LEKÜZDÖTT SZENVEDÉS.
Pestbuda fölött sűrü felhőtömeg fátyolozá az eget, s mintha tengert karolt volna magához, oly nehéz cseppekben özönlött az eső; a gyéren aggatott lámpák kétes világot árasztának szük körükben, az utczák népetlenek valának, pedig az esti kilencz óra még nem hangzék el, s azt lehete hinni, hogy egész város mély álomba szenderült, ha az ablakfüggönyökön áttörő gyenge fény nem bizonyitja, hogy a kietlen őszi est zivatara elől mindenki barátságos hajlokába vonult.
A Terézkülváros egyik elhagyatott utczájában egy bérkocsi ázott. Nem messze tőle két egyén, szorosan esernyő alá rejtőzve suttogott, fölöttük történetesen egy lámpa pislogott, melynek segitségével az egyikben aszott nőre, a másikban divatos uracsra lehete ismerni.
– Lépteket hallok, – mond a nő az ifju köpenyét megrántva, s mindketten falhoz vonultak. E perczben férfialak közelite hozzájok, s a gyanus személyzetet megpillantván, észrevétlenül lopódzott egy közel kapu alá az előtte rejtélyeseket kihallgatandó.
– Ugy, ugy, – folytatá az ifju félbeszakitott beszédét – Sára lelkem! számitásom nem csalhat.
– Hej téns ur! – sopánkodék a nő – e kisérletben sokat veszélyeztetek.
– Ugyan mit? a Bőgőzy család kegyét? aranyokon vásárlom meg.
– De ha tényen kapatva igazság elé állittatom.
– Ne szabadkozzék oly soká, itt van 20 arany felpénzül, ha Jankát elhozza, kétannyit adok, s ha vállalatunkban baj éri, pártfogásomra számithat. No azt hiszem ezzel beérheti, most pedig ne pazarolja az időt, hanem lásson dologhoz.
– No hát Isten nevében – fejezé be a bérkocsira vánszorgó nő. – Egy percz mulva az ifju egyedül állott.
Több ifju hölgy s gyermek vidoran mosolygó arczczal ült teritett asztal körül, s ártatlan enyelgés, jó kedély füszerezé az egyszerü estelit; rejtély, elmés mondat a barátságos társaságot gyakran hangosb kaczajra inditá, s ilyenkor az elnöklő korosabb hölgy illedelem korlátiba utasítá a kis pajzánkodókat. Itt egy magánintézet növendékeit látjuk, aggodalom, bú és fájdalom nélkül, izletes vacsora mellett egészséges étvágygyal.
Már hálaima zengett le a tiszta ajkakról, midőn a szobalány azon tudósitással jött be, hogy Janka kisasszony kerestetik.
Egy alig 16 évet haladott delitermetü igen-igen szép leányka lebege végig a teremen; kiváncsi társnői közől néhányan utána lejtettek. Kevés idő mulva Janka visszatért; arczán öröm s ijedtség nemét, a zavart bizonytalanságnak láttatá.
– Nos – mi hir? – kérdé a nevelőné.
– Elíz kisasszony! – mond Janka örömmel – kedves mamám megérkezett; de – folytatá könycseppet morzsolva szét emlényszemében – roszul van.
– Megtörte kissé az utazás.
– Engem magához kiván.
– De e nedves, hideg időben.
– Sára, a házgondviselőné mondá, – ő jött ide.
– Én nem tagadhatom meg anyád kérését, ámbár megvallom, nincs kedvem téged éj idején elbocsátani. Na, de ha jó anyád szeretne látni, siess. – Ezzel a szép lányka derült homlokára nyomá ajkit nemével az anyai szeretetnek.
Janka köpenyt vőn, s futtában társnéit sorba csókolván, nyilsebességgel szaladt le a lépcsőkön. Sára már a bérkocsiban várt, midőn Janka annak ajtaját szelesen becsapva, bizalmasan ült a különben igen fecsegő, de most hallgatag Sára mellé.
– Sára! ön ma oly különös előttem, oly gondolkozó, mond hosszu szünet után a kecses leányka.
Sára közönyös mosolyt erőltetett redős ajkira. Szóljon – folytatá agállyal Janka – tán veszélyben forog anyám.
– Dehogy viszonzá a fölszólitott – legfölebb kis főfájása van.
– Atyám is megjött?
– Nem.
– Bátyám tudja már anyám ittlétét?
– Alig hiszem. – Itt a társalgás megszakadt, mert Janka kérdéseire száraz feleleteket kapván, unta tovább is ostromolni társnéját, de mindemellett igen türelmetlennek látszék.
– Mikor érkezett anyám? – kérdé hosszu szün után Janka.
– Félóra előtt. – Lőn a válasz, s a beszélgetés ismét megszakadt.
Végre a kocsi megállapodék, ajtaja felnyilt, s az angyalszelid szüz dobogó kebellel pattant ki belőle, kedves anyja ölelésére sietve; de mennyire meg lőn lepetve, midőn egészen ismeretlen helyen találta magát; saját szemeinek sem akart hinni, az uralkodó sötétségben keresvén tévedést; de minden erölködése daczára is képtelen volt magát tájékozni.
– Az Istenért hol vagyunk? – kérdé a még mindig ülésén veszteglő Sárától.
– Igen jó helyen – viszonzá a homályból egy férfihang.
A kocsis előre megfizetett szerepét jól betanulván, a gyeplőt megrángatá, és tova haladt átkozott terhével – Sárával.
Janka egy sikoltással utána akart futni, de férfikéz tartá vissza, s e pillanatban ezer alakban ezer rém lézengett előtte; hangja elakadt, s ájulás környezé.
– Mit remegsz angyali gyermek? – hisz bátorságban vagy, biztatá az ifju a gyöngélkedőt.
– A mennyire – riada egy dörgő férfihang – gazember keze között lenni bátorságos – s izmos kéz ragadá galléron azon ifjut, kit Sárával oly meghitten láttunk tanakodni. Egy kanyarítás, s a párisi köpeny, nemes tulajdonosával együtt sárban fetrengett.
– Ördög és pokol! kém! – orditá a földhöz sujtott, – ezért véres elégtételt fogsz adni.
