Deák halála után való kora reggel összejöttem Kerkapolyval a nagy nemzeti veszteség fölött eszmét cserélni. Arról is volt szó köztünk, vajjon a király eljön-e Bécsből személyesen a temetésre? Tanácsosai jónak látják-e, hogy ezt a tisztességet megadják a magyar nemzetnek, a ki nagy fiát vesztette el.
A királyasszony épen a budai várban lakott már több idő óta, de az udvari rendelkezések szerint épen e napon délután kellett Bécsbe elutaznia.
No épen ez kellene még. A király esetleg nem jön el a temetésre, a királyné pedig épen a temetés elől utazik el.
Mit csináljunk?
Az udvari felfogás, a hivatalos felfogás furcsa, sőt bolond.
Deák Ferencz az osztrák udvar spanyol illemtana szerint senki se volt és semmi se volt. Se pap, se katona, se nagy tudós, se nagy művész, se nagy rendek tulajdonosa, se gróf, se báró, még csak kamarás se, még csak utolsó kegyelmes vagy méltóságos ur se. Nem volt egyéb egyszerü tekintetes urnál, egyszerü köznemesnél. Ilyen senkiért és semmiért, bármily tisztességes és érdemes polgár is, az udvar nem czeremóniázhat s a király szentséges személyét temetésre ki nem állithatja.
Megállapodtunk abban, hogy a királynéval tudatni kell, hogy Deák halálakor mit várunk az uralkodóháztól s mi a nemzet jogos óhajtása.
Kerkapoly kocsira ült ott előttem. Még pedig kivételesen fiakker-kocsira. Manó vigye azt az öt forintot, a mennyibe a két lovas fogat kerül. Hajtott föl egyenesen a várba s fölkereste Festetich Mária grófnőt.
Megbeszélte vele a dolgot.
A grófnő vállalkozott a királyasszonyt értesiteni, felvilágositani.
Az eredményt mindenki tudja. A királyasszony nem utazott el. Budapesten maradt s a halál után harmad vagy negyednapra odament Deák ravatalához, saját kezével tette a ravatalra koszoruját s a hideg holttest lábánál letérdelve forró imádságot rebegett a halottnak örök üdvéért s a magyar nemzetnek örök boldogságáért.
Ott volt vele Mari grófnő is.
A történelmi igazságért meg kell jegyeznem, hogy a nemes buzgalomban hű társa volt Ferenczy Ida is, a királyasszonynak másik bizalmas hölgye és társa. Kecskeméti lány, magas miveltség, tökéletes magyar. Ő ült a királynéval együtt a kocsin, a mikor a várból lementek Deák ravatalához. De Kerkapoly és Deák őt kevésbbé ismerték, mint Mari grófnőt.
Söjtör Puszta-Szent-Lászlóhoz alig van távolabb három kilométernél. Egy kis gyalogséta. Ha szép idő volt, Festetich Mari grófnő maga mellé vette komornáját vagy valami kis pitykés dolmányu inast s minden harmad-negyed nap meglátogatta Deákot s az »öreg ur« mindig a legnagyobb szivességgel s hálás érzéssel fogadta a látogatást.
Ez a kiegyezés és koronázás előtt történt, a mikor még a grófnő nem volt a királyasszony udvarhölgye.
Emlitettem, hogy nagy ritkán Deák is ellátogatott Festetich grófékhoz.
Egyszer rendes falusi kerekes rokkát lát a nagy társalgóban. Valamivel diszesebb tán, mint a parasztasszonyok rokkája, de alakja, szerkezete, nagysága ugyanaz. Szösz a fáján, fonál az orsóján, a szösz és az orsó a fonállal összekötve.
Világos, hogy itt valaki fon.
Deák kérdi: ki fon?
Adél grófnő, a legidősebb leány előáll: ő fon.
Deák megdicséri, de egyuttal elhatározza, hogy a mesebeli dévajságot elköveti.
Az éléskamra kulcsát észrevétlen megkeritette s a szöszbe titkon elrejtette.
Egy hét mulva ujra átmegy látogatóba s fürkészi az arczokat, vajjon kitudódott-e a cselvetés. Nem vesz észre semmit. Gyönyörü szőke leány volt a grófné, édesen csevegett Deákkal. S egyszer csak azt mondja:
– Képzelje csak, Deák, mikor utoljára nálunk volt, elveszett az éléskamránk kulcsa.
Deák mintha nem hallotta volna a kérdést, nyájasan kérdezte:
– Mennyit font azóta, Adél grófnő?
– Legalább két gombolyaggal.
– Akkor meg is lett volna az éléskamrakulcs.
S kivette a szöszből a kulcsot.
No hiszen lett pirulás és nevetés és ugrándozás a leányok között.
A fiatal leányok közül talán senkit sem szeretett jobban, mint Dőry Fannit, Dőry Imre leányát, Oszterhuber László feleségét. Sok és szép levelet irt hozzá, nagy kár volna, ha egyetlen egy is hiányoznék a levelekből. Egyet közöl a Ráth Mór-féle levélgyüjtemény is. Ennél szebb levelet nem tud felmutatni a világirodalom.
Az elhagyatottságról, az agg hajadon és agg legény állapotáról igy ir e levélben:
»A gondok nem ölik meg az élet boldogságát, csak a csalódások, a bánat s az elhagyatottság keserü érzete az, mi a lelket elöli s a boldogságot feldulja.«
»Elhagyatottság, édes lányom, keserü állapot, mely a korral nem fogy, hanem sulyosbodik. Ha nincs, kit az ember szivéből szeressen, vagy legalább nincs közelében; – ha nincs, kinek életét, munkásságát, érzelmeit szentelje, ha nincs életczélja: rideg az élet, megdermed a sziv s a gond, a mit megosztani nem lehet, kétszeresen sulyos.«
Ime, a levél egyik pontja. Külön értekezésre méltó ez. Hiszen Deák a maga sorsát, a maga gyakori bánatát is rajzolja e sorokban.
De idéztem azért, mert e sorok is bizonyitják, mily mélységes szeretettel volt Dőry Fanni iránt, a kihez e levelet 1861. évi április 20-án, éppen akkor irta, a mikor naponkénti hosszu munkával az 1861-iki országgyülés első feliratát szerkesztette.
És e nagy szeretet daczára még se volt elnéző e gyönyörü, fiatal és jókedvü leány iránt, ha hibázott.
Egyszer Puszta-Szent-Lászlón több vendég-nő társaságában a leányka szeleskedett, hebehurgya volt s jó kedvében szivarra gyujtott. A többi nő, mind rokon vagy barátnő, rárontott, dobja el a szivart. A leányka odafordult Deákhoz:
– Hát maga, bácsi, mit tart arról, ha én szivarozok?
Deák komolyan felelt:
– Tisztelem a nőket, mig a nőiesség határai közt megmaradnak, de azon túl nem!
A leányka meghökkent.
– Mit értsek ebből, bácsi?
– Főzőkanalat jobb szeretek a kezedben, édes leányom, látni szivar helyett.
Deák éppen nem rajongott a dohányzó nőkért.
– – Sümeghy Ferencz, mint már emlitettem, benső barátja volt. Kiváló hazafi, jeles fia vármegyéjének, 1841-ben szolgabiró, 1844-ben és 1861-ben főbiró s 1861-ben, 1865-ben és 1869-ben országgyülési képviselő. Maga deákpárti, fia és leányai tüzes függetlenségiek. Különösen legidősb leánya, Mariska, tele rajongó hazaszeretettel, Kossuth lángoló hive, Ferencz József nevét az ajkán se akarta kiejteni.
Deák 1857-ben Marienbadból hazajövet gyönyörü Albach-féle imakönyvet vett emlék-ajándékul Mariskának, de dévajsággal akarta neki átadni.
Megkérte Sümeghyt, hogy Mariska imakönyvét titkon hozza el hozzá. Megtörtént. Deák pedig Ferencz József képét kemény arab enyvvel beragasztotta az imakönyvbe. Ott, a hol a lányka a templomban belőle imádkozni szokott. S a könyv megint visszakerült a helyére.
Másnap, vasárnap mennek a templomba. Deák is, Sümeghy is lesik, mit csinál a leány. Hát bizony gyanutlanul kinyitja a könyvet s majd leesik a székről, a mint meglátja a császár képét. Majdnem sirva fakadt.
A kék bársony kötésü, aranykereszttel diszitett uj imakönyv megvigasztalta.
Deák nagyon örült az efféle csintalanságokon.
A komoly leányarcz is nagyon szép, a mikor szép. De a mozgékony leányarcz az alaki szépség csodái közé tartozik.
A leányarcz, a mikor komoly, főleg csak körvonalakból áll. A körvonal nem a szépség teljessége. Ha a körvonalak hullámos vonalakkal és szelid hajlásu szegletekkel váltakoznak vagy mindez együtt van az arczon, örökös mozgásban, örökös játékban: ugyanaz a leányarcz a szépség százféle alakulásának ragyogását tárja elénk.
