PUSZTA-SZENT-LÁSZLÓN.
I.
(Utam Puszta-Szent-Lászlóra. – A Deák-lakta szobák. – Deák gesztenyefái. – A bükkös. – A hangyák utja. – A Katiczabogár konoksága.)
Meg kellett látnom Puszta-Szent-Lászlót is.
Tizenhat éven át itt töltötte Deák Ferencz az esztendő nagy részét. 1855-től 1870-ig itt lakott rendesen májustól novemberig. Csak öt-hat héten át volt távol, a mikor egyik-másik cseh fürdőben unatkozott orvosai tanácsára vagy a mikor Balaton-Füred árnyékos ligeteiben és sétálóin adomázott. A tizenhat év közül tizenkettőben ezt cselekedte.
Itt Puszta-Szent-Lászlón lakott a legjobb barát s a legédesebb testvér, a kik valaha éltek a világon s a kiket Deák Ferencz egész életén át legjobban szeretett. Ifju korától kezdve a halálig. Minő barátság volt az, mely a két Deák-testvér és Oszterhuber József közt az angyallelkü Deák Klára oldalán egész emberéleten át fennállott! Ha én vagy más e barátság igaz történetét egyszer igazán megirhatná! Nem hinné el senki. Az utódok kora hidegen gondolkozik, csöndesen érez. Azt mondaná: ábrándos költő csapongó képzelete szőtte-fonta a gyönyörü mesét.
A puszta-szent-lászlói urilak kis szobáiban, gazdagon teritett asztala mellett, hires vadgesztenyefái alatt s bükkös erdejének árnyékában érett meg gyakran a magyar nemzet sorsa s fordult jobbra nem egyszer szomoru végzete. Hires kormányzók, nagy államférfiak, lángoló lelkek s hű barátok, császár követei itt keresték fel, itt rajzották körül a haza bölcsét. Egyetlen vár, kastély, urilak nincs ebben az országban, a hol, bár csöndesen, némán, ugy készült volna Magyarország története, mint a puszta-szent-lászlói urilakban.
Föl kellett hát ezt is keresnem.
A nap leszállt már, a mikor a pölöskei erdő hatalmas bükköséből a Valicka-patak völgyére leszálltunk. De még világos volt. Bakot és tornyát még tisztán láttuk, a mikor a söjtöri uton dél felé lekanyarodtunk. A nyárnak utolsó napjait élveztük. Szeptember közepe. De az erdőnek és a mezőnek, a szénának és a sarjunak édes illatával tele volt még az alkonyat levegője. Repült a négy ló a kocsi előtt, de mégis sötét lett, mire Söjtörre értünk, Deák Ferencz születése helyére. S ugy mentünk keresztül a hosszu falun, hogy a szülőházat, a Deák-család egyik ősi urilakát ez este meg se láthattuk. Fönt a dombon, magas fák árnyékában eltévesztettük szemünk elől.
Még rövid negyedóra s oda értünk Puszta-Szent-László északi faluvégére. Egyikünk se járt még ott, kérdezősködnünk kellett. Találtunk is az utczán hozzávaló embert.
– Hol fekszik a Tarányi-kastély, atyafi?
– Tessék csak előremenni, majd meglátják az urak, sok tornya van.
Meg is láttuk, noha nincs sok tornya, sőt egy tornya sincs. Hanem az épület sarkain csakugyan vannak apró toronyalaku diszitések. Göcseji embernél ezek is toronyszámba jönnek.
A kapu nyitva, a jó négy ló beugrik az udvarra s megáll az előszoba ajtaja előtt. Valami kulcsárnő, valami gazdaszony, valami szolgálóféle s valami udvaros jönnek hozzánk nagy kiváncsisággal. Vajjon ki lehet a vendég? Hiszen az uraságok nincsenek itt!
Még nem tudták, hogy jövünk.
Az uraság nem mozdulhatott ki a nyirlaki hitbizományi kastélyból. Az ifju uraság hadgyakorlatra vonult be Csehországba. Nyirlak messze van Puszta-Szent-Lászlóhoz, egy vadászt szolgálattételre s egy jó szakácsnét és szobalányt küldött ugyan fogadásunkra az én nemes barátom, Tarányi Ferencz előre, de bizony azok nagy kényelmesen koczogtak, mig a mi négy lovunk sárkányok módjára repült. Csak később félóra mulva érkezett meg a szolgáló személyzet.
Mindegy. Az asztalon gazdag teriték várt s kitünő szobák és ágyak. Az épület tervrajzát még ez estén papirosra jegyezgettem.
Legjobban érdeklődtem ama helyiségek iránt, melyeket Deák Ferencz szokott használni. A nagy tekéző szoba, mely egyuttal társalgó és pipázó és tanácskozó szoba volt és hálószobája.
A nagy tekéző szoba most is meg van. Benne a tekéző asztal, melyen Deák Ferencz is szokott játszadozni. Megvan a nagy fekete bőrpamlag is s néhány karosszék Deák Klára urasszony idejéből. Egy sarokban néhány darab bot, melynek fogantékjára a haza bölcse faragott apró szoboralakokat.
Deák hálószobája a kastély délnyugati sarkán kisded sarokszoba. Egy ablaka az urasági kápolnára, nyugat felé, másik ablaka a hires vadgesztenyefákra néz dél felé. Az ágy is azon a helyen, a hol harminczhárom éve volt, a mikor Deák utoljára fordult meg e helyen. Kis ruhaszekrényének csak helye van meg, melyet maga vitetett oda Pestről. A szekrény ma a nyirlaki kastély egyik ereklyéje.
Estebéd után az volt a kérdés közöttünk, ki melyik szobát foglalja el alvásra. Nekem Deák Ferencz szobáját és ágyát jelölték ki. Nem fogadtam el. Ugy gondoltam, nem tudok elaludni hajnalig vagy reggelig, mámoros lenni pedig másnap nem akartam. Szinte bizonyosra vettem, hogy a Deák Ferencz élete, egyénisége, kora, cselekményei fölött való tünődés az első éjszaka elver szememből minden álmot s alvási képességet.
Gyönyörü reggelre virradtunk.
Első gondunk volt a gesztenyefák megtekintése.
Négy hatalmas vadgesztenyefa a kapubejárattól jobbkézre. Teljesen kilátszik az utczára is. A járó-kelők jól láthatják a mindig nyitott kapun s az alacsony kőkeritésen át. Meg is nézik. A vármegyében minden régi ember s a faluban minden öreg és ifju, sőt gyermek is tudja s mondogatja:
– Ime, Deák Ferencz gesztenyefái!
Most is haragos zöld sürü lombja minden fának, pedig szeptember közepén vagyunk. A szokottnál magasabb sudár szálu fák messze oldalra nyuló ágakkal és lombozattal.
Mily idősek ezek a fák?
Biztosat mondani senki sem tud. Még a 80 éves öreg nyugdijas ispán Szabó Antal uram se, a ki pedig negyvenhárom év előtt, 1861-ben, került az uradalomba. Már akkor is megvoltak, noha nem oly magasak és terebélyesek.
Az idős vadgesztenyefák életkorát nem tudom biztosan megitélni. Az én falumban kevés van. Apám egész életében ültetgette, de nem boldogult vele. Ugy látom, a hüvösebb s talán márgásabb talajt jobban szereti, mint az én birtokom talaját s forró nyarát. Gyermekkoromban tehát nem figyelhettem meg évenkénti növését.
De némi tájékozásunk mégis lehet Deák Ferencz fáinak életkora iránt.
A kastély 1833-ban épült, most tehát hetvenegy éves. A fák nem gyökérről nőtt csiatagok, hanem szabályosan ültetvék. Egymásközti helyzetük ezt bizonyitja. A kastély épitése előtt ez a hely gazdasági udvar volt, korábban tehát alig ültethették. Hanem 1833-ban vagy 1834-ben.
Kérdeztem, hol a fa-zsöllyeszékek s hol a karos fapad, melyet Deák Ferencz szokott használni.
A felelet az volt: az urasági kápolnában vannak Deák ereklyéi gyanánt elhelyezve.
– Ki kell hozni s régi helyükre állitani!
Futottak azonnal s régi helyükre állitották.
Kezdetleges, falusi, durva alaku és faragásu készségek. Bizony nem igaz az, hogy ezeket Deák Ferencz furta, faragta, állitotta össze. Még csak czéhbeli ács és asztalos se. Hanem csak közönséges faragó béres.
De hát igy is jó volt. Hiszen szélben, esőben, télen és nyáron ott kellett ezeknek a fák alatt szabadban állani. Holmi finomabb munkáju fényezett butordarab huszszor is elpusztult volna félszázad alatt. De ezeken is ugyancsak meglátszik a kornak és korhadásnak minden nyoma. Pedig több mint harmincz év óta már a templomban állanak.
Az urasági kápolna szemközt, kissé oldalt fekszik az urilakhoz, az utcza tulsó felén. Jókora épület szép, sudár toronynyal, falun templomnak is beillenék.
Leültünk Deák székébe.
A művész két képet vett föl rólunk.
