KEHIDA.
I.
(Diák-koromban. – A berek. – Viszontagságaink. – Kehidára érünk. – Hogy tanitották a kálvinista gyereket ötven év előtt?)
Valamikor valami semmiséget irtam már Kehidáról. Deák Ferencz emléke által megszentelt föld ez. Mikor Deák Ferencz meghalt, hirlapiró barátaim kérelmére akkor rajzoltam betükbe Kehidáról néhány szállongó jegyzetet. Régen is volt, kevés is volt akkori irásom. Deák emléke többet érdemel s most, a mikor születésének századik éve is elmult már, a nemzet is többet óhajtana. Most hát, a mit tudok, mindent elmondok Kehidáról.
Kétszer láttam a kehidai kastélyt.
Első látogatásom elég különös volt. 1854-ben történt. Pápai diák voltam, fiatal surján gyerek. Társam is volt. Dus János szintén pápai diák. Gyalogszerrel tettük meg az utat. Az apostolok lovain, vagy latinos szóval: per pedes apostolorum, mint a diákszójárás mondja.
Pacsáról kellett volna mennünk Zala-Apátiba s onnan a Zala folyó jobb partján föl Csányba. Ott meg kellett volna néznünk Csányi Lászlónak, a nagy vértanunak egykori uri tanyáját, lelkünkbe kellett volna szednünk helyi emlékének dicső és szomoru hagyományait, s onnan kellett volna átmennünk Kehidára a haza bölcsét meglátni, s nála tisztelkedni. Oda Kehida már csak egy ugrás, alig négy-öt kilométer.
Gyerekember, diákember nem hord magával katonai térképet, nem térkép után szabja meg utja irányát. De nagy gondossággal még csak nem is kérdezősködik az uton, utfélen talált emberektől, hanem a helyett nagy bizton, bátran, találomra nekimegy a – bereknek.
A hogy mi nekimentünk.
Hegyen-völgyön, erdőn-mezön, tüskön-bokron keresztül törtetve, egyszerre csak előttünk állott a Zala-völgye. Valahol Hosszufalu körül, a domb tetejéről jól láttuk a Zala völgyének sürü, fekete erdejét s azon túl nem messze a másik part hegyoldalán egy kis falucska házait.
Egerfa volt az az erdő. Az egerfát mezőföldi létemre is ismertem már, de erdős sürüségben még sohase láttam. Valamint a sötét fekete posztó: ugy terült el, ugy huzódott végig a völgyön. Viznek, vizfolyásnak nyomait se láttuk. Hol van hát itt a Zala-folyam?
Leszálltunk az erdőszélbe. Süpedt lábaink alatt a buja fű. Fényes, juliusi nap volt felettünk, de azért a berek mélye sötétnek látszott, mint az éjszaka.
– Ezen a berken átmegyünk János. Ezt nekem látnom kell belül is.
– Csakhogy én át nem megyek.
– Nem-e? No hát le a kalappal és a dolmánynyal!
Ez a szó azt jelentette: birkózunk!
Az én Dus János barátom keményfejü falusi gyerek volt Őcsényből vagy honnan való, Tolnavármegyéből. Egy osztálylyal előttem is járt a kollégiumban, egy vagy két évvel idősebb is volt, sehogy se akart nekem, kisebbnek, mindenben szót fogadni, – vitázott és konok volt gyakran.
Ám ha az ember hosszu utra indul; társával békességben kell lenni. Ha pedig nézetük eltér valamiben: akkor se szabad örökösen feleselniök, hanem valamely módon rögtön el kell dönteniök a vitát. Nehogy kedvetlenség, összeveszés s utközban való elválás következzék. Mi hát a döntésnek azt a módját választottuk, hogy birkózunk. A ki győz, annak szava lesz az igaz. A ki fekszik: engedelmeskedni tartozik.
Egy szempillantás alatt ledobáltuk a kalapot, táskát, botot, dolmányt magunkról s szabályos módon összekapaszkodtunk. S ugy vágtam bele János barátomat a térdig érő harmatos fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. Igy döntöttük el másnap azt a kérdést is: vajjon fölmászunk-e Tátika várának magas ormaira?
Nos, hát átmegyünk.
Csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megcselekedni.
A berek magas, fekete egerfái sürün álltak egymás mellett. A folyó apadóban volt nyári alacsony vizállással, az ártérben a fák alatt tehát nem volt viz. De az ártér fenekén még se lehetett járnunk. Nem azért ám, mert nyirkos volt s itt-ott az iszap süppedékébe elmerültünk volna. Hanem azért is, mert ez az erdő őserdő volt, mely fejszét még nem látott, embernyomot még nem ismert s azon kivül vizi erdő volt, mely gyökereinek csak hegyével bujt a föld alá, gyökereinek óriási ágazata embermagasságnyira fent volt a levegőben.
Ma a Zala-berke már szabályozva van. A nagy sötét egerfa-erdők eltüntek mind. Nyomukat se találom Kehida és Csány alatt. Zöld mezők, buja kaszálók, itt és amott kákás, gyékényes, csuhus, csádés foltok terülnek el az erdők helyén. Öreg emberek tudják csak, milyen volt hajdan a berek.
Meglehet, mi épen a legvadabb helynek vágtunk neki véletlenül.
Fejünkkel egyenlő magasságban kezdtek a fagyökerek elágazni. A gyökerek alatt bujkálnunk lehetetlen volt. Egyik vastag gyökérágról a másikra ugy kellett átmásznunk, mint a majomnak, vagy a mókusnak, vagy a gébics-madárnak. Csakhogy a majom, mókus, gébics-madár ugrik, szálldos, röpülni tud, mi pedig ezt mind nem tanultuk a pápai kollégiumban. S aztán az elaggott, elrevesült, kidőlt vén fák ott feküdtek előttünk keresztül-kasul a fenéken, a gyökérágakon s az élőfák oldalán. Némelyik ugy tele volt gombával, hogy a szine se látszott. Ha rá léptünk: kettédurrant alattunk s mi estünk, zuhantunk le a fenékre. Az élő fák gyökere körül imitt-amott a megrekedt iszaptól apró sziget támadt. Ezt benőtte a páfrányok, sások napfénynemlátta iszalagok sürü sövénye. Alig tudtunk rajta áttörtetni. Kezünk vérzett, ruhánk szakadozott, Kalapunkat tizszer is elvesztettük, megint megtaláltuk. Utálatos férgek, csuszómászók, kigyók, békák nyüzsögtek a lábunk alatt. Akkora csiborokat sohasem láttam, mint itt. A bögölyök és dongók mindenféle szinben majd kiverték a szemünket. A szunyogok, kérészek és szitakötők százféle faját vertük föl déli pihenőjükből s jöttek ránk, mint a felhő. Vidrák, patkányok, teknősbékák osontak el lábaink alatt. Néhány szarka folyton kisért bennünket a fák tetején s kaczagott fölöttünk szakadatlanul. Bizonyos, hogy ők még nem láttak pápai diákot a berekben.
Végre világosodni kezdett kelet felől. Láttuk, hogy az erdő széléhez közeledünk. Vidámabban törtettünk előre. Az én Dus János barátom is félben kezdte már hagyni a káromkodást.
Pedig nem az erdő széle volt az, a honnan világosodott, hanem az erdő közepe. Ott a Zala-folyó igazi ágya. Eddig csak az ártéren bukdácsoltunk. Most értünk csak a folyóhoz. Mikor békességes indulatban van; akkor megfér nyugodtan az ágyában.
Kiértünk a berekből a napvilágra. A mindenféle illattal terhes sötét, fojtó levegőtől megszabadultunk. Az izzadság folyt rólunk a sok küzködés és famászás után. Olyan jól esett az isten napvilága. Vagy egy ölnyi szélességben száraz gyepes partja volt a folyónak. Pihenni ledőltünk a pázsitra.
Csak azután jutott az én János barátom eszébe, hogy ime most már hát mit csinálunk? A folyón hogy tudunk átmenni? Föl északnak, s lefelé délnek a folyó mindenütt egyenlő széles. Zavaros a vize, de mindenütt fénylik folyásának csikja. Ő uszni nem tud. A vize mély. Gázlónak, malomnak, hidnak, bürünek, zátonynak se föl, se alá semmi nyoma.
Kedve lett volna visszafordulni arra a veszett utra.
– Nem ugy lesz az János! Hanem vagy jösz velem előre szó nélkül, vagy birkózunk megint.
Nem volt kedve birkózni. Hanem e helyett abban állapodtunk meg, hogy levetkőzünk, mintha fürödni akarnánk. Én tudok uszni, tehát először átszállitom a tulsó partra a magam ruháját és utravalóit. Azután átszállitom az övét. Végül átszállitom őt magát.
Igy is lett. A folyó mély vize hét-nyolcz ölnél nem volt szélesebb. Fél kézzel uszni, s fél kézzel a ruhacsomagot szárazon tartani nem volt nagy dolog. Utoljára belemarkoltam János barátom tarkójába s őt is átvonszoltam szerencsésen.
A baloldali berken át csak oly nehéz volt az utunk, mint a tulsó parton. De a berek itt már nem volt olyan széles. A mikor kiértünk, kis falucska állott előttünk északkelet felé.
– Micsod falu ez?
– Szent-György-vár.