– Neked? bitófát süttetnék homlokodra, ha tehetném; neked a becsületrablónak, az erkölcstolvajnak? hordd el magad, különben féregként tiporlak össze, s hogy most többet nem kaptál, köszönd e szegény hölgy ijedtségének.
A kalandor nem mondatá magának másodszor az elutasitó szót, hanem sáros kezét görcsösen ökölre szoritván, homlokára sujtott, s boszút lihegve rohant el.
Az idegen Jankához fordult, ki reszketve függött karján.
– Kisasszony! – szólitá – hová vezessem?
Janka akadozva rebegé ki szállását, s karöltve elindultak. Hosszú csend után a hölgy elvesztett öntudatát visszanyervén, mennyei édes hangon mondá:
– Uram! én önnek mondhatlan hálával tartozom ön éltemet menté meg.
– Nem nekem – viszonzá vezetője – a gondviselésnek, hogy engem ezen alávaló terv fölfedezéséhez vezérlett. Mit én tevék, az kötelesség volt.
– Oh uram! éltemben ma érzem először parányiságomat! Ön annyit tőn értem, s én nem tehetek önért semmit.
– Legyen nyugodt – mond az idegen, s köpönyét összébb vonva, Jankát is figyelmezteté, hogy magát hűlés ellen védné: a hölgy gyermekileg engedelmeskedék. Némán haladtak; a csöndet csak az ereszekről leomló vizroham zavará. Halt! – kiálta a férfi egy hazatérő bérkocsisra; ez ügyes fordulattal mellettök teremvén, további parancsra várt, az ismeretlen közlé vele Janka szállását, s a kétszeresen követelt díjt szó nélkül lefizetvén, a lyánkát kocsira segité.
– Szabad-e tudni mentőm nevét? – rebegé esdve a hölgy.
A férfi mellőzve a választ, hajtást parancsolt a kocsisnak, ki e szóra gépileg emelvén ostorát lovaira, elrobogott. Az ismeretlen kissé gondolkozék, mintha e kaland valami keserü érzelmet lázított volna föl kebelében; néhányat lépett, s ismét merengésbe sülyedt; azután olyat sohajtott, mintha sulyos tehertől szabadulván, megkönnyebült volna s elsietett.
A rózsatéren megfeszitett erővel rángatá egy lyányka a csengetyüt – nem sokára lábcsoszogás volt hallható, ezt zárnyikorgás követé, a kapu megnyilt s az ott pislogó lámpa gyönge sugárival Janka halavány arczára világita, ki sebesen szaladt föl a lépcsőkön, félelemmel tekintvén vissza, mintha rém követné; s néhány percz mulva hófehér karát nevelőnéje nyaka körül fonván, zokogva panaszlá el a vele történteket, itt szerető kebelben meleg részvétre talált. Szegény gyermek! ő sirt a nélkül, hogy tudta volna, a derék férfi minő botránykövet tiprott össze előtte. Azt hitte, halálra akarták hurczolni, és nem gondolhatá el, miért? ellenben a nevelőné tekintetéből ki lehete venni, mikép ő a dolgot eredeti szennyében látja ugyan, de azt az ártatlan növendék előtt elhallgatá, szilárdul eltökélvén magában, Sárát reggelre törvényhatóság kezébe adni, ki azonban elég jós szellemmel birván, még azon éjjel mindjárt a gaztény után elillant.
Janka lefekvék, gyöngéd tagjai remegtek, s a kellemetlen esemény csak most kezdé teljes hatását gyakorlani idegzetére, gyakran összeborzadt, vállán ama férfikéz súlyát érezvén; majd ismét élesre fent kést látott dobogó szive felé villogni, s minden nemeit az erőszakos halálnak átgondolván, félénken rejté gazdag fürtű fejecskéjét a takaró alá, majd ismét csontvázakat szemlélt sírjaikból kiemelkedni, fülét gyászmeneti hangok tölték el, mig lassan erejét veszítve elaludt.
Álma sem volt sokkal nyugalmasabb.
II.
P...i vendéglő éttereme a mindennapi szokás ellenére üres volt, s csak egy félreeső asztalnál ült néhány ifju méla csöndben, gyakran koczczantva poharaikat.
– Gazsi! mond az egyik – nem türhetem a teli poharat, valaha fenékig szoktad volt színi.
– Dejszen – viszonzá a megszólitott – most sem cselekszem máskép, s azonnal tettleg bizonyitá.
– Szinte azt hittem – folytatá az első – hogy hanyatlottál egykori borfogyasztó erődben.
– Soha – erősité Gazsi – vagy legalább halálos ágyamig nem.
– Igy szeretem a vig czimborát, te csak lelke maradsz a dőzsölő társaságnak, – dicséré az imént szóló – de, veté utána, a többiekhez intézve szavait – mit szuszogtok oly álmosan? Istenemre gyávaság! ennyi ember, s képtelen egy kis pezsgőt elfogyasztani. Poharat kézbe: éljenek a jó pajtások!
– Éljenek! – viszhangozák mindnyájan.
– Élj te is Feri barátom! – tevé utána egy szőke ifju, ki szavát eddig nem hallatá. – Ezt élénk mozgás követé, a poharak összecsengtek, a palaczkok tartalma fogyni kezdett, s a lankadt arczokon kedvsugár ömlött végig.
– A felköszöntés engem is illet – mond egy ujdon érkezett vendég.
– Mennykő! üdvezlé Gazsi a hivatlant, – te az ördöggel czimborálsz.
– Meglehet.
– De ugy van – erősité Gazsi – különben ily zivatarban födél alatt ülnél.
– Hát a kalandok hol maradnának?… Pinczér! vizet – ekkor előlépett, bemocskolt köpenyét egy székre dobá, s mosdani kezdett.
A vig társaság a fülig sáros uracsot bámulá.
– Bárócskám! – kezdé Feri kaczagva – te ugyan megmérted az utczát!
– Ördög és pokol! – dühönge báró Garády – nyakát tekerem ki annak a…
– Kinek? kinek? – kérdék egyhangulag.
