– No igen. Elhatározta, hogy művészi tehetségeit ismét hazájának fogja szentelni.
– Az nagyon szép tőle.
– Hisz ön ismeri Angiolina tehetségét.
– No de mennyire.
– Milyen regiszter! Milyen iskola! Mekkora repertoár! Milyen trillák! És aztán az a művészi játék!
– Ez mind köztudomású dolog.
– Ilyen tehetséget kár volna elszalasztani.
– Kétségtelen.
– No hát fog ön szólni az intendánsnak Angiolina érdekében?
– Nem én.
Amarillis fölnézett a magasba, aztán az asztal alá, meg két oldalt, mintha keresné azt, aki így szólt:
– Ön mondta ezt?
– Saját szájammal.
– Hogy ön Angiolinát nem fogja ajánlani az intendánsnak.
– Tudja, szent barátném, én szivesen előmozdítom az ajánlásommal bármely fiatal tehetségnek a pályafutása kezdetét, protegálom is, amíg a siker stádiumába el nem jut; de bevégzett művésznők szenzálja nem akarok lenni; ha a hazai operához akar szerződni a diva, ezt végezze a karmesterek útján. Ebbe én nem avatkozom.
Ezzel a szóval úgy megharagítottam Amarillist, hogy Adelphe Philine fátyolába burkolta az arczát és ott hagyott.
De hát Adelphe Philine is mit avatkozik profán dolgokba, mint a szinház?
Ez órától fogva azután Passiflora is olyan képet csinált, mikor eléje kerültem, mintha ő is apáczafejedelemasszony volna.
De a többi asszonyok is mind éreztették velem a szolidarításukat. Még a feleségem is. Valóságos hideg sugárzott ki belőle. Betegséget szimulált.
Hát ti engemet boycottirozni akartok.
No megálljatok!
Azt tettem, hogy hivatalos kiküldetést adattam magamnak – Amszterdámba.
«Másutt is Edison napja süt!»
Ezt ugyan Shakespeare idejében úgy mondták, hogy «másutt is Isten napja süt!»
De hiszen a bölcs Ben Akiba sem mondta volna, hogy «semmi új sincs a nap alatt», ha ismerte volna a «villanyos napot». Az alatt még sok új dolog terem.
Először utaztam egyedül, amióta feleséges vagyok.
De azért ennek ne szenteljünk új fejezetet.
Szégyenszemmel vallom meg: kaptam rajta, hogy a feleségem gyöngélkedik.
Meg is vert érte az Isten!
Az útban olyan grippét szereztem magamnak, hogy amint haza kerültem, rögtön ágynak estem; három hétig meg nem szabadultam ettől az akczióképes nyavalyától, amelyben az embernek az összes életczélja az orrában összpontosul, annak van alárendelve minden egyéb életműszere. Gyomor, tüdő, szív, mind azt lesi, hogy mit mond hozzá ő nagysága: az orr? Az ember mindig alhatnék és soha sem tud aludni s úgy szeretné a fejét valakivel elcserélni.
A feleségem nagyszerű volt az ápolásban. De a többi hölgyek is hűségesen segítettek neki. Vagy az egyik vagy a másik ült az ágyam mellett. Mindegyik más meg másféle gyógykezelést kisértett meg rajtam. Ahol fájt, ott megmassziroztak, sósborszeszszel bedörzsöltek; a fülem dombjára spanyollégy flastromot ragasztottak; az egész idő alatt ujságot nem olvashattam, mert a szemem fájt a világosságtól; csak az asszonyi mendemondákból éltem. Különben sem értettem volna belőle semmit. Buta voltam. Az eszem pauzált. Azt tudtam, hogy «hatan» vannak. De akárhogy számláltam, nem tudtam reggeltől estig többet összehozni ötnél. Sorba szedtem a neveiket: «Pálma, Amarillis, Iringo, Fritillária, Hesperis». Ki lehet a hatodik, aki nincs itt? S miért nincs itt? Nem birtam kiokoskodni.
Egyszer aztán a grippének is csak vége szakadt, a gyógyulás abban jelentkezett, hogy megkivántam az ujságolvasást. Kezembe adták a Vasárnapi Ujságot (ezt az én kedvencz lapomat, aminek minden évfolyama itt áll bekötve a könyvtáramban!) Hát amint fölnyitom, mit látnak benne a szemeim? Passiflora arczképét egész féloldalon.
«Passiflora»! Ez a hatodik ni! Most már eszembe jutott a neve.
A kép alá ugyan «Angiolina D’Istria» volt jegyezve.
Most már aztán arra is rájöttem, hogy miért nem látogatott meg a betegségem alatt, ahogy a többi jó lelkek?
Azért, mert haragszik rám.
Haragszik rám, mert nem ajánlottam az intendánsnak a szerződtetését.
Amint azonban a képhez csatolt életirását olvasni kezdtem, mindjárt az elején ezen örvendetes hirrel találkoztam: «Angiolina D’Istria» világszerte ismert művésznőt sikerült az intendaturának a magyar dalszinház számára előnyös föltételek mellett szerződtetni.
No hát! Megvan! Szivem, mi kell még?
Épen Amarillis volt a virrasztóm.
Mutattam neki a képet, nagy diadalommal.
Nem volt tőle meglepetve.
– No hát Angiolina D’Istria szerződtetve van az itteni operában.
– Igen, – mondá nagyon fanyar képpel.
– A saját tehetségeiért, az én ajánlgatásom nélkül.
– Az ám.
– Akkor hát nincs neki oka többé rám neheztelni.
– De nagy oka van. Mert ha ön puszirozta volna a szerződtetését az intendánsnál, akkor az intendáns fogadta volna el az Angiolina föltételeit: héthavi szereplés, háromhavi szabadság, négy föllépés havonkint, azontul külön föllépti díj, tizezer forint gázsi, – míg ellenben az ön segítsége elmaradván, Angiolina volt kénytelen elfogadni az intendáns föltételeit: kilencz havi szereplés, egyhavi szabadság, nyolcz fellépés havonkint, négyezer forint gázsi, annak is fele játékdíj, ami levonatik, ha a föllépés az ő hibájából elmarad. – Hát ez a külömbség a dologban, uram. Érti ön?
Hogyne érteném? Tehát nekem kellett volna az archimedesi csavarnak lennem, aki az intendánst rákényszeríti az előnyösebb szerződésre.
És ezt Amarillis egészen összeférhetőnek tartotta az ethikával. Épen úgy, mint szent Krispin a lopott bőrből csizmavarrást mezítlábas emberek számára.
Azt már most a grippés fejemmel is megértettem, hogy emiatt bizony Passiflorának van oka rám neheztelni.
De annak az okát nem birtam kitalálni, hogy miért fogadott el egy világhirü művésznő, aki egy hangversenyi föllépteért ezer forintot kap, egy négyezer forintos szerződést háromnegyedévre? Ez még sublimior mathesis volt az én beteg agyamnak.
Pár nap mulva aztán, hogy a fejem is tisztább lett, napilapokat is kezdtem olvasgatni, rábukkantam a szinházi kritikák rovatában a tudósításokra, melyek Angiolina D’Istria első szinpadi fölléptére vonatkoznak. Hát biz ezek nagyon langymelegek voltak. Nem olyan tüzesek, mint a konczertreferádák.
Még megjegyzéseket is tettek holmi elkopott középhangokról. Nem volt már itt mosziö Antanfü, a ki szuggrálja a lelkesedést.
Hogy azt elugrattam a művésznőtől, az már csakugyan az én bűnöm.
De még nagyobb az, hogy Entenfusz úr hivatala ekként vakancziába kerülvén, azt nem siettem betölteni.
Ez a mea maxima culpa.
… Amíg a grippém tartott, a sok konfuzus álom között azok a vizióim is voltak, hogy én vagyok az Entenfusz. De megizzadtam bele!
Soha többet, csak most kigyógyuljak valahogy!
… Aztán utoljára mégis csak meglátogatott Passiflora, s úgy tett, mintha nagyon örülne a fölgyógyulásomnak.
Vajjon mit forralhat ellenem?
NACHTIGALLNÉ ASSZONY.
Régóta hallottam én ezt a nevet emlegetni a házunknál, de nem sokat ügyeltem rá.
Gyakran, mikor egyedül voltunk a feleségemmel, jött az inas, vagy a szobaleány jelenteni.
– A Nachtigallné van itt.
– Vezesd az öltözőmbe.
Néha az is megtörtént, hogy a feleségem ilyenkor távoztában azzal vett búcsút tőlem, hogy «adj egy ötvenest: majd elsőben beszámoljuk». Amiből azt sejthettem, hogy Nachtigallné asszony is egyike azoknak a házi szellemeknek, akik nélkül a feleségem nem tud meglenni.
