KEHIDA TÖRTÉNETÉBŐL.
I.
(A gyermek ugy fejlődik, mint az élőfa. – A kehidai anyakönyvi följegyzés. – Deák József pap jegyzetei. – Mikor épült a templom? – Ebergényi József pap. – A falu telepitése. – Horváth Zsigmond pap. – Az elsikkasztott forradalom. – A papot földnégyelésre itélik. – Csodálatos menekülése.)
Kehida történetéből csak arra ügyeltem, csak azt az időt vettem különös figyelembe, a mely alatt a Deákok voltak urai. Deák Gábor, idősb Deák Ferencz, Deák Antal és Deák Ferencz.
Se történetbuvár nem vagyok, se Zala vármegye történetirója. Nem is leszek. Én a haza bölcsének egyéniségét kutatom.
Ez az egyéniség a gyermek és ifjukorban fejlődött, miként másé s korán és kereken kiképződött, megalakult és megállapodott, miként igen kevés emberé a világon.
Az egyéniség ugy fejlődik, ugy képződik ki, mint az élőfa. Nagy lesz-e vagy törpe marad, szabályos lesz-e vagy csonka, szabályos méretekben nő-e vagy elmarad, vagy ugrál a növésben, a legmagasabb életkorra képződik-e vagy korán fog elvénülni: mindez ezer körülménytől, ezer esetleges befolyástól függ. Minő a talaja, minő talajának a fekvése, magánosan áll-e vagy sürü társaságban, nem érték-e pusztitó viharok, nem érte-e villám, ifjukorában nem harapdálta-e őz, szarvas vagy legelésző marha, nem fészkelt-e bele féreg, nem rakodott-e rá fagyöngy?
Miként a tölgy: ugy fejlődik az ember.
Apa, anya, ősi vérnek tisztasága. Egészséges és erős csont és izom. Játék, tisztaság, elég alvás, okos étel-ital. A mikor a gyermek föllép az élet szinpadára: ott már egész embersereget talál. A szülők, a rokonok, a cselédek, a munkások, a jó és rossz barátok, a bejárók, a falusiak, pap, tanitó, jegyző, köztisztek, előljárók. A gyermek mindjárt megszeret közülök egy csomót s meg is gyülöl. A kiket megszeret: sziv és lélek nemes-e bennük? A kiket meggyülöl: mi bennük a gyülölet oka s mi a gyermekben? A gyerekagy gyorsan tanul és sokat tanul. Gyorsabban, mint a villám s többet, mint száz pap. Csodálatos lángelme a figyelő gyermek egészséges agya. Az életnek és természetnek millió tünete rajzik előtte és körülötte. Valamennyit látja, figyeli, vizsgálja, érzi. A mi agyunk, élemedett embereké, közönyös lelkeké, kiábrándult bölcselkedőké, kialudt sziveké: minő gyönge és gyámoltalan gépezet ez az erősen figyelő gyermekéhez képest.
A hogy ügyel a gyermek az emberekre: ugy ügyel az állatokra, a fákra, a kövekre, forrásokra, madárfészkekre, távoli hegycsucsokra, omlatag várakra. A mesék, regék, szólások, példák, hagyományok lelkére ülnek s ott megfogamzanak. Tündérvilág alakul a a gyerek lelke köré a hagyományokból s élteti és mozgatja, szinezi és gazdagitja az öregek emlékezete s mesemondása azt a világot.
Milyen volt ez a világ a kis Deák Ferencz körül? Kehida természete, története s hagyományai miből álltak?
Két jegyzetet láttam Kehida történetéről.
Az egyik a plébánia anyakönyvi iratai közt. Czime: Brevis Historia Parochiae Kehida. Anno domini 1858. Magyarul: a kehidai egyház rövid története. Akkor, a mikor ez készült, ha nem csalódom, Rumy József volt a plébános s talán ő készitette e jegyzetet.
A másik jegyzetet Deák József, egykori kehidai plébános készitette. Még beszélek majd e plébánosról később is. Sokáig, majdnem félszázadig legeltette nyáját Kehidán az urnak szőlejében. Egyszerü, jó lélek volt. Deák Antal és Deák Ferencz társaságában benne is föléledt a tudás és kutatás vágya. Nem volt tudós s a hogy a régebbi századok dolgaiban kalandoz: arról szóló jegyzetei semmit se érnek. De az mégis becses némileg, a mit élő öreg emberek beszédeiből s szóbeli hagyományaiból följegyezgetett.
Jegyzeteit nem állitotta össze rendszeresen. Hanem annyira-mennyire összeállitotta 1864-ben Tibortz István, csányi plébános, a kinek irásait átadta. A történetkutatásban ez is kis tudásu jámbor ember volt, nem is sokat érnek az ő följegyzései se, de valamit mégis érnek. Munkájának bezáró szavai igy hangzanak: »kehidai néhai plébános Deák József kézirataiból összeszedegette Tibortz István, m. k. csányi plébános 1864-ben«. Hogy a kéziratokból mit hagyott ki: azt természetesen nem tudhatni.
Nem is fontos dolog, hagyott-e ki valamit. Végre is Kehida történetét, ha valaki részletesen meg akarná irni, a Hertelendy és Deák-családok irataiból s a falu urbariumából tisztán lehet látni. De nekünk erre nincs szükségünk. Én a történetből csak azokat a részleteket érintem, a melyek a gyermek Deák Ferencz figyelmét megragadhatták s gondolkozására hatást gyakorolhattak.
Az egyház anyakönyve 1740-től kezdődik. A község természetesen régibb, mint az anyakönyv. 1700 előtti időben nagyon kevés anyakönyvet vezettek hazánkban. Csak a 18-ik században kezdték a papok a könyvvezetést. A kehidai anyakönyv nyelve 1831-ig latin, attól kezdve magyar. Ez már Deák Ferencz hatása. Antal bátyja nem sokat törődött még az anyakönyv nyelvével is.
A mai templom 158 éves. Az akkori kegyur alapitotta és épitette. Hertelendy Gábor és neje Uzsovits Judit volt az alapitó, Deák Ferencz öreganyai dédapja és dédanyja. Alapkövét 1747. évi junius hó 18-án tették le. Megépült, a hogy a kegyuri templomok szoktak épülni Az épitőanyagot és költséget adta a kegyur, az igás és gyalogos napszámra pedig behajtotta jobbágyait, zsölléreit és hiveit. A templom mellett kellett épiteni paplakot is.
A templom és paplak elkészültével meg kellett alapitani a plébániát is. Az épitések, fölszentelések, alapitások, püspöki jóváhagyások megtörténtek 1755-ig. Ez évben iktatták be az első plébánost Ebergényi Józsefet.
Kisebb vagyonu zalai nemes család fia volt Ebergényi. A család egyik ivadéka Ebergényi László, katonai érdemekért nagy hatalomra jutott már a század elején. Labancz volt, Rákóczi ellen csatázott, utóbb altábornagygyá lett s gazdaggá. Ez alapitotta a vasvármegyei előkelő Ebergényi-ágat. A templomot Békássy Ferencz Imre, szombathelyi plébános és a tőszomszédos kapornaki konvent apátja szentelte be s ő végezte Ebergényi beiktatását is. Ugyanő választotta el akkor Kehidát Csánytól és Koppánytól. Addig ez a három község képezett egy plébániát s Kehidának bizony csak filiális szerep jutott e három-egységben. A kehidai templom Gyümölcsoltó Boldog Asszony tiszteletére áll fen.
De hát az előtt nem volt Kehida?
Volt, de külön plébániája nem volt. Legalább a mohácsi csata óta nem volt. A nép lelki szükségeiről a hatalmas Pálos barátok, ritkábban a kapornaki szerzetesek, néha a kolduló barátok és a remeték gondoskodtak. A Pálos barátoknak a kehidai határban is volt némi részbirtokuk, de volt a szomszédos Barát-Szigeten és Csányban is. Különben mint emlitém, a csányi plébános egyházi gondjai alá is tartozott volna Kehida, mint Csánynak leányegyháza.
Azonban a falu se ott feküdt, a hol most.
A Deák-kastélyt Hertelendy Gábor épitette mostani helyére csaknem egy időben a templommal. A falu fent a dombon volt, a hol most a kehidai szőlők s a Deák-sirbolt feküsznek. Ezek fekvését megrajzoltam más helyütt. A hagyomány szerint a sirbolt kápolnája lett volna 1755 előtt az istentiszteletre szánt hely.
A falu sokkal kisebb volt, mint most.
Emlitettem már, hogy a Hertelendyek kitünő jobbágytartó uraságok voltak. Kehidán eredetileg kevés volt a jobbágy, sok erdő, nagy rétek. Munkáskéz hiányában gyöngén ment a gazdaság, kevés a jövedelem. Hertelendy Gábor tehát az urasági birtokból szivesen hasogatott ki urbéri telkeket, készséggel jelölt ki irtásokat s örömmel alapitott s osztogatott hegyvámos szőlőket. Szaporodott a tized és a hegyvám ily módon s különösen a robot, az igás és a gyalog napszám.
Csak embert kellett fogdosni.
Néptelen volt az ország. De azért mindig voltak bujdosó legények, szökevény jobbágyok, elszegényedett ágilisek, urahagyott urbéresek és zsöllérek. Ezekből Hertelendy Gábor uram összefogdosott annyit, a mennyit tudott. A kehidai uraságnak jó neve volt a tüzhely nélkül való szegénység között. S azután el is lehetett édesgetni, el is lehetett csalogatni más uraság jobbágyát. Ezt ugyan a nemes urak maguk között nem tartották valami dicséretre méltó dolognak, de azért élelmes uraság megcselekedte.
Igy épült, nőtt, szaporodott, gyarapodott a mostani Kehida.
Második plébánosa is – lehet mondani – bujdosó szegény legény volt. A neve: Horváth Zsigmond, Kehidán volt 1763-tól 1776-ig. Ennek nagy története van. A nagy történet egy-két részét legalább röviden érintenem kell.
Hallotta-e nyájas olvasóm hirét a Törő-Pethő-Bujdosóféle zivatarnak? Törő-lázadásnak is nevezik a titkos krónikák. 1848 előtt ennek történetét igazán megirni nem volt szabad. 1848 vagy 1867 óta se irták meg az én tudásom szerint. A nevét hallotta, de igazán nem tud róla semmit se Fessler, se Horváth Mihály, se az Ezredéves történet leirása. Az akadémiáról, egyetemről ne is beszéljünk. Pedig szomoru s nem is jelentéktelen dolog ez fajunk habsburgi történetében. Nagy, sok, derék, jó magyarnak, ezereknek vére omlott ki hiában. Nagy forradalom volt, de elsikkasztották krónikásaink. Deák ismerte s azt is megmondom, honnan? Túl a dunai ember, különös ok és alkalom nélkül nem ismerhette. A Duna-Tisza közén, jászok és nagykunok vidékén sokat tudnak róla, sok mesét is, sok ábrándot is, de Kehidára, az ifju Deák Ferenczhez, el se lehet képzelni, miként jutott el hire. Deák Ferencz beszélt nekem erről. Uj és nagy dologról szólt beszéde, de mindig azt hittem, csak előttem uj az a dolog. Pedig most tudom már, hogy az egész történet még egyáltalán nincs földeritve.
Az a Horváth Zsigmond, a kehidai második plébános tiszamelléki származás volt. 1730 körül születhetett, kemény kálvinista volt, a debreczeni kollegiumban tanult, akkor még nem rég mult a kuruczháboru, még dicsőséges fejedelmünk Rákóczi is élt Rodostóban, az ifju Horváth Zsigmond lelke tele lett kurucz vágygyal, kurucz erkölcscsel.
A jász és nagykun földön nagy eset történt 1753-ban.
A szép asszony, Mária Terézia királyasszony nem volt ám az a jó magyar király, a milyennek a krónikairók mondják. Hazudnak a történetirók mind. Utálta, gyülölte, üldözte, irtotta az a magyarságot szive-lelke mélységéből s egész erejével. Csak azt a magyart szerette, a ki németté vált s legföljebb azt a magyart szenvedhette, a ki »pápistává« lett.
Pápista!
Ma tudjuk, mit jelent ez a szó. Jó katholikust, jó hazafit, jó testvért jelent s ha magyar, jó magyart. Igy értjük, igy tudjuk.
De nem ezt jelentette ám Karaffa, Kollonits és Mária Terézia idejében. A jó római katholikust akkor is szerette és becsülte a magyar, de azért példaszóvá tette a »pápista« szót. Azt értette alatta, a ki labanczczá lett, a némethez szegődött, Bécshez szított, saját véreit elárulta s az udvartól jutalmat és birtokbeli adományt kapott árulásának jutalmául. Volt az ily »pápisták« közt lutheránus is, kálvinista is elég.
A derék jászokat a bécsi urak készpénzért eladták a németeknek. Nagy eset ez. Sok keserves panasz lett ebből. A bajnak még most sincs vége. Pedig maga Deák Ferencz is beleavatkozott már 1868-ban. Természetesen ő is a jászoknak adott igazat.
De hát miért adták el a jászokat idegen országbeli németeknek?
Sok oka van ennek. Jó földjük volt, derék vitéz nép volt, sok pénzt kaptak értük. De a főok mégis az volt, hogy igaz magyarok voltak, nagyobbrészint kemény kálvinisták voltak s Rákóczi fejedelmünkhöz szítottak s nem a bécsi némethez.
Mária Terézia azután azt gondolta, hogy ha már ugy is eladták a jászokat, most már át kell őket tériteni a római egyházba s németté kell őket tenni iziben. Nem kell sokat teketóriázni velük.
Gyilkos, rabló, fosztogató német katonákkal s német jezsuitákkal telerakták a jászok földét. A kálvinista papokat, rektorokat, diákokat elkergették, agyonkinozták vagy rabságra hurczolták; a templomokat, iskolákat, szent alapitványokat elkobozták; még a harangokat is erőszakkal elvették. Jámbor kálvinista hivő magyar lélek, ha a magyarok istenéhez akart fohászkodni, nem hallotta ezen túl az intő jelt. Kálvinista harang könyörgésre buzditó szavát nem hordta ezentul szét az esti szellő a jász pusztákon.
Egyéb ezer baj is volt. Bizony nem türte békén a kemény jász nép ezt az állapotot. Talán lassanként bele törődött volna. Át is tért már s lelkének sebjei behegedtek. A némettől, akinek eladták, meg is váltotta már magát. Bizonyára nem tört volna ki haragjában. Hanem a német katonáknak s a magyarfojtogató jezsuitáknak megfájdult a foguk a nagy-kunokra is. Mező Túr, Túr-Keve, Kis-Uj-Szállás, Hódmező-Vásárhely mind nagy határ, mind isteni jó föld, milyen jó lenne ez a németnek. S azután mind magyar lakja és mind kálvinista eretnek. Eretneksége miatt bele lehet kapczáskodni s vagy áttér és német lesz egyuttal, vagy elveszti birtokát.
Ez a sötét terv készült az alföldi magyarság ellen. Folytatni akarták a jász példát, még rutabbul. A magyarság helyére németet, tótot akartak telepiteni, mint Békésben, Csanádban, Aradban s másfelé is. Ennek a a pokoli tervnek szivárgott el a hire a nagy kunok közé. De már ennek elejét kellett venni. Három derék legény összebeszélt, összeállott, fegyvert fogott s fegyverre hivta a jászokat, Pest vármegye tiszaparti részeit, Heves pusztai népét, sőt még a nagykunokat is. Nagy zenebona, nagy lótás-futás támadt mindenfelé.
A három közül az egyik volt: Törő Pál Mező-Turról; a másik volt: Pethő Ferencz Hódmező-Vásárhelyről; a harmadik volt: Bujdosó György, a ki jász bujdosó volt. Ez volt igaz nevük. Vérségük és maradékaik ma is élnek.
Ezekhez csatlakozott Horváth Zsigmond diák is. Fiatal vére lángra lobbant a sok keserü üldözés láttára. Elkeseredett magyar fajának kinzatásán s ő is odaállt a fölkelők közé. Hatalmas termetét, messze zugó édes hangját, lelkes szónoklatát megkedvelték a fölkelők.
Szomoru vége lett a dolognak. A fölkelés elbukott. Vad katonai erő eltiporta. Budai vérbiróság hozta meg az itéletet. Az itélet egy szót se szólt arról, mi történt valósággal. Egy szóval se emliti, hogy az alföldi magyarságot hitétől, hazájától, birtokától, magyarságától akarták erővel megfosztani s hazátlanná, földönfutóvá tenni. Az itélet ugy szólt, hogy rablók, gyujtogatók, haramiák voltak a fölkelők. Ugy szólt, hogy gonosz pártütők voltak s a haza belső békességének háborgatói. A vezérek egy része csatában veszett el. A többit elfogdosták, eleven tüzön elégették, fölakasztották, karóba huzták vagy fölnégyelték.
Horváth Zsigmond diákot fölnégyelésre itélték.
A fölnégyelés abból állott, hogy erős kecskebakra kaput fektettek. A kapun az elitéltet hasra boritották s odavasalták. A nyakát külön, a két kifeszitett kezét külön s a két kifeszitett lábát külön. Akkor a hóhér először levágta a fejét s azután kétfelé vágta az elitélt embert nehéz bárddal hosszában s mindegyik felét megint keresztben. S a vérző tetemeket azután kezével fölemelte s egyenként megmutatta a birák uraknak, a katonáknak és a szájtátó sokaságnak. Még el is kiáltotta:
– Ez lett jutalma a gonosznak, a ki ő szent felsége a királyné parancsának ellenszegült!
A testrészeket azután más-más városban akasztófára függesztették. Törő Pálét Mező-Túron, Pethő Ferenczét Hódmező-Vásárhelyen. Százakat, ezreket, pusztitottak el a legjobb magyarokból. Ily vérszomjas lélekkel még nem konczolták a magyart soha.
Hát az ilyeneket se szabad elfelejteni, a mikor Mária Terézia kegyes uralkodására gondolunk.
Igy akartak elbánni a diákkal is.
Tudni kell, hogy a jász-kunok főkapitánya a nádorispán. De minthogy neki ezer más dolga is van, maga helyett külön főkapitányt szokott alkalmazni. Ekkor zsadányi és török-szent-miklósi Almásy János, Sarkad örökös ura, hétszemélynök volt már nyolcz év óta a jász-kunok főkapitánya. Ennek unokája Almásy Ignácz nyerte 1815-ben a nemzetség ez ágának a grófságot. A másik ág, a generális ága gróffá lett már 1777-ben.
A nádori főkapitánynak jelentik, minő szemrevaló alak, minő derék legény az a diák.
– Hozzátok ide!
Odavitték elébe. Régóta rab már. Láncz a nyakán. Vasak kezén-lábán. Csak ugy görnyedt alatta a padló. Haja csapzott, kusza, a mit még a pribékek ki nem téptek. Ruhája rongy, foszlány, szakadék. Összekinzott kék, zöld, véres teste kikandikál a rongyok közül. Nem is emberhez hasonlit már, hanem tépett vadhoz, melyen tizenkét kopó marakodott. De szeme még lángban ég s fejét egyenesen tartja.
A nádori főkapitány mellett jezsuita a kereszttel, német katonatiszt fegyverben, iródiák hajadon fővel.
– Te vagy az a hires diák?
Mit felelne erre a bolond kérdésre? Csak néz mereven.
– Szánod-e, bánod-e nagy bűnödet?
– Nem szánom, nem bánom, ujra tenném.
– Tudod-e, mi lesz sorsod?
– Tudom. Négyfelé vágnak.
– Nem térek át.
– Áttérsz-e kegyelemre?
– Nem térek át.
– Beste fia! Hát apád-anyád?
A diák szempillantásig gondolkodik.
– Mi lesz apámmal, anyámmal?
– Fölakasztják!
A diák szeméből kicsordul a köny.
– Áttérek.
Nosza ugrik oda a jezsuita a kereszttel. Elmondja a szent igéket. Utána motyog a diák valamit. Hangját alig értik, csak a szája mozog. A mikor az olvasót a kezébe nyomja s a feszületet csókra nyujtja, a diák már összeroskadt. Már nem birta a nagy vasakat.
Ezt a jelenetet sokszor elmondta Deák József kehidai plébános az ifju Deák Ferencznek. Pedig Deák József nem ismerte Horváth Zsigmondot, noha az első plébánost Ebergényit jól ismerte. Ebergényi mint öreg ember kanonok vagy mi volt Veszprémben, a mikor ott Deák József ifju szeminárista volt. De Horváth Zsigmond nem csinált titkot esetéből s bizony azt Kehidán és környékén sok ideig mindenki tudta apróra.
Almásy János főkapitány emberséges ember volt. Szót szólt érte a budai vérbiróságnál. Nem engedte akasztófára jutni a diák apját-anyját se. Sőt megkegyelmezett a diáknak is. Leszedette kezéről, lábáról a vasat, ott tartotta kevés ideig udvarában; utóbb ügygyel-bajjal besegitette, beajánlotta a veszprémi szemináriumba. Igy lett a diák tiz év mulva 1763-ban, Hertelendy Gábor uram jóvoltából, Kehidán plébánossá.
Tizenhárom éven át volt ott plébános. Deák Gábor, a haza bölcsének öregapja már jól ismerte. Utána 1776-ban Tóth János lett a harmadik s 1788-ban Liszits József lett a negyedik plébános. Ez tizenkilencz évig, 1807-ig viselte gondját a hivő lelkeknek. Ez már látta a haza bölcsét mint csecsemőt, mint apróságot. Ez már plébánosi utolsó négy évét idősb Deák Ferencz kegyurasága alatt töltötte.
II.
(Deák József pap. – A paraszt Deák-rokonságból való. – Nemes-e a papi ember? – A családi iratok Kehidán. – A pap kikutatja őket. – Hova lettek az irások? – A Pálos barátok régi zárdája. – A régi torony. – Deák Ferencz ábrándozása. – A rokolányi ispán puskapora nem durran. – Az okos kanász.)
Ezután jött Deák József 1807-ben. Idősb Deák Ferencz nevezte ki Kehidára. És pedig mint vér szerint való, noha paraszt rokonát.
A haza bölcsének paraszt véreit másutt fölsoroltam a 18-ik század első háromnegyed részeig, 1770-ig. Ugyanott elmondtam, hogy a nemességszerző Deák Péternek egyenes öreg unokája a haza bölcse.
Két ifjabb testvér nem kapott nemességet: Deák István és Deák János. Az István-ág kihalt öreg unokájában, szintén Deák Istvánban Zsitkóczon. A János-ág Dabronakra költözött vissza s ott telepedett meg véglegesen. Ennek az unokája volt szintén János, dabronaki ágilis s ennek unokája volt Deák József, a ki Veszprémben végezte a hittudományokat s a ki már fiatal korában kehidai plébánossá tudott lenni.
Nemes és nem nemes között vérségi, természetrajzi rokonság lehetett, de magyar közjogi rokonság nem lehetett. A nemes ember tagja volt a szent koronának, a paraszt ember nem volt tagja. A nemes ember után, ha magva szakadt, ha nemes rokona nem volt, a királyi fiskus örökölt, övé lett a birtok, de a nem nemes ember nem örökölhetett, ha mindjárt apja vagy testvérje volt is.
Bolond állapot, de hiába: ez volt az állapot 1848 előtt.
Más kérdés az, hogy nemes emberré lett-e a paraszt, ha pappá lett?
A parasztfiu lehetett kispap, lehetett plébános, kanonok, püspök, lehetett esztergomi érsek is. Ha esztergomi érsekké lett: egyuttal uralkodó fejedelemmé is lett, mert hiszen állásával együtt járt a római szent birodalmi herczegség is. Az európai diplomácziában egyetemesen elismert neve és rangja volt: Princeps Romani Sacri Imperii. Ennélfogva megillette a Serenissime Domine czim, a mi magyarul: ő fensége.
De azért még se lett volna magyar nemes ember?
Az utolsó bocskoros magyar nemes embernek is közjogilag több joga lett volna, mint az esztergomi érseknek, herczeg ő fenségének, a római szentszék született követének s Esztergom vármegye örökös főispánjának, a király főkanczelláriusának s a septemvirális tábla főbirájának?
Ezelőtt száz esztendővel sok vita folyt e fölött.
Bizonyos, hogy a pap sok nemesi jogot gyakorolhatott. Volt például nemesi választó joga. Volt szólási és szavazó joga a vármegye gyülésén. Lehetett köztisztviselő is. De azért nemesi örökséget, ha paraszt volt, nem örökölhetett.
Ez volt az erősebb és hatalmasabb vélemény.
Idősb Deák Ferencz második unokatestvérje volt a kehidai plébános öregapjának. Ez a plébános hát negyedfél unokaöcscse volt, még pedig fiágon. Bizony nem távoli vérrokonság az életben és természetrajz törvényei szerint. De a magyar közjog szerint, ezer esztendős egész világ volt közöttük.
Ez a jó Deák József 1850-ig volt Kehidán plébános. A haza bölcse tehát gyermek és ifjukorát egészen s férfikorának nagy részét is az ő közelében, az ő társaságában töltötte. Akkor se halál vetett véget papságának, hanem megunta már tisztét, lemondott és hazament Dabronakra. Öreg volt már, közelgetett a 80 éves életkorhoz. Volt némi szerzeménye, volt Dabronakon némi öröksége. Odavonult. Pihenni, meghalni, véreinek haló földjébe temetkezni.
Utána már csak két pappal érintkezett Deák Ferencz Kehidán. Az egyik volt Bölcsvölgyi Sándor, a kit 1851-ben elvitt a kolera, a másik volt Lakner Sándor, a kit Deák otthagyott 1854-ben, a mikor Kehidát eladta s örökre elhagyta. A következő plébánost Rumy Józsefet 1855-ben már gróf Széchenyi Istánné nevezte ki.
De térjünk vissza Deák Józsefhez.
Emlitettem már, hogy ő szerény mértékü tudása daczára is, kutató szellemü ember volt s már kegyurai kedvéért is Kehida multját, titkait, hagyományait mindenképen föl akarta deriteni. S nem elégedett meg a hegyek és völgyek vizsgálatával, a külső adatok összegyüjtésével s az öreg emberek és öreg asszonyok meghallgatásával. Fürkésző gondját kiterjesztette még a kegyurakra, még a padlásokra és pinczékre is.
Különösen buzgó volt 1837-ben és 1838-ban.
Ha kegyurai, Antal és Ferencz urak otthon voltak vagy csak egyikök is: alig mult elegyetlen nap, hogy vagy az ebédet, vagy a vacsorát ne a kastélyban költötte volna el. Egyszersmindenkorra meghivták állandó vendégnek egész életére. Megvárták tőle, hogy el ne maradjon. Ha elmaradt, okát kellett adnia, miért maradt el. Természetesen mégis sokszor elmaradt. Neki is jöttek vendégei, látogatói. Ő is eljárt bucsukra, vásárokra, névnapokra, látogatásokra. Csodálatosan szivesek és vendégszeretők a zalai papok. S aztán egyszer-másszor náthás is az ember; nyavalygó, kelletlen, az idő is rossz, esős, szeles, förgeteges.
Az asztal mellett bodor pipafüst közben gyakran firtatta a családi irásukat. Hol vannak azok? Mi lehet azokban? Bizonyosan nagy tömegüek. Bizonyosan sok titok, sok tudnivaló van azokban. Ha ő azokat egyszer megnézhetné, rendbeszedhetné s jó kegyurainak azzal örömöt okozhatna! Mily szivesen megtenné ő azt!
Antal ur bölcs hidegvérrel hallgatta az effélét. Bánja is ő a régi háji-báji iratokat. Folyik ugyan öt-hat mindenféle pöre a kerületi és a királyi táblákon, de az ezekhez szükséges iratok kéznél vannak, ott vannak a tabuláris ügyvédeknél; a nem szükséges iratok pedig ne foglalják a helyet hiába.
Antal ur tudott valamit az irásokról.
Kétféle irásról lehetett szó. Egyik a Deák-nemzetség irásai. Leginkább Tárnokra s az ahhoz tartozó részbirtokokra vonatkozók. Ezekhez József bátyjának, a tárnoki uraságnak volt erősebb joga s ezek az osztálykor neki jutottak.
Másikféle irás a Hertelendy-nemzetség irásai. Öreganyja egy gyerek volt, tehát az ősi irások rá szállottak. De öreganyjának is voltak irásai s különösen missilis levelei, pignoratitius, cartabiancális, quietantiális, liquidationalis, executionalis, régi divisionalis, quartalitialis, metalis, inhibitionalis és a többi levelei s ezeken kivül a vasvármegyei most már más kézre jutott falvakra, pusztákra és szállásokra vonatkozó levelek. – Bizonyosan sok irás. A Hertelendy-féle irások bizonyára a söjtöri és kehidai Deák-ágra szálltak, minthogy a Hertelendy-javak osztálykor ez ágra háramlottak.
De Antal ur emlékezett is, hogy öreganyja halálakor édesapja ez irásokkal sokat bajlódott. Antal ur már akkor 14 éves volt s okos fiu. Arra is emlékezett, hogy édesapja halálakor, a mikor ő már 19 éves legény volt, az összes irásokat rendbeszedték, összecsomagolták s két nagy faszekrénybe zárták. A padláson van is ilyen két nagy szekrény. Bizonyosan ezek a leveles ládák.
Ferencz ur már országos hirü államférfiu volt 1837-ben, ő talán jobban is kegyelte a papot, mint Antal bátyja, hiszen a kezén, ölén nőtt fel. A pap legalább harmincznégy évvel volt idősebb mint ő. Egyszer azután azt mondta neki:
– Tudja mit urambátyám? Ott vannak bizony az irások a padláson két nagy ládában; – majd lehozassuk onnan s aztán, ha fontosabb dolga nem akad, unalomüzésből lapozgassa át őket.
Dehogy várta azt meg a jó pap, hogy valaki lehozza a leveles ládákat a padlásról. Fölment maga a padlásra iziben, vitt magával fogót, kalapácsot, tolvajkulcsokat, poroló seprőt, lekuporodott a szekrények mellé, szétriasztotta az egerek, baglyok és denevérek sokaságát s elkezdte kicserélni, nézegetni s rendezni maga az iratokat. Antal ur és Ferencz ur hiába évődtek vele s hiába kináltak neki segitséget. De bizony ő csak maga végzi azt a munkát. Nem való az tudatlan embernek. Néha ugy tele lett porral, szeméttel, pókhálóval haja, szemöldöke, reverendája: azt hihették, verébfiókák után mászkál a hiuban, a rag alatt, a pajták, szinek, félszerek tetejében.
De hát talált-e valamit? Okult-e az irásokból? Följegyzett-e valamit maga és utódai és kegyurai számára?
Mindezt nem cselekedte.
Se többet, se kevesebbet, csak annyit ir erről naplójában, hogy abból épen semmit se lehet megtudni, a mi érdekelné a nemzetet.
– Hertelendy Gáspárnak fia Hertelendy Gábor, ennek egyetlen lányát Annát elvette Deák Gábor, kiket idővel a szentszék elválasztott. Az asszony Bécsben lakván, sok adósságot csinálván, a sors ugy hozta magával, hogy annak sok hasznos és haszontalan irományai a kehidai kastély padlásán két ládában s azon kivül is hányódtak 1810-től 1825-ig. Ekkor én magam összeszedtem s Tekintetes Deák Ferencz urnak kezébe adtam. S ekkor már 31 éves pap valék Kehidán.
Ime: min akad meg szeme és esze a jó papnak.
Azt följegyzi, hogy a házasokat elválasztották. De már arról, meddig és miként éltek egymással, hány gyerek és mikor született a házasságból, mi volt az elválás valóságos oka, a férj akart-e válni vagy a feleség, teljesen hallgat.
Azok közt az irások közt kétségtelenül igen sok volt a magánlevél. Hertelendy Annának sok levele van birtokomban, melyet másokhoz intézett. Ott a padláson azok voltak, melyeket hozzá intéztek. Lehettek ezekben szerelmi ömlengések is; lehettek fontos vagyoni és családi titkok s egyéb tudnivalók. Ezekből föl lehetne deriteni a válás rejtélyeit is. Mindez a jó pap figyelmét nem vonta magára. Pedig Deák Antal és Deák Ferencz kegyurai voltak s nagy sulyu és tekintélyü megyei urak voltak s Deák Ferencz már 1838-ban országosan ismert és ünnepelt férfiu, a nemzet vezére, a haza bölcse volt s már akkor is nagy történelmi alak. Apjának és anyjának dolga tehát már akkor is némileg közérdekü dolog volt.
De a jó falusi pap mindezzel nem törődött. Eszébe se jutott ilyesvalami.
Pedig azokkal az irásokkal nem is épen kevés ideig bajlódott. Ő maga azt irja, hogy 1825-ig hányódtak azok az irások, a mikor ő összeszedte s kehidai papságának 31-ik évében Deák Ferencznek átadta. Minthogy kehidai pappá 1807-ben lett, tehát 1838-ban adta át azokat. Meg is jegyzi a napot. 1838-ik évi deczember hó 10-én volt az átadás. Ime tizenhárom évig szedte össze s rendezte a »sok hasznos és haszontalan irományokat«. Mégse tudott azok tartamáról semmit.
Mindez apróságot csak azért emlitem itt fel, hogy mindenki lássa, mit ér a mult idők krónikásainak sok följegyzése. Pedig Deák József plébános hamis vagy pártos dolgot ugyan csak nem irt.
Mit csinált Deák Ferencz ezekkel az irásokkal?
Unokaöcscse Nedeczky Pista barátom azt mondja, hogy az ő szemeláttára elégette, mielőtt Kehidáról örökre elköltözött. Elhiszem. De az elégetés csak a mult század ötvenes éveinek valamelyikén történt. Kétségtelennek tartom, hogy Deák figyelemmel olvasgatta édes anyjának iratait. De erről keveset beszélhetett. Legalább egyetlen barátjával se találkoztam, a ki emlékezett volna arról, hogy ő neki beszélt volna róla. Nekem nem beszélt.
A jó pap, mint emlitém, összejárta, nyomozta, átfürkészte Kehida egész környékét ott a közelben, hogy régi várak, régi tornyok, régi uraságok nyomait fölfedezze. Szentül hitte, hogy Kehida hajdan a Kanisay nemzetségé volt IV. Béla király s a tatárjárás óta. Elmondtam már másutt, hogy a Hertelendy–Deák család iratai szerint a Kanisay hatalmas grófok miként és mikor jutottak Kehida felének birtokába.
De a papot különösen megerősitette hitében egy kőlap, melyen a Kanisayak nemesi czimerét találta.
Deák Antal 1820 és 1830 között több gazdasági épületet emelt, a mely most is fennáll még a kastélyhoz vezető bejárás baloldalán. Az épületekhez kő kellett s vagy száz ölnyi követ arról a dülőről hozatott, a hol most a Deák-sirbolt körül a szőlők feküsznek. Ezt a dülőt a pap Örvényesnek nevezi. De Örményesnek, sőt okiratilag Erményesnek is nevezték hajdan. Az épülethez szükséges kő itt régi tornyok és épületek omladékaiból került.
A Deák Antal által hordott kövek közt volt ama czimeres kőlap.
A czimer csakugyan a Kanisay nemzetségé. Egyszerü paizs mezejében kerekre kiterjesztett sasszárny sasköröm tetejében. Irás is volt a kövön: anno domini, de az évszám le volt törve. Bizonyos, hogy Kehida északi szomszédságában Pálos barátok laktak. Bizonyos, hogy Kanisay György 1405-ben e barátok számára az örményesi zárdát épitette. Bizonyos, hogy ez az Örményes a pap szerint a kehidai szőlők táján feküdt. A Kanisay czimeres követ tehát Deák Antal könnyen hozathatta a zárda omladékaiból. Ebből azonban a Kanisayak korábbi kehidai birtoklása épen nem következik.
Deák Antal mint serdülő ifju azt a szőlőhegyet még puszta helynek, erdős, csalitos dülőnek találta. Elhatározta kiirtását, kitisztitását s részint irtásként, részint hegyvámos szőlőnek 171 holdat kiosztott. Maga a jó pap is kiirtatott négy holdat, de azután benn törött a bicskája, elfogyott az aprópénze s elpárolgott szőlőalapitási kedve, eladta négy holdját.
A zárda tornyát még látta, még ismerte fiatalabb pap korában Deák József. Magas torony, részben faragott kőből épitve, büszkén nézett le a Zala völgyére s azon át Gyülevész község dombjaira s dombokon és erdőkön át épen napkelet felé a méltóságos Rezivár magas falaira. Egykor ragyogó tornyok, ma sötét, kopár omladékok.
Ha a jó pap szavát elhisszük – s miért ne hinnők el – még a Pálosok zárdájának, templomának s tornyának pusztulását is tisztán látjuk.
A zárda és templom uratlanná lett 1790 körül. A hogy József császár s kalapos magyar király a Pálosok szerzetét megszüntette: a mindenféle birtokok, erdők, mezők, templomok, zárdák, malmok átvételét a kincstár 1790 körül befejezte. A Kehida körüli birtokok a tüskevári, veszprémvármegyei Pálosok tulajdonai voltak. E birtokokat is a tanulmányi alaphoz csatolták s a rokolányi uradalom rész birtokai gyanánt vették közös kincstári gazdaság alá.
Az épületeknek nem volt lakójuk. Baglyok és denevérek ütöttek bennük tanyát. Csalit, erdő, tüskebozót kezdte őket körülvenni. De a baglyok és denevérek se birhatták sokáig békén. Az emberek kizavarták őket onnan. A vidék ott a Zala közelében özönvizi áradás maradványa, lősz, homok, márga; – köve nincs. A kik épitkezni akarnak, könnyen rávethetik szemüket az omladozó uratlan nagy zárdaépületekre.
A mikor a szent-péter-uri templomot épitették, ehhez épen jó volt a zárda köve. El is hordtak belőle annyit, a mennyi kellett. Senki se kérte senkitől, nem is vette számba senki. Nem is lett miatta viszálykodás.
Azután egyes magánemberek kezdték bontogatni, széthordani. Zala-Koppányban tehetős ur volt Vajda Zsigmond. Nagy pinczét akart épiteni. Nekiálltak szekerei a zárdának s hordták kövét. Példáját követte Novák Szent-Grótról. Ő is a régi falakból bányászott. Emlitettem már, hogy Deák Antal is elszállittatott belőle vagy száz ölnyi követ. Volt a rossz uton vagy ötszáz szekérrel. A mikor pedig a hegyvámos szőlőterületet kiosztotta: minden hegyvámos onnan hordta pinczéjéhez, sajtóházához a téglát, követ. 1819-ben maga a kehidai pap, Deák József is ebből épittetett pinczét a maga szőlejében. Meg is jegyzi, hogy 80 forintjába került a pincze, sajtóház, a mesterember, az igás és gyalog napszám, szóval az egész épités.
1824-ben még büszkén állt a torony. A templomot és zárdát már elhordták mellőle. Azok helyén már a páfrányok, bangiták, szömörczék, fagyal, kökény, kecskerágó, törpe ihar-bokrok sürüsége élte világát. A tornyot se alulról, se felülről nem merték megkezdeni az emberek. Fönt nagyon magas volt; alant pedig, ha megbontják, hátha agyonüt mindenkit. Pedig az ajtók, ablakok, párkányok, gót diszitések gyönyörü faragott köveire ugyancsak ásitott mindenki. A torony tetején, ugy irja a pap, luczfenyők nőttek, üregeiben pedig vércsék költöttek. De bizony egyebek is. A zárdából kivert baglyok és bőregerek is ott ütöttek tanyát.
– A meredek tornyot bámulva nézegettük. Méregettük szemünkkel annak az idővel daczoló izmosságát. Csodálkoztunk, a mikor az örökidőre megalapitott falakat ásóval, kapával, likvágóval, feszitő-vasakkal s mindenféle kőfejtő szerszámokkal dultuk, téptük, szaggattuk e vadon erdőben. Még a gonoszt is szent borzadással lepte meg akaratja ellen az isteni hely.
Igy sóhajt fel a jó falusi pap az ő együgyü jegyzeteiben.
Ehhez a toronyhoz sokszor ellátogatott az ifju Deák Ferencz is, tizenöt-tizenhat éves korában. A mikor poéta volt és rhetor az iskolában s a mikor otthon töltötte a nyári szünidőt. A mikor vágy és sejtés és magasztos ábrándok érzete lepi meg az ifju lelkét. A mikor föltámad benne az alkotás ösztöne, sarjadozni kezd a költészet istensége s a mikor nevet, alakot, életet óhajtana teremteni ama gondolatok és érzések számára, a melyeket alig ismer s a melyek ébren is, álmában is ott rajzanak agya és szive körül.
Ilyenkor az ifju elandalog. Bebarangolja a berket és a virágos mezőket. Belemélyed Almás felé a Kehida-patak partjain a bükkös erdő sötét rengetegébe. Hatalmas szálfák, örökös árnyék alattuk s puha lágy haraszt. Teljes csönd és némaság. A szél is csak a fák sudarát éri s csak ott a magasban mozgatja a fényes, aranyos falevelet. Ha a rigó nem kurjantana néha s ha a fakuszó nem kopogtatná olykor a fa oldalát: akár szentegyházban érezné magát az andalgó lélek.
A pap többször elvezette ifju kegyurát, Deák Ferenczet a Pálosok elhagyott tornyához. Természetesen örökké beszélt, örökké magyarázott a fiatal tanulónak. Kik voltak azok a Pálosok? Mikor keletkeztek a mi hazánkban? Nem is voltak másutt, csak minálunk. Ur volt, nemes volt valamennyi. A Deák-családnak is több rokona köztük. A bécsi udvar megirigyelte a nagy uraságot. Száz milliója volt a szerzetnek aranyban, ezüstben. Elragadozták tőle mind. A Pálosokat sohase tudták rábirni, hogy németté tegye a népet. Ezért haragudtak rájuk a jezsuiták. A bécsi udvar most is a jezsuitákra hallgat s nem a magyarokra. Majd megtudja ezt az ifju kegyuraság is, ha felnő.
Igy beszélt a jó pap.
Csodálatosak ezek a zalavármegyei plébánosok ma is. Van bennük buzgóság, van még felekezetesség is. De ezen túl és e mellett oly erős magyarok, oly jó kurucz erkölcsüek, oly szilárd hazafiak, oly jókedvü, vendégszerető, nyilt szivü igaz férfiak, a milyenek századok előtt voltak. Közel Bécshez, közel Ausztriához, ezerféle idegen áramlat ostroma alatt: magyar függetlenségüket megóvták és megóvják mindenkor. A hogy itt a vármegye közepén egykor a költő Zrinyi érzett és gondolkozott: ugy éreznek és gondolkoznak ők is.
Az ifju Deák Ferencz megmászta a Pálosok tornyát. Eltekintgetett onnét arra kelet felé, arra Sümegh, Csobáncz, Tátika, Rezi várak felé. A melyeket már jól ismert gyalogszeri utazásból is s öreg nagybátyjának Kisfaludy Sándornak költészetéből is. Ez a költészet mámorossá tette az ő lelkét is. E költészet aranyos fénye ott ült már azon a remek vidéken, a melyhez Kehida is tartozott. Már régóta ült ott, a haza bölcsének kis gyermekkora óta. Ő már beleszületett a nagy költő eszmekörébe s abba a magyar tündérvilágba, melyet a Regék csodálatos ereje alkotott meg. Kegyeletet érezni a multak iránt, tisztelni az ősöket, dicsőiteni a hőst, imádni a magyar asszonyt s mint egyetlen szent örökségünket, hiven ápolni és őrizni ősapáink nyelvét, szokását s igaz magyar fenséges erkölcseit.
Sok századnak eleven tanubizonysága az a torony. Az ifju lelket, ha nemes az a lélek, sokra megtanitja.
De el kellett pusztulnia.
1824-ben Darázs Károly volt a rokolányi alapitvány gazdasági ispánja.
Ispán. Mi az az ispán? Ökrök, lovak, szamarak és cselédek őrizője, kormányzója. Bizony nem régiségkutató, nem történetbuvár, nem bús hazafi, nem hősköltemények alkotója, nem a hazafi szentségek hirdetője. De sőt okos ember s gyakorlati férfiu. Ha rokolányi pusztán cselédlakást, ökörólat, magtárt, ispánlakot kell épiteni: ahhoz bizony olcsóbb követ s közelebbről épen nem lehet kapni, mint az örményesi Pálosok tornyából. Van ott elég, csak a tornyot kell szétbontani, széthordani.
De nem költségeskedéssel ám. Tótot, taliánt azért nem hozatunk idegen országból. Ácsot, kovácsot, kalapácsot se rendelünk oda nagy pénzért. Fenyőszálakat se vásárlunk stájerok földéről, hogy állást épitsünk sok száz forintért a torony mellé s fölülről kezdjük annak lebontását.
Hanem szétdurrantjuk az egész tornyot – puskaporral.
Az ispán okos esze nem is rosszul gondolta ki.
A torony a kehidai plébános őrizete, gondnoksága alatt állott. Irt hát Darázs Károly ispán uram 1824. évi február 11-én levelet a paphoz, bejelentette toronypusztitó puskaporos szándékát s egyuttal elkérte tőle vasdorongjait, hogy azokkal lyukat törhessen a torony falába a puskapor számára.
Megtörtént.
Bizonyos napra készen lett a lyuk. Megtöltötték puskaporral. Lefojtották a puskaport nedves agyaggal s meggyujtották a kanóczot.
De ispán uram jó eleve hirt adott erről mindenkinek. Eldönteti a Pálosok tornyát. Lesz nagy riadalom. A száz esztendős bükköt ugy töri szét az a torony, mint a pozdorját. Földindulás lesz. Talán még a Zala vize is kilocscsanik az ágyából. Jöttek az emberek a világcsodára mindenünnen. Kehidáról, Rokolányból, Almásról, Németfaluból, Gyülevészről, Kustányból, Épiteni is kevés ember látott tornyot, hát összedönteni. Nagy eset lesz az s ha sikerül: nagy áldomás!
Deák Ferencz az ő pajzán természetével oly szivesen beszélte el adomaként ez esetet. Pedig ő oda se ment toronydöntést nézni.
A mint a kanóczot meggyujtották s az elkezdett sziporkázni: minden ember menekült az erdőbe. Jó messzire, rettentő vastag fák árnyékába, hogy kikerülje a veszedelmet. Emberben, lóban ne essék kár.
Visszafojtott lélekzettel várták az égszakadást, földindulást, puskapordurranást.
Dehogy lett abból durranás.
Nem durrant az a puskapor, hanem csak posszant.
Igy mondta a pap. Igy mondta utána Deák Ferencz is. Posszanni: ez is jó magyar szó ott Göcsej vidékén s minden ember ismeri és használja. A falusi pap még értekezést is irt arról, mi különbség van a puskapor közt, a mikor durran és a mikor posszan.
Hát bizony a puskapor kilökte a fojtást is, a kanóczot is, el is lobbant, de egyebet nem is csinált. Az a torony büszkébben állt, mint valaha.
Ispán uram csóválta a fejét, de nem esett kétségbe. Uj lyukakat furatott a falba. Uj töltés, uj fojtás és uj kudarcz. Hiába. Az öreg apja se értett a talián kőtörő mesterséghez. A népek hiába gyülekeztek, hiába zajongtak és álmélkodtak: a torony nem dült össze.
Elvégre akadt mestere. Nem Hellenországból való ugyan, hanem a szomszédos Németfaluból, nem is Herosztrátesz volt a neve, hanem Háry Mihály s nem is városi tanácsos volt, hanem községi kanász. Baltájára támaszkodva csak nézte szótlanul, mit akar itt ezzel a toronynyal az a sok bolond ember. Nem értette sehogyse.
Mondják neki, hogy az urak a tornyot akarják eldönteni.
– Nem az a módja annak.
– Hát mi?
– Ez az én baltám ni! Ha jó áldomást adnak az urak: eldöntöm én!
Meg is cselekedte. Leöltötte szürét, tarisznyáját, körüljárta, körülnézegette a tornyot, lekuporodott egyik sarkához s baltája fokával elkezdte annak sarokkövét kopálni-kalapálni.
Kopál-kalapál s egyszer csak azt mondja:
– Minden ember addig fusson, a meddig a szeme lát.
El is futott mindenki, le is dőlt a torony sebten. Agyon is ütött maga körül minden elevent. Fűt, fát, kigyót, békát, egeret. A mikor dült: a vércsék, baglyok, denevérek vijjogva röpültek ki belőle. De a kanásznak, Háry Mihálynak a haja szála se görbült meg. Ujra felöltötte szürét, tarisznyáját.
– Hol az áldomás?
Igy lett vége a négyszáz esztendős gyönyörü gót épületnek.
III.
(A kehidai remeték. – A kit medve gyanánt agyonlőttek. – Aslio remete. – Katona volt. – Csecsemőt ölt. – Az utolsó búcsunap. – A hogy Pók András elpusztitja a kápolnát. – Szent István király ökröket őriz. – Az örményesi remeték. – Hurczolják a nehéz keresztfát. – Miért nincsenek ma remeték? – A középkor és a jelenkor világa a kis Deák körül.)
Deák József megmutogatta az ifju Deák Ferencznek a remeték lakását is s mesélt neki a remetékről, a mint régi szóbeli hagyományként a kehidai, csányi és kustányi öregektől hallotta.
A magyar költészetben és regényirodalomban nem igen szerepelnek a remeték. Berzsenyi és Kisfaludy Sándor emlitik, itt-ott Jókai is. Alföldi költőink, kivált a protestánsok nem igen találkoztak velük. A nagy magyar alföldön századok óta alig voltak. S a ki a hegyes, erdős vidéken volt is, az se volt magyar. Rendszerint idegenek, németek, taliánok voltak a remeték. Egész vármegyei életemben magam is csak egy remetével találkoztam, meg is irtam történetét a »Csatkai Szent« czimü elbeszélésemben.
Zalának azonban sok remetéjének kellett lenni. Ezer meg ezer forrása, patakja, hegye, erdeje s népének nagy buzgósága, sok szerzete, sok bucsujáró helye könnyen föltámaszthatta egyesekben, kivált rajongó, üldözött, menekülő vagy vezeklő lelkekben, a remeteélet gondolatát. Kehidán volt még a 18-ik század vége felé is, Deák öreganyja életében.
Különösen kétfajta remetéről emlékezett a jó falusi pap. Kettő az egyik fajtából a Remete nevü szigeten tartózkodott.
Ez a sziget ugyszólván eltünt az utolsó ötven-hatvan év alatt. A minthogy a Zala-folyó igen sok szigetét megsemmisitette a folyó szabályozása.
Remete sziget ott feküdt valahol Kehida és Kustány között, a Pipagyujtó-malomtól a Berki-malomig terjedő ártéren. A Zala két ága keritette. A régi hajdankorban a jó pap szerint, Elek szigete – Insula Elek – volt a neve. Később Kustányi-szigetnek nevezték s utoljára Remetének nevezte el a nép az ott lakó remeték után.
Az egyik remetének a neve nem maradt fönn, de életének szomoru végét ma is emlegetik.
Kustány, legalább nagy részben, valami Spanyor nevü uraságé lett volna. Az uraságnak volt egy rakonczátlan, dőzsölő henye életü fia. A fiu egyebet se csinált, csak vadászott. Fönt az erdőkben is, de lent a berekben is, a sürüséges egerfák alatt. Különösen szeretett medvékre vadászni. A hagyomány szerint Kehida körül valamikor medvék is csatangoltak.
A szigeten, a berekben élt a remete is.
A remete forró nyári napokon nemcsak gunyhójában szokta délesti álmát aludni, hanem a berekben is. Kiválasztott valamely szél által ledöntött vastag szálfát, fölmászott a törzsökére, derekára s ott hasra fekve édesdeden aludt. Rajta volt bolyhos, barna szürdarócz ruhája; a fejére fölhuzta a kámzsát; szemét, száját legalább kigyó, béka nem mászta meg s az istentelen berki szunyogok se fértek könnyedén hozzá.
Az uraság fia éppen arra cserkészett, vadászgatott. Nagy, lompos medvét hajszolt már régóta. Hát a mint oda közel ér, csak meglátja ám a medvét, a mint a kidőlt fa törzsökén hosszan elnyujtózva szunyókál. Szinte jól látta a mozgó ágakon és faleveleken keresztül.
Fogja a puskáját: durr!
Le is esett a medve a fáról, de fájdalmában, ijedtében nagyot is kiáltott.
Nem a medve volt az, hanem a remete. Barna, bolyhos szürdarócz köntösét medvebőrnek nézte a könnyelmü ifju, a tévedt vadász.
Nem halt meg mindjárt a remete, de azért egy-két nap mulva mégis meghalt. Eltemették, meg is siratták a népek, mert ugy kellett meghalnia, hogy a halálra el se készülhetett. Se utolsó kenet, se utolsó gyónás, se lélekharang. Mint a vad az erdőn.
De e miatt aztán föl is háborodott a népség. Talán egyébként se szerették azt az idegennevü uraságot: halált fogadtak a fejére. Nem várta be. Otthagyta mindenét, éjnek éjszakáján nekiváltott erdőnek, mezőnek. Eltünt, elbujdosott. Sohase látták többé, de még csak hirét se hallották.
Igaz-e, nem igaz-e ez a medvetörténet: ki tudná azt ma már megmondani? Nem élt azon a vidéken már medve ezer esztendő óta. De azért a jó falusi pap, mint igaz történetet mesélgette ifju kegyura Deák Ferencz előtt.
Ezután szállt volna Kustány a gróf Niczkyekre, ezelőtt vagy százhatvan esztendővel s Niczkyek jussán a gróf Schmideggekre. De mindezt nem tudom biztosan. De Kustány egyik kisebb része, mintegy 60–70 holdnyi birtok Kehidához tartozott s a Hertelendyeké s utóbb a Deákoké volt. Ezt azonban a haza bölcse előbb eladta, mint Kehidát. Abban a szerződésben, melyet Széchenyi István grófnéval kötött Czenken 1854-ben, Kustány már nem fordul elő.
Másik remetéről is sokat mesélgetett, sőt még sokkal többet, a kehidai pap. De ennek története már nem a mesék, hanem a hitelesen megirt történetek körébe tartozik.
1778-ban egyházi vizsgálat, az egyház nyelvén canonica visitatio volt Kehidán. Az erről készült iratban, a pap szerint, ezt mondják az urak:
– Quarta filialis est possessio Alsó-Kustány: Existit in hoc filiali capella publica in insula fluvii Zala constituta. Sub cura ibi residentis Eremitae Patris Aslionis. A quo et quando erecta sit: non constat.
Ez magyarul azt jelenti: A negyedik leányegyház az alsó-kustányi birtok. Itt a Zala-folyó szigetén nyilvános kápolna van, Aslion atya remetének gondviselése alatt. Nem tudni, ki és mikor emelte.
A kápolnának misemondáshoz való fölszerelése is volt. Kicsiny és szegényes, de volt. Ebből azt következteti a kehidai pap, hogy ez az eremita misét is szolgáltatott s minisztránsgyereket is tartott maga mellett.
Miből tartotta? Egyébből nem, csak a mije neki volt. A szegény nép adta alamizsnából. A remetének nem volt fizetése, nem volt ellátása, még hajléka se. A remete istenre bizta magát és az ő égi madaraira. Bucsusok, járókelők, buzgó lelkek vetnek neki valamit, a mikor vetnek. Ki egy darab kenyeret, ki egy fillért, ki egy darab ruharongyot. Kalapja, kámzsája, szűrdarócza eltart ugyis harmincz-negyven esztendeig, fehérnemüt ugyse visel, lábbelije télen fapapucs s a hideg ellen rongyokkal tekergeti be lábaszárát; nyáron pedig fapapucs se. Mezitláb jár, mint a lud. Bizony a remeteség nem nagy uraság. S ha volt minisztráns-gyereke: az is csak oly szegény volt, mint ő maga.
Ez volt a neve a canonica visitatio szerint. Aslió: micsoda név ez? Én bizony meg nem mondom. A barátok szoknak ezer év előtti furcsa neveket fölvenni. Talán ez az Aslió is ilyen név, talán ez a remete is barát volt egykoron. Talán az olaszoknál honos ez a név. Talán ott nem is csufnév az Asello vagy Aslo, a mi magyarul azt jelenti: szamaracska. Ne késlekedjünk e kérdéssel.
Elvégre magyar származásu ember volt ez a remete s talán nem is messziről való. Családi igazi neve volt Laky László. Irni, olvasni jól tudott; irt leveleket Deák Ferencz öreganyjához is, a papnak kezében voltak efféle levelei.
Ködös, borus mesét mondtak róla.
Valamelyik török vagy burkus háboruban katona volt. Az ellenség földjét dulták. Ő is betört egy szegény ember házába fosztogatni. Ember, asszony elmenekült. Senkit se talált otthon. És semmit se talált a háznál. Csak egy bölcsőt, bölcsőben pólyát, pólyában csecsemőt. A csecsemőt otthagyták a menekülők. Ki bántaná a csecsemőt? Nincs oly kegyetlen sziv a világon. Istennek szerelme őrzi a csecsemőt.
A csecsemő fölébredt a durva katonai zajra. Meglátta a czifra katonát. Azt gondolta: jó bácsi. Két piczi kezét kitárta s elkezdett mosolyogni.
A katona vad volt, őrült volt, talán részeg is volt. Isten ugy akarta: eszeveszett legyen. Kardjára szurta a mosolygó csecsemőt s ugy vitte ki az utczára.
Rettentő büntetés érte miatta. Megháborodott, a mikor felocsudott. Azt a mosolygó arczot és azt a haldokló arczot látta azontul örökké. Nappal a verőfényen, éjjel a pokol sötétében. Ha ébren, ha alva: az a csecsemő-arcz állott előtte s hozta le rá az egek minden átkát. Durva lélek lett. Borba, istenkáromlásba merült. Átkozott mindent, a mi él és mozog és utjába kerül. Agyonkinozták a katonaságnál, utóbb elverték onnan is. Bujdosott maga elől. Lelkiismerete ugy kergette, mintha kölykevesztett tigris kergette volna. Hányszor összeroskadt uton-utfélen. Hányszor töltötte az éjszakát árokban, gazban, vizben, sárban, szemétdomb oldalában.
Nagybeteg lett, kórházba került, kigyógyult. Vastermészet volt öröksége. Magába szállt. Vallásos őrjöngés kezdte háborgatni utóbb. Ebből is kikeveredett. Elvégre megrögzött benne a gondolat, hogy az életet neki nyomorral, vezekléssel a világon kivül, az embereken kivül magányban kell töltenie és csak istent dicsérnie. Hátha igy megszabadul a pokol gyötrelmeitől.
Igy akadt a Remeteszigetre s igy maradt ott. S ott is maradt haláláig.
Sokáig élt. A mennyire tudott, jótékonyságot is gyakorolt. Elhagyott, árva, kóbor gyermekeket fölszedett. Táplálta, mig tudta s azután jótévő szivekhez bekönyörögte. Öreg emberek, öreg asszonyok elbeszéltek ily eseteket Deák József plébánosnak is. Némileg érdekes Biró József kehidai lakos esete. Ezt egyébként Köcski Biró Józsefnek nevezték. Ezt kiskorában a remete nevelte, ápolta, ruházta. Egyszer már felnőtt korában megmarta a vipera kigyó. Teste megdagadt, szemei karikákat hánytak, mindenki halálát várta. Köcski Birónak az volt utolsó kivánsága: vigyék a remetéhez. Odavitték. A remete vermet ásott, a kigyómarta embert beleállitotta s hónaljig a föld alá temette. Csak a feje meg a válla állt ki a földből az embernek.
– Nem hagylak el fiam, mig az Isten el nem forditja bajodat!
Letérdelt mellette s éjjel-nappal imádkozott érte. Teljes három nap és három éjjel a szemét le nem hunyta. Akkor kiásta az embert s ime az egészséges volt. Baja elmult. Hazament dolgaira.
A kápolnának volt bucsunapja is.
Oly hiressé lett a remete, hogy a bucsura ezrével tódult néha a nép sok faluból, távolabbi vidékről is. Sőt a bucsura odament még a toborzó katonaság is szemrevaló katonalegényért.
Egyszer azután nagy baj történt. A toborzó huszárok csalfán keritettek meg egy legényt, hamisan nyomtak csákót a fejébe. A legény dulakodott, a toborzók erőszakoskodtak. A legénynek pártját fogták pajtásai, hozzátartozói. Bucsus nép bort iszik s ha bort iszik: hangos lesz. A zalai nép különben is kemény fajzat. De a huszár se enged, a mig birja. Véres verekedés lett az esetből. Szétverték az egész bucsut. Minden laczikonyha felborult, a mézesbábos sátorok semmivé váltak, az üveges tótok, nadrágszijárusok szanaszét futottak, csattogtak a kardok, fokosok és a koponyák. Tovább folyt a verekedés, vérengzés az uton is. A hagyomány azt beszéli, hogy egész Szent-Grótig találtak uton-utfélen holtakat, sebesülteket, huszárt-legényt vegyesen.
Nagy eset volt. 1789-ben történt, Liszits József kehidai papságának elején. Beleavatkozott a nemes vármegye s örökre eltiltotta a remeteszigeti kápolna bucsunapját. Ettől kezdve kétszeresen árva lett a remete s a nép se becsülte ugy mint eddig.
Mikor halt meg?
A Deákok már nem érték ott. Csak emlékezetét ismerték. Egy levele fönmaradt, melyet Hertelendy Annához, Deák Gábornéhoz intézett. Ez az urnő volt kegyurasága, védője, pártfogója. A levél igy kezdődik:
»Tekintetes Asszony! Holtomig való kegyes Patrónám! Mély alázatossággal szolgálok a tekintetes Asszonyságnak.«
Tudatja, hogy sulyos betegsége után a nyomoruságra ismét fellábbadozott. De a lábai feldagadoztak, olyanok mint a hólyagok. Sok izben a tolvajok feldulták gunyhóját s a szigetben semmi eledelre valót nem hagytak. Most ott nyavalyog Patrónájának felső-kustányi jobbágyainál. Igy végzi levelét:
– Az utolsó vénség már letapodott. Szivünk óhajtásával várjuk a Tekintetes Asszonyt uri rezidencziájába… Terjessze a Fölséges Uristen bőséges áldását a Tekintetes Asszonyra, nagyuri kegyébe holtomiglan alázatosan ajánlom magamat, kegyes Patrónámnak holtomig való káplánja. Páter Laky László s. k.
Ez volt utolsó levele. Szivbaj, vesebaj, vizibetegség, aggság, nyomoruság erőt vett rajta. A halottak anyakönyvébe igy van beirva halála: 1790. 12-a Januarii. R. P. Aslion Ladislaus Laky. Ex-Eremita alsó-kustányiensis in F. Kustány. Annorum circiter 90.
Tehát kilenczven esztendős volt. Nagy idő. Hol és mikor született s mióta volt remete: nem mondja meg az anyakönyv.
Vége lett a remete gunyhójának is, de elpusztult maga a kápolna is.
A szomszédos Gyülevésznek s Alsó- és Felső-Kustánynak urasága Sárladányi gróf Schmidegg László lett a felesége gróf Niczky Mária révén. Az uj uraság nem sokat törődött vallásbeli dolgokkal. Katona volt teljes életében a vasas németeknél s utóbb ő volt vezére Somogy vármegye fölkelt nemességének. Tiszttartóval, Pók András urammal kezeltette Zala-parti birtokait. A tiszttartó is csak vadászni, mulatni szeretett, istenes dolgokra nem volt ügyelése. A kápolna tehát Aslion remete halála óta árva maradt.
A kápolna körül erdőség volt a szigetben, de közvetlen körületében tisztás volt harmatos gyeppázsittal. Ezt a remete tisztán tartotta. A Zala-ágon át felvonó hid vezetett a szigetbe. Ezt a hidat nagy furfanggal a remete találta ki. Hogy ha mikor aluszik gunyhójában: mindenféle vadállat, kóbor eb, bitang jószág, bolond ember őt ne háborithassa. Halála után a felvonó hidat senki se tudta kezelni; állandó hid jött helyére s azon át az uraság marhái is be szoktak járni legelészni.
Volt egy zabolátlan sült paraszt bérese az uraságnak. A kehidai pap a nevét is emlékezetben tartotta. Parrag Jankó volt a neve. Ő szokta a Remete-szigetben a marhákat őrizni.
Már ugy a hogy ő szokta. Mihelyt betette lábát a szigetre, lefeküdt a remete gunyhójába vagy a fa árnyékába s aludt időtlen időkig. A hogy a rossz cseléd szokott, mikor a gazda szemét nem érzi közel. A marhák isten szántában lehettek az erdőben. Kehida felé ugyan el nem szökhettek, mert ottan a Zala szélesebb ága elzárta az utat, de Kustány felé bizony a remete hidján könnyen elszéledhettek.
Hát mit gondolt ki az az istentelen Parrag Jankó?
Valamit ki kellett gondolnia, hogy ő is nyugodtan alhasson, a marhák is bizton legyenek.
Volt a kápolnának szentje. Nem is volt kisebb szent, mint maga Szent István király. Valamikor valami tudós faragó faraghatta ki képét fából. Vastag bajusza, hosszu szakála, a szent korona fején, palást a vállain, kard a kezében, sarkantyus csizma a lábán. Akkora volt a szobor, mint éppen egy élő ember. Ott állott a kápolnában az oltár mögött.
Nyalábra fogta Parrag Jankó a szentet, kivitte a kápolnából s odaállitotta a hid közepére. Kakastollat tett a koronája mellé, a kezébe pedig odaerősitett egy béres ostort, amolyan karikásfélét. Igy őrizte a szent a marhákat.
De meg is őrizte emberül. Ha a marhák a hidon át el akartak szökni: hát ott találták az utban Szent Istvánt, a mint az ostort rájuk emeli. Hejh az áldóját – erre nem jó lesz elszökni! Marha-észszel rögtön belátták, hogy uj gulyásuk akadt. Nincs is kalapja, hanem koronája. Szakála is hosszu, sarkantyu is a bocskorán, kakastoll is a füle mellett, ilyen gulyást még eddig sohase láttak.
Ez még csak hagyján. De a népek is megtudták a dolgot lassankint. Odamentek bámészkodni, hiábavaló beszédeket folytatni és röhögni. Lassankint az a hir terjedt el a vidéken, hogy a kustányi Szent István marhát őriz, ostorával ugy durrogat, mint egy kanász s ugy káromkodik, mint a jégeső.
A fülébe jutott utóbb Pók András tiszttartó uramnak is. Ő is nagyot nevetett rá, de azért bejelentette az esetet az ifju uraság gróf Schmidegg József feleségének Alsó-Szátai Pethő Mária urnőnek, a ki mint vallástisztelő kegyes asszonyság, az ily szentségtörést semmiképen nem türhette, sőt nyomban meghagyta Pók András uramnak, hogy a kápolna összes fölszerelését, oltárt, szentségtartót, füstölőt, csengőt, zászlót, szenteket, magát Szent Istvánt is onnan hordassa el s vitesse a kastélyba.
Igy történt. A kápolna puszta maradt, Parrag Jankó hoppon maradt. Ezentul neki magának kellett ökreit őriznie.
Csakhogy Pók András uram tovább is gondolt.
Ha már a kápolnának se papja, se remetéje, se szentje, se oltára, se szentségtartója: hát mirevaló akkor a kápolna s a remetének laka? Pusztitsuk el, hordjuk el kövét, ugy is kell gazdasági épületet emelni, jó lesz ahhoz.
Mire a kegyes grófnő megtudta és megtilthatta a rombolást: akkorra már csak két oldalfal állott a kápolnából. Ez azután meg is maradt. Deák József elvezetgette ide a kis Deák Ferenczet s elmondogatott, megmutogatott neki mindent. Azt a két falromot akkorra már zöldre, feketére nőtte be a moha.
A kikről eddig szóltam, bár a szigetben tartózkodtak, azok mégis a Zala balparti remetéi voltak. Át-átmentek ugyan hozzájuk alamizsnálkodni a jobbpartiak is, de őket mégis inkább a keleti falvak, Szent-Györgyvár, Páhok, Boldogasszonyfa, Köszvényes, Egregy, Karmacs, Bük, Kustány, Gyülevész, Zala-Szent-László, Sénynye s a vindornyavölgyi falvak népe látogatta.
De a Zala jobbpartjának is megvoltak a kehidai remetéi. Ezeket örményesi remetéknek nevezték. A Pálosok zárdája és temploma közelében a mostani országut mellett kutfejek, forrásvizek voltak. Meredek domboldal emelkedett fölöttük. A domboldal tele volt csalittal. E ligetes helyen volt a remeték gunyhója. Ma már ennek nyoma sincs, de Deák Ferencz diák korában nyolczvan-kilenczven év előtt még mindenki tudott tanyájukról. A jó pap egyenesen odavezette a gyermekkoru Deák Ferenczet s ott magyarázgatott neki óraszámra.
A legrégibb remetének Böröcz Bandi volt a neve a hagyomány szerint. Ennek 1740 előtt kellett meghalnia, mert ennek halála az 1740-ben kezdődő anyakönyvben nincs följegyezve. A jó plébános már nem talált olyan öreg embert vagy asszonyt, a ki ezt a Bandi remetét ismerte volna. Csak hirét hallották.
Utána valami Balina János nevü remetéről szól az emlékezés. Ez 1691-ben született s 1755-ben, hatvan éves korában halt meg. Példás életünek tartották. Az anyakönyv azt mondja róla: Vitae exemplaris frater Joannes Balina, eremicola Kehidaiensis. Ugy látszik, mintha ez voltaképen ferenczrendü barát is lett volna.
Az utolsó volt Hajdu Mihály. Ezt már mint öreg embert Deák Ferencz is jól ismerte. 1775-ben lett remetévé legalább Kehidán s közel ötven évig remetéskedett ugyanott. 1824-ben halt meg nyolczvan éves korában.
De mit is csináltak hát ezek a remeték? A szentségeket ki nem szolgáltathatták. Keresztelés, gyónás, esküvő, temetés nem az ő gondjuk volt. Misét nem szolgáltattak, hiszen nem volt templomuk. A Remeteszigeti kápolna csak kivétel. Pap és barát volt elég mindenütt. A remete erdőben, barlangban, fa odvában, gunyhóban, forrásvizek mellett lakott, járt kocsiutak és gyalogutak közelében. A mit alamizsnául kapott: abból mindig meg nem élhetett. Koldulnia, kéregetnie nem volt szabad. Nem is volt természete. Neki Istenre kellett magát biznia.
Hát hiszen jó lelkek mindig voltak és mindenütt voltak. A kik kegyetlen zimankós hideg télben még a hozzájuk menekülő szegény kis madarakról is gondoskodnak. Hogyne gondolnának ezek a remetére is? De ez mégis bizonytalan kenyér. Keresztelő János, mikor kint a pusztában remetéskedett, sáskával és vad mézzel élt. Csakhogy nálunk se sáska, se vadméz. Még a macska is csak akkor eszi meg a szöcskét, cserebogarat, ha már egeret nem talál s nagyon éhes. Bizony a szegény remete, ha igazi volt, sokszor rászorult a nyers természetre. Erdei vad gyümölcs, gyökerek és gombák: gyakran ezek verték el éhét.
A Zala partján némely évszakban fölséges világa volt. Azon a vidéken már itt-amott megterem a gesztenye. A kerek föld legédesebb gesztenyéje. S azután a bükkfa az erdők divatos fája. A bükkfa makkja, gesztenyéje is kitünő tésztás, lisztes ételféle. Sülve, főzve, sőt nyersen is jó, a ki megszokta. A vadkörte, som, mogyoró, a mindenféle szedrek és eprek alkalmas időben kitünő, izletes dolgok s elég táplálók is, ha van az embernek legalább kenyere. A gomba is kedves falat, a ki szereti. A parázson sült gombát a remeték és nyájőrzők találták fel. A piros bélü csiperkegombát hátával izzó parázsra teszik s belét megsózzák. Mire kis medenczéje tele lesz lével: akkorra megsült. A királyok konyhájának sincs illatosabb és izesebb falatja, mint ez a gomba.
De hát miért nincs ma remete?
A buzgóság kisebb? Vagy dologkerülő ember nincs ma már? Vagy a nép szive lett ridegebb s ma már apró alamizsnájával nem segitené azt, a ki se nem kaszál, se nem kapál, noha épkézláb?