olvassák el a regénynek.) De hát én csak úgy historiázhatok, ahogy nekem jön. Úgy mondom el, ahogy tudom.
Mikor legelőször megláttam ezt a hölgyalakot, azt éreztem, mintha minden tagomban egy-egy szív volna; úgy meg voltam lepetve.
Tökéletes klaszszikus szépség volt. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint a kapitoliumi Vénus-szoborhoz; a szobornak a márvány simaságával és márványhidegségével.
S hogy még teljesebbé tegye a csalódást, nem viselt sem korzettet, sem krinolint. Volt merészsége daczolni az egész czivilizált világ divattörvényével; végig mert menni az utczán; bátorkodott megjelenni a társaságokban azok nélkül az aczélabroncsokra feszített volantok nélkül; a nélkül a természetszabályozó halcsontpánczél nélkül. Ez a legkihívóbb agaczéria lett volna, ha nem paralizálja az a hideg, északfényi tekintet.
Igazán mondom, nem tudom, mit mondtam neki az első önbemutatásnál. Azt hiszem, hogy a nevemre sem emlékeztem.
Segítségemre jött a princzipális közbeszólása. (Közbe? Hát szólt valaki valamit?)
– Épen önről beszéltünk a nőmmel. Az új joggyakornokom.
A hölgy egyszerre nem nyújthatta a kezét, mert az egyikben tartotta az ételes csészét, a másikban pedig kanállal szürögette a bulljont, ami még nagyon meleg lehetett; azt elébb meg kellett langyosítani, így nyújtotta a férjének szürcsölésre, miután maga egy kanállal megízlelt belőle egy csöppet. – Csak azután nyújtotta nekem a kezét.
A kéz meleg volt és nedves. Hideg szív tanújele.
Én egy kézcsókot lehelltem rá messziről.
Azzal helyet mutatott az asztal mellett, magával szemben. Közbül a princzipális ült.
Egyéb nem volt napirenden, mint az étkezés.
Az irodaszolga valami sürgős paksamétát hozott be. Az úrnőnek egy szemöldökintése visszariasztá; az ebédet nem szabad megzavarni.
Én végignéztem, hogy segédkezik a hitvestárs a férjnek az étkezésnél; hogy vágja ki számára a rosztbifből azt a középső falatot, amit meg szabad neki enni. Aztán tölt neki a poharába egy szüknyakú palaczkból fehér bort; keveset. Ő ismeri a mértéket. A bort roncsenyói vízzel kell neki inni. Az ott van egy kicsiny négyszögletü sötétkék palaczkban. A hölgy homlokán a két szemöld között egy minervai ráncz mutatkozik; a csöngetyüt megnyomja az újjával. Én kitalálom a homlokredő titkát; látom, hogy a dugó nincs kihúzva az ásványvizes palaczkból; megelőzöm a zivatart; kihúzom a zsebemből a tollkésemet a dugóhuzóval, (azt minden magyar hord a zsebében) s mire az inas bejön, kiszabadítom a dugaszt, ami egy halk «köszönöm»-mel lesz megjutalmazva. Akarok belőle tölteni a princzipális boros poharába: attól már letiltanak; «csak én tudom a mértéket» s aztán ő maga tölt a kék palaczkból a bor közé az ásványvízből, amitől a neszmélyi aranyszine egyszerre haragos zölddé válik. Hát biz annál tudni kell a mértéket, mert annak a víznek ásványalkatrésze – arzenikum. Annak a kredenczolását a feleség nem bízza másra. – Még magára a beteg férjre sem.
Így folyik le az egész ebéd. Akár csak a patikában készítették volna. Végre megengedtetik, hogy egy szivarra gyújtson. A feleség megnézi a zsebóráját. Egy óra. A következő szivarra csak öt óra mulva lesz szabad rágyújtani. Azt is helyébe hozzák majd a délutáni ozsonnával együtt; az pedig forralt, lefölözött tej.
Az úrnő föláll; felém fordúl: «uram».
Én veszem a kalapom, bókolok, az ajtófelé hátrálok; távozás közben szabad látnom, hogy az úrnő odatartja az arczát a férje elé, a férj csókot nyom elébb az arczára, azután a kezére s aztán a felesége karjába akasztva a kezét, fölkel az asztaltól.
