AZ UTOLSÓ KÉP.
I.
Tanitsatok feledni! Egykor hosszu emlékezetért imádkozám, most átkozom őket, kik ez ösztönt belém korbácsolák. Napjaim egyszerün, s nyugodtan folytak le, de a véletlen közibe sodort egy napot, szépet, végtelenűl szépet, egy napot boldogsággal és mennyel telvét; egy napot, mely ugy áll eddig leélt napjaim közt, mint óriási sivatagon egy bájoló rózsa. És e szép nap megzavará lelkemet. – Boldogtalan én! kinek olly kevés szép jutott az életben, hogy még azon egyetlen, – azon tündéri nap szépségeire csak kinnal emlékezhetem; de mikor vágyakat ébreszte bennem, szilárdságomból és eszméimből kiforgatott, akaratomat meghajtá… átko… nem, áldott legyen emléke, hisz e nap nélkül alig tudnám elképzelni, minő lehet a valódi boldogság? Óh de azért kelle őt látnom, hogy ismerni tanuljam: mennyire kopár vala eddigi éltem, s minő boldogtalan leendek ezentul? Ily keserű tapasztalásra szükségem nem vala. E napot, ez egyetlent ohajtnám emlékezetemből kitörülni.
Laura! téged, angyal vonásidat, hóditó szemeidet, arczod ifjusági harmatát, zeneszerű hangodat is felednem kellene? Oh ugy nem akarok feledni semmit, és ha az emlékezet emésztő lángja csikorgó kinok közt minden perczben éltem – egy évét gyilkolandja is meg, feledni nem akarok semmit! Laura! én láttalak és imádlak, Laura én láttalak s ha a lélek halhatlan, örökkön – örökké fog élni emlékezeted.
Borzasztó volt az elkárhozott angyalok büntetése, ők a mennyet birták – sokáig birták s élvezék; de a kéj, öröm és boldogság közepéből kitaszitattak, – én csak láttam a mennyet, s mióta nem látom, keblemet a pokol lángja emészti. Szegény bukott kegyenczek! mit ti a túlvilágon szenvedtek, én e világon szenvedem.
Csendesülj szivem; sziv? mi az mit emberi nyelven igy neveznek? Sokszor, mindig hallám, azon érzőtag, melyet öröm, fájdalom, részvét, és szerelem érint, és én hittem mert hallottam. Boldogok! még a fájdalomban is irigylendő boldogok ti, kiknek a szerelem kinai csak egyetlen tagukat gyötri, ti más lények lehettek, mint én; vagy megőrültem? mert nem tudom, hol fáj, nekem mindenem fáj; vagy minden tagom, minden csepp vérem, még lelkem is sziv; mindenem fáj, mióta őt láttam, vagy mióta őt nem látom. És nem éreztem-e egész testben és lélekben üdvet, midőn először Laurát megpillantám? Hol hát a sziv, mely képes örömet és fájdalmat érezni, a nélkül hogy egész lényünket megzavarná.
Illy tartalmu napló, s egy remek – bevégezetlen női arczkép hevert Jenő előtt midőn Ákos az ifju müvészhez belépett.
Jenő mellre lankasztott fővel szendergett s arczából bánattenger vala kiolvasható, álmán sok éji nyugtalanság utáni lélekfáradtság inkább, mint nyugalom mutatkozék.
Ákos végig tekinté barátját, a naplót átfutá, s az arczképet szemlélgeté.
– Fáradt vagyok – mond Jenő s bágyadtan törölgeté homlokát.
– Más bajod van, édes barátom – jegyzé meg Ákos.
– Ah! te itt – riada fel Jenő, s az asztalra kapkodott az elszórt tárgyakat elrejtendő.
– Gyönyörü, remek arczkép! – kiálta fel Ákos
– Hitvány mázolás – viszonzá Jenő, s az érdeklett arczképet Ákos kezéből kivette
– Bolonditni akarsz? – enyelge Ákos
– Együgyü világ! – kiálta fel Jenő – elhiteted velem, s magaddal, hogy müvész vagyok? hahaha! Oh barátom! ha ismernéd az eredetit – igaz: e szem, száj, orr, homlok és minden hasonlit hozzá; de még is nem tudom: az öszhangzásban hiányzik a kifejezés, a lélek, s ez engem kétségbe ejt, megöl
– Szerelmes vagy – mond Ákos kétkedve.