– Hm! egy bérkocsis teli torokkal rám kiálta, – én hirtelen el akartam ugrani, megcsúsztam… és… és…
– És a sárba terültél, vága közbe Gazsi.
– A mint látjátok! – No ez se baj; pinczér! taszíts elő még két palaczk pezsgőt, – de a javából ám.
– A mint látom – ásitozá egy gyönyörü példája az éjjelezőknek – mi ott folytatjuk, hol három hét előtt elhagyók.
– Ugy is kell azt – erősíté Gazsi – hisz egészen kiestünk a mulatsági modorból; – három hétig szünetet tartani, istenemre! az ily korhely ficzkóknak sok! most ujra bele kell okulnunk.
E perczben egy magas halvány ifju toppant be arczán komolyság mély gondolkozással látszék összeolvadni. Első tekintete báró Garádyra esett, ki zavarodva forditá el róla szemeit. Hideg fejbillentéssel üdvözlé a jelenlevőket, s nem messze teritett asztalhoz ült. Az étlapot hirtelen átfutá, s kirendelé vacsoráját.
A vigadók fejeiket összedugván gúnymosolyogva suttogák: „A különcz!“ azután napi eseményeikről beszéltek: egyik „rendezvous“-t mulasztott el, másik egy bizonyos győzelemnél lépett vissza, s mindenki elbizottan dicsekvék valamivel, kivevén Garádyt; ő szótlanul hallgatá társait.
– No s – kezdé az ugynevezett különcz – báró Garády! miért nem regéli el ön is mai kalandját? hiszem, igen mulattatna.
A felszólitott fölpattant, öklével az asztalra sujtott, s lángveres lőn, szeme tűzszikrát villogott a felhivóra, ajka megnyílt, szitkot dörgendő a vakmerőre, de az indulat annyira elönté, hogy csak ezt rebegheté: Uram!
– Csak ugy gondoltam – mond a jeleneten legkevésbé sem indulva meg az érdeklett egyén – hanem volt-e valami kalandja?
– Nem! veté feleletül báró Garády s leült.
– Ez rendkivüli esemény – elmélkedék meglepetéséből fölocsudva Gazsi – az örökké közönyös Áldányit valami mégis érdekelni látszik, átkozott hideg vére melegülni kezd, s nyelve megoldatott. És a derék Garády nélkülem itta le magát, – kell-e ennél több?
– Valóban – füzé tovább Feri a beszéd fonalát – Áldányi változásán magam is bámulok, és becsületemre! saját rovásomra még tiz pezsgőpalaczkból pattogtatnám ki a dugót, ha vele elbeszéltethetném csak egyetlen kalandját.
Ezt harsány kaczaj követé.
– Kár volna – ellenveté Áldányi – költségeskedni, mert beszédem egynek önök közül gazbélyeget sütne homlokára.
E szók felrázták a társaságot, s zajosan rúgván ki maguk alól a széket, megtámadásra állottak készen.
– Ez általános sértés – dühönge Feri – vagy nevezze meg – kire irányozvák szavai.
– Ma nincs hozzá kedvem.
– Mert gyáva vagy! – mond az imént szóló.
– Fattyu! – kiáltá Áldányi – belőled bor beszél.
– Hah én fattyu! ki merte ezt egy Bőgőzynek mondani? harsogá Feri teli torokkal, s az indulat első rohamában dühösen tekinte körül, valamit Áldányi fejéhez sujtandót találni.
– Vessük ki! – határozá zajosan az ittas társaság. Bőgőzy lassan összeszedvén lelki erejét: Ha valaki – mond ő – hozzá merészel nyulni, – velem leend baja.
– Ő czudarul megsértett – mond Gazsi.
– Az az én gondom, majd elintézem vele. – Csak nem aljasodunk korcsmai verekedésre?
Ezt általános helyeslő morgás követé.
Áldányi fizetett, s Ferinek sokat jelentőleg mondá: Mi meg fogjuk egymást még érteni, – s erősen csapta be maga után az ajtót.
– Hallatlan hiba volt – jegyzé meg Gazsi – csak igy szárazon elbocsátani.
– Persze – igazolák mindnyájan.
– Mit értitek ti? – korholá őket Feri – igyatok! veté utána erőltetett mosollyal, s feledjük mára e kedvetlen jelenetet.
– Csak nem fogod annyiban hagyni? – tudakozá az egyik.
Bőgőzy Feri, mert ő volt az, a szép Janka fivére, sértett önérzet büszkeségével nézte le a kérdezősködőt, s miután a fönebbi kérdést valamennyien ismétlék, nemes haraggal hagyá el a vendéglőt, bizonyossá téve pajtásait, hogy ez ügybeni viselete sem reá, sem társaira nem hozand szégyent. –
Fél óra után a többiek is elszéledtek.
III.
Mennyeibb ihlet egy család keblét meg nem szállhatja, mint hosszas távollét után a viszonlátás öröme. A gyermek sok édes álmát véli szerető anyja karjai közt létesülni; szerencse, és baleset oly melegen közöltetik, hogy a bizodalom szent hangja égi malasztként vonul át a kedélyen, s legőszintébb részvétre hevíti a szíveket. A szülők szerette gyermekeik tekintetében élni, és halni szeretnének: a világ legnagyobb kincsét hiszik keblökre ölelni, őket forróan zárva karjaik közé, s azoknak kedves beszédében magasra épitett reményök fokozatán látják magokat. Az Isten nem hiányzik ily jeleneteknél, hogy a cselekvésben imádkozókat üdvezítse.
Ily fölséges helyzetben találjuk a Bőgőzycsaládot beszélyünk kezdete után két hétre. A szerető anya Janka kezét melegen szoritva figyelmezett annak beszédére; az atya komolyan gondolkozó arczot ölte, s keresztbe font karokkal asztalhoz támaszkodva hallgatá leányát. Feri pedig gyors léptekkel föl s alá járkált.
– Holnap – mond Bőgőzy – de még ma tüstént rendeléseket teszek Sára felkutatására.
– Dejszen – jegyzé meg Janka – Eliz kisasszony mindent elkövetett, a rendőrségnek díjt igért, de hasztalan.