Negyed óra múlva hangzik a kettős csöngetés; én átsietek az úrnő lakosztályába. A komornyik nyájas arczczal fogad.
– Van más vendég is? – tudakozódom tőle.
– Igen is. Adelphe Philine fejedelemnő.
Ajtót nyitnak előttem: belépek. Szemben találom magammal a háziasszony oldalán a kék- és fehér köntösbe öltözött Adelphe Philine fejedelemasszonyt. – Most van aztán okom eltátni szemem szám.
Hisz ez az áthoszhegyi apácza fejedelemasszony az én egykori görögnyelves ideálom: Amarillis.
«Heuréka!»
Hat év múlt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást.
Amarillisnek azóta tökéletes szépséggé kellett kifejlődni; az is volt; csakhogy olyan fehér lett az arcza, olyan félig átlátszó, mint a tejopál.
A lelkiismeret megmozdult bennem: ez a fehér arcz engemet vádol.
Az én hebehurgyaságom volt az oka, hogy Amarillisből apácza lett. Ha az én bolond fejem nem keresztezi az ő életutját, most talán piros arczú menyecske volna valahol a Szerémségben.
Világos kék gyolcs köntös volt rajta, hoszszú bő ujakkal, a nyaka körül fehér csipkegallér s onnan hosszan alá omló fehér lebernyeg, úgy, hogy a termetének semmi idoma nem volt kivehető. Egy nagy zafirokkal kirakott arany kereszt függött a mellén, a fejét fehér csipkés kék burkony takarta, mely a nyakát is körülfogá. A hajából semmi sem látszott.
Szegény Amarillis!
Azonban már egy óra mulva megbántam, hogy sajnálkoztam rajta. Egészen beletalálta az magát a hivatásába.
– Hiszen mi öreg ismerősök vagyunk!
Ezzel fogadott.
(Furcsa nyelv az a magyar! A mire a németnek csak egy kifejezése van «alt», azon nevez időt, lovat, bort, ruhát, embert, arra a magyar mind külön jelzőt használ: régi idő, vén ló, ó bor, ócska ruha, öreg ember; ha elcseréli őket, az gúny számba megy.)
Mondhatta volna úgy is, hogy «régi» ismerősök, de talán azt akarta vele sejtetni, hogy a görögök nem tudják a magyar synonimákat megválogatni; vagy hogy mi öreg, rengeteg öreg emberekké lettünk azóta, hogy egymást nem láttuk, hogy az idők távolsága miatt a kezünket sem nyujthatjuk egymásnak.
Nem is vette elő a kezét azokból a bő ujjakból.
Hanem a nyelvével annál inkább megtisztelt.
A csodálkozó háziasszony előtt sietett fölvilágosítani az enigmát.
– Adjunktus úr az én atyámnál volt kosztban, mint fiatal diák, s akkor én korrepetáltam vele a görög nyelvből.
– Ah! És nagy sikerrel?
– Meglehetőssel. Csak a kiejtése volt hibás.
(Ez már vakmerőség!)
Siettem szárnyát szegni a repkedésének.
– Én ugyan mindent elkövettem a tökéletesítésére, s a tanításban sem volt hiány.
(Megérthette belőle, hogy emlékezem a «pszi» consonans történetére.)
– Azért érdekel ez a kérdés, mondá a háziasszonyság, mert én is kedvencz tanúlmányul választottam ki magamnak a görögöt. A fejedelemasszony fölügyelete alatt Homér «Iliász»-át fordítom.
(Rettenetes asszony!)
– Ismeri ön Homér Iliászát? vallatott az úrnő.
– Óh, hogy ne ismerném: «Ménin aide thea Peliadéo Achilleósz Uloménen, hé műrin Achájoisz algen ethéke, Pollász d’ifthimusz pszűchász aidi proiapszen, Heroon…» Le is fordítottam magyar hekszameterekre: «Zengd istennőm a Péliszfi Achillesz haragját. A veszedelmest, mely sok Acháinak adta halálát, S sok hősnek fenkölt lelkét elküldte pokolra, Jó idején.»
– Ah ez derék! Hisz akkor ön nekem nagy segítségemre lehet.
– (Alászolgája. Észrevettem, hogy beleestem.)