Deák nagyon érezte ezt, tudta is. Egyébként is erős figyelő volt. De volt hatalmas szobrásztehetsége is. Örökös faragása s néhány igazán csinos és találó faragott képe bizonyitja ezt. Teljes művészetté nem fejlesztette képességét. Az élet és a környezet más feladatot bizott rá. De a képesség azért megvolt.
Szobrász és festő más szemmel nézi az emberarczot, mint más ember. Ezer meg ezer olyan vonást, mozdulatot, szögletet s lélekjelet vesz észre rajta, melyet más nem tud észrevenni. Sok ismerősünk arcát csak akkor ismerjük meg igazán, ha nagy művész kezén készült arczképét meglátjuk.
A szobrász és festő csaknem oly biztosan belát az arczon át a lélekbe, mint a fényiró gép. A fénykép nagy áruló. A jó ember képét is igazán megmutatja, de a gyönge vagy rossz emberét is. El nem titkol semmit.
A hiuság és dicsekvés, a gőg és durvaság, a bűnös indulatok minden gonosz neme nyilván ott van a fényképmutatta arczon. A hazugot, a gyilkost, a lókötőt csalhatatlanul föl lehet ismerni a fényképen.
De hát a szobrász és a festő a lélek minden titkát tudja?
Szerencsére, még se tudja.
A szobrász és festő nem lélekbuvár. Az ő lelkét csak az alak maga köti le. Hogy az az alak szenté vagy gyilkosé; azzal ő nem törődik. Ha a gyilkos alakja gazdagabb: akkor az tetszik neki igazán. A kegyetlen tigrist és a ravasz rókát csak ugy kedveli, mint a nemes gazellát vagy a szelid galambot. De még sokkal jobban is kedveli, ha az alak élő és mozgó részletekben gazdagabb.
Deáknak igazán fönséges élvezetet nyujtott Puszta-Szent-Lászlón, ha fiatal, szép leányok serege vette körül, ha ő velük dévajkodhatott s ha pajzánkodása a leányok arczára fölváltva mosolyt, nevetést, bámulást, csodálatot, megrezzenést vagy pillanatnyi ijedelmet fösthetett.
Minde lelki indulat a leányarczon villámgyorsasággal tünik föl és tünik el. Az arczot egy pillanatig átalakitja, de egy pillanatig se torzitja el. Gyakran szebbé is teszi vagy legalább uj szépség alakitására birja.
Nézzük csak a pajzánkodásokat.
Ott ülnek és csevegnek Deák körül a hires vadgesztenyefák alatt a gyönyörü leányok. Távoli rokonok, hű barátok leányai.
Okolicsányi Amália, nyulánk barna leányka.
Sümeghy Mari, barna, tömött termet. A kiről az imakönyv története szól.
Séllyey Mili, szőke leányka, gazdag.
Bertha Amália, Deákhoz anyai öreganyja után rokon.
Mind szép, mind hamvas fiatal, mind jókedvü. Ám a kik élnek közülök: vegyék jó szivvel a visszaemlékezést. Nem sok hija ötven esztendőnek, a mikor ez a jelenet történt. Az időért, a mely azóta elmult, nem kár; lesz helyette megint. Hanem az ifjuságért, a mit elvitt magával, nagy kár.
Egyszerü, nemes izlésü, finom ruhában van minden leány. Se Klára urasszony, se Deák nem kedvelte a pillangó-tarka ruhát.
A mint jókedvüen csevegnek, egyszer csak nagy csördités hallatszik az utczáról s könnyü sétakocsin beruczczan az udvarra két ifju lovag: Báthor Géza és Nedeczky Jenő. Megállnak a társaság irányában.
A vadgesztenyefák alja árnyékos. A napfényről bejövő homályt lát. S a homályból kiragyog öt ragyogó leányalak, mint a csillag a felhők mellől.
Báthor Gézát elragadja a bámulat. Még nem is tudja, kik vannak ott, kezét fölemeli s elkiáltja magát.
– Hajh, az áldóját, de szépek itt…
Akkor veszi észre, hogy Deák is ott van. Meggondolja a dolgot, s hirtelen igy fejezi be fölkiáltását:
– errefelé a gabonák!
A lovagok bementek kimosdani, kikefélkedni az uti porból. Deák azt mondja:
– No, édes leányaim, folytassuk a gyerekek tréfáját. Minden leány valami gabonafaj lesz köztünk s aztán megkérdezzük a gyerekeket, hogy náluk milyenek a gabonák. Séllyey Mili legyen árpa; – Fábián Mili: zab; – Okolicsányi Amália: rozs; – Sümeghy Mari: buza; Bertha Amália: bükköny.
Jól van. A leányok beleegyeznek. Nem is tudják, mi lesz belőle. Deák vezeti a játékot.
Jönnek a fiatalok.
– No, öcsém, hát nálatok milyenek a gabonák? Például a rozs?
– A szalmája nagyon megnőtt, de a feje picziny, kevés van benne!
Deák azt feleli, komolyan:
– Nálunk is!
Erre hatalmas nevetésbe törnek ki a leányok. Okolicsányi Amáliáról szól a mese. Szalmája nagy, feje picziny, kevés van benne.
– Hát az árpa milyen?
– Nagyon keresett lesz az idén, mert kevés van, s elég szép.
Deák azt feleli:
– Nálunk is.
Ez is találó. Ez is nagy vidámság. Séllyey Mili az árpa, százezer forint hozományra becsülik, van udvarlója elég.
– Hát a bükköny milyen?
– Volna-volna, de penészes!
Bertha Amália a bükköny. Deák nagy komolysággal azt feleli:
– Meglehet, nálunk is olyan, de még nem vizsgáltuk meg igazán.
No, de már erre minden leánynyal felfordul a szék. Maga Deák is hangosan nevet. A leányok fölugrálnak, a kaczagás miatt nem birnak magukkal s befutnak a szobákba, hogy bomlásnak indult piperéjüket rendbehozzák.
A két lovag csak bámul. A mesét nem tudja. Mi történik itt? Ki akar megbolondulni?
Ime, Deák egyik társasjátéka leányok között!
Volt Deáknak vagyis inkább sógorának egy bájos nőrokona. Fiatal patvarista koromban magam is sokszor láttam a hóditó szépségü ifju lányt. Veszprémben volt Oszterhuber Ferencz kanonoknál. Ma is él, egyik nagy tudósunk boldog házastársa. Nevét nem mondom meg, hátha izetlenségnek tartja ezt a kis történetet. A veszprémi központi főbiró udvarolt neki életre-halálra. Villax István volt a neve, az egykori zirczi apátnak unokaöcscse. Eléggé mivelt s jó alaku uriember.
Azonban Róza, nevezzük a leánykát Rózának, egyáltalán hideg maradt és semmiképpen sem fogadta el udvarlását. A főbiró tudta, hogy Deák rokona a leány s hogy Deák faragni szeret; járásában a szentgáli erdőkön levágatott minden Tiszafát és a szépjét elküldte Deáknak Puszta-Szent-Lászlóra. A Tiszafa kihalóban levő özönviz előtti fa, kevés van az egész földkerekén. A főbiró tisztelte is Deákot, de egy kis számitás is lehetett a küldeményben. Deáknak hatása lehetett Rózára.
Róza gyakran hosszabb időt töltött Puszta-Szent-Lászlón s Deák sokat évődőtt vele. Ismeretes volt előtte a főbiró sikertelen udvarlása. De azért mindig csak azt állitotta, hogy titkon Róza is vonzódik a főbiróhoz.
A főbiró vörös ember volt. Vörös haja, vörös bajusza, vörös szakálla. Egyszer valami pamlag megbomlott a háznál s Deák látta, hogy belül vörös lószőrrel van kitömve.
Róza kis medaillont viselt a nyakában. Deák megkérte szobalányát, hogy a medaillont lopja el urnője nyakáról, mikor mélyen alszik.
Megtörtént. Deák a vörös lószőrből beletett egy vagy két szálat s a szobalány megint visszatette a medaillont helyére.
Másnap, harmadnap megint csak kötődött Deák a leánykával s váltig erősitette, hogy a főbiró vörös szakálla bizonyosan ott van a medaillonban.
Egyszer csak felpattant Róza, lekapta nyakáról a kis ékszert s odaadta Deáknak.
– Nohát nézze meg, bácsi, ott van-e?
Természetesen ott volt a vörös lószőr.
Klára urasszony akkor nem élt már. Csak Oszterhuber Józsefnek s Deáknak okozott a cselszövény s a leányka pirulása és bámulása vidámságot.
Hogy szokta Deák a leányokat megdobálni hógolyóval; miként viaszkolta le néha a kötő és horgoló fonalakat oly alattomban, hogy az asszonyok és leányok majd ónossá váltak a sok sikertelen kötő és horgoló kisérletben; – hogy állt ki lapdázni a két Festetich grófnővel s a két Fábián nővérrel, s miként cserélte ki a lapdát olyannal, a mely vizet eresztett magából: mindezt részletesen elmondhatnám, de Deák már rég porrá vált, azok a ragyogó ifju leányok pedig vagy nagy tiszteletövezte nagyanyák, vagy örök álmaikat aluszszák már ők maguk is.