Az egyik képen én ülök a padon s Linzer Béla barátom mellém hajolva, bizalmasan közöl valamit. Mintha Deák Ferencz fülébe valami jó barátja vagy kedvelt rokona halkan sugna valami érdekes dolgot.
A másik képen magam ülök a padon. Deák nem sokkal volt magasabb, mint én. Ugyanaz a gömbölyü termete, mint az enyém. Bajusza ugyan más és sok minden más rajta, de körülbelül akkorának látszó busafej, mint az enyém s kalapom ép oly nagy karimáju, mint a minőt ő szokott viselni. Az egész kép feltünő hasonlósággal állitja elénk a negyven év előtti jelenetet, a mikor gesztenyefáinak árnyékában maga ült a padon, az igazi »öreg ur«.
Itt szokott furni, faragni, fürészelgetni. Itt szokta késziteni fából faragott diszes tárgyait.
De nem csak itt.
Zivataros, esős, szeles vagy hideg idő beszoritotta az előszobába, vagy a nagy tekéző szobába. A faragás itt is kedvelt foglalkozása volt, ha sógorának nem volt ideje vele beszélgetni, vagy ha látogatók, jó barátok, államférfiak nem voltak a háznál.
Vagy ha nem olvasott. Vagy ha levelet nem irt.
Miként, mit és mennyit szokott olvasni s levelezésében miféle szokást vagy rendszert követett: erről másutt közlöm azt, a mit tudok.
Szép időben gyakran elballagott a falu északi végére, sógorának gyönyörü bükkösébe. Sürü bükkösben nincs fű, vagy igen kevés, legfölebb a ritkás helyeken. A bükkfa lombja olyan, mint a templom boltozata. Sürü, homálytámasztó, napfény rajta át nem szürődik. Ez azonban ritka bükkös, gyönyörü alaku fákkal. Alja füves, pázsitos, erdei vadvirágos.
Ide szeretett kijárni. Zsebjeit megtömte szivarral, szerszámmal, faragó fadarabokkal. Balkezére csapta vékony kelméjü fekete felöltőjét, jobb kezébe vette kampós botjai egyikét s ment. Megtett az erdőig vagy ezerötszáz lépést. Ott keresett árnyékos tuskót, arra letelepedett s folytatta faragását.
A kocsizörgés fölhatolt hozzá. Ő minden kocsit látott, a mi jött Söjtör felől, de őt nem igen láthatták az országutról. Ha kedves látogatója jött: szedte-vette készségeit s nyomban ballagott hazafelé. Mire a látogató kimosdott, kifésülködött az utiporból, akkorra ő is otthon termett. Ha pedig a látogató csak üres tereferére jött vagy nem volt kedves embere: akkor tovább füstölt s tovább furt-faragott. Mintha senki se kopogtatott volna az ajtón.
Igen gyakran megtörtént vele csaknem naponkint, hogy a természet titkos, bájos apró életjelenségei kötötték le figyelmét.
Mikor a hangya vadász vagy kémkedik, vagy zsákmányát hurczolja haza.
Okos ember előtt gyönyörü jelenet. Darwin egész életet töltött ily tünetek gondos szemléletében. Igy tudta a fejlődés, alakulás, öröklés igazi törvényeit fölfedezni. Deák nem volt se tudós, se természetbuvár, de volt képessége mindenre. Nagy sziv, nagy ész, nagy szellem. Nem saját értékének, saját egyéniségének becslésére forditotta eszét s minden gondolatát. Erős és figyelő lélek volt. Abban is bölcs, hogy a legkisebb féreg mozgásában is fölismerte a mindenható örök eszme életét, az emberek erkölcsi létét s az élet viszontagságait. A hogy a hangya megkeresi a kényelmesebb utat, saját magának korábbi nyomait, az előtte járók nyomdokát; a hogy békességes felebarátjával, saját népes családjának tagjával, saját nemesi bolyának egyik lakójával találkozik s elmondják egymásnak, ki ki mit látott, merre járt, hol van a biztos zsákmány: holt madár, egérholttest, tücsökhulla, rózsatetvek sokasága; a hogy idegen család tagját, idegen boly lakóját kikerüli vagy kifosztja és elkergeti s a hogy a befejezett értekezés után mindegyik hangya megy tovább a maga utján, vagy összefognak s együtt mennek valahova: ezeket mind meglátta s mind gondosan megfigyelte a bölcs ember. Gyakran elkisérte a hangyát száz lépésnyire: ugyan hová megy, miért csatangol? Szeretkezés, találkozás, fosztogató vágy vagy utazási ösztön vezeti-e apró szivét?
A Katiczabogár röst eszejárását, léha felfogását mindig különös figyelmére méltatta. Ez a bogár gyönyörü kis állat. A tudósok hétpontu bödének nevezik. A hátával felforditott vasfazékhoz hasonlit, csakhogy nem nagyobb, mint egy kisebbfajta lencseszem. Tud mászni s tud repülni.
Elindul a Katiczabogár, hogy majd elmegy valahova. Kaszinóba vagy atyafilátogatóba, akárhova. Utjába kerül eleven fűszál, mely arra hajlik, a merre az ő utja vezet. Dehogy kerülné ki. Hiszen a fűszálon is jó és sima az út. Fölmegy a fűszálra s végigmászik a hegyéig. Ám ott vége van a fűszálnak, az utnak s a járható világnak. Mit csináljon most már? Belátja, hogy onnan tovább menni nem lehet. Tehát visszafordul s megint lemászik a fűszál tövéig. Ámde ott eszébe jut, hogy hiszen neki előre kell menni s nem hátra. Uczczu, megfordul azonnal s megint elmászik a fűszál hegyéig s ott megint odaér a semmiségbe. Megcsinálja ezt a hiábavaló utat előre és hátra százszor egymásután. Végtére igaz eszére tér s a fűszál hegyéről nem fordul vissza, hanem felröppen s ugy elszáll, csak ugy dong.
Magam is sokszor elnéztem ezt a tünetet s édesen lepett meg, mikor Deák Ferencztől is hallottam ezt.
– Hány ember jár igy! Százszor megtörténik vele, hogy választott utja nem jó végre vezet, ideig-óráig vissza is fordul rajta s végül megint csak arra téved.
A kártyásokról s adósságcsinálókról volt szó köztünk, mikor a hétpontu bödéről emlékezett.
Gyönyörü mesét tudott az óriás agancsu szarvasbogárról s a ganajhentergető hamuszinü bogárról is. Ezeket a meséket mind ott gyüjtögette az erdőben, a fűszálak között, a tuskón üldögélve s a természet apró életét vizsgálgatva.
Ilyenkor nem furt, nem faragott tovább: félretette kését, fáját, vésőjét.
Az az óriási szellem, a mi az övé is volt, mindenre képes. Ő nem vállalkozott másra, csak arra, hogy állambölcs legyen. Ha tudós, ha költő, ha alakitó művész akart volna lenni: e pályán is a legelsők közé, a legmagasabb fokig jutott volna. Ép ugy, mint Kossuth és Széchényi. Nem egyenlő szellem ez a három, de szellemük nagysága egyaránt mérhetetlen.
Rendes szokott időben ballagott haza az erdőről mindig. Gyakran ott is feledett valamit. Kését vagy valamely darab faragványát. Ezt a juhászok, gulyások estennen mindig hazavitték s átadták neki. Egy-egy hatos járt érte meg egy jó szó.
Pedig nem is azért tették, hanem a szivardarabokért. Deák a szivarnak csak kétharmadát szokta elszivni s a maradék egyharmadot eldobta a fűbe. Csemege volt ez a nyájőrzőknek.
II.
(Puszta-Szent-Lászlón épitkezni kell. – Deák ügyvédi oklevelét kihirdetik. – Tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, táblabiró. – Azután alispán és követ. – A lengyel arczképe. – A butorok. – A puszta-magyaródi akol. – A hires adoma.)
Sógora és Klára nénje, a mióta összekeltek, mindig ott laktak Puszta-Szent-Lászlón.
A régi urilak bizony kisméretü falusi nemesi udvar volt. Lassankint szűknek bizonyult. Oszterhuber József már 1825-től kezdve megyei előkelőséggé vált s házát nemcsak a rokonok, hanem a megyei közélet férfiai is általában látogatták. Voltak ugyan vendégek számára berendezett szobák a melléképületekben is, de ez is kevés volt, kivált télen s kivált asszonyvendégeknek, a mikor a förgeteg és a zimankó gyakran napokon át ott szoritotta őket.
Épiteni kellett nagyobb urilakot.
1832-ben határozták el s még ez évben az épitő anyag nagy részét, téglát, meszet, homokot, cserepet összegyüjtöttek. Természetesen a gazdaság maga szolgáltatott mindent, a vasat, épületfát, asztalos és kályhás munkát kivéve. A fuvar és napszám urasági erőből telt, szegődvényesekből és jobbágyokból.
A mikor Deák Antal a követségről lemondott s Pozsonyból hazatért: talán épen azon a napon tették le az urilak alapkövét. Deák Ferencz mint hű rokon ott volt az ünnepélynél. Tréfálkozott is, hogy sógora csak lásson a gazdaság után, ő meg majd ellenőrzi az épitőket.
Nem lett ebből semmi.