– Nem biz én nagyságos asszonyom. Nem akarok schwindlerozni. Ez a három sor az egész, amit Homéroszból tudok. Ami görögöt tudtam, azt már mind elfelejtettem. Kárbaveszett rajtam a fejedelemasszony tanítása. Azóta nem gyakoroltam magamat benne.
– Igen, igen, – jegyzé meg rá Adelphe Filine Amarillis. Más kedvenczebb tanúlmányok foglalták el a helyét: a rácz nyelv, a violoncsello, a szavaló művészet, sőt a héber nyelv is s kitünő tanítói lehettek.
(Megannyi viperacsipés!)
(Hisz ez az áthoszhegyi szent alaposan értesülve van az én faczinoráimról! No itt nekem szépen meg lesz vetve a fejem allja. Talán már meg is van?)
A jogtanácsosné jó szive nem engedte, hogy így féllábra állítsanak, mint egy leczkenemtudó szeksta diákot.
– Hiszen a hadászati pálya is elvonhatta önt eléggé a költészet mívelésétől.
S odatekintett a még nagyon jól látható sebhelyre a homlokomon.
Hát nem megcsipett újra az aszkétai szent hölgy?
– Ön igazán büszke lehet a sebhelyére, melyet királya védelmében kapott, nem pedig holmi elfeledésre méltó hölgy miatti párbajban.
Ez megint emlékeztetés volt arra, hogy «hiszen kaptál te a fejedre én miattam is egy ilyen kardvágást, csakhogy tompa éllel, a miért nekem apáczává kellett lennem. Te elfeledted azt már, de rám nézve meghalt a világ!
Erre aztán elhallgatva, asztalhoz ültünk. De a forró levessel hol az egyikünk, hol a másikunk égette meg a száját.
Én mind azon törtem a fejemet, hogy honnan meríthette a felőlem való pontos informáczióit a fehér arczu Adelfe? – Pedig ugyan könnyen kitalálhattam volna.
S ez mindennap itt van a jogtanácsosné asztalánál?
Nem leszek a jogtanácsos örököse!
III. A SEPTEMVIR LEÁNYA.
No hát letelt az esztendő. A mivel bíztattam a t. cz. olvasót. A három napos boszorkány esztendő.
Meg kell vallanom, hogy igen kellemetes csalódáson mentem keresztül.
Közelről látva (ellenkezőleg a rendes szokásnál) minden ember, a kivel érintkeznem kellett, diametraliter ellenkezője volt annak az első fogalomnak, amit felőle alkottam (a saját előnyére).
A jogtanácsos nem volt unalmas jogtudós. A hivatalos ügyekben is oly érdeket tudott kelteni, hogy csupa élvezet volt az informáczióit átvenni. Voltak kétségbeesett ügyei, de azoknak a részén volt az igazság. Én apródonkint megtanultam az ellenfeleit gyűlölni; azok voltak a schwindlerek, a rabulisták, az örökségmászók, az álorczások, a stellionatusok, a felonisták, a hamisítók, az accaparisták, a hochstaplerek, a hamis cridások; az ő cliensei a rokonszenves, becsületes emberek.
A hivatalos órák után pedig az én princzipálisom megszünt jogász lenni; nagyon érdekelte a politika, (1867-ben!) az irodalom, a művészet. Volt igen szép képtára, nagybecsü művészremekekből összegyűjtve; nagyszerü könyvtára, klasszikusokból, inkunábulákból s valamennyi magyar iró műveiből, a miket ő maga marginális jegyzetekkel látott el.
Minden héten jour fix volt nála, a melyen fényes termeiben összegyűlt a főváros minden előkelő osztálya; szellemi és társadalmi czelebritások; művészek és művésznők. Ott énekeltek, szavaltak, hegedűltek, zongoráztak, czimbalmoztak s ha idegen művész került Budapestre, az rendesen ott fényeskedett a mi jour fixeinken. Semmi feszesség, semmi prüderie; szabad, de elegáns, szellemes társalgás folyt. Maga a princzipálisom a legérdekesebb társalkodó volt; mintha elfelejtette volna halálos betegségét. Csak annyiban külömbözött a vendégeitől, hogy nem evett, nem ivott semmit. A gazdag buffet a közönséget delektálta.
Én azonban nagyon passziv szerepet játszottam ezeken az estélyeken. Tetszettem magamnak a «kukkó» szerepében, aki blazirt pofával leül az olvasó asztal mellé s a külföldi illusztrált lapokban levelész.