Pálma soha sem vásárolt semmit a boltokból, mindent a házalók útján szerzett be. Az igaz, hogy olyan szenvedélyei voltak, amiket a boltosok nem tudtak volna kielégíteni. Mindenben az antikot kereste. Még az öltözeteinek a kelméi is vagy a renaissance, vagy legalább a directoire korból valók voltak. Hát én ebbe nem szóltam bele; nem értettem hozzá. Az antik históriák nekem magamnak is tetszenek. Például a tajtékpipák. Egy Apafi fejedelem korabeli buzogányért is képes vagyok áldozatot hozni; kiváltképen, ha még az azzal kiporolandó selyemtóga is kapható volna, (a benne levő fürmenderrel együtt).
Hát mikor már annyira helyreépültem a bajomból, hogy a fekete kávét a karosszékben költhettem el, a nőm segédkezése mellett: jön az inas jelenteni a Nachtigallnét. A feleségem azt mondja neki: vezesse ide, ezúttal az uramnak hoz valamit. Nekem megsugta: «igazi Attila aranypénzeket».
Igazi Attila aranypénzeket! Ez nagyszerű!
Lábbadozó betegeknek így szoktak kedélyemelő meglepetéseket szerezni.
Hol van az a Nachtigallné azokkal az Attila aranyakkal?
Az Attila aranyak azonban korántsem leptek meg annyira, mint maga a velük kereskedő Nachtigallné.
Hisz ez is egy antik.
– Nini! Hát maga az Mirrha!
A Nachtigallné az én königgraeczi zsidóleány ideálom volt.
Pálma erről sem tudott semmit.
Azzal odaültette közénk a házalónét s elmondatta vele az élettörténetét, amiből én is értesültem Mirrha sorsfordulatairól. Ő férjhez ment egy börzeágenshez, a férje elköltözött Amerikába, az atyja meghalt; az antikvárüzlet ő rá maradt, a miből ő nagynehezen tudott megélni, míg végre a mennyei gondviselés eléje hozta ezt a boldogtalanok őrző angyalát, az áldott Adelphe Philine fejedelemasszonyt, aki őt rábeszélte, hogy tegye át az egész antikvár-üzletét Budapestre; azóta igen jól mennek a dolgai.
Ebből aztán megtudtam, hogy még Mirrhát is Amarillis vezette a nyomomba. No most már együtt vannak mind a hatan!
BARACSKAINÉ ASSZONYSÁG.
Még eddig semmi baj sincs.
Hát mi kárt tehetnek mind a hatan?
A multakra senki sem féltékeny.
Azaz, hogy nem jól mondtam, hogy senki sem; csak az én feleségem az, aki nem féltékeny.
Bizonyosan informálva van már. Mert, hogy amit hat asszony tud egy férjről, azt a hetedik, a feleség meg ne tudja, az ellenkezik az akusztika törvényeivel.
Ő nem csinál belőle semmit; összegyüjti őket maga körül, traktálja, ozsonnáztatja őket, a szakácsnét ajándékkal tartja, a zsidóasszonytól vásárol, a többiek kedvéért zsur fikszeket ád; nekem csak a férfiakról kell gondoskodnom, asszony van elég.
Azt hiszem, hogy a feleségem épenséggel parádézik velük. Ahogy más delnő fölrakja az antik ékszereit, a régi brüsszeli csipkéit, úgy rakja föl az én feleségem magára a praehistorikus vetélytársnőit. (Vagy ha jobban tetszik a klasszikus hasonlat, ahogy a Grakkhusok anyja mondá a fiaira: «ezek az én klenodiumaim».)
Aztán – van egy nagy igazság, amit nem hiszem, hogy a glosszák és kszéniák irói előlem elragadtak volna s ez az, hogy «idő jártával fiatalabbak nem leszünk». (Nem szedeted kurzivval ezt a remek mondást? – Legalább tedd macskakörmök közé.)
No hát így folyt az én életem kedélyesen és unalmasan a maga egyenes vágányában.
Egy napon egy erősen összegyürt levelet kapok hordárkézből, mely nem volt borítékba téve, hanem csak úgy összehajtva és lepecsételve.
«Tekintetes úr!»
(Ez még nem tudja, hogy Budapesten, aki nem méltóságos úr, vagy kegyelmes úr, az mind nagyságos úr.)
«Alólirott asszonyság sziveskedem tekintetes uraságodat meginstálni, hogy engemet bátorkodjék meglátogatni a szállásomon, igen sürgetős ügyben, amit lesz szerencséje általam azonnal megismerni. Pénz nem kéretik, nehogy azt tessék gondolni. Lakásom medve-utcza 16. szám, földszint, (mivelhogy a lábaim rosszak) nro 6 ajtó. – Jóakaró szolgája özvegy néhai Baracskai Lászlóné, akire tetszik jól emlékezni.
«Baracskai Lászlóné?»
Dehogy tetszik jól emlékeznem erre a névre.
Úgy rémlik, mintha valaha, az ősidőkben, hallottam, vagy olvastam volna ilyenforma névről valamit; de hogy hol, mikor és mit, arról még csak sejtelmem sem volt.
Melyik korszakból kerül ez elő?
Olyan kategórikus meghívás volt, hogy nem birtam neki ellenállani. Ebéd után, amint a kanalat letettem a kezemből, siettem az ismerős fiakkeremet fölkeresni. Tudja-e hol van a medve-utcza? Hogy ne tudná? Ott van egy budai külvárosnak a szélén. Hanem fiakkerrel nem lehet belemenni, mert zsák-utcza s megfordulni nem lehet benne.
Odahajtattam hát, a meddig lehetett, odább gyalog.
Aféle kis kapásház volt, aminek két szobája van utczára, a kapu által elválasztva; az egyikben a gazda lakik, a másikat kiadják bérbe.
Az udvaron épen szapulással, ruhateregetéssel foglalkoztak.
– Itten lakik Baracskainé asszonyság? – kérdém a mosóhölgyek legtekintélyesebbikétől.
Az a könyökével mutatott (a két kezével épen a nedves ruhát csavarta), hogy melyik ajtón kopogtassak.
A kopogtatásra fölnyilt az ajtó egy kissé. Az ajtónyiláson át valami fiatal leányarczot pillantottam meg egy perczre, mely azonban rögtön eltünt; az ajtót félig nyitva hagyva előttem.
Még egyszer kopogtattam, megvártam, míg egy hang azt mondta: szabad, azzal beléptem.
Olyan tisztességes tabáni házikó tiszta szobája volt az. (A gazda valószinüleg kapás, ez még a filokszéra előtt volt, a gazdaasszony pedig mosónő). A kanapé fölött tükör rámájába dugott szentelt bárkával, mellette paraszt majolika szent képek.
Az asztal mellett volt egy szalmafonatos karszék, abban ült egy éltes asszonyság; viselete, különösen fejkötője elárulta a római nőt (kálvinista rómait). Lábai egy nagy zsámolyra voltak fölrakva.
Körülnéztem; rajta kivül senkit sem láttam a szobában.
A szögletben volt egy nagy zöld cserépkályha, mély, fiókos koczkákkal, kávémelegítő tűzhelylyel, aminőket csak a veszprémi vásáron kaphatni.
– Baracskainé asszonyságot keresem, – adám elő megjelenésem okát.
– Én vagyok az, lelkem galambom, legyen szerencséje közelebb jönni. Tessék helyet foglalni ott a széken. Én mindjárt ráismertem az arczképéről, aki nálunk megvan.
Azt hittem, hogy valami csalóval van dolgom.
– Nem nagyasszony, az én arczképem nem lehet az ön birtokában; mert én elvből sohasem fotografáltattam le magamat, se a képes lapok nem közölték a képemet soha.
A nagyasszony kettőt legyintett a kövér tenyerével, nagyot hunyorítva.
– Nem is aféle mai világbeli húsz krajczáros potograpia az, lelkem adta teremtette galambom, hanem egy valóságos piktura; alá van irva a neve is; maga festette aztat tükörből. Igaz, hogy régecskén volt. De azért még most is hasonlatos.
Tyhü, teringettét! Most virrad meg egyszerre az agyamban! Tudom már, hogy ki ez a Baracskainé asszonyság? Az én tükörből festett képem!
Véletlenül a szemben levő tükörbe pillanték, s abból épen oda láttam a zöldkályha mögötti sutba. Az imént megpillantott ifjabb hölgyalak rejtőzött oda, hiányos toaletjét, melyben megleptem, kiegészíteni.