– A gazembernek – folytatá kis szün után Bőgőzy, csak annak szeretnék nyomába jutni. Megismernéd-e? – kérdé Jankától.
– Oh atyácskám! hisz sötét volt, mint az enyészet éjjelén.
– Hát ama derék férfiút? – kérdé az anya.
– Ezrek közől is felelé Janka – ő oly derék, csakhogy nem akará magát megnevezni.
– Minő szerénység! – kiáltá lángoló tekintettel Feri
– Különös – tanakodék az öreg ur – mindkettőket azonegy estve környeze baj – de csakhogy veszély nem ért.
– Hah! – mond Feri tombolva – én ráakadok enyémre. – Istenemre! ovakodni fog valaha engem megsérteni, vagy soha többé kezembe nem veszem pisztolyim!
Az atya feddő tekintetet vetett rá, s bizonyossá tevé, hogy erről még szólandnak együtt.
A harangok delet zúgtak, a szép idő sok embert csalt ki, s különösen a vácziutczában hemzsegett a nép. A dorottyautczán díszes fogatok robogtak végig, s a dunapart felé vonuló sokaságtól el valának lepve a járdák. Több ismerőseink közt a fönebb említett Bőgőzycsaládot is ott látjuk haladni. A sokaság a casinóban adandó hangversenyre sereglett össze, a jeles Staudigl’ férfias csengésü mély hangján bámulandó. Mennyi igéző alak! ah ifju Pest! büszke lehetsz szépeidre, s vádolható-e a pajzán ifjuság, ha ily isteni szemlénél vére föllángolván, meghitt barátok közt a bájos hölgyekrőli észrevételek elragadó, vagy érzelgő modorban, szün nélkül bizalmas suttogásban tétettek? Egyik élete angyalát, másik földi üdvét, harmadik mennyei boldogságát nézte hullámzó kebellel, nézte, mint hat rá a lágy ömlengésekben áradó, majd ismét viharként felzúduló felséges hangmüvész, s mindenik imádottja arczáról akará leolvasni, minő hangulatba hozá lelkét a zenészet
Huszonnégy év, és semmi szenvedély, ifju kebel vágy nélkül: kihamvadt szív, és semmi remény! ez szinte hihetetlen, – de nézzétek a baloldali ablakpárkányzatok egyikéhez támaszkodó azon halvány ifjút, kinek tekintete lankadtan merül a tömegre a nélkül, hogy merengéseiből fölrázó tárgyra akadna – ez Áldányi: ha lát egy szép hölgyet, megnézi, mert szép, mint mi remek szobrot vagy müvészi festvényt, – érzelmei nem melegülnek föl, vére nem kering lázasban, lelke elveszité rugékonyságát. – Igen szenvedő állapotja lehet, – ugyan mi nyomhatja annyira?… ez az ő titka.
Feri Janka mellől hirtelen fölpattant, udvarias bocsánatesdeklések közt a szük helyeken átvergődve Áldányi előtt megálla, őt kezének gyöngéd érintésével elmélyedéséből fölvervén. – Janka távozó bátyját szemmel kiséré, s látszatólag megdöbbent, Ferit az emlitett egyénnel látván beszédbe eredni. – Örömtül zavarttan fordult anyjához, valamit súgott neki, s midőn mindketten oda pillantának, Áldányi épen tárczáját nyitá meg, abból jegyet vön elő s Ferinek adá, ki egy tekintetet vete rá, zsebébe rejté, s keresőleg tekintvén végig, a teremből kirohant. Janka szemei annyi jóság, – oly részvéttel függtek most Áldányin, mintha szenvedéseit megértené, s fájdalmaiban osztakoznék, s ha annak tekintete feléje tévedt, az ifju hölgy szorulni érezé kebelét, de ereje nem volt, csak egy perczig is elvonni szemeit a rég keresettről.
A hangversenynek vége lőn, s a hallgató közönség taps, és megelégedés közt oszlott el. –
* * *
Egyszerüen, de feltünő csinnal, s legválogatottab izléssel butorozott teremben egy tág karszék dagadozó vánkosai közt ült Áldányi olvasásba sülyedve. A léget hamvadó havanaszivar finom illata tölté el.
Kopogás; ezt az ajtónak rögtöni megnyitása követé, s Bőgőzy Feri b. Garádyval toppant be. Üdvezlésöket Áldányi hideg fejbillentéssel fogadá, s a lapot megjelölve könyvét letevé. B. Garádyra átjáró tekintetet vetve, üléséből fölemelkedék, s óráját tekinté.
– Ön – mond enyelgő mosollyal Ferihez – igen pontos.
– Mert férfiu vagyok.
– Annál könnyebb lesz önnel végeznem.
– Jövetelem okát tudja?
– Gyanítom.
– Ön engem fattyúnak nevezett.
– Mert akkor megérdemlé.
– S a mellett marad?
– Tanu nélkül szeretnék önnel szólani. Igenigen tisztelem a bárót – mond sajgó gúnynyomattal a háziur – de most fölötte lekötelezne, ha lakomat elhagyná.
– Én Bőgőzy segéde vagyok – szólamlék b. Garády – s igy itt kell maradnom.
– Ha szükség lesz önre – jegyzé meg Áldányi – nekem kevés beszélni valóm van Bőgőzy úrral.
– Itt – viszonzá b. Garády – csak az határozhat, hogy visszavonja ön a sértést, vagy
– Ön távozni fog – vága közbe felindulva Áldányi.
– Legyen – egyezék bele Feri – hagyj magunkra.
– Keress hát más segédet – mond Garády erősen csapva be maga után az ajtót.
Áldányi a pamlagra mutatott – Feri nem fogadá el.
– Csak röviden, – mond ez.
– A mennyire lehet – felelé a megszólított.
– A dologra hát.
– Azonnal – kezdé Áldányi: önnek egy bátyja volt.
– Igen – mit tartozik ez a dologhoz?
– Ő szinte…
– A becsület mezején esett el. Ez engem el nem rettent.
– Van-e atyjának több fia?
– Nincs.
– Önnel nem víhatok.
– Úgy szavát fogja visszavonni.
– Mihelyt ön azt cselekszi.
– Én ismétlem, – kiálta Feri.