Hegedűltek a konczert-teremben. Minden ember odatódult. Azt mondták: Terezina Tua hegedül. Bánom is én! Hegedült már nekem a Terezina Mea is. Annak is betege vagyok.
Valaki odajött hozzám, fölszólított, hogy akkompanyáljak a nagy művésznőnek.
– Én?
– Hát nem értesz a hegedűhöz?
– Annyit értek hozzá, mint a székely góbé, aki azt mondta a hegedűre, hogy «ettem is!»
– Nagyon szép leány ám.
– Ahhoz meg épen nem értek.
Azzal leültem a sakkozó asztalhoz s elkezdtem sakkozni magamban. Ez a monomániának a kezdete.
Egyszer csak selyemruhasuhogást hallok a hátam mögött.
A jogtanácsosné volt.
– Jőjjön csak hamar; be akarom önt mutatni a septemviréknek.
Nagy gráczia! Maga jött fölkeresni, holott a komornyikjával is hivathatott volna.
Ah! A septemvirék! Eddig is sokat hallottam róluk beszéltetni. A septemvir legszorosabban összecsatolt jó barátja volt a princzipálisomnak. Sok ügye az ő kezén keresztül ment körösztül. Legelső jogtudósnak tartották az országban, úgy, hogy az első felelős miniszterium megalkotásánál ő is szóba került, mint igazságügyminiszteri kándidátus.
– A septemvirnek leánya is van. A gardedámja nem az anyja, hanem egy távoli rokona, akivel nem lehet konverzálni, mert nagyot hall. Az anyja korán elhalt.
Ennyi informácziót szükségesnek talált velem közölni a patronám.
Súgva még hozzá tette:
– Társalkodjék ön a kisasszonynyal hosszasabban. Szeretném önnek a véleményét megtudni felőle.
Ez nevezetes prospektus! Mondhatnám – különös.
A terembe értünk. Épen egyenesen rábukkantunk a septemvirre.
Nagy feje volt; rengeteg hosszú, oroszlán-fakó szakállal, széles válla, melle és dereka hosszú, úgy, hogy ha így folytatta volna az alkotó, egy óriásnak kellett volna neki lenni; azonban a lábszárak szertelenűl kurták voltak hozzá; úgy, hogy egybevéve, az alacsony termetüek közé volt sorolható. Hogyha ült, akkor imponált az embernek.
A mint a nevemet kimondta előtte a jogtanácsosné, egyszerre derült mosolyra szaladtak szét a vonásai. Mintha kellőleg informálva volna már a jó és rossz tulajdonságaim felől. Szívesen megrázta a kezemet s azzal bocsátott el, hogy reméli, el fogok járni a jourjaikra. Majd elküldi a meghivást.
Szerencsémnek tartottam.
A jogtanácsosné aztán egyet fordított rajtam s arrafelé pilótált, ahol a fiatal leányok csoportja volt a terem közepén. A gardedámok a mindenféle kereveteken foglaltak helyet és theáztak, pletykáztak; a kisasszonyok pedig a terem közepén álltak és várták a jó szerencsét.
Azok közt volt a septemvir leánya is, a kit én a magam regényében elneveztem Hesperisnek. (Hesperis matronalis Linnæi.) Már az öltözetével is föltünt. 1867-ben rég el volt feledve a hét év előtt inaugurált magyar divat, az urak elfáradtak az antik gombok viselésében; a hölgyek fejét zsenirozta a rezgős főkötő és a gyöngyös párta; párisi divatot viseltek a delnők, frakkot, klakkot a delfiak s virágjában volt a sinyón, ez az idegen szőrökből csavarintott hurkatorony a hölgyek fején; ki mentűl több hamis hajat föl tudott rakni a kontyába, az volt a legszebb. Hesperis még mindig a magyar divatot viselte. Fűzött dereku ingvállt, dúdoros újjakkal; csipke kötényt nagyvirágu szoknyához; leeresztett hajfonatot, keskeny pártát, pillangós czipőket.
Ezen a thémán mingyárt elkezdhettem a társalgást, mikor bemutattak neki.
– Nagysád még mindig hű a magyar divathoz. (Magam is hű voltam hozzá; huszár egyenruhámat kellett viselnem társas estélyeken.)
– Boldogult anyámtól így tanultam, – felelt Hesperis. Én más forma ruhát szabni nem tudok.