– Ott van biz ez az arczkép nálam, – folytatá a nagyasszony, – maga az hagyta ottan, akinek a számára tetszett pingálni emlékül. Nagy becsületben tartjuk. A kis leány is. No gyere elő onnan a sutból, kis leány.
Erre aztán, kissé durczás toppantással előlépett rejtekéből a kis leány.
Igazán kis leány volt; csupa gyermekes félszegség, negédesség, naivság, szemérem, aminőt csak egy két esztendős kis leánytól lehetne betanulni; nem lepett volna meg, ha azon kezdi, hogy «csecse baba – bebe bácsi – dádá».
Külömben magasra felnőtt karcsu alak volt, szépen fejlődött idomokkal; arcza hamvas piros, ajkai teltek, haja két tekercsbe fonva, le volt eresztve, sötétszőke, egy kis aranyveres csillámmal. Különösen szép homloka volt, s nem volt takargatva mesterséges frufrukkal.
– No nézze! Hát itt van a Viola!
(Ah! A Viola! Csakugyan! Ilyen virágnevet hallottam már valaha.)
– Ugy-e, hogy megnőtt! Hja bizony megnő a leány, ha az ágy alá dugják is. István király napján mult tizenhat esztendős. No hát csókolj kezet a nagyságos úrnak.
A leány vonakodott azt megtenni. Én protestáltam.
– Leány nem csókol kezet férfinak soha. Szorítson velem kezet s aztán üljön ide mellém, Viola.
A leány eltakarta az arczát.
– No azért nincs mit elpirulni, hogy egy idegen úr a neveden szólít. Ez az úr a te jóltevőd, akinek köszönhetsz mindent. Még azt is, hogy ilyen szép ruhád van. Ő neked atyád helyett atyád volt, születésed (azaz, hogy kereszteltetésed óta). Azért szeretheted ezt az urat, úgy, mint az édes atyádat. Óh én jól tudok mindent; nekem annak idejében elmondtak mindent. (Ezt az utóbbi mondatot egészen hozzám intézte a nagyasszony, a fél szemével bizalmasan hunyorítva.)
– Hát bizony csak megnőtt ez a leány az idők jártával, hála a nagyságos úr kegyes gondoskodásának. Minden hónap primáján ott volt az asztalomon a havi dáczia, ahogy dukált; semmi fogyatkozás nem volt. S én abból fölneveltem a leányt, tisztességesen, iskolába járattam, kitaníttattam. Tud varrni, himezni, sütni, főzni, úgy mint egy kisasszony. Mutasd csak azt a csipkekrézlit a nyakadon. Azt a csipkét is maga csinálta.
Én nem maradtam adós bámulatom kifejezésével.
– Hanem hát nem locsogni-fecsegni jöttem én föl ide olyan nagy messzeségből, hanem egyenesen a Violának a sorsa miatt; azt valahogyan dülőre kell vinni. A leány már tizenhat esztendős, én pedig már öreg test vagyok, a lábaimban csúz van, én nem hordhatom a leányt a világba, ahogy szokás, magában pedig csak nem szaladgálhat egy ilyen nagy leány.
Most valamit készült velem közölni a nagyasszony, amit a leánynak nem kellett meghallani.
– Eredj csak, kis leányom, fogd azt a vizes palaczkot, hozz bele friss vizet. A nagyságos úr szomjas. Jól kihúzd a kutat, hogy friss legyen a víz. Be ne locskold a czipődet.
Alig húzta ki a lábát a leány a szobából, a nagyasszony fülbe súgva mondá:
– A leány művésznő akar lenni. Ha ellenzem, elszökik. Hát inkább úgy teszek, mint Aranyi professzor uram tett az ablakkal, nehogy a macska törje ki, hát inkább maga ütötte ki a botjával. Fölhoztam a leányt Pestre. Eddig én neveltem hűségesen; nevelje már most tovább, akinek nagyobb jussa van hozzá. Vagy az eddigi jóltevője, vagy a vérszerinti édes apja. Annak is tudom ám én a nevét. Nekem mindent elmondott az illető annak idejében.
(Az illető!)
– Csak egy szót, nagyasszony, a míg magunk vagyunk. Ismeri ez a leány az anyját?
– Nem tud ez róla semmit. Az anyja nem kérdezősködött róla soha. Úgy elfelejtette, mintha nem is volna. De csak egy születésnapi ajándékot, csak egy kis fülbevalót sem küldött a leányának soha. Csak egy kis hajas babát, vagy egy szalagot a hajába, a miről ráemlékezzék. Soha. Aztán én sem irtam neki a leányáról soha. Nem is hiszem, hogy örült volna neki. Hiszen még a becsületes magyar nevét is elfordította taliánra, hogy a leánya még a matrikula után se találjon a nyomára. A Viola azt hiszi az anyjáról, hogy meghótt. Meg is hótt az ránézve valósággal. Nem is vinne rá a lélek, hogy az anyjához vigyem a leányt, inkább az apját keresem föl vele.
– No oda meg épen ne vigye. (Az kellene most csak épen a szegény Nikkel kopasz fejének!)
– Hát akkor?…
– No majd gondoljunk ki valamit.
VIOLA.
A leány visszajött a friss vizzel, töltött belőle egy pohárba s megkinált vele, én megittam. (Ejh, de régen ittam vizet szép leány kinálatára.)
Egészen gyereknek látszott a viselkedésében; az a félénken tolakodó mórikálás, azok az ügyetlen balogsüti mozdulatok, mint aki most került ki az elemi iskolából. A szemeit még nem mutatta meg.
– No csak ne féljen tőlem kis leány. Én nem vagyok zsettatóre, nem verem meg a rossz szemeimmel a kis leányokat.
– Óh, mi attól nem is félünk, – felelt meg a leány helyett a nagyasszony – attól, aki a szemével megver, akit minálunk prikulicsnak hínak. Mink nem vagyunk babonásak, mert mink kálvinisták vagyunk. Amint én azt látom, hogy valaki megverte a szemével a leányt, azonnal azt teszem, hogy eleven szénnel vizet oltok, abban megmosdatom a leánynak az arczát s azzal meg van törve a babona.
Viola ez alatt abban mesterkedett, hogy a kötényének a két szalagját a legbonyolultabb csomóvá bogozta össze.
– Hát figyeljen csak rám, kis leány, a jó nagynéni azt tudatta velem, hogy maga a művészi pályára szándékozik lépni. Úgy van-e?
A kis leány aztán azt tüzte ki feladatául, hogy az összeczorkázott kötényszalagokat megint szétbontogassa s csak úgy összefogott szájjal felelt rá: «Igen».
– De hát annak, aki művésznő akar lenni, nagyon sokat kell ám tanulni.
– Tudom. (Ezt már hangosabban mondá.)
– De hát van magának tehetsége a művészethez?
– Van. (Ennél a szónál fölnyitotta a szemét. A szemében volt a neve: igazi viola. S bátran a szemembe nézett; a kötényszalagnak is békét hagyott, öntudatosan fölemelte a fejét.)
– Van önnek szép hangja?
– Nincs. A hangom gyönge és hamis.
– Tehát énekesnő nem lehet. Azonban a szavaló művészethez is megkivántatik a terjedelmes hang.
– De én nem akarok színművésznő lenni.
– Hát mi?
– Hanem zeneművésznő.
– Ah! Úgy? – Én a tíz ujammal mutattam valamit az asztalon.
– Nem! Nem zongora-kalapáló.
Aztán más pantomiát jeleztem.
– Nem is hegedű-reszelő.
– Tán csak nem…?
– De igen; nekem a violoncellóhoz van tehetségem.
– S honnan tudja azt?
– Tanultam egy évig; a kollegiumi zenekarban volt egy theologus diák, hires cellista; attul vettem leczkéket. Kottábul a vista játszom; de hallás után is eljátszom akármit.
Nekem úgy tetszett, hogy emelkedik velem a szék. Átkozott violoncelló! Hát nem elég volt egyszer?
– A bizony lelkemadta teremtette galambom, – erősíté a nagyasszony, olyat csapva kövér tenyerével a czombomra, hogy csak úgy csattant. – Úgy játszik ez a leány a brúgón, mint egy valóságos czigány. Ha az ember behunyja a szemét, azt hiszi, hogy a Csicsa.
No ez nevezetes reproduktió a fátumtól! Ha az emberrel valami nagy bolondság történik az életben, rá kellene irni a hátára: «Gare au contrefait!» Tilos az utánzás.
