DEÁK FERENCZ ÉS A NŐK.
I.
(Deák szivének története. – Hagyomány szól arról, hogy ő is volt szerelmes. – Testgyakorlatai. – Testi ereje. – Ürményi Miksa és az angol. – Vörösmartyhoz irt levele.)
Székes-Fehérvárott a Vörösmarty-körben tartottam ezt a szabad előadást.
Tisztelt közönség! A mikor szives meghivást vagy inkább értesitést kaptam arra nézve, hogy e körben nekem kell felolvasást tartani: még akkor nem voltam s mind a mai napig nem voltam azzal tisztában, miről tartsak felolvasást. Hogy tartok: arra erős elhatározásom volt, minthogy e kört az országban levő hasonló természetü körök közt bizonyos tekintetben legtöbbre becsülöm. Csak ma, csak egy órával előbb, hogy ide szerencsésen beléptem, jutott eszembe, hogy arról a tárgyról tartok felolvasást, melynek czime lesz: Deák Ferencz és a nők.
De minthogy csak egy órája jutott eszembe, azért engedelmet kell kérnem a tisztelt közönségtől, hogy a felolvasás csak a szó teljes értelmében vett elbeszélés vagy inkább beszélgetés lehessen. Miként olvassak föl, ha nincs miről?
Természetesen se én nem tudom, se más, milyen lesz ez a beszélgetés. Már e miatt se tart ez arra számot, hogy vagy most vagy valaha a remek művek közé tartozhassék. Bizalommal jöttem ide, bizalom és kitüntetés fogadott itt s én valóban családias bizalommal mondom el, a mit el akarok vagy el tudok mondani.
Deák Ferencz életének, a hogy ez életet én ismertem, néhány töredékéről s nyilatkozatainak, a mint én hallottam, néhány részletéről akarok én most némi szemlét tartani s a szemle adatai nyomán kissé elmélkedni a fölött, minő viszony állott fenn Deák Ferencz és a nők között.
Deák Ferencz nemzeti történelmünk egyik legnagyobb alakja. Ezt tudja mindenki. Sőt nemcsak a mi történelmünkben válik ki, hanem mindazok közt, kik valaha a világtörténet szinpadján megjelentek, a legkitünőbbek egyike s egyéniségéhez bizonyos tekintetben alig találunk hasonlót. Se a nagyok, se a kicsinyek közt, se a hatalom birtokosai közt, se azok közt, kiket a népek szeretete vagy gyülölete magas fokra emelt, talán senki sincs, a kinek egész élete oly összhangzatos volna, mint Deáké. Nagyobb és tisztább összhangot egyetlen ember élete se mutat fel; hozzá hasonlót is keveset. Angol életirója az angol nemzet nagyjai közt keresett hozzá hasonlót. Angliát – ugymond, ha jól emlékszem – a gondviselés különös szerencsével áldotta meg, mert az utolsó két száz év óta belvillongástól menten szabad alkotmánynak zavartalan életműködése közt szabadon fejlődött, jólléte és miveltsége hatalmasan emelkedett s igy alkalma volt arra, hogy nemzeti élete nagy férfiakat szüljön, neveljen, alakitson. De még az ő nemzete nagy férfiai közt is, talán Hamden Jánost kivéve alig van, kit Deákhoz lehetne hasonlitani.
Ily férfiunál mind kortársai, mind barátai, mind az egész nemzedék, mely személyesen ismerte mind az utána következő első nemzedék, mely közvetlenül már nem, de emlékeiből mégis jól ismeri, – mindezek élénken érdeklődnek az iránt, vajjon ilyen férfiunak mi az élettörténete a sziv dolgában s közte és a nők között minő viszony állott fenn?
E kérdést nem én vetem föl először. Kérdés volt ez hatvan-hetven esztendő óta mindig. És mégse tud senki biztosat arról, hogy Deák Ferencz közt és valamely nő közt bármi benső vagy gyöngéd viszony fejlődött volna ki s állott volna fenn akár állandóan, akár futólag.
Abból azonban, hogy biztosat senki se tud, még egyáltalán nem következik, hogy ifju korában s talán még később is ne jutott volna oly helyzetbe, a mit a közönséges beszéd szerelmi viszonynak nevez. Csakhogy ez a viszony nem volt hosszantartó, nem volt állandó, nem alakult át mélységes szenvedélylyé s hire egyáltalán nem jött napvilágra. Igazi nemes ember semmi körülmény közt szerelme titkaiból el nem árul semmit. De a gyöngéd lelkü önérzetes nő se. Ily férfinál és nőnél csak a halál vagy a házasság vagy valamely egészen bolond véletlen árulhat el szerelmi titkot.
Zalában az öregek bizony emlékeznek arra, hogy Deák Ferenczről ifju korában, mint szerelmes legényről gyakran volt szó. Magam is tudok egy nőről, a kit 1823 körül erős szerelemmel rajzott körül, de a kiről nem lehet szólnom, mert bár igen magas korban, még most is él. Kehida körül mindenki tudta ez előtt ötven évvel, hogy egy másik előkelő urnő mennyire üldözte Deákot szerelmével. Él még egy harmadik előkelő urnő is a főváros közelében, a kit egykor gyöngéd érzelmek kapcsoltak Deákhoz, a ki hetekig tartó látogatásokat tett a kehidai kastélyban s a kinek látogatásait a mult század ötvenes évében Deák is gyakran és szivesen viszonozta. E nőt távoli rokonság is kapcsolta Deákhoz.