Nagyot bámultam.
– Hát kegyed maga szabja a ruháit?
– Magam is varrom meg.
(Hisz ez egy klenodium! Ennek a papája nem ismer szabókontót, masamódkontót, konfekcziós boltot! Nem borzad el, mikor divatműáru kereskedés kirakata előtt végig halad! Ez a tulajdonság maga egy hozomány!)
– Nagyon derék!
Egyenesen rátértem a legközelebb eső themára.
– Hogy tetszett nagysádnak a hegedű-művésznő?
– Semmit sem értek a zenéhez.
– Ah! Tehát nagysád nem is zongorázik?
– Nem birtam megtanulni. Nincs semmi tehetségem hozzá.
Most már jobban megkezdtem nézni. Egy leány, aki nem zongorázik! Ez lefotografálni való! Szép tojásdad metszésű arcza volt, gyöngéd pirral áthajnalodva, sötétkék szemei, sötét szőke haja, vékony, finom metszésü ajkai és igen kicsiny, nagyon szép rózsaszin fülei, vékony orra, lüktető czimpákkal. Termete nyulánk volt és karcsu, minden ámító mellékletek nélkül. A vállat és keblet irigyen őrzi a magyaros ruhaderék.
– És így konczertekre nem jár nagysád?
– Nem tudnám élvezni.
– És bálba?
– Egyszer voltam, tavaly. Többet nem kivánkoztam oda.
– Nem is tánczol?
– Soha.
– Oh nem. A testgyakorlást szeretem. A svéd gymnasztikában otthon vagyok. Vívni is tudok. De a tánczot nevetségesnek találom; úgy, ahogy nálunk szokásban van. A hogy a keletiek élvezik a tánczot: kitanított tánczosnőket lejtetve, az urak csak nézik; minők Egyptomban az almék, Kelet-Indiában a bayadérek, Japánban a gejzák: úgy én is tudnám élvezni a tánczot, mint művészetet; de hogy én magam egy soha nem látott embernek a nyakába boruljak, aki engem körülforgat s végig szalad velem a termen; előre-hátra ugráltat, hozzácsapkod a többi tánczosokhoz, konvulziókba jön; keze-lába kalimpázik; meg-meg kap, fölhajigál a levegőbe; magához szorongat; ugyan mit szólhat ehhez egy süket néző, aki nem hallja a zenét, csak a mozdulatokat látja?
In theoria tökéletes igazat kellett adnom a kisasszonynak. A táncz csak nézni való. In praxi ellenkező nézetben voltam.
Áttértem más materiára. Beszéljünk szinházról, irodalomról.
No ezekben már otthon volt. De itt is ellenkezőek voltak a fölfogásaink. Hesperis valóságos fakiri önkinzásnak tartotta a versirást, hogy egy ember el tud nyavalyogni azon, hogy egy gondolatot, amit elmondhatna egy sorban, kinyujtson négysoros strófává s keresse lepkefogóval a rimező szavakat a sorok végére. Fogalma sem volt róla, hogy ez önkényt jő s ez épen a költői adomány. Ő úgy fogta föl, hogy ez takácsmesterség s osztovátán készűl. A prózairodalomban kedvencz olvasmányát képezte Macaulay, Carlyle, Renán. A magyar regényirók közül nem szeretett mást, mint Vas Gerebent; a többi mind schwindler volt előtte. – Ezer bocsánatot kérek. – E fölött nagyon összedisputáltunk. A thema nem lett megoldva. Azzal váltunk el, hogy ezt a vitát folytatni fogjuk a legközelebbi jour fixen.
Veszedelmes egy ismeretség!
Egy hölgy, akinek paradoxon ideái vannak!
IV. PALMA NÉZETEI A JÓ HÁZAS ÉLETRŐL.
Adelphe Philine nem vett részt a világi mulatságban.
Sőt a rákövetkező napon is csak egy rövid látogatásra szorítkozott. (Bőjti nap volt s azt a görögök szigorúan megtartják, míg a jour fixek után annyi maradék pecsenye követeli az értékesítését.) Ebéd után a jogtanácsosné azt mondta, hogy maradjak még.
– Nos, hát hogy tetszett önnek a septemvir leánya?
Az ilyen banális kérdésre banális feleletet szokás adni.
– Igen szellemes hölgy.