Szivén viselte Deák boldogtalan hazájának minden gondját, de legnagyobb gondjai közepett is boldog gyermekké tudott válni Zala vármegye ifju hölgyei közt. Áldás legyen e hölgyeken s maradékaikon.
Klára urasszony konyhája és asztala hires volt messze földön. A konyha a gazdagságról, az asztal azon túl diszéről és jókedvéről is.
Gyermeke nem volt. Magtalan volt a család, maradéktalan a boldog házasság. Miért kellett volna az asztalnál is takarékoskodni? Ugy is józan, okos, takarékos gazdák voltak s öröklött vagyonuk értékét kétszeres magasságra emelték.
Voltak nagy ebédek, kis ebédek. Vendéglátáskor, sátoros ünnepen, névnapon, születésnapon, toron, szüretkor, atyafilátogatáskor mindig nagy ebéd volt.
A nagy ebéd tizenégy-tizenöt fogásból állt. Leves legalább három, az egyik becsináltféle. Mellékételül hideg dolgok. Főzelék édes is, savanyu is. Legalább négy-ötféle sült, a mit az udvar s erdő, mező nyujthatott. Magyar tészta, sült is, főtt is. Édes tészta mindenféle. Pedig a férfiak semmiféle édes tésztát, tortát, nyakon öntött felfujtakat nem szerettek, de már az asszonyok ezeket is szerették. Hát még az érett és aszalt gyümölcsök nagy sokasága!
V.
(Klára urasszony konyhája. – A husvéti nagy ebédek. – A kis Ferkó. – A piros tojások alakjai. – Igazi bölcsesség csak a szeretet. – A „fölöstököm“. – Az ebéd. – Deák György hirtelen halála. – A botok.)
Husvéti nagy ebédjeit, ha röviden is, ismertetnem kell. Ősi magyar szokás volt ez. Apám, öreg apám házánál is ily módon volt szokásban. Talán egy-két jó nemesi családnál most is megvan még Zalában, Vasban, Somogyban. Az ősi jó egyszerü szokások talán itt maradtak meg legtovább. De már napról-napra mulnak, enyésznek, halványulnak. Maholnap a feledés köde boritja el őket. S a mint a mai öregek elmulnak, senki sem marad, a ki emlékezzék rájuk.
A husvéti ebédeket a piros tojások s az apróbb emlékajándékok tették nevezetessé.
Deáknak sok öregapai unokatestvérje volt. Apjának testvérje Deák József alapitotta meg a tárnoki ágat. Tárnok volt az ősi Deák-birtok, Söjtör és Kehida eredetileg Hertelendy-birtokok voltak s ezeket Deák Ferencz és testvérei leányágon örökölték.
Deák Józsefnek kilencz felnőtt gyermeke maradt, hat fiu és három leány. Ezek voltak Klára urasszonynak is, Deák Ferencznek is unokatestvérei. A mult század közepén még mind éltek s többen közülök Tárnokon laktak. Zala-Tárnok nincs nagyon messze Zala-Szent-Lászlóhoz, ide tehát a tárnokiak husvéti ebédre könnyen átjöhettek. Bárki jött: szivesen látták, mint vendéget és atyafit, de azt mind Deák, mind Klára nénje szinte megkövetelték, hogy Deák György és Deák Lajos, ha csak lehet, átjőjjenek.
György szerencsétlen lett. Festőnek született, kitünően rajzolt és festett. Azonban sulyos erkölcsi tévedésbe esett, bankjegyrajzolást bizonyitottak rá s e miatt hosszabb szabadságvesztésre itélték. Felesége bécsi udvari futár leánya volt: Profetti Karolina. Utódaik, ha nem csalódom, nem maradtak.
Deák Ferencz az erkölcsi tévedések megitélésében szigoru volt s talán György unokatestvérétől el is zárkózott volna, azonban az asszonysziv sokkal enyhébb volt s Klára nénje meg tudott bocsátani s az ő kedvéért Deák is megbocsátott s igy azután Puszta-Szent-Lászlón sátoros ünnepeken, de máskor is gyakran együtt voltak: a két kehidai Deák-testvér s a két tárnoki Deák-testvér.
Ilyenkor gyárrá alakult át a puszta-szent-lászlói kastély valamelyik félreeső szobája.
Volt Klára urasszonynak egy tojásdad alaku fehér font vesszőből készült jókora kosara, belefért harmincz tojás. De volt is benne ugyanannyi festett tojás. Börzsönyfőzettel festette maga az urasszony. Világosabb és sötétebb piros, világosabb és sötétebb lila, sőt lilakék is. Ezek a husvéti piros tojások. Ezeket kellett a férfiaknak kirajzolniok.
Maga az urasszony hozta be a kosarat s tette le az asztalra.
– No, gyerekek, hoztam dolgot a számotokra!
Csak igy szólitotta őket. Magát Deák Ferenczet a család kebelében sohasem hivta másként, mint »kis Ferkó«. Ő már tizenkét-tizenhárom éves volt, mikor a kis Ferkó született. A mikor pedig már a világon voltát is tudta: akkorra tizenöt-tizenhat éves hajadonná nőtt fel. A kis Ferkó anyát nem ismert, apát se sokáig. Klára nénje volt testvérje, anyja, nevelője, játszótársa, ápolója, őriző angyala. Csecsemő korában már kis Ferkónak nevezte, igy szokta meg s igy nevezte haláláig. Pedig nagyot fordult a világ. A gyermekből hirneves ifju lett, megyei táblabiró, alispán, vármegye követe, Zala bölcse, országos hirü férfiu, azután a haza bölcse, ötvenkét vármegye táblabirája, 1848-ban az igazságügyek kormányzója, a nemzet vezére, de azért neki csak »kis Ferkója« maradt.
Hát csak eléje tette a kosár piros tojást.
Lajos épen oly ügyes faragó volt, mint maga Deák Ferencz. György pedig tehetséges festő és rajzoló, a ki az alakokat kigondolta s a piros tojásokra rákarczolta. A kidolgozást azután Deák Ferencz és a tárnoki Deák Lajos végezte.
Szebbnél szebb alakok és jelzőképek kerültek a husvéti piros tojásokra.
Ezeket emlékajándékként maga Klára urasszony osztogatta szét nővendégeinek. Sohasem mondta meg, hogy a tojásokra minő jelző alakok vagy rajzok jőjjenek, de Deák Ferencz jól tudta már, kik lesznek a nővendégek s hogy ezek családi életében mi a legnagyobb érdekü ujság vagy belügy.
Volt leányka, a kinél félben maradt a házasság, felbomlott az eljegyzés és a mátkaság. Darabokra szakadt rózsakoszoru jőjjön a tojásra.
Volt leányka, a kiért köztudat szerint két ifju egyenlő reménységgel viaskodott. Erre is volt a tojásnak szava. A jércze ott gubbaszkodik a háttérben magát összehuzva, az előtérben pedig két tépett kakas berzenkedik egymás ellen.
Siró szivek, nevető szivek, ölelkező szivek, szamártövissel átszurt szivek: mind torzképek, de egyuttal jelképek a leányok számára. Rózsakoszoruk a menyasszonyok számára. Volt egy rokon vidám menyecske, minden évben gyereke lett, annak is kellett husvéti piros tojás. Tiz gyerekfejből azután tiz kölyökmacskafejből egy-egy koszoru a hímes tojáson.
A jó hazafi cserkoszorut, a szájas hazafi nemzeti czimeres kancsót, a tanitó ur koszorus nemzeti czimert, a plébános duczifaros szakácsnőt, ispán uram sallangos pipát és zacskót s efféléket nyertek a piros tojásokon.
Hát a kinek halottja volt! Szomoru fűz, letört fakereszt, fejfára boruló siró asszony, temetőn kóborló árva gyermek. Gondosan kikarczolva s arabos diszitésekkel körülvéve. Némelyik igazán szép.
György, a festő, természetesen jobban értett a rajzoláshoz s a rajzfogalmazáshoz, mint akár Lajos öcscse, akár Deák Ferencz, de már a karczolásban ezek se igen maradtak el tőle.
Csodálatos ez a nagy bölcstől! Hétköznapi észszel azt gondolhatnók, hogy ez gyereknek és közembernek való időtöltés s egészen gyümölcstelen mulatság. Törje a fejét a nagy bölcs eszméken és gondolatokon, hazájának nyomoruságán, az emberiség jóvoltán s ne töltse az időt ily semmiséggel. Legyen bölcs mindig s ne legyen gyerekes soha. A mi másnak a dolga, bizza azt másra s a mit csak ő végezhet, más nem: csak azt végezze. Irjon okos könyvet, terjeszsze a bölcseséget, áraszsza szét környezetére bölcs tanácsait s legyen mindig komoly és méltóságos, mint a szobormű.
A ki Deáktól ezt várta: az nem ismerte Deákot.