Deák Ferencz nevét akkor már több mint kilencz év óta ismerte a nemes vármegye.
Husz éves és két hónapos volt, a mikor az ügyvédi oklevelet 1823. évi deczember hó 19-én megkapta. Vajjon megvan-e valahol még ez az oklevél? A vármegye 1824-ik évi február 16-iki közgyülésén mutatta be Deák Ferencz az oklevelet.
Akkor a vármegye ellenőrzése alá tartozott minden oklevél. Ügyvéd, orvos, mérnök addig nem dolgozhatott, mig a vármegye közgyülésen meg nem tudta, van-e neki elég tudománya s rendes oklevél bizonyitja-e, hogy eleget tanult s eléggé becsületes ember? Az oklevelet nyilvános közgyülésen hirdették ki. Van-e valakinek ellene valami kifogása? Ha nemesi oklevelet vagy egyéb királyi kitüntetést kapott valaki: még azt is be kellett a vármegyének jelenteni. A nélkül a nemesség, grófság, báróság, királyi és udvari tanácsosság nem ért semmit közjogilag a nyilvánosság előtt. Csak otthon használhatta a kitüntetett saját házában és udvarában. A nemes urak nem adtak rá semmit.
Az 1824-ik évi február 16-iki közgyülés 353. számu végzése igy szól: »Nemes Deák Ferencz urnak jelesen tett prókátori próbatételéről 1823. évi deczember 19-én kelt királyi diplomája kihirdettetett.«
Ime, a Tekintetes Királyi Tábla jelesnek ismerte el a husz éves ifju jogi tudományát! S ime, akkor a prókátor név még nem volt csufnév! Ám ha ma Deák Ferencz valamely süldő albiró előtt volna kénytelen holmi bagatell ügyben a perrendtartás négy vagy ötszázadik paragrafusa szerint könyörögni és patvarkodni és bélyeget nyalni és költségszámlát késziteni!
Hujh, hujh!
Akkor még ugyan nem volt se perrendtartás, se bélyeg a magyar világon. De albiró se.
Ugyan az 1824-ik évi augusztus 9-iki megyei közgyülésen Deák Ferencz urat becsületbeli tiszti ügyvédlőnek kinevezték. Honorárius magistratualis fiscus lett hát neve és állása. Az volt általában a dolga, hogy becsületből, azaz ingyen védelmezze a vádlottakat.
Nem is látott Deák Ferencz az ő ügyvédi és megyei tisztviselői munkálkodása után soha egy lyukas fillért se. Hanem költsége – az volt rá elég.
Ez év végén, a deczember 13-iki közgyülésen »Deák Ferencz ur a megyebéli árvák dolgára ügyellő kirendeltség jegyzőjévé kineveztetett.«
Dolga tehát megint szaporodott. Uj hivatala után se járt fizetés. Ezt ellátni is nemesi kötelesség volt. Nobile officium. Akkor igy nevezték.
1829-ik évi ápril 27-iki közgyülésen a vármegye táblabirájává nevezték ki. Ekkor életkora huszonöt és fél év volt. S ime, volt már három hivatala: tiszti alügyész, árvaügyi jegyző és megyei táblabiró.
A táblabiróságért se járt semmiféle fizetés. Ellenben a munka megszaporodott és fontosabbá, nehezebbé vált. Az alispán felhivására be kellett járni a sedriákra, a megyei törvényszéki ülésekre, ott a tárgyalásokon jelen lenni s itélő birói munkát végezni. Gyakran hetekig tartottak a sedriák; – a tekintetes táblabiró ur dolgozzék naponként s éljen urasan a magáéból. Ha van miből.
A fizetés nem volt egyéb, csak becsület.
A táblabirónak a megyei közgyülésen birói esküt is kellett tenni. Deák az esküt a junius 1-i közgyülésen tette le. Az eskü szövegét mindig papnak kellett előolvasni. Pap nélkül soha nem volt a közgyülés. Püspök, apát, kanonok, prépost vagy plébános mindig volt jelen. Hetvenhét-féle esküje volt a vármegyének. A sok eskü egy nagy könyvbe volt latin nyelven beirva. A feszület is mindig ott volt a zöld posztóval bevont asztalon a nagy kalamárisok között. Egy-egy kalamáris akkora volt, mint a mozsárágyu. A táblabiró odaállt a feszület elé, fölemelt jobbkezének három ujját az ég felé vagyis a padlás felé tartotta, a vármegye egész közönsége felállott s mikor a kardcsörgés elmult: a pap olvasta s a táblabiró utána mondta az esküt.
Attilában, kardosan és sarkantyus csizmában kellett az esküt letenni, de az összes megyei tisztviselőknek is igy kellett a közgyülésen jelen lenni.
A jegyzőkönyvbe 1374. pont alatt ezt vezették be: »Deák Ferencz tisztes ügyvéd ur a rendes Tábla birói hitet letette.«
1832. évi augusztus 6-án az árvaügyi jegyzőségről lemondott. De nem azért ám, hogy a dolgot unta vagy sokallotta vagy az állást kicsinylette, hanem azért, mert az alispán urat, Tekintetes Deák Antal urat országgyülési követté választották, – minthogy pedig ő neki Pozsonyban kell lenni s a nemes vármegye közdolgait nem intézheti, tehát Tekintetes Deák Ferencz Tábla Biró urat meg kellett választani Surrogatus viceispánná. Surrogatus latin szó; – magyarul azt jelenti: pótlék, az uj magyar nyelvtudósok szerint: pót.
Pótalispán!
Furcsa szó és furcsa állás. De mégis magas állás. Mégis alispáni tiszt és hatalom. A ki pedig már alispán, az a vármegye árvaügyi aljegyzője már csakugyan nem lehet. Jusson a tisztességből másnak is.
De pótalispán se sokáig volt Deák Ferencz. A következő 1833-ik évi április elején Deák Antal lemondott a követségről s helyébe Ferencz öcscsét választották, A jegyzőkönyv igy szól róla:
»1833-ik évi ápril 15-iki közgyülésen Deák Antal urnak lemondása folytán azon közbizodalomnál fogva, melylyel Deák Ferencz Tábla biró ur és Surrogatus Alispán ur iránt a Tekintetes Karok és Rendek viseltettek, – őtet közmegegyezéssel és felkiáltással nyomban országgyülési követnek választották«.
Deák Ferencznek hát el kellett menni Pozsonyba s igy a puszta-szent-lászlói urilak épitésére fel nem ügyelhetett.
De azért volt gondja rá Pozsonyban is. Alig van levele, pedig sok levelet irt szeretett sógorának, melyben hol komolyan, hol pajzánul az épitésről meg ne emlékeznék. Inkább pajzánul, mint komolyan.
Május 31-iki levelében panaszkodik, hogy sógora kevés levelet ir hozzá.
»Habár oly szorgalmatos nem vagyok is, mint Antal, de Te csakugyan lustább vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még egy sort sem kaptam, pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató helyére, édes volna tőletek és rólatok hallani, együtt örülni, együtt aggódni véletek s ez által a száraz, hideg és komoly helyheztetésből kiemelkedve, körötökbe álmodni magamat. Az épitő gondos gazdától azonban rossz néven nem vehetem eddigi hallgatását. Tudom, hogy szeretsz, tudom, hogy irni fogsz, ha időd engedi, rovást pedig nem tartok.«
Gyöngéden gondoskodott Klára nénjéről is. Junius 6 iki levelében ezt irja:
»Klárinak uj szobája ékesitésére küldök négy képet s azok között egy Hazája elvesztén kétségbeesett Lengyelét, vegye oly szivesen, mint a mily szeretettel én küldöm«.
Klára nénjének lelke a legszentebb hazafias fájdalmak érzetével csak ugy tele volt, az elnyomott népek szabadságáért csak ugy lángolt, mint férjéé vagy édes Ferkó öcscséé. Csakhogy ő még hevesebben érzett, mint ezek. Nála a női lélek érzései korlátlanabbul csapongtak, mint a férfiaknál. Az ő költője és szónoka Kölcsey volt s nem Ferkó öcscse. Szegény eltiport lengyelek sorsát százszor megsiratta. S Ferkó öcscsével százszor megfogadtatta, hogy a lengyelekért szót emel s nem nyugszik, mig helyzetükön nem javit. Meg vagyok győződve, hogy Deák Ferencznek, a mikor a lengyelekért első gyönyörü szónoklatát tartotta, Klára nénje volt eszében.
Deák azt irja sógorának május végén:
»Kölcsey inkább költői melegséggel, mint diplomatikai fontossággal szólott; – tudom, hogy Klári Kölcseyt mint költőt szereti, megküldöm ezen beszédjét, olvasni nem kellemetlen.«
Azért küldte szobaékességül a busuló lengyel hazafi képét is.
Nem emlékszem, hogy láttam volna e képet akár Nyirlakon, akár Puszta-Szent Lászlón. Vagy egészen elfeledtem. Tarányi Ferencz nemes barátom adhat róla felvilágositást.
Az uj urilakba butor is kellett s Klára szobáit diszesebben is kellett butorozni. Erről is gyöngéden gondoskodott Deák. Az uj urilakba folyosón, ebédlőn, tekéző szobán kivül s a sok cselédszobán, konyhán, éléskamrán s mellékhelyiségeken kivül még hat szoba van. Mindezt a régi nemesi lak butorzata meg nem tölthette.
Deák a szüreti szünidőre 1833 október 1-én indult Pozsonyból haza. Butorokat akart Puszta-Szent-Lászlóra szállitani. Szeptember 16-iki levelében ir erről.
»Ez lesz utolsó levelem ezuttal hozzád, mert két hét mulva magam is indulok haza. Rövid is lesz most tudósitásom, mert szóval mondom el Kehidán és Szent-Lászlón mindazt, a mit elmondani érdemes leend.«
»… Alkuba ereszkedtem itten számodra mobiliára; – egy kanapé, hat szék és két karszék 170 forinton, egy derék, uj izlésü ovalis asztal 60 forinton s egy diván vagy Ruhbett 70 forinton s igy az egész háromszáz váltó forinton megkapható. Tőled függ már most, ha ennyit nem sokallasz-e érte? A munka csinos és uj izlésü; – tudósits, ha akarsz venni, minél előbb, mert két hét mulva én hazamegyek; – ha pedig leveled elkésne, Horváth Muki lesz oly szives és elvégzi a végzendőket. Ezen esetre tehát majd otthon beszélünk egymással s én Mukinak hazulról irhatok.«
Némi magyarázat kell e sorokhoz.
Ez a Muki zalabéri Horváth János kamarás és aranykulcsos, a vármegye első alispánja s Deák Antallal együtt Zala követe az 1832-iki országgyülésen. Az 1833-ik évben Deák Ferenczczel is együtt követeskedett, de azután ő is lemondott s helyébe Hertelendy Károly másod alispánt választották. Mind Oszterhuber Józsefnek, mind a két Deák-testvérnek igen jó barátja.
Pozsony már akkor is ugyszólván Bécs elővárosa volt. A butorok készitésében Bécs izlését követte, a divatot pedig Bécs izlése és szabálya irányozta. Túl a dunai uri családok szivesen szereztek be bécsi divatu butorokat.
A butorszállitás akkor nehezebb volt. Vasut nem volt, kipárnázott szállitó kocsik nem voltak, a butor töredékeny dolog, finom kelméje a zökögős utakon könnyen kopik, szakad, dörzsölődik. Két hurczolkodás egy elégés. Ez volt a példabeszéd és közmondás. A butorok, melyeket Deák kiszemelt, csakugyan Puszta-Szent-Lászlóra értek. Klára urasszony nagyon örült nekik. Győrig hajón, onnan pedig szénás szekéren szállitották. Néhány darabja ma is megvan, hetvenegy esztendő mulva. A butorokat a nemesi családok falun nem szokták változtatni, kicserélni, a változó divat szerint ujra bevásárlani. Századokon át megtartották, mig csak a ház le nem égett vagy a butorok végkép el nem pusztultak.
Feltünő a butorok olcsó ára. Háromszáz váltó forint a mai pénznemben 252 korona. Ma ez a butor legalább öt-hatszáz korona volna.
Oszterhuber József nagy birtokszerző, gondos gazda s fölötte józan, takarékos ember volt. Mintája a magyar középbirtoku nemesnek. Deszkát, gerendát, födélfát Zala akkor még jó fenyőfából nem tudott előállitani. Nyárfa, tölgy és bükk adta az épületfát. Oszterhuber azonban fenyőt akart használni, fenyőt pedig csak Stájer adott. Oszterhuber maga ült kocsira s utazott Stájerba a fát kiválogatni. Ökörszekéren hetekig tartott a rossz utakon a szállitás.
E stájeri út miatt is pajzánkodott sogorával Deák Ferencz. De még inkább sógora nagy takarékossága miatt.
Attól tartott ugyanis Deák, hogy a takarékosság miatt az uj kastély nem lesz elég szilárd. Az 1833. junius 6-iki levelében igy dévajkodik Deák:
»… Térjünk által Szent-Lászlóra. Hatalmas a te szavad, kedves sógor, Isten előtt, mert ennyi szárazság, mely csak épitőnek, téglavetőnek s Rudics kollégánknak, kinek 50 ezer mérő tavalyi gabonája vagyon eladó, lehet kedves! Tudom, eddig már egy ölnyire fölemelkedtek házadnak falai. Sajnálom, hogy uj házadat, ha elkészül, nem láthatom, mert a mire mi Pozsonyból megszabadulunk, nem kétlem, összedől, mint a magyaródi akol. De ne busulj, sógor, hazamegyek szüretre és ha látom, hogy valamelyik oldalon hajolni kezd, neki vetem vállamat, visszatámasztom és tavaszig csak eltart.«
Deák akkor még nem volt egészen harmincz éves. Széles vállakkal, hatalmas izmokkal, legerősebb a család férfiai között. Az országgyülési követek közt is csak báró Wesselényi Miklós volt erősebb. Ime, igy tréfálkozik sógorával.
A magyaródi akolnak története van. Vagyis később története lett. Deák egyik leghiresebb politikai adomája származott belőle.
Puszta-Magyaród vagy három kilométernyire van délre Puszta-Szent-Lászlótól. Itt is Oszterhuber-birtok volt. 1830-ban vagy 1831-ben födeles juhaklot épitett az uraság falábakra. A falábak is jó mélyen el voltak ültetve, a sárgerendák is a falábakra, a födélfák is a sárgerendákra jól meg voltak látszólag kötve. Igazi urasági épitkezés.
Azt mondja az uraság Deáknak:
– Gyere, Ferkó, nézd meg az uj aklot.
Odamennek, körülnézegetik az aklot. Ott van velük szótlanul az öreg béres. Hozzászól az uraság:
– Ugy-e, Mihály, megáll az akol?
– Meg az, uram, mindaddig, mig erős szél nem fuj.
Tavaszszal jött egy erős bőjti szélroham, ledobta az akol tetejét s ugy összetörte, mint a pozdorját.
Deák gyakran jóizün nevetett az öreg béres bölcseségén.
Az 1858-ik év felén valamelyik osztrák miniszter itt volt Budapesten, s ellátogatott a Nemzeti Kaszinóba. Véletlenül ott volt Deák Ferencz is s bemutatták neki a minisztert. Társai belekeveredtek a politikába, korholták az osztrák Bach-rendszert, beszéltek a nemzet elégületlenségéről s elmondták a miniszternek, hogy e rendszernek előbb-utóbb meg kell bukni.
Deák nem igen avatkozott a beszélgetésbe. Csak hallgatta nagy bodor szivarfüst mellett a sok bölcseséget.
Az osztrák miniszter keményen védelmezte a rendszert, s utóbb odafordult Deákhoz.
– Ugy-e Deák ur is látja, hogy a mi rendszerünk erősen áll?
– Látom, de oly módon, mint a sógorom magyaródi aklát.
S elmondta az akolszemlét, az öreg béres mondását, s a tavaszi összeomlást.
– Mig erős szél nem fuj!
A következő évben megjött az erős szél. Az osztrák hadsereget Lombardia sikjain ugy elverték az olaszok és francziák, mint a kétfenekü dobot. S 1860-ban csakugyan megbukott a rendszer.
III.
(Találkozik a farkassal. – Hogy szokott Puszta-Szent-Lászlóra jutni? – Ki lesz a Durák? – Az út. – Glavina Lajos. – A szüreti tűz. – A tűz a természetben, vallásban, költészetben, magyarok történetében. – A háztűznézés. – Deák lelke andalog a tűzön.)
Deák testi szervezete már a mult század negyvenes éveiben sem volt tökéletesen egészséges. Ő is, az orvosai is azt hitték, vak aranyere van s az az agyban gyakran vértolulást s a gyomorban is bajokat okozott. Általános orvosi vélemény szerint akkor e bajnak az ételben-italban való mérséklet s a gyakori és huzamos mozgás volt az orvossága.
Sétálni kellett nagyokat.
Deák Puszta-Szent-Lászlón hiven követte ez orvosi tanácsot. Nagy sétákat tett.
Puszta-Szent-Lászlótól északnyugatra fekszik az urbonaki puszta, melyhez szintén tartozott egy erdőrész. Az 1857-ik év egyik tavaszi szép napján erre sétálgatott Deák. Fegyver nem volt nála, soha se szokott magával hordani. Csak jó vastag kampós botja.
Az erdőben pihenőül leült egy vastag fatörzsökre s szivarzott nyugodtan. Kezébe botja, térdén felöltője.
Egyszerre valami zörgést hall baloldalán, odatekint, s ime, egy ordas áll mellette alig két lépésnyire. Valóságos jól kinőtt hatalmas farkas.
Most már Zalavármegye is mentes e fenevadaktól, de ezelőtt ötven évvel a Dráva berkei tele voltak farkassal s innen kemény télben el szoktak csatangolni a Mura és Lendva bozótjaiba s Göcsej erdeibe is. Az 1857-iki tél különösen erős és hosszu volt, ez a farkas véletlenül tavaszra is itt maradt. S most kemény farkasszemet nézett Deák Ferenczczel.
De Deák Ferencz is ő vele.
Egyik se mozdult. Csak mérték egymást. Az ordas az ő ravasz, élénk tüzes szemeivel, Deák pedig a maga nyugodt komor arczával s oroszlán tekintetével.
Hát hiszen erős férfi erősebb, mint a farkas. Ha birokra kerülnek, ha a férfi bátor s ha a vad harapása meg nem bénitja az egyik kart, erős ember megfojthatja elvégre a farkast. Csak bizonyos gyakorlat, ügyesség és szerencse kell hozzá. Ám a farkasnak biztosan megvan gyakorlata és ügyessége, mert ez az életmódja. Deák Ferencznek pedig abban csakugyan nincs gyakorlata, hogy fenevadakkal birkózzék s azokat fojtogassa.
De kezeügyében volt vastag, erős, sulyos botja. Ez is nagy dolog. Halálos rémületre csakugyan nem volt oka.
De ha lett volna is: természete nem engedte meg a megrémülést. Deák valóban az életet fenyegető közvetlen veszélylyel szemben rettenthetetlen volt minden alkalommal. Példa rá a feldühödött bivalybika rohamának nyugodt kiállása s Pozsonyban az országházi vad rémület nyugodt kikerülése. Ez eseteket másutt fogom elbeszélni. De példa rá Hajnal haramia bandájával való találkozása is, melyet már elbeszéltem.
Nyugodtan nézett a farkas szemei közé is. Még csak szivarja se aludt ki, csak ugy szivta, mintha senki se lett volna mellette. De szemeit nem vette le gonosz vendégéről.
Végre a farkas meggondolta magát. Nem látta biztosnak a zsákmányt. Talán nem is volt éhes. Ürgét, egeret, kósza tyukot, nyulfiat eleget foghatott az év ama szakában. Megfordult, elballagott, kétszer még visszanézett Deák Ferenczre s azután ugy elszelelt, csak ugy zörgött nyomán a haraszt.
Mai napság többféle vasuton lehet eljutni Puszta-Szent-László közelébe, de nem igy volt ez hajdan. Két-három napon át kocsin kellett rázatni magát az embernek, ha onnan Pestre, vagy Pestről oda kellett jutni. Az első éjjeli állomása gyakran Veszprém volt Deák Ferencznek. Itt mindig Oszterhuber Ferencznél, József testvérjénél szállt meg, a ki veszprémi kanonok volt s vagyonos ember. Másodizigleni sógor. Ezt is kedvelte ugyan Deák, de megközelitőleg se annyira, mint Józsefet, Klára nénje férjét. Deák szelleméhez s mély és terjedelmes gondolkodásához s gazdag és nemes érzéseihez sokkal messzebb volt a kanonok lelkülete, mint Józsefé.
Van egy Deák-adoma, melyben e kanonok sógorának volt szerepe. Helyén lesz itt elmondanom.
A veszprémi nemes káptalan igen gazdag, s terjedelmes uradalmain kivül több millióra rugó tőkepénze is van, melyet szerény kamatozás mellett kölcsönökbe szokott fektetni. Szerencsés adós volt az, a kinek a a nemes káptalan volt a hitelezője. Időnként nagy pénzforgalom szokott lenni a káptalani pénztárnál.
Igy volt 1849-ben is nyáron, Haynau berohanásának idején.
Akkor kétféle pénz volt. Magyar pénz, német pénz. A magyar pénzt Kossuth-bankónak nevezték. Ebből is volt a káptalannak elég.
Azonban fölmerült a kérdés: mi lesz a német pénzzel, ha a magyarok győznek, s mi lesz a magyar pénzzel, ha a németek győznek? A nemes káptalan feje nem azért a legokosabb fej, hogy az neki is eszébe ne jutott volna. Azután az ő pénze nem is az övé, hanem szent alapitványoké, azt a pénzt tehát meg kell becsülni; se készakarva, se gondatlanságból eltékozolni nem lehet.
De hát mit csináljanak? Mi lesz a jövő? Erre a nemes káptalan még se tudott megfelelni.
Ott volt azonban Bezerédy Miklós püspök és nagyprépost, különben is eszes ember, több országgyülésen káptalani követ. Deák Ferencznek ismerőse. Adott ő tanácsot.
– Sohase törjük a fejünket, amice. Csak egy ember van a világon, a ki mindent tud előre, mi fog történni a jövendőben. Ez Deák Ferencz. Kérdezzük meg őt. Csakhogy, ha mi egyenesen megkérdezzük: nem felel semmit. De itt van az egyházi státusban az ő sógora: Oszterhuber Ferencz. Kérjük meg, bizzuk meg, menjen el Deákhoz atyafilátogatóba s ugy mellékesen észrevétlenül, bizalmas beszélgetés közben vegye ki belőle, mi lesz utóbb a magyar pénzzel?
– Jó lesz biz ez!
Oszterhuber Ferencz kocsira ült s ment Kehidára Deáknál atyafiságos látogatást tenni. Oda csőditett még egy csomó rokont és jó barátot is. Ne tünjék fel a látogatás valódi czélja.
Csakugyan előjött a szó a magyar pénz jövendőjéről. Még csak nem is Oszterhuber hozta elő. A csel sikerült.
Volt akkor egy kártyajáték, ugy hivták: Durák. A játszók közt kiosztották a kártyákat, szinre szint kellett adni s mindig ütni kellett. A végczél az volt, hogy a játszó kezében ne maradjon kártya. A kinek játék végén a kezében legtöbb kártya maradt: az vesztette el a játékot, az lett a Durák. Vesztesége az volt, hogy orrához verték a tökfilkót. A miből támadt aztán nagy derültség. Ismerte e játékot a társaságban mindenki.
Hát a mikor ott jó ideig beszélgetnek, pipáznak, adomáznak a magyar pénzről, hogy mi is lesz annak a jövendője, egyszer csak azt mondja Deák:
– Bizony meglehet az, hogy a kinek utóbb legtöbb marad a kezében: az lesz a Durák!
Uczczu neki! Több se kellett. Hajtott a jó kanonok Veszprémbe lóhalálában, hogy jelentést tegyen a nemes káptalannak. Nem is vesztettek a kegyes alapitványok a magyar pénzen talán egy fillért se.
A második éjjeli állomás Pest felé Martonvásár szokott lenni Fehér vármegyében s onnan a harmadik napon már be lehetett Pestre hajtani.
Ez volt a leggyorsabb út. Ez csak három napig tartott. De Deák gyakran megállt és megszállt Nyirlakon is, Sümegh mellett, mert az ott lakó harmadik Oszterhuber-testvért, Mihályt, se lehetett könnyedén elkerülni. Deák igazi jó rokon volt. Mindenkitől, közeli s távoli rokontól ő is megvárta, hogy Kehidán őt minden lehető alkalommal meglátogassák. Ő is sietett atyafiságos jó érzését nyilvánitani, de Oszterhuber Mihályékat egyébként is szerette. A mikor náluk szállt: akkor negyednapra ért Pestre.
1855-től kezdve minden év május havában ment Puszta-Szent-Lászlóra s mindig ott maradt október végéig vagy november elejéig. Csak nyári fürdőzése vagy tolnai atyafilátogatása s nagy ritkán egy-egy pesti utja miatt szakitotta félbe néhány napra vagy négy-öt hétre puszta-szent-lászlói édes falusi tartózkodását.
A déli vasut 1858-ban épült. Nem emlékszem nagyon biztosan, mikor nyilt meg, de az év vége előtt aligha, mert Deák ez év november 10-én még kocsin indult utnak Pestre.
A déli vasut nagy-kanizsai állomása nincs egészen negyven kilométernyire Puszta-Szent-Lászlóhoz, ha az ember Gelse, Pölöskefő, Hahót és Söjtör felé veszi utját. Deák mindig ez utat választotta 1859-től kezdve már azért is, mert igen jó barátaival, Glavina Lajossal, Sélley Lászlóval, Sümeghy Ferenczczel találkozhatott ez utban.
Nagy-Kanizsán volt ugyan jó bérkocsi elég, de Deáknak nem igen volt alkalma bérkocsit használni. Sógorát mindig értesitette jó eleve, mely napon érkezik Nagy-Kanizsára. Vagy sógora küldte hát eléje négyes fogatát vagy az ő értesitése nyomán Glavina Lajos gyorsan járó biztos négyes fogata várta már az állomásnál.
Utóbb rendesen Glavina Lajos röpitette Szent-Lászlóra.
Deák senkitől semmiféle szivességet viszonzatlanul elfogadni nem szokott, de Glavinától a kocsit elfogadta.
Művelt, nemes férfi volt ez és vagyonos. A belga trónörökös zalai uradalmainak volt főigazgatója, utóbb Zala vármegye főispánja s Deák ifjukori ismerőse és barátja. Igazi baráti szeretettel felajánlott kocsiját lehetetlen volt el nem fogadnia.
A szüret!