Tudjuk, hogy agglegényként halt meg. S nemcsak ő, hanem testvérbátyja is Deák Antal. E pillanatban most nem jut eszembe, hogy bátyja hány évvel volt idősebb, de jóval idősebb volt, mert például 1812-ben, a mikor Ferencz még csak nyolcz-kilencz éves gyermek volt, bátyja már Zalavármegye szolgabirója s öcscsének gyámja és gondnoka volt. Ő is agglegény maradt haláláig.
Deák Ferencz, mikor 1833-ban országgyülési követnek először megválasztották s Pozsonyban az országgyülésen megjelent, erőteljes szép ifju ember volt. Hogy erős, egészséges, hatalmas izmu volt; hogy izmai erejét el nem hanyagolta, hogy bizonyos izomgyakorlatokat végzett, némi részben magam is láttam, de hallottam is még önnönmagától is.
Labdát ugyan nem rugdalt, hanem dobált. Versenyt nem futott, nem kerékpározott, félmeztelenül nem evezett, a mai nap divatos kötél, rud, ugró, lógyakorlatokat nem művelte, de a gyermeknek való egyszerü, egészséges testgyakorlatokat igenis szorgalmasan művelte.
A mult század 60-as éveinek végén Pesten, az ország fővárosában lelkes ifjak és férfiak rendszeres tornatanitást akartak behozni s tornaegyesületet alapitani, de elég pénz nem volt. Elhatározták, hogy a kormánytól ugy emlékszem 6000 forintra rugó évi állandó segélyt kérnek s küldöttséggel fölkeresik s megkérik Deák Ferenczet, mint fővárosi bizottsági tagot s belvárosi képviselőt: támogassa törekvésüket s kérésüket. A küldöttség egyik tagja és szónoka rég elhunyt egyik barátom Matolay Elek volt. Deák azt felelte a kérésre:
– Helyeslem az önök törekvését és támogatom. Helyeslem pedig azért, mert az iskolába járó mai gyereknek nagy szüksége van a rendes tornára. Én is voltam gyerek és tanuló, nekem és társaimnak nem volt tornagyakorlatunk, de nekünk nem is volt arra szükségünk. Mi naponként kimentünk a mezőre labdajátékra s ott labdaütéssel, dobással és futással, de birkózással s egyéb játékkal is sokkal erősebb testgyakorlatokat végeztünk, mint ma az iskolák tornagyakorlatai. Karunk, lábunk, derekunk igazán megerősödött.
Szentgyörgyi Horváth Józseftől hallottam Balaton-Füreden, hogy Deák Ferencz husz-huszonkét éves ifju korában még nagyon szeretett a Balatonon kőugratót játszani. Ez sima kővel történik. Erős karral kell a követ a viz felszinére dobni. A kő ugrál a vizen. Senki se értett ugy hozzá, mint Deák. Egyszer tizenháromszor ugrott fel a köve a viz szinéről, mielőtt elmerült. Bizonyos ügyesség is kellett ehhez, de erős karizom is.
Harmincz éves fiatal férfi volt, mikor az országgyülésen megjelent. A követek akkor is sok olyan mulatságot gyakoroltak, a minőt a mai képviselők: kártyát, udvarlást, kocsizást s egyéb effélét. Deák ezekben nem gyönyörködött, hanem ezek helyett az üres délutánokat az Auban töltötte, a Duna szigeti szép városligetében, a hol követtársaival együtt nem egyszer labdajátékot játszott, még pedig a mikor meleg volt, pőrén, felsőkabát nélkül.
A mostani képviselők ezt alig tennék. A közönség minden esetre különösnek találná, ha a képviselők kabátot és mellényt ledobva a mezőn vagy vásártéren métát játszva futkároznának. Semmi esetre se találná természetesnek, ha Széll Kálmán, vagy Tisza Kálmán vagy Szilágyi Dezső ingujjban futkosna labda után a piaczon. Akkor pedig megtörtént s Deák e játékokban mindig részt vett.
Dévajkodó erőmérkőzésbe is belebocsátkoztak a követ urak. Valami német vagy angol állitott föl egy erőmérő gépet, melyen a kar és derék izmainak erejét lehetett megmérni. Az összes követek és főrendüek között, a kik ott kisérleteztek, egyedül báró Wesselényi Miklós izomereje multa felül Deákét. Wesselényi pedig, ha jól emlékszem, hét vagy nyolcz évvel idősebb volt Deáknál, csakhogy őt a rendesnél nagyobb izomerejünek tapasztalták barátai.
Mind ezzel csak azt akarom mondani, hogy Deák életkorához képest teljesen erős, egészséges ember volt.
Zömök termet, rövid nyak, széles hatalmas váll, nagy fej, erősen kifejlett mell, napbarnitott piros arcz, erős ajkak s az ajkakra boruló vastag bajusz: ilyen volt Deák Ferencz azok előtt, a kik ismerték. Igy ismertem én is. Szürke kék szemeiben nagy mélység, sok szelidség s hatalmas erkölcsi erő sugárzása volt. Mind oly tulajdonságok, melyek köztapasztalás szerint a nőkre igen erős hatást szoktak gyakorolni. (Általános derültség.) A fölött méltóztassék majd mosolyogni, a mit én mondok, ne pedig a fölött, a mit önök gondolnak. (Nagy derültség és hosszas éljenzés.) Majd mondok én talán olyat is. (Éljenzés.)
A férfiui erőnek és erélynek, az erkölcsi hatalomnak akkora jelensége volt Deáknak arczán, hogy az bámulatot gerjesztett mindenkiben. Egykor Ürményi Miksa képviselőt egy Indiákról jött angol barátja meglátogatta Budapesten s megkérte őt, mutassa meg neki Deák Ferenczet. Sokat hallott, sokat olvasott róla, szeretné látni.
– Látta-e ön az arczképét valaha?
– Nem.
– Jőjjön el a képviselőház karzatára s keresse ki az arczok között.