– Ezzel semmi sincs mondva.
– Őszintébben szólva: kivételes hölgy.
– Miben áll a kivételessége?
– Nincsenek szenvedélyei; nem piperéskedik, a tánczot unja, a zenét nem élvezi, a költészetet lenézi.
– Lássa ön, ez a normális hölgy; legalább a mi magyar társadalmunkban az.
(A nyelvem hegyén volt: «Ezt nagysád mondja? aki az Iliászt fordítja;» de csak elhallgattam vele.)
– De hát akkor micsoda föladatokkal tudja betölteni az életét?
– Az élet gyakorlati föladataival. Ő vezeti a háztartást. Higyje el ön nekem, hogy ez egy olyan sok oldalu föladat, mely apró részletekből összerakva a legnagyobb problémát oldja meg. A háztartás nehéz talány annál az uri osztálynál, melynél a családfő előkelő rangja nem engedi meg a cynicus félrehuzódást, a bukólikus egyszerüsködést; de rákényszeríti egyenesen, hogy állása tekintélyét a társadalomban is érvényesítse; a midőn a föladathoz a családapának, talán egy szerény falusi kisbirtok jövedelmén kivül, a fiksz fizetéséből kell az egész lukszusnak előteremtetni. A septemvirék háztartása egyenlő a mienkkel. És ez ő nekik egy negyedrész kiadásba kerül, mint nekünk. S ez a kisasszony tudománya. Ez az ő művészete; ez az ő poézise. Prózai dolog, ugye bár? De aztán a septemvir nem is küzködik pénzügyi zavarokkal soha, mint rangbeli társainak legtöbbje. Lássa ön: én ezt a leányt önnek szántam feleségül.
– Nekem? – Nagyot kellett rá nevetnem.
– No hát mit nevet rajta?
– Hiszen mi tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak.
– Az a jó. A házas életben az ellentétek egészítik ki egymást. A mi az egyiknek hiányzik, azt kipótolja a másik.
– De hiszen mi minden óráját az együttlételünknek azzal keserítenők meg, hogy a diskurzust disputává fejlesztenők; amit aztán mind a háromszorhétszemélynök sem tudna dirimálni.
– Hát ön azt hiszi, hogy a házastársak közötti disputa keserűség? Ellenkezőleg! Az a legválogatottabb élvezet. Ha két együtt élő ember, akinek mind magának való esze van, ellenkező fölfogásból vitat meg egy tárgyat, egy fogalmat, egy eseményt: ez a szellemi harcz a legnagyobb gyönyörűség. Én a férjemmel éjfélekig eldisputálok: ha valaki a mellékszobából hallgatná, azt hihetné, hogy veszekedünk. Ő a politikában demokrata, én arisztokrata vagyok; ő szabadkőmüves, én pietista; ő verdista, én wagnerista s minden szenzácziós napi eseménynél, minden családi drámánál a férjem rendesen a nőt védi, a férfit itéli el; én pedig a férfinak adok igazat a nő ellenében s ez az ellentét, ez a küzdelem erősebben köt bennünket össze, mint minden egyéb érzés, becsület, kötelesség. Csak egy tárgy fölött nem szabad a nőnek disputát kezdeni a férjével. A saját érdeke fölött. Még ha szivérdek volna is az.
Ez nagy mondás volt!
Nem hagyhattam megjegyzés nélkül.
– Hát az utóbbi esetben a külömböző fölfogásoknak nem szabad kifejezésre jutni?
– Nem. Mert annak semmi haszna nincsen. Ily esetben az okos nő hallgat és tür. Hallgatása és türelme lehet, hogy megszünteti a bajt. Ha szól, csak növeli azt. Azon törekszik, hogy titokban maradjon. Senki meg ne tudja, hogy neki fáj valami. S ha aztán a baj orvosolhatlan, ha köztudomásuvá lesz: a nő akkor sem csinál jeleneteket, hanem nyugodtan azt mondja: «uram, mi voltunk boldogok; annak vége van; most már legalább ön legyen boldog; váljunk el harag nélkül.»
Ezek a szavai a jogtanácsosnénak nagy hatást tettek rám.
Magasra emelkedett a nagyrabecsülésem skáláján.
Ez a nő nincs beavatva az én horoskópomba!
Bizonyítja az, hogy ő nekem jövendőbelit keres.