Az pedig logikai következetesség a fátumtól, ha már ezt az utánzást elkövette, hogy még egy cellovirtuóznét hozzon a világra; azt egyenesen az én szárnyaim alá vezesse, mert hiszen én vagyok épen az a protektor, aki a miniszternél kieszközöltem, hogy Nro I-nek adja meg az engedélyt zenetanműhely fölállítására. Ha van egy csellót játszó leány a világon, annak okvetlenül én vagyok a védszentje, mint a tűzoltóknak Szent Flórián, a vinczelléreknek Orbán.
– Jól van, – mondám a leánynak. – Majd holnap próbát teszünk Viola kisasszonynyal a direktornénál.
– Hát hiszen azért is fáradtunk ide, – mondá a nagyasszony.
– Majd én elviszem magukat oda reggel nyolcz órakor; mert később a rendes leczkeórák folynak.
– Legyen szerencséje.
– Hanem maguknak át kell költözni Pestre, egy rendes vendéglőbe.
– Jaj lelkem, galambom, nem tudok ám én grádicson fölmászni, ezekkel a nohikkal. (Népies elnevezése a lábaknak.)
– Menjenek a Hungáriába; ott van lift, amin fölhúzzák az embert.
– Tyhü, dehogy merek én ráülni egy olyan pokolmasinára, akin élve szállítják az embert a mennyországba.
– Hát hiszen a nagyasszony kálvinista, aki nem fél a babonától. Tegyen úgy, ahogy én szoktam, mikor a fölhuzóba belépek. Nyomjon egy piczulát annak az ördöngős ficzkónak a markába, aki a gépet iszkurálja: meglátja, hogy semmi baja sem történik. Aztán a vendéglői költségekre adok magának egy kis pénzt, no meg bérkocsira, hogy a nohikat ne fáraszsza. A kisasszonynak is kell egy új ruhát venni; kapni készen; meg kalapot és kesztyüt, napernyőt.
Azzal a kezébe nyomtam egy száz forintost.
AZ ELSŐ SZÁZ FORINT.
Baracskainé asszonyság, mikor a százas bankót a kezébe nyomtam, közel volt hozzá, hogy azt a szimbolisztikus ráköpködéssel üdvözölje; mert igaz, hogy a kálvinisták nem babonásak, de azért megteszik azt, hogy mikor valami első pénz kerül a markukba, úgy tesznek, mintha megköpködnék «fthü-thü» s magukban mondják: «apád, anyád idejöjjön».
A leány azonban kerekre fölnyitotta a szemeit, amint a százast meglátta (eddig csak hiréből ismerte), az arcza egyszerre lángvörös lett, gyors mozdulattal kikapta azt a nagyasszony kezéből s visszaadta nekem, aztán a két tenyerével eltakarta az arczát.
– Ugyan, ugyan, te bohó leány – zsémbelt rá a nagyasszony.
Én pedig megfogtam a két kezét s kényszerítém azokat elpirult arczának elhagyására.
– Ne értsen félre, kedves Viola. Maga egy ártatlan gyermek. Tőlem orczapirulás nélkül elfogadhat mindent. Én az ön atyjának testilelki jó barátja vagyok. Ő az én életemet mentette meg egykor a bizonyos halálból. Még annál többet is tett velem. A becsületemet óvta meg. Hogy mi módon, azt én magának meg nem magyarázhatom. (Nem ám, azt csak nem mondhatom el neki, hogy «megóvott attól a szégyentől, hogy a te mamádat nőül vegyem».) Ezért én ő neki holtomig lekötelezettje maradok s csak egy nehéz adósságomat rovom le, amidőn egyetlen gyermekének sorsáról gondoskodom. Eddig is tettem azt, s ha a próba sikerülni fog holnap, azontul még nagyobb mértékben tenni fogom. S az én nekem nem lesz áldozat és kegyedet semmi háládatosságra nem kötelezi irántam.
Azzal visszacsúsztattam a ruhájának a fodrai közé a százast. Engedte.
(S eközben eszedbe jutott az automat, akinek egy négy krajczárost dugnak a szájába s arra kiugrik belőle egy skatulya gyufa).
Ej, ej! De rossz nyelve van az ilyen inkarnátus pszikológusnak!
Másnap fiakkerrel mentem a Hungáriába.
Csakugyan tudtak valahol egy földszinti szobát adni a nagyasszonynak, ahová nem kellett pokolgépen repülni.
Violának már új ruhája volt, amit nekem dicsekedve mutatott be. Az árát is megmondta, csak huszonhét forint volt.
A nagyasszonyt is elvittem Violával együtt a zeneiskoláig. Fritillária (már én csak maradok ennél a névnél) a harmadik emeleten lakott, ahová Baracskainé a Szent Dávid hegedüjeért sem volt hajlandó fölmászni; őt odalenn hagytuk a kocsiban.
Magam vezettem föl Violát a zenetanárnőhöz.
Az rögtön próbát tett vele. Előkeresett a számára egy gordonkát s leültette a hangjegytámlány mellé. Legelőbb is a kezdetleges skálatanulmányokat játszatta el vele hangjegyekből. Egy hibát sem ejtett. Azután egy nehéz szonátát tett eléje. A leány azt is végig játszotta a legnagyobb preczizióval. Utoljára fölszólította, hogy játszszon valamit könyv nélkül, valami magyar melódiát. A leány aztán elhúzta a Bihari kesergőjét, meg a «Szemembő könypatak csereg» melódiáját, de annyi érzéssel és bámulatra méltó technikával, hogy a tanárnő tapsolni kezdett neki.
– Igazán rendkivüli tehetsége van a kisasszonynak – mondá gratuláló kézszorítással fordulva hozzám. – Első rendű talentum.
– No hát! Elsőrendű talentumokat protegálni nemcsak jogunk, de kötelességünk.
Én megegyeztem a tanárnővel a leczkék díjában; holnaputántól kezdődik a rendes oktatás. Tetszik tudni, a mai és holnapi nap eltelik a szállás kereséssel.
Mert egy gordonkatanuló kisasszony számára nem olyan könnyű szállást találni a fővárosban.
Annak olyan elszigetelt lakás kell, ahol ő sem alkalmatlankodik a skála-tanulmányaival se a mellette, se a fölötte, se az alatta lakóknak; de viszont azok sem zavarják őt zongorával, énekszóval, lármás foglalkozással. Ilyen alkalmatos helyiséget csak a külvárosok valamelyikében lehetett kapni; két szoba, egy konyha, kettős kijárással. Az természetesen mind butorozatlan volt. Tehát butorokat is kellett bele szerezni egyszerüeket, de mégis elegánsakat; aztán meg konyha edényt. (Az első százast követte az ötödik, meg a hatodik.)
A leány csak egyre bámult; kiváncsi volt, de nem értett semmit. Annál szivesebben rendezkedett a nagyasszony.
Én röviden iparkodtam a helyzetemet tisztázni.
– Kedves Viola. Ez lesz önnek a szállása. A házbért kifizettem előre egész évre. Kegyed kap tőlem élelmezésre havonkint száz forintot, mind addig, amíg a művészete jövedelmezővé lesz. Abból kijöhet, még ruházatra is marad. Vettem önnek egy gordonkát, meg egy varrógépet. Azokkal fölváltva foglalkozhatik. A jó nagynéni lesz olyan kegyes, hogy felügyel kegyedre.
– Jaj, lelkemadta teremtette galambom, – szólt közbe a nagyasszony, saját térdeit ütögetve a tenyereivel. – Én bizony nem lehetek olyan kegyes, hogy itt maradjak leányőrzőnek; mert én nekem otthon gazdaságom van, amit nem hagyhatok ebadóba; nekem haza kell utaznom. Hanem van énnekem egy régi hűséges cselédem, a jó Magda; majd azt leküldöm a Violának, ő volt a dajkája kicsiny korában; ezután is hűségesen fogja őt szolgálni. Egy kicsit süket szegényke, de külömben áldott jó teremtés.
– No hát – úgy is jól lesz.
PIA FRAUS.
«Pia fraus»-nak nevezzük az olyan szelidebb fajta csalást, mely egy valakinek hasznára szolgál, anélkül, hogy más valakinek kárt okozna.
Idáig hát megvolnánk. Viola fölfedezve, Viola elhelyezve.
De mit szólnak majd ehez odahaza? A semmisítő törvényszék? A septemfœminalis tabula! Ez az igazi hétszemélyes törvényszék.
Annyi bizonyos, hogy amely napnak a reggelén én Violát bevezettem Fritillária zeneiskolájába, annak a napnak az öt órai thea-uzsonnáján ezt ki fogja hirdetni Fritillária asszony urbi et orbi.