Az angol fölment a karzatra s gondosan végignézte a képviselők arczát. Végre egynél megakadt s odamutatott.
– Ha Deák az az ember, a milyennek mondják és irják, ha csakugyan akkora magasságban áll az emberek fölött, akkor csak ez az arcz lehet Deáké, mert a legnagyobb erkölcsi hatalom ezen tükröződik.
Csakugyan Deákot mutatta az angol Ürményinek.
Annyi bizonyos, hogy olyan termet és olyan arcz, mint Deáké, a férfiui erőnek és hatalomnak, az észnek és komolyságnak akkora teljessége minden népnél minden időben erős hatást gyakorol a nőkre. És mégis, mikor fölment az országgyülésre, senki se tudott se otthoni multjáról, se pozsonyi életéről semmit, de semmit, a mi eligazodást nyujtott volna arra nézve, hogy közte és a nők közt valami bensőbb természetü viszony volt-e valamikor vagy nem volt.
Pedig volt.
Irt 1826-ban Vörösmarty Mihályhoz egy levelet, melyben őt egyebek közt egyik közös jó barátjuknak Fábián Gábornak sorsáról értesiti. Fábián épen akkor feleségétől válóban volt. Ezt közli Vörösmartyval s egyuttal kiterjeszkedik arra is, hogy ő is volt már szerelmes s az ő szivét is meglepte már ez az érzés. Mint irja, Ámor istenke nyila az ő szivét is megsebezte.
Levelének ez a része szórul-szóra igy szól:
»Még eddig, hála a szerelem kis istenének, csak körülöttem szórogatta nyilait; azon egy-kettő is, mely talán nékem volt irányozva, vagy tömött ruhámban fennakadott, vagy izmos mellcsontomon megtompulva, szivet nem sérthetett. Egy mégis, megvallom: mélyebben csuszott az oldalcsontok közé, mint kivántam volna; megdöbbentem először a véletlen eseten, de elhatározottságomat ismét visszanyerve oly gyöngéden, oly kimélve vontam ki a nyilvesszőt, hogy két esztendei távollétel egészen begyógyitotta már sebemet. Sajog ugyan most is még némelykor a sebhely, kivált ha vagy magam vagy mások azt véletlen az elevenebb emlékeztetés által felvakarják; – de a hideg meggondolás mindenkor lecsillapitja az ujra felzudult indulatot s nem engedi, hogy a sziv, ezen vakmerő játékos, egy egész életboldogságot kössön egy koczkához.«
»E kevésből már láthatod, hogy ha foglalatosságaim hosszabb utra időt engednének is, inkább titeket, kikhez a barátság édes érzése csatol, látogatnálak meg, mint sem egy idegen, ismeretlen és soha nem látott leányt keresgélnék az alatt; mert jaj annak, a ki ugy keres szeretőt és barátot, mint – gombát.«
Ez a levél, vagy legalább a levélnek az a része, melyet felolvastam, okos és higgadt férfiu komoly beszéde. Deák Ferencz tehát már akkor is okos ember volt. Már akkor is komolyan akart beszélni a sziv dolgáról s valósággal komolyan is beszélt.
II.
(Ki volt az, a kit Deák szeretett? – Nem tudni. – Deák szerelmi tanácsai. – Hol tanulta a szerelem bölcsességét? – A ki megházasodik és a ki meg nem házasodik. – Deák ölében hat gyerek.)
Deák, mikor ezt a levelét irta, csak 23 éves fiatal ember volt. Már hogy valaki 23 éves korában szerelem dolgában is ilyen higgadt legyen: ez nem mindennapi dolog. Legalább is igen különös.
Maga irta, hogy Ámor istenkének nyila őt is megtalálta. S Vörösmartynak, jó barátjának irta. Ennek tehát igaznak kell lenni. Deák se a szerelem dolgában, se másban soha nem mondott nem igazat.
Hogy mikor, mely évben s mily körülmények közt találta őt mélyebben a kis istenke nyila, azt nem tudni. A levélben azt mondja, két évi távollét meglehetősen kigyógyitotta. A levél irásakor 23 éves volt. Ha ebből két évet leszámitunk, 21 év marad. De még az sem bizonyos, hogy pontosan az utolsó két évet kell leszámitani, mert hiszen, ha emlékezetem nem csal, két évet Budapesten töltött, de ez a két év nem az 1824-ik és 1825-ik évekre esik.
De nem akarok tovább menni a találgatásban. Csak azt mondom, csak annyit látok bizonyosnak, hogy Deák legföljebb 20–21 éves volt, mikor Ámor nyila behatolt oldalbordái közé.
De hát ki volt az, a ki a kis istenkét felbiztatta s oly dühössé tette rá, hogy nyilát beledöfje? Ki volt az a nő? Nem mondja nevét senki. Lehet, hogy az a most is élő agg nő volt, a kiről előbb emlékeztem. Lehet, hogy más volt.
Én ugy hallottam ugyanis s ezért az se lehetetlen, hogy az a nő Inkey Karolina volt. Inkey Ferencz leánya s a nagy szerző Inkey Boldizsárnak unokája. Inkey Ferencz Zalavármegyének 1812-ben országgyülési követe volt. Felesége Triangi Karolina bárónő. Nagy vagyonu előkelő zalai birtokos s egyetlen leányára sokkal nagyobb örökség nézett, mint Deák Ferenczre. Mártudniillik a mi a birtokok terjedelmét illeti. Meghalt 1836-ban. A leány körülbelül egy idős volt Deákkal s később zalabéri Horváth Eduárdhoz ment nőül. Maradékai, ha nem csalódom, ma is élnek. E nő volt tehát az, a mint én hallottam, a ki Deákban az első szerelem s talán a rajongás érzetét fölébresztette.
Ha csakugyan ő volt: akkor természetes okokat látok, a melyek miatt e szerelemből házasság nem lehetett.
Azt se tudjuk, viszonozta-e a lány Deák szerelmét? Vagy viszonozta-e oly mértékben s oly tisztán és nemesen, mely Deák izlésének megfelelhetett? Nagy akadály, hogy Deákkal egykoru volt. A 19 vagy 20 éves Deák Ferencz még alig nősülhetett. Ő parlagi ember s csupán vidéki falusi gazda lenni nem tudott volna. Előtte még a gyakorlati tanulmányok egész mezeje állott, melyet a vármegyei életben előbb be kellett járnia. Óriási szelleméhez képest bármily kevés nagyravágyás lakott is benne, de az a szellem mégis feszült s nagyobb arányu működésre törekedett. Önérzetén csorba sehogyse eshetett, még a szerelmi boldogság árán se. Az egyetlen lányhoz és gazdag örököshöz Deák Ferencz még a szerelem jogán se közelithetett könyörgő szerepben. De másrészről 20 éves lány se várhatott hosszu évekig, a kit a kérők és udvarlók serege körülrajzott. Lehettek esetleges s külső okok is, melyek Deákot szerelmének elfojtására indithatták.
Mindez azonban elmélkedés, körülmények egybevetése, melyet minden részletében kétségtelenül bizonyosnak nem tekinthetünk. Találgatás a messze multban rég elhalványodott emlékek nyomaiból. Csak lehetőség, csak valószinüség tehát, hogy Deák házassága ily körülmények közt maradt el. Csak annyi bizonyos, hogy 1823 körül 20 éves korában egy nő iránt erős szerelmi érzés támadt lelkében, melyet ő szenvedélylyé szilajodni nem engedett. Bizonyos pedig onnan, hogy ezt maga irta Vörösmartynak. Azt pedig mindenki tudja, hogy Deák sohase nősült.
Ugyanabban a levélben Vörösmarty Mihályt egyéb dolgokra is figyelmezteti. Arra, hogy a fiatal embereknek rossz szokásuk van a szerelem dolgaiban. S nem is egy, hanem sok rossz szokásuk. Intései, elmélkedései, tanácsai abban a levélben röviden összefoglalva következők:
Az ifju ne az első lányba szeressen bele, a kivel az életben találkozik, hanem lásson többet s nézzen meg jól többet is. Ne kerülje, hanem keresse a módot és alkalmat több lány összehasonlitása után találni meg azt, a ki leginkább hozzávaló.
Aztán ne engedje át magát képzelgésnek. A lányt magát szeresse meg ugy, a milyen az a lány valósággal, ne pedig azt az ideált, a mit fölizgatott érzelemmel a lányban lát. Az ifju nagyon könnyen az asszonyi tökéletesség minden remekét képzeli el a lányban, pedig bizony van olyan lány, a kiben minden asszonyi tökéletesség nincs meg. Kevés van ugyan, de mégis akad ilyen. (Zajos derültség.)
Gondosan figyelje meg az ifju a lánynak minden testi és lelki tulajdonságát s erre szabjon magának elég időt. A lányokat biztosan meg lehet ismerni, de rövid idő alatt mindegyiket nem. A lányok megismerésére annyi időt lell forditani, a mennyi szükséges.
Aztán inti a fiatalságot arra, hogy különösen tanulmányozza, vajjon a lány valósággal s komolyan érez-e vagy csak érzelgős s az érzést csak szinleli? A mi más szóval azt teszi: vajjon a lány egészen természetes mivoltában jelenkezik-e az ifju előtt?
Végül a legfőbb tanács gyanánt azt mondja, hogy a durva testiséget a valódi szerelemmel összetéveszteni nem szabad. Ezt a szót használja: »testiség«. Akkor még az akadémia nem fogadta el e szót: »érzékiség«, mert különben Deák is e szót használta volna. Igaz, hogy akkor még az akadémia se volt érzékiség, csak képzelődés. Könnyen megtörténhetik – ugy szól Deák – hogy a testiség kielégitése után vége lesz a nagy lelkesedésnek, az ideál elrepül s néha csak egy igen közönséges asszony mond félálmosan jó reggelt a tegnapi elragadtatásból bámulva ébredő férjének. (Derültség.)
Folytathatnám Deák Ferencz szerelmi tanácsainak elemzését, de a mai napra ennyi is elég. E helyett azt a kérdést vetem föl, vajjon hol, mily életkorban s miként szerezte Deák ezt a bölcseséget? Saját élete viszonyainak észleléséből meritette-e vagy mások életéből tapasztalta? Vagy talán könyvek és regények olvasásából gyüjtötte bölcseségét? Vagy Antal bátyjának oktatásaiból s a kehidai parasztok példabeszédeiből?
Hogy könyvek és regények olvasásából meritette volna bölcseségét, nem hiszem. Akkor még, ezelőtt hetven-nyolczvan esztendővel, nem volt megirva százezer regény s még a regények se affélék voltak, mint a mostaniak. Annyi hirlap se volt, mint mai napság s a hirlapok tárczái és törvényszéki rovatai se olyanok voltak, a milyenekhez ma van szerencsénk, noha nem nagy szerencsénk. A szinpadok se ontották még a közönségre a szerelmi és házassági viszonyok fonákságait, de hiszen akkor még egész Zalavármegyében szinész soha nem is játszott. Szerelmi tárgyu könyvek akkor is voltak már sikamlós tartalommal, de magyar nyelven egy se volt. Testben, lélekben erős ifju pedig sikamlós tárgyu könyveket akkor se olvasott, ma se olvas.
Erős meggyőződésem, hogy Deák a maga szerelmi bölcseségét részint saját lelki életének észleléséből, részint másoknak, barátainak s rokonainak gondos megfigyeléséből meritette. Ott volt előtte például Fábián Gábor barátjának esete is. Bizonyosan ismerte Vörösmarty szerelmi rajongását is a Perczel-lány iránt. S talán e levéllel hüteni akarta ezt is, ha nem épen eloltani is. Kétségtelen azonban, a mély elmélkedés is bizonyitja, hogy Deák 23 éves korában már volt szerelmes és pedig komoly szerelmes.
Komoly szerelmes!
E szónak nincs egészen világos értelme. Mert ha valaki életre-halálra szerelmes: az épen nem komoly dolog. Az valami más. Az már több annál, a mit komoly dolognak nevezünk. Ha pedig a szerelem nem életre-halálra szól, hanem csak futó érzelem fellobbanása: az megint nem komoly dolog.
Deáknál, ugy látszik, se az egyik, se a másik eset nem állt elő. Tartalmasabb lélek volt, mintsem felszines érzelem időnkint is uralkodhatott volna rajta. Óriási elméje, nyugodt itélete s vas idegzete pedig megóvta attól, hogy ellenállhatatlan szenvedélyben merüljön el. Egész élete tesz erről tanuságot.
A szerelem érzése lehet oly mély és oly erős, hogy a kit meglep, annak azután egész élete sorsát az dönti el. Abban lesz nagygyá, dicsővé vagy abban hal el. Bizonyos az, élet és történelem egyaránt bizonyitja, hogy ha tiszta és nemes érzületü férfiu, testi és lelki hibáktól menten, kora miveltségének magaslatán, érzésben gazdag lélekkel találkozik nővel, kinek társadalmi állása megengedi, hogy vele gyakran érintkezzék, kiben a testi és lelki épség, az alaki és szellemi báj s minden női tökéletesség egyaránt megvan: benne e nő iránt oly erős vonzalom, oly mély és elszakithatatlan ragaszkodás, oly rajongó egyesülési vágy, tisztelet és imádás fejlődhetik ki, melynek mértékét megtalálni, határait megszabni lehetetlen. Ezt nevezik a költők igazi és végzetes szerelemnek. Ezzel foglalkozik oly nagy előszeretettel a művészet minden ága. Szerencsére nem mindennapi ez érzés s ettől aztán az, a kinek lelkét rabbá tette, megválni soha nem tud.
Deák ily nővel nem találkozott vagy lelkét ez a szenvedély el nem ragadta. Ha elragadta volna: akkor vagy nagyobb, magasabb, dicsőbb sorsot készitett volna magának s az imádott nőnek, mert a nemes nagyravágyás százszoros mértékben kifejlődött volna nála, vagy pedig a házasság örömeibe az imádott nő birtokában végkép elmerül s nemzetünk története mit sem tudna róla. Vagy ha a végzet eltávolitja tőle a nőt: a kétségbeesés utjára téved, lelkéből kiröppennek a nagy eszmék és nagy ideálok s jelentéktelen köznapiságban, talán henye és korcs időtöltésben oszlik szét egész élete. Nemzeti történetünk akkor is szegényebb volna egy nagy alakkal.
Bizonyos, hogy Deák Ferenczben ily végzetes utra vezető érzés nem támadott.
De hát miért nem támadott?
Nem hiszem, hogy lelke képtelen lett volna nagy és mély érzésre. Hanem azt hiszem, agya ellenállhatatlan erővel uralkodott vérmérséklete fölött s még jelleme is az agy vezetése alatt fejlődött ki.
Eszembe jut itt egy adoma.
Egykor Balaton-Füreden az ötvenes években egy társaság vitatkozott. Bezerédy Gyula, később veszprémi alispán, Kovács Kálmán, később igazságügyminiszteri tanácsos, Lendvay József, később királyi táblabiró s mások voltak a társaság tagjai. A fölött vitatkoztak; vajjon ki a derekabb ember? Az-e, a ki megházasodik vagy az, a ki nőtlen marad. Nem tudtak megegyezni s azért az ott nyaraló Deák Ferenczhez küldöttséget küldtek, fölkérni őt, döntse el a kérdést. Deák mosolyogva felelt:
– Ugy látom, nem egészen komoly az önök kérdése. Én is csak akkora komolysággal felelek rá. A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem. (Nagy derültség, hosszas éljenzés.)
Ez a vélemény, mint szokták mondani, szellemes. Ezt azonban nem lehet oly véleménynek tekinteni, mely Deák egész lelkét kimeritette volna.
De azt a véleményt se tekinthetjük olyannak, melyről egy másik Deák-adoma tesz tanubizonyságot. Ez pedig csakugyan dévajkodó adoma. Az egykoruak jól tudják, hogy Deák nemcsak a nőkkel való szerelmi viszony s a házasság egyéb kérdéseiben, hanem más s gyakran igen fontos nagy kérdésekben is néha élczczel, néha adomával ütötte el a vitát férfiak közt is, nők közt is.
Egykor 1868-ban, akkor Deák 65 esztendős volt, vita támadt Deák társaságában az Angol Királynő-szálló éttermében a fölött, hogy ő miért nem nősült meg. Szokott társasága volt körülötte, de ott volt gróf Zichy Jenő is esetlegesen. Különböző vélemények nyilvánultak. Természetesen szelid humorral, mert hiszen Deák jelen volt, a ki alig észrevehető mosolylyal némán hallgatta a különben nagy tisztelettel folytatott évődést. Mikor vége volt a vacsorának s ő a megszokott időben visszavonult, az urak mint mindig tették, elkisérték szobája ajtajáig. A szobaajtóban megáll s odafordul gróf Mikeshez.
– No lásd, ha megházasodtam volna, most vén asszony várna rám a szobában s talán a nyoszolyában is. (Hosszantartó derültség.) Hát mi gyönyörüségem lenne nekem ebből? De mi gyönyörüsége lenne ebből neki? (Nagy derültség.)
E nyilatkozatot, ha komolynak tartanók, egyuttal ledérnek kellene tekintenünk. Deák lelkéből pedig egészen hiányzott minden ledérség. A szerelmes ifju pár együtt egymás mellett gyönyörü tünete a természetnek az embervilágban is, a növényvilágban is, a művészetben is. De fenséges tünet egy agg férfi és egy agg nő együtt, a kik igaz, benső, nemes szerelemben töltötték el együtt egész életüket s mikor napjuk leszállóban van, még akkor is gyöngéd szerelemmel tekintenek egymásra, pedig szivük régi lángja már elhamvadt, de a hamvak még mindig melegek. Deák ezt nem ledér vidámsággal fogta fel, sőt ily esetekről ismerősei köréből szivesen beszélgetett. Annak az adomának értelme tehát nem az ő lelkének teljessége.
Kétségtelen, hogy élemedett korában már sohase gondolt arra, hogy megházasodjék. Pulszky Ferenczczel leveleket váltott, a mikor ez mint bujdosó Londonban élt. Egyik levelében Pulszky elmondja családi örömeit, házas élete boldogságát s gyermekei fejlődését s efféle észrevétellel zárja be levelét: bizony a te tágas öledbe is oda illenék vagy hat szép gyerek. Erre Deák a maga édes pajzánságával azt feleli, ha jól emlékszem, csaknem e szavakkal:
– Hogy az én ölembe oda illenék-e hat gyerek: ezt nem tudom, de jobb szeretem, hogy nincs ott.
III.
(Sárközy Johanna és Ragályiné. – Hiu kisérletek. – Deákra nem hatnak a női bájak. – Egyik adomája. – Megjegyzések.)
Visszatérek azonban az 1832-iki országgyülésre, a mikor ő ott ifjusága erejének s férfiui szépségének egész teljességében megjelent. Alig volt még harmincz éves s alig volt ott pár hónapig, már az ébredő hazafiság nagy nemzeti pártjának vezére lett. Mind országunk sorsa, mind követtársainak bizalma tette őt vezérré. Természetes tehát, hogy őt mind a férfivilág, mind a női világ csakhamar a legnagyobb bámulattal, tisztelettel és rokonszenvvel fogadta. Hisz ugy jött oda, mint Jupiter. Kissé zömök testü Jupiter ugyan, sőt még szakállát is simára tarolta, de haja, bajusza, szemöldöke s minden vitán felül álló szelid fensőbbsége mégis csak Jupiter. Pedig bizony voltak ott a vármegyékből hatalmas olimpusi alakok, öregek és fiatalok nagy számban. Öregek régi országos tekintélylyel, fiatalok nagy tehetséggel s nemes nagyravágyással.
A nemzet akkor kezdett igazán fölébredni. Uj és üde szellő suhant végig a lelkeken. Az asszonyok lelkén is. Sok követ vitte föl fiatal feleségét Pozsonyba. S azon kivül mind az udvar, mind a főrendek köréből sok nő volt ott. Sokan jöttek le Bécsből is. A német szinművészet hölgyei is időnként szép számban sereglettek ott össze. S ezek a nők bizony csak jól körülnéztek az országgyülés tagjain, a fiatalabb és délczegebb követeken s az országgyülési fiatalság merészebb és szemrevalóbb hősein. Nem is volt minden évben országgyülés s nem is volt mindig együtt a vármegyék 104 követe. Nem is volt 400 képviselő, mint most. Az igaz, hogy ez a 400 most sincs együtt egy csoportban soha. (Derültség.)
Sem a férfiak, sem a nők nem vettek észre Deákon semmit abból, hogy miként áll ő a sziv dolgában. Sem valami messze vidék ragyogó szépsége után nem sóhajtozott, sem az ott sugárzó hölgyek után nem futkosott, sőt még csak nem is kerülte őket. Lesték-várták, kinek udvarol; kinek társaságában melegszik fel kissé, de bizony hiába várták. Pedig még birtok dolgában se volt épen utolsó ifju. Nem volt ugyan gazdag, de vagy másfél ezer holdnyi birtoka mégis csak volt számbavehető teher nélkül.
Utóbb bizony pajzán megjegyzésekkel kisérték nyugodtságát, tartózkodását s életkorához legalább a nők körében egészen még sem illő szelid bölcseségét. S a dévajkodás vele szemben utóbb elragadt a nőkre is.
Volt Pozsonyban egyebek közt akkor egy csodálatos szépségü ifju nő. Épen fehérvármegyei származásu. Csepcsányi csanádi követnek a felesége, Sárközy Johanna. Több leánytestvére volt, mindegyik feltünő szépség, de mindannyi közt ő a legragyogóbb. Szépségének hire nagy messze elterjedt Pozsonyon túl Bécsig, Berlinig, Londonig. Utóbb el is vált férjétől s válópörének titkos részleteit hatvanöt év előtt sokan ismerték. Egész raj vette körül a legelőkelőbb udvarlókból. Állandó imádói közt volt egy Rohan herczeg is. De szivét csak egy ritka deli alaku ifju: Blaskovics Pál nyerte el, ki aztán feleségül vette s csótáros öt sárkánylován vitte Hont-vármegyébe, bátorfalusi kastélyába.
E csodálatos ifju nő szemeit, ha azok oda fordultak, egyetlen férfi sziv se tudta reszketés nélkül kiállani.
Volt ott egy másik kiváló nő is. Ragályi Tamás felesége, szinte Ragályi-lány. Nem volt már nagyon fiatal, lehetett 32 vagy 34 éves, de még mindig rendkivül szép és szellemes. Férje ekkor már a királyi tábla birája volt s e minőségben ült az országgyülésen. De Borsodnak egykor, 1825-ben hires követe s az ellenzéknek egykor bálványozott egyik vezére. Róla készült 1832-ben a hires országgyülési dal, melynek szerzőjét senki se tudja s melynek most – fájdalom – csak utolsó két sora jut eszembe. Tartalma megközelitőleg igy hangzik: Sötéten és keserün jön Bécs felől a Duna árja Pozsony felé. A keserü könnyek hullanak belé, –
Hogy Ragályi nem jött el követnek.
Szomoru és szép dal ez, valamikor dallamát is tudtam. A nemzet nagy veszteséget látott abban, hogy Ragályi elhagyta az ellenzéket. Átkozták érte Bécset, a ki, a mint hitték, megejtette a nagy hazafit.
Az ő neje volt tehát az a kiváló és szép nő. Hozzá teljes bizalommal voltak a fiatalabb menyecskék, a kikkel a hóditásban már versenyezni nem akart. Neki beszélték el apró cseleiket és komoly vagy tréfás sikereiket. Ő volt gyakran köztük a versenybiró s minden titok hű megőrizője.
A menyecskék bizalmas társalgásából Deák neve ki nem maradhatott. A legünnepeltebb három férfi Wesselényi Miklós báró, galantai ifjabb Balogh János és Deák Ferencz volt az országos közvélemény előtt is, a nők előtt is. Deák kalandjairól azonban mit sem tudott a hir.
No hiszen volt mit hallani e miatt az ellenállhatlan szépségü vidám menyecskéknek. Ragályiné egyenesen leszólta őket maguk között. Különösen Csepcsányinét ingerelte, bujtogatta legjobban, minthogy ő volt a legnagyobb hóditó, ő volt a világhóditó.
– Nohát Deákkal szemben mutassátok meg hatalmatokat. Holmi inczi-finczi mágnásokkal, herczegekkel, jurátusokkal elhallgassatok, ha Deákkal nem tudtok boldogulni.
Csepcsányiné vállalkozott. Nem türte már a sok csipkelődzést. Összebeszélt két vidám és igen szép barátnőjével, vegyék körül és tréfálják meg Deákot. Kényszeritsék olvadozásra és vallomásra s azután mosolyogjanak fölötte is, Ragályiné fölött is.
Deákot nem kérdezhettem meg e felől. Talán elmondta volna. De én az esetet csak 1878-ban, ez előtt huszonhárom évvel tudtam meg a már akkor idős, de még mindig szép és királynőtermetü Csepcsányinétól vagyis inkább Blaskovicsnétól, Deák pedig akkor már nem élt.
De az egykor ünnepelt urnő még negyvenöt év mulva is neki pirult s neki lelkesedett, mikor kisérletük részleteit, a hogy Deákot legyőzni törekedtek, elbeszélte.
A mit a női ravaszság, dévajkodás, szépség, fiatalság, üde és vidám szellem s varázsló erő csak elkövethet; azt mind elkövette az a három ármányos és ragyogó menyecske az ifju Deák Ferenczczel.
Siker nélkül.
A nyilvános országos ülésben illatos zsebkendőjükkel s édes mosolyukkal tüntettek mellette. Királyok köszönték volna meg térden állva azt a mosolyt. Minden kerületi ülés végén már ott andalogtak az országház kapujánál, hogy Deákot elfoghassák. Karjára kapaszkodtak s ugy kisérték. Hiába!
Elmentek vele az Auba. Kocsin, gyalog, társaságban, kettecskén – a hogy s mikor egymásközt összebeszéltek. Végigsétálták vele az erdő árnyékos utait s a virágos réteket; meghivták magukhoz, adtak találkozót, rendeztek bujósdit, játszottak vele bizalmas családi játékokat. De mind nem használt ez semmit.
Utóbb is be kellett látniok, hogy Deákkal nem boldogulnak semmire. S el kellett türniök a szemrehányást imádóiktól is, barátnéiktól is, Ragályinétól is, hogy ifjuságuknak, szépségüknek, vidám szellemüknek s minden csodálatos bájuknak semmi hatalma nincs Deák Ferencz fölött.
Ez nem természetes dolog.
Sokat tünődtem Deák hideg ellenállásának okán. Két okot találtam.
Az egyikre Blaskovicsné előadása vezetett. Elmondta ugyanis, hogy ő ugy kezdte Deákkal a bizalmas társalgást, hogy őt a politika felől, a nemzeti törekvések végczélja és eszközei felől, a bécsi udvar és Metternich herczeg cselszövényei felől kezdte kérdezgetni s ő maga is elmondott mindent, a mit a kormányférfiaktól s Rohan herczegtől megtudott.
Hogy ez Deákot óvatossá tette: természetes. Hiszen mindennapi beszéd volt az, hogy a bécsi udvar az ellenzék minden vezérét, a nemzet minden nagy fiát le törekszik kenyerezni. S a kihez másként nem fér: azt szép asszonynyal közeliti meg. Öregjeinknél sokáig szent meggyőződés volt például, hogy galántai ifjabb Balogh Jánost, a nemes és nagy hazafit, e nagy elmét és fényes szellemet szép asszonyokkal tették ártalmatlanná.
Deák ilyesmibe bele nem mehetett.
De az igaz okot még se ebben találom. Hiszen azért csupán, hogy az ember önmagához s elveihez hű maradjon, nem föltétlenül szükséges a női bájaknak ellenállani. Csak egy igazi nyitja lehet a rejtelemnek.
Az, hogy Deák Ferencz szive valamikor valamely nőnél, a kit eddig nem ismerünk, örökre zálogba volt téve s adott szó és jellemszilárdság őrizte azt a zálogot. S azután azt a zálogot nem adták vissza sohasem. S talán oly váltságdijat szabtak, a melyet Deák vagy nem akart, vagy nem tudott soha visszafizetni.
Talán rangban volt közöttük akkora különbség, hogy Deák azzal a néma, de határtalan önérzettel, mely tulajdona volt, egyáltalán nem akart oly nőhöz közeliteni, kihez bár a legszentebb érzés kapcsolta, de a kihez közelitenie a rokonok és jóbarátok véleménye szerint vakmerőség vagy szerénytelenség lett volna.
Deáknak később egyenlő állásu család leányával alig volt, alig is lehetett benső szerelmi viszonya. Ő 1834-től kezdve már országos hirü ember volt, a nemzet figyelme minden lépésében, minden mozdulatában kisérte; – ha tehát mély szerelmi vonzalom kapcsolta volna valakihez: ezt szükebb baráti köre minden esetre tudta volna. De nem titkolta volna az illető család se. Mert a legmagasabb család hiuságát se sértette, sőt emelte volna, ha Deák Ferencz közeledik valamelyik nőtagjához.
A rejtély oka tehát korábbi időben támadt.
Vagy nem diadalmaskodhatott szerelmében s az imádott nő másé lett. Ez az eset zalabéri Horváth Eduardnéval, Inkey Karolinával. Vagy ha más volt a nő: annak korai halála vagy oly cselekménye állhatott elő, mely Deákot visszavonulásra birta, de egyuttal azt az örök fogadást érlelte meg benne, hogy több nővel egész életre kiható szerelmi viszonyba lépni nem fog, ha ugyan erre képes lesz. Hanem egész idejét, agyát, egész szellemét s az életet, mely rá vár, a közügynek, a hazának szenteli mindaddig, mig azt a haza igénybe veszi.
Más magyarázatot találni nem lehet, hiszen egyébként mind lelki, mind testi épsége tökéletes volt. (Az elbeszélő előveszi zsebbeli óráját, megnézi s leteszi maga elé az asztalra.)
Kiszámitott időm már vége felé jár s a tisztelt közönség kegyes engedelmével most már meg kell válogatnom azt a keveset is, a mit még mondhatok. (Zajos éljenzés. Kérjük, halljuk-kiáltások.)
Ugynevezett pajkos, dévaj, sikamlós adoma igen sok van a közönség közt, melynek szerzője gyanánt Deák Ferenczet ismeri a hagyomány. Néhányat magam is hallottam tőle közvetlenül s egyet-kettőt talán el is mondhatnék. De a sikamlós Deák-adomák nagy része még se tőle ered, csak érdekesebbé akarják tenni az ő nevével.
A nők iránt, ugy a fiatalok, mint az élemedett koruak iránt senki sem érzett és tanusitott nagyobb tiszteletet, mint Deák. Ő a nőben a gyöngébbet, de azon túl csak a szépet, csak a kedvest, csak a tökéletességet látta. Azok közé tartozott, a kik a nők iránt való tiszteletet ugy őrzik keblükben, mint a középkori lovagok, mikor a keresztyén vallást a szent szüz nevében gyökereztették meg.
Nőgyülölő nem volt se fiatal, se öreg korában. Ha fiatal vagy nem fiatal, rokon vagy idegen nővel találkozott, mindig volt számára kedves szava. Még ápolójához is, még halálos kinjai közt is mindig szives volt.
Egy jó tisztes, tenyeres-talpas asszony volt körülötte, ki a nagy beteget utolsó napjaiban haláláig ápolta. Halála előtt néhány nappal ez a nő szült is egy egészséges gyereket. Utolsó dévaj szava ez esetről szólt. Ez az utolsó Deák-adoma, de most nem mondom el. Nem lelkének ridegsége miatt tartózkodott tehát a nősüléstől. Nemes barátságát mindenki ismerte Beöthy Ödönné, Vörösmarty Mihályné s Bezerédy Istvánné iránt.
Erős nézete volt, hogy fiatal nőnek, lánynak társaságba, tánczvigalmakba kell menni, ott a fiatal emberekkel ismerkedni, azok közt összehasonlitást tenni s nem az első hizelgő szavak után, nem a vérnek első fellobbanására itélni.
Hadd fejezzem be beszélgetésemet egy idevonatkozó Deák-adomával. De igazival.
Valahányszor uj országgyülés kezdődött: a képviselők pártkülönbség nélkül szent kötelességüknek tartották, hacsak épen Parlagi Jancsik nem akartak lenni, Deák Ferenczet meglátogatni, nála tisztelkedni. Csak ő utána következtek a pártvezérek, a miniszterelnök s a miniszterek.
Egykor épen Deáknál vagyok s jön hozzá Szabó Imre, Zalavármegye egyik képviselője. Deák jól ismerte őt, még édes apját is. Élemedett, javakorbeli ember volt már s elbeszélgetett vele bizalmasan a maga módja szerint.
– Hát az otthonvalók hogy vannak? Hogy van a hugomasszony?
– Köszönöm bátyám, türhetőn.
– Hát a kis hugom? Ugy-e 17 esztendős már?
– Az bizony már! Elég jól fejlődik.
– Felhozod-e őket a télre?
– Nem én, bátyám.
– Kár! A lánynak bálba kell járni, ismerkedni. Jobban eltalálja szerencséjét.
– Tudja isten, urambátyám! Ugy vélekedem én is, mint az anyja. Jó bor czégér nélkül is elkel.
– El ám, ha megkóstolják!
Ezt felelte Deák Ferencz.