– Szerelmes? minő köznapi kifejezés! Szerelem? mit neveztek ti igy? ha az ifju időtöltésből udvarol egy csinos hölgynek, s a hölgy hogy ne unatkozzék, vagy hogy hiuságát kielégitse, szivesen hallgatja az ifju sujtásos hizelgésit; örvendnek ha egymást látják, mert egymást látják, feledik egymást ha mást látnak; a társaságot nem kerülik, vigságban szórakozást találnak; ez önbolonditás; vagy ha szerelem, mi hát az, ha a lélek tengerré válik? viharos és hullámzó tengerré, mely csak akkor csendesül, ha villám, dörgés, s a sötétség felé indulatosan tornyosuló hullámok küzdései után az elemek kifáradván, pillanatnyi lankadtságban az eget tisztulni, s azon egy csillagot ragyogni álmodjuk: s mihelyt szemünk zárja felpattan, a tengeri vész ismét előáll. Az érzelem benne buvár, mely életveszély közt fenékre törekszik kincset keresendő, s e kincs az imádott rokonérzelme. Mi hát az midőn fájdalom és szenvedély a lelket indulatosan megrohanván, nem törünk ki kétségbeesett szitkokkal, hanem önkénytelenül vonul el ajkinkon egy édes-keserü mosoly, s azt ki e kint okozá, még lázrohamunkban sem átkozzuk. Mondjátok hát nevét e lelki állapotnak.
– Betegség – mond komolyan Ákos – melynek orvosa az idő
– Igen betegség melynek orvosa a halál
– Tapasztaltam rajtad e változást, de nem akartalak faggatni; ámde most kérlek, szólj
– Legyen.
Ákos szivarra gyujtván, egy kényelmes karszékbe veté magát. Jenő keresztbe veté karjait, s kinos emlékezettel látszék küzdeni.
II.
Olaszországi utazásomból tértem meg; e földi éden minden szépségeivel és gyönyöreivel még élénken állt emlékezetemben; előttem feküdt még – az obcsináról tekintve – az ifju óriás, Trieszt, meglepő kikötőjével, ezer nagyszerü hajóival, melyek árboczai, mint télen az erdő fái kopaszon meredeztek ég felé; előttem terült el a végtelen tenger. – Velencze ezen világ remeke, millio remekével, hajdani nagysága – és jelen hanyatlásában a mult fényében, tömérdek müvészei, roppant kincse, rettentő hatalma fényfokán és jelen sülyedésében; a nagy Milano ragyogása, a villák, zene, és közélet, mind, de mindannyira eltölté lelkemet, hogy visszatértemkor elhatárzám uj utat teendő, a természet másik remekét a csodaszép Helvetiát megtekinteni.
Gyönyörü hajnal volt; a derült ég boltozatját egyetlen felhőcske sem szeplősité, s tiszta kékjét a csendes Balatonnal látszék megosztani, keblem nyugodt volt mint a Balaton síma tükre, midőn a „Kisfaludy“ czimü – fénypazarral kiállitott – gőzösre léptem. – Nem érdekelt senki és semmi, lelkem hol a multtal foglalkozék, Olaszország báj vidékeit varázsolván elémbe, majd a jövőbe kaczérkodott Schweicz regényes földét képzelvén el.
Az óra ütött, s a gőzös kerekei a Balaton síma tükrét megtördelék.
Én látcsövet vévén kezembe felléptem a kapitányi állásra, s a vidéket nézdelém. A nap tiszta fényben ragyogott fel; ez gyönyörü látvány volt! A szép Füred, szerényen a hegyek s erdők közé vonulva, ugy mosolygott a Balaton partján, mint szerény ibolya tavaszkor a rét füvei közt; az ős Tihany, mint sziklavár merészen tekinte alá aristocraticus állásáról, s a hegyeken elszórt épületek, mint félénk jobbágyok remegni látszottak a kényur hatalma előtt; a nagyszerü Balaton, a somogyi szép partok, a szállongó vitorlás hajók és gőzös, a felkelő nap – mind ez, még egy uzsorás lelkébe is költőiséget áraszthatandott, és hidegen maradhattam volna-e én? én, kinek ingerlékeny vérét egy szép festvény is felmelegiti? Többé nem voltam az, ki a hajóra léptem.
Tihanynál egy kanyarulatot tettünk, s Füred eltünt szemeink elől.