Nagy könnyelmüséggel ott se tudakoztuk ki teljes biztonsággal az utat se Keszthely felé, se Kehida felé. Nem vallottuk kárát. Mert a mint egy-két órán át hegyen-völgyön kóboroltunk: egyszer csak egy kopasz domb tetejéről csodálatos szépségü völgy nyilott ki előttünk. Az a völgy a Héviz völgye.
Messze délnek és délkeletnek végtelen mezők ragyogó zöldje tele utakkal, csapásokkal, óriási jegenyék egyenes soraival. Szemközt és észak felé sötét, magas erdők. Fölöttük Rezi büszke vára. Napkelet felé a távolban, Keszthelyen túl a Balaton szőlőkoszoruzta magas partjai.
Lábunk alatt alig egy vagy két száz lépésnyire kis tavacska. Partjain gulya legelész s néhány terebélyes nyárfa álldogál. Lementünk a tó partjára, ott heverészett a gulyás.
– Micsoda tó ez, atyafi?
– Ezt se tudják az urak? Ez a Héviz.
Ma világhirü fürdő, csodája a természetnek. Akkor még ismeretlen pocsolya. De a környék bénái, betegjei, nyomorékjai akkor is ismerték már csodatevő erejét s ünnepnapokon elvánszorogtak oda fürödni. Vittek magukkal enni-innivalót, mert ott bizony nem tanyázott egy teremtett lélek se állandóan.
Fáradtak és éhesek voltunk, mint a farkas. Nem volt már messze az alkonyat se. Valami csárdához igazitott bennünket a gulyás. A Diósi-csárdához. Ott pihentük ki magunkat s hajnalban onnan indultunk Kehidára.
Elfeledtem már, merre és miként ballagtunk Kehida felé. Emlékezetes kalandunk nem történt ez utban, másként nem feledtem volna el. Emlékeztem, hogy Zala-Csányt csak a Zala keleti partjáról láttuk nem nagy távolságból. Kustánynál mentünk át a Zala hidján. Arra is emlékszem, hogy Kustányban nagyon megbámultam egy ódon faragott képet, mely ott állott, a hol az utczára lefordul az út a hid felé. Feszület volt-e, szent volt-e: ezt se tudnám megmondani. De régi volt, kopott, viharverte, mint Petőfi buczkai kőszentje, melyet a Kutyakaparóban énekel meg. Ez a gyönyörü költemény jutott eszünkbe a kustányi szent láttára. De ennek még se volt nyakába kopott tarisznya akasztva, mint a hogy Petőfi látta a buczkai kőszentnél.
Jó fölöstököm-idő volt, a mikor a kehidai kastély bejárójához értünk. Kapuja nem volt a kastély udvarának. Még ma sincs. Mostani uraságai is folytatják a régi jó szokást. Még most se kell a kapusnak csöngetni, ha jóravaló ember a kastély vendégszeretetét akarja élvezni.
Bizonyos szorongó érzés lepett meg, a mikor arra gondoltam, hogy most mindjárt ott kell állanom a nagy ember előtt, a haza bölcse előtt, a ki megmaradt a nagy harczok förgetegéből s a kinek nevét mindenütt ismerik s tisztelettel emlegetik, a merre magyar lakik a föld kerekségén. Pápai professzoraink ugy emlegették mindig, mint isteni csodát, mint valami kijelentést, mint a nemzet gondviselését. S most nekünk eléje kell állanunk, üdvözölnünk kell őt s meg kell mondanunk: miért kerestük föl? Vajjon mit mondjunk hát? Miféle szóval kezdjük beszédünket? Vagy egy szót se szóljunk, hanem kezet csókoljunk neki?
A kálvinista gyereket másként nevelték akkor, mint a milyen a mai általános nevelés. Az isteni félelem s a szülők tisztelete volt a gyereknek fő erkölcse. De azután nyomban következett az öregek, elüljárók és érdemesek tisztelete. Ez az erkölcs is oly fontos volt, mint az isteni félelem. Alázattal, tisztelettel, hódolattal kellett tekinteni minden érdemes emberre. Kalaplevevéssel s szóbeli köszönéssel kellett üdvözölni jó eleve. Utjából ki kellett térni. Eleibe tolakodni nem volt szabad. Szóba állani vele nem lehetett: csak akkor, ha ő ugy akarta. Komolyan, tisztességesen kellett előtte megállani, szeme közé nyugodtan nézni s kérdésére egyszerüen, okosan, igazán felelni. Feleselni, bizonykodni istenért se lett volna szabad. A nagyobb életkort ugy kellett tekinteni, hogy ez már maga is érdem. Az ősz haj, ősz szakáll már méltóság. Isten azért engedte élni az öregeket, mert arra méltóknak tartotta őket. De ha érdemesek nem lettek volna rá: bizonyára nem lettek volna méltók se. Ha gróffal, püspökkel, papi emberrel, egyházi, vagy világi előljáróval, a hatalom tisztségeinek viselőivel találkoztunk: ugy néztük, mint a tüneményt. A hogy ma szokás a király előtt: ugy kellett akkor viselkednünk minden korosabb és érdemesebb ember előtt.
Az pedig nyilvánvaló, hogy a gyereknél mindenki korosabb és érdemesebb. Ám a gyerek vére pezseg; hajtja őt ugrálni, dalolni, játszani, ficzánkolni, mint a macskakölyket vagy a kecskegidát. De érdemes ember jelenléte mindezt megakadályozta. A vásott kölyök szinte irtózott már gyakran minden érdemes, koros, derék embertől. Sokallta a számukat. Bárcsak ne lennének olyan sokan. Kerülte is őket, a mikor és a hol lehetett. Az meg már ugyancsak ritkán jutott eszébe, hogy ő maga keresse fel őket.
A miként mi Deák Ferenczet. A nagyot, a bölcset, a nemzet szeme fényét, s különös dicsőségét. A kinek minden cselekedete virtus és minden szava szentirás. A ki nyomban észreveszi, hogy mi csak tacskók vagyunk, – tudatlan, tanulatlan diákgyerekek, a kiknek szájából minden szó esetlenül jön napvilágra. A ki a mellett még nagy ur is, kastélyban lakik, uradalma van, zsinóros hajduk szolgálják.
Hogy merészkedjünk mi szine elé kerülni.
Tiszteletére jövünk? Ád is ő arra valamit. Hiszen a nádorispán is, a király is megtiszteli őt, a zászlós urak és az egyházi fejedelmek mind szerencséjüknek tartják, ha közelében lehetnek. Mi hát ő neki két pápai diák tisztelgése?
Csány irányából jöttünk a kastély felé. Az utczáról derékszög alatt fordul jobbkéz felé a kastélyhoz vezető feljáró út. Balkéz felé tisztilak, cselédlakások, ólak, csürök, gazdasági műhelyek, egész csoport épület. Gyerekek, ludak, kutyák őgyelegtek az udvarokon. A fordulónál egy kis szabad tér.
Megálltunk azon a téren. Oda támaszkodtunk a park keritéséhez. Föltekintve a dombra, megláttuk a kastély udvarát. Ott fogott el bennünket a szorongó érzés. Vajjon fölmenjünk-e hát? Ne forduljunk-e vissza? Nem illetlenség-e tőlünk oda járulni a nagy ember elé? Dus János barátom még jobban szükölt, mint én. Én se kastélyban növekedtem ugyan, az én apám háza is csak szerény nemesi kuria volt, de rokonaim közt legalább volt néhány, a kinek kastélyban teltek napjai és örömei s a kiknél egyszer-másszor több-kevesebb időt töltöttem. De az én János barátom, ő az őcsényi szegény nótáriusnak vagy kálvinista rektornak volt a fia, ő bizony nem szokott hozzá a kastélyhoz, s aggódva tekintgetett annak udvarára. Ugy érezte magát, mint a pusztai eb, ha városba vetődik. Hová fusson itt, ha megszoritják?
– Ejh, mit akarsz János? Ha már itt vagyunk!
Fogtam a zsebkendőt, letöröltem arczomról a port s leporoltam kalapomat, csizmámat s kabátom elejét és hajtókáját. Éppen eképen cselekedett utánam János barátom is.
Előre!
II.
(A kehidai udvar. – Az öreg szakácsné. – A szobák. – Az oltár. – Az eltünt feszület. – A tüzszerszám régen. – A konyha. – A gazdasági könyvek. – A régi uraság gazdasága.)
Fölballagtunk a dombra a kastély udvarára. A fölvezető út ma is éppen az, a mely akkor volt, csakhogy most sárga apró kavicscsal van behintve, akkor pedig nem ugy volt s most az utat szegélyző keritések nem avultak, hanem ujak, diszesek és föstöttek.
A kastély udvara ugyanaz, de még se olyan.
Az udvaron negyvennyolcz év előtt hét vagy nyolcz szál magas akáczfa zöldelt egy csoportban. Lehettek huszonöt-harmincz évesek, tehát 1825–30 körül ültethette őket Deák Antal. Akkor jött különösen divatba túl a Dunán az akáczok ültetése. Csak az urak hozták divatba. A köznép sokkal később kezdett hozzá. Sőt Kehida vidékén nem is igen kezdett hozzá. Igaz, hogy ott a tölgy, a cser, a bükk, a szil, a hárs, a dió, gesztenye és nyárfa sokkal szebb növésü. Az akáczok alja nem volt gyepes a kastély udvarán, hanem a fák tövénél öt vagy hat törzsök-ülőke volt. A mi azt bizonyitotta, hogy az ispán, a szakácsné, a hajduk és a leányok oda szép időben, estéken és délutánokon ki szoktak telepedni, kivált ha az uraság nem volt otthon s ott pipázással, tereferével töltötték az időt.
Ma az akáczfa-csoport helyén gondosan ápolt gyönyörü virágszőnyeg van üvegházi délszaki virágokkal. A szőnyeg melléke s köröskörül az udvar tiszta kavicsburkolattal bevonva. 1854-ben még a régi kor egyszerüségét, 1903-ban pedig már az ujabb műkertészet izlését mutatta az udvar.
Senkit se találtunk az udvaron.
Egy öreg kutya jött elő valahonnan s szaglálgatott körülöttünk. Valami vizsla és kuvasz keverék-fajta. Néha-néha vakkantott egyet rekedt hangjával, de nem ellenséges indulattal, mert a farkát csóválta. Hanem azért, hogy hirt adjon a kastélybelieknek, hogy ime látogatók jöttek, idegenek, valaki jőjjön ki őket elfogadni.
Meg is értették a szavát. A konyhatáji tornácz ajtajából kinézett egy fiatal paraszt szolgáló leány, de ismét visszaugrott. A másik pillanatban kijött elénk a szakácsné. Éppen a kezefejét törülgette házi vászon szakasztó ruhával. Java idejebeli asszony.
– Mi tetszik az ifju uraknak?
Elmondtuk. Pápai diákok vagyunk. A tekintetes urat akarjuk meglátni és megtisztelni. Semmi más dolgunk nincs. Azután megyünk tovább Tátika várába, Rezi várába. Csobáncz várába, Szigliget várába. Ha már erre járunk, a tekintetes urnál tisztelkednünk kell. Ha ezt nem tesszük: vissza nem mehetünk a kollégiumba. Oda lesz minden becsületünk.
Meghallgatott a jó asszony békés türelemmel.
– Jaj kedves ifju urak, köszönjük a szives jó indulatjukat, a tekintetes ur nagyon örülne ennek, el se eresztené az ifju urakat, de bizony nincs itthon, elment már a mult héten Balatonfüredre, nem is tudjuk, mikor jön haza. Hanem egy-két hét mulva bizonyosan itthon lesz és akkor tessék erre fordulni.
Összenéztünk János barátommal. Nagy kő esett le a szivünkről, de mégis elkedvetlenedtünk, hogy czélunkat el nem érhettük, a haza bölcsét otthonában nem láthattuk.
A jó asszony látta zavarunkat s talán feltünt neki szótlanságunk.
– Tessék ifju urak beljebb kerülni, egy kis fölöstökömmel szivesen szolgálok.
Jól esett a jó asszonynak ez a szives vendégszeretete. Látszott belőle a házi szokás. Kapu, cseléd, házi eb mind szives, mind jóképü a vendéghez. A hogy az uraságtól tanulták.
A fölöstökömöt nem fogadtuk el, de azt megkérdeztem, vajjon nem nézhetjük-e meg a szobákat és a kastély körüli parkot?
Szivesen megmutatott mindent. Közben bevetődött valahonnan a hajdu s a parkban már ő vezetett a kastély körül.
A kastély belső beosztása azóta nem változott. Ma is olyan, mint százötven év előtt volt. Mint a hogy Deák Ferencz használta. Legalább kevés a változás az egyes lakószobák és egyéb helyiségek használatában.
Régi szabásu a kastély. Nem főurak, hanem falusi előkelő nemesek szokott kuriája. Derékszögben hajlott földszintes épület elég magas, de bizony nem tulságosan magas szobákkal, s jó magas zsindelyes tetővel, s a tetőn nagyszámu kéménynyel. A Zala-völgye télen kegyetlenül hideg. Hidegebb a Bakonynál. Az északi szél szabadon süvölt rajta végig Türje felől, Szent-Grót felől. Nincs utjában semmi. De a kehidai kastély egészen utjában van. Szomszédja nincs az épületnek, bizony ott keményen kell télen át füteni a szobákat és csaknem mindan szoba fütőlyuka után kell lenni kéménynek. Tüzelő pedig elég van. Ott az urasági nagy erdő. Fát eladni ugy se lehetett a mult század első felében. Nem volt semmi ára. Mindenkinek volt elég tüzelője. A berek is adott eleget. De azért mégse volt tanácsos magas szobákat épiteni. Télen át folyton didergett volna bennük az ember. A szellőztetés nem adott gondot. A szomszédtalan falusi házak ajtaján, ablakján és falain ugy keresztül jár a szél, mint a nádsövényen. Ugy kiviszi még a pipafüstöt is, hogy az ember a szagát se érzi.
Az épület egyik szárnya kelet-nyugat irányban fekszik. Van rajta a sarokszobával együtt öt szoba.
A szélső szoba jókora nagy helyiség. Két ablakja a falu felé néz. Ez volt Deák Ferencz hálószobája. Megnéztem jól.
Az egyszerü teritős ágy a szoba déli sarkában állott. Fölötte valami szentkép-féle, régi elbarnult föstvény, kerete is sötét. Ezenkivül két nagyobb olajföstvény az ajtó mellett a falhoz támasztva. Ezeket valami ok miatt leakasztották szögjükről. Ugy rémlik előttem, mind a kettő női arczkép volt, a család elhalt tagjait ábrázoló.
Asztal, négy ülőszék a fal mellett, mosdóeszközök, kétajtós ruhaszekrény s egy zsöllyeszék a maguk helyén. Ez a zsöllyeszék alighanem az volt, melyről utóbb nekem Deák Ferencz sokat beszélt, melyet két év előtt, 1852-ben vett Bécsben maga s mely most a Nemzeti Muzeum Deák szobájában van.
Jó nagy kályha a szobának a folyosó felőli sarkában. A kályha kivül fütő.
Ugyan a folyosó felül a szoba szélső sarkában egy fülkeszoba, melyet alkóven néven ismer a világ s melyet a magyar ember túl a Dunán vakszobának nevez, minthogy se ajtaja, se ablakja. Ez a vakszoba a folyosóból van elvéve. Területe 10–12 négyszögméternyi lehet.
Ennek története van.
Ez imádkozó hely. Kis házi kápolna. Ezt a haza bölcsének egykor csodaszép öreganyja, Hertelendy Anna rendezte be imádkozó helynek 1790. körül, a mikor Kehidára ment állandó lakásra. Addig Söjtörön, Kőszegen, Bécsben s egyéb birtokain lakott, de a mikor viharos élete elcsöndesedett: lelke elmerült az áhitatban, oltárt állittatott föl a vakszobában s egy fekete fából készült nagy feszületet is állitott föl a sarokban, rajta a keresztre feszitett üdvözitővel. A hagyomány szerint órákon át szokott itt térdepelni s imádkozni az urasszony.
Ez a feszület most is ott volt.
1803-ban halt meg az urasszony tizennégy nappal előbb, semmint a haza bölcse megszületett. Idősb Deák Ferencz rögtön átment Söjtörről lakni Kehidára. Ő se sokáig élt, de a kis kápolnához, oltárhoz, feszülethez nem nyult. Ugy hagyta változatlanul, a mint édes anyja halálával találta. Apja halálakor a kis Deák Ferencz alig volt hat éves, de Antal bátyja már husz éves volt. Ő vette át a kastélyt és a gazdaságot, de a kápolnát és a feszületet ő se mozditotta ki helyéből. Valamint a haza bölcse se, a ki bátyja halála után 1842-től kezdve volt a kastély ura.
Azonban az oltárt én már 1854-ben nem találtam ott, csak a fából faragott nagy fekete feszületet.
Deák Ferencztől 1854-ben gróf Széchenyi István vette meg Kehidát. A nemes gróf nem jött el döblingi kórházi magányából Kehidát megnézni és átvenni. Még neje se jött el, Seilern grófnő. Tisztekre bizták az átvételt. Csakhamar haszonbérbe adták a birtokot egyik tisztjüknek, Kollár Jánosnak. Az ő kezén már megváltozott a vakszoba is. Deák Ferencz hálószobája is. A hálószobából magtár lett, az imádkozó-hely vallásos fölszereléseinek nyoma se maradt s a nagy fekete feszület is végkép eltünt.
Hova lett: senki se tudja. A mikor Baronyi Benedek és Baronyi Ede barátaim 1871-ben gróf Széchenyi Ödöntől a kehidai birtokot megvették: ők már a feszületet nem találták helyén. És nem találták sehol.
Ma Deák Ferencz egykori hálószobája már nem magtár, hanem megint diszes szoba.
Mellette volt a haza bölcsének fogadó és pipázó szobája. Itt egy nagyobb könyvtár is volt, a mikor ott jártam. Lehetett a szekrényben néhány száz kötet, sok régi kötésü, fakult aranyos diszitéssel. Egyenként megnézni bizony nem volt időm. E szobának két ablakja van a déli oldalon a parkra. Van ebben ősi kandalló is. Fekete kőből, egyszerü diszes mű. A mai tulajdonosok fentartják változatlanul. A régi butordarabokból ma már nincs ott semmi. Bőrrel bevont, kissé fakó, kissé kopott pamlag és székek voltak. Dohánytartó-doboz, néhány pipa. Ekkor már nem pipázott Deák Ferencz, csak szivarozott, de azért még tartott pipákat vendégei számára. 1854-ben még nem volt általános divatban a szivarozás. Otthon és falukon a pipa járta és a csibuk. A czigarettázást még senki se ismerte Magyarországon.
Tűz-szerszámáról hires volt egykor ez a szoba, de az egész lakás is. Gyufa nem volt hajdanában, csak 1848 után kezdett terjedni nálunk. E helyett volt az aczél, kova és tapló. A tapló háromféle volt. A pudva a zsidóbőr és a vadüröm. Túl a Dunán a száritott, morzsolt vadürmöt nem igen használták. Ott volt erdő és az erdőn tapló elég. Legbecsesebb, legjobb, legillatosabb volt a cserfapudva. Kellemes volt a zsidóbőr is. Ebből sapkát is csináltak. A pajkosságok közé tartozott az aczéllal és kovával szikrát ütni a sapkába, mikor az az ember fején volt. Csak akkor vette észre az ember, mikor már égett a sapkája, serczegett a haja. Deák csupán cserfapudvát használt. De ebből aztán sokat tartott készletben. Nem minden dohány volt jól égő. Némely mocsaras földi dohányra, mig egy pipára való kiégett, huzszor is rá kellett gyujtani. A bőbeszédü ember egyebet se csinált, ha pipázni akart, csak örökké csiholt. Vett egy csipetnyi taplót, pudvát, zsidóbőrt, vagy ürmöt, ráfektette kovájára s a kovára aztán nagyot ütött aczéljával. Egy vagy két ütésre már égett a tapló. Mulatságos volt az ügyetlen vagy részeg embert nézni. Vagy a kovát tartotta rosszul, vagy rajta a taplót, vagy rosszul ütött aczéljával, vagy taplója volt nyirkos, meghuzódott, óraszámra csiholt, még se tudott tűzhöz jutni. A körmeit is leverte már, mégse boldogult. Nézőinek kaczagására s pajkos kárörömére.
Deák Ferencz nem szerette sötétben vagy félhomályban a tűzszerszámot keresgélni, se pedig, ha pipája kialudt, a tűzszerszámért ültéből felkelni, olvasmányát vagy társalgását félbeszakitani s a szoba másik sarkába vagy másik szobába ballagni. Ez kényelmetlen is, időpazarlás is. Ugy segitett a dolgon, hogy tartott tűzszerszámot minden lehető helyen. A pipázó szobában ott volt mindkét ablakdeszkán, ott volt a kandallón, ott volt két kis asztalon s ott volt az alacson fiókos szekrényen. Ezt a szokását megtartotta Budapesten is, a szállóbeli lakásán, az Angol Királynéban, csakhogy ekkor már gyufatartók voltak az aczél, kova, tapló helyett.
Kandalló!
Elnéztem hosszan Deák Ferencz kehidai kandallóját 1854-ben is s az idén is. Ha ez a kandalló beszélni tudna! Ha elmondhatná mindazt, a mi dévajság, komoly eszmecsere, családi tanács s nehéz hazafigond nyilatkozott az ő közelében! Ha elénk tárhatná harminczöt év történetét, a két Deák életét. Csányi László rajongásait, Wesselényi Miklós és Beöthy Ödön mennydörgő haragját s Vörösmarty álmodozásait! 1820-tól 1854-ig.
Sokat megőriztek a krónikák s a hagyományok, de még sokkal több elveszett a kandalló történetéből örökre.
Abban az időben már a nagy olajos lámpák voltak divatban uri házaknál. De Kehidán nem láttam lámpát, hanem gyertyatartót sokat. Az összes szobákba tizenegyet olvastam össze. Mindegyik széles tálczáju fenékkel s mindegyiken ott feküdt a fényes aczélkoppantó, vagy a mint túl a Dunán nevezik, a hamvvévő. Pedig akkor már se nem a viaszgyertya, se nem az öntött faggyugyertya volt divatos, hanem a Milly-féle fehér gyertya. Deák sohase kedvelte se az olajos, se később a kőolajos lámpát. Kellemetlen volt előtte a szaga mind a kettőnek. S azután a szeleskezü, hebehurgya eszü cselédek kezén veszélyesnek is tartotta.
A pipázó szoba után jött két egyenlő nagyságu valamivel kisebb szoba. Mindegyiknek egy-egy ablakja nyilik a kertre s külön ajtaja a folyosóra. Ma is épp ugy vannak e szobák, mint hajdan. Deák Ferencz a közeli rokon vendégeket szokta ezekben elszállásolni.
A két vendégszoba után jött az ötödik szoba, a nagy sarokszoba. Ennek déli oldali két ablakja még a parkra nézett, de kelet felé a Zala völgyére is el lehetett ablakjaiból látni, azontul a karmacsi és vindornyafoki hegyekre s még távolabb Rezi várára s a vár körül sötétlő Bakony magas erdeire. Az utolsó urnőnek, Hertelendy Annának ez a sarokszoba volt legkedveltebb szobája nappal. Ez volt a kastély diszterme. Itt volt a falon menyecskekori arczképe is, melyet valamelyik bécsi festő 1770 körül festett. Deák csak akkor használta e szobát, mikor vendégei voltak. Mikor ott jártam itt is volt egy kis könyvtár ujabb magyar művekből. Petőfinek első nagy Emich-féle kiadását itt láttam szépen bekötve egy kis asztalon.
Az ezen túl fekvő helyiségek már mind napkeletre néznek.
Deák idejében e sarokszoba mellett volt a konyha. A mai uraságok ezt ebédlővé alakitották át.
Elég nagy volt a konyha, de nem szerfölötti. Látszott, hogy a kastély legfontosabb része nem a konyha volt. A jó szakácsné ide nem akart engem beereszteni.
– Konyha – konyha. Egyik olyan, mint a másik Mit néznének rajta az ifju urak?
Valódi oka mégis az volt, hogy a konyha tele volt a reggeli rendetlenséggel, s a déli főzéshez való készségekkel. A szakácsné kényes volt konyhája tisztaságára s messze vidéki idegeneknek röstelte rendetlen állapotban megmutatni. Mit szólna a pápai kollégium, ha oda is eljutna az ő hire?
De bizony megnéztem én a konyhát is.
Régi falusi konyha, csaknem olyan, mint az én apám házánál. Megvolt a sütő-kemencze is s a vasfazék számára a kandalló is. A fazekak is csak ugy voltak fölrakva a boltozat alatti deszkára, mint nálunk. Rézedény, vasedény, fényes tepsi, fényes rostély talán több volt s nagyobb is volt, mint a mi házunknál, de például a vaskutya, a nyárs, a pecsenyeforgató a gyuródeszka, sodrófa, a fazékszedő bot, öreg kések, toprok, czifra-metélők, pogácsa- és fánkmetszők, fánkdorongok, kásatolók, kalácsminták, füszerszámtartók, csöbrök, sajtárok, füles-korsók, szájasok csak affélék voltak, mint minálunk. De mégis volt némi különbség. A takaréktüzhelyt az én apám konyhája még nem ismerte. Itt már az is volt, noha kicsiny. Látszott, hogy a konyhának nem főrésze. Az ételek itt is csak ősi magyar módon készültek.
Ezt a konyhát a mai uraságok ebédlővé alakitották át.
Következett a hetedik szoba. Ez volt Deák Antalnak és Deák Ferencznek gazdasági irodaszobája. Itt fogadták az ispánok, molnárok, hajduk jelentéseit este, munka végeztével. Itt adták ki a következő napra szóló rendeleteket. Mit dolgozzanak a cselédek? Mit a jobbágyok, robotosok, napszámosok? Mikor és hol kell kezdeni az aratást, kaszálást, takarodást, gyüjtést, szénahordást, szüretet, cséplést, erdővágást? Lovak, szarvasmarhák, juhnyájak, sertéscsordák dolga itt nyert elintézést. Szántásokat, vetéseket, juh- és marha- és gyapju- és borvásárlásokat itt végezték, a zsidókkal itt folytak a tanácskozások. Itt vezették az irásokat.
A kettős könyvvezetéshez természetesen nem értettek. Az olaszok és németek és amerikaiak efféle tudománya idáig el nem hatolt. Ha volt valaha okos ember a világon, hát Deák Ferencz csak okos ember volt. De a kettős könyvvitel szükségét még se hiszem, hogy be tudta volna látni. A sok számlát, egyenleget és mérleget, a mindenféle »követel«-t és »tartozik«-ot istenért se tudta vagy engedte volna irni, iktatni, firkálni, elkönyvelni.
De azért sok irka-firkával járt a régi gazdaság is akkora birtokon, mint a kehidai.
A cselédek szegődvényét mindig tisztán kellett látni. Tisztek, hajduk, kocsisok, béresek, gulyás, kanász, juhász, kerülő, csősz, szakácsné, vinczellér, szobalányok s effélék mit kapnak esztendei bérül? Mi a fizetésük készpénzben, gabonában, uj csizmában, fejelés csizmában, saruban, bocskorban, kendőben, kötényben, burgonya- és kukoricza- és kenderföldben? Ki mennyit és melyik vásár alkalmával vett ki béréből?
Ennél nagyobb dolog volt a jobbágyak, zsöllérek, bérföldesek, udvartelkesek, házatlan zsöllérek dolgának rendben tartása. Ezek voltak az urbéresek.
Huszonegy családból álltak ötven-hatvan év előtt Deák Ferencz kehidai urbéresei. E családok nevei: Mogyorósi, Szabó, Bognár, Zombor, Mészáros, Pap, Horváth, Varga, Major, Parrag, Német, Szeglet, Árvai, Rajki, Borza, Kator, Pál, Markó, Lukács, Sabjan, Koronczi. De ezek csak a telkes jobbágyok. A bérföldesek és udvartelkesek és mindenféle zsöllérek neveit föl nem jegyeztem. Több volt a jobbágy is, mint a hánynak neveit följegyeztem. Egy-egy családnak több tagja volt önálló jobbágy. Legalább tizenöt vagy husz egész jobbágytelke volt Deák Ferencznek csupán Kehidán. A többi jobbágya Kustányban, Koppányban és Söjtörön lakott. Voltak egésztelkes, féltelkes és negyedtelkes jobbágyok. De valamennyi az emlitett családokból.
Minden jobbágy tartozott fizetni füstpénzt s tartozott szolgálni robotot, gyalog napszámot, igás napszámot, rövid fuvart, hosszu fuvart. Köteles volt ezenkivül tizedet adni, s a vármegye és ország dolgát végezni.
Már most mindenről irást kellett vezetni. Ki mit és mikor fizetett, miként és mikor szolgálta le gyalog napszámait? Hova s mikor ment fuvarba? Tizedeit miként szállitotta be? Mivel van hátralékban? Mit engedett el az uraság? Mit kell még a jövőben neki pótolni? Ugyan efféle számadást kellett vezetni a többi szolgáló népről s annak tartozásairól. A régi világban inkább latin nyelven ismerték nevüket, mint magyar nyelven. Inkvilinusok, szubinkvilinusok, takszálisták, kuriálisták, czenzuálisták, kontraktualisták volt a nevük.
Az uraságéi voltak a mészárszék, a korcsmák, a malmok, a halászat s a vizjog mindenféle faja. Mindenütt más ember, más bérlő, más szerződés s más pénzbeli és természetben való szolgáltatások. Senki se kapott irást arról, a mit fizetett vagy szolgált. De eszébe se jutott követelni. Mit csináljon az irással? Még őrizgesse talán? Hiszen tudja a hajdu, tudja az ispán s be van irva az uraságnál. Az uraság könyvének szentnek kellett lenni. Nem is volt e miatt Kehidán soha semmi panasz.
Szerencsés volt az a jobbágy, a ki hajdu lehetett.
Deák Ferencznek két hajduja volt Kehidán. Az egyik belső hajdu volt, a másik külső. A belsőt szolgálattevő hajdunak, a külsőt parancsoló hajdunak nevezték.
A belső hajdu a kastélyban lakott s az uraság személye körül végezte a belső szolgálatot, a mit ma az inasok, komornyikok szoknak végezni. 1803 óta, a mikor Hertelendy Anna meghalt, nem volt a kehidai kastélynak urasszonya. A két Deák-lányt: Klárit és Jozefát hamar elvitték konty alá. Azután már csak férfiak lakták a kastélyt. Deák Antal is, Deák Ferencz is agglegény maradt. Mind a kettő minden idejét, gondját, figyelmét a gazdaságnak, a vármegyének, a hazának, a közügyeknek szentelte. Gyöngéd női hang édes anyának édes mosolygása, játszó gyerekek vidám kaczagása soha föl nem verte a kastély ódon falainak csöndességét. Csak ha vendégként jöttek a nemes család közeli rokonságának urnői és leánykái. Bizony a két agglegény csak a hajdukat vette maga mellé belső szolgálatra.
A külső hajdu, a parancsoló hajdu is bent lakott, de nem a kastélyban, hanem az a mellett levő kis házak egyikében. Ez rendelte be esténkint munkára a jobbágyokat és zsölléreket, ez adta ki nekik a parancsolatot másnapra, s ez ment ki velük ellenőrizni a munkát: vajjon jól dolgoznak-e s nem henyélik-e át az istenadta dologtévő napot. Ez számolt be esténkint az ispánnak, hogy ki mennyit, hol és miféle munkát végzett.
A hajduknak nem volt ugynevezett rendes fizetésük. Kaptak lakást, élelmezést, dohányt, világitást, fütést, téli és nyári ruhát, uraságit, zsinóros posztóból. Azután elengedték nekik a tizedet, robotot és a hegyvámot. S végre kaptak havonkint három-négy huszast.
Szegény földhöz ragadt jobbágynak uraság volt ez az élet. Vágyakozott is rá mindenki. A ki elnyerhette: annak nagyobb tekintélye, nagyobb becsülete volt a faluban, mint az iskolamesternek, vagy a nótáriusnak. Volt is rá ok. Ha betegje volt a jobbágynak, vagy esküvő, vagy keresztelő, vagy temetés volt a családban: csak a hajdutól kellett egy jó szó az uraságnak s az uraság bőséges adománya menten ott volt a háznál boranb, pénzben, lisztben, zsirban s egyéb szivességekben.
Deák Ferencz utolsó belső hajduja jobbágyai seregéből Rajki János volt. Mikor ott jártam, 1854-ben, még élt. Gyerekészszel nem gondoltam arra, hogy beszélgessek vele s az uraság szokásai felől kikérdezem. Most 1903-ban, a mikor ott jártam, csak lányával, özvegy Szeglet Józsefnével tudtam róla beszélni. Ez is öreg asszony már, hatvanhárom éves. Ez is sokat elfelejtett már, a mit valaha tudott Deák Ferenczről. Nem is csoda. Deák 1854-ben eladta Kehidát. Talán éppen akkor készitették az eladó öröklevelet, a mikor én ott jártam. Azóta negyvennyolcz esztendő mult el. Még életkornak is valami. S azóta kehidai ember nem látta többé otthon Deák Ferenczet. A haza bölcsének ezentul nem Kehida volt otthona.
Azonban egy pillanatra letértem az egyenes utról. Csak azt akartam megmutatni, mennyi mindenféle dolgot kellett végezni a hetedik szobában az irodában.
III.
(Deák faragó műhelye. – A faragás és a mély gondolkodás. – A Baroch zsidó. – A lengyel hazafi Deák-képe. – A sakk-alakok. – A kehidai kert. – Régi várnak semmi nyoma.)
A birtokról szóló s a gazdaság vezetését földeritő iratok nincsenek meg ma már. Ezek a kastélylyal és tiszttel együtt átháramlottak gróf Széchenyi István kezére. Az ő örökösei is tuladtak a birtokon, de a régi iratok a mai birtokosok kezébe nem jutottak.
Az irodán túl volt a női cselédek szobája, s ezen túl az éléskamra. Az épület két szárnyán tehát összesen kilencz helyiség. Azonban az épületnek az éjszaki végén is volt hajlása be a falu felé. De ezen csak egy szoba volt, a belső hajdu lakása.
Belől az udvar felé mind a két nagy szárnyon végig jó tágas folyosója van a kastélynak. Változatlanul megvolt a Deákék korában is. Itt állottak Deák Ferencz faragó szerszámai. Vonószék, eszterga; furó, faragó, fürészelő eszközök. A nappali munkához elég világos volt a folyosó, sok és nagy ablak volt rajta.
Fiatal korában a haza bölcse nagyon szeretett furni, faragni. Kehidán holmi apró butorokat is készitett. Asztalkát, zsámolyt, famozsarat, tilót, fatálczákat, fakanalat, főzőkanalat, rokkadarabokat, tolltartókat és fűszerszámos szekrénykéket kihuzó tetővel. Ügyesebb volt ezek készitésében, mint a legtöbb falusi asztalos és esztergályos. Faragni később is szeretett Puszta-Szent-Lászlón és Pesten. De itt már csak apró szoborfaragásokat végzett késsel, kis fürésszel, kis vésővel és kalapácscsal. Itt már vonószéket, esztergapadot nem használt. Nem is használhatott. Az Angol Királynő-szállóban két szobája volt. Az egyik a fogadó, a másik a hálószobája. Hova tette volna a vonószéket és esztergapadot? Hova tette volna azt a sok szemetet, a melylyel az efféle furás-faragás jár? Furcsa dolog lett volna, hogy a mikor hires emberek, császárok, fejedelmek, kormányzó elnökök meglátogatják: hát ő akkor ott legyen a vonószéken, vagy gyalupad mellett, s azzal fogadja a látogatót.
– Várjon csak egy pillanatig felséged, mig ezt a máktörő mozsarat elkészitem, azután a kötényemet leteszem, kezeimet megmosom s frakkomat és galléromat felöltöm! Tüstént állok szolgálatára.
De hát volt ideje Deáknak furni-faragni, s napjai nagy részét ily hiábavalósággal tölteni? Mikor és miként lett hát bölcscsé? Mikor szakitott magának időt annyit olvasni, tanulni, tünődni, gondolkodni, gondolatai nak alakját elkésziteni, hogy a haza bölcse legyen belőle?
Ezt a kérdést talán máskor és más helyen tárgyalom. Ott, a hol Deák agyáról s gondolatainak mélységéről és tudásának természetéről közlöm megfigyelésem eredményét. S ott, a hol szellemének költő képességeiről beszélek. Bizonyos, hogy a gondolatok megalakitásában a világ egyetlen nagy irója se mulja őt fölül. Kortársai közt, de az összes magyar irók közt a tudományos és közügyi irodalom terén csak Kölcseyt, Szemere Bertalant és Kossuth Lajost lehet vele összehasonlitani. Ezek egyik-másik művükben részletezőbb, talán művésziebb s gyakran ragyogóbb irók, mint ő, de az ő irataiban mégis van valami különös szépség, melyet amazok el nem érnek.
E szépség természetét érdemes kipuhatolni. A képesség, mely ezt szülte, nem csupán vele született isteni erő. Ennek fejlődnie, s képződnie kellett. A fejlődésnek története van. Ezt a történetet is ki kell puhatolni. Hogy ezzel a furás-faragás tárgytalan időtöltése nem ellenkezik: épen Deák élete bizonyitja.
Fenyődeszkából készült alacsony kis szekrénykét találtam a faragó eszközök mellett, ott a folyosón, a fal tövében. Födele nem volt. A szekrényke tele volt apró fadarabokkal, melyből Deák dolgozott. Ötöt-hatot kezembe vettem, s megnéztem: vajjon miféle fából valók?
Többnyire hársfa volt. De volt köztük jávor, fekete ihar, szilva és almafa is. Utóbbiaknak a gyökértövéből. Teljesen száraz valamennyi. Ezek a fák a legkevésbbé szálkásak s a legkevésbbé repedezők nálunk. Nem is igen kemények. Foltjuk sincs. Szinük egyszerü és szelid. Faragásuk könnyü. Apró gyerekjátékot, disztárgyat effélékből szoktak faragni. Almát, körtét, mandulát, naspolyát, apró szőlőfürtöt ezekből faragcsált Deák.
Kedélyes ajándékul barátainak pipát és botot szeretett adni. A pipát ugy vette, vagy maga is ajándékul kapta, de a botot mindig maga faragta leginkább kampós fogantékkal. Több ily faragványát láttam. De Puszta-Szent-Lászlón Tarányi Ferencz barátom tulajdonában most is megvan még három. Gyikot, zöld békát, fia kigyót, turbános törököt, hosszu szakállu zsidót különös előszeretettel faragott.
Igen szép példány volt a nemrég elhunyt Kisfaludy Árpád birtokában. Gyikot ábrázolt, a mint fölmászik a fára. Emlékül faragta 1831-ben a nagy költő, Kisfaludy Sándor számára. Rá is véste, ha jól emlékszem, e szavakat: »Kisfaludy Sándornak emlékül Deák Ferencz.« És rávéste az évszámot is.
Nem tudom, hova lett ez a bot. Méltó volna a Nemzeti Muzeum számára. Különösen azért, mert a »Deák Ferencz« tökéletes hüséggel mutatja sajátkezü névaláirását. Ez teszi igen becsessé. Irott manupropria száz meg ezer van Deáktól, de önmaga által kifaragott manupropria alig van több, mint ez az egy. Tiszta, szép, gyöngéd faragvány.
Ez nem könnyü munka. Tanult és gyakorlott szobrásznak is becsületére válnék. Nem is hiszem, hogy maga Deák is sokat faragott volna effélét. Tudtomra rokonainak sincs ily faragvány birtokukban.
Ez azt is bizonyitja, hogy Deák, ha fejét ráadja, ha az életszükség ráhajtja, még igen derék szobrász is tudott volna lenni.
Van erre más jelenség is.
Kehidai házi zsidaja Ungár Benedek volt, de ezen a néven nem ismerte senki. Csak ugy hivták: a Baroch zsidó, vagy ha különösen meg akarták becsülni: a Baroch-gazda. Boltos volt, ügynök, járókelő, eladásoknál közvetitő, de főleg csak az uraság szolgálatában. A Baroch szó a Benedek szónak valami csodálatos héber átalakulása.
Érdekes volt testmozgása, fejetartása, mosolygó arcza szapora beszéde, kesze-kusza bajusza és szakálla. Deák ennek a fejét tökéletes élethüséggel sok botra ráfaragta. 1844-ben ily botot Bónis Samunak is ajándékozott.
Ahhoz, hogy valakit a művész szoborba lemintázzon, vagy föstményben lefössön: annak a valakinek a művész előtt »ülni« szokás. Nagyhirü festők és szobrászok előtt gyakran tizszer is, huszszor is kell ülni. Ám Deák Ferencz előtt az a kis házi zsidó egyszer se ült. Hogyan tudta tehát élethiven puszta emlékezetből kifaragni?
Azt mondják: elégszer látta.
Igaz, hogy elégszer látta, de azért a kérdést ezzel elütni még nem lehet. Az ember egész életen keresztül naponként lát valakit, első pillanatra meg is tudja különböztetni mindenkitől, de ha annak távollétében azt kérdeznék tőle: sorolja fel egyenként azt az ötven vonalat, mely annak az arcznak egyéniségét megalkotja, – alig tudna belőle szabatosan, puszta emlékezetből öt-hat vonalat felsorolni s hiven lerajzolni. Kivált gyermeknél, fiatal szép nőnél, de másoknál is.
Más dolog látni és más dolog: igazán megnézni.
Szobrászt, festőt a megnézés csodálatos tehetségével ruházott fel a gondviselés. Deák nem volt, vagyis nem lett szobrász, de ez a tehetsége mégis megvolt. A szellemi tehetségek nagy sokaságában ez csak egyetlen. Szép és fontos, de se nem a legszebb, se nem a legfontosabb. S ha nem gyakorolják, ki se fejlődhetik. Millió ember közt alig van meg egynél, vagy kettőnél. Deáknál meglehetősen meg volt ez is, noha állandó foglalkozásként nem gyakorolta. Szellemének rendkivüli gazdagságáról tesz tanuságot ez is.
Ha már faragásáról szólok: meg kell emlékeznem még két művéről.
Az egyik saját domborművű mellképe, vagy igazabban arcza és feje. Köralaku fatálcza közepén fekszik. A kör átmérője 15 czentiméter, az arcz magassága tiz czentiméter. A fa szilva vagy almafa, lehet hársfa is. Az arcz oldalra néz. Szem és szemöldök, orr, bajusz, ajak, áll, homlok és haj minden Deáké. Az egész arcz első tekintetre bámulatosan hasonlit Deákhoz, a minő a mult század ötvenes éveiben lehetett az arcza. A dombormű mellett jobbról DEÁK, balról FERENCZ van a fába vésve. Fali képnek lehet használni a tálczát. A betük alakja mindenesetre azt bizonyitja, hogy magyar ember faragványa.
A mű most dr. Nyári Sándor műegyetemi tanár barátom tulajdona. Derék lengyel tudós adta neki emlékül Lembergben. Neve Zontak, a lembergi Dzyeduszycki-muzeum igazgatója.
A kép eredetéről azt mondja: ő 1848-ban és 1849-ben Bemmel együtt harczolt függetlenségünkért a lengyel légióban. A harcz után meglátogatta Deákot s ez emlékül adta neki, ha jól emlékszik akként, hogy ez saját faragása. Őrzi is ő ezt kegyelettel, de már öreg ember. Örököseiben már nem lesz meg a magyarságra tekintő kegyelet és édes emlékezés, azt se igen tudják, kije volt Deák Ferencz Magyarországnak s hogy valamikor régen 1833-ban mint ifju követ, első hatalmas szavát is az eltiprott lengyelek mellett emelte föl. Magyar ember kezében tehát jobb helyen lesz az emlék.
Másik még szebb faragványát ismerem Deáknak. Ez sakkjáték alakjainak gyüjteménye. Tok és tábla nincsen hozzá, csak az alakok maguk vannak, egy paraszt azokból is hányzik. A mult század hatvanas éveiben faragta Deák. Története ez:
Freyseisen Gyulát, munkácsi birtokost az 1867-ik év őszelején időközben megválasztotta képviselőjének a munkácsi kerület. Feljött Budapestre erős ellenzéki nézetekkel s a balközép pártnak akart tagja lenni.
A mint bemegy a képviselőházba s a baloldali folyosón ballag előre: találkozik Deák Ferenczczel. Deák megáll, megnézi erősen az uj embert s megszólitja:
– Ugy látom, Freyseisen Gyula vagy!
Freyseisen megáll, elbámul, üdvözli nagy tisztelettel Deákot.
– Az vagyok. De honnan ismer engem mélyen tisztelt bátyám?
– Honnan? Kehidáról. Hiszen te voltál Dubraviczkyval nálam 1844-ben Kehidán.
Bizony ő volt. Dubraviczky Simon, Pestvármegye alispánja és követe volt, valami hivatalos dolga támadt s fölkereste Kehidán Deák Ferenczet. Magával vitte fiatal patvaristáját Freyseisent is. Akkor látta őt Deák először s huszonkét éven át utoljára. S ime első pillanatra fölismeri.
Csodálatos emlékezet!
Freyseisennak első dolga volt tisztelgő látogatást tenni Deáknál. Most már szó se lehetett arról, hogy balközépi legyen. Oda állott Deák mellé, a ki utóbb nagyon megkedvelte s legbecsesebb faragványát, a 32 sakkalakot neki ajándékozta. Azután ő is adott Deáknak beregi és mármarosi emléktárgyakat, óriási szarvasagancsot, óriási medvebőrt s Deák tőle elfogadta.
Az alakok faragásával sokáig vesződhetett Deák. A vezér és döntő alakok: király, királyné, bástya, futó, ló rendes szokott alakok. A ló huszár, a futó spanyol ruhában kengyelfutó. Király, királyné fején német divatu herczegi korona.
De már a parasztok valóságos néprajzi gyüjtemény. A tizenhat paraszt ugyanannyi faj és foglalkozás. Spanyol, franczia, sváb, tiroli, tót, montenegrói, lengyel. S aztán egyik bányász a kalapácscsal, másik pap a kereszttel, harmadik magyar hajdu a buzogánynyal, azután jön a lengyel fölkelő az egyenes kaszával, drótos tót a szürdolmánynyal, czernagorcz a jatagánnal örökös változatban.
Deák csöndes vidámsága, bölcs pajzánkodása elevenül meg az alakokban. Most ezek Freyseisen egyik örökösének Komjáthy Béla képviselő barátomnak tulajdonát képezik. Megbecsüli őket.
Megnéztem, körüljártam a kertet is, melyet parknak nevezünk. Ez a kastélyhoz vezető uton kivül körülveszi az egész kastélyt. Nagyobb része ma is ugy van változatlanul, mint 1854-ben volt. Változás csak a kastély déli oldalán van.
A kert nem nagy. A kastélylyal együtt alig lehet több három-négy holdnál. Ennek egy része ma a déli oldalon konyhakert s az volt Deák életében is.
A változás abban van, hogy Deák életében a kastélyt minden oldalról közvetlenül hatalmas árnyékos fa vette körül. Bükk, hárs, szil. A leggyönyörübb növésü fák. Aljuk zöld pázsit. Sétautak a falak tövében is s lejebb a domb lejtőjén is. Most a kastély déli oldalán költséges és diszes terrász van üvegházi virágokkal és világos szinü kerti asztalokkal, székekkel és pamlagokkal. A mostani uraságok alkalmas időben itt szoktak kávézni, teázni, dohányozni. Szép messzelátás Csány felé s túl a Zalán Kustány, Karmacs felé.
Deák naponként órákon át sétált. A délutáni nap melege ellen árnyékot s a zimankós északi szél ellen enyhet a kastély déli oldala adott. Az észak-nyugati erős szelek ellen a keleti nyujtott. Leggyakoribb ott az észak-nyugati szél, legkedveltebb sétáló hely tehát a keleti oldal. Deák eső utáni sáros talajon s nyirkos, ködös időben is szeretett sétálni. A sarat azonban csizmáján ki nem állhatta. Ugy segitett magán, hogy a kastély déli és keleti oldalán deszkával födette a park sétáló utjait. A deszkák félszázad óta elkorhadtak, ma nyomuk sincs.
A környék lakóit s azok közt a mostani tulajdonosokat két tévedésre kell figyelmeztetnem.
A kastély déli szárnyának végénél Deák egykori hálószobája előtt, a pinczeajtó közelében van egy vastag, régi szederfa, most már erősen hanyatló állapotban. Azt hiszik s ugy mondják, hogy e fa kedvelt fája volt a haza bölcsének s ennek árnyékában nagyon szeretett hüsölni.
Ez talán tévedés.
E fa 1854-ben nem tünt szemembe. Most megnéztem jól. A szederfa nem nagyon hosszu életü. Hatvan-hetven éves korában már vénül s korhadni kezd. Szép növésü, magas s vastag ugyan az a fa, de hetvenévesnél alig idősebb. Deák 48 év előtt hagyta el örökre Kehidát, akkor tehát az husz-huszonkét évesnél nem volt korosabb.
A kastély déli oldala alatt a fák árnyékában faragott kövekből van összeállitva egy hüsselő. Kőpadok körben s közepén kőasztal. A mostani tulajdonosok állitották. S a kőasztalra tiszteletreméltó kegyelettel ezt a föliratot vésették.
»Deák Ferencz kedvencz hüsselője 1827–1855.«
Igaz, hogy e pont kedves hüsselője volt. Innen elláthatott a Zala völgyére s kustányi birtokára. Elláthatott föl észak felé Zala-Koppányra is, hol szintén ősi birtoka volt. Végignézhetett a berken s a nyári munka ott folyt berki munkásain. Igen szépen odalátszott a völgyön túl Gyülevész és Zala-Szent-László s az e mögött fekvő hegyláncz minden csúcsa, halma és erdeje. S még ezen túl napkelet és északkelet felé a Bakony rengetege. Mikor ott jártam, akkor is volt azon a helyen néhány avult kerti karosszék és kerti asztal.
De az évszámban mégis tévedtek a kő feliratának szerkesztői. Deák nemcsak 1827-től fogva lakott azon a helyen, hanem kis gyerekkorától fogva. Születésének hónapjában, 1803-ik évi októberben már odaköltözött édesapja s egy vagy két év mulva odavitte kis gyermekét is. Egész biztosan föl lehetett volna vésni az emlékkőre: 1803–1854. Ez idő alatt ott volt állandó lakása. Csupán tanulóéveinek nagy részét töltötte másutt. Nagy-Kanizsán, Pápán, Győrött, Pesten. De 1822-től kezdve innen hosszabb időre ki nem mozdult.
Volt-e vár valaha Kehida?
E kérdést is megvizsgáltam most, a mikor ott jártam. De csupán a helyszini tünetekből s nem okiratokból vizsgáltam. Bizonyos ködös hagyomány szerint ugyanis valamikor vár állt a kehidai kastély helyén. De én ennek semmi nyomát nem találtam.
A kastély egy kis kupalaku domb tetején áll. A dombot a földtani tudósok szavajárása szerint alluviális áradmány maradékának kell tekintenünk. Észak-nyugat felől a Kehida pataka csörgedez az erdőkből a falu felé. Az út eleintén ennek partján vezet Almásra s azután Nagy-Kapornakra. E patak fönt az erdőkben mély vizmosás fenekén csatangol. Néha megszokott dagadni s akkor iszappal és hordalékkal tele hömpölyög a falu közepének. Valami rendkivüli felhőszakadás alkalmával óriási tömegü iszaphalmot rakott le a berek partján, de később századok folytán e halmot a falu felől keresztülmosta s igy ennek parti vége önálló kerek dombbá alakult. E kerek domb megszilárdult, pázsit belepte, erdő benőtte, s utóbb kastély emelkedett tetejében.
De bizony nem várnak épült ez a kastély. Se tornya, se bástyája, se védő árkai. Kővárnak nem lett volna elég magas, földvárnak, vagy sárvárnak nem lett volna elég mély az a domb. S azután se tatár, se török, se német nem járta ezt a vidéket. S oly nagy ura se volt soha Kehidának, a ki szükségből vagy fényüzésből éppen ide épitett volna büszke, fényes várpalotát. A mint ezt Kehida története bizonyitja.
A domb a falubeli házakon és házsorokon kivül a falu északkeleti sarkán fekszik. Északról már a szántóföldek a szomszédai, keletről az országutra s a berek partjára dől. A parkot az utonjárók és rossz emberek ellen se nem árok, se nem kőkerités védte, hanem palánk. Bükkfából készült hasogatványok egymás mellé a földbe mélyen elültetve és besulykolva s tetejükön guzszsal összekötve alkották a palánkot. A palánk magassága legalább két méternyi volt. Se vad, se ember könnyedén át nem jutott rajta.
Ez előtt éppen hatvan évvel Deák lakását a fölizgatott nemesség megrohanta s Deákot halálra kereste. Pártos szenvedély, bor – gőz és kegyetlen bujtogatás vitte ellene a tömeget. Az eset országos megütközést keltett, de történetét másutt beszélem el. A szilaj támadók fokossal és hosszu nyelü fejszével elkezdték döngetni az országut felől a palánkot. Csapásaik nyoma még akkor is megvolt a palánk hasogatvány fáin, a mikor én 1854-ben ott jártam. Most barnára festett magas deszkakerités van a palánk helyén.
Kehida története háromszáznyolczvan év óta függ össze Deák Ferencz családjának történetével. De csupán a nőági elődökével. Mégis ki akarok terjeszkedni erre a történetre. De én idegen okiratokat nem keresgéltem s át nem buvároltam. A család jegyzeteinek kis része birtokomban van s a haza bölcse is közölt velem, a mikor jó kedve volt beszélgetni, egy csomó részletet. A mit tudok, e két forrásból tudom. Történetbuvárok s kegyeletes hazafiak egészitsék ki az én művemet.
IV.
(Kehida neve. – Dobzse László szegény királyunk. – A hatalmas Kanizsay és Gersei Pethő nemzetségek Kehidán. – Hárságyi Dénes. – Mi az igazi neve. – A Bakolcha, Prosznyák, Bakó, Perneszy, Darabos nemzetségek. – Adják-veszik a jobbágy embert. – Mi a zálogbirtok? – A Hertelendy nemzetség. – Deák Ferencz malmának története.)
Kehida neve a régi irásokban Kéthida és Kedhida alakban is előfordul. Ebből sokan azt következtetik, a név onnan eredt, hogy a Zala vizén itt két hid vezetett át valamikor.
Lehet, hogy igaz ez a felfogás.
Azt ugyan nem hiszem, hogy két helyen épitettek volna hidat oly apró falvak közt, a minők itt egymással szemközt feküsznek. A folyó völgyében s a folyókat elválasztó hegységeken keresztül még ma is alig van rendes országut, hajdan pedig nyoma sem volt efféle utnak, a közlekedés tehát két hidat nem tett szükségessé. A hidépités pedig hajdan is költséges dolog volt.
Hanem azt elhiszem, hogy a Zala vize a berekben két ágon folyt s mind a két ágra egy-egy hidat vertek. Igy azután csakugyan két hid támadt Kehida körül.