De még inkább az, amit most elmondott.
Nem! Ilyen paszpartuval nem látják el azt a bizonyos zarándokot!
– No hát – fog ön látogatást tenni a septemviréknél?
– Még ma nagyságos asszonyom.
… S másnap már megkaptam a meghivót a septemvirék jourjaira.
És aztán szorgalmasan eljártam az ő jourjaikra is, meg a többi czelebritásokéira, akik ugyanazon társaságokat egyesíték összejöveteleiken – s tehetségem szerint udvaroltam a Hesperisnek, aki a normal-hölgyet képviselte ebben a mi budapesti Szent-Dzserménünkben.
VI. VŐLEGÉNY IN PETTO.
Ez már aztán komoly viszony volt!
Határozottan udvaroltam Hesperisnek.
Rövid idő alatt megértettük egymást.
Arra is rájöttünk, hogy mi egymás számára vagyunk teremtve.
Mindennapos lettem a septemvirék házánál.
Délútán, mikor vége volt a hivatalos ügyeknek, rögtön odasiettem. Ha látogatót találtam már ott, azt kibőjtöltem. Ott maradtam egész vacsora idejéig; néha vacsorára is ott marasztottak. A süket társalkodónő miatt beszélhettünk akármit. De az az akármi csupa merő, bölcs dolog volt. Annyira, hogy mind a ketten tartottunk külön jegyzékkönyvecskét s azokba az egymástól hallott emlékezetes aforizmákat följegyeztük. Mindig allegoriákban beszéltünk. Például: «a jéggé vált szerelmet nem jó fölmelegíteni, mert akkor meg vizzé válik». Ezt ő mondta.
Hogy milyen hatással voltunk egymásra, azt a konkrét tények sejtették.
Én például rátudtam birni Hesperist, hogy hagyja el már a boldogult mamájától örökölt kecskeméti divatot, hisz azt már Kecskeméten sem viselik; sőt a Hortobágyon a csikósok, gulyások is azt danolják, hogy «nem is leány turnür nélkül», hogy az ilyen különcz öltözet feltünési vágyra mutat; hogy könnyen politikai demonstrácziónak vétetik; míg megtette a kedvemért, hogy európai divat szerint alakította az öltözeteit; azokat is maga szabta és diszítette ugyan s csinált magának olyan pomp fünébre kosztümöket, hogy az embernek kedve támadt megkondoleálni a toilettjeit; de legalább mutogathatók voltak.
Ő ellenben rábirt engem, hogy hagyjak föl a tánczolással, ami ő előtte a férfit lefokozza. Megtettem érte. Pedig szenvedélyes csárdás-rázó voltam.
Arra is rávett, hogy olvassam végig Renánt.
Házasságról természetesen még korán lett volna egymással beszélnünk. Úgy voltunk egymás mellett, mint két téli körte, a mikre a kertész fölirta tintával: 1. Kronprinz Ferdinánd, érés ideje deczember, január. 2. Josephine de Malline; érés ideje február, márczius.
Nekünk is meg kellett várnunk az érés idejét.
Nekem a gyakornoki esztendőt le kellett szolgálnom, akkor lehettem önálló ügyvéddé; a nagykoruságomat is be kellett várnom; Hesperisnek pedig még rengeteg sok ingbetétet, alsószoknya fodrot kellett kischlingolni, hogy a kelengye komplét legyen. Az mind saját keze munkája volt.
Szinházba én kisértem őt s ott mellette váltottam zártszéket; haza is én kisértem s ha esős idő volt, tartottam fölötte az umbrélát.
Társaságokban más nővel nem beszéltem; annyit már tudtam, hogy Hesperis a végletekig féltékeny.
Ellenben ő is egészen rezerváltan viselte magát más férfiak irányában. Azok is ismerték a helyzetet s respektálták az én szerzett jogaimat.
A Nikkel pajtást én magam mutattam be neki. Megint a pesti garnizonba transferálták. Jó, fidelis czimbora volt. Mindenki tudta felőle azt az epopeját, a hol a burkusok kezéből kiszabadított, ezért az én barátaim előtt nagy volt a becsülete.
Neki megengedtem, hogy udvaroljon Hesperisnek.
Tőle nem volt mit féltenem az imádottamat.