Innen csak az egyenes út vezet ki. Még ugyanaz nap az ebédnél saját magam elmondok mindent a feleségemnek, ami igaz.
(Mindent? Te!)
No tudod, kilencz tizedrészt. Sokallod? Hát mondjunk tizenhét huszadrészt. Hát hiszen mikor egy kulánsan fizető férj a feleségének elmondja az igazat, magának is csak jár belőle provizió.
Tehát a következőket:
1. Van egy jó barátom, kinek nagy hálával tartozom.
2. Annak van egy titokban nevelt leánya, titkolt viszonynak a szülötte.
3. A leány egy jószivü nagynéne gondjai alatt nevelkedett föl.
4. A nagynéne lábai rosszak, nem járhat velük.
5. A leány életmódja biztosítva van rendes pénzügyi művelet által. A jóltevő neve eltitkolandó, állására és feleséges voltára való tekintetből.
6. A leány művészi tehetségekkel van fölruházva. Fényes jövendő várakozik reá.
7. A leány erényes, felügyelete szigoru.
8. Én bizvást apja lehetnék.
No hát olyan adat ez mind, amit el lehet hinni.
Pálma elfogadta azt en bloc, csak azt mondta, hogy szeretné azt a leányt megismerni.
Biztosítottam felőle, hogy be fogja mutatni magát, mihelyt rendben lesz.
Így aztán Pálma az öt órai theaozsonnán azzal vághatta ketté Fritillária szenzácziós hirmondását, hogy «mindent tudok, a férjem már elmondta».
Így szedik ki a kigyónak a méregfogait.
Az pedig, hogy Viola rendben lesz, azt jelentette, hogy amint a régi dajkája megérkezik s elfoglalhatja a nagynéne helyét.
Én azonnal, amint Magda (így hitták a dadát) megérkezett, hazabocsátám Baracskayné asszonyt, azzal a megvigasztalással, hogy azok a bizonyos husz forintok, melyek a biztosító társaság által eddigelé az asztalára havonkint leszámíttattak, ezentúl is meg fognak ugyanott jelenni. Fogadja el eddigi hű ápolása jutalmául. A Violának nem lesz már arra szüksége. Megértette a jó lélek s nagy könyhullatások között elbúcsúzott.
Viola pedig beszegődtette a Magdát az én segítségemmel, amire nagy szükség volt, mert a jámbor nagyot hallott. Különösen azt nem akarta meghallani, mikor Viola tíz forint havi bért kinált neki; hanem mikor én azt mondtam neki, hogy másik tizet én teszek hozzá, azt meghallotta. Meg hogy a fát, vizet a házi szolga fogja hordani a konyhára.
Az is tetszett neki, hogy egy öltözet új ruhát kapott ajándékba.
Erre a díszes jelmezre azért volt szükség, hogy a látogatás alkalmával, mint Viola kisérőnéje legyen bemutatható a feleségemnél.
Én ugyan a feleségemet eleve informáltam, hogy a kedves nagynéne lábai nem birják meg a lépcsőmászást; ő majd lenn fog maradni a hintóban az alatt, amig én Violát fölvezetem; de Pálma humanus lelkülete talált kedvezőbb megoldást. Odarendelt két hordárt egy karosszékkel a kapuhoz s mikor mi megérkeztünk a bérkocsival (a saját hintómon nem jártam Viola szállásáig), szépen kiemelték Magda asszonyt, karra véve, beleültették a zsöllyébe s így szállították föl a garádicson. Engedett magával mindent elkövetni.
A bemutatás megtörtént annak rende szerint. Pálma egyedül fogadta a látogatókat, leültette őket a karszékbe; nekem is helyet mutatott. Avval kezdődött a benevolum.
– Baracskay Viola a neve?
– A nevelőanyám után. Valósággal az anyám nevét viselem; de azt férjhezmenetelemig nem szabad használnom.
– Az atyjáról nem tud ön semmit?
– Azt tudom, hogy előkelő állásu hivatalnok és nős.
– Gondoskodtak önnek a megélhetéséről?
– Óh igen. Havonkint kapok életbiztosítási alapon száz forintot. (No, itt esett egy kis korrektura az igazságon.) – Az elég szép. Abból igen tisztességesen megélhet.
– Óh, én igen kevésből kijövök; a fölösleget félreteszem. Hogy ha itt kitanultam az iskolát, Párisba kimehessek, tovább képeztetés végett. (Második korrektura!)
Pálma intézett egynéhány kérdést Magdához is; amire azonban a tisztelt hölgy állhatatos némasággal válaszólt.
– Elégségesnek találja ön – szólt végre Pálma a leányhoz – a nagynénje felügyelését magára nézve?
– Még van azonkivül egy felügyelőm – szólt Viola, önérzetes fejfölemeléssel. A – saját ambiczióm.
– Ah! a művészi ambiczió!
– Nem csak az – folytatá a leány. – Még más ambiczió is. Nekem vágyam van társadalmi állást foglalhatni el. S ehez van jogosult reményem. Ugyanaz a jóltevő kéz, mely napi szükségeimről gondoskodott, szintén azon biztosító társaságnál huszezer forint kelengyét kötelezett le a számomra férjhezmenetelem esetére. Én tudom jól, hogy egy könnyelmü ballépéssel egy vagyont és egy társadalmi állást dobnék el magamtól. – Ez a tudat az én erényőröm.
Pálma úgy meg volt hatva ettől a szónoklattól, hogy a kezét nyujtá a leánynak, amit az háromszor megcsókolt.
Én pedig meggyőződtem felőle, hogy az én védenczem nagy szinművésznő.
Azzal Pálma elbocsátá a látogatóit, a hordárok ismét levitték karszékbe ültetve Magda asszonyt a hintóig, én odáig vezettem Violát s elbucsuzásunkkor azt sugám neki:
– Délután négy órakor meglátogatom.
Tehát volt már közöttünk valami közös. A közös hazugság. – Ez is egy neme a liézonnak.
Pálma néhány nap múlva egy drága kerekes széket küldött a «nagy néni»-nek, amin az, saját kezeivel hajtva a kereket, tehetett nagyobb kirándulásokat az utczán. Eleinte Magda nem akart hozzászokni ehez a furcsa járműhöz; hanem aztán Violával addig biztattuk, míg kedvet kapot hozzá, hogy ezen járjon ki a piaczra, csirkét, uborkát bevásárolni. Annyira, hogy még az ujságba is bekerült; a «Neues Politisches Volksblatt» képben is megörökítette: «Die Haushälterin auf Rädern». Pálma büszke volt rá s eltette a lapot emlékül.
Délután négy órakor elmentem Violát meglátogatni.
És azután minden délután négy órakor elmentem hozzá. S rendesen nyolcz óra után kerültem haza.
Hiszen ez a rendes hóra kanonika.
Ez a tisztességes férjeknek, családapáknak a rendes ideje. – Mikor az asszonytársaság egybegyül a theánál, egy kicsit pletykázni, intrikálni, embertszólni, divatról, konyháról értekezni, néha-néha fölolvasásokat tartani, jótékony konczerteket rendezni, ritka esetekben lutrit, Hammer und Glockét játszani, olyankor a jámbor férj veszi a kalapját s megy a klubba, a kaszinóba, tarokkozni, pikétezni. Aztán nem csak egy klubb és kaszinó van Budapesten; én adófizető tagja vagyok hétnek. Ha történetesen kerestek és nem találtak az egyikben, bizonyosan ott voltam a többi hatban.
Pedig hát egyikben sem vesztegettem a pénzemet.
Ez a leány valóságos Meluzine volt.
Mindig jó kedvü, mindig tréfára kész. Amitől én úgy elszoktam már húsz év óta. Akit csak magam körül látok, az mind komoly, szigorú, birálgató, csipkedő, éles, zsémbes, panaszos, unatkozó, kevély, rátartó, leskelődő, neheztelő, haragtartó, kényes, finnyás, begyeskedő, szórakozott, orroló, erkölcsbiró, szemérmetes, szeszélyes, fanyar, izetlen, fáradt, legjobb esetben czivakodó. – Én ezekből a virágokból birok egy egész üvegházat.
Nagy csoda-e, hogyha ebből az üvegházból kiszabadulva odabódorodok egy csalitba, ahol a viola nyilik s jól esik végig hevernem a pázsiton, a bokroktól beárnyékolva.
Hiszen hát azt is csak meg kellett tudnom, hogy a pártfogoltam mennyit haladt a művészi tanulmányaiban. Viola minden délután produkálta magát előttem a gordonkán.