A szüreti mulatozások minden művelt ember lelkét édes érzéssel s a későbbi esztendőkre is kellemes emlékezéssel töltik meg. A zalai szüretek! Nagy költészet van azokban a szüretekben. Kisfaludy Sándor lantját Somlyó és Badacsony szüretei tették oly bájossá. Maga Deák Ferencz az ő gyermek és ifju korában végigjárta a kehidai, puszta-szent-lászlói, sümegi, badacsonyi szüreteket. Jókedvü anyák, daloló és ugrándozó fiatal szép lányok, öregek és délczeg fiatalok, édes rokonok és jó barátok vannak ott együtt kis helyre szoritkozva egymás mellett napokon át. Zene szól, harsog a hegy a daltól s a vidám kiáltásoktól; – még a munkás munkája is édes. Hány szerelem támad, hány házasság keletkezik, hány hű barátság szövődik a szüreteken!
Deák Ferencz soha szüret előtt vissza nem ment Pestre. 1870-ig Puszta-Szent-Lászlón el nem mulasztott volna egyetlen szüretet.
Sógorának és Klára nénjének három nagy szőlejük volt ott egy csopron. Puszta-Szent-Lászlón, Söjtörön és Magyaródon. Deák szüret alatt végiglakta mind a hármat.
Ismerték már szokását. Jó eleve nagy halom fát raktak össze a hegy valamelyik magasabb tisztás helyén. Oda készitették a csóvát is, a tavalyi száraz szőlővesszőt is, az ugynevezett szeprentét. Várták a rendeletet a »Tekintetes« urtól, mikor gyujtsák meg a tüzet. A fát nem kimélték, volt erdő száz meg ezer holdnyi.
Oda készitettek a »Tekintetes« urnak kényelmes falusi zsöllyeszéket is, a lábához pokróczot is. Tudták, hogy szereti nézni a tüzet s órákon át szótlan, mozdulatlan bámul a tűzbe.
Nézni a tüzet!
Mit jelent ez? Oly óriási szellem, mint az övé, mi gyönyörüséget talál a tűzben?
Mi a tűz?
Mi már tudjuk. Vagy legalább szentül hisszük, hogy tudjuk. A mi lelkünk tudománynyal teljes. Talán büszke is és felfuvalkodott. Ismerjük a vegytant, a természettant, a csillagok világának ezer titkát, s ezek közt a tűznek, az égésnek, a fénynek, a világosságnak minden titkát. Még a delejt, még a villamosságot is. Ezek is a tüzek közé tartoznak. Ismerjük az erőket, ezek élete és működése is a tűztől származik. Ha nem ismernők: nem tudnók őket szolgálatunkra felhasználni. Az erőműtan csodái mi előttünk nem csodák. Mi jól tudjuk, hogyha a vasat a kőhöz ütjük, mért kell lenni szikrának, s ha a gyufaszálat a gyufatok oldalához dörzsöljük, miért kell támadni égő lángnak?
A régi emberek nem voltak ilyen bölcsek és tudósok. A tudatlan emberek most se tudnak semmit. Csak a tüneményt látják, de semmit se értenek belőle. Még csak az se jut eszükbe, hogy gondolkodjanak fölötte. Eszükbe se jut, hogy az a sziporka, melyet a ló patkós lába fölvág az utcza kövezetén s mely szempillantás alatt kialszik, se több, se kevesebb, se másféle, mint az örökké égő nap, mely bevilágitja és megtermékenyiti a végtelent.
Szegény boldogult jó anyám! A szomszéd falu égett. Száz ház égett egyszerre. Szélvész dühöngött s egekre csapkodta a lángokat. Ijedt lélekkel, merev szemekkel nézte a rettentő vészt. Mennyi érték, mennyi öröm enyészik el, mennyi boldogtalanság, mennyi bánat támad!
Órákig nem tudott szóhoz jutni. Arczán méla tünődés a részvét fájdalma mellett.
– Min tünődöl, anyám?
– Mi lehet a tűz? Miféle erő és hatalom ez? Micsoda átok.
Hajh, édes jó anyám, ne mondj te itéletet. Ki tudna arra a kérdésre igazán és tökéletesen megfelelni.
Lám Deák Ferencz bölcs ember volt. Világosabb agya senkinek se volt még a világon. Az életnek és a természetnek tüneményeit nyugodtabban nem szemlélte még senki. S ő is megérthetetlen, ő is felfoghatatlan titkokat látott a tűzben. Azért nézte, azért bámulta órákon át a szüreti tüzet. Szárnyakat öltött a lelke, magasba és mélybe szállt, hatalmas képzelete is segitett neki, bizonyára kereste ő is a titkok nyitját s nála is csak tünődés, merengés, néma elmélkedés támadt s nem biztos tudás.
Nagy története van a tűznek s Deák ismerte azt a történetet.
A hellen világ bölcsei ugy látták, hogy a tűz az egyik ős elem, melyből támadt s melyből áll a kerek világ. Növények és állatok, sziklák és emberszivek: a tűz mindezek egyik alkotó eleme.
A vallás az örök üdvösség tudománya, a halálnak és boldogságnak költészete, az istennek, e mindenek fölött való erőnek dicsősége. A vallás se lehet el tűz nélkül.
Tűzimádó vallások mindig voltak, tizezer esztendő óta. Ma is vannak.
A zsidók ősvallásában is nagy szerepe van a tűznek. Az első két testvér, Kain és Ábel már a tűz miatt veszett össze, már e miatt gyilkolta meg egyik a másikat. Noé, mikor az özönviztől megszabadult az emberiség, égő áldozatot nyujtott az uristennek. Sodomát és Gomorát kénköves tűzzel fenyitette meg a mindenható. Tűzben szállt le Jehova a Sinai-hegyre. Égő csipkebokorban látta istent a próféta. Mennydörgés és villámlás közt születik meg a törvény, a tizparancsolat. A hellenek és latinok ősi hitregéi is a vallás szertartásos elemei közé számitják a tűz imádását. Az oltárok tüzét, az áldozatok tüzét, az örök-égő mécset ők is az istenimádás eszközei közé sorolják. Száz meg száz hitregéjük a tűznek története.
Mi keresztények is igy vagyunk a vallásos képzelet és áhitat mezején a tűzzel. Az elkárhozás örök tűzre viszi a bűnös lelkeket. Tisztitó tűz törli el a bűnt és a bánatot. Mi is beszélünk tüzes angyalokról, a kik leszálltak az égről lángpallossal vagy a nélkül. Nálunk is tűz ég az oltáron s a Szüz Anya képe alatt. Az ősember napimádásából s tűztiszteletéből a keresztény világra is maradt nagy csomó sejtés, ösztön, ábránd, áhitat, rajongás.
A régi magyar törvények is foglalkoznak vele. Az igazságszolgáltatásban ott volt a tűzpróba s az elevenen elégetés. A mikor Jézus vallását őseink fölvették, szigoru országos törvény parancsolta, hogy a szentegyházba istentiszteletre mindenki elmenjen, csak annak adta meg az alkotmány az otthonmaradás szabadságát, a ki a tüzet ápolta a hajlékban.
Tűzhely nélkül való!
Ez törvényes szó, századokon át ott szerepel a birák mondásaiban, a büntető itéletek szavaiban s a szánakozó emberek lelkében.
Annyit jelent: vagyontalan, kóbor, bujdosó, se országa, se hazája.
A kinek nincs tűzhelye: annak nincs hajléka, a hol fejét lehajtaná. Nincs otthona, a hol békén pihenhetne. Nincs hozzátartozója, a kit szeressen s a ki szeresse, jó szóval bátoritsa, homlokát megsimogassa, fejealját megigazitsa, betegségében ápolja, halálában megsirassa.
Boldogtalan, elátkozott, kivül a törvényen, mert nincs tűzhelye.
Hát a közélet, a példaszó, az emberek gondolkozása, a mindennapi szólás-mondás, a képzelet mennyit foglalkozik a tűzzel.
Tűzre való: azt jelenti, javithatlan gonosz. Tűzre valóm sincs: azt jelenti, ázom-fázom, nyomorgok. Beszélünk tüzes lóról, tüzes asszonyról, tüzes szónokról, tüzes istennyiláról. Tüzes bor, szerelem tüze, boszuállás tüze, indulat tüze: mindennapi szólásunk. Tűzről pattant menyecske. A ki gyors, eleven, munkás, jókedvü és hirtelen kezü, tiszta és ragyogó. Mint a szikra.
A teremtő nagy elmét lángelmének nevezzük. Miért? Hiszen a láng eléget, elhamvaszt, megsemmisit, a nagy elme pedig alkot, javit, gyönyörködtet, vigasztal. Igaz, hogy gyakran rombol is.
Lángoló sziv, lángoló lélek: mit tesz ez? Alig tudnók megmagyarázni, mégis értjük. A melyik sziv erősen érez és gyülöl s a melyik lélek nemesen csapong: ime, a lángolás.
Háztűznézés. Mi ez? A menyasszony szülői megnézik a vőlegény házatáját. Ellátogatnak oda. S a vőlegény szülői megnézik a menyasszony házatáját. Ezt a látogatást hivják háztűznézésnek.
Miért? Mit jetent ez? Bizonyosan ősi szokás. Minő arczuk, viseletük, ruhájuk, módjuk, modoruk van a jegyes szüleinek? Milyen a többi gyerek? Tiszta-e, vidám-e, emberségtudó-e, nem vásott e, nincs-e elkényeztetve, kényére hagyva? Van-e rájuk gond?
Hát a szobák és a bútorok? Nem a legyek, pókok, egerek urak-e a lakásban? Nem több-e a por és szemét belül, mint kivül? Hát a háztető? Nem foszladozik-e? Nem ugy van-e: kivül esik az eső egy napig, belül esik egy hétig?
Hát a kijárók? A házi állatok. A tücski és a hajtski. Hát a bejárók? A falusi látogatók, a dologkerülők, időpusztitók, falu szájai? A kályhatámogatók? Vajjon a jegyes szülői összeállnak-e velük vagy kurtán bánnak velük.
Mert olyan lesz a fiatal, a milyenek a szülők. Nem messze esik az alma a fájától. Nézd meg az anyját: vedd el a lányát. Ilyenek a nép bölcs mondásai.
Ennek a látogatásnak, ennek a sokféle ügyelésnek együtt a neve: háztűznézés.
Hiszen igaz: a tüzet is megnézik. Tiszta-e a tűzhely? Össze van-e takaritva a hamu a vaskutya alatt? Van-e benne gondoskodva égő parázsról s el van-e az takarva szépen? Nem ott fekszik-e a macska? Nem gyujtja-e föl a házat? Nem nagyobb-e a tűzhely, mint a gazdaság? Nem tékozlást mutat-e a tűzhely?
Élet a tűz. S a ki gondos a tűzzel: gondos az az élettel, az örömökkel, a jólléttel, a becsülettel is. »Megnéztük a háza tüzét«, azt jelenti: megismertük a családot s minden titkát!
Deák kehidai kastélyában kandalló volt. Most is megvan ugyanaz a kandalló a régi helyén. Jó száraz hasábfa égett benne eleven lánggal a hideg őszi, téli és tavaszi napokban. A kehidai erdők hatalmas fákkal voltak tele s ezelőtt hatvan-hetven évvel itt nem volt értéke a fának, nem kellett vele takarékoskodni.
»Ülj mellém a kandallóhoz!« Igy énekel a zalai nagy költő.
Deák, a mikor magánosan volt, órákig bele tudott bámulni a kandalló tüzébe is. De nézése nem üres bámulás volt. Hanem gondolatok és ábrándok özöne, melyeket a parázs izzása s a csapkodó láng játéka szült.
Miért lobog, miért csapkod a láng akkor is, mikor a szél nem fujja?
Ott a szüreti tűz a söjtöri vagy szent-lászlói hegyen. Tavalyi száraz szőlővesszőt raknak a csóvára, vékony száraz ágfát a vesszőre s a mikor már erős a tűz, vastag hasogatványfát a tetejébe. Két méter átmérője a tűzrakásnak, három-négy méter magassága a lobogó lángnak.
Deák megfelelő távolságban ott ült kényelmes ülőkéjén. Hosszu pózna mellette, melylyel néha piszkálja a tüzet. S nézi a tűz váltakozó szineit, az izzó fehéret, a piroslót s a kéket. A lángok szabálytalanul csapongnak, mint a viz hullámai. Mindig mások s mégis egyenlők. Néha magasra csap ki egy-egy láng, de minden lángtornyocska hajlong, ingadozik mintha láthatatlan társsal tánczba keveredett volna.
Néha egy-egy darab fa a tűzben elkezd zugni, morogni, sikoltani, mintha sirna, panaszkodnék, jajgatna a tűzokozta szenvedés miatt. De a többi csak ropog a tűzben. S még azt mondjuk: vigan ropog.
Az égő tűz hű képe az életnek, az erők játékának, a mozgás végtelenségének.
Az erős szellem elmerül ennek nézésében. És ha elmerül: sejtelmekre, ábrándokra, eszmékre s nagy és szép gondolatokra akad akaratlanul is. S a mi fölött az emberiség lelke tizezer év óta tünődik és munkál, a mit összekapcsol isteneinek alakjával és természetével, a minek titkait örök idők óta keresi a fürkésző elme: hogy ne vonzaná az magához azt az óriás elmét, melyet Deák Ferencznél megismertünk?
»Engedjétek hozzám a kisdedeket.«
Deák nagyon szerette a kis gyerekeket, fiakat, leányokat egyaránt. A gyerek is szereti a tüzet csak ugy, miként a bölcs.
Deák körül ott hemzsegett husz-huszonöt apró teremtés. Az egész napi szőlő- és gyümölcsevéstől szurtos, czirmos, maszatos valamennyi. De piros, egészséges, jókedvü, ugrál, dalol, futkos, játszik, kiabál valamennyi. Deák nézi és hallgatja őket nagy gyönyörüséggel. A ki közel megy a tűzhöz, arra rámordul. De szóba áll egyikkel-másikkal s apró ajándékkal ellátja valamennyit.
Lassanként öreg este lesz. A tűz is hamvad már, uj meg uj hasábokkal nem élesztik. Egyik-másik apróság ledül és elalszik a hanton, pázsiton. Az októberi levegő is hüvös, az »öreg ur« rég felöltötte már felső gunyáját. S veszi kezébe kampós botját.
– Menjünk haza!
S indul. Követi sógora, s egy-két jó barátja, hű embere, nagy tisztelője. A szüreti tűznél is mindig vannak körülötte hivek.
IV.
(A puszta-szent-lászlói könyvtár. – A paraszt Deák Ferencz. – A bolondgomba. – A lánykák közt. – Hogy ment a királyné Deák ravatalához imádkozni? – A Festetich grófkisasszonyok. – Az éléskamra kulcsa. – Dőry Fanni. – Sümeghy Mariska imakönyve. – A lélekbuvárok. – Az öt gyönyörü lány. – Mikor a lányok szemes eleségek. – Róza és a lószőr.)
Puszta-Szent-Lászlón Deák Ferencz nem sok könyvet olvasott. Másutt se, de ott épen megkimélte magát a könyvektől. Az ujságokat átnézte futólag, a naptárakba bele-beletekintett s ezzel a Muzsáknak meg kellett elégedniök. Pedig sógorának könyvtára gazdag volt. A latin remekirókon s a magyar törvénygyüjteményeken kivül a magyar közjogtörténet fejtegetői, a Kövyek, Frankok, Kelemenek, Czirákyak, Bartalok mind megvoltak, de megvolt egy csomó állambölcseleti mű az angol, német, franczia irodalomból is. Bentham, Tocqueville, Lamartine, a Rotteck-Welcker-féle Staats-lexikon s száz meg száz politikai röpirat. Nem Deák kedvéért szerezték be ezeket, hanem maga a művelt házigazda Oszterhuber József szeretett ezekben lapozgatni. Fiatal korától kezdve a nagy korkérdések s az alkotmány elveinek nagy küzdelmei iránt mindig élénken érdeklődött. Hogy Deák szelleme s nagy tudása mégis miként nőtt és gazdagodott: erről másutt szóljunk.
Sétái és faragásai nem vették el minden idejét. A társalgásra s a társaságra elég maradt.
Szeretett egyszerü emberekkel beszélgetni.
Az ostoba embert nem türhette maga körül, akár tanult, akár tanulatlan volt az. Kivált, ha tanult ember volt az ostoba, a semmit meg nem értő, a csigabiga eszü, a bizonykodó: azzal rögtön végzett, nyomban elkergette magától. A tanulatlan ostobák iránt elnézőbb volt.
A tanulatlan falusi emberek, az ugynevezett parasztok közt is vannak eszes, erősen figyelő, sőt nemesen mivelt emberek. A valódi miveltség nem a tudás mértékétől, nem az értelem tudományos tartalmától, nem is a születés, szokás és nevelés külsőségeitől függ. A legmagasabb s legjobban kiképzett osztályokban, uralkodó családok kebelében is vannak miveletlen, durva, elvetemedett, alávaló egyéniségek. Még a tudományos szakpálya se biztositja az igazi miveltséget. Vannak tudósok, tanárok, művészek, a kik – mint a példabeszéd mondja, – inkább kanásznak illenének be. Az igazi miveltség a lélek nemességétől s az öröklött elme nagyságától függ. Ilyen pedig az ábécénemismerő falusi parasztok közt is elég van.
Talált Deák Puszta-Szent-Lászlón is.
Kovács Ádám volt a neve. Éltes ember, természettől erős elme, gondos figyelő s könnyen beszélő. A mi az ily kevés tudásu, de erős elméjü emberekkel rendszerint meg szokott történni: vele is megtörtént. Falusi bölcselkedővé vált. De se nem unalmas, se nem kellemetlen. Adomája, példabeszéde, élczes szava volt elég.
Ott lakott Oszterhuberék szomszédságában. Deák Ferencznek meg kellett vele ismerkedni. Már csak azért is, mert a nép Kovács Ádám uramat nem is hivta másként, csak ugy: a mi Deák Ferenczünk. A puszta-szent-lászlóiak büszkék is voltak rá, s a szomszédos magyaródiakkal és söjtöriekkel eleget évődtek, hogy nekik mindig van Deák Ferenczük télen-nyáron. Sőt nyáron kettő is van.
Deák is csak ugy szólitotta Kovács Ádám uramat: duruszám!
Ezzel sokat társalgott, sokat enyelgett, sokat kötődött. Nagyon tetszett neki a tanulatlan elme élessége, figyeléseinek gazdagsága s az a mód, melylyel gondolatait gyorsan és ügyesen meg tudta alakitani.
A falusi bölcs mindent tudott, minthogy sokat gondolkodott. Deák száz dolog felől meghallgatta véleményét.
Mitől ered a derék-fájás? Hogy kell segiteni a bajon, a mikor mord az asszony vagy szótalan? Mikor legjobb a hajadon leányt férjhez adni? Mikor ficzánkol a macska? A viz ezerszer erősebb, mint az ember, az ember mégis fölmegy a hegyre, a viz pedig azt meg nem tudja cselekedni. Hogy van ez? Mi az oka annak hogy egyszer zordon, másszor enyhe a tél? Nem attól függ ám az uraság, ki jár pantallóban, ki jár pőre gatyában? Sárban az ember nyoma sem szebb, mint a kutya nyoma. A tyuk akkor is beszél, a mikor senki se hallgatja.
Nagyon tetszettek Deáknak az efféle kérdések és reájuk következő magyarázatok.
Egy napon lelkendezve, ijedt képpel fut be Deákhoz Kovács Ádám uram leánya.
– Tekintetes uram, segitsen az istenért, szegény apám jóllakott gombával s most megbolondult.
Deáknak volt kézi gyógyszertára. Amolyan homeopatha-féle. Az ötvenes években ezelőtt félszázaddal csaknem minden uri-ember agya többé-kevésbbé látott igazságot a homeopatha-elvekben. Valami van is bennök kétségtelenül. Ott a falun nem volt se gyógyszerész, se orvos. Csak pálinka volt, kenőasszony, hashajtó. Az igaz, hogy három hatalmas gyógyszer. Deák puszta-szent-lászlói orvosát Smalkovich Károlynak hivták. Ha szükség volt rá, Söjtörre küldtek érte. Minden utért és látogatásért Deák tiz forintot szokott adni nagy köszönet mellett. Tőle és az akkori és az ottani szokás szerint szép munkadij volt. Magát Deák nem homeopatha kásaszemmel gyógyitotta, de falun tartott magánál efféléket.
A leány lelkendezésére nyomban sietett Deák a duruszájához. Klára urasszony a kertben volt, a jó sógor a gazdaságban volt, más nem is segithetett, minthogy az orvos meg messze volt.
Fogta a gyógyszer-tokját s ment. Bizony ebül volt a falusi bölcs. Olyan belső nyilalásai voltak, olyan görcsei, csak ugy izzadt bele. Hol ledült, hol felugrott, hol pedig a lészát akarta szétbontani. Engedelmes leányára még a fogait is vicsorgatta. Alávaló betegség a bolondgomba mérge.
– Vizet melegitsetek leányom, azonnal.
Adott a bölcsnek hánytatót. Az nem használt semmit, mivelhogy az csak patikaszer volt. De beletanácsolt azután vagy három liter meleg vizet.
– Vizet! És pedig meleg vizet.
A bölcs, habár falusi is, nem igen szokott vizet inni. Nem állja a természete. Meleg vizet pedig nem ivott soha életében az öregapja se. De lett is akkora eredménye, a mekkora csak kellett.
Idő multán egy kis jó erős fekete kávé, rá két pohárnyi erős törköly pálinka, kegyetlen izzadás s egy vagy két órai álom: de oly üdén kelt föl Kovács Ádám uram, mint a föcske. Igaz, a mi igaz.
Deák dévajkodott.
– No, duruszám, ebül voltunk kissé.
– Tessék elhinni, tekintetes uram, a gomba volt az oka. Bolond volt ám az a gomba. Csak az volt a hibám, nem néztem meg jól. Pedig én azt is tudom, miért bolond a bolond gomba.
Mondott aztán olyan elméletet, a mely mellett elbujhat minden növénytudós, méregtudós és vegytudós.
Deák hangosan nevetett.
Estennen, mikor sógora hazajött, azt mondta neki:
– No, édes sógor, mig oda jártatok, Deák Ferencz megbolondult.
– Ugyan édes Ferkóm, hogy’ beszélhetsz igy?
– Ne ijedj meg. Egyelőre nem én velem történt az eset, hanem a duruszával.
Igy szeretett pajzánkodni.
Az élemedett Deák lelkének egész világa csak akkor tárul fel előttünk tisztán, ha megtudjuk, miként érezte magát nők közt s kivált fiatal szép leányok közt.
Mint jó testvér és édes gyermek: ugy játszadozott velük. Mint jó lelkü, de vásott gyermek: ugy dévajkodott velük. Elfeledte életkorát, termete nehézségét, szervezetének lappangó kórjait, nemzetének nehéz gondjait s államférfiu szerepének rettentő felelősségét, a mikor jókedvü, fiatal leányok közt lehetett s velük játszadozhatott.
Különösen Puszta-Szent-Lászlón!
1855-től 1870-ig töltötte itt a nyarakat. Ötvenkét éves korától 68 éves koráig. Szerelmi izgalomról szó se lehetett. A leánykák többnyire közeli és távolabbi rokonok leányai. Hű rokonság s nemes barátság kötötte a szülőkhöz. Fiatal leányok gyakran sokra engedik nőni lelkükben a képzeletet. Világhirü nagy férfiak, uralkodók, győztes hadvezérek, nagy művészek iránt, habár öreg korban vannak is, gyakran föltámad fiatal leányszivekben a vonzódás érzete, gyakran rajongássá is fokozódik. Sokszor megtörtént ez Deákkal is, a min nem lehet csodálkozni. Szebb férfiarcz, mint az övé volt, alig képzelhető a világon. Erő, hatalom, nagy sőt tökéletes nyugodtság, szelid, nyilt és komoly tekintet, mélyen néző tiszta szemek s gyermekes vidám lélek: ime ezek fénylettek arczán. Mind olyan tulajdonságok, melyek a lelkesülő és ábrándozó nemesebb leánylelkek képzeletét annyira izgatják.
S a mindenütt elterjedt vélemény az ő hatalmáról. A császár az ő tanácsát kéri, mikor hadseregét szétszórják s attól kell félnie, hogy trónusa összeomlik. Egyetlen szava, szemöldökének egyetlen mozdulata teremt és buktat kormányzókat. Az országgyülés többsége rendületlenül követi. Bölcsesége s jellemének fensége lefegyverzi még indulatos ellenfeleit is. Vagyona ugyan nincs, de ha akarná: milliókat szerezhetne. Egész nemzet tisztelete környezi, mig él s holta után örök emlékezet, örök dicsőség.
Ily férfiakért rajongani szoktak az asszonyok.
Ő e rajongás ellen nyájas, szelid, nemes játékkal, változatlan vidámsággal védekezett. S habár apróságnak véli is nyájas olvasóm, játékainak néhány esetét el kell mondanom.
Puszta-szent-lászlói nyaralásából Deák csak igen ritkán mozdult ki azért, hogy a megyében vagy csak a környékben is látogatásokat tegyen. Egyszer-kétszer dolgai miatt Pestre kellett berándulnia, elment három vagy négy hétre Balaton-Füredre, tett látogatást Jozéfa nénjénél s tőle való unokahugainál s öcscseinél Tolna vármegyében, nagy ritkán átrándult a szomszéd Söjtörre s a nem messze fekvő Gelsére: ez volt ugyszólván egész kocsikázó mulatsága. A Sümeghy, Festetich és Séllyey családokat nagyon szerette. Ezek laktak ott közelben.
Hanem azt igen szerette s szinte megvárta, hogy rokonai s barátai fölkeressék s fiaikat, leányaikat is oda vigyék.
Egy időben egyik legbuzgóbb látogatója volt Festetich Mária grófnő.
Tolnai gróf Festetich Sándornak három szép leánya volt: Adél, Mathild, Mária. Söjtörön laktak többnyire. Söjtör Deák Ferencz apai és anyai öröklött birtoka volt. Mikor a kis grófleányok föl kezdtek cseperedni, Deák már akkor is ismerte őket. Talán legjobban kedvelte a legkisebbiket, Máriát.
Meg is érdemelte. Alig ismert, de mégis történelmi szerepe volt e grófnőnek. Ez volt egyik udvarhölgye, társalkodója s mondhatni barátnője Erzsébet királyasszonynak.
Nagy következése lett ennek.
Mária magyar leánynak nőtt fel a szó igazi értelmében. Minden csepp vére tele volt magyarsággal. Magyar érzéssel és akarattal. A mi nem is lehetett másként ott a Deákok, Csányiak, Oszterhuberek, Kisfaludyak, Séllyeyek, Sümeghyek, Csertánok, Farkasok, Hertelendyek s a többi erős, hazafias, ősnemes család közelében.
Ily nő jutott a királyné mindennapi bizalmas társaságába. El lehet képzelni, hogy a nemes királyné miért szerette ugy meg nyelvünket és nemzetünket.
Engem a szerencse sohase hozott össze a grófnővel. Nem ismerem. De Deák többször, Kerkapoly sokszor beszélt nekem róla. Kerkapoly is nagy tisztelője s bizalmas ismerőse volt. Mind a kettő nemes gondolkozásu, hazafias érzésü eszes és kiváló nőnek mondotta.