Egy szegény katonatiszt egy nem gazdag leánynál nem veszedelmes konkurrens. Komoly eszméi nem lehetnek, mert kaucziót letenni nem képes; könnyelmű eszmékkel pedig Hesperishez nem közelíthet. Ah! Hesperis erénye erősen áll, mint a Gellérthegy; de még annál is erősebben; mert a Gellérthegyről töredeznek le egyes sziklacsompók, de nem a Hesperis grániterényéről!
Kivált, miután tudja Nikkel, hogy Hesperis az én jövendőbelim.
… De hát vajjon tudja-e?
Mondtam én már valakinek, hogy Hesperist nőül akarom venni?
Nem én. Senkinek sem. Még ő neki magának sem.
Hanem hát ez a titoktartás, mely nagy bolondságnak látszik, ha előadom az okait, egyszerre érthetővé lesz.
Amíg a nagykoruságom el nem érem, addig a kalugyer kezében van a nyakam. Ha az megtudja, hogy én eljegyeztem a septemvir leányát, azzal a szerény hozománynyal s ezzel megzápítottam az ő horoskópját, az egyszerre meg fog mozdítani minden eget, földet és poklot, hogy ezt a házasságot megakadályozza; befeketít a septemvir előtt, úgy (érdemem szerint), hogy az rögtön kiadja az útat. Hisz én notórius csélcsap, csapodár vagyok, aki úgy cseréli a szeretőket, mint más ember a gyeplős lovat. Kezében a Passifloráról irt levelem; meg a Violának az életbiztosítása. Aztán tékozló, préda, könnyelmű vagyok, veszekedő, krakéler, iszákos! Ezt mind megkapom, ha idő előtt elárulom a szándékomat. – Csakhogy a horoskópnak igaza legyen.
Másfelől meg itt van az Amarillis. A hajdani ideál. Ez meg a Hesperis előtt fog elárulni, ha megtudja, hogy nőmmé akarom tenni. Mert ez nem tűri azt el, hogy én valaha boldog legyek, a ki őt boldogtalanná tettem. Ha ő apácza lett, legyek én trappista.
Ha én szerencsés volnék a Magyar Bazár, Ország Világ, Magyar Géniusz, Magyar Szalón, Uj idők, A hét, A Jókai stb. szellemdús szerkesztőnőivel és szerkesztő férfiaival közelebb ismeretségben lehetni, rég proponáltam volna nekik, hogy tűzzék ki lapjukban ezt a megfelelésre méltó kérdést: «Szükséges-e két szerelmes egyén között a szóbeli nyilatkozás?»
Nagy érdeklődéssel várnám a beérkező válaszokat.
Meg vagyok felőle győződve, hogy a nagy többség azt felelné, hogy «nem szükséges», sőt sokan emlékeztetnének Heine «madame, je vous aime» schlagwortjával arra, hogy a szerelmi nyilatkozat egyenesen a banális frázisok kategoriájába tartozik: tréfának sok, komolynak kevés.
Ezen a nézeten voltam én is. Akiért én forrón érezek, az tartozik az én melegemet érezni; ha az én lelkem az ő lelkét keresi, az ő lelkének a dolga magát megtaláltatni. Én az egész valómat neki adományoztam; azt teheti velem, amit akar; rabja vagyok, mit akar még tőlem többet? Egy röpke szót? Egy igéretet? Hiszen nem vagyunk még Észak-Amerikában, ahol egy be nem váltott házassági igéret biró elé kerül s dollárokban taksáltatik.
Lesznek sokan, akik azt fogják mondani, hogy igen is van egy szájjal kifejezhető szerelmi nyilatkozat, mely minden kétséget kizár, s mely daczára annak, hogy semmi nemzet szótárában föl nem található, sőt még hieroglyphokban sincs kifejezve, mégis minden nemzet által megértetik; ezt a nyilatkozatot száj mondja szájnak.
Csakhogy a mi adott viszonyaink között ez nem volt alkalmazható.
Hesperis soha sem volt található a nagynénje nélkül. De külömben is nagyon óvatos volt.
Egy arany mondását megörökítettem a jegyzőkönyvemben.
«Aki egy leányt, akit nőül akar venni, elébb megcsókol: saját magának rak föl szarvakat.»
Rettenetes mondás ez!
De hát mikor a leányok Shakespearet tanulmányozzák s találnak benne ilyen dolgokat: