MIBŐL ÉLT DEÁK FERENCZ?
I.
(Évjáradéka. – A milliomos bankár. – Deák nem „okos“. – Miként gyakorolt protekcziót? – Ruházkodása. – Mikor viselt magyar ruhát? – A krispin. – A Deák szür. – A zsebmetsző.)
Deák Ferencz a kehidai uradalom vételárának egy részét sohase vette föl gróf Széchenyi Istvántól, hanem azt életjáradékra forditotta át.
Az életjáradék szó uj szó. Öregeink nem ismerték, nem is használták. A félszázad előtti gazdasági és pénzügytani irodalom honositotta meg. Magát a jogi intézményt jól ismerte a régebbi kor. »Örökös tartás« volt a neve. Öreg emberek, öreg asszonyok, magános nők és férfiak; különösen agg szüzek gyakran átengedték ingó és ingatlan javaikat valami jó rokonnak azzal a föltétellel, hogy haláluk után a javak a jó rokonra szálljanak, de életükben a jó rokon gondoskodik lakásukról, élelmezésükről, kényelmükről, mindennapi szükségükről. A köznép örökös tartásnak nevezte ezt a jogviszonyt. A latinos világban vitalitium volt a neve. Maga Deák is igy nevezte.
De ő nem természeti szolgálmányokban, hanem készpénzben, még pedig aranyban kötötte ki magának a vitalitiumot, az életjáradékot.
Ugy tudom, a vételárból negyvenezer ezüst forint lett életjáradékra forditva. Gróf Széchenyi István azt a kötelezettséget vállalta magára és maradékaira, hogy Deák Ferencznek élete végéig évenkint hatszáz darab körmöczi aranyat fog fizetni – e czimen a vételárból negyvenezer forint lehajlik – Deák halála után pedig a fizetés kötelezettsége megszünik.
A legnagyobb magyar nem sokáig fizette ezt maga. Alig öt éven át. Ő 1860-ik év tavaszán meghalt s a kötelezettség fiaira háramlott, kik azt pontosan teljesitették Deák Ferencz haláláig, noha Kehidát eladták s az nem maradt birtokukban.
Egy körmöczi arany, ha jól emlékszem, négy és fél ezüst forint volt a mult század elején. Csakhogy az aranynak az osztrák bankjegyekkel s folyó váltópénzekkel szemközt mindig volt ázsiója. Néha igen nagy volt. A mult század ötvenes éveinek vége felé Ausztria hitele kegyetlenül megcsökkent s egy arany helyett bankjegyben hat forintnál is többet kellett fizetni.
Deák Ferencznek volt hát életfogytáig legalább háromezer ezüst forint évi jövedelme.
Kis összeg – ugy látszik.
Bizony kis összeg! Ha a miniszterelnöknek lehet negyvenezer koronája, egy-egy miniszternek huszonnégyezer, s még államtitkárnak s miniszteri tanácsosnak is tizenkétezer koronája évenkint: bizony csekélység Deák Ferencznek hat-hétezer korona!
Hiszen mik azok a miniszterek és államtitkárok Deák Ferenczhez képest? Semmiségek, porszemek, a láthatatlanság parányai.
És még se volt az csekély összeg abban az időben. Hiszen nyolcz ezüst forint jutott belőle minden napra. A megyei alispánnak se volt több fizetése 1800 forintnál s az országgyülési képviselő napidija s lakbére együtt se rugott többre kétezer forintnál esztendőnként.
Vajjon kinek agyában fordult meg először az a gondolat, hogy Deák életjáradékba fektesse a vételár maradék részét?
Azt hiszem, ő maga gondolta ki ezt. Birtokát ő már régebben el akarta adni, 1850 után mindjárt, ha akad vevő: már akkor megkinálta a vevőt azzal, hogy a vételár felét hatos kamat mellett kölcsönkép megtarthatja. Ugy látszik hát, régebben forgott már agyában az a gondolat, hogy ő nem vesződik se birtokkal, se a tőkék kamatoztatásával. A kinek a pénz nem szerelme, a pénzgyüjtés sem természete: annak unalmas foglalkozás a pénzzel, kamattal, tőkével, adósokkal, törvényekkel, ügyvéddel, biróval való bajlódás.
A mai kor a maga vagyonra éhező gondolkozásával alig tud elképzelni olyan embert, mint Deák Ferencz. Hisz ő nem tudott »pénzt csinálni«. Miben állott tehát az ő nagy bölcsesége?
Egy adomát beszélnek temetéséről.
Milliomos budapesti bankár meg akarta nézni ravatalát az Akadémia csarnokában. De már elkésett. Rendőrök, hosszu rudakat tartva kezükben, elzárták a nagy tért. A sokaság százezernyi fővel zsibongott köröskörül. A milliomos bankárt nagy tekintélye, parancsoló szava s vastag aranyóraláncza daczára se eresztették a ravatalhoz.
A milliomos ember dühbe jött, megfordult, áttörtetett a tömegen s hazament nagy dohogva. Otthon kérdik tőle: mit látott, kivel találkozott, milyen a Deák Ferencz ravatala?
– Ejh mit! Majd én nézegetem azt. Hiszen ő csak egy koldus volt!
Bizony igaz ez a milliomos ember eszejárása szerint. Vagyona nem volt, évi jövedelme csak pár ezer forint volt s pénzzel megmérhető örökség nem maradt utána.
Lehetett ő bölcs. Lehetett a nemzetnek bölcse. De okos ember nem volt.
Igy gondolkozik a mai kor száz embere közül kilenczvenkilencz. A századik meg talán sehogy se gondolkozik.
Koronát adott egy hatalmas uralkodónak. Kibékitette a királyt, a ki félre volt vezetve, a magyar nemzettel, a ki el volt keseredve. Alkotott törvényt erős kézzel s teremtett és buktatott minisztereket és kormányzókat tetszése szerint. A kit pártolni akart volna: annak utjain virág nyilik. A kit haragja ér: annak jobb lett volna, ha vakon születik. Uralkodott a törvényhozás fölött s a hatalmas Habsburg, ha valami fölött eltünődött: jó lesz-e, rossz lesz-e, mindig megkérdezte tanácsosától: mit szól a dologhoz Deák Ferencz?
És még se volt semmi vagyona, semmi különös jövedelmi forrása, csak épen a mindennapija!
Hát okos ember az ilyen ember?
Nem volt egy rongyos viczinális vasutja se. Semmiféle banknak nem volt igazgató tanácsosa. Nem járt engedélyek, szabadalmak, gyógyszertárak, italmérések, rendek, rangok, kitüntetések után. Nem fogadott el, nem is kapott jutalmakat, dijakat, közvetitési jutalékokat. Báróságot, grófságot, püspökséget, érsekséget, apátságot, kanonokságot szerezhetett volna száz embernek s nem törődött a százezrekkel és milliókkal, a mit ekként szerezhetett volna magának.
Hatalmának alig volt határa, s a mindennapi szerény kényelemhez mégis alig tudott eljutni.
Hát talán protekcziókat gyakorolt?
Csakugyan gyakorolt. Egy esetről legalább tud a világ.
Volt egy unokatestvére. Szegény asszony volt. Deák Katalin volt a neve; apja testvérjének, Deák Józsefnek egyik leánya. Művelt, derék asszony, de a mostoha sors megfosztotta vagyonától. Segitség kellett neki, – állás, megélhetés, protekczió.
Hol keresne másutt protekcziót, mint a világhirü, hatalmas unokatestvérjénél – Deák Ferencznél?
S Deák Ferencz csakugyan be tudta szerezni az ő kedves rokonát a Nemzeti Szinházhoz páholynyitogató nőnek havonkint járó huszonöt forint fizetésért.
Mert a nemzet vagyonából munka nélkül élvezni nem szabad semmit és többet élvezni se szabad, mint a mennyit a munka ér.
Igy gondolkodott s igy cselekedett.
De azért egyébként is segitette e rokonát rendszeresen. Adott neki más munkát is.
Agglegénynek a fehérnemüjéről is gondoskodnia kell. Deák Ferencz az Angol Királynő vendéglőben lakott s ott a szobaasszonynak kellett volna gondoskodnia a mosásról, vasalásról, varrásról, uj fehérnemü beszerzéséről. Meg is tette volna ezt a szobaasszony jó pénzért szivesen.
De Deák ezzel a tennivalóval Kati hugát bizta meg s gyöngéd lélekkel e czimen adott neki elegendő segitséget. Tisztes munkáért – tisztes munkadijat. Hogy az asszonyban is örökségként meglevő kemény Deák vérnek az ingyen adományért ne legyen oka röstelkedni.
Nem sok dolog volt Deák fehérnemüivel.
Keményitett inggallért és keményitett kézelőt nem viselt soha. A mult század második felében legalább nem. Korábbi időben ingeinek nyakát is, ujjaelejét is vékony fehérszalaggal szokta összekötni, a hogy száz év előtt volt divatban. Később ugyan gombok jöttek a szalag helyére, de vastag, fekete selyem nyakkendője az ingnyakat sohase engedte napvilágra jutni s ingujjának eleje sohase kandikált ki kabátja ujjából.
A ruházkodás gondjai s divatjai általában kevés figyelmét kötötték le. A divatot nem követte soha a ruházkodásban.
Én ezt természetesnek találom.
»Pénz: emberség; – ruha: tisztesség« – igy szól a példabeszéd.
A példabeszédet igaznak találom. A ruházkodási pipere egyidős az emberrel. Az őskor csak ugy ismerte, mint a mai kor. Még sok emlős és madár állat is kényes a piperére. A zsidók ezelőtt háromezer esztendővel hadat izentek azoknak, a kik egy-két öreg zsidó kaftánját megkurtitották s ezzel a zsidó faj divattörvényét lábbal tiporták s azt az egy-két öreg zsidót csuffá tették. Háboru lett belőle, sok vér ömlött ki miatta, mint akár a szép Heléna miatt Ilion ostrománál.
De hát a pénz maga kit tesz emberséges emberré? – A kinek nincs egyebe, mint pénze.
S a ruha egyedül kinek szerez tisztességet? – A kit senki se ismer, vagy a kinek egyébként nincs meg a kellő tisztessége.
Ezért fontos a divatszerü öltözködés. S akár szokásból, akár ösztönből még az okos és mivelt emberek is jobb szemmel néznek a tisztesen öltözködött emberre, mint arra, a ki lazán ruházkodik.
Azonban megengedi a kivételt a társaság. Még az asszonyok is megengedik. A dusgazdagnak, a lángésznek, a nagy művésznek mindenki elnéz mindent. A nagy latin költő szerint a bolondok, a festők és a poéták mindent megtehetnek. A magyar nép eszejárása szerint »urnak, bolondnak minden szabad«. Ki róná azt fel nálunk például egy muzsikusnak, ha furcsán öltözködik? Ki szólná meg azért, ha szemüveget és hosszu lógós hajat visel s ha mikor megy az utczán, orra hegyét az ég felé tartja, mintha valami felülről jövő illatot szimatolna?
De az öltözködés változó divatát nem követni mégis egészen más dolog, mint feltünő furcsasággal öltözködni.
Deák Ferencz mindig és mindenben kerülte a feltünést és furcsaságot. A ruházkodásban is.
Az a nemzedék, melyhez én tartozom, a ruházkodásban két nagy nemzeti irányu fordulatot ért meg. Az egyiket 1848-ban, a másikat 1860-ban. Az utóbbi nagyobb, mélyebb, továbbtartó nemzeti divatot honositott meg.
Ilyen divat kapott lábra 1790-ben. Mária Terézia és József császár uralkodása a túl a dunai mivelt magyarságot majdnem egészen kivetkőztette már a nemzeti viseletből s az elnémetesitő irányt szüntette meg az 1790-iki nemzeti fellángolás.
A nemzeti divat ekkor 1825-ig tartott s Deák ifjukora ebbe még beleesett. Serdülő és ifju korában ő is magyar ruhában járt.
Vajjon milyen volt a megyei mivelt osztály akkori nemzeti viselete?
Van több képünk s van néhány szobrunk is, a mely ezt megmutatja. Csokonai Vitéz Mihály szobra Debreczenben s gróf Festetich György szobra Keszthelyen ezt a viseletet ábrázolja. Ezt ábrázolja Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Károly mellképe is, a mely összegyüjtött irodalmi műveik elején áll.
Kucsma a fejen.
Rövid prémes dolmány a felső testen. Az atillát akkor még nem viselték; mai alakjában még föl se fedezték. A dolmány zsinóros volt, gombja ezüstből. A gombokat többféle diszes alakban készitették.
Zsinóros szűk magyar nadrág. Fekete kordovány csizma, elől boklyóval s hátul kis sarkantyuval.
A ruha szine világoskék, sötétkék, fekete vagy sötétes cserszinü volt. Kisebb birtoku nemesek nagyban viselték a gácsi szürke posztót is.
Deák Ferencz valamint Antal bátyja rendesen fekete posztó-ruhát viselt.
Ez a magyar divat 1825 után lassankint megszünt. Csak ünnepélyes megyei és országos gyülésekre mentek a rendek magyar ruhában s akkor az ősi fringiát is oldalukra kötötték.
Az 1832-iki országgyülés alatt Deák a zsinóros, ezüst gombos, prémes vagy sima dolmányt nem viselte. De az akkor divatos franczia ruhát se viselte.
Kisfaludy Sándor, a költő, még Sümegen is, még hétköznapon is szerette hordani a sárga gombos kék frakkot, szarvasbőrnadrágot és kürtő kalapot. Az efféle ruhát azonban a mult század harminczas és negyvenes éveiben kevesen viselték. Főleg csak azok, a kik egykor katonák s udvari kanczelláriai vagy helytartótanácsi főbb tisztviselők voltak.
A piperés férfit arszlánnak nevezték. Az arszlán párisi divat szerint öltözködött. Kivágott mellény, fodros ingelő, felálló és vasalt ingnyak, hosszu kabát, alól szűkebb pantalló: ez volt az a divat. Az ifjabb főrendek, s a nagy vagyonu fiatalabb követek ezt akarták meghonositani. Ferencz császár is hordta ezt a ruhát. Párisban is, Bécsben is, Pozsonyban is ez volt a magas divat. A kürtő kalap ettől elválhatlan volt.
Deák Ferencz sohase viselt kürtő kalapot, ugynevezett czilindert. S nem követte a párisi divatot se.
1848 előtti ruházkodását Tóth Lőrincz irja le. Erre egyébiránt Madarász József bátyánk is jól emlékezik, a ki már közel hetven év előtt, mint jurátus ott volt az országgyülésen. Bő fekete kabát, fehér mellény s fekete nadrág széles karimáju fekete kalappal: ez volt Deák Ferencz viselete az 1832-iki, 1839-iki és 1847-iki rendi országgyüléseken.
De volt magyar diszruhája is. Egyszerü fekete atilla, fekete mente s egyszerü zsinóros magyar nadrág. Semmi disz, semmi ékszer, semmi forgó. Még kardkötője is fekete zsinór s kucsmáján is csak egyszerü vitézkötés. E ruhát öltötte föl mindig az országos ülésekben s ha 1848 előtt a nádorispánt s ha 1865 után a királyt látogatta meg. Ezt a ruháját a nemzeti muzeumban őrzik. Még miniszter korában is ezt használta, a mikor a királylyal vagy János főherczeggel Bécsben tanácskozott.
Én egyébiránt ebben a ruhájában sohase láttam. Én már őt élete utolsó 27 esztendején át mindig abban a ruhában ismertem, melyet legutóbbi éveiben állandóan viselt. Fekete kabát, végig gombolt fekete mellény, vastag fekete nyakkendő s bő, fekete nadrág s széles karimáju gyürt-mart fekete kalap. Bizonyosan uj volt egykor minden ruhadarab, de azt nem igen lehetett rajtuk észrevenni.
A kabát hajtókái, a mellény s a nadrág térdei rendesen tele voltak több vagy kevesebb szivarhamuval.
Mindig szivarozott. Szivarjai jól hamvadók voltak. A hamu mindig hullott róluk. Szinte önkénytelenül időnként le-leverte magáról kezével a hamut, de azt sohase nézte meg, hogy annak nyoma nem maradt-e meg a ruhán. Természetesen mindig megmaradt, de ezzel aztán ő nem sokat törődött. A fogadó szolgáló személyzete minden reggel tisztára mosta, kefélte, porolta a ruhát, de a tisztaság csak egy-két szivar kiszivásáig tartott.
Azt a szokást, hogy az ember nyáron is karján vigye magával felöltőjét, ha sétára rándul, Deák Ferencz honositotta meg. Ő előtte nem volt ez divat. Igaz, hogy az utazgató angolok valami szőrkelme-féle nagykendőt mindig hurczolnak magukkal, de a magyar ember nem szokott efféléhez. Deák azonban gyakran tapasztalta, hogy estennen néha nagyon lehül a levegő. Otthon is tapasztalta ezt Kehidán a Zala-folyó vizenyős völgyén és itt Budapesten is a Városligetben vagy a budai oldalon fönt a Zugligetben. Ilyenkor jó a felöltő. De napközben a forróság igen nagy, felöltve viselni a felső ruhát önkinzás volna. Az ember tehát balkarjára veszi azt s ugy viszi magával.
Most már ezt százan és ezeren igy csinálják. Általános divattá vált.
Valamint az esernyő-hurczolás is. De ezt már nem Deák Ferencz honositotta meg.
Nyugoti országokban ez régi szokás. Ott gyakori az esőzés. Minden héten esni szokott kétszer, háromszor is. Soha se biztos: mely napon és mely órában szakad le egy futó zápor, vagy egy lanyha eső. Ott hát mindenki magával hordja esernyőjét.
De nálunk?
Nálunk a nyárszakon és az őszön át hetekig, hónapokig nincs egy csöpp eső se. Miért kellene nekünk az esernyőt örökké magunkkal czipelnünk? Magyar ember nem fél az esőtől. Régebben világ csufja lett volna az, a kit esernyő nélkül sohase lehetett volna látni.
Most már másként vagyunk mi is. Perczel Mór hires honvédtábornokunk a bujdosás alatt külföldön ugy megszokta az esernyőt, hogy a mikor hazajött se tette le kezéből soha, s egyszer-másszor csakugyan vette hasznát itthon is. Az ő példája nyomán most már nálunk is örökké esernyővel járnak igen sokan. Mint a nyugati vármegyék svábjai, a kik istentelen nagy esernyőjük nélkül ki nem lépnek a pitvarból. Bucsura, vásárra, lakodalomba, még a szomszédba is magukkal viszik.
Nem hiszem, hogy Deák Ferencz ruházkodása évenkint többet emésztett volna föl háromszáz forintnál. Mióta Kehidát elhagyta s Budapestre költözött, téli ruházkodása se járt nagy költséggel.
Hajdanában falun lakó uri ember téli köntösei emésztették a pénzt. Utazások, nyári s téli látogatások nyitott kocsin történtek. Szélben, hóban, kegyetlen fagyban csikorgó hidegben nehéz ruhákra volt szükség. Fütött vasuti kocsi nem várta az utast sehol. Rossz fülők voltak a kocsmák, csárdák, vendéglők is, még oda is kellett takaró. A bunda természetesen erre is jó volt.
Deák nem volt kényeskedő, könnyen hülő, szellőtől aggódó, náthás, hurutos, fejfájós, csuzos, köszvényes ember. Sokat járt a szabadban, szobatudós szenvedélyei se voltak s bár a vadászgatás gyönyörei után nem sóvárgott s nem is lovagolt: teste meg volt edzve erősen. Gyerek korában sokat futkosott, labdázott, birkózott, izmai hatalmasak voltak.
Téli felöltője krispin volt.
Krispin! Mi a manó ez?
A krispin nem bunda volt, szőrös béléssel nem látták el. Hosszu és bő kabát, posztóval, vékony flanellal, vagy barkhenddel bélelve, ujjakkal és gombokkal ellátva, de azért az ember nem öltötte föl, csak ugy a vállaira vetette – össze se gombolta a mellen vagy a hason, csak ugy kézzel belülről fogta össze, ha hideg volt, vagy keményen fujt a szél. Semmi különös disze nem volt e ruhának, se zsinórja, se vitézkötése, se ezüstje, se nyakbavetője. Vagy fekete, vagy sötétkék, vagy szürke posztó. Kivül-belül elérhetetlen mély zsebjei.
Ilyet viselt Deák 1848 előtt! Ma már ritkán látni effajta felöltőt. Sehogyse tudom, miért nevezték krispinnek. Szent Krispín alakját nem ily gunyában szokják ábrázolni.
Egykor furcsa kalandja volt neki. Tőle magától hallottam.
Pestre kellett jönnie. Egyik barátja, Horváth kamarás megkérte, hozzon el tőle hatezer forintot s adja át elismerő levél mellett valakinek. Szivesen vállalkozott rá. A pénzt bankjegyben jól becsomagolva, jól bekötözve beletette krispinjének zsebébe. Onnan ugyan ki nem esik.
Pestre ér, egyik-másik barátja már várta a fogadóban. Estére jutott el szállására, báró Wesselényi Miklós nyomban belekapaszkodik s viszi a szinházba. Rajta a krispin, nem teszi le magáról a szinházban se, azt meg épen elfeledte, hogy a pénz is benne van.
A zsebmetszők kedves tanyája volt akkor Pest és a német szinház. Mikor az embertömegből kiszabadulnak: észreveszi, hogy baloldalán a pénzcsomagnak semmi nyoma. Belenyul a zsebbe, s ime keze a zseb helyén a szabad levegőre ér. Bizony kikeritették a zsebet a zsebmetszők.
– Kellemetlen dolog volt, igy beszélte Deák. Nemcsak a pénz miatt, a melyet meg kellett téritenem, mert elvesztének én voltam az oka, hatezer forint pedig rám nézve nem volt csekélység. Hanem kellemetlen volt azért, mert akadhatott volna olyan ember is, a ki azt gondolhatta, hogy talán nem is veszett el a pénz, hanem ideig-óráig nekem volt rá szükségem.
Mikor a fogadóba ért, azonnal átadta a krispint a szolgának, hogy jókor reggel vigye a szabóhoz s a kimetszett zsebet varrassa be. Ugy is történt. Mire Deák felöltözött, már ott volt a szolga a megjavitott krispinnel. De vitte egyuttal a pénzcsomagot is s szó nélkül letette az asztalra. Deák csak elbámult. Valósággal ez volt a hatezer forintos csomag. De a szolga meg se várta a kérdést, csak elkezdett fecsegni jóizüen.
– Megint tanultam valamit tekintetes uram. Ha ezentul kimegyek ünneplőre, én se az oldalzsebembe teszem órámat, pénzecskémet, hanem én is leeresztem a bélésbe a felöltőm fenekére. Ha le találok is részegedni: a tolvajok, zsebmetszők ott nem keresik, s ha zsebemet kivágják is, nem találnak semmit. Csuffá lesznek a gazemberek!
Hát bizony Deák Ferencznek is igy menekült meg a pénze. A krispin zsebjének feneke szétnyilt s a csomag lecsuszott a bélésen belül a térdéig. Ott nem találta meg a zsebmetsző.
Ezt a véletlent bölcseségnek találta a szolga. Deák jóizüen nevetett rajta.
Volt egy ruhadarab, melyet Deák-szürnek, utóbb csak Deáknak neveztünk. Hüvös tavaszi és őszi napokra való felöltő. Vastag posztóból készült, térdig érő, ujjatlan, a nyaknál begombolható felső ruha volt ez, 1860-tól kezdve jött divatba, s viseltük vagy tizenöt-husz éven át. Afféle közép állat a köpönyeg és a krispin között.
Azelőtt mi diákok és literátus emberek, mig fiatalok voltunk, a karbonári köpenyeget viseltük tavaszszal és őszszel s ha már elöregedtünk, a krispint. A százrétü galléros köpenyeget a tekintélyes czéhbeli mesterek s vagyonos városi polgárok viselték. A mikor a nemzeti viselet 1860-ban ujra föléledt, a nyalka fiatalságnak nagyon tetszett a kivarrott czifra szür is. Természetesen nem huszonöt fontos szőrposztóból, a hogy a bakonyi kanász viseli.
Deák az ő minden feltünést elkerülő szerény természeténél fogva se karbonári olasz köpönyeget, se százrétü galléros czéhmester köpönyeget, se kivarrott kaczkiás szűrt nem hordhatott. De a krispin is avult alakká vált már, azonban a nemzeti viselethez mégis alkalmazkodnia kellett. Igy gondolta ki szabója azt a felöltőt, melyet azután a közönség Deák-szűrnek nevezett el.
Ma már ezt se viselik. Lassankint eltünik az emlékezetből maga a ruhanév is.
II.
(Deák étkezése. – Zichy gróf felköszöntője. – Vasuti utazása. – A régi pesti omnibusz. – A tajtékpipa története. – Dohányzó készsége.)
Deák étkezése igazán kevés pénzbe került.
Egészségi állapotáról talán másutt fogok megemlékezni, itt csak azt jegyzem meg, hogy sokat betegeskedett már 1843-ban s 1847-ben is, sőt 1850 után állandóan hitte, hogy valami szervi baja van s nem lesz hosszu életü.
Olyan bölcs léleknek, mint ő, ez nem okozott aggodalmat. Derült kedélye, vidám gondolkozása el nem borult e miatt egyetlen órára se. Hanem igen is gondot okozott neki a hizás, a szivbajtól való aggodalom, minthogy a hizás és a szivbaj, ha együtt van, gyakran évekig terjedő nagy szenvedéseket okoz.
Föltette magában, hogy a hizásnak, a mennyire lehet, elejét veszi.
Nem evett reggelit és nem evett vacsorát huszonhat éven át. Huszonnégy órán át csak egyszer evett naponkint és pedig délben. Étele rendesen két fogásból állott kevés kenyérrel, kevés tésztával. A becsináltat, a paradicsomos csirkét, a teljesen magyar mód szerint készitett főzelékeket különösen szerette. Husféléből mindig elköltött egy férfira való egész adagot.
Nem ivott se bort, se sört, se pálinkafélét, se teát, se kávét. Még ásványvizet is ritkán. Közönséges ivóviz volt minden itala.
E szokásától semmiféle alkalommal el nem tért. A legünnepélyesebb vagy a legvidámabb nyilvános lakoma se zökkentette ki kerékvágásából.
Egyszer a nemzeti kaszinóban volt közlakomán. Szerették volna, ha a felköszöntések közben ő is felszólal. Gróf Zichy Manó megkisértette rábirni.
Derék és kedves ember volt ez a gróf. A függetlenségi harcz alatt honvédezredes, később kissé üldözött is, kissé menekült is. Deáknak határtalan hive, többször képviselő, Deák is nagyon kedvelte.
Gróf Zichy Manó feláll, kezében a serleg s Deákhoz intézi szavait.
– Alkotmányos és nemzeti szokás, ugymond, közlakomán a felköszöntő. A felköszöntő két részből áll. Egyik része az, hogy az ember beszéljen; – másik része pedig az, hogy igyék. Ezt a részét majd ő végzi, ő majd iszik, de végezze a másik részét a nemzet bölcse: Deák. Ő meg beszéljen!
A jó gróf mindig négy nyelven beszélt, noha egyiken se tudott folyékonyan beszélni. Támadt nagy kaczagás. De bizony a felköszöntő mind a két részét neki kellett elvégezni. A nemzet bölcse nem beszélt.
Egyáltalán nem szokott felköszöntőket tartani.
A tartalmas, komoly beszédeket a fehér asztal mellett nem kedvelte. Üres élczelődés pedig nem állott természetében.
Könnyü kiszámitani, mibe került Deák Ferencz étkezése.
Mikor nem voltak országgyülések: 1848-tól 1861-ig és 1861-től 1865-ig, akkor csak hat-hét hónapot töltött Pesten. A téli és tavaszi hónapokat. A forró nyárnak öt-hat hetét Balaton-Füreden s a többi időt egész szüretig Puszta-Szent-Lászlón Klára nénjénél szokta leginkább tölteni. Néhány napra el szokott látogatni egyik másik leányági ifjabb rokonához.
Az Angol Királyné fogadóbeli étkezése havonként alig rugott többre ötven forintnál. Ennyit fizetett havonként szobájáért is. A szolgálat és a borravalók husz-huszonöt forintnyi költséget okoztak. Ennyibe került havonként s átlagosan ruházata s mosása is. Ime mintegy 170 vagy 180 forint kiadás havonként.
Volt pedig életjáradékából legalább 250 forintja, a mai pénz szerint 525 korona. Maradt tehát ugynevezett zsebköltségre havonkint mintegy 150 koronája.
Bizony ez csekély összeg.
Utazására is kellett valamit költenie. A vasut pénzbe került később. Ezer meg ezer semmiféle embernek volt ingyenes, vagy kedvezményes vasuti jegye, de neki nem volt. A miniszter urak harminczhat év óta ingyen utazgatnak a vasutakon. Sokszor családjukat is ingyen kocsikáztatják. Kényelmes kocsik, nagy termes és hálófülkés kocsiszakaszok állanak rendelkezésükre. Deák Ferencznek mindebből nem volt semmije. Ugy utazgatott, mint más közönséges ember. Kiment az állomáshoz a rendes időben, megváltotta jegyét az első osztályra s meghuzta magát a sarokban negyed-ötöd magával.
Hát hiszen adtak volna ő neki termes kocsit is, külön vonatot is, mint a királynak. De megkinálni ilyesmivel nem merte senki. Jól tudták azt, hogy Deák Ferencznek semmit se lehet adni. Ha jó kedvében találják: adomával utasit el minden ajánlatot. Ha rossz kedvében talál lenni: összeszidja az ajánlattevőt, ha kormányelnök is.
Egyszer-kétszer mégis rászedték.
Arczát, alakját jól ismerte minden ember uton-utfélen. Siska kalapját, bozontos szemöldökét, kusza bajuszát, tekintetének oroszlán fönségét a ki egyszer látta, soha el nem felejtette. Ha valamely nagy állomáson hire futamodott, hogy Deák Ferencz a vonaton van: csődület támadt azonnal. Kocsiját körülvették, látni akarta mindenki s ha kocsijának ablakfüggönye nem volt jól lehuzva: harsogó éljenzéssel támadta meg a sokaság.
Ezt nem szerette.
De még kevésbbé szerette azt, hogy a mint fölfedezték: mindenki untató figyelemmel, udvariassággal és előzékenységgel közeledett feléje, mintha ő lett volna a nádorispán vagy a nagy Napoleon. Ha rá akart gyujtani: tűzzel kinálták. Untalan kérdezgették tőle: nem parancsol-e valami üditő italt. Felső ruháját, utazó táskáját kivették kezéből. Szolgálatát mindenki felajánlotta. Bizalmasan nem beszélgethetett senkivel! mindenki ugy ült vagy állt mellette, mintha nyársat nyelt volna. Mint a hadnagy a fővezér közelében: ugy voltak vele az emberek. S ha megsejtették menetelét: főispánok, alispánok, főbirák, polgármesterek siettek hozzá tisztelkedni csak egy pillanatra is.
Mindez terhére volt.
Egyik utjában Székesfehérvárott is, Kanizsán is nagy éljenzéssel fogadták a vasuti állomáson. Mikor visszaérkezett, panaszkodott, hogy nem hagyják nyugodtan utazni. Legközelebbi utazása alkalmával Visontai Kovách Laczi előre értesitette a déli vasut budai igazgatóságát erről. Az igazgatóság nyomban értesitette Deákot, hogy ekkor és ekkor gyorsitott tehervonatot indit, ha Deák kivánja, egy személykocsit akasztanak hozzá s a rendes dij mellett használhatja a kocsit.
– Ez bizony jó lesz!
Nem vette észre a kegyes csalást. Kiment az állomásra. Látta, hogy néhány teherszállitó kocsi után oda van akasztva egy személykocsi. Megváltotta az utazási jegyet s igy azután külön vonaton utazott. S ezt még egyszer megtudták vele cselekedni. De már akkor rájött a csalásra s többé nem tudták a külön vonatra rábirni.
Végre is az utazás nem sok pénzébe került. De itt a fővárosban a bérkocsizás se.
Naponként kirándult a Városligetbe s néha tovább is: Svábhegyre, Zugligetbe vagy Klauzál Gáborhoz Kis-Téténybe. A hova omnibusz járt: oda bizony nem fizetett ő se kétlovas, se egylovas bérkocsit.
Csodálatos omnibuszai voltak egykor Budapestnek. Hosszu, nehéz, födetlen hidasok rossz lovakkal, goromba kocsisokkal. Tél ellen, szél ellen, hideg ellen nem volt bennük menedék. Ha az eső szemetelni kezdett: akkor keresztvasrudakra ponyvát huztak s a jég és eső legalább nem verte ki az ember szemét. A Két pisztoly mellől s a Szénatérről indultak a Városliget felé. Ma ezeket a helyeket Kálvin-térnek és Deák-térnek nevezik. Két ülés a kocsis mellett, hat ülés a kocsi derekában, négy ülés hátul. Állóhely nem volt. Minden ülésnek ára egy hatos volt. Hat pengő krajczár, vagyis a mai számitás szerint 21 fillér. A hátulsó négy ülésen szabad volt dohányozni.
Deák mindig ide ült.
Magánosan ritkán ment a Városligetbe. S kiséretében gyakran voltak nagy urak, kegyelmes urak, milliomos urak is, a kiknek diszes, értékes magánfogataik is voltak.
Hát bizony ha Deák társaságában akartak maradni, kénytelenek voltak omnibuszra ülni s a hatost leszurni. Gyönyörü fogatuk ott ácsorgott vagy ott baktatott a döczögő omnibusz mellett.
Bizony ácsorgott is.
Akkor az omnibusz sohase járt üresen. Megmaradt a régi jó szokás mellett. A mig tele nem volt városligeti utassal: meg nem indult a szentnek se. Neki ugyan nem parancsolt a főkapitány, hogy minden öt, vagy tiz perczben indulni kell. A kinek nem tetszik az omnibusz: menjen gyalog, vagy fiakkeren, vagy lóháton. Vagy üldögéljen otthon s ne parancsolgasson senkinek.
Deák kényelmesen várt a hátulsó ülésen. Hiszen a Városligetbe csak akkor ment, a mikor otthon semmi dolga nem volt. Ha pedig semmi dolga nem volt: utja sietős nem lehetett. Szivarozni pedig ott a hátulsó ülésben is lehetett. Hogy aztán az omnibuszon kofával, hentessel, bugyros zsidóval is összekerült: az épen nem bántotta. Sőt az volt az örvendetes. Hát azok nem épen olyan jóravaló, becsületes emberek, mint a kegyelmes urak?
Végre is, ha kétlovas, vagy egylovas bérkocsira nem tellett: ment omnibuszon. Tisztességes embernek nem szégyen az!
De azért később 1867 után nappal bent a városban mindig kétlovas bérkocsin járt. Hogy az utczán járók-kelők meg ne álljanak s ne bámészkodjanak, a mikor őt látják. Szivesebben ment volna ugyan egylovas fogaton, mert az olcsóbb – de az ő vastag termetével az egylovas bérkocsi keskeny ajtaján nehéz volt bemászni és kimászni.
Több költségébe került a dohányzás. Dohányzásának története van.
Fiatal férfi koráig, még az 1839-iki országgyülésen is mindig pipázott. Otthon cseréppipából vagy könnyü tajtékpipából, de Pozsonyban, Pesten vagy a megyegyüléseken mindig tajtékpipából.
A tajtékpipa magyar találmány. Sőt az én vármegyém hagyományai szerint épen veszprémmegyei ember találmánya. Ezt a hagyományt el kell mondanom.
Volt Veszprémben ezelőtt közel kétszáz esztendővel egy Biró nevü csizmadialegény. Ezermester, furó-faragó szenvedélylyel s világjáró vágyakozással telve. Volt a bujdosó fejedelemnek, Rákóczinak rodostói udvarában egy lelkes kurucz vitéze, valami Fábián nevü, a ki szentül megfogadta, hogy dicsőséges vezérét élve soha el nem hagyja. Azonban Fábián testvérei, rokonai, valami örökségen osztozkodtak, talán össze is koczczantak, szükséges lett volna a bujdosó testvér szándékát megtudni: mit szól a kérdéshez, miként vélekedik az ügyről? A csizmadialegény előállott: ő elmegy napkeletre, Törökországba, a bujdosók tanyájára s fölkeresi s megkérdezi Fábiánt.
Nagy sor ez! Hiszen hónapokig utazhat; hegyen-völgyön, szárazon-vizen százszor elbódulhat: rablók utját állják; pogányok vérét ontják; éhség, kórság, nyomoruság elgyalázza, az emberek nyelvén se tud beszélni, panaszát se érti senki, hogy juthatna ő el messze tengerpartra s hogy jöhetne onnan még ez életben vissza?
De bizony elment ő. Nem riadt vissza semmitől. El is ment, látta is a dicső fejedelmet, beszélt is Fábiánnal, haza is jött, meg is hozta az üzenetet. Beletellett egy esztendő.
De nemcsak az üzenetet hozta meg a csizmadialegény, hanem hozott magával egy darab követ is. Akkora volt a kő, mint egy kosfej. A kőnek nem volt sulya. Olyan könnyü volt, mint a pehely, olyan szine volt, mint a vajnak; olyan követ itthon még senki sem látott. Ott jutott hozzá valahol a Márványtenger körül Európában vagy Ázsiában. Beletette tarisznyájába, s hurczolta magával Veszprémbe. Azért hozta el, hogy itthon elhigyjék szavát. Az a kő legyen tanubizonysága.
Ez a kő pedig volt ama nevezetes tajtékkő, a melyből a szép csibukok és pipák készültek ezentul.
De az első pipát ama Biró nevü csizmadialegény készitette. Ez által lett hiressé és vagyonossá, nem a kaptafa, sámfa és forditófa által. Vésője, esztergája, forgó kereke nem volt még hozzá, csak vékony pengéjü bicskája. Ezzel furta-faragta ki a kőből a pipát. S a legelső pipát rokonának, padányi Biró Mártonnak, a hatalmas veszprémi püspöknek ajándékozta. Kapott érte fejős tehenet borjastul.
Igy szól a hagyomány.
Pipa azelőtt is volt már, hiszen az országban már 1630 óta pipáztak. De addig a pipát cserépből vagy fából készitették. A tajtékpipa csak száz év mulva, 1740 körül jött napvilágra. Sok tajtékpipát mutogatnak az országban szerteszét: ez Rákóczi fejedelemé volt, amaz Bercsényi főgenerális uramé, ez pedig beéri Balogh Ádámé. Jeles családok dicsekednek efféle ereklyékkel, de bizony azok nem az időbeli valóságos ereklyék. Hiszen ama nagy hires hősök és hazafiak mind nem éltek már akkor, a mikor a csizmadialegény az első tajtékpipát kitalálta, kifaragta.
Deák Ferencz is tajtékpipából pipázott 1840-ig.
Volt pedig neki elég.
Már az 1832-ik országgyülés végén szokásba jött s e szokás az 1839-iki országgyülésen is folytatódott, hogy Deáknak minden vármegye adományozzon egy tajtékpipát. A nemzet rendjelet, kitüntetést nem adhatott, a fejedelem pedig lelkes hazafiaknak nem adott. Csak afféle udvari hazafiaknak adott. De ha adott volna is: Deák nem fogadta volna el. Hanem adhattak a vármegyék táblabirói czimet és megtiszteltetést. Ezt csaknem minden vármegye megadta. A vármegyék követei pedig adhattak tajtékpipát.
Adtak is.
Ékes faragásu, ezüst kupaku tajtékpipája több mint negyven darab lett ily módon Deák Ferencznek. Sok pipára a vármegye czimerét, sokra pedig az adományozó követ czimerét faragták. Volt olyan is, melyre mythologiai alakok voltak faragva.
Gróf Széchenyi István s vele néhány főrendi ur divatba hozta a szivarozást. S Deák maga is czélszerübbnek látta 1840 után a pipát szivarral fölcserélni. De azért fölváltva a pipát is használta mindaddig, mig Pestre nem költözött.
Egész dohányzó készsége érdekes volt Kehidán.
Márványdöbözben a dohány. De azonkivül a szoba különböző helyein apró dohányzacskók is, tele dohánynyal. 1848 előtt nem volt gyufa. Aczéllal, kovával és taplóval kellett rágyujtani. A tüzet csiholással kellett csinálni. Aczélt, tűzkövet, taplót Deák csak akkor hordott zsebében, ha utra kelt. Otthon pedig csak akkor, ha kinézett a gazdaságba.
Ám a pipadohánynak az a természete, hogy pipázás közben gyakran kialszik. Némely dohány átkozottul makacs, mint az erkölcsös ló. A tűznek mindig kéznél kell lenni, ha az ember füstölni akar.
Deák Ferencz ugy segitett magán, hogy három nagy szobájában, a hol csak elfért, mindenütt volt aczéla, tűzköve és taplója. Séta vagy beszélgetés közben akárhol aludt ki a pipája, nem kellett a tűzért messze menni, kezeügyében volt a tűzszerszám mindenütt.
Ez a szokása Pesten is megmaradt. Mikor itt lakott, akkor már a gyufa volt használatban. Szobájában itt is mindenüvé helyezett el egy-egy csomag gyufát. Kis asztalon, nagy asztalon, fiókos szekrényen, kályha vállán, ablak könyöklőjén mindenütt ott volt a gyufa.
De a fagyufatartót nem szerette. Csináltatott bádogossal kihuzós tetejü egyszerü gyufatartót bádogból. Ilyenek voltak szobájában. Volt egész sereg. Mikor meghalt, vagy husz darabot találtak. Mikor a szegények javára mindenét elárverezték: ezeket a bádoggyufatartókat is megvették mint Deák-ereklyét tisztes áron. Ő öt krajczárért csináltatta darabját s megvették tiz koronán. Valami száz forint jött be a gyufatartókból.
Deák lassankint elajándékozgatta pipáit, mikor már szivarozás lett a szokása. Mirevaló is a pipa, ha nem használják? Néhányat magam is láttam elajándékozott pipáiból. Van ilyen pipája Nedeczky Pistának is, unokaöcscsének, Jozéfa testvérje unokájának. Egy Deák-pipát 1888-ban adtak el Lugoson nagy pénzen. Ezt Olteánu nagyváradi püspöknek ajándékozta Deák ezelőtt harmincz évvel. A püspök halála után annak rokonaira szállt, a kik aztán eladták. Ez volt azt hiszem Deáknak utolsó pipaajándéka.
III.
(Deák szivarjai. – A szivar-összeesküvés ellene. – A német katonatiszt. – A képviselői napidij. – Alamizsnálkodása. – Visontai Kovách Laczi borravalója.)
A pipázás nem sokba került, de a szivarozás már sokba került.
Országszerte mindenki tudta, hogy Deák kabanósz szivart szi. Jó illatu, termetes és könnyü szivar. Ára darabonkint tizenkét fillér. Ebből elszitt Deák naponkint 15–18 darabot. Mindig szájában volt a szivar. A szivarnak csak kétharmadát szitta el, egy harmadát eldobta. A mint egyik elégett: nyomban rágyujtott a másikra. Komoly tanácskozásai, hires adomái, mind a kabanósz füstjénél folytak.
Szivarja belekerült havonkint legalább ötven forintba. Vendégei, látogatói többet elfüstöltek szivarjából, mint ő maga.
Én azonban ugy hiszem, hogy legalább 1867 óta még se kabanószt szitt, hanem annál jobb, kellemesebb szivart. A hányszor nála voltam, mindig másféle szivarral kinált, nem kabanószszal. S másfélét szitt maga is. Valamivel rövidebb s nem oly sima és tiszta hengeralaku volt szivarja, mint a milyen a kabanósz.
Miniszterek, kormányzók, nagy urak, idegen nemzetbeli hires férfiak, fejedelmi személyek voltak látogatói. Mindezeknek a saját szivarját ajánlotta föl s tisztesség és udvariasság volt tőle ezt elfogadni. Ám a kabanósz mégis csak olcsó és polgári szivar. A kik a költséges havannához, a forintos szivarokhoz szoktak, azoknak még se izlett eléggé a hat krajczáros szivar.
Andrássy gróf és társai, a Deák-párt nagy urai tanakodtak, miként lehetne Deákot jobb szivarra szoktatni.
Neki többre nem telt, csak hat krajczárosra. Ajándékot nem fogad el még szivarban sem. Mindezt jól tudták. Kigondolták tehát, hogy csináltatnak számára drága, finom, könnyü szivart, – ezt elhelyezik abban a boltban, a hol szivarját be szokta szerezni s ezt uj kabanósz néven hat krajczárért árusitják majd – de csupán neki.
Nagyon szerette Deák Szent-Iványi Károlyt, régi rendületlen hivét, még az 1839-iki országgyülésből egykori követtársát s az 1865-iki országgyülés képviselőházának elnökét. A szivar-összeesküvők ezt beleavatták a titokba. Deák naponkint évődött, adomázott vele.
Szent-Iványi előveszi szivartáskáját s rágyujt s a mindennapi szokáshoz képest szó nélkül Deák elé tartja a táskát. Deák szintén kivesz belőle egy szivart s rágyujt. Nagyon izlett neki.
– Jó a szivarod!
Szent-Iványi az öreg ember játszi ravaszságával nem szólt semmit, hanem e helyett a legelső alkalommal megint odatartja Deák elé a szivartáskát. Deák mindig elfogad egy-egy szivart s egyszer megint kicsuszik a száján:
– Csakugyan jó a szivarod!
– Medecznél kapom, uj kabanósz a neve, hat forint husz krajczár az ára, te is vehetnél ilyet.
Deák ránéz nagy komolyan Szent-Iványira. Érezte ő, hogy a szivar havanna-keverék, hogy oly finom szivar nem lehet hat forint husz krajczár. Lehet annak az ára százanként huszonöt-harmincz forint is. Látta, hogy öreg barátja kelepczébe akarja őt ejteni. De azt is tudta, hogy ilyen gondolat nem az ő öreg barátja fejében fogamzott. Miért lett volna hát goromba legrégibb és legbuzgóbb hivével? Csak ugy tréfásan szólt neki:
– Apage! Ne tentas tertianni theologum!
Magyarul azt teszi: takarodjál, ne kisértsd a harmadéves papnövendéket! Régi diákadoma ez a debreczeni kollégium kebeléből. Az ördög valami rosszra akarta birni az öreg diákot, de az öreg diák fölismerte a kisértést s e szavakkal kergette el magától Belzebub követét. Talán épen Szent-Iványitól hallotta ez adomát valamikor Deák Ferencz.
Szent-Iványi egy szót se szólt. Elröstelkedett s jól összeszidta a szivaresküvőket: máskor őt efféle bolondságra rá ne vegyék.
Mert Deák Ferenczet megvesztegetni nem lehetett. Ő soha senkitől semmi értéket el nem fogadott. Se barátainak, se a világ fejedelmeinek, de még a szép saszonyoknak se volt hatalmuk ő fölötte.
Olcsó szivarját szitta tovább is.
Körülbelül elszámláltam Deák Ferencz napi életmódjának részleteit s havonként való rendes kiadásait. De ezek aztán föl is emésztették az ő rendes jövedelmét.
Voltak azonban külön kiadásai is.
Volt rendes házi orvosa: Kovács Sebestyén Endre. Nagyhirü s jeles tudásu vagyonos orvos volt. Neki tiszteletdijul kétszáz forintot adott Deák évenként. Nem nagy összeg, de a szokásnak megfelelt. Az 1873-ik év közepéig az orvosnak nem volt Deákkal állandó és naponkénti nagy dolga.
A fürdőn töltött idő is nagyobb költséggel járt, mint a mennyit a Pesten töltött idő emésztett föl.
Zalai régi ismerőseit, látogatóit, rokonait szivesen vendégelte meg az ebéd idején a vendéglői asztalnál.
A jótékonyság, a kéregetés, az alamizsnálkodás is pénzbe került. Néha éppen szép összegbe került.
Maga beszélt el nekem egy esetet.
– Német katonatiszt jött hozzám egykor – ugymond – lakásomra. Százados volt a pesti helyőrségből. Bemutatta magát, nagyon zavart és levert volt. Elmondotta, hogy századának valami pénzét elvesztette, pedig a könnyelmüség nem természete, nem tudja, hova tette isten az ő eszét. Kétezer forintra volna holnap délig szüksége. Ha a pénzt holnap délig elő nem tudja teremteni, elveszti állását, becsületét, szabadságát. De neki felesége s több gyereke van, örökös szégyent fejükre hozni nem akar. Elszánta magát a végsőre. Azt hallotta, hogy én jószivü és tehetős ember vagyok s hogy én segithetek rajta. Ha él: visszafizeti a pénzt becsülettel. Tudja, hogy semmi joga ahhoz, hogy hozzám forduljon, de családját nagyon szereti s szent kötelességének tartotta, hogy még ezt a lépést megtegye, mielőtt az utolsóra elhatározná magát.
– Tünődtem, gondolkodtam – igy folytatta szavait Deák. – Mit csináljak? Annyi pénz nem volt épen a kezemnél. Igazat beszél-e ez az ember? Idegen országbeli ismeretlen ember, sohasem hallottam hirét s talán sohasem látom többé. De hátha igaza van? Hátha csak szerencsétlen ember, de igazán becsületes? Szegény családját meg lehetne menteni s őt magát is. Még se tudtam magam nyomban elhatározni. Meg is mondtam neki s egyuttal intettem, hogy semmi bolondságot ne csináljon, hanem jőjjön el hozzám reggel kilencz órakor, akkorra majd elhatározom magam. Legyen addig nyugodt.
– Eljött. Akkorra összeszedtem a kétezer forintot s neki adtam. Irást akart adni róla, de nem fogadtam el. Megmondtam neki, hogy ez nem kölcsön, hanem emberség. Fizesse vissza, a mikor teheti.
Kérdeztem Deákot: visszafizette-e?
– Vissza, noha lassankint négy év alatt. Azután tudakozódtam utána a háta megett s mindig azt mondták: jóravaló ember. Nagyon megbántam volna, ha nem tudtam volna megsegiteni.
Ime, ilyen kiadásai is voltak Deáknak.
De hát az ilyenekre hol vette a pénzt?
Birtoka vételárából mem maradt neki ugy szólván semmi. Hanem a mint elbeszéltem, Klára nénje nem fogadta el a tizenkétezer forintnyi adósság megfizetését. Volt hát készpénze is, mikor Pestre jött, vagy tizenkétezer forint, mostani pénzünk szerint huszonötezer és kétszáz korona.
Ez a pénz nyolcz-tiz év alatt 1865-ig elfogyott. Többnyire adakozásokra, szegényebb rokonok segitésére, közérdekü gyüjtésekre.
De mint másutt elbeszélem, később is tőkepénzhez jutott. Klári nénje ráhagyta söjtöri örökölt birtokát. Ő ezt a birtokot sógorának Oszterhuber Józsefnek elörökösitette s a vételárból huszonötezer forintot magának megtartott. E pénz bőven elég volt az adakozásokra s gyengébb rokonai segélyezésére 1865-ig, az alkotmányos élet megnyiltáig.
1865 november havától kezdve folyton képviselő volt haláláig. Járt tehát neki a képviselői napidij naponkint 5 forint 25 krajczár.
Állandóan kilencz hónapon át tartott az országgyülés évenként. A lakásbér 800 forint volt s igy a képviselők összes évi illetménye mintegy 2100–2200 forintra rugott. Ma már egy harmadrészszel többet kapnak a képviselők.
A képviselőségből azonban nem sok haszna volt Deáknak.
A kornak jelleme a hires embereknél való kéregetés. Deák hires ember volt. Neve nemcsak az országban, hanem az egész művelt világban ismeretes volt. Kéregető-leveleket pénzért, jó tanácsért idegen országokból is küldözgettek hozzá tömegesen.
Idegen országba nem küldött könyöradományt, hiszen az itthoni kéregetésnek se tudott századrészben eleget tenni. Úton-útfélen körülseregelték s lakására is rendesen ellátogattak. Utóbb is csak azokra szoritkozott, mint a jószivü papok, a kik lakásán keresték föl.
Egy forintnál kisebb alamizsnát nem szeretett adni. Természetesen nem mindig volt méltó a kéregető az adományra. Csavargók, részegesek, munkakerülők, piaczi lézengők is ostromolták. Jól tudta ő ezt, de azért nem tagadta meg az alamizsnát.
– Nem tudja az ember biztosan, milyen ember a kéregető. Hátha igazán szegény és szerencsétlen! Ezért nem lehet bennük válogatni. Inkább tiz méltatlan kapjon valamit, semmint egyetlenegy méltót utasitsunk el magunktól.
Ez volt elve.
Csakhogy az elvnek határt szabott a tehetetlenség.
Minden nap elkészitett az adományra öt forintot. Még pedig különösen készitette el.
Nagyobb ezüstpénz akkor nem volt, se korona, se forint. Egyforintos bankjegyek voltak divatban. Deák minden reggel a mint öltözködésével készen volt, öt darab egy-egy forintos bankjegyet összehajtogatott négy rétben s odahelyezte az ajtó közelében a fiókos szekrényre. Ha jött a szegény, csak oda adott neki egy darabot.
Tehát öt forintot naponkint. Ez épen kitellett a képviselői napidijból. S mindig reggelenként volt a kiosztás. Akkor volt otthon és magánosan.
De hátha több volt a kéregető? Ha nem csak öten jöttek, hanem tizenöten?
De bizony sohase volt naponként öt kéregetőnél több. Csakhogy ennek is története van.
Csakhamar észrevették legközelebbi barátai, hogy Deák jó szive nem tud határt szabni s ő minden pénzéből kihagyja magát fosztani, ha szegényt lát s igy kénytelen lesz szükséget látni. Tanakodtak: mit csináljanak? A tanakodásnak az lett a vége, hogy Visontai Kovách Laczi a fogadóssal egyetértve ugy intézkedett, hogy ötnél több szegényt Deákhoz föl ne ereszszenek, ha mikor pedig Deák kilép az utczára, kéregetők a közelben ne legyenek.
Sohase tudta meg ezt Deák. Sőt csodálkozott, hogy mily pontos az az ötös szám. Hogy soha sincs több szegény ötnél.
Az igaz, hogy kevesebb se volt.
A napidijért nem maga szokott elmenni a pénztárhoz. Erről Visontai Kovách Laczi, a háznagy gondoskodott gyöngéd figyelemmel. Ő minden hónap első napjának reggelén vitte a pénzt az »öreg ur«-hoz.
Deák dévajkodni szeretett azokkal, a kiket különösen kedvelt. Kovách Laczinak is adott ily alkalommal mindenkor egy hatost borravalónak. Természetesen dévajságból.
Egyszer Kovách Laczi visszafeleselt.
– Mirevaló ez a hatos, urambátyám, nem vagyok én szolga.
– Nem is vagy ám tisztviselő. Te csak háznagy vagy, a ki nélkül meg tud alakulni a képviselőház!
Csakugyan a házszabályok szerint az elnök, alelnök és jegyzők választása után nyomban megalakul a képviselőház, – a háznagyot csak azután választják.
Visontai Kovách Laczi ezekből a hatosokból összegyüjtött vagy hetven-nyolczvan darabot. Nagy kegyelettel őrizte boriték alatt. Megvolt még halála után is. Az volt szándéka, hogy ezeket egy gyüjteményben valami foglalásba téteti. Ugy rémik előttem, hallottam, hogy e szándékát utódai megvalósitották.
Még egyszer jutott Deák Ferencz nagyobb összegü pénzhez.
Volt neki hegyvámos szőlőterülete. Valami Inkey-féle kintlevőség. A jogviszony eredetét és természetét nem ismerem. Ezt nem adta el Kehidával együtt. Ez a terület 272 magyar holdra rugott s holdanként egy akó bor volt a hegyvám. Az 1865-iki országgyülés utolsó évében törvény készült arról, hogy a hegyvámos szőlőbirtokosok a hegyvámot az uraságtól megválthatják. Biróságok, hegyvámbiztosok és ügyvédek vették az ügyet kezükbe.
Deák Ferencz urasági érdekeit hirneves nagy-kanizsai ügyvéd képviselte. Deák nagy tisztelője, később országgyülési képviselő: Veszter Imre. A szőlőváltság értékét ő hozta személyesen Pestre s adta át Deáknak. Ez mintegy huszezer forintot tett.
Bizony ennek nagy részét nyomban elosztogatta Deák szegényebb rokonai között. Hat évig élt még ezután, de halálakor ebből már nem volt semmi. Istenes czélra ugyan, de nyomtalanul párolgott el kezéből.
A pénzt nem tudta megőrizni. Még kevésbbé tudta gyümölcsöztetni. De nem is akarta, nem állott természetében. Csak arra ügyelt, hogy függetlensége szerény életmódja mellett tökéletes legyen és soha egyetlen fillérnyi értékig senki vele szivességet ne gyakorolhasson!
IV.
(Deák alapitásai és részvényei. – A balatoni gőzhajó. – A pesti állatkert. – Casanova oroszlánkölyke.)
De azért nem kell hinni, hogy részvényei nem voltak s hogy ő nem volt alapitó. Volt ő. Csakhogy a mai világ nevet az ő alapitásán s az ő részvényein.
Sok közgazdasági intézmény alapitásában vett részt.
A Nemzeti védegylet, a Balatoni Gőzhajótársaság, a Magyar Általános Biztositó Társaság, a Magyar Földhitelintézet, a Pesti Állatkert egykor mind nagy nemzeti ügy volt, ép ugy, mint a Lófutattás, a Lánczhid, a Lujza-út a tengerpart felé, a Nemzeti kaszinó, a Nemzeti Szinház, az Akadémia s egyéb efféle. Az ország vezéremberei, a főbb s jobb férfiak, a lelkesebb vármegyék, a buzgó hazafiak, a költők, a lángoló keblü hölgyek vállvetve törekedtek mind ezeket egyszerre és egymásután megalkotni.
Ez intézetek egy része ma nincs meg, más része üzleti vállalat, vagy léha mulatozás, melyhez a hazafiságnak most már semmi köze. Csak a Nemzeti Szinház és az Akadémia maradt meg nemzeti intézménynek.
Deák bölcs szava, nagy tekintélye és kicsiny pénze ott volt mindenütt, a hol szükség volt rá.
De különös végzete volt, hogy a hol anyagi haszonnal járt a munka és buzgóság, ott nem tudott állandóan megmaradni. A hol pedig alapitó részvényeket szerzett: ott sohase látott egyetlen fillérnyi hasznot.
Véletlen volt ez, vagy az ő rövidlátása?
Se nem véletlen, se nem az ő rövidlátása. Hanem igenis az ő komoly bölcsesége. Hiszen, hogy a Magyar Általános Biztositó Társaság egykor virágzó lesz s alapitóinak és vezetőinek nagy hasznot hajt, kincseket hoz, azt ő is csak oly tisztán látta, mint bárki más. De ő egyéniségének sulyával, tekintélyével, népszerüségével pénzbeli haszonban részesülni nem akart. Csak addig maradt az intézeteknél, mig azok kamatot és osztalékot nem fizettek. A mint fizetni kezdtek: szépen, simán, zaj nélkül, feltünés nélkül, de rögtön otthagyta őket, mint Szent Pál az oláhokat.
Épen igy lett ő a magyar nemzet történelmének oly óriási alakja.
A balaton-füredi állandó nemzeti szinház után sohase látott pénzbeli hasznot. De nem is gondolt arra soha, hogy valaha lásson.
Érdekes volt a balatoni gőzhajózási társaság. Ez már részvénytársaság volt s alapitásakor Deák Ferencz is vett részvényeket.
Az eszme Széchenyié volt s a megvalósitás élére is ő állott 1846-ban. Csak két év előtt halt meg Zala nagy költője, Kisfaludy Sándor. Emlékét ércz-szoborral megörökiteni s a Balatonra gőzhajót állitani, mely az ő dicső nevét viselje: ez a kettős gondolat egyszerre született meg.
A gondolat tetté vált. Meglett a szobor is, több mint ötven évvel ezelőtt. Ott volt a leleplezésen Deák is, s mint gyerkőcz magam is. Olyan volt az a szobor, mint egy tele zsák. Lelkesülésünk körülrajongta, de bizony azért az nem volt jó szobor. Most már másik áll a helyén.
A gőzhajó előbb elkészült. Az már 1848-ban vigan szelte a Balaton hullámait. A neve volt »Kisfaludy«. A nagy költő feje domborműben, aranyos fényben ott ragyogott az orrán.
Deáknak, mint alapitónak és részvényesnek jogában állott volna e gőzhajón ingyen utazni. Lett volna is hozzá alkalma. Minden nyáron Bataton-Füreden töltött néhány hetet. Oda Kehidáról vagy Klári nénjétől, Puszta-Szent-Lászlóról utazott. Bizony kényelmesebb lett volna Keszthelytől az utat pár óra alatt vizen megtenni, semmint 60–70 kilométernyi rossz uton és nagy porban egész nap zöcskölje az embert a kocsi.
De azért Deák utóbb mégis a kocsit választotta, a szárazföldön való utazást.
Jó oka volt erre.
A hajó rendszabályai közé tartozott, hogy a mikor nagy hazafit, hires embert, gazdag főrendü urat, püspököt, vagy apát urat visz: a diszlobogót kitüzze s mikor már a füredi kikötő közelébe ér: elkezdje az ágyuzást. Hadd tudja meg szárazon és vizen az egész világ, hogy most a hajón valami »nagy marha« vagy »nagy hazafi« utazik.
Deák Ferencz természetesen a nagy hazafiak rovatába tartozott. A nagy marhák közé a főispánokat, főpapokat, az ismeretlen grófokat és bárókat sorozták.
Volt a hajónak egy mozsárágyuja. Szép munka, sárga rézből, mindig fényesen tartva. Ugy ült a hajó födélzetén jól leszegezve, mint egy középnagyságu vizslakutya. Ha a matróz jól megtöltötte, fojtását jól lesulykolta: akkorát szólt, mint valóságos várbeli ágyu. A messze vizről is meghallották durranását a füredi parton, s mire a hajó kikötött, az egész fürdőközönség kicsődült a kikötő hidjához.
– Vajjon ki jöhet a hajón?
Ha Deák Ferenczet látták: volt nagy riadalom. Harsogó éljenzés, mely meg nem szünt, mig lakásába el nem bujhatott.
E miatt nem szeretett utazni azon a hajón, mely az övé is volt.
A fogadó közönség élén mindig ott várta, ha épen jelen volt, a tihanyi apátur. Ékes beszéddel és hosszu beszéddel, holott Deák se az ékes, se a hosszu beszédet nem szerette. Bresztyenszky apátur mindig latin nyelven köszöntötte a parton. Deák neki is latin nyelven felelt, de mindig dévajul.
Gőzhajó-részvényei megvoltak még 1870 körül. Hova tette őket: nem tudom. Utánuk sohase járt osztalék. A hajót utóbb a mult század hetvenes éveiben elbontották. A hajóépités tudománya nagyot haladt a mult század közepe óta. Biztosan ki tudták utóbb számitani, hogy hány lóerejü géphez mekkora hajótest kell. A jó öreg »Kisfaludy« hójóteste nagyobb volt, mint kellett volna lenni. A szakértők azt mondták, hogy a hajótest egy részét holt teher gyanánt hurczolta magával.
De bizony el is korhadt már lassankint. A vas is elvásik idővel. Ezért kellett elmulnia. Ma öt-hat gőzös is van a Balatonon, de egyik se akkora, mint a »Kisfaludy« volt. Egyiknek sincs most már ágyuja. Egyik se hordoz födelén nagy hazafit és nemzeti lobogóval s ágyudörgéssel egyik se tiszteli meg a nemzet vezéreit. De hol is vannak hát ma a nemzet vezérei? Nem siet eléjük a nyárfaárnyékos parton a fürdőközönség s a harsogó éljenzés se tör ki most már önkénytelenül az ajkakról és a szivekből.
Állatkerti részvényeket is vett Deák Ferencz.
Ha jól tudom, a pesti állatkertet 1865-ben vagy 1866-ban alapitották a jó és okos emberek. Egyszer virágzott, másszor sinylődött ez az intézet. Ma már tetemes részét más czélra használják.
Valamikor a magasabb társaság is el szokott látogatni az állatkertbe. Nagy élvezet ez, de csak mivelt elmék és romlatlan lelkek és gyermekszivek számára. Most már a főrendek, a tőzsdeurak, a nagy delnők, a papi renden levők éppen nem látogatják rendszeresen.
Deák, a hányszor csak ráért, mindig szivesen sétálgatott az állatkertben. Még 1873 nyarán is, a mikor már szivbaja miatt nagyon elnehezedett. Volt néhány különösen kedvelt állata. A fuvolamadarat például nagyon szerette. De legjobban az oroszlánokat.
Ez előtt harmincz évvel egy Casanova nevü állatszeliditő asszony volt ott négy-öt oroszlánnal. Volt egy kis kölyök-oroszlánja is. Lehetett talán hat hetes vagy két hónapos. Gyönyörü állat, hatalmas fejjel, ragyogó nagy szemekkel, selymes, puha szőrrel. Csak csöppnyi volt még a sivatag e hatalmas királya, sörényének és farka bojtjának még hire se volt, de azért már nem félt semmitől, nem riadt meg senkitől. Casanova asszony, mikor Deák jött, mindig ölébe tette az oroszlánkölyket s a »haza bölcse« negyedórákig élvezettel simogatta a kis fenevadat s eljátszogatott vele mint egyik kis gyerek a másikkal. A fenevad is örült a játéknak, s egyszer-kétszer ő is megnyaldosta a simogató kezet.
Ily módon szedte föl állatkerti részvényeinek kamatját.