De én a helynév eredetét még ily alakban se tartom föltétlenül bizonyosnak.
Az én vármegyémben van például Berhida. Itt is folyóviz van, a Séd vize. Itt is át kellett hidalni a folyót s a falu nevének egyik része kétségtelenül innen származik. Csakhogy a falu neve eredetileg Berényhidja volt, minthogy a hidverő uraságot Berénynek nevezték. De a szó kopik az idővel, az ember nyelve és ajka a szó kimondásában is keresi a kényelmet és rövidséget s igy a Berényhidjából lassankint Berehidja, azután Berehida s elvégre Berhida lett. Nincs is más neve vagy háromszáz év óta.
Kehida neve is képződhetett ily módon. Ha urasága, a ki a hidat épitette, egykor Keve vagy Kende vagy Kele volt, bizony a Kevehidjából vagy Kendehidjából nagyon könnyen származhatott lassanként a Kehida szó.
Ki volt hajdanában tulajdonosa, nem tudom, nem jártam utána. Bizonyos, hogy a Hunyadiak korában a Fényes-család birta. Ez a nemzetség 1500 körül fiágon kihalt s igy a birtok a szent koronára szállt.
A király II. Ulászló volt, a kit saját nemzedéke Dobzse Lászlónak nevezett. Gyámoltalan, nyavalyás, hülye ur volt ez a király, a ki mindig annak adott igazat, a kivel utoljára beszélt. A mint ezt Kehida története is bizonyitja.
Ősi szokás volt, kivált az efféle királyok alatt, hogy a mint egy jókora birtok a koronára szállt, a királyt nyomban megrohanták hivei, udvarlói, kegyenczei, hogy a birtokot adományozza neki. A király a birtokot az alkotmány szerint meg nem tarthatta, valakinek azt oda kellett adni, tehát a serényebb természetü emberek ugyancsak siettek azt a maguk számára fölkérni. A szomszédok, a vármegye fő- és alispánja, a papok és püspökök és apát urak el nem maradtak a vásárból. Ki magának, ki fiának, ki atyafiának, ki jó emberének sürgette a birtok odaadását. Fölzaklatták a királynét, a nádorispánt, a kanczellárt, az országbirót, az udvarhölgyeket és férfiakat, a lovászokat, solymászokat, kutyapeczéreket s mindenkit, a kivel csak a király érintkezett, hogy emeljenek jó szót mellettük a király előtt. Övék legyen a birtok, ne másé. Igértek fűt-fát, borravalót, ékszert, kincset, részesedést a közbenjárónak. Zsibvásár lett a királyi udvarból.
Két hatalmas szomszédja volt akkor Kehidának.
Az egyik volt Gersei Pethő János, már századok óta hatalmas nemzetség ivadéka. Három vára, három uradalma volt a közvetlen közeli szomszédságban. Keszthely, Rezi és Tátika várai. A szomszédos községek mind e várakhoz tartoztak. Nyilvánvaló, hogy neki kellett adni Kehidát. Már csak annálfogva is, mert ő volt a király szeretett udvarmestere s ha mikor a kincstár üres volt, a királyi pincze kiszáradt s a királyi éléskamarából az egerek mindent kiettek: hát akkor ő látta el a királyi asztalt hébe-hóba tyukkal, kalácscsal, hizott disznóval, tömött luddal, husvéti báránynyal s jóféle balatonmelléki borral. De mégis legjobban szólt mellette tüzről pattant felesége, Pósafy Gábornak Zsófia nevü szépséges leánya.
Nem is ütközött meg azon senki, hogy a mikor Gersei Pethő János zászlós ur a király elé járult s szomszédi jogánál fogva Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás nélkül azt felelte:
– Dobzse!
Ez a szó csehül van s magyarul azt jelenti: jól van! Legyen édes szolgám a tied minden, valamit csak jónak látsz tőlem kérni.
Nosza sietni rögtön, az udvari kanczelláriában utasitani az iródiákokat, készitsék el rögtön a kutyabőrt, ne is késlekedjenek egy napot se, mert különben igy lesz, meg ugy lesz. Ha pedig rögtön elkészitik: nekik se esik porba a pecsenyéjük.
Nem is lett volna semmi baj, ha éppen véletlenül oda nem vetődött volna Kanizsay György, Horvátország hatalmas hánja, a ki már 1493-ban főpohárnoka volt a királynak, 1498-ban már horvát bán volt, 1502-ben Nándor-Fejérvár bánja és főkapitánya s ily módon az országnak háromszorosan is zászlósura. És azután Nagy-Kanizsa vára az övé, uradalmai elnyulnak Kehida közelébe s ekként a szomszédi jog is kétségtelen. S a mit éppen nem szabad elfelejteni: az ő mostani felesége Rozgonyi Klára, a hatalmas Rozgonyiak nemzetségéből, a kik pedig mégis csak előbbvalók mint a Pósafyak.
Azt is igen természetesnek találta tehát mindenki, hogy a mikor a horvát bán ur, Kanizsay György, Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás nélkül neki is azt felelte:
– Dobzse!
No most már megvolt a baj. Mivel hogy a király Kehidát két hatalmas emberének adta. A mit nyomban megtudott a bán, a mint a királyi kanczelláriába átballagott, hogy a kutyabőr-festő iródiáknak utasitást adjon. Vele ment fiatal hadnagya, Hárságyi Dénes is.
– Fösd meg fiam a kutyabőrt Kehidára és mindenre, a mi hozzá tartozik, az én számomra.
Az iródiák épen azon fáradozott. Dolmánya, mellese a padra dobva. Egyrét ingben, meztelen karral, rőfnyi vadludtollal épen Kehidát föstögette. Csakhogy Gersei Pethő János udvarmester számára. Meg is mondta őszintén:
– Épen most csinálom. Félig kész is már.
– Derék gyerek vagy. De hogyan tudtad már előre? Hiszen most jövök a királytól.
– Nem is nagyságod számára készitem ám bán uram, hanem Gersei Pethő János udvarmester uram ő nagysága számára.
Kanizsay György nem nagyon bámult el, nem is tünődött sokat, hanem elővett erszényéből egy budai aranyat s azt odapenderitette az iródiák tenyerébe, a mely már jó eleve nyitva állt előtte. Az a budai arany akkor szép czimeres ökörnek volt az ára. S az aranyhoz igy szólt:
– Készitsd csak el fiam nekem is. Hadd legyen kettő. Egyik majd csak beválik.
Nem vált be bizony egyik se. Mind a két hatalmas ur rajt hajtott a királyra s rábizonyitotta, hogy ő neki adta Kehidát. A király erre is azt mondta:
– Dobzse!
De hát most már mit lehet csinálni? A király szava ellen perbe szállni nem lehet. A király szava szent. Ámde még ennél is bizonyosabb, hogy Kehida csak egy van s azt egészben egyszerre egy időben két embernek odaadni nem lehet. Mindezt komolyan, szeliden, illendő tisztelettel megmagyarázta a királynak a bán is, a főudvarmester is. A király erre is csak annyit mondott:
– Dobzse!
A bán már élemedett ember volt. Napja hanyatlóra állt. Nem is volt több fia, csak egyetlenegy. Nem volt már több Kanizsay a föld kerekségén. Uradalma pedig volt vagy huszonöt, várai is nagy számmal. A kehidai rongyos háromezer holdnyi határért pereskedni nem érdemes. De még se akarta, hogy a főudvarmester csak ugy könnyü szerrel vigye el a birtokot. Ötlete támadt. Azt mondta a király előtt Gersei Pethő Jánosnak, a kivel egyébként szegről-végről sokszoros atyafiságban is állott:
– Már hiszen, János öcsém, az lesz itt a döntés, hogy Kehida fele legyen az enyém, a másik fele pedig legyen a kegyelmedé. Mit szól hozzá kegyelmes uram?
Mit szólhatott a felséges ur?
– Dobzse!
Gersei Pethő János is meggondolta a dolgot. Igaz, hogy az ő joga volt erősebb. Közelebbi szomszéd is volt. Rezi várából épen belátott Kehidára. S azután a király négy nappal előbb adta ő neki, mint a horvát bánnak. A horvát bán nem is érné meg a pörnek végét, nagy tekintélyével nem tántorithatná meg a biróságot s igy a kedvező itéletre ő számithatna biztosan. Azonban azt mégis csak meg kell gondolni, hogy a felséges ur tekintélyét nem illő meghurczolni, a bán pedig idősebb ember, több az érdeme, nagyobb a méltósága s a kehidai csiribiri birtokért a pereskedő hercze-hurcza neki se válnék diszére.
Elfogadta a bán egyezségi ajánlatát. Meg is osztoztak békességesen. Igy lett a kettéhasitott Kehida 1507-ben a két hatalmas nemzetségé.
Idősb Deák Ferencznek, a haza bölcse atyjának 1790 körül még meg volt az erről szóló eredeti levele. Iratainak jegyzékében Kehidáról ez van beiktatva első helyen e szavakkal:
»Nro 1. mo. Donatio et respective Statutorialis super Possessione Kedhida pro Petheö et Kanisay ex defektu Fényesiano elargito per Uladislaum, Regem Hungariae.« Magyarul ezt jelenti: Magyarország királya, Ulászló által adott adományozás, illetőleg beiktatás Kedhida birtokáról Pethő és Kanizsay részére a Fényes-család magvaszakadta okából.