Egyszer aztán eszembe jutott, hogy hiszen néhanapján én is tudtam hegedülni s a hegedümmel milyen szépen akkompanyáltam a bűbájos Fritilláriának. Hátha most is tudnék még valamit abból, amit bécsujhelyi kadét koromban tudtam?
Vettem magamnak Bécsben egy straduáriót s azt egyenesen odaküldettem Viola szállására.
És azután én kisértem hegedüvel az ő gordonkáját; – épen, mind hajdan; bécsujhelyi kadét koromban, a bűbájos Fritilláriáét.
Ettől kezdve én valóságos kettős életet folytattam. Egy szigorút és egy vidámat. Hivatalomban pontos, otthonomban rendes, rejtekemben élvezetes életet.
Viola meseszerűen ragaszkodott hozzám. Rajtam kivül az egész világ nem létezett ránézve. A zeneiskolában nem kötött senkivel baráti ismeretséget, még csak a szállását sem tudatta senkivel.
Az a szállás is a legczélszerübben volt kiválasztva. Átellenében egy templom, onnan senki sem láthatott az ablakaira. Szögletház volt, a mellékutczából egy percz alatt a kapuhoz lehetett jutni; a kapuboltozat alatt volt az ajtó, ami Viola szobájába nyilt. A másik szobából a konyhába lehetett jutni, annak az ajtaján át az udvarra, az udvarról a kertbe, a kert ajtaján át ki egy szűk sikátorba, melynek oldalait istállófalak és beszennyesedett ablaku házak képezték. Nekem minden ajtóhoz kulcsom volt. Ha a kertajtó felől jöttem, az utczaajtón távoztam, vagy megfordítva. Mindig gyalog jöttem ide. Lehetetlen volt utánam leskelődni bárkinek is.
(Te! Ez még mindig a «Pia fraus» fejezet alá tartozik?)
Még mindig. Csak te irjad, ahogy mondom.
A tanév szerencsésen lefolyt. A vizsgák megtartattak Fritillária zeneiskolájában; mi is jelen voltunk a feleségemmel együtt: no meg Amarillissel együtt; ott volt a miniszteri tanácsos, a zeneakadémia igazgatója, a filharmonikusok, a klakvehuteszek; mindnyájan el voltak ragadtatva Viola elegáns gordonkajátéka által. És mindnyájunknak a véleménye abban összpontosult, hogy e kiváló talentumnak mulhatlanul szükséges magasabb kiképeztetés végett Bécsbe, Berlinbe és Párisba kirándulni. Most úgy is két hónapi vakáczió kezdődik.
És csodálatosképen az általam jogtanácsolt társaságoknak is épen erre az időre akadtak olyan kiküldetései számomra, melyek utamat Bécs, Berlin és Páris felé irányozták.
(Megállj csak! Hadd nyissak föl új tintásüveget; mert a kalamárisomból kifogyott a «pia fraus»-hoz való tinta.)
Jól van no!
A DINAMITBOMBA.
Külföldi ekszmisszióimból én mindannyiszor a legértékesebb meglepetéseket hoztam haza a feleségemnek. Zafir ékszereket és gyémánt butónokat, keleti sálokat, brüsszeli csipkéket, csinkve csento bútorokat, tökéletesen beszélő papagájokat, kapuczinus majmokat, egész bundát kék róka prémből, amivel furórét költött a társaságban s a porczellánoknak mindenféle faját…
(«Megannyi tanújelek egy válóperre», mondá egyszer az ilyenekre egy delegátus kollégám.)
No de annyit elismert felőlem mindenki, hogy olyan generosus férj, mint én, nincs több Európában.
Idehaza, a honi fővárosban, a későbbi időkben már nagyobb elővigyázattal kellett élnem. Violának ismeretségei akadtak, részint az iskolatársai révén, részint a feleségemhez járó asszonyokból. Azt koczkáztattam, hogy mikor benyitok hozzá, ott találok egy ismerős vizitet nála. Ezen úgy, a hogy segítettünk. Egy leeresztett függöny a kapu felőli ablakon azt jelzé, hogy senki sincs ott, a fölhúzott függöny jelenté, hogy van benn valaki.
Ez később olyan alkalmatlanná vált rám nézve, hogy szállást cseréltettem Violával.
De ott megint csak rátaláltak.
Majd minden évnegyedben más szállásra költözött.
Akkor meg már épen előőrsöket állítottak föl, akik az átelleni ablakokból leskelődjenek rám.
A feleségem egy arczvonással sem árulta el, hogy sejt vagy tud valamit. Ugyanaz volt irántam, a ki mindig: nyájas, előzékeny és hideg. Egy csöppje a féltékenységi virusznak nem volt a vérében.
Egyszer-egyszer a lelkiismeret megszólalt bennem: hogy ez mégis kegyetlenség, amit Pálmával teszek; de aztán csak elaltattam azzal a zofizmával, hogy «nem fáj az neki». – Megmondta ő ezt ez előtt húsz esztendővel. De minek is hosszabb a kálvinista esketési forma azzal az egy sorral?
Mikor vettem észre, hogy az asszonyok formális kémhadjáratot folytatnak ellenem: akkor «dezden kon dezden!» azt a ravaszságot gondoltam ki, hogy csak azért is otthon maradtam a feleségem öt órai thea-ozsonnáira; magam is odaültem az asszonyok közé tereferélni, tartottam őket pletykabeszéddel s udvaroltam nekik sorba egész a szemtelenségig; azok majd megpukkadtak mérgükben. Ha nagyon vakmerően példálóztam a multakra: meg is vertek; én csak tartottam a hátamat.
Ez a legjobb methodus. Ha egy férjet azzal denuncziálnak a felesége előtt, hogy van egy főbenjáró bűne: akkor túlhajtani a vádat: «nem egy van, de hét!»
Hanem egyszer aztán beütött egy nem várt katasztrófa.
Hesperis már több nap óta nem jelent meg az öt órai ozsonnákon. Én azt hittem, hogy én rám les, a Viola szállásával átellenes ablakból; pedig hát nem én rám vadászott a derék hölgy, hanem a saját Nikkeljére.
Egy pénteknapon, (nagyon jól emlékszem rá, hogy péntek volt, mert az ordináriusom rendelete következtében a feleségem által szigoruan megtartott bőjtös ebédek kikerülése végett pénteken a házon kivül kellett étkeznem higiéniai szempontból. Violánál voltam; jó paprikás halászlével traktált meg.) Tehát pénteknap délután az ozsonnaasztalnál javában mulattatám a hölgytársaságot pajkos anekdotáimmal, amidőn hirtelen, minden kopogtatás nélkül, föltárul az ajtó s berohant rajta lélekszakadva a rég nem látott úrhölgy, a Hesperis. Már a külső fölszerelése elárulta szokottnál is nagyobb harczias hangulatát.
A fején volt egy lángvörös kalábriai kalap, egy margaréta bukéttal, meg két szál fenyegető fáczántollal; a nyakát Sarah Bernhard csipke-örv burkolá; narancssárga ruhája volt, fekete sávokkal, mint egy tigrisnek, kakadoa szinű övvel derékban átszorítva. Két keze csuklóját ezüst lánczok köríték, nagy lecsüggő golyókkal, emlékpénzekkel és egyéb relikviákkal, amik a beszédét kisérő taglejtés közben félelmesen csörgöttek. Azonkivül egy selyem ridikül is volt a karjára akasztva. Az arzenál!
– Itt van! Megfogtam valahára a semmirekellőt! A gyilkos gonosztevőt! – Mindig tudtam, hogy pokolravaló az átkozott; de hogy ennyire elvetemedett imposztor legyen, azt még álmodni sem mertem volna; a gyalázatos! – Ezt lihegé első beköszöntésül Hesperis.
– Az Istenért! Mi történt? Kiről van szó? – kérdé a feleségem. Magam is megijedtem, azt hittem, engem aposztrofálnak.
– Hát ugyan kiről volna szó, mint a Nikkelről? Mikor én azt mondom, hogy «gyalázatos», lehet-e az más, mint a Nikkel? Hisz a többi is mind czudar, csalárd, lator, de legalább iparkodik eltitkolni a gonoszságát; (itt nekem jutott egy jelentésteljes szemvágás) de ilyen nyiltan, ilyen vakmerően vinni a toronymagas gonoszságot, ez csak egy Nikkeltől telik ki.
E közben leült az asztalhoz s lehüvelyezte a hosszú fekete selyem keztyüit. Ellenben a ridikült odatette az asztalra, a két tenyerével lenyomtatva.