Én a hajóra pillanték, válogatott társaság volt a fedezeten Keszthelyre kirándulást teendő. Oh! csak én ne lettem volna ott! A társasághoz léptem, s a látcsőt kinálgatám. Mit láttam?! egy hölgyet, kihez hasonlót legmerészebb képzetem sem vala teremteni képes; hölgyet, minőt nem láttam még soha; egy alakot, kiben a leggenialisabb müvész phantasiája megtestesült, kinek egyetlen vonala ugy ragyogott az eddig látottak közt, mint e pillanatban a nap az egész természet fölött. Ő a látcső után nyult, én remegve adám át; keze kezemet érinté, s csak az erőtlenség őrze meg, hogy fel nem kiálték. Ő nézte a szép természetet, s én őt a természet legremekebbét.
E pillanatban feledém müvészetemet, nem tudtam: festő vagyok-e vagy költő? Rajzón után nyultam e kedves alak vonalait magamnak feljegyzendő, és verselésen eszméltem; ugy akartam őt nézni mint müvész, és a nézésben elkábultam; uti albumomba akarám őt lefesteni, de alakja szivembe lopódzék. A legildomosb főn egyszerün simitvák a hollófürtök, s a gyönyörün kiálló homlok kis részét két oldalon negédesen takargatták, mely sötétség a bőr liliomfehérségével elragadó szép ellentétben volt; a sokat mondó s üdvsugárt tüzelő kék szempár felett szabályos ivet képeze a sürü szemöld, s átlátszó finom bőrén bal szeme alatt egy kék erecske futott szét, mely arczának gyönge pirjában veszett el; orrmetszése nem romai, nem görög, hanem épen ollyan minő e kedves arczhoz legjobban illett; ajka a bimbajából feslő rózsához hasonlitott, mely alatt minden fog egy-egy gyémánt; arczán az ártatlanság zománcza ugy ömlött el, mint tavaszi virányon a hajnal harmatja. Felséges termetén egy barna battist utiköntös bájolón hullámzott alá. E hölgy Laura volt.
Nem láttam többé senkit és semmit; a vidék érdektelen, s az utazók unalmas társaság lőn előttem. Hiába kiáltozák: „ott van Badacson, im látszik Csobáncz, nem messze van Szigliget!“ én végtelenül csak Laurát ohajtám látni, s minél tovább néztem, szemeim annál több bájt fedeztek fel benne. El akartam magammal hitetni, hogy csak müvészi elragadtatás, s meglehet hogy még akkor csak az volt, – hogy egy más szép alak, vagy remek kép hasonló hatást gyakorolt volna rám, hogy egy szép szobort is igy tudtam volna csodálni, erőt vettem magamon, s elforditám róla szemeimet; de önkénytelen ismét rá tapadtak. Többé nem voltam ura akaratomnak.
Csipős éjszaki szél csapott felénk, s fokonként erősbülni érzém.
– Nagysád! – kezdém Laurához.
Ő rám tekintett – e tekintet! e szemek!! mellyik isten angyala kölcsönözheté e szemeknek varázsbájait? Ajkaim remegtek, s alig birám kidadogni.
– Az idő hüsül, óvja magát.
Ő tündérmellén kendőcskéjét összevoná, s mosolygva inte köszönetet.
A hajó mindig jobban és jobban kezde inogni, én ismét a kapitányi állásra léptem, s merőn szegzém tekintetemet a perczenként növekedő hullámokra. Két óra előtt és most?! istenem: minő különbség! Akkor is itt álltam, nyugodt kebellel, eltelve a vidék szépségeivel, és a hajnal kellemeivel; most keblemben veszett orkánként zajlott egy leirhatlan neme az érzelemnek; akkor boldog, most szánandó valék. A mindig erősbülő hullámok kiméletlenül pofozgaták a hajót, s az utazók egyes kiáltása hangzott a kürtölyön átfütyülő szél közé. A dolog több kezdett lenni tréfánál, a hajó négy-öt lánczádát vágott az elébe tornyosuló hullámokon át egymás után, ugy hogy némely pillanatban azt lehete képzelni, mintha a hajó orra egyenesen a fenékre törekednék, majd ismét ég felé emelkedett, s akkor oldalról ugy vágta egy-egy hullám, hogy kereke, a légben pergett. Az emberek eszmélet nélkül potyogtak össze, s a férfi szitkok közé női sirás vegyült. Tökéletes tengeri betegség állott be. Engem, kit a tengeri vész már megedzett, a Balaton játéka nem zavart, és hasonlitgatni kezdém a sors kegyenczei s üldözöttjei közti türhetési erőt a Balaton és a tenger viharához; azon apró baj, melyet az üldözött észre sem vesz, a kegyenczet lesujtja.