– S én még sem vívok.
– Mert gyáva!
– Állitása mellett marad még akkor is, ha szavamat adom, hogy az emlitett „bélyeg“ önt még távolról sem illette.
– Igen.
– Nevetséges módja az elégtétnek. Ön mátul fogva bizonyos lehet felőle, hogy bárhol találjam, megpiszkolom. Evvel kalapját minden illedelem ellenére föltette, s kirohant; kevés percz mulva lakásán volt, hol Janka nyugtalanul várta, sokat akart vele szólani; de komoly tekintetétől visszarettent.
Feri atyja után kérdezősködék, s honn nem létéről értesülvén, őt legénye által haza kéreté.
– Édes Feri – rebegé Janka tartózkodólag, ki volt azon ifju?
– Mellyik? – dörgé a kérdezett ingerült hangon.
– Kivel a hangversenyen beszéltél.
– Ismered?
– Ha ismerem-e? – mond Janka, ujjai közt hervadt rózsalevelet morzsolván szét – hisz ő volt.
– Ő volt!? – vágott közbe Feri, – ő volt a nyomorult!? – nem kétszeres, százszoros boszú érje a czudart!
Garády báró épen a perczben toppant be, midőn az elsápadt Janka szólásra nyitá ajkait.
– Feri távozásra kérte nővérét, s ez engedelmeskedék azon esdéssel, hogy mielőtt Feri elmenne, egy rövid perczet szánna vélei igen fontos magánybeszédre. Feri megigéré.
– Nos – kérdé Garády, midőn háborítlanul valának – mire mentél?
– Megöl átkozott hidegvérüségével.
– Tehát megtagadá?
– Makacsul.
– Előre tudtam, hanem tőlem egy szó, s elég őt rá birni, hogy akármellyikünkkel kilépjen. Lovagias uton nem végezhetünk vele, szükség kényszeritő eszközhöz nyúlni.
– Derék – most bánom, hogy atyámért küldék.
– Miért tetted azt?
– Tanácsát ohajtám.
– Hát gyermek vagy? ha ha ha! atyai tanácsot ilyes ügyekben! jőjj, még ma vért kell látnunk, s szinte erővel vonszolá.
– Várj! – Jankának adott igéretemet…
– Később teljesítheted.
– Nem – felelé – s magára hagyá Garádyt, ki egykedvüen kezdé nézdelni a falra aggatott festvényeket.
– Egy óranegyed mulva mellére lankasztott fővel lépett ki Feri, s gondolkozni látszék.
Garády a teendőre figyelmezteté; de ő tagadólag rázta fejét.
A báró épen hatályos beszéddel készült barátját ezen előtte fejthetlen helyzetből kiemelni, s alig esett át az előzményeken, midőn roppant bosszuságára el kelle némulnia Bőgőzy közbejötte miatt; arcza haragszint ölte, s néma hajlongás után atyjával hagyá Ferit.
– Atyám! esde Feri – tégy jóvá mindent, én azon férfit, ki mindnyájunk tiszteletét, háláját érdemli – sértettem meg.
– Kit!
– Ki családunk becsületét, atyám reményeit, Janka boldogságát minden önzés nélkül megmenté. Oh! én pirulok viseletem miatt, de az átkozott bor, és társaim izgatása vittek oda, hogy alacsony sértéssel halmozzam őt, ő bánásomat hasonlóval torlá vissza, én következetes akarván maradni, lakába toltam magam, hol minden jogról megfeledkezve, illetlenkedém, s egy szócska Janka ajkiról elég volt, hogy megbánjam tettemet, hogy enmagam előtt piruljak.
Az ősznek elég volt, hogy fia lelkébe egy vizsgáló pillanatot vessen, s szemében köny ragyogott, nemesb indulatot látván a szenvedély fölé emelkedni. Szeretettel szoritá meg az ifju kezét, s azonnali kikocsizásra rendelést tőn.
Áldányit roppant zavarba hozá az öreg Bőgőzynek fiávali megjelenése, s bármint iparkodott is annak eltitkolásán, összefüggés nélküli beszéde őt elárulá. Az ősznek szigoru tekintete elől lesüté különben merész szemeit, arczszine elváltozék, s kebléből elnyomott sohaj tört fel.
– Tudom – mond, miután vendégei helyet foglaltak, – tisztes férfiu! mit jött ön tőlem követelni.
– Barátságát – viszonzá az ősz oly hangon, melly a szivet megrázza.
Áldányi kérdőleg veté föl szemeit, s Feri állott előtte, ki nemes szavakkal esde bocsánatot méltatlanságiért. Áldányi egyiknek jobb, másiknak bal kezét nyujtá, s mintha iszonyu súly zuhant volna le szivéről, oly lelkesült lön hirtelen s e meglepő szerencse okát tudakozá.
Az öreg hálatelt kebellel köszöné meg azon szolgálatot, melyet lányának s általa mindnyájoknak tön. Feri ugyanazt ismétlé, és Áldányi szerény kitérésekkel válaszolt, figyelmeztetvén őket, hogy ez kötelesség volt. Rövid társalgás után az öreg ur kikéré Áldányit házánál gyakran üdvezelhetni, s a felhivottnak sok ellenzés után a szives meghivásra hajolnia kellett.
IV.
Áldányi sokat jelentő külsővel bírt, arczán annyi lélek ült, hogy az minden komolysága mellett is inkább vonzó, mint visszataszitó volt; ő kerülte a világ zaját nem különczségből, mint sokan jellemzeni szerették, hanem balesetei miatt, mert 24 éve daczára egy hosszu élet minden keserveit kimerité; ő nem futott az emberektől, de nem is keresé azokat; azonban ha társaságba lépett, terjedt olvasottsága, dus tapasztalása, minden tárgyróli ismerete, érett elméje, fitogtatás nélküli tudománya, szerény viselete átalános rokonszenvet ébresztének a nemesb lelkekben. A hölgyeknél finom társalgása, ékes előadása, s zenészetbeni ügyessége tevék kedvessé. Mely körben őt egyszer ismerni tanulták, ott jeles tulajdonai mellőzés nélküli elsőséget víttak ki számára.