– Mindig gyanakodtam az átkozottra, hogy megcsal. Délután soha sem úgy volt a nyakravalója csokorra kötve, ahogy én reggel megkötöttem s gyakran rajtakaptam, hogy a «Fischerin, du kleine»-t danolja, mikor a szobájában van. Hol danolják ezt a nótát? Az orfeumban. Minden reggel, amíg a fürdőben volt, én megvizitáltam a tárczáját, mennyi pénz van benne? – Egy-egy napon azt mondta, hogy éjjeli inspekcziója van a hivatalokban. Reggel került haza. Az olyan inspekcziós éjjelek után rendesen tíz forint hiányzott a tárczájából.
– A vacsora… sipegtem én közbe.
– Csitt! Maga jobb, ha nem szól! Megállj! (Itt neki türközött.) Azt mondtam neki, hogy szeretném egyszer meglátni, hogy milyen az az orfeum? Vigyen el egyszer oda magával vacsorálni. Nagyon dicsérte az előadást. A kaucsuk-ember nagyszerű, aztán meg az éneklő malaczok, meg a néger bohóczok. Elmentem vele; végignéztem az egész előadást. De még inkább néztem a Nikkel arczát. De nem kellett annak se éneklő malacz, se tamburázó szerecsen; hanem amint egyszer kikalimpázott a szinpadra egy szemtelenül kurta szoknyás perszona; dehogy kurta, semilyen! s rákezdte a maga impertinens nótáit, lehetetlen mimikával kisérve, akkor a Nikkel majd kibujt a bőréből. Az a maskara is egyszerre rátalált a csókaszemeivel a Nikkelre s egész kihivóan kokettirozott rá. Ahán! Ez hát az a «Fischerin du kleine!»
– De barátném, – szóltam én közbe. – Kokettiroz az mindenkivel.
– Csak maga ne prókátorkodjék, drága barátom. Megállj! mondék. Majd végére járok én ennek. Másnap nagy sczénát csináltam a Nikkelnek, a fölött a théma fölött, hogy nagyon könnyelmüen bánik a pénzzel. Igazam volt, átlátta, kénytelen volt magát megadni.
Én elvettem a tárczáját: kiadtam neki belőle öt forintot. Ennyi elég véletlen kiadásokra. Majd a szivarokat is én vásárlom be ezentul.
(Hej, hogy áldottam magamban a sorsot, hogy nem nekem juttatta azt a bizonyos nászutazást Hesperissel.)
– A Nikkel átment a szobájába, a szolgálónak azt mondta, hogy hivjon neki egy hordárt. – Minek neki az a hordár? – Én a kulcslyukon keresztül benéztem a szobájába, hogy mit csinál a Nikkel? Az iróasztalnál ült és irt. Levelet irt. Az ostyával pecsételte le. Nem használt spanyolviaszkot a lepecsételéshez, mert annak a szaga elárulja a levélirást. Nem sokára belépett a külső ajtón a hordár. Ismerem. Sándor volt. Többször járt már Nikkelnél. – Én hirtelen kapom a kalapomat, kisiettem a folyosóra; az auszgusz nyilásánál meghúztam magam s vártam, míg a hordár jön nagy biczebóczázva. Mikor elejbém ért, kiugrottam a lesből, megfogtam a nyakravalóját a ficzkónak: «ide azzal a levéllel». Nem is vártam, hogy mit szól rá, hanem kirántottam a zsebéből a levelet hirtelen kézzel. «Alló mars!» – «Legalább a fizetésemet!» nyögte a nyavalyás. «Nesze a fizetés!» Azzal pitts, patts! Egyet jobbrul, másikat balrul. A posztilyon damur szaladt a másfél lábával, ahogy tudott.
A hölgyek mind tapsoltak az előadásnak: még magam is.
– No hát kezemben volt már a korpusz delikti! folytatá a hős amazon. – Hát nem jól sejtettem? Hát nem az volt az adressere irva «Fischerin-du-kleine». És aztán a szállása világosan kiirva: «Sertéshajcsár-utcza 26/B. II. udvar, 3. emelet, 47. ajtó».
Általános elszörnyedés moraja zsibongott végig a társaságon.
A ridikül megnyilt, Hesperis ujjai elővonszolták rejtekéből a bűntanujelt.
Itt van! Tessék a borítékot nézni! (Azt kézről-kézre adta.) De hát még a tartalom! (Azt nem bocsátá ki a kezéből.) «Drága angyal! Bocsáss meg, hogy ezuttal nem küldhetek neked pénzt; mert a tettleges hatalom zár alá vetette a kasszámat.» – «Tettleges hatalom?» Ez bizonyosan én vagyok! De hát hallott már valaha ilyet ember, hogy egy férj a feleségét «tettleges hatalomnak» nevezze? «De mihelyt megkapom a salláriumomat a mappázásért a bürótól…»
– Ahá! – kiáltott közbe Fritillária, – ezt úgy mondják a németek, hogy «ein Geld, wovon die Frau nichts weisz». Ugy-e bár, jogtanácsos úr?
Hesperis folytatá a levélolvasást.
«… azonnal sietek igényeidnek eleget tenni. Addig is 10000 cs. cs. cs. – A te elbűvölt Nikiczád.»
«Nikiczád!» Itt van! Tessék! Még egy poczát is ejtett a neve mellé.
S azzal odatartotta az orrom elé a veszedelmes levelet.
– Tessék! Tessék! Önnek a testi-lelki barátja! A gyönyörüséges mákvirág! Nos hát mit csináltam? Mit gondol, uram?
Minthogy kérdezett, felelnem kellett rá.
– Rohant kegyed a Nikkelre haragvolkánjának egész lávakitörésével.
– Azért sem találta el! Rohantam, de nem a Nikkelre, hanem a sertéshajcsár utczába, a Fischerin-du-kleinet fölkeresni.
– Vitt magával egy üveg vitriolt, meg egy staniczli paprikát.
– Azért sem azt vittem. Hanem elvittem magammal a Nikkelnek a lefoglalt pugyillárisát.
– Mit fogunk hallani?
– Igen is, a pugyillárisát. Itt van a ridikülben. (Azt is megmutatta.) Otthon találtam a frajlát. Bizony mondhatom, hogy nappal nem olyan szép, mint gázvilágításnál. Tele az arczbőre ebagákkal. (Mitfresser.)
– Ez a szinpadi festéktől van – szólt közbe szakszerüen Fritillária.
– Óh bizony attól nem támadnak ebagák az arczon, – protestált még szakértőbben Passiflora. – Nézzék meg az én arczomat. (Neki nappalra is ki volt festve az arcza.) Csakhogy nem szabad a festéket vizzel lemosni, hanem arczkenőcscsel kell ledörzsölni.
– De legkevésbbé szabad azt lenyalatni! – kiáltá mérgesen Hesperis, aki dühös volt a miatt, hogy az ő érdekes előadásait ilyen haszontalan intermezzóval szakítják félbe. Az öltözet is nagyon sófel volt. Hogy mondják azt magyarul, hogy «schofel»? (Ezt a kérdést hozzám intézte.)
– Sunda.
– No hát sunda volt. Arra is alapos oka volt. Az elegans toalettjei mind a tisztítóban voltak.
– Így hivják a fiókzálogházat, – magyarázám én.
– Tudom. Én hát rövid proczesszust csináltam vele. Megmondtam, hogy ki vagyok. Köszönöm, nem ülök le. Nem fáradtam el. Még csak ezután akarok elfáradni. Megmutattam neki a levelet, amit röptiben elfogtam. «Magának pénzre van szüksége, de az uramnak a tárczája nálam áll. Itt van, tessék! No hát adok én magának pénzt. Ha maga én nekem azokat a leveleket, amiket a Nikkel magához irt, mind egy szálig kiszolgáltatja, hát én magának adok rögtön húsz forintot».
– Ah! Ah! Húsz forintot! – hangzott az elcsodálkozás fölkiáltása minden ajkról.
– S nem utasította vissza a «drága» angyal ezt a kinálatot nagy indignáczióval? – bátorkodtam én a vért szagolt tigristől kérdezni.
– Mit? Indignáczióval? De a két füléig szaladt a szája örömében. «Itt van! Tessék kikeresni» – szólt nevetve s azzal fölnyitott előttem egy nagy bolond kuffert. Kérem, az telides tele volt mindenféle szinű levelekkel. Hiszen ha azokat mind eladhatná húsz forintjával, hát herczegnő lenne belőle. Szerencsére a Nikkel levelei mind legfölül voltak. Még is nem igen régi lehet a viszony. Összeszedtem valamennyit. Így is tíz darab volt.
– Két forint darabjáért! «Olcsó» angyal, – dörmögém oda.
