Nem azt mondom én ezzel, hogy Oszterhuber nagyobb vagy bölcsebb, vagy élesebb itéletü volt, mint a Deákok. Csak azt mondom, hogy ezek ő nála nélkül se családi, se gazdasági, se országos, se megyei ügyekben semmit nem határoztak. Hogy bizalmuk és ragaszkodásuk sok oka közt melyik volt a legerősebb, nem kutatom. Az atyafiságos érzelem, a megszokás, a kölcsönös szeretet, a gyakori együttlét, a tiszta és művelt elméjében s nemes önzetlenségében való bizakodás, ime ezek tették a Deák testvéreket oly bizalmassá és ragaszkodóvá.
Oszterhuber bizony méltó volt hozzájuk. Három fenséges alak együtt ez a három férfi s én nem tudom, Klára urasszony nem volt-e a negyedik az ő finom női eszével s nemes és csalhatatlan tapintatával. Hiszen mégis ő volt a valóságos középpont ebben a puszta-szent-lászlói társaságban. Igy érezte, igy mondta, igy irta ezt maga Deák Ferencz.
Igaz az, hazánk története s Deák szerepe ugy alakult, hogy ma Deák neve és dicsősége vet fényt erre a társaságra s ez a fény oly ragyogó, ugy megtéveszti a látást, hogy benne és mellette Deák Antalt, Deák Klárát és Oszterhuber Józsefet alig vesszük észre. Vagy csak annyiban, a mennyiben ők is a haza bölcsének környezetéhez tartoztak.
De én Deák egyéniségét ismertetem s én az egész igazságot fel akarom állitani. A történelmi igazság csak körvonalakból áll, néha eltorzitvák e körvonalak is. A történelmi igazság, minél messzebb vagyunk a történet idejétől és szinhelyétől, annál magasabb bércztetőre száll föl előttünk köddel, föllegekkel, idegen ragyogásokkal körülvéve. Kevés történelmi igazság ép, legtöbbje csonka, csaknem valamennyi üres nagy részben. Én rá akarok arra mutatni, miként fejlődött Deák lelke s mi szerepe volt ebben a puszta-szent-lászlói társaság tagjainak.
A mikor Deák Antal alispán lett s a mikor 1825-ben követté lett, előre megtárgyalta e kérdéseket Klári hugával s ennek férjével.
– Mondd el vélekedésedet, sógor, de alugyál rá előbb s igazán mondd el. Tudod, hogy én itthon szeretnék maradni, a hiuság vásárát utálom, a tolongásban résztvenni semmi kedvem.
Oszterhuber biztatta rá, vállalja el a követséget. A haza java s a vármegye becsülete kivánja ezt.
Deák Antal elvállalta s a mint Pozsonyba ért, rögtön belekapott levelei megirásába sógorához.
1833-ik évi áprilisig volt követ Deák Antal, három országgyülésen át. Sógorához intézett levelei közül megmaradt talán hetven darab. Alig egy-kettő hijával tartalmas és hosszu levelek.
Rendszeresen követik egymást. Minden tiz-tizenöt napban készül egy-egy. Az 1832-ik évi országgyülésen minden héten. A vasárnapot arra szánja Deák Antal, hogy levelet irjon sógorának.
Közli vele az elmult hétnek történetét.
Megirja a kérdéseket, intézkedéseket, tanácskozásokat, melyek ott folynak az országgyülésen.
Mulatságok, udvari hirek, közpletykák, európai mozgalmak mind megörökitvék a levelekben. Hol hosszan, hol röviden, de pontosan.
Nincs gondolata, nincs érzése Deák Antalnak, melyet föl nem tárna barátja és sógora előtt.
Sürgeti a választ minden levelére. Tanácsot, utbaigazitást, tájékozódást kér. Vagy megnyugtatást. Kétségei vannak minden nagy lelke daczára is mindaddig, mig sógora azt nem irja vagy azt nem mondja neki:
– Ugy van jól, kedves sógorom, a hogy’ cselekedtél.
Deák Antal 1825-ben s a következő években nem »Ferkó« öcscsével közli az országos dolgokat, hanem Oszterhuberrel.
Igaz, hogy »Ferkó« öcscse még fiatal ember. Huszonkét-huszonhárom éves. Vele csak gazdasági leveleket vált. De az is igaz, hogy már akkor is mindig arra kéri sógorát, hogy hozzá intézett leveleit mutassa meg »Ferkó« öcscsének is. S ez természetes.
– Hadd tanuljon a gyerek!
S a miként Deák Antal, ép ugy cselekedett Deák Ferencz is.
Az 1833-ik év április 15-én választotta meg Zala vármegye generális gyülése Deák Ferenczet követnek. A gyülésen kevesen voltak. A főispáni helytartó, gróf Batthyányi se ment haza Pozsonyból a gyülésre. Maga Deák Antal is Pozsonyban maradt. A gyülés lelke Oszterhuber József volt. A választás simán ment s egyhangulag. Se ellenjelölt nem volt, se korteskedés. Különben Deák Ferencz nem is fogadta volna el se a jelölést, se a választást. Nem volt kedve és szándéka törvényhozóvá lenni.
Miért nem volt?
E kérdés felderitését máskorra hagyom.
Szent-György napjára ért Pozsonyba. Addig még dolga volt otthon a gazdaságban is. De az alispánságot, az iratokat, pénzeket, letéteményeket is át kellett adnia utódjának. Antal bátyja megvárta Pozsonyban, hogy a törvényhozási ügyek titkaiba bevezesse s barátainak bemutassa. Csak azután ment haza, hogy soha többé Pozsony városát ne lássa.
A levelezést sógorával csak ugy folytatta a haza bölcse, mint bátyja. 1833-ik április végétől 1843-ig, több mint tiz éven keresztül legalább négyszáz levelet irt – hosszabbat, rövidebbet – sógorának Pozsonyból és Pestről.
Hol vannak e levelek? Hol vannak a Deák lelkének mélységéből jövő ama bizalmas megnyilatkozások, melyek talán csak Oszterhuberhez s az édes jó Klára urasszonyhoz juthattak el?
Ráth Mór gyüjteménye csak 16 levelet közöl. A legkorábbi is ezek közül 1848. évi márczius 28-ról szól s a legutolsó 1861. évi deczember 1-ről. Tehát az 1833-tól 1848-ig terjedő idő e gyüjteményben üres. Üres a korábbi idő is s a későbbi közlemény se teljes.
Ebből az időből, ugymint 1833-tól 1848-ig biztos helyen, de magánkézben tudok – ugy emlékszem – 17 darabot. Köztük történetirói fontossággal birókat. De irodalmilag mind fontos természetesen, a mi Deák tolla alól jött ki. Ezeket – hitem szerint – egykor látni, olvasni fogja a nemzet.
Az én birtokomban is nagy csomó levél van, melyet Deák Ferencz a sógorához intézett, de ezek is a mult század ötvenes-hatvanas éveiből valók.
Sok levelet irt Deák 1842-ig Antal bátyjához. Ezek valószinüleg mind elvesztek. Ezeket Deák, mint emlitettem már, megsemmisitette.
De visszatérek oda, hogy Oszterhuber az ország minden nyilvános és minden titkos dolgáról értesült rendszeresen, rövid időszakonkint, lehet mondani, hetenkint. S a kik értesitették, nem kisebb emberek voltak, mint Deák Antal és Deák Ferencz. A kik eljutottak minden titokhoz s a kiknek minden szava igaz volt.
Ime, ez az ok, a mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oszterhuber tekintélye ott a vármegyében igen magasra emelkedjék.
Hisz oly ember volt, a ki puszta-szent-lászlói magányában is együtt élt, sőt mondhatni együtt dolgozott az országgyülésekkel s azok férfiaival.
Tudott mindent. Tökéletes értesülése volt mindenről. Még a külviszonyokról, még a gabona-, bor- és gyapjuárak emelkedésének és sülyedésének biztos vagy legalább valószinü körülményeiről is.
Akkor nem volt tőzsde hazánkban. Kezdetleges hirlapjaink az értékviszonyok változásairól nem hoztak tőzsdei és kereskedelmi tudósitásokat. E viszonyokról Bécs és Pozsony magasabb kereskedelmi körei voltak csupán jól értesülve. De ezek iránt mind a két Deák érdeklődött. Ők is nagybirtokosok és gazdák voltak. De érdeklődtek azért is, hogy sógorukat mindig jó értesültségben tarthassák. Leveleikben erre nézve minden fontos adat, mely most vagy közel jövőben változást jelent, ott volt világosan.
Már most képzeljünk egy falusi embert. Ott ül isten háta mögötti birtokán Göcsejben, a Valiczka-patak völgyében, a hová út is alig vezet. Gazdálkodik és pipáz serényen s a külső látszat szerint egyebet nem is csinál.
De mindent tud, mint a kormányzó miniszterek s a potentátok. Annyit tud, mint a legelső törvényhozók, hiszen Deák Ferencztől nyeri értesülését. Jönnek hozzá rokonok, jó barátok, látogatók, vármegye kormányzói. Száz közkérdés merül fel a társalgás folyamában. S a házigazda minden kérdésre tökéletes feleletet nyujt. Még a politika kérdéseire is jobbat és biztosabbat, mint akár a főispán, akár a püspök, akár a megyei mágnás urak. Adások, vevések, árhullámzások dolgában is teljesen tájékozott. Még az Eszterházy herczeg főtisztjei is, ha valamit biztosan akarnak tudni, hozzá folyamodnak.
Vajjon nem természetes-e, nem szükségképen való tünet-e, hogy az ily férfiunak egyéni és társadalmi tekintélye napról-napra nől s végül igen magasra emelkedik?
Ez volt Oszterhuber helyzete. A kinek segitségére nemcsak értesültségének külső szerencséje szolgált, hanem magas értelmisége s tudományos műveltsége is, hogy megtámadhatlan fényes jelleméről, nagy vagyonáról s nagy családi összeköttetéseiről ne is szóljunk.
De a tekintélynek aztán meg voltak következései.
Hajdan állami s egyuttal társadalmi intézmény volt az osztoztató biróság. Elhalt a birtokos nemes ember. Sokféle érték, sok örökös és sok adósság maradt utána. Kiegyezni, megosztozni nem tudnak. Ha pedig birósághoz mennek, mindenki kimulik ez árnyékvilágból, a mikorra a pörnek vége lesz. De egyuttal vége lesz, akkorra minden örökségnek s minden vagyonnak is. Igazság van, de vagyon nincs, csak koldusbot a maradék sorsa.
Hogy ennek elejét vegyék, azért alkotta a törvény az osztoztató biróságot. Maguk a felek választották ismerőseik köréből a birákat, a birák elnöküket, összeült a biróság s egy-két ülésben megcsinálta az osztályt.
Nagyon gyorsan. Csak egy jó ebédbe került a biráskodás. Mindjárt tudta mindenki, mi lesz az öröksége.
Oszterhubert ily osztoztató birónak s birósági elnöknek akarta mindenki. Annyi dolga volt efféle néha, mint akármelyik tisztviselőnek. Elintézni pedig el kellett, mert csupán bizalom és tisztesség volt a fizetés.
Voltak a vármegyének nagy ügyei, nagy tőkéi, nagy alapitványai, a melyeket kezelni kellett. A nemesi fölkelő pénztár, az Inkey-alapitvány, a Kelemen-alapitvány, az árvák pénztára, az árvaügyek, a hadi és házi pénztárak s effélék. Rendesen kezelték őket, de egyszer-másszor mindegyiknél akadt valami zavarodás. A közbizalom rendesen Oszterhuber Józsefet szólitotta ki ilyenkor magányából, vegye kezébe az ügyet s igazitsa el gyökeresen. S ha már élére állt egyszer, nyakában hagyták a tisztséget. Vesződjék vele. Magános ember, csak felesége, semmi gyermeke, elég vagyona.
Soha semmiféle köztisztségre nem vágyakozott Oszterhuber, hanem azért ifju korától kezdve a táblabiróságon kivül is mindig volt munkával és áldozattal járó két-háromféle tisztsége.
Végre 1848-ban nem térhetett ki az igazi tisztség elől s a vármegye alispánná választotta. Zivataros idők voltak, minden oszlopos ember képviselővé, miniszterré, kormánybiztossá vagy katonává lett a vármegyéből, a vármegye élére erős lélek, tiszta kéz kellett. Igy lett alispánná.
Az önkényuralom kezdetével azután visszavonulhatott végkép puszta-szent-lászlói magányába. Öregedett is már. Forradalom után két évre már elmult hatvan éves. Angyallelkü áldott felesége is gyakran betegeskedett, 1859-ben meg is halt. Végre az 1869-ik év elején 77 éves korában ő is őseihez tért. A jeles férfiu halálát, a haza bölcsének legjobb barátját s első és örökös bizalmasát, mikor meghalt, alig vették észre a hirlapok. Nyakig voltunk bent akkor a politikában és a pártoskodásban, országgyülési választásra készülődtünk, senki se állította össze jótékony és dicső életének történetét.
Szilaj vére daczára igazi bölcs volt. Talán még annál is több: igazi okos ember volt.
Boldog családi élete, mindig rendben levő s folyton gyarapodó gazdasága mind azt bizonyitják. De legjobban bizonyitja, hogy oly férfiut, mint Deák Antal, s oly férfiut, mint Deák Ferencz, állandóan magához tudott bilincselni. Igaz, nagy érdeme van ebben Klára urasszonynak, talán nagyobb, mint neki, de az ő érdeme is igen nagy. Az ő bölcsesége nélkül mindez nem történhetett.
Szerette a nyilt házat s a vendégszeretetnek mintaképe volt. Nagyon ritkán volt háza vendég nélkül s a vendégek nemcsak az ő s nemcsak neje vérrokonai voltak. Otthon érezte nála magát mindenki, mintha édes apja házánál volna. De érdemében itt is osztozik felesége.
Szemes, ügyes, jó gazda volt magának is, nemcsak a vármegye jóllétének emelésére. Intézkedései talpraesettek. Aranynyá vált kezében minden.
Lobbanékony természetü, hirtelen haragu. Áldott neje azért a ház körül alig engedett valami tennivalót neki. Maga végzett el mindent. A külső gazdaságba, majorokba, pusztákra, szőlőkbe nem kisérhette mindig. De haragja pillanatnyi volt. Szivének nemessége s elméjének ereje rögtön urrá lett lelkében.
Későn kelt.
Deák Antal sokszor évődik fölötte is, vele is, hogy a reggeli órákat ágyban tölti vidám »pöfékelés« és olvasás közben. De a mint kilencz és tiz óra közt fölkelt, nyomban gazdasága után látott. Az ebéd és vacsora utáni időt szánta irásra, olvasásra.
Epicurus iskolájából való. A csendes vidámságu, nyugodt élet az, a mely jó étel, jó ital és jó barátok mellett megérdemli az élet nevet. E nélkül sinlődés a világ. Kutyának való, nem becsületes embernek.
Ez volt elve. S hű volt hozzá haláláig. A két Deák-testvér, maga a haza bölcse is, sokat tanult tőle.
IX.
(Kölcsönös levelezések. – A levelek hangja. – A királyi tanácsosság. – Deák Klára gyerekkora. – Deák Ferencz születésének hagyományai. – Burokban született. – A csecsemőt meglepik a férgek. – Klára magasabb és nemesebb miveltsége. – Klára után pusztán marad a kehidai kastély. – Deák Antal és Ferencz visszavágynak Klára közelébe. – Antal gondoskodik Klára urasszony piperéiről. – A „kis Ferkó“. – Oszterhuber és a veszprémi káptalan.)
Minő édes és bizalmas viszony állott fenn a puszta-szent-lászlói társaság tagjai közt: erre nézve idéznem kell valamit a Deák-testvérek leveleiből.
Deák Antal azt irja Oszterhuber Józsefnek 1825. évi október 17-iki levelében, hogy csak bőven egye a retket.
Azt hitte Deák Antal s nem is minden ok nélkül, hogy a retek különösen egészséges ennivaló hizodalmas embernek. Megtölti a gyomrot s az ember azután nem lesz nagyevő. Szörnyeteggé nem hizik. A retek hatása üditő s elvégre mégis csak viz. Napkeleti emberek nagyon szeretik s bár soványan, de erőben maradnak és sokáig élnek.
1830 november 4-én Pozsonyban kelt levelében szemére hányja Deák Antal, hogy neki nem ir eléggé sürün és szaporán. Ennek oka »a restségnél egyéb nem lesz, ezt pedig egy olyan emberről, ki reggel 9 óráig a meleg ágyban is szeret pöfékelni s délután is a falnak dült háttal szembehunyva Morpheusnak áldozni, föltenni nem is bátorkodom. Aludjál tehát kedves sógor csendesen, de keveset. Nehogy a véred megsürüdvén, egyébiránt is neki kerekesedett zömökös tested a dominus Gutát édesitse magához«.
Vidám évődés ez. Féltette sógorát a gutaütéstől.
Sógora gyakran, ha a levélirásban késlekedett, azzal mentette magát, hogy a vidéken nincs ujság, nincs miről irnia. Deák azt feleli erre Pozsonyban 1826 junius 19-én kelt levelében:
»Ha mást nem tudsz is irni, ird meg azt, hogy feleségednek hány csirkéje van s hány ludtojás maradt zápon? Ugyebár diaetális kérdés s legislatori kötelesség ezt tudni? Vale!«
Az 1827-iki farsangra vonatkozva ezt irja Deák Antal 1826 deczember 25-iki levelében:
»Neked pedig sógor azt kivánom, hogy egészséges légy, birkáid jól teleljenek, a szénád meg ne fogyjon és erszényed mindig domborodva maradjon. A farsangot töltsétek vigan s ha netalán vigabban töltenétek, mint én, emlékezzetek meg felőlem is«.
Deák Antal levelei hosszuak. Bő tudósitások vannak a levelekben az országgyülési dolgokról. Erre való igéretét igy indokolja 1826. évi május 1-én Pozsonyból küldött levelében:
»Megengedsz, kedves sógor, hogy ily mellékes dolgokkal terhelem levelemet s ezzel erszényeden is nagyobb sebet vágok; de tudom, hogy olyan ember vagy, ki az igazi hazafiui lelket nem az egyes követeknek heves kikeléseikből vagy azoknak egymás ellen, sőt sokszor az udvar ellen is ok nélkül nyakaskodó indulatoskodásaikból, hanem a fontos tanácskozásoknak okos előadásából s a vitatásoknak a haza javára czélzó rezultátumából nézed… Azért föltettem magamban, ha csak időm engedi s neked alkalmatlanságodra nem szolgál, a mit csak érdemesnek látok, mindent tudtodra adok. Arra kérlek egyedül, hogy Ferkó öcsémmel is az ilyen diétai észrevételeket és vélekedéseket közöld«.
Az erszényen való sebvágást, mely a levélben érintve van, tudni kell.
Abban az időben a Valiczka völgyén nem volt postahivatal. Nem volt Söjtörön se, pedig az nagy falu volt, előkelő uri és mágnás családokkal, sok zsidóval. Hanem volt posta a csatorna völgyén, melytől uttalan hegyláncz és erdőség választotta el Puszta-Szent-Lászlót. De a posta nem hordta szét a levelet. A kinek levelezése volt, a ki levelet várt, az maga küldött naponként vagy időszakonként a postára. A posta Hahóton volt. Söjtörnek kerülve, hegyeken, szőlőkön, mezőkön át lehetett odajutni. Gyalog embernek egész napba került, mig hazatérhetett a levéllel. Hát télen, zimankós, fergeteges időben? Bizony a levélért járót a farkas is megehette.
Ez került hát pénzbe Oszterhuber Józsefnek. A ki különben a levelekért nem sajnálta a pénzt.
Igazán jó hazafi volt, a milyennek lennie kellett. Olyan volt, a milyennek Deák irja. Mérsékelt gondolkozásu, de az udvarral szemben bátor és kitartó és egész magyar s a haladás kérdéseiben szabadelvü s a főrendek, a nagyméltóságok, a hatalmasok előtt nem görnyedező.
Olyan, mint a két Deák-testvér.
Semmit se ad a czimekre, kitüntetésekre, udvari kegyekre.
Deák Antalt meg se kérdezték, csak kinevezték 1830. évi szeptember elején királyi tanácsosnak. Consiliarius Regius! Nagy szó volt ez akkor, nem ugy mint most. A királyi tanácsosok, udvari tanácsosok, asztalnokok, kamarások, kegyelmes urak nem hemzsegtek, nem őgyelegtek ugy uton-utfélen, mint most. A köznemesnek akármekkora birtoka vagy tisztsége volt a vármegyében, ha kormányzó-alispán volt is, legmagasabb czime csak a »tekintetes« ur volt. A »nagyságos« czim csak a királyi tábla biráinak s a helytartótanács előadóinak volt czime s a megyei urnők is hiába reménykedtek ez után. Az igaz, hogy nem is reménykedtek.
Négyen kapták meg egyszerre a kitüntetést. Tökölyi csanádi alispán, Bittó aradi alispán, Fodor borsodi alispán és Deák Antal zalai alispán. Mind követ s természetesen mind elfogadta a kitüntetést.
Deák Antal is tünődött. Sorba szedte azokat az érveket, melyek miatt el kell fogadni és ismét azokat, melyek miatt még se fogadhatja el.
Szép levelet ir erről. E levele egyik pontjában igy dévajkodik sógorával:
»Mérő serpenyőbe raktam tehát két ellenkező okaimat és hogy az a tányér, melyben a Tanácsosi titulust elfogadható okok állottak, hovahamarább leszálljon és amazokat felrántsa, még Zuwagnak hozzá dobtam arra való büszkélkedésemet, hogy a mikor majd tőled levelet fogok kapni, azon a Magnificus titulus rajta lesz«.
Oszterhuber nagyon melegen helyeselte, hogy Deák Antal e rátukmált udvari czimet és kitüntetést el nem fogadta. Azt irta egyebek közt, mint sógora is:
»Nem az eke körül járkáló mezei gazdának való a Consiliariusi Titulus. Tartsák meg maguknak azok, a kik abban dicsőséget keresni tudnak, bárha a közönség előtt nem lelnek is«. Erről egyébiránt másutt a kornak megismertetése végett többet irok.
Oszterhuber gyakorlati, de egyuttal nemes lelkét s egész egyéniségét igy jellemzi Deák Antal 1830 szeptember 27-én kelt pozsonyi levelében:
»Kedves Sógorom Józsi!«
»A midőn te ekéid által hasitott barázdáin földednek – fürjezésre ballagva – használod a Természet örömeit, kellemeit s a midőn szived csendes nyugalmával számlálod a jövő életre szánt gabonamagvaknak jól szántott telkeidbe való eltakaritását: akkor hiszem, csak az előtted forgó tárgyaknak elmélkedésébe merülvén, nem terjeszkedik vágyad a lármás városi vigságok özönére. Boldog neked az a kör, melynek kebelében csöndesen, de elégedve élheted a jelennek hasznait s ugyan csöndesen és teljes megelégedéssel készitheted a jövendőnek tápláló gyümölcseit. Igy, a midőn andalogsz hasznaidon s nem foglalják elmédet más dolgok felől való elmélkedések, egyedül magadnak élni láttatol csak s azon hazafiui szent érzés, melyet kebledben buzogni ismerék, tompulna és elhalna egészen, ha mezei gazdaságodnak munkái közben a haza dolgai is mint Magyart és Polgárt s mind a két tekintetben igazi Hazafit nem érdekelnének«.
»Add ki tehát cselédeidnek a holnapi munkatételre hasznos rendeléseidet, gyujts pipára s olvass valamit ezen soraimban azok felől is, melyeket mi itt a Haza javára ügyelve mivelünk s habár műveink hasznos gyümölcseit nem a legbővebb aratási reménynyel képzeljük is hirdetni, de a szántás és vetés munkáival egyes erőnket és szorgalmunkat készitjük szinte a jövendő gyümölcsözésére«.
Im a hang, mely köztük uralkodott. A tiszteletnek, a kölcsönös mély szeretetnek s a teljes bizalomnak hangja. Vajjon nem Klára urasszony idézte-e ezt elő, az egyiknek felesége s a másik kettőnek testvérje.
Vizsgáljuk csak meg az urasszony történetét. Adataink gyérek. Elmult száztiz éve, a mikor született s negyvenöt éve, a mikor meghalt. Kevesen élnek már, a kik tökéletesen ismerték, ifju korából már egyetlen kortársa sincs. Életének fontosabb eseményeit nem jegyezte föl senki. Mint hű feleségnek s derék falusi nemes urnőnek valósággal nem is volt története. Élt, érzett, munkálkodott s boldoggá tette azokat, a kik közelében voltak. Igazi fájdalmat csak halálával tudott okozni.
Én nem ismertem.
De Antal és Ferencz bátyja és testvérje száz meg száz levélben emlékezik róla. Hagyomány is szól fiatal leánykoráról. Néhány nemes cselekményét is ismerjük. Az emlékezésekből, a hagyományból s cselekményeiből jellemének főbb vonásait mégis össze lehet állitani.
Igazán megérdemli.
Deák Antal ezt irja egyik levelében: vérével is megváltaná, hogy egészséges legyen s boldog legyen.
Deák Ferencz pedig azt irja, a mint idéztem már, egyik 1854-iki levelében sógorának:
»Az istenre kérem, vigyázzon magára s óvakodjon a meghüléstől, ne felejtse, hogy az ő élete… nékem oly igen szükséges. Hiszen én annyira egyedül állok a világon«.
A kihez a haza bölcse igy szólt, ez a határtalan és nyugodt elméjü férfiu: annak a nőnek kiválónak kellett lenni.
Testvérek közt a szeretet mindennapos tünet. Még az önfeláldozásig fokozódó szeretet is gyakori. Oly szeretet azonban, mely a csecsemő kortól kezdve hosszu életen át a halálig tartson, mely mindig egyenlő gyöngéd és mély legyen s melyet pillanatra se zavarjon meg semmi házi, vagyoni vagy érzelmi viszontagság: csakugyan ritka.
Ily testvéri szeretet volt Deák Klára és Deák Ferencz között. Igazán fenséges tünemény. S akkora érdeme van ebben Klárának, a mekkora Ferencznek.
Deák Ferenczről az a hagyomány élt egykor, hogy burokban született.
A közszólás az oly ifjuról vagy férfiról, a kinek különös tehetsége vagy különös szerencséje van, szokta mondani: »burokban született«.
A burok, melyben a magzat van, élettani és orvostani szó. Néha a magzat csakugyan ugy jön a világra, hogy méltán mondják rá: burokban született.
Deák Ferencz születése azonban nem volt rendes. Édes anyjának vajudása vele kínos volt. A hagyomány szerint a vajudás ideje alatt gyakran féltek attól, hogy vagy az anya, vagy a gyermek, vagy mindkettő meghal.
Idősb Deák Ferencz nagyon szerette ifju feleségét, akkor már hat gyermeknek s köztük három élőgyermeknek anyját. Csaknem eszelősen kiabálta a kétségbeesés pillanataiban:
– Csak az anyát mentsétek meg!
A bábák tehetetlenek voltak. De épen jókor jött Bucsu-Szent-László-Egyházáról a kolduló ferenczrendi barát, az óriás termetü Róbert atya, megértette, mi a baj a söjtöri kastélyban, rohant oda, a sok sápitozó asszonynépet szétturta s orvosi segitséget nyujtott a szülésnél.
Az anya meghalt, a gyermek megmaradt.
De az anyaméhnek valami foszlányai voltak rajta. Ezt nem felejtették el. A mikor pedig husz-huszonöt év mulva Deák Ferencz oly csodálatos tehetségü ifjuvá vált, a mikor az egész vármegyében s később az egész országban is oly hiressé lett: még születésének esetleges körülményeit is kezdték emlegetni.
Ráfogták, hogy burokban született. A mi különben, meglehet, igaz is volt.
A kis Klári akkor épen otthon volt. Tiz éves volt épen. Az idősebb leány Jozéfa volt. Ez több, mint harmadfél évvel volt korosabb. Ez már nevelőbe volt a pozsonyi szüzek zárdájában. Csak mellékesen jegyzem meg, korán is férjhez ment nemes-kéri Kiss Józsefhez. Már 1814-ben leánya született, Nedeczky Pista barátom édes anyja.
A kis Klárit mintha a gondviselés már akkor arra szánta volna, hogy ő legyen a kis Ferkónak, a haza bölcsének második édes anyja, nevelője, ápolója, dajkája.
Azonban a kis Ferkó ekkor nem sokáig maradt otthon. A mint alkalmas szoptatós dajkája akadt, a zala-tárnoki rokonok elvitték magukhoz.
Idősb Deák Ferencznek, a ki a haza bölcsének apja volt, fiatalabb testvérje, Deák József, Zala-Tárnokon lakott. A tárnoki birtok volt az ősi Deák-birtok. Ott van az igazi ősi Deák-kastély. Osztálykor idősb Deák Ferencz az anyai birtokot kapta, Söjtört és Kehidát, Deák József pedig az apai birtokot, Tárnokot. Természetesen mindegyik főosztályrészhez nagyszámu részbirtokok is tartoztak más falvakban és pusztákban.
Idősb Deák Ferenczet nem lehetett vigasztalni. Feleségét elveszitette, fájdalma határtalan volt. A kis ujszülöttnek gondozására se volt eléggé képes. József öcscse gyöngéd testvéri szeretettel ajánlotta föl az ujszülött számára az ő házát s az ő családjának szeretetét. Volt felesége, volt már négy élő kis gyermeke – lett még azután kétannyi is – ő nála egy kis gyermekkel több vagy kevesebb, meg se látszik.
Igy került a kis Ferkó Tárnokra.
S most egy másik hagyományra kell ráutalnom.
Sok bölcső és czifra bölcső bizony nem volt akkor még sok uri házban se. Ezüstből, aranyból, selyemből, tafotából nem csinálták falun a bölcsőt.
A kis Ferkónak is nagyon egyszerü volt a bölcsője. Csak amolyan czigányvájta teknő.
Nyárfát, jegenyefát szoknak a czigányok kidönteni és feldolgozni. Vájnak belőle vájut vagy válut, medenczét, sütő- és mosóteknőt, még pedig kicsinyt és nagyot s vájtak belőle bölcsőt is.
A czigányvájta teknő különösen jó bölcsőnek. Hogy lába legyen, arra semmi szükség. Kicsiny is, könnyü is, a csecsemőt bele lehet pólyázni és kötözni. A dajka könnyen felölelheti a bölcsőt. De akár ágyra, padra, asztalra vagy a földre teszi: mindenütt könnyen hintálhatja. Alszik benne az egészséges csecsemő, mint a kősó.
Csakhogy a kis Ferkó porontynak gondatlan volt a dajkája.
A mint egyszer Klári átmegy Tárnokra, hogy az ő kis öcscsét meglátogassa, megcsókolgassa, hát csak látja ám, hogy a kis gyermek piros, pufók, egészséges ugyan, de tele van féreggel. Hurczolták a bölcsőt erre-arra s kézen-közön, paraszt-gyerekek, cselédgyerekek közt megkapta a férget. Maga is, ruhácskája is. S ugy elszaporodott a sok féreg: csak ugy nyüzsgött, mikor Klári észrevette.
Nosza nyomban eltörött a mécses cserép!
Sirt-ritt Klári, a hogy tudott. Vette ki nyomban a kis Ferkót a czigánybölcsőből és nyirta, mosta, tisztogatta, a mig csak mindenféle féregtől meg nem szabaditotta. Sőt kijelentette, hogy többé nem is ereszti szeme elől, majd ő hazaviszi, fölneveli, embert csinál belőle.
Mi lett vége a zürzavarnak, ki tudná azt most már? Száz év mult el azóta s mindenki örök álmát aluszsza, a ki az esetnek tanuja volt. Jozéfa nénjét 1810 körül mint menyasszonyt elvitték a kehidai kastélyból, azóta a kastélyt is, konyhát és baromfi udvart is s a kis Ferkó nevelését is egyedül Klára vezette. Az ő gondos szeme, fáradhatlan buzgalma és édes gyöngéd szeretete viselte gondját Deák Antalnak is, Deák Ferencznek is.
Bizony halálig tartó igaz jó testvéri viszonynak kellett a három testvér között támadni. S nemcsak a vérség, talán nem is a vérség tartotta ezt fenn oly tisztán, üdén és mélyen, mint Klárának mindig munkás égő szeretete.
A fehérnemüt a férfiak számára nem a boltban vették akkor. Egy-két nagy várost kivéve nem is volt olyan bolt az országban, a hol venni lehetett volna. Zala vármegyében épen nem volt. Lenből, kenderből minden uri ház maga szőtte-fonta a fehérnemüt. A végvásznak ott fehéredtek a napon, az út alatt, a Zala-völgy partján. Bent a kastély udvarában pedig, a mikor ideje volt, vigan folyt a tilolás, kendertiprás, fonás, fonalfőzés s azután a fehérités, szabás, varrás. Csak a szövést végezték a házon kivül az urasági zsöllérségekben a takácsok. Télenként huszonöt háznál kattogott és berregett egész nap és fél éjszaka a szövőszék.
S Klára volt a munkavezető mindenütt. Vendégség, konyha, disznóölés, gyümölcsök, aszalások, befőzések, belső rendtartás, cselédek fogadása, tanitása; ezer gond és mind az övé. Se éjjele, se nappala, se álma, se pihenése. S teszi ezt jó kedvvel, mosolygó arczczal, angyalokhoz méltó édes kötelességérzettel.
A háztartás és család gondjai nem foglalták el egész lelkét. A magasabb és nemesebb miveltség virágai is bőven tenyésztek, élénken nyiladoztak abban a lélekben. Csaknem könyv nélkül tudta Kisfaludy Sándor bájos regéit már lánykorában. Berzsenyi, Csokonay, Takács Judit s kisebb költőink alkotásai jó ismerősei voltak. Kölcsey uj és gyönyörü nyelvét s mély nemzeti érzését nem hagyta nyomtalanul elröppenni lelke fölött. Kölcseyt különösen kedvelte. Még országgyülési beszédeit is. Öcscse, Deák Ferencz is megküldte nehány beszédét neki Pozsonyból. Férjéhez s testvéreihez méltón ő is lelkesült a kor nagy eszméin s nagy törekvésein.
S nemcsak a hazai irodalmat kisérte figyelemmel. Deák azt irta Vörösmartynak 1825-ik évi deczember 29-én, hogy Klára nénje dicséri Zalán futását s igy folytatja levelében:
– És ezen dicséret szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom, hogy az ő dicsérete fontos, mivel a hazai és német litteraturának nem csekély ismerője lévén, a szép litteratura mezején termett virágoknak megitélésére alkalmas.
Ezt a haza bölcse irja róla. S nem túloz.
Ugyanő irja, hogy Zalán futásában a munka könnyüségét, helyes változásait és nagy erejét dicséri.
Mit jelent ez mai irodalmi és birálati nyelven?
Azt, hogy Klárát meglepték a könnyü és folyékony verselés, a meseszerkezet változatos és helyes beosztása s a nyelvnek csodás ereje és pompája. Hát, hiszen Vörösmarty épen ezekben multa felül óriás mértékben elődeit és kortársait. Minő döczögős, tört-mart, nehéz nyelv ő előtte a magyar hexameter nyelve? És ragyog-e a magyar nyelv akármelyik kortársánál és utódjánál oly gazdagsággal, mint nála?
Ime Klára nemesebb miveltsége!
Igy ment férjhez az 1821-ik év vége felé.
Üres maradt utána a kehidai kastély.
Antal már rég megyei tisztviselő, Ferencz már innen-onnan végzi a magasabb iskolákat is. Olyan árvának látják magukat, házukat. Nincs köztük a jókedvü gondviselés. Az udvar se olyan tiszta, az ágy se oly meleg, a szobák is oly elhagyatottak, az étel se izlik ugy, semmi sincs ugy, mint a mikor a jó Klára itthon volt. Lusta a gazdasszony, gondatlan a szakácsné, dologtalan a cseléd, csak Klára tudott köztük rendet tartani.
Mit csináljanak?
A vármegye is sok időt kiván, a gazdaság is. Külön Kehida, külön Söjtör. Ketten vannak azonban hozzá. De egymást el nem hagyhatják. A két testvér-ifju is nagyon szereti egymást.
Ejh, nincs a világ végén Puszta-Szent-László. Söjtör épen csak szomszédsága. Fölkerekedik a két Deák-testvér s megy a harmadik után, az édes jó Klára után Puszta-Szent-Lászlóra. Igy lett itt állandó vendég Antal is, Ferencz is. S ez volt oka annak, hogy a mikor távol voltak, messze jártak, ország dolgát intézték, jó testvéri levelük minden héten ott volt pontosan sógoruknál. A három testvér együtt élt, együtt érzett és gondolkozott azután is maga közt is, de a hozzájuk mindenben méltó Oszterhuber Józseffel is.
Igy értem én meg s igy fogták fel annak idejében Zalában is, miért nem tud elválni Deák Ferencz Puszta-Szent-Lászlótól. Világhire is azt hozná magával, módjában is állana, hogy nyarait tengerparton, világfürdőkben, utazásban, világvárosokban, a képző és alakitó művészet remekei közt töltse. E helyett félrevonul isten háta mögé egyszerü falusi nyaralásra, a honnan hire se jut hozzánk.
Ez volt Deák egyénisége.
És azután ott a falun, ott volt az ő édes jó testvérnénje, a jó Klára urasszony! A mi időt engedett hivatása: a mellett kellett töltenie.
Okát is megmondja Deák Ferencz abban a levélben, melyet sógorához Pozsonyból, mint uj követ irt 1833. évi május hó 31-én. Ebben igy szól:
»Habár oly szorgalmas nem vagyok is, mint Antal, de te csakugyan lustább vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még egy sort se kaptam. Pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató helyére, édes volna tőletek s rólatok hallani, együtt örülni, együtt aggódni veletek s ezáltal a száraz, hideg és komoly helyheztetésből kiemelve, körötökben álmodni magamat«.
Igy végzi levelét:
»Klárit ezerszer csókolom, ird meg egészségének mint létét, tudósits magadról, bajaidról és örömeidről, hogy mint levelem kezdetén mondám, veled aggódhasson, veled örülhessen hű barátod – Deák Ferencz«.
Egy-két sor megjegyzést szintén megérdemel e levél.
Deák nem volt érzelgős, hanem igenis mélyen érző. A mi azt jelenti egy részben, hogy szivének hurjai csak nagy, komoly és megfelelő esetekben rezdültek meg. De más részben azt jelenti, hogy érzéseivel nem állott a világ elé minden apró-cseprő alkalommal. Maga-kellető se volt, hizelgő se, szinlelő se. Szava tehát komoly és igaz.
S ime, már 1833. évi május 31-én forró vágya Puszta-Szent-Lászlón lenni sógora és Klára nénje társaságában. Pedig fiatal ember, nincs még harmincz éves, egy hónapja alig mult, hogy Pozsonyba ment, ott követ; figyelem, előzékenység és bizalom kiséri, az ország minden disze és ragyogása ott van körülötte s ő ezt mind a »viszálykodás untató helyének« látja, érzi és mondja s vágyai odavonzzák sógorához és Klára urasszonyhoz.
Az egész hosszu életen át megőrzi ez érzését Deák Ferencz. Ez érzés nem hanyatlik soha. Az aggnál is oly üde, mint a fiatalnál. A mig csak Klárát és férjét el nem temeti a sir. S ebből nem csinál titkot a haza bölcse.
Mintha ez érzést a vele járó ezer gyöngédséggel ugy örökölte volna Antal bátyjától. Antal bátyja is ugy érzett és ugy cselekedett, mint ő.
Alig ér 1825. év őszén mint követ Pozsonyba, már november 1-én téli kalapot küld Klárának, pedig a küldözgetés akkor a vasuti és postai szállitás teljes hiányában nem is épen kényelmes dolog.
A kalap fekete bársonyból van s a legujabb bécsi divat szerint készült. Zala vármegye urnői közt bizony kevésnek volt legujabb bécsi divatu kalapja. Legfölebb Győrből vagy Sopronból szerezték be divatáruikat. De véletlenül Pozsonyban van Gottlieb Mayer nagy-kanizsai zsidó. Ez vállalkozik arra, hogy elviszi a kalapot, tovább szállitja Zala Egerszegre, ott leteszi a Kaiser zsidónál, onnan Klára urasszony, ha majd levelet kap, vitesse haza.
Vesz Klára hugának 1826. évi május 1-én tavaszi és nyári kalapot is. Pozsonyban 35 masamód van. Antal ur ezeket Marchand d’Modenak irja francziául. De akárhogy irja: nagy, komoly alispán és követ létére végigjárja mind a harminczöt masamódot, mert az ő Klára hugának szépet és jót kell küldeni.
Megszerzi s országos gondjai közt is magával hordja a kalap-mértéket. Azt irja Pozsonyból 1830. évi október 11-iki levelében:
»Klárit csókolom s azt izenem neki, hogy általad adassa tudtomra, kell-e neki téli kalap és milyen forma? Hogy gusztusát el ne hibázzam, ugy emlékszem rá, hogy fejének mértékét Kehidán kezemhez adtad. De igaz vallást tenni kénytelenitettem a felől, hogy azt sehol nem találom. Eltévedett tehát az, vagy nem is volt kezemhez adva. Ha tehát tovább is ily kalapra szüksége vagyon, küld meg a mértéket egyik leveledben, teljes igyekezettel fogok lenni, hogy a legutolsó izlésü formát szerezhessem meg számára«.
Klára urasszony bizony nem volt hiu és hivalkodó. Nem is a piperének élt, hanem családjának. De mégis mily jól esett asszonylelkének, ha ruhanemüi elsőranguak voltak s ha a söjtöri és mogyoródi urnők nála ismerhették meg az utolsó bécsi divatot. S azután divat ide, divat oda: az édes jó testvér küldi szives jó kivánsággal az adományt.
Küld neki Antal bátyja viklert, akkori divatu női felöltőt. Ma már ez a ruhafaj nincs is meg. Aggódik, vajjon ez nem lesz-e Klárának hosszu? Ő a szeretőjét használta ruhapróbának, annak pedig Kláráénál magasabb termete van. De ha hosszu: el lehet vágni belőle. A kanizsai nőszabók rendbehozzák.
Klára urasszony szerette az eczetes salátát s a téli gyümölcsfélék közt a szőlőt és birsalmasajtot. Antal figyelmezteti, hogy ne takarékoskodjék egyikkel se.
Küld neki Pozsonyból mandulás kalácsot, kétszersültet, hónapos retekmagot. Francziák, németek már ilyet is találtak ki. Küld két véndely liptói sajtot. Meg küldi hozzá Ferkó öcscsének egy ingét is, melyet utolsó ottlétekor ott feledett. Ez 1827. évi április 5-én történt. Küld neki 1833-ban kora tavaszszal prominczen czukrot. Akkortájban kezdték Párisban. S nem is kisebb ember a hordárja, mint Csányi László, Antal urnak jó barátja, a későbbi miniszter és vértanu. Ott járt Bécsben, Pozsonyban, Antal ur tehát felhasználja az alkalmat, hogy valamit küldhessen.
Igy élnek együtt a testvérek egymástól nagy távolságban is. Érzésük, gondolatjuk együtt jár. Klára urasszony sokat betegeskedik. Csúza van és örökös meghülése, hurutja, láza. Antal ur végigtanulmányozza az uj meg uj orvosszereket. Beszerzi, leirja, gondosan megirja a használati utasitást is. Tanácskozik orvosokkal, különösen valami dr. Lebell nevü hires pozsonyi orvossal s értesiti, megoktatja Klára hugát.
Divatba jön a hasonszenvi és a vizes gyógymód. Belebolondul minden ember. A vizes gyógymód egyik neme abból áll, hogy az ember kiöbliti a száját naponként ötszázszor. Antal ur megkisérli önnönmagán, nem ártalmas-e? Ugy találja: jó dolog. Megirja Klárának, ajánlja az uj csodaszert. Szegény urasszony gyötri magát vele. Minden nap kikerget a szájából és torkából minden jótékony és szükséges nedvességet. Utóbb is belebetegszik, ágynak esik, majd belehal. Szegény Antal bátyja vigasztalhatatlan lesz, hogy az ő tanácsa okozta a sulyos betegséget. Szerencséjére ez alatt Klára urnő rendes házi orvosa is szájöblitő vizes orvossá lett s magára vette a felelősséget.
Hiába ment el a háztól, hiába ment férjhez Klára urasszony: magával vitte két hatalmas testvérjének szivét. Pedig Antal ur Zala vármegye disze, dicsősége, alispánja, követe, bölcse volt már és a »kis Ferkó«-nál már látszottak az oroszlánkörmök. Annak a jó asszonynak a szeretete hatalmasabb volt, mint testvéreinek tudománya és bölcsesége.
»Kis Ferkó«.
Igen is, igy nevezte Klára urasszony a haza bölcsét. Az a férfi, a ki jellemének fönségével s bölcseségének páratlanságával meghóditotta már az egész országot, neki még se volt egyéb, csak az ő »kis Ferkója«, a kit csecsemő korától kezdve ápolgatott.
Mennyi édesség van ebben a szóban!
S a két Deák-testvér ugy érezte, hogy Oszterhuber csak oly méltó az ő ragaszkodásukra, mint Klára urasszony. Semmi dolgukat egymás bizalmas tanácsa nélkül el nem végezhették.
Antal Oszterhubert kéri meg ismételve, vegye rá Ferkó öcscsét, hogy vállalja el a követséget 1833-ban. S Deák Ferencz csakugyan sógora és Klára nénje szavára szánja el magát a követségre.
Pörök, egyezségek, Jozéfa testvérjük családi viszontagságai, országos ügyek, birtokkérdések, gazdasági teendők: mindezek fölött közösen tanácskoznak.
A mult század harminczas éveinek végén – évet, hónapot nem tudok biztosan – Oszterhuber a veszprémi székes káptalan jogügyeinek igazgatója lesz. Sok munkával járó tekintélyes állás. A káptalannak nagy uradalmai, községei, erdőségei s jobbágyai vannak három vármegyében. Sok az elszámolás, uri szék, birtokháboritás, megyei képviselet. Puszta-Szent-László félre esik. Sokat kell utazni Veszprémbe is. A káptalan fiskusára pletykálkodnak is. A sok tiszt s a sok kanonoki rokonság körében bőven tenyészik a pletyka. Oszterhuber mindezt megunja s lemond tekintélyes, nagy befolyásu és nagy jövedelmü állásáról.
1841-ben a veszprémi székes-káptalan azonban ujra felhivja Oszterhubert, legyen ő most már a káptalani jószágok kormányzója. Ugynevezett bonorum director. Ez szintén javadalmas és diszes állás. A káptalan ingatlanai vagy negyvenezer holdnyi kiterjedésüek. Valóságos közügy, mert nemzetgazdasági feladat okos és jólelkü ember előtt ily óriási vagyon gondos kezelése. Oszterhuber mindamellett lemond a diszes és nagy jövedelmü állásról.
Ez történt május hóban. Azonban a nemes káptalan ujabb határozatot hoz, megszabja a jeles hivatal jövedelmeit s ujra felhivja Oszterhuber Józsefet, hogy legalább a jogi kormányzói állást – jurium directoratust – fogadja el. Oszterhuber most már hajlandó ezt elfogadni, de első dolga e tárgyban Deák Antalt megkérdezni és megkérni, mi a véleménye?
Deák Antal 1841. évi julius 5-én Kehidán kelt levelében felel. Felelete egyszerü: önérzetes férfiunál fődolog a függetlenség. A ki nem szorult más kenyerére, ne egye más kenyerét. A ki nem szorult arra, hogy más legyen az ura: legyen az csak s maradjon a maga ura. Végül odacsatolja leveléhez:
»Te ismered azonban leginkább a körülményeket, kövesd azon ösvényt, melyet czélodra legalkalmasabbnak itélsz«.
Mi lehetett volna más vége a dolognak, mint hogy Oszterhuber József megint nem fogadta el a nagy jövedelemmel járó diszes állást.
A ki nem szorult arra, hogy más legyen az ura: maradjon az csak a maga ura.
Aranyszó. Igazmondás. Valódi bölcseség.
X.
(Festetich grófon nem tudnak kifogni. – Deák Ferencz báli tudósitása. – Leveleit fölszámitja. – A disznóölés. – A lesipecsenye. – Uj évi köszöntő. – Deák apró küldeményei Klárának. – Aszalay „Szellemi omnibus“-a. – Klára urasszony alakja. – Halála. – Deák Ferencz örökre elhagyja Puszta-Szent-Lászlót.)
De talán Deák Ferencz még gyöngédebb, még figyelmesebb, még ragaszkodóbb volt Oszterhuberhez és nejéhez, mint Antal bátyja. Megható az, a hogy egymás kis és nagy dolgát is elintézték kölcsönös bizalommal.
Minő gyermekes, pajzán, bizalmas volt társalgásuk, időtöltésük, mulatozásuk egymással, magas műveltségük daczára, korosságuk és komolyságuk daczára és minő játszópajtásokká tette őket szeretetük s egymáshoz ragaszkodásuk: erre nézve el kell mondanom egy-két esetet s Deák leveleiből egy-két ismeretlen részletet.
Festetich Sándor gróf jó ismerősük, jó barátjuk volt. Söjtöri birtokos, szomszéd, gyakran találkoztak.
A gróf nagyon előzékeny ember volt. Köszöntéssel, üdvözléssel, kalapemeléssel senki megelőzni nem tudta. Valahányszor Deákkal találkozott, mindig nagy messzeségből üdvözölte Deákot s egyuttal emelte kalapját.
– Servus humillimus, domine spectabilis!
Ez volt üdvözlésének módja. Deák mindig elkésett a maga Adjon isten szavával.
Egyszer Deák és Oszterhuber nyitott kocsin együtt mentek valahova Söjtörön keresztül. Deák odaszól sógorához:
– No Józsi, most csuffá tesszük a jó grófot!
– Hogy-hogy?
– Előbb levesszük a kalapot, mint ő, ha találkozunk. Várj csak!
Nyár volt, meleg volt. Deák levette a kalapját s a térdén tartotta, feje fölé pedig ernyőt tartott, ne süsse a nap.
Beérnek a hosszu faluba, a grófot nem látják sehol. Elhagyják az uri lakokat, a postát, a jegyzői lakást, a biró házát, sehol sincs a gróf. Végre a falu vége felé közel érnek a Szűz-Mária szobrához. Ez kőfallal van körülvéve. Deák fölteszi a kalapját s odaszól sógorához:
– No Józsi, cselszövényünk nem sikerült.
Egyuttal odaszól a kocsishoz:
– Most már jobban hajts!
E pillanatban a szobor kőfala mellől előlép a gróf s jó előre megemelinti kalapját s mintha gunyolódni akarna, erősen meghajtja magát:
– Servus humillimus, domini spectabiles!
Oszterhuber a visszaköszöntést is elfeledte, csak odaszólt nevetve Deákhoz:
– Bizony ez nem sikerült, Ferkó!
Efölött azután este is, másnap is, egész héten elmulattak, eladomáztak. Hogy a Deák Ferencz cselszövénye nem sikerült.
Deák megirta Pestről sógorának a farsangolást, a tánczvigalmakat, a dáridókat is. Tudta, hogy ezek iránt sógora is érdeklődik, de különösen Klára nénje.
Mutatóul, miként szokott Deák báli tudósitást késziteni, eddig ismeretlen leveléből közlök egy részt. A levél Pesten kelt 1858. évi január hó 23-án. Az olasz háboru előtti év volt ez. Gonosz idők voltak országunk állapotában. Vad önkény-uralom.
A levél eme része igy szól:
»Szerencsés emberek vagytok ti, barátom, Zalában, hogy annyira vigadoztok a farsang folytán. A vigság jókedvnek, megelégedésnek jele. A lármás vigságok, tánczvigalmak pedig, mik költséggel is járnak, arra mutatnak, hogy pénzetek is elég van. Mert ha nem volna, nem költhetnétek zajos mulatságokra.«
»Itt Pesten a farsang rendkivül csendes és szomoru. Sem nyilvános, sem magán tánczvigalmak nincsenek. A Nőegylet adott egy tánczvigalmat a szinházban, pénztárának gyarapitására, de ez sem ütött ki kedvezőleg. Mindazok, kik eddig nyilvános tánczvigalmakat szoktak rendezni, megkisértettek ez idén is mindent, de nem kaptak aláirókat s nem létesithettek semmit. A Nőegyletnek emlitett szinházi tánczvigalmán kivül még eddig tudtomra nem volt egy uri tánczvigalom se. Lesz-e ezután, nem tudom, de a Lövészeken kivül mást alig hiszek. Azon főurak, kik eddig mulatságokat, estélyeket szoktak adni, egészen visszavonják magukat; a polgárok nem igen akarnak mulatni s költeni, a népies tánczvigalmak is gyérebbek s ugy hallom, üresebbek, mint máskor. Még ily csendes, szomoru farsangra a pestiek nem emlékeznek. Minden ember levert és pénztelen.«
»Meglepett engem azon tudósitásod, hogy Zalában az előtánczosság felett két ur versenyez s olyan két ur, kik már nem fiatalok, kiknek egyike házas, gyermekes ember s talán negyven éves; a másik pedig szintén nem fiatal s annyira elernyedt, hogy előtánczosnak mégis egy kissé nevetséges jelenet.«
»Eszembe jut az öreg báró Schmerzing, ki, midőn 60 éves korában egy tánczvigalomban mint előtánczos visszavezette üléséhez tánczosnéját, azt mondotta neki:
– Ebben a teremben nagyságodnak nagyanyjával is előtánczoltam.«
»Ő tehát három nemzedéken keresztül teljesitette az előtánczosnak magas hivatását. – Egyébiránt az általad emlitett versenyzés arra mutat, hogy Zalában vagy épen nincsen fiatalság, vagy sokkal komolyabb, mint azon férfiak, kik koruknál, tapasztalásaiknál s kiállott testi vagy lelki bajaiknál fogva már csakugyan komolyak lehetnének. – Mindenesetre szegény nőket sajnálom leginkább, ha már ily koros előtánczosokra szorulnak.«
Ime, Deák báli tudósitása. Ez bizony a mai hirlapok hasábjain már nem lenne divatos báli tudósitás.
A levélben emlitett Schmerzing báró Schmerzing Antal Hannibál volt, kamarás és 1848 előtt huszárőrnagy. Deák ismerte s 1847-ben volt hatvan éves s még mindig előtánczos. Fiát, Tádét, az utolsó magyar Schmerzing bárót én is jól ismertem.
Mily állandó, sürü és rendszeres levelezés folyt Deák és Oszterhuber közt, miként dévajkodtak egymással, ha egyik vagy másik elmulasztotta a levélirást, erről igy ir Deák a fentebb közölt levél elején:
»Kedves sógor! Mióta az idők viszontagságai megfosztottak táblabirói hivatalodtól, kitanultál az igazságból. Mióta megszüntél a megyei számvevőszéknek elnöke lenni, elfelejtettél helyesen számolni. Ezen kettős felejtésnek eredménye azon méltatlan vád, mit ellenem tegnap este érkezett leveledben emelsz.«
»Számoljunk tehát, hogy kitünjék az igazság.«
»Elváltam tőled november 2-án s már november 3-án irtam neked innen Pestről első levelemet. – E levélre válaszodat sem várva, november 20-án irtam a másodikat. – Deczember 5-én vagy 6-án kaptam a te első leveledet s arra már 8-án azonnal válaszoltam s ez volt harmadik levelem, a melylyel együtt megküldöttem azon portékákat is, a miket megbizástokból itt vettem és csináltattam. – Az én harmadik levelemre érkezett a te második leveled január első hetében s erre is csakhamar válaszoltam január 12-én retourrecepisse mellett s értesitettelek a Kisfaludy-emlék ügyéről és megküldöttem az emlék tervrajzait is s ez volt negyedik levelem. – Harmadik leveled tegnap este érkezett s abban azon vád, hogy »el nem gondolhatjátok, mi okozza, hogy én oly gyéren irok nektek.« – E harmadik leveledre most felelek reggeli 8 órakor és igy 12 óra mulva leveled érkezése után. – Ez tehát ötödik levelem hozzád harmadfél hónap alatt, te pedig ugyanezen idő alatt csak hármat irtál hozzám.«
»Azt irod, hogy első két levelemet nem kaptad. De barátom, én arról nem tehetek, ha vagy a közönséges posta, vagy az Egerszeg–Söjtör–Szent-László közötti posta rendetlen, vagy gondatlan; ez csakugyan nem az én hibám. Engem is megszólitottak itt egy pár levél iránt, miket nékem a nyáron Puszta-Szent-Lászlóra irtak. Egyiket innen Pestről, egyiket Szatmárból s én azokat soha nem kaptam. Egyébiránt, habár két első levelemet nem kaptad is, tudtad mégis, hogy én azokat irtam, tudtad harmadik levelemből. Miként vádolhattál mégis, hogy én néktek oly gyéren irok? – Hiszen nem gyérebben, sőt talán gyakrabban, mint máskor.«
»Látod, sógor, ilyen igazságtalan táblabiró korodban nem tudtál volna lenni!«
E vidám szemrehányásból kitünik, hogy Deák az ő leveleit gondosan számon tartotta.
Kitünik, hogy rendes és gyakori levéliró volt.
Kitünik, hogy sógorához és Klára urasszonyhoz intézett gyakori levelét, időt és fáradságot nem kimélve, buzgalommal s minden őket érdekelhető kis dologra is bőven kiterjeszkedve szokta irni.
S végre kitünik, hogy ily munkára okos embert, a ki azonfelül még koros és elnehezedett is, csak igaz barátság és mély szeretet szokott inditani.
Azonban idézéseimnek még nincsen vége. Deák a távolból is ugy vigyázott szeretteinek egészségére, mint a jó szülők szoktak gyermekükére. Különösen féltette őket a disznótoroktól.
A puszta-szent-lászlói urilak és család nagy uriház volt tömérdek vendéggel. Az éléskamrát tehát ősi szokás szerint zsirral, füstölt hússal bőven el kellett látni. Kis faluban nem lehet, de nem is illik ily dolgokért a boltba küldeni. A sok belső cseléd is sokat fogyasztott. Azért minden november és deczember hóban, két vagy három alkalommal összesen vagy tizenkét hizott disznót szoktak leölni.
Nagy dolog ez!
Tudja-e az én nyájas fővárosi olvasóm, mi a disznóölés, mi a disznótor faluhelyen s különösen mi volt hajdan?
Jókor hajnalban kelnek föl a háziak, az urnő és az egész cselédség. Hó és hideg és zivatar és sötétség uralkodik. A paprikás forró bort megkapja mindenki. Ne dideregjen az istenadta.
Lámpafénynél fogdozzák ki az áldozatokat.
Az urasszony gondosan ügyel arra, hogy a vért kellő gyorsasággal és ügyességgel keverjék. Annak megaludni nem szabad. Mert különben a mindenféle hurkák, kolbászok, gömböczök, töltelékek nem készülhetnek el jól.
A pörköléshez nem megy az urasszony, de a kaszabolásra való felügyeletet el nem mulasztaná. A hentesnek, böllérnek, kaszabnak ezerféle tanácsot ad.
A kaszabolásra már kibujik az ágyból az öreg uraság is. S mire kibujik: készen várja a lesipecsenye.
Mi az a lesipecsenye?
Csak a szó érdekes, nem maga a dolog. Lesipuskás, lesipecsenye, lesitál: csak ebben a három összetett szóban használja ezt a szót a magyar nép.
Lesitál az olyan ebéd, melyre hiába várakozik az éhes ember, nem kapja meg.
Lesipuskás az olyan vadász, a ki jogtalanul, orvul, leshelyről akar másnak területén vadhoz vagy áldozathoz jutni.
Lesipecsenye a hizott és megölt disznóról lemetszett első szelet hus, melyet hirtelen megsütnek s a disznóöléssel foglalkozó munkásoknak reggeli étkezésre adnak. Lesipecsenyét kap a jó reggelt kivánó vendég s ilyet kap a ház ura is. Mint kenyérsütésnél a lángost.
Klára urasszonynak tiz napi munkát kell elvégezni a disznóölés napján. Kora hajnaltól éjfélig kell talpon állania. A husfélék besózása, a mindenféle töltelékek elkészitése, a sódarok és lapoczkák beáztatása, hájnak és szalonnának kiválogatása, a szalonnaapritás, a zsirsütés s több efféle. Az időközi étkezések.
A zsirsütés gyakran éjfélre sincsen készen. A félfenekü zsiros hordócskák tisztára elkészitve ott várnak az éléstárban sorban. Egymás mellett, mint az ágyuk a fegyvertárban. Tizenöt-husz egy csopron.
Az urasszony hol a forró konyhában, hol a hideg munkaházban, hol kint a dermesztő hidegben. Ugyis csúzos. Bizonyosan ujra meghüti magát. Hetekig fekszik a disznótor után. De gyakran a kedves sógor se tud étvágyának parancsolni.
Jól tudja ezt Deák Ferencz. Ő sohase megy haza disznótorra. De intő, bölcs levele mindig hazaér.
1856-ik évi deczember 3-án Pestről azt irja sógorának:
»Szegény Klári, betegeskedése engem is aggaszt. Az istenért, vigyázzon magára. Most a disznóölés ideje is itt van, féltem őtet a meghüléstől. Téged meg a kolbászoktól féltelek«.
Deák visszatér e kérdésre a második levelében, melyet két hét mulva küld.
»Mint vagytok, kedves sógor? Végbe ment-e a disznóölés veszély nélkül reátok nézve? Azaz Klári nem hütötte-e meg magát szokás szerint? És te nem ettél-e több kolbászt, hurkát, kocsonyát, mint kellett volna?«
Leveleiben Deák, melyeket Puszta-Szent-Lászlóra intéz, nem hagy érintetlenül semmi fontos körülményt. Néha csak nem a költészet birodalmából szedi virágait, hogy azokkal kedveskedjék sógorának és Klára nénjének.
Ó-esztendő, uj-esztendő! A mulandóság és örök élet fogalmai. Vajjon nem kell-e Deáknak ezekre gondolnia? De vajjon a bölcs miként gondol ezekre a jó rokon és jó testvér előtt?
Az 1858-ik év deczember 30-ikán igy ir Deák:
»Az esztendő is igen elkopott már s aggódnánk kopottságán, ha nem tudnánk, hogy holnapután ujat kapunk helyette. Jobb lesz-e az ónál, azt csak isten tudja. De mi bizunk, reménylünk jobbat s ezt már félszázad óta igy szoktuk, pedig nem egyszer csalatkoztunk. Ha minden jó kivánat teljesednék, mit az emberek holnaputánra egymásnak elmondanak: kevés ember maradna boldogság nélkül. Ha pedig minden álnok szó, minden hazugság, mi az uj évi köszöntések között elmondatik, annak, a ki mondja, torkára szaladna: volna harákolás, köhögés vég nélkül«.
»Azonban én reménylve, hogy kivánatom teljesedik, kivánok néktek kedveseim egészséget, békességet, megelégedést. Kicsi baj, kicsi boszuság, ugy hiszem, a jövő évben nem hágy látogatlanul. Csak nagyobbtól mentsen isten s adjon erőt és türelmet a kicsi bajokat is elviselni!«
Oszterhuber ekkor közel volt a 67-ik évhez, Klára 65 éves volt, a haza bölcse pedig 55 éves. Egyik se fiatal s ime, ily édes bizalmas, gyermeki hangon beszéltek egymással.
A hogy pedig Deák Ferencz az ő jó Klára nénjének kedvében járt, a hogy mindenféle apró-cseprő dolgát a távolból is intézte: szinte páratlan.
Egészségére folyton figyelt, azért folyton aggódott, mint egykor Antal bátyja. Minden levelét ezzel végzi: »Klárit csókolom ezerszer«, vagy »Klárit csókolom milliószor.« Olyan levele is van, melyben azt irja: »Klárit csókolom milliószor, azaz 10×100.000-szer.« Mind gyöngéd pajzánkodás ez, de Klára urasszony szemeiből az öröm könnyei harmatoztak, a mikor »kis Ferkó«-jának e sorait elnézegette.
Klára urasszony büszke volt asztalára és kertjére. Falun ujságnak nevezik a zöld főzelékek első zsengéjét s a külországból meghonositott zöldséget, főzeléket, salátaféléket. Deák észrevétlen gondoskodott arról, hogy Klára urasszonynak meglegyen mindene s először legyen meg.
1859-ben azt irja:
»A multkor küldött magokat ujakkal toldom meg. Küldök többféle dinnyemagokat azon fajokból, mit e vidéken minden külföldről behozott s itt diszlő fajok között legjobbaknak tartanak. Egy részét otthon, egy részét Szivölgyön jó lesz elültetni. Küldök különösen dicsért tökmagot. Uri tökfaj, igen nagy és sütni rendkivül jó«.
1868-ban küld sógorának finom csetneki dohánymagot. Akkor minden pipás gazdának szabad volt kis területen saját használatára dohányt termeszteni. Oszterhuber nagy pipás, nagy dohányos volt. Tizenöt-husz pipa dohányt hajdan elszitt naponként. Deák Antal azt irja egyik levelében 1825-ből, hogy sógora a büdös streleczi dohányt szerette legjobban. Akkor még fiatal ember volt a sógor, birta az erős dohányt. Deák azért küldte korábban is a finom csetneki fajta magot, hogy Klára nénje illatos, izes, de gyöngébb dohánynyal lephesse meg férjét. Természetesen az 1868-iki küldeményt már nem érhette meg a jó asszony.
1859. évi február 22-iki levelében ezt irja Deák:
»A kivánt kerti magvakat küldöm Klárinak. Ha isten éltet, megegyük termését együtt. Küldök ezenfelül még egyféle magot: Sorghum Saccharaeumot, melyet Eötvös Miskától kaptam. Ezt ugy kell ültetni, mint a kukoriczát s ugy kell kapálni, művelni. Rendkivül jó takarmányt ád a szára éretten is, zölden is. Ha utóbb több magod lesz belőle: vetheted csalamádénak is. Küldök fél fej kukoriczát is, melyet szintén Eötvöstől kaptam. Ez is Amerikából jött, de már itt termett. Fő becse az, hogy sok és nehéz szeme van. Nálunk is jól megérik. Megkisérteni nem árt.«
Deák gondosságát mindenre kiterjedő figyelmét és gyöngédségét talán erre nézve legjobban feltünteti 1855. évi márczius 18-án kelt levele, mely igy szól:
»Kedves sógor! E napokban vettem szives leveledet. A kivánt veteménymagvakat azonnal megvásárlottam s vártam alkalmat Zalából, mely által azokat elküldhessem, reménylvén, hogy talán a vásár csakugyan felhoz valami egerszegi vagy kanizsai zsidót. De minden tudakozódásaim daczára sem találtam mindeddig ily alkalmat; – nehogy a kerti veteményezés elkéssék, a magokat diligenceon küldöm Egerszegre.«
»A kivánt magokon kivül küldök még némelyeket, miket a kereskedő különösen dicsér. Vannak tehát a diligencera feladott iskátulyában következő magok: 1. korai czukorborsó; – 2. korai fejér kalarábi; – 3. késői fejér kalarábi; – 4. késői kék kalarábi; – 5. korai kapucziner kehl; – 6. késői kapucziner kehl; – 7. igen nagyfejü káposzta; – 8. fejér spanyol hagyma; – 9. veres spanyol hagyma; – 10. igen apró ugorka; – 11. sárgadinnyemag tizenegyféle a dicsértebb fajokból. Minden papirosra reá van irva a magnak a neve és mennyisége. Mindezeknek árát majd csak természetben veszem, vagyis inkább eszem ki a termésből, ha isten engedi Szent-Lászlón.«
Megveszi s elküldi Deák a fagylaltkészitő könyvet is nénjének. Igen érdekes, a mit erről ir 1859 évi április 23-ik levelében.
»Megvettem a fagylaltkészitésről irott könyvecskét is, melyet, mivel kicsiny s igy a kalapban talán kárt nem tesz, a kalapiskátula fenekére teszek.«
»Ezen könyv, tekintve nagyságát, kiállitása egyszerü silányságát és beltartalmát, jelenleg minden európai uj könyvek között aránylag legdrágább. Az egész igen közönséges nyomással, nem szép papiroson, pongyolán kötve, másfél ivnyi tartalmu s ára 1 forint 15 krajczár osztrák értékben. Ily arányban Szalay László Históriájának 250 pengő forinton kellene árultatni. Beltartalma pedig igazán nyomorult s a mód, melyet a fagylalt készitésére javasol, azt hiszem, nevetséges; – és abból áll, hogy először a tiszta havat réz vagy bádog formába kell tenni, ott kissé megnyomkodni s azon keverékkel, miből a fagylaltot késziteni szokták (például eper vagy málna, vagy vaniliás és czukros édes tej) mondom ezen keverékkel a formába tett havat le kell önteni s azonnal kész a jó fagylalt. Higyje, a ki akarja.«
»Vettem egy szakácskönyvet is, magyart. – Német Zsuzsánnáét, de abból bizony Klári semmit nem fog tanulni. Ezt, minthogy a kalaptokban kárt tehetett volna, majd csak magammal viszem el.«
Deák ekkor már nem fiatal ember, közel van a hatvan évhez. El is van kövérsége miatt nehezedve. Volt miniszter. Az ország vezére. Ezer gondja, látogatója, tennivalója. Beteges is gyakran.
Azért nyakába veszi a várost s összekeresgéli a kerti és asztali ujságokat s magvaikat összeszedi. Befutja a vásárt, van-e ott egerszegi vagy kanizsai zsidó ismerőse. Osztályozza, csomagolja vesződséges portékáját és irja hozzá a hosszu leveleket.
Csupán azért, hogy Klára nénjének és sógorának egy napi örömet nyujthasson.
Vajjon nagyságos, méltóságos és kegyelmes országkormányzó urak: ki teszi ezt meg ma közületek?
Deák azonban nemcsak Klára nénjének számára szerzett veteménymagvakat, hanem sógora számára is szerzett olvasmányokat. S ezeket előre csak ugy átnézte és megbirálta, mint Klára szakácskönyvét és fagylaltkészitő könyvét. Különösen átnézte azokat, melyeket sógora saját izlése szerint óhajtott megszerezni.
Csak egy példát erre ezuttal. Ugy is nagy terjedelmüek már jegyzeteim.
Sógora a hirlapok közlései s magánuton való megjegyzések után meg akarta szerezni Aszalay »Szellemi Omnibus« czimü könyvét. E könyv afféle adomgyüjtemény, a német Demokritósznak satnya utánzása. Erről azt irja Deák 1859. évi április 23-iki levelében.
»Aszalay Szellemi Omnibuszát nem tartom méltónak arra, hogy azt számodra megvegyem. Az egész munka haszontalan férczelés, melynek sem iránya, sem morálja, – összefüggés, eszmék s költészet nélkül. Nagyrészt régi elpenészedett anekdoták, soknak a nyaka kitekerve, élet nélkül s nem kis részben az illedelmet is annyira sértő, hogy kissé feszesebb társaságban, kivált nők előtt sokat felolvasni sem lehetne. Az egész inkább szellemi szeméthordó szekér, mint szellemi omnibusz. Sajnálom az időt, mit elolvasására forditottam s a pénzt, a mit, mivel nyakamra küldötték, érette kiadtam.«