Deák egész lelke tele volt szeretettel és szerénységgel.
Senkinek szivét se égette akkora fájdalommal a haza sorsa, mint az övét. De a sorsnak ő nem volt ura s mig az idők teljessége őt parancsoló hangon nem hivta a tettek mezejére, addig ő ki nem mozdult. Hivatlanul soha semmibe nem ártotta magát. Hiszen mikor hivatását teljesitette, se tudott tökéletes sikert biztositani. Hiszen hazájának helyzete a világhelyzetnek egyik szerves része. Hazája sorsa tehát a világhelyzet változása nélkül gyökeresen nem változhat. Igy tudta, igy látta, igy érezte. Hivatását igen is teljesitette, a mikor a nemzet tettre szólitotta, mert ez kötelesség volt. A kötelességet pedig még akkor se szabad elmulasztani, a mikor a tiszta elme tisztán látja a sikertelenséget. De a pusztába belekiáltani sohase kötelesség. Tudósok, izzó agyak, nemes, de hő nagyravágyások, pezsgő vérü ifjak, tanszéki férfiak tehetik ezt, de bölcs ember nem teheti. Vox clamans in deserto. A Bach-korszak és a Schmerling-korszak alatt pusztaság volt a haza bölcse számára az országkormányzás és törvényhozás egész birodalma. Mit akadékoskodjék ő ott, a hol se meg nem kérdik, se meg nem hallgatják?
De azért mégis csodálatos, hogy gyermekké tudott válni fiatal leányok közt s husvéti piros tojást himezni nénje számára.
Dehogy csodálatos.
Hiszen mondtam már, szeretet volt az ő lelke s bölcseségének főforrása is a szeretet volt.
A hímes tojásokat asszony és leány vendégei s rokonai közt Klára urasszony osztotta szét.
– Ezt pedig ugy adom asszonyok, leányok, hogy ezt a tojást Ferkó öcsém föstötte.
Minő fájdalmas lett volna az az ő szivének, ha ezt meg nem tehette volna! Ha az asszonyoknak és leányoknak Deák Ferencz ajándékával annyi örömöt nem nyujthatott volna.
És minő angyalöröm élt a szivében, hogy ezt megtehette.
Hát csodálatos az, hogy Deák Ferencz ezért az angyalörömért egy-két napon át, habár gyerekesnek látszó munkában is, buzgón és örömmel fáradozott. Hát nem boldogság volt az rá nézve is, hogy imádott nénjének ilyen örömöt nyujthatott? Hát nem szomorodott volna el az ő lelke is mélyen és sötéten, ha nénjét meglepte volna husvét szent ünnepén a bánat azért, mert édes vendégeinek nem kedveskedhetett öcscsének diszes kezemunkájával?
Hiszen ő irta, régen, még fiatalabb korában irta sógorának: vigyázzatok egészségtekre, vigyázzatok magatokra te is, Klára is, hiszen tudjátok, hogy rajtatok kivül nekem senkim sincs a világon!
Ugy szerette Klára nénjét.
És azután világ bölcsei, világ tudósai, nagy elmék és nagy hivalkodások el ne feledjétek, hogy nem az ám a bölcs, a ki bölcs mondásokkal tud előállani s épen nem az ám a bölcs, a ki nem a szeretetben bölcs. A szeretet pedig azt parancsolja, hogy a mikor az ember otthon van, családi fészkében: akkor ne legyen más, mint jó apa vagy jó férj, vagy jó gyermek, vagy jó testvér.
Ez az igazság!
A mikor jelentették, hogy kész az ebéd: abban kellett hagyni minden pipázást, furást, faragást, férfitársaságot. Deák rászólt a férfiakra.
– Az asszonyok!
Minden férfi, örege, apraja sietett az asszonyok, leányok után, felhajszolták őket a szobákban s karonfogva nagy tisztelettel vezették az ebédlőbe. Asztali áldás előtt dévajkodásnak nem volt helye.
Az ebédet, el ne felejtsük, mindig gazdag villásreggeli előzte meg. Ennek a neve túl a Dunán mind maiglan fölöstököm. Egyhangu szó, hosszu is, tatárhangzásu is, de már ezt a nyugati ősmagyarság igy ejti ki a száján.
A mi tudósaink korszakonként sok furcsa betegségbe, s mindig másba, meg másba estek. Volt idő, a mikor azt tanitották, hogy a világteremtő öreg isten maga is tiszta magyar nyelven, és pedig borsodi szójárásban beszélt Ádámmal és Évával, Noéval és Ábrahámmal. – Volt más idő, a mikor ugy jöttek ránk a tudósok, mint a sáskák: hogy merünk mi magyar nyelvről beszélni, holott a mi nyelvünk finn, tót, német s minden más gyülevész származás, csak magyar nem. Ebben az időben a fölöstököm szóról is bebizonyitották, hogy azt a némettől tanultuk, lévén az voltaképen nem egyéb, mint fröstök, vagy früstük, vagy mint Erdélyben divatba is jött: frustuk.
A jó Hornyik János váltig magyarázgatta, hogy a mikor a magyar ember maga perli el a maga jó ősi szavát, hogy idegent öltsön helyette, ugy cselekszik, mint az ökör, a ki a maga fejére hányja a földet. Hiszen épen a »fölöstököm«-ről legbizonyosabb az ősi tiszta magyar eredet. Őseink a reggeli időben nem feküdtek neki az evésnek, a sütés-főzésnek, – ezt hagyták akkorra, a mikor már a napi munka nehezebb részét derekasan elvégezték s az ellenséget vagy levágták vagy elkergették. Ellenben az erősitő ital élvezetéhez ugyancsak hozzáláttak a leghevesebb csetepaté, futás és kergetésközben is.
Mi volt ez az erősitő ital?
Bizony nem más, mint a szeszszé erjesztett jó sürü kanczatej. Erős, csipős, savanyu, édes, tápláló, erősitő, valósággal isteneknek való folyadék, ételnek-italnak egyaránt beválik. Nem olyan szines, mint az iró, nem is olyan átlátszó, mint a savó, nem is olyan sima, mint a tej, hanem habos és fölleges és réteges, mint a mely erjedés után a tej föléből készül, s azért a régi följegyzések szerint a neve is »föl«, vagy »fölös«. A tejfölben ma is megvan e szó.
Miben tartotta ezt a honfoglaló vitéz?
Bizony nem is cseh üvegben, nem is ezüst kancsóban, nem is töredékeny mázas korsóban, hanem igenis tartotta tökben, melyet vékony szijra füzve a nyakába akasztott, az oldalán félszakosan hordott.
Az a tök volt ez, a melyet kobak néven ismer tul a Duna is, más vidék is s a melyet már kertekben is igen ritkán látni, mezőn és vadon pedig sehol. Kettős öblü tök. Felső öble valamivel kisebb, mint az alsó. Ebben szokták tartani őseink legbecsesebb italukat. Ebben az erjesztett kanczatejet is. Ennek volt a neve »fölös tök«. Két szó, mely utóbb egygyé nőtt össze. S kiterjedt értelme nemcsak a kanczatejre, hanem minden reggeli étkezésre.
Ezt bizonyitotta be Hornyik János, Kecskemét hirös városának határjáró irásaiból. És pedig olyan időből, a mikor még Kecskemét határain nem láttak németet.
Hanem azért mégis van tudósunk, a kin nem fog az oktatás s tovább is csak ökör módjára hányja a saját fejére a földet.
De nem hallgatott az ilyenekre Klára urasszony. Hanem a mint a nagy asztal meg volt rakva, szentelt tárkonyos báránynyal és szentelt sódarral és mindenféle kalácscsal, a sódar pedig körül volt ékesitve tormával és fölvagdalt piros husvéti tojással, bizony csak azt mondta ő szerettinek, vendéginek:
– No, kedvesim, az asztalon a fölöstököm!
Nem törődött ő se a finnugorokkal, se a töröktatárokkal, se a tótnémetekkel, se a szumirakkádokkal, hanem beszélt magyarul.
Igy is illik ma is.
Az ebéd hosszasan tartott.
Ebéd alatt a politikát tárgyalni nem volt szokásban, Nem szerette Deák se, de a ház ura se. A zalai nemes mindig tüzes hazafi volt. A közügy mindjárt felkorbácsolta vérét. Hangosan beszélt, ha közügyet tárgyalt. A hangos beszédből gyakran heveskedések, izetlenségek támadtak.
De még ennél is nagyobb ok volt a nők iránt való figyelem. Az országos közügy nem minden nőt érdekel annyira, mint a férfiakat. Sokat untat is. Deáknak pedig az volt a törvénye, hogy nők előtt csak oly dolgok fölött társalogjanak a férfiak, a melyek a nőket érdeklik, vagy legalább őket is érintik s a melyekbe a nők is teljes joggal és bátorsággal beleszólhatnak. Ilyenek például a családi csevegés szokott tárgyain s a divat részletein kivül a napirenden levő irodalmi kérdések s az ujabb költői s szépirodalmi művek.
Hanem a felköszöntők nem hiányoztak.