– Odadobtam neki a pénzt – folytatá Hesperis. – Azt sem mondtam neki, hogy «szervusz». Hanem ő, a szemtelen! még azt mondta, hogy a «viszontlátásig!» Itt van mind a tíz levél! A tizenegyedik az elfogott. Én még a konfortébliben elolvastam valamennyit.
Ezzel előhuzgálta a leveleket a ridikülből s lerakta őket sorba az asztalra, mint mikor az ember pasziánszt készül játszani.
– Most csak a megszólításokat olvasom föl belőlük kegyeteknek. Tessék ide hallgatni. – «Imádott bálványom!» – «Ragyogó csillagom!» – «Egyetlen muczuskám!» – «Napok napja!» – «Bujdosó tündérem!» «Kicsikém.» – «Üdvem angyala!» – «Mennyei tünemény!» – «Királyném!» – «Majmocskám!» – Ez az utolsó, ami megöl. Így csak engemet szokott szólítani. Hát még a tartalom? – Azt majd máskor. Ezt egyenkint kell végig olvasni, hogy az ember alaposan megítélhesse, mekkora pokol lakik egy férfi szivében!
– Hát aztán mi történt? – rebegém én a félelem kiváncsiságával.
– No azt el lehet képzelni, hogy rohantam a levelekkel haza.
– S mit tett Nikkel?
– Hogy mit tett Nikkel? Hát azt tette, hogy a válla közé húzta a fejét s engedte a hátát üttetni. De attól is az én kezem fájdult meg, nem az ő háta.
– No én nem azt tettem volna az ő helyzetében.
– Hát mit?
– Hanem ezt ni.
Azzal fölugrottam a székemről s szaladtam az ajtó felé.
De ugyan megjártam vele; mert az ajtóban szemközt találkoztam Iringóval, aki egy theáscsészékkel tele tálczát hozott a két kezében; az elbarrikádozta az utamat s azzal a sok asszonyszemély visítva utánam rohant, csakugy csattogott a tenyerük a hátamon. Amarillis, Fritillária, Passiflora, Hesperis, kiki lerótta a régi tartozását, az utamat álló Iringó pedig kárörvendően nevetett, «üssék, üssék! úgy kell a gazdának». Végre én is megharagudtam, szembe fordultam velük s erőszakot használva erőszak ellen, sorba csókoltam valamennyit. Erre aztán visszavonultak. – Csak Pálma maradt az asztalfőn ülve, istennői flegmájával.
No hát tessék! A szegény Nikkelt megverik azért, mert kihagyja sütni magára az egész turpisságot, engem meg azért püfölnek el, mert nem hagyok magamra kisütni semmit.
Hesperis pedig az egész város békességét fölforgatta azokkal a szerelmes levelekkel. Járt velük házról-házra, ahol csak asszony ismerőse volt; elragályosította a féltést minden eddig békében élő házastársra; háborut indított a két nem között ezzel a csatajelszóval: «nincs hű férj a világon!» – úgy, hogy a szegény fenyegetett férjek már deputáczióba készültek járulni Csatári Grósz Lajoshoz, az országos egészségügyi bizottság elnökéhez, hogy vegye alkalmazásba a szükséges rendszabályokat ez epidemia ellen, ami úgy terjed, mint hajdan a konvulzionérek vitustáncza. Egy férj sincs biztosítva az ellen, hogy egy éjjel levágják az orrát s aztán szaladgálhat ezüst orral a világban.
A SZERZŐDÉS.
Hanem hát ez mind tréfa dolog és nevetni való. Apró sánzonett énekesnők, kicsi ballerinák utáni appetitus mind olyan muló baj, ami jóllakás (meg gyomorelrontás) után elmulik. Csak olyan kedélynátha ez, amit nem kell gyógyítani. Hányszor láttam én már budapesti városatyákat Bécsbe járni deputáczióba, akik estenkint összebeszéltek, hogy itt meg ott fognak mulatni (a Práterben); soh’sem mentem velük; nem szeretek a más poharából inni; aztán mikor hazakerültek, megint olyan jámbor családapák lettek, mint azelőtt voltak.
Hanem mikor valaki olyan helyzetbe jut, mint én, egy félretérés miatt az egyenes utról, az aztán a nehéz állapot.
Nekem az első lépésnél meg kellett volna gondolnom, hogy mi lesz abból idő jártával, ha én egy ilyen ártatlan léleknek a sorsát, mint Viola, a magaméval összekötöm?
Ez az egész lelkével csügg rajtam, egészen föláldozza magát értem. S mit adhatok én neki ezért cserében?
Pénzt?
Igaz, hogy az nekem van bőséggel. Pénz, amiről az asszony nem tud semmit. Pénz, ami nekem csak egy névaláirásomba kerül.
Komisz, alávaló lelkületü férfiak mondhatják azt, hogy hiszen ez az ekvivalens, de én nekem érzékeny kedélyem van. Rám nézve álomrontó az a gondolat, hogy én egy leányt föláldozok a magam gyönyörüségének, kilátás nélkül, hogy ezért valaha kárpótoljam, hogy valami czélhoz eljuttassam.
És amellett Violának nagy ambicziói voltak, amiknek ő előttem kifejezést is adott. Művésznő is akart lenni – és még más: «nő».
Három évig volt már Fritillária tanítványa; hangszerének minden művészetét eltanulta. Többször föllépett már nyilvános hangversenyeken, Budapesten és Bécsben s a zenekritika igen kedvezően szólt felőle.
Egy ilyen bevégzett művészi tehetség csak nem azért jött a világra, hogy én velem játszék duettet – hallgatók nélkül.
Nem szerettem róla gondolkozni.
Egy látogatásom alkalmával különös jó kedvében találtam Violát.
– Nézze csak, milyen Haupttreffert csináltam ma.
– Ah! A vöröskereszt sorsjátékon?
– Nem. Egy szerződést kaptam egy külföldi imprezáriótól, aki művészi körútra akar velem vállalkozni, Bécs, Berlin, Páris, London, Szentpétervárra; azután a tengeren túlra, Newyork, Chicago, Philadelphia, Boston, San-Francziscoba. A szerződés három évre szól, első évben hatezer, másodikban hét, harmadikban nyolczezer forintra, szabad utazás és élelmezés mellett.
Igazán meg voltam döbbenve. Hisz így egészen elveszítem Violát. Csak nem járhatok együtt vele a világot körülutazni. Pedig, hogy ez így fog következni, az előrelátható volt. Egy nagy tehetségű művésznő csak nem azért tanul gordonkázni, hogy egy pesti hölgyzenekarban állandósítsa magát, hanem azért, hogy a művészetét a kerek világ előtt ragyogtassa.
Főtt a fejem ettől a gondolattól.
– Hadd lássam azt a szerződést – mondám neki.
Kivette a szekrényéből s átadta.
Formaszerű szerződés volt, két példányban, közjegyző által hitelesítve.
Hanem aztán egyszerre visszakaptam a lelki ruganyosságomat, a mint a szerződést aláirt imprezárió nevét megpillantottam.
– Ah! Entenfusz uram!
Azzal az asztalhoz vágtam a szerződést.
– Ez az a bizonyos mosziő Antanfü.
– Hogy ne ismerném? Ez egy országos csaló, a ki a művésznőket behálózza, aztán kiszipolyozza. Én már egyszer kiverettem innét Budapestről csalárd manipulácziók miatt. Ezzel nem szabad magának szerződésre lépni, mert ez magát megcsalja, kirabolja, még a becsületétől is megfosztja. Ez egy swindler!
Viola sirva fakadt.
– Pedig én már úgy örültem ennek a szerencsének.
Szerencsének nevezte azt, hogy engem elhagyhat.
– De hát mi lesz így belőlem? örökké iskolába fogok járni? örökké az ön nyakán fogok élődni? Soha sem lesz nevem?
Nagyon megesett rajta a szivem.
– Várj egy pár napig; akkor megmondom, hogy mi lesz belőled? Addig tartsd függőben a szerződést.
E pár nap alatt likvidált a szindikátus egy kőszénbánya-vállalatban, melynél nekem negyvenezer forint nyeremény jutott. Olyan pénz, a miről az asszony nem tud semmit.
Harmadnap meglátogattam Violát a szállásán.
– Most én hoztam neked egy szerződést aláirás végett. Te megveszed ezt a házat, a melyben lakol, negyvenezer forintért. Akkor aztán lesz valami czímed. «Házbirtokosnő». Elfogadod?
Viola széttépte az imprezárió szerződését s aztán a keblemre veté magát és átölelt. – Hát mégis csak meg tudtam őt tartani.