Laurát halványulni láttam; villámgyorsasággal teremtem mellé, balkezemmel kezét fogám meg, s jobbommal karcsu derekát gyöngén átölelém. Istenem! mit éreztem e pillanatban… Oh! csak az ne történt volna soha, vagy bár azon kéjperczben, melyhez hasonlót ez életben nem érezhetendek, meghaltam volna. Én őt a hajószobába vezetém, s feje alá vánkost illesztvén, mint orvos őrködtem felette. Czitronyost késziték számára, s kezem reszketett, mint méregkeverőé. Valahányszor az italból megkináltam, gyermeki engedelemmel elfogadá, s ha illyenkor rám veté szemeit, érzém, hogy tekintete éget, mint midőn forró nyári időben a nap perczekre a fellegek közül előbukkan. Ekkor láttam, hogy végem van, én szerettem miként nem szerettem soha, szerettem végtelen lángjával azon kebelnek, mely hasonló érzelemre még egy szikrát sem fecsérelt.
A dühöngő vihar nőttön nőtt, az utazó társaság kisebb-nagyobb mértékben szenvedett, a legbetegebb még is én valék, nekem lelkem szédült el, s esésemben véresre sebzém szivemet.
Tizenegy után Keszthelynél kikötöttünk, s a szárazon a felépült társaság egymást kaczagá, egyedül én valék, ki nem kaczagtam.
Laura te nekem egy élettel tartozol, lelkem szebb részét, a jó kedvet elsodortad, s ezt csak veled nyerhetem vissza, vagy örökre veszve marad.
Podgyászomat a legközelebbi fogadóba vitetém, s ismét a hajóhoz siettem, Laurát még egyszer látni, miután a társaság az nap Füredre volt visszatérendő. Déltájt a Balaton megcsendesült, s jó kedvel indultak vissza; én magamat a hajón feledém, min legkevésbé sem boszankodám.
Sokat – felette sokat akartam Laurának mondani, s midőn elébe léptem mindent feledék.
A hajón többi közt egy ifju is volt, kit jövetelemkor észre sem vevék, ennek látása kellemetlen hatást tett reám. Magas volt, mint egy statarium, s hosszu lőcslábai ugy fityegtek idomtalan testén, mint zsibvásárra kirakott ruharongy; kordovánszín arczán látszék, hogy nem nap-barnitotta, hanem legfeljebb is saját származási typusának színzete. Iszonyu bulldog-pofa volt! ökölnyi nagyságu gömbölyü szemeiből megtestesült ostobaság rítt ki, szélesre lapult ajkiról sületlenségek hangzának le; szakálla deszka-keménységü vatermörderek közé volt átkozva. És ez embercse egész tartásában valami követelő szemtelenség tünt ki. Mi legjobban boszantott, gúnyos lenéző tekintete szünetlen rajtam függött; ha Laurához közeledém, ő a hajó túl oldaláról egyet lépett, s köztünk terme. Ördög vigyen el, ha nem volt kedvem őt megusztatni.
– Ön, festő ur! – kezdé brutalis hangon leirt egyénem, midőn Laurával társalgám
– Nevem Imrey Jenő – vágék szavába, nem legnyájasb hangon.
– Az enyém pedig Üszöky Zakariás – viszonzá ő.
Tuskóból válik az üszök, gondolám – e nevet méltán hordja.
– Tehát ön Imrey ur – folytatá Üszöky – tovább szándékozott utazni.
– És azt teendem holnap.
Laura rám nézett.
– Nem restel visszahajókázni.
– Akár gyalog tenném ez utat, csakhogy őt lássam.
Laura megértett, mert rólam elkapván szemeit, maga elé süté.
– És ki ő? – faggata Üszöky keserün harapván ajkába.
– Az még előtte is titkom, ha csak rokonszenvből meg nem érté.
Laura ismét rám emelé bájoló szemeit, mit boldogságomra értelmezék.
– Pedig kár idejét vesztegetni – jegyzé meg a fekete arszlán.
– Független vagyok, uram – viszonzám türelmetlenül – időmmel tetszésem szerint rendelkezhetem.
Ez, azt hittem, elég hogy elhallgasson, de ő folytatni akará, azonban válasz nélkül hagyám állni.
Asztalhoz szólitának, ő mintegy eltaszitva engem, Laurának nyujtá karát. Én némán követém.
Ebéd közben a hajó négy-öt lökést kapott olly erőset, hogy a lepottyant edények cserepeit alig győzték a szolgák szedegetni.
Üszöki Laurát a női szobába vezetendő karánál, s derekán átfogta.
Szemeim kápráztak.
Ismét egy hatalmas lökés, s az arszlán egyensulyt vesztve lerogyott, magával