A felköszöntők fölséges füszerei a nagy ebédeknek, ha nem szakszerüek, nem csupán okosak s nem hosszadalmasak. Deák maga teljes életében ritkán mondott felköszöntőt, de a rövid, szikrázó, talpraesett felköszöntőt kedvelte és szivesen hallgatta. Jókedv, vidámság, önkénytelen kaczagás az ily felköszöntők eredménye, ebben pedig öröme telik minden jó léleknek.
Boldogtalan család az, melynek keblén némán folynak le az ebédek. Boldog család az, melynek ebédjei vidámságoktól hangosak.
A puszta szent-lászlói társaság sok édes örömet nyujtott azoknak, a kik ott megjelentek. A két nagy testvérnek: Deák Antalnak és Ferencznek, ha már e szót: boldogság, kiejtjük ajkunkon, alig volt más igazi boldogsága és öröme, csak addig, a mig akár Puszta-Szent-Lászlón, akár Kehidán Klárával és férjével együtt lehettek.
Puszta-Szent-László azonban nemcsak a családi s nemcsak a vidéki és vármegyei örömök tanyája volt, hanem nagy, országos gondok szinhelye is. Különösen az 1860-ik év őszétől kezdve, a mikor az 1849-iki nagy nemzeti bukás után a nemzeti közélet s az alkotmányos mozgalom először kezdett megindulni. De mielőtt erre kitérnék, sulyos és szomoru balesetet kell elbeszélnem, mely egykor épen husvéti ebéden történt.
E baleset: Deák György halála.
Élemedett koru, de csak ugy a negyvenedik életév körül. Szép, erős férfiu, a Deák-faj hatalmas arczával, vastag bajuszával, vállas termetével.
Hozzálátott a husvéti fölöstökömhöz, de csak ugy módjával. Megevett három darab piros tojást is, a mi nem több másfél tojásnál. Mi ez erős férfinak?
Étkezés után szótalan lett, kivált a társaságból s odaállt a kályha mellé.
Klára urasszony éles szemét nem kerülte ki semmi. Nyomban észrevette, hogy György öcscsének szine változik, arczán kevesebb a pirosság s ajkai kissé reszketnek.
– Fázol te, édes Gyurim, befűttetek azonnal.
– Csak fektessen le, édes Klári néni.
Ágyat bontottak, lefektették. A kocsi pedig legyen készen s nyargaljon Egerszegre orvosért. Kocsit, lovat nem kell kimélni. Addig, mig az orvos megjön, majd Deák Ferencz ápolja a beteget.
Meg is jött az orvos. Viszik a beteg szobájába. A beteg már halott. Ágyán ott ül a bölcs, nem szól, sürü könyek gördülnek le kemény arczán. A halállal való tusakodásban még az ő bölcsesége is erőtlen volt. Veszedelmes szivbajnak hirtelen támadt rohama ölte meg az erős férfit.
Tor lett a husvéti ebédből.
Éjfélkor indult el a szénás szekér a holttesttel Zala-Tárnok felé. A széna közé volt rejtve a koporsó. Igy vitték haza az utközbe eső falvak babonás népein keresztül. Fiatal felesége majdnem megőrült. A tárnoki Deákok kegyuri nagy régi templomának sirboltjába helyezték el.
Deák nagyon sajnálta György öcscsét s unokatestvérjét. Faragó idötöltéseiben ujra meg ujra eszébe jutott. A több munkát igénylő, kissé nehézkesebb alakok rajzát megszokta már tőle.
Ha arczképet, zsidót, drótos tótot, ispánt, urasági hajdut, vármegyei huszárt, iskolamestert, ismert alakot akart faragni: a festő mindig eltalálta azt a két vagy három fővonalat, mely az egyik arczot a másiktól biztosan megkülönbözteti. Ebben Deák még se volt oly találékony. Lajos öcscsével azután is szorgalmasan faragtak, de a mikor nem volt kielégitő az eredmény, gyakran felsóhajtott:
– Szegény Gyuri, ha itt lehetett volna!
Ismeretes, hogy a hölgyek nemcsak Klára néni megrajzolt piros tojásai után, hanem Deák apró ajándékai után is vágyakoztak. Készült is e czélra sok faragvány. Papirvágó, levélnyomó, körte, fürtös berkenye, dió, kinyilt mandulaszem, vadgesztenye kütyüstől, csermakk, tölgymakk, piskóta, kis fa-lakat, siró baba kis ujjnyi, apró papucs, kulcs s több efféle. Zalában ma is őriznek egy csomót a jobb családok.
– Ezt még Deák Ferencz faragta.
A férfiak, a kik megérdemelték, rendszerint botot kaptak emlékül. Nagy ritkán sajátkezü névirásának hiven hasonló mását is ráfaragta Deák a készités évével együtt. Gyakrabban a D. és F. betüket.
A botok somfából készültek, hogy szilárdak legyenek, könnyen ne törjenek. A botoknak való fát meghámozták, kisimitották és eleven lángon tarkára szinezték. A fogantékra jött a faragvány. Rendszerint az erős tollkésnek közepén kettétört pengéje volt a faragó és véső szerszám. De a somfa bütyke vagy zalaiasan: bötke roppant kemény. Csaknem olyan mint a kő. Ehhez gyakran használt apró vésőt, kalapácsot.
Az ajándékok szétosztása gyakran ebéd utánra maradt.
Deák a nagy ebédeket nem szokta végigenni. Csodálatosan mértékletes volt az evésben, kivált Antal bátyjának halála után. Becsinált-féle, egy darab sült, valami főzelék, ritkán tészta: ebből állott ebédje. Naponként csak egyszer evett Puszta-Szent-Lászlón is. A paradicsomos csirkét különösen kedvelte. Gyümölcsből evett. A szőlőt nagyon szerette. Ebből még reggelenként is elköltött két-három fürtöt.
Sietett minél előbb szivarra gyujtani.
VI.
(Deák magányba vonul. – A főpapot és udvari embert ország élén nem szerette. – Puhitják. – Somssich látogatása. – A „vastag ur“. – Gróf Mikó Imre, báró Wenckheim és báró Kemény Ferencz látogatása. – Tisza Kálmán és Nyáry Pál Puszta-Szent-Lászlón. – A Beleznay grófok rettenetes története. – Az utolsó Beleznay nevelése. – Egyéb látogatások. – A király Deák tanácsát kéri Königgrätz után. – Pulszky Ferencz.)
Deák kehidai tanyáját nemzeti kegyelet övezte, mig Deák ott lakott. Puszta-Szent-Lászlón a világ szemében maga is vendég volt. Az önkényuralom szomoru éveiben oda nem sokan zarándokoltak Deákhoz ezelőtt félszázaddal.
Legalább nem annyian, mint 1861 után.
Sajátságos oka volt ennek.
Deák már 1843 óta gyakran kedvetlen volt, ha az ország közügyeire gondolt. Néha mintha megunta volna a nyilvános szereplést. Mintha undor lepte volna meg, ha a közügyekkel s a vezető férfiakkal kellett foglalkoznia. A közvélemény támogatásában s dicső emlékü barátainak ragaszkodásában nagy hatalommal rendelkezett ugyan, de az ország sorsa még se ugy alakult, a hogy ő óhajtotta, a hogy ő akarta. Volt hát oka rá, hogy időnkint elkedvetlenedjék.
Ilyenkor aztán lelke fölött ős szerénysége lett urrá. Törekedett a hir nélkül való magánélet árnyékába vonulni. Erős kötelességérzete is alig tudta felszinen tartani.
Az önkényuralom éveiben végre visszavonulhatott. A bécsi kormány ugyan szivesen bizott volna rá fontos állami dolgokat, de ő e kormánynyal még érintkezni se akart. Pesten a téli évszakon át s a hidegebb hónapokban, a mikor ott lakott, szorgalmasan fölkeresték ugyan rokonai s barátai, a kik fölkereshették, de köztevékenységre alig nyilt alkalom. Azután megfogyatkozott a benső barátok száma is. Wesselényi, Vörösmarty meghalt; Csányi, Batthyányi bitón végezték életüket; Széchenyi bolondok házában, Bónis börtönben, Beöthy Ödön számkivetésben, Zádor György Bécsben. Csak Kemény Zsigmond és Eötvös József, Klauzál és Szalay és Csengery voltak régibb barátai közül közelében. A közügyek körül legfölebb irodalmi dolgokról lehetett eszmét cserélni.
Tiz év folyt le a nélkül, hogy Deák az ország dolgába befolyhatott volna.
Lehetett valaha ily tiz év?
Volt. 1850-től 1860-ig. A nemzet mégis élt. Vagy meghuzódva az önkényü hatalom rideg parancsa alatt vagy bujdosó vezéreinek forradalmi szenvedélyeit titkon ápolgatva.
Deák neve tiz év alatt alig fordul elő a hirlapokban. Hogy hatalomhoz jusson: senki se hitte; – hogy ő legyen a nemzet vezére, hogy ő hozzon törvényeket, ő alkosson kormányokat: erre kevesen gondoltak. Ha meglesz a nagy fordulat: vagy a forradalom férfiai vagy a konzervativ urak kerekednek felül. Deák nem. Ő örökre elmult korszak emléke marad. Bölcs, de nem hatalmas többé.
Az ily férfiu közelébe nem sietnek se az élni és boldogulni akarók, se a lázas tevékenység emberei, se a számitó férfiak. Csupán a régi barátok és a történelmi érzékü lángoló lelkek. De ezek közül kevés születik, amazok pedig naponkint fogynak.
Most már ötven év mulva nehéz volna kinyomozni, hogy az országos férfiak közül kik keresték föl Deákot a puszta-szent-lászlói gesztenyefák alatt. Klára urasszony negyvenöt éve halt meg; jó férje, a puszta-szent-lászlói uraság harminczöt éve, maga Deák huszonnyolcz éve. Egyik se vezetett naplót. Csak Söjtörön élnek még, a kik emlékezhetnének. De hiszen ez is szomszéd falu, az öregebbek itt is elhunytak már s idegen nevekre s évszámokra itt se biztos az emlékezés.
A mikor alkotmányos élet kezdődött vagy volt folyamatban, Deák lakását csaknem közintézeti helyiségnek tekintették a közügyek vezetőférfiai. Sőt azok is, a kik csak ugy gondolták, hogy ők is vezetőférfiak. S leginkább azok, a kik az uj idő kezdetén és folyamán szerephez és álláshoz akartak jutni. A lakás ajtajának kilincsét egyik kéz a másiknak adta át. Egész hónapok teltek el gyakran, a mikor Deák szobája olyan volt, mint a telekkönyvi hivatal. Iktató könyvet nem vezettek, rovatos iveket nem irkafirkáltak, de azért a szoba mindig tele volt emberrel, a kik kérdésekkel és tanácsokért jöttek, de a kik egyuttal ezerféle tanácscsal is jöttek.
Azt a fél esztendőt, mely az 1861-iki országgyülés megnyitását megelőzte, Deák Pesten töltötte az Angol Királyné szállóbeli lakásában. Zala-szent-lászlói magányát tehát ez az országgyülés nem zavarhatta. Másként történt az 1865-iki országgyülés előtt.
Akkor már az 1861-iki tapasztalatok után Bécsben is tudták s itthon is, hogy a nemzet Deákot fogadta el vezérének; a ki hát a nemzettel számolni akar, Deákot az ki nem kerülheti.
Mailáth Györgyöt 1865. évi junius 8-án nevezte ki a király főkorlátnokká. Azután báró Sennyey Pál lett csakhamar főtárnokmester. Ezzel kezdődött az uj korszak.
E férfiak állásfoglalása két dolgot jelentett. Az egyik az, hogy az 1848-iki törvények helyreállitásáról alig lehet szó. A másik pedig, hogy az ország kormányzását ép ugy, mint 1848 előtt, a konzervativ urak, mágnások és főpapok akarják kezükbe venni.
Deák nézetét mindenki ismerte.
Ő konzervativ mágnást és főpapot, a régi korszak udvari embereit az ország élén nem szenvedhette. Főleg ezek okozták az ő erős meggyőződése szerint az elmult háromszáz év nemzeti szenvedéseit. S ezeket okolta nagy részben azért az összeesküvésért is, melyet az uralkodócsalád 1848 előtt s 1848-ban Magyarország ellen szitott és szervezett.
Másrészről pedig magánuton is százszor kijelentette, hogy koronázás, királyi eskü és hitlevél nélkül nincs törvényes és alkotmányos király, az 1848-iki törvények elismerése és végrehajtása nélkül pedig nincs alkotmány és nincs kibékülés.
Mit csináljanak hát a konzervativ urak?
Vagy elfogadják Deák nézetét, csakhogy akkor rájuk semmi szükség. Az ország élére Deák emberei állanak, ők pedig térjenek vissza a magányba és a feledésbe.
Vagy Deákot beleszoritják az ellenzékbe, mint volt 1833-tól 1848-ig. Csakhogy nehéz dolog alkotmánynak nevezni oly állapotot, a mikor Deák mögött áll a nemzet s a parlament nagy többsége, a kormányt még se az ő emberei vezetik, hanem a bécsi udvar kegyeltjei.
Vagy pedig minden kisérletet és szelid erőszakot elkövetnek arra, hogy Deákot a maguk nézetének megnyerjék legalább annyira, hogy Deák ne ellenezze az átmeneti konzervativ kormány alakulását.
A három közül ez utolsót választották.
Igy indult meg a bucsujárás Deákhoz. A puszta-szent-lászlói urilak igy fogadhatott falai közt oly látogatókat, a milyenek se azelőtt, se azóta ott meg nem fordultak és ezentul soha meg nem fordulnak.
Klára urasszony nem élt már. Hatodik éve ott porladt a temetőben. Hires asztalai nem görnyedtek többé az izletes magyar ételek sulya alatt. De azért volt, a ki az éléskamrára ügyeljen s a konyhát vezesse. Még mindig a régi vendégszerető ház volt az urilak az öregedő urasággal s világhirü vendégével.
Julius utolsó hetében Deák Balaton-Füredre ment felejtkezni s a fürdőt használni. Zala neves férfiai közül már többen voltak ott s volt egy-két országos közférfiu is. Nem hajón ment Deák, nehogy ágyuszóval, lobogó diszszel fogadják s ünnepi szónoklatokkal untassák. Kocsin jött feltünés nélkül. Sőt az udvarlására siető igazgatót, a jó öreg Écsyt még arra is megkérte, hogy a zenekar üdvözlő zenéje is maradjon el.
Semmi sincs, a minek örülni és ujjongani lehessen. A zajos és tömeges ünnepeltetést pedig épen nem szerette.
Az országos férfiak közül legelőször Somssich Pál kereste föl. Mintha csak Somogyból, birtokáról véletlenül jött volna a fürdőhelyre. Pedig küldve jött.
Régi, legénykori ismerőse Deáknak. Remek és magyar miveltségü férfiu erős elmével s jeles szónoki tehetséggel. Jól tudott irni is. De a konzervativ tábor embere 1848 előtt is és most is. Ügyes, ravasz, kitartó és bátor. Később ugyan őszintén Deák pártjához csatlakozott, de csak akkor, a mikor Deák a konzervativ pártot szétverte s a parlamentből kiszoritotta. Deák azonban sohase melegedett fel iránta tökéletesen. Jól tudom. Én is ültem vele együtt a törvényhozásban s Deák kétszer is nyilatkozott róla előttem.
Somssich azért jött, hogy Deák nézetét a kibontakozás nehéz kérdéseiről megtudja s a vezető konzervativ államférfiak iránti érzületét kipuhatolja. S azután Mailáthnak és Sennyeynek jelentést tegyen.
Deák bizony nem titkolódzott előtte. Már csak azért se, mert tudta, hogy Somssich alkorlátnokságra – vicekanczellárnak – van kijelölve, tehát Mailáth jobb keze lesz.
Somssichnak e látogatásáról Mailáth-hoz intézett levelében van megörökitve az a név, melyen a konzervativek Deákot mintegy gunyosan maguk között nevezték. Bizony ők csak vastag urnak nevezték.
»Vastag ur.«
Sehogyse megtisztelő szó. Különös kegyeletet semmikép se jelent. Talán inkább kicsinylést s némi gunyt is. Czélzás ez Deák vállas, zömök termetére s kövér, vastag derekára. Igazi mágnások közt az ily termet nem divatos. Waldstein János grófon Széchenyi benső barátján és Zichy Manó grófon kivül nem is igen emlékszem, hogy az országos nevü mágnások közt oly zömök, terebélyes testalkat lett volna, mint Deáké. Wesselényi Miklós báró hasonlitott hozzá, de a magyarországi habsburgi mágnások őt már inkább erdélyi mágnásnak, nem közülök valónak tekintették.
Deák mellékneve 1839 óta ez volt: »a haza bölcse«. Később 1848 óta bizalmas körökben csak »öreg ur«-nak nevezték. Kedves szó mind a kettő. Az »öreg ur« talán kedvesebb, mint a »haza bölcse«. Az »öreg« szó, a mint népünk használja, gyakran nem az életkor nagyságát jelenti, hanem a nagyobb erőt, nagyobb hatalmat, nagyobb sulyt jelzi. Az öreg Isten, öreg fejsze, öreg biró, öreg béres, öreg ur szólásokat igy kell érteni.
Később, az 1867-iki kiegyezés után a vastag ur jelzés a konzervativok közt is kiment a divatból, hiszen ők maguk is kimentek a divatból. A mikor már Ferencz József király is használni kezdte az »öreg ur« s németül az »alter Herr« szólást, akkor már észre tértek az öregebb mágnás urak is.
Egy nappal előbb vagy utóbb, szintén augusztus 4-ike körül felkereste Deákot Füreden gróf Mikó Imre is.
Mikót Deák az 1848 előtti időkből nem ismerte, vagy legalább vele semmi közelebbi érintkezésben nem volt. Először az 1855-ik év végén érintkezett vele levélben. Mikó nem tartozott Wesselényi Miklós táborához, őt is konzervativnak tartották, még pedig erdélyi értelemben. Az önkényuralom azonban felnyitotta szemeit s a tőlünk ujra elszakitott Erdélynek ő lett egyik legelső s legünnepeltebb vezérférfia. Megalapitotta nagy áldozattal az erdélyi Nemzeti Muzeumot. Élére állt összes nemzeti és közművelődési törekvéseinknek Erdélyben. Erdély Széchenyiének nevezték el és pedig nem méltatlanul. A mikor Kemény Ferencz bárót az alkotmányos élet derengésekor Erdély főkorlátnokává kinevezték, Mikó is buzgón közreműködött abban, hogy a törvényesen alkotmányos állapotok utjából az akadályokat el lehessen háritani. Később a Deák által alkotott és támogatott első kormányban, gróf Andrássy Gyula kabinetében ő is tárczát vállalt.
Deák, a mikor a Vörösmarty árvák gyámjává és gondnokává lett, levélben fordult hozzá, hogy az árvák számára a nemzeti adomány ügyét Erdélyben vegye kezébe. Mikó nagy buzgósággal felelt meg a felhivásnak. Ettől kezdve közte és Deák közt benső nemes barátság fejlődött ki. Mikó méltó volt Deák barátságára.
Mailáthék és báró Kemény Ferenczék felkérésére igy kereste fel Mikó Deákot. Deák teljes nyiltsággal megmondta neki is nézetét. Külön erdélyi országgyülés nem lehet. 1848 óta Erdély Magyarországba van bekebelezve, az unió szent, Erdélyből is csak a választókerületek utján lehet Pestre az országgyülésbe követeket küldeni, másként nem.
Alig távozott Füredről Somssich és Mikó: jött báró Wenckheim Béla. Ő Deák pártjához tartozott 1848 előtt is. Deák kedvelte hű ragaszkodásáért. Az első miniszteriumban a belügyi tárczát vette kezébe. Őt egyenesen Mailáth és Sennyey kérte meg, hogy Deákot keresse fel, nézetét puhatolja ki s Deák netaláni szigoru felfogását kisértse meg enyhiteni.
Végül Szent István király napján, augusztus 20-án Füredre jött báró Kemény Ferencz maga is. Az erdélyi kérdés igen nehéz volt. Az erdélyi követek nélkül nincs kiegészitett országgyülés. Csonka országgyülés pedig nem koronázhat, ki nem egyezhet. Az 1848-at szentül meg kell tartani. Bécsben pedig épen csak ezt nem akarták. Azért jártak hát Deák nyakára, hogy ő javasoljon valami kibonyolódást.
– Meg kell tartani a törvényt!
Deák minden fejtegetésének ez volt utolsó szava.
Deák mindenkivel szemben előzékeny volt. A nagy nemzeti ügy fontossága is ugy hozta magával. De a sok kisérlet és kérdezősködés utóbb mégis izgatta kissé. Báró Bánffy Albert is fölkereste néhányad magával. Bánffy maga beszélte nekem, hogy Deák őket már egyenesen összeszidta.
– Nézzétek meg az 1848-iki törvényeket, magatok is rájöhettek, mit tegyetek.
Végre megunta a sok tanácskozást ott a fürdőhelyen. Nem arra való a fürdőhely. Összecsomagolt, fölkerekedett s visszament Puszta-Szent-Lászlóra. Oda nem vezet se hajó, se vasut; ott félig-meddig kivül van a világon, ott nem zaklatják.
Csalódott. Sőt vederből-csöbörbe jutott. Ott hajszolták még meg igazán.
Mindjárt szeptember 8-án meglátogatta Tisza Kálmán.
Tisza Teleki László gróf halála után az 1861-iki országgyülésen a határozati párt vezére lett. E párt volt többségben s vele szemben Deák a kisebbséget, az ugynevezett felirati pártot vezette. Igaz, hogy a mikor kenyértörésre került a sor, saját többsége elől a határozati párt megfutamodott s igy az országgyülés sikere vagy sikertelensége iránt való felelősség látszólag Deák nyakára tekeredett.
De utóbb Deák mellé állt a valódi többség is. És pedig annyira, hogy az 1865-iki országgyülésre a követek kilencz-tized részét Deák nevével választották meg. Tisza ezt igen jól látta. Deák mögé állani nem akart. Ösztöne, egyénisége arra birta, hogy Deák ellenese vagy utóbb ellenzéke legyen, de Kossuth-párti még se legyen. Tisza bizony ily helyzetben szükségesnek látta, hogy Deák nézete iránt jó eleve tájékozódjék.
Ez volt oka a puszta-szent-lászlói látogatásnak.
Én ugy tudom, volt még másik mellékes, noha elég érdekes oka is.
Megtudni, vajjon Deák kiengesztelhető-e Ghyczy Kálmán iránt.
Deák nem szerette Ghyczyt, sőt eléggé nem is becsülte. Ezt ugyan külsőleg nem igen vették észre az emberek, de én igen jól tudom, mert magától Deáktól tudom. Idegenkedésének valódi okait talán másutt fogom előadni, itt csak annyit jegyzek meg, hogy az irányadó férfiak már suttogtak arról, hogy Deák az uj országgyülésen Ghyczyt nem fogadja el a parlament elnökének. Ez kedvetlenné tette Ghyczyt. A mult 1861-iki országgyülésen ő volt az elnök, elnöksége ellen nem is volt kifogása s ime, most mégis kibukik az elnökségből.
Ha Deák elfogadja Ghyczyt: ez valószinüleg nyomban az ő pártjához csatlakozik. Ha el nem fogadja: Tiszáékhoz áll. Igy látta mindenki.
Deák mégse fogadta el. Inkább megbarátkozott azzal a kellemetlenséggel, hogy elveszti és az ellenzékbe kergeti Ghyczyt.
Hiába: nem szerette őt. Ghyczy se 1848 előtt, se 1861-ben nem tartozott az ő pártjához. Azonkivül Deák ingadozónak s megbizhatatlannak tartotta az elnöki székben. Az országgyülés esetleg koronázó és kiegyező országgyülés lesz, az elnöki székben tehát oly férfiunak kell ülni, a ki szivvel-lélekkel Deák embere. Igy lett elnöke az öreg Szent-Iványi Károly, Deák régi barátja.
Tisza Kálmán tehát azért is ment Puszta-Szent-Lászlóra, hogy ott Deákkal bizalmasan Ghyczyről is beszéljen s ha lehet Ghyczy iránt kiengesztelje. Nagy előnye lesz ugyan Tiszának, ha Ghyczy hozzá csatlakozik, de magára és pártjára mégis nagyobb előnyt látott abban, ha Ghyczy lesz az elnök.
Alig ment el Tisza, egy-két nap mulva Puszta-Szent-Lászlóra érkezett Nyáry Pál, a kit Jókai a vasembernek, rendithetetlennek nevezett el.
Érdekes történelmi alak. Élete, halála különös és megrenditő. Jellemének, sőt még tehetségének is sok részlete egészen egyezik Deákkal. Sok részlete azonban természetesen nem egyezik. Mégis Deák másának lehet tekinteni, de egészen nyers állapotban. Történelmünknek hézaga támadna, ha alakját s történeti cselekményeit alkalmas irói tehetség nagy gonddal és szeretettel meg nem örökitené.
Nyáry Pál a kiegyezés eshetőségeiről óhajtotta Deák nézetét ismerni. De talán még inkább arról, hogy a vármegyéket visszaállitsák-e és minő hatáskörrel s hogy a felelős kormányzatot miként egyeztessék össze a vármegyével.
Óriási kérdések voltak ezek egykor. S ha egészséges lesz a nemzet alkotmányos élete: fölmerülnek egykor még ezen túl is. A mai nemzedék lelke sokkal bágyadtabb, semhogy e kérdésekkel megbirkózhatnék.
Ekkor beszélte el Nyáry Deáknak a Beleznay grófok rettenetes tragédiáit. Nyáry ismerte a grófokat személyesen is s ismerte ügyeiket, mint szomszédbirtokos közvetlenül is, de a peres iratokból is. Egész délután s még fél éjszakán át is folyt ezekről a beszélgetés. Deák figyelmét nagyon lekötötte a beszélgetés.
Érdekes, miként tértek rá a Beleznay ügyekre.
Arról volt szó, hogy Deák mennyit ás-vés, fur-farag, kerekit. Nyáry Pál csodálkozott e fölött.
– Sohase csodálkozzál e fölött, Pali. Nekem ez orvosságom. Közdolgok, magándolgok gyakran fölháboritanak. A furás-faragás, kerekités megnyugtatja, lecsillapitja a lelket.
Ezt mondta Deák. A kerekités alatt az esztergályozást értették abban az időben.
Nyáry azt felelte:
– Nem vagyok meggyőződve az efféle kézimunka lélekcsillapitó természetéről. A fiatal Beleznay gróf élete sehogyse igazolja e felfogást.
S elmondta a következő esetet:
A mikor a lefejezett gróf fia agyonlőtte a szolgabirót, a ki pedig tiszti megbizásban volt nála, akkor fia, a most is élő kis gróf talán öt-hat éves gyermek volt. Szép, pufók, erős, egészséges gyermek.
Mindenki ismerte már a Beleznay grófok vad, szilaj természetét, a bajorpusztitó hires tábornoktól kezdve a szolgabiró gyilkosáig, de azért mégis közbeszéd tárgya volt a szomoru eset. Hiszen a gróf apját is apagyilkosság miatt fejezték le. S ime, fia mégis csaknem olyan borzasztó cselekményt követett el.
Naponkénti beszéd tárgya volt ez az eset a budai várban, a nádorispán udvarában is.
Mi hát az oka annak, hogy ily kiváló főuri családot annyira üldöz a végzet?
A vér. Az öröklés. A szelidithetlen vad természet. A fékezhetetlen szilaj indulat. A mely apáról-fiura száll harmad és negyediziglen s talán mindaddig, mig a nemzetség ki nem hal.
Ez volt az általános vélemény.
Dorottya főherczegasszony, a nádorispán felesége másként vélekedett.
Ő azt mondta: a nevelésben van a hiba és a környezetben. Rosszul nevelték a grófokat s a szilaj magyarok társaságában könnyen elvadultak. Ám adják ő neki a kis öt-hat éves gyermeket, majd ő fölneveli, a magyar környezetből kiszabaditja s majd ő megmutatja, hogy szelid, jó ember lesz belőle.
József főherczeg nádorispán szaván fogta feleségét. A kis grófnak ugy is kellett a gyámság, neveléséről ugy is kellett gondoskodni, a főherczegi udvar nem is keriti költségbe a nevelést, mindenképen czélszerü, ha a vármegye elfogadja Dorottya főherczegasszony ajánlatát. Tetszett az eszme Dubraviczky Simonnak, az alispánnak; tetszett Szentkirályi Móricznak és Nyáry Pálnak, a vármegye vezérembereinek is. A kis grófi gyermek Dorottya kezére és gondjaira került.
Nosza, tegyünk hát kisérletet.
A főherczegasszony a legtudósabb és legeszesebb német pedagógusoktól kért tanácsot. Ezek, mint afféle szakértők, természetesen egyetértettek a fönséges gyámanyával. A kis grófot ki kell szabaditani a nyers magyarok közül, el kell küldeni Drezdába, németté és tudóssá kell nevelni s különösen meg kell tanitani az esztergályos mesterségre. Furjon-faragjon, kerekitsen, gömbölyitsen: ember lesz belőle.
Igy történt.
Mire a kis gróf tizennégy-tizenöt éves lett: tökéletes németté lett s egy szót sem tudott már magyarul. Belevertek annyi tudományt, ugy füstölt tőle a feje, mint a kémény. Az esztergályos mesterséget is tökéletesen megtanulta. Annyi orsót, rokkakereket, tálczát, tintatartót, butordiszletet kerekitett és gömbölyitett, hogy tele lett vele egy raktár.
Szóval: tökéletesen sikerült minden.
Azonban magyar gróf fiu még se lehet esztergályosmester. A kire tizezer hold föld néz Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyékben: az már még se válthat munkakönyvet, még se köthet bugyrot a hátára s még se mehet városról-városra, szállóról-szállóra nyavalyogni, kéregetni, műhely után esenkedni, mint valami mezitlábas, foltos nadrágu, éhenkórász vándorlólegény.
Hozzá méltó pálya kell a magyar gróf fiunak, ha mindjárt német tudós is, kitanult esztergályos is. Mi lehetne pedig hozzá méltóbb, mint a hatalmas és dicső bécsi császári udvarnál való alkalmazás? Oda beteszik udvari apródnak, lassanként megnő, megszépül, megerősödik; vivni, lovagolni, katonáskodni megtanul; sorsát fölviszi magasra neve, gyámanyja és a jó szerencse; valami előkelő udvari hölgy, grófi vagy herczegi kisasszony beleszeret és igy tovább gyorsan, dicsőn mindig előbbre.
Valóban özönével ontá rá áldását az égnek kegyelme. Neve nagy, ősapja hires tábornok, diadalmas ellenségverő, személye érdekes, öregapja is gyilkos volt, apja is; apja most is vasat hord lábain s naponkint söpri a vármegyeház udvarát; nevelése jó, alakja délczeg, erős, mint a bika, otthon uradalmai, itt a legmagasabb figyelem kiséri, maga a fiatal császár Ferencz József is ismeri és kegyelmében tartja. Még magyarul is ujra megtanult. Az udvari istállók körül rá akadt egy-két kiszolgált huszárra, azok ujra belehozták ősei nyelvébe.
Lehet-e ennél szebb pálya, boldogabb élet, biztosabb jövő?
Lehet-e vagy nem lehet: a fölött az ifju grót nem sokat tünődött. Hanem, a mikor tizenkilencz éves lett, egyik barátjába ott a császári udvarnál beleveszett, annak a fejét beszaggatta, földhöz vágott kardot, diszes egyenruhát, fényes jövendőt s ugy ott hagyta azt a fényes és hatalmas császári udvart, azt se mondta, hogy befellegzett.
Elszökött.
Hogy hamarosan meg ne találják, hazament Magyarországba. Mezőszentgyörgyön, Veszprém vármegyében lakott anyai nagybátyja, annál keresett és talált menedéket. Azzal is összeveszett két hét alatt. Haragjában puskát ragadt s rá lövöldözött saját nagybátyjára, csak az isten őrizte, hogy agyon nem lövöldözte.
Nos hát a sok német tudománynak, furás-faragásnak ez lett a vége. Szegény gyámanyja, Dorottya főherczegasszony elájult volna, ha mindezt igazán megtudja.
Bizony a vér, a vér! Sohase lesz a párduczból mopszli.
Deák nagyokat nevetett, Oszterhuber József még a hasát is fogta, ugy nevetett Nyáry Pál elbeszélésén. Igy jött azután a sor a nagy tragédiák elmesélésére is.
De még Nyáry Pállal se végződhettek el a nagy tanácskozások.
Báró Sennyey Pál főtárnokmesternek volt valami megbizása apósa, báró Fiáth Ferencz részére. Báró Fiáth Veszprém vármegye főispánja lett. Deáktól kellett tanácsot kérni: miként kezdődjék a vármegye élete, hogy azután a szerint igazodjanak a többi vármegyék is. Báró Fiáth Késmárky Józsefet, későbbi alispánt küldte Deákhoz tanácsért. Igy tett a többi szomszéd vármegye, Zala, Somogy, Vas vezető emberei egymásnak adták Puszta-Szent-Lászlón az ajtókilincset.
Egyszer fényes fogat kanyarodik be a kapun s robog el a hires vadgesztenyefák előtt. Négy fekete a kocsi előtt, ezüstre a szerszám, nagy rózsás kürtőkalap a kocsis fején, ezüst paszomántos, ragyogó öltönyü inas a bakon.
Vajjon ki lehetett?
Sohase szokott ilyes kocsi járni Puszta-Szent-Lászlón. A kis falu népe összefut a kapu előtt. Talán csak maga a császár jött a »tekintetes« urat meglátogatni.
No, nem épen maga a császár, de mégis a főkorlátnok, a hatalmas Mailáth György. Gróf Festetich György kocsiján jött Molnáriból.
Szeptember 21-ikén történt ez a látogatás. Száz mende-monda lett belőle Zalában. Pedig a főkorlátnok is csak azért jött, hogy Deák jó tanácsát s egyelőre legalább sok mindenféle dologra kegyes elnézését kikérje.
Még két látogatást kell felemlitenem.
Az egyik a königgrätzi csata után történt.
A császár seregeit szétverték, mint a polyvát. Jött a diadalmas ellenség Bécs ellen, mint a felhő. Egyes ellenséges csapatok már Pozsony körül Magyarország határainak közelében száguldoztak. Fönt a Kárpátoknál Klapka György hozta az ország felszabaditására légióit. Magát a császárt gyülölködő szavakkal kisérték uton-utfélén Bécs polgárai. Ugy látszott, mintha felbomlott volna minden.
A császárnak az jutott eszébe: most érne már sokat a jó tanács. Hol van Deák Ferencz? Senki sincs más, a kinek bölcseségében ugy meg lehet bizni.
1866. évi julius 17-én, késő esti órák egyikén ért oda Bécsből az udvari futár a császár nagy pecsétes levelével. Az ispán, a jó öreg Szabó Antal háta borsódzásával emlékszik ma is ez éjszakára. Sötét volt, esett az eső, fujt a szél. Hideg is volt, elbujt mindenki. Az uraságok rég nyugalomra tértek már s aludtak mélyen, nyugodtan. A »tekintetes« ur is rég eloltotta már gyertyáját. Bizonyára ő is aludt.