Minő boldognak érzendé magát ama hölgy, ki Áldányi hódolatával dicsekhetnék! minő elégedettnek az, ki egyetlen mosolyt lett volna képes bus ajkaira csalni! De ő keserü hangulatát mindenkor megtartá a nélkül, hogy a legvidorabb körnek is terhére lett volna viseletével.
* * *
Mellőzve minden kitérést, s a kölcsönös ismerkedés első időszakát átugorván, ugy mutatom be Áldányit, mint Bőgőzynek kedvenczét. Jelenleg is ott találjuk őt, épen egy új dalmű kedvesb részeit remeklé zongorán. Az öreg ur mögötte állott keresztbe font karokkal, – Feri a zongorára támaszkodva hallgatá, – Janka pedig az ablaknál himzéssel foglalkozott.
– Jankám, kedvesem! – mond az atya szeretettel, mi lelt? te különben oly nagy barátyja a zenének most oly hideg gondolkozó vagy?
– Arától – nevete Feri – ilyesmit kérdeni? ő a jövendő gyönyöreiben mereng.
– Persze – csak tudnátok – ellenveté a hölgy.
– De hol is késik? – tanakodék Feri.
– Ki? – kérdé önkénytelenül Áldányi.
– Garády. –
– Ő!? – kiáltá Áldányi székéről fölpattanva, ő? nem igaz, – hazudik! ő ki… hah! nyomorult! – e szókat oly fuldokolva töredezé, mintha rendkivülit akarna mondani, de a titok magát keblébe visszabirkozá.
Atya, és fiu bámulva tekinte egymásra. E kitörés megzavarta őket, de Jankát egy sejtelem szállta meg, sok édes ábrándait valósító.
Kis szünet után Áldányi leküzdé lázrohamát, s homlokáról verejtéket törülve kezdé:
– Bocsánat! – nekem őrült perczeim vannak, s ilyenkor fris levegőre kell futnom.
– Menni akart, de Feri őt visszatartá. Bőgőzy nemével a bizonytalanságnak rázta fejét, s Áldányira kémlő pillanatot vetve elhagyá a teremet. – Ezt halálcsend követé.
Ferit atyja hivatá, s ő kérte Áldányit, hogy visszajöveteléig várakoznék, ki megegyezőleg inte fejével.
– Nagysád! – kezdé Áldányi hosszu hallgatás után, – mit itél felőlem?
Janka himzésre szegzé szemeit, s mit szive sugallott, ajkain nem meré elhangoztatni.
– Hogy szerencsétlen vagyok – nemde?
– Ön kevésre becsüli az életet.
– Mert üldöz.
– S nem édesitik azok, kiket szeret?
– Én nem tudok szeretni, sem gyülölni; csak tisztelni, és megvetni.
– S ha találkoznék egy kebel, mely titkon önért lángol, hölgy, ki első szerelmével önt árasztaná el, ki mindent elkövetne ön boldogithatására.
– Szánni tudnám; de…
– De? –
– De viszonszeretni soha!
– Ön szívtelen!
– Kitől boldogitást igényeltem… megcsalt. – Én nős vagyok.
Janka elhalványult, szemei könnyel teltek meg, s a zokogást elnyomva benyitott a mellékterembe.
Áldányi utána nézett. – Mi volt ez? – ő részvevő? nem, nem! oh én boldogtalan! ő engem szeret. Itt kezeit egymásra kulcsolva arczára emelé, – s merengéséből Feri hangja riasztá föl.
– Atyám magához kéret néhány szóra.
– Mondd: ma nem lehet, ma képtelen vagyok mindenre. – Isten veled! – és elrohant. A lépcsőn b. Garádyval találkozék, ez ujra föllázított benne minden indulatot.
– Báró ur!
– Mivel szolgálhatok? – mond a megszólitott.
– Merészel ön még e ház küszöbén átlépni?
– A mint látja.
– S ármányos tervét folytatja?
– Mert ugy van.
– Nos?
– Nem fél, hogy mindent fölfedek, hogy önt innen csúfosan kiűzetem?
– Ön igen feledékeny, mint látom, nem emlékszik szent György napjára, – pedig gyönyörü hajnal volt, a nap szépen emelkedett, és…
– Elég – esék szavába Áldányi – ön a pokolé.
– Ha ha! lám nekünk szükségkép jó barátoknak kell lennünk, mert egymás titkait tudjuk.
– Inkább az ördöggel.
– Ugy hárman leszünk – Jó éjszakát!
– Megálljon! – mond Áldányi karon ragadva a bárót, ki a tolakodót egy lökéssel visszataszitva észre nem vevé, hogy kezéből egy összegyürt lap esett a földre. Észrevétlenül vevé föl azt a távozó Áldányi, s egy lámpa alá vonulva, női kéz által irt ezen sorokat olvasá: „Esti 8 órakor önt az új épület bal szárnyánál várandom.“ Áldányi darabig határozatlan állott, azután visszafordult, s egyenesen Bőgőzyékhez sietett. Az ősz épen könyveivel foglalkozék, midőn ez hozzá betoppant.
– Uram! – kérdé az érkezett reszkető hangon – áldozhat nekem egy kevés időt?
Önnel kivántam szólani, midőn fiam által magamhoz kéretém.
– Hallgasson hát meg: Ha ön ifju volna, tele lángoló érzelmekkel, s volna egy neje, kit imádna keble minden szenvedélyével; és volna egy barátja is, kit vérrokonként szeretne, kiért fölötte sokat, s e két lényért mindent megtenne!
– Boldog volnék! – viszonzá az ősz mosolyogva.
– És ha eljőne azon jó barát, s elcsábítaná a szerette nőt, – akkor.
Akkor… akkor… egyikünknek halni kellene.
– Kegyed mondá! Ime lelkem megkönnyebbült. Oh öreg! te kimondád a rettenetes itéletet, ne törj hát fölöttem pálczát, mert a nő enyém, s a jó barát saját fiad volt! –
– S fiam gyilkosa?
– Én valék; – a sors őt érte.
– Én megbocsátok – mond az ősz szilárdságot színlelve; de a hang, mellyen ezt kiejté, s a szemeiből fölmerülő könyár a viszemlék fájdalmait árulák el.
– Ön – kiáltá – Áldányi – ritka férfiu!
– Igen, én megbocsátok, mert tudom mit tesz szeretni, ismerem az ifju vért és szenvedélyeket; de az atyai szív érzelmeit sem nyomhatom el, azért kérem távozzék, s kerülje tekintetemet.
– Nem, mielőtt a széditő mélységet, mely önök előtt tátong, meg nem mutatom: nem, mielőtt egy alávaló tényt le nem leplezek.
– Még többet is kell hallanom.
– Azt hiszi ön, hogy elég gyöngédtelen lettem volna a multak emlékével nemes szivét megvérzeni? – – soha! de cselekednem kelle ezt, hogy angyali leányát megmentsem. Ön fiának segéde b. Garády volt, az enyém elhunyt, s igy ketten tudók a dolgot. Láttam a nyomorultnak gazságait, és nem téphetém le álarczát, mert ha a végzetszerü napot csak emlité, el kelle némulnom. De most midőn látom, hogy egy tiszteletreméltó családot, – melyen én már sebet ejték, – ő teljesen el akar tiprani, most szólnom kell: Garády b. ön leányát megkérte? a nyomorult! tiz hó előtt Velenczében egy olasz nőt vezetett oltárhoz.
– Lehetlen!
– És az alacsony, kinek erőszakoskodásától Jankát megmentém.
– Garády volt! Hah gyalázatos! kiálta felbőszülten az öreg.
– Most uram… mindent tud, gyülöljön, vagy adjon törvény kezébe, mint gyilkost, én nem fogom önt átkozni.
Az ősz reszketve karolá keblére Áldányit, s férfi keblén könyeze.
– Isten önnel örökre, – rebegé Áldányi, az ősz karjai közől kifejtődzve.
Bőgőzy a távozó után kiáltott; de hasztalan – ő nem tért vissza.
Kevéssel később Garády báró sértett büszkeséggel szitkok özöne közt rohant ki Bőgőzyéktől; az utczán megállapodék, ajka dühös kaczajra torzult, kezeit görcsösen ökölre szoritá, s erősen összecsukódott fogai közől félhangon sziszegé: velem ily csúfot űzni, a házból, mint tolvajt kitiltani. Hah! Áldányi – e müvedért lakolnod kell! és te vén cerberus! vigyázz, hogy e bánásmódot meg ne sirasd.
A harangok esti imára zúgtak, s Garády, mintha uj tettekre hivatnék, kalapját szemére vonva a homályba tünt.
* * *
Az uj épület körül rémes sötétség uralkodék, s a hold az egymásba ölelkező fellegeken csak néha tört magának egy kis rést, mi a rákövetkező sötétet még vakitóbbá tevé.
A nagy épület balszárnyán a nedves falhoz erősen lapult egy sötét férfialak, minden neszre kémlőleg meresztvén előre fejét.
– Pszt! hallatszék jelentéktelen távolról.
– Pszt! – viszonzá a falmelletti, s e jeladás néhányszor ismételtetett, mindig egymáshoz közel irányban.
– Ah! báró úr! – kezdé az egyik, kinek hangja elárulá, hogy nő – már azt hivém, hogy az utczasuhancz nem adá át bizományomat, pedig egy huszast fizettem neki. Miért nem tartá meg a szokott helyet?
A férfi erszényt vőn elő, s több darab ezüst pénzt nyomott a nő markába.
– Nagyságod mindig nagylelkü marad, köszönöm. Ott a szél igen érte, ezt mindjárt gondolhattam volna, no de én nem sajnálom fáradságomat, csakhogy nagyságod nem neheztel hogy várakoztatám, ámbár nem vagyok oka.
– Tudom.
– No hát tudja meg azt is, a szép kis polgárlány gyámanyja meg van nyerve, nehéz követeléseket tőn ugyan, de sokat engedett belőle; remélem holnap a kis dőre részéről is minden ellenvetést elhárithatok. Páratlan fogás!
– Derék!
– Azon asszonyságnak tartózkodását is fölkutatám. – Ó-Budán 105 szám alatt elhagyatva sínylik egy nyomorult szobában. – Igen beteg, azért tanácslom, siessen, hogy elég korán érjen Áldányit beszennyezni. – Remélem megelégszik eljárásommal?
– Meg, te vén bűnanya! – dörgé boszusan az előtte álló férfi, izmosan ragadván meg a nő karját. – Istenemre meg! s jaj legyen bűnös lelkednek!
A nő segitségért kiáltott.
– Ordits! – ordits! – biztatá a férfi, legalább fölmentesz a fáradságtól, hogy magam hurczoljalak a rendőrséghez; – de menekülni nem fogsz.
E pillanatban a hold kifoszlott a felhőtömegből, s különös látványra világita: Áldányi izmosan tartá Sárát, mögötte b. Garády fölemelt gyilokkal, – a hold ismét elmerült, teljes sötétséget hagyva maga után. Egy erőteljes férfihang fájdalmasan jajdula föl, – s ezt rögtön futás követé.
– Garády! – ez a te müved – mond a megsebesített Áldányi, de kezeim közt van gaz czimborád – folytatá karjánál görcsösen tartva a menekülni törekvő Sárát – s csak halálom által szabadulhatsz.
A nő első meglepetés által vesztett erejét vissza kezdé nyerni, mig Áldányit a vérvesztés mindig jobban gyöngité; miért is ez utóbbinak minden erőlködése daczára már szabadulandó vala a jó madár, midőn hangos beszéd hatott füleikbe.
– Sorsod el van döntve, – diadalmaskodék roskadozva Áldányi.
A nő válasz helyett tele torokkal segélyért kiáltozott. Ekkor két férfi terme ott, s minden előzmény nélkül Áldányit mint fosztogatót megtámadák, a nő e kedvező pillanatot használva futni kezdett, de Áldányi idején megkapá még ruháját, s a nő súlyegyent veszítve földre zuhant.
A férfiak bámulák Áldányi vélt merészségét, ki ámbár erős kezekbe jutott, a nőn még sem szünt méltatlankodni.
Már sujtni akart az egyik, midőn a vért megpillantván a felvánszorgó Sárára rohant.
– Te vagy a gonosz, szemtelen! – ama férfi meg van sebesítve.
Sára reszketett.
– Uraim! – rebegé Áldányi – igen roszul vagyok, hozzatok bérkocsit.
– Szivesen – viszonzá az egyik, s készséggel indult, mig társa a gonosztevőt izmosan tartá. Nem sokára előrobogott a kocsi, – Áldányi lankadtan veté magát belé, s a férfiak becsületére köté, hogy Sárát a rendőrség kezébe adják, kik e megbizást rögtön teljesíték.
V.
Janka, az angyalszép Janka égre emelt szemekkel sohajtozott, mert az, kiről még imájában is oly édesen emlékezék, – egyetlen őszinte szóval keble minden reményvirányit elfagyasztá. Oh be keserü jövő nyilt előtte; létét a rémitő eszmék egész halmaza rohanta meg, s ő kinos érzelmeit még önmaga előtt is titkolandó rejtekmagányba vonult, hol melegen ápolt keserve gyümölcsein élődék. Vidor képe komoly lőn, arczrózsái elhalaványultak, s egész lényén a keserü csalódás epéje ömlött el. Az ő fájdalmát nem érté senki, ő egy ifju nőkebel minden szenvedélyével szerette Áldányit, s ki mérheti föl azon szenvedés súlyát, mely Janka szívét nyomta életüdvének ily váratlan eltiprásán. Ki irhatja le Áldányinak ez egyetlen szavából: „Nős vagyok“ Jankára irányzott csapást? – És ő mégis szerette Áldányit, szerette ama nőt, ki boldogsága előtt elhárithatatlan akadály, mert Áldányi neje – s minden – a mit gyülölt – saját léte volt.
Épen reggelinél ült a család, – midőn egy szolga papirtekercset nyujtott Ferinek, ki meglepetve lenni látszék, midőn annak tartalmát átfutá. Mire hirtelen fölugrott, s kalapot vőn.
– Hová? – kérdék mindhárman.
– Áldányihoz – viszonzá Feri – az éjjel megsebesíték.
Janka kebléből metsző sikoltás szakadt. Bőgőzy és neje kérdőleg tekintének egymásra.
* * *
A seblázban fekvő Áldányi őszinte szívjósággal nyujtá jobbját a belépő Ferinek, elmondá a történteket, s Feri nagy felindulással hallgatá.
– És most – kezdé Áldányi – arra kérlek, hogy az ó-budai 105. szám alatti nőt keresd föl, tudd ki sorsát; – és ha nyomor környezi – enyhíts szenvedésein; e czélra tárczám is rendelkezésedre áll. Ne mondd, hogy küldöttem, vagy, – ne említsd nevemet, mert sejtek valamit, – s e szavaknál keserü fájdalom mutatkozék arczvonásin.
Ferit gyermeki öröm árasztá el, barátjának valahára szolgálatot tehetvén. Ő elsiete.
* * *
Egy hét folyt el, mialatt Áldányi följavult, ő karszékben ült, előtte Feri állott.
– És nem fogada el semmit? – kérdé Áldányi?
– Semmit.
– Szegény nő.
– Sorsát nyugodtan türé, – a haláltól nem remeg, és semmi ohajtása nincs, mint téged láthatni, s veled kibékülni.
– De miért is nem sietünk?
– Türelem, a bérkocsit csak be kell várnunk.
– Jó, jó. – Rövid idő után a szoba üresen maradt – ismerőink a császárfördő felé kocsiztak.
Egyszerü, s igen barátságtalan külsejü ház előtt állapodtak meg. Feri előrement, barátja előtt ajtót nyitandó.
A szobában haldokló nő feküdt, s Áldányi szive mélyéből „Vilmát“ sikoltva, az ágyhoz rohant, keblére emelé a haldoklót, s zokogott.
Félórával később egy utósó meleg csókot nyomván a hideg ajkakra, társával együtt kirohant a szobából.
Könnyebbnek érzem magam – kezdé kevés szün után – boldogtalan nőmnek megbocsáthaték, s karjaim közt hunyt el.
– Szegény özvegy!
– Én őt rég elvesztém, s szívben és lélekben gyászolám; mert egykor imádtam, s most arra, mi a multban édes volt, a feledés fátyolát akarom vonni, hogy fájdalmam némileg enyhüljön. Nem, nem! én őt soh’sem gyülölém, inkább szánakozám rajta, s mi bennünket elválaszta, nem annyira haragom, mint saját büntudata volt. Mi ketten számolánk az élettel.
– Ne oly komolyan – biztatá barátját Feri – te most ismét vissza vagy adva a világnak és embereknek.
Áldányi keserün mosolyga.
– Nem sokára – folytatá Feri – sebeid begyógyulandnak, s te ujonnan élvezni fogod az élet kellemeit.
Hosszu szün következék, mit Áldányi szakíta meg:
– Barátom! – kezdé – egy teendőm van, hiszem, hogy segédkezet nyujtandasz.
– Szivesen.
– Garádyt, az alacsonyt ugy megszoritani, hogy többé árthatlan legyen; ama nőt is ő taszitá vesztébe.
– Sára vallomásiból is iszonyu aljasságok sültek rá, s ezen oknál fogva, de főleg azért is, mivel negyed nap előtt a csőd ellene kimondatott…
– Hála az égnek, esék szavába Áldányi – ő le van fegyverkezve.
– A bekövetkező fenyitőper elől megszökött.
– A gyáva!
– Valószinüleg Olaszországba, neje vagyonának romjain élődni.
– Elég szemtelen hozzá – fejezé be Áldányi, és párbeszédök megszakadt, mert Bőgőzyék előtt valának, hol Áldányi búcsút vevén barátjától, magát keble viharainak átengedé.
VI.
Közel két év folyt le a fönebbi események után, midőn a zajló dunaparton sétálgatott Áldányi, karján a kedves Janka mint neje lebegett. A boldog férj az utczaseprő rabnők egyikének segélyt nyujtott.
A megilletődött Janka az inséges arczvonalmakban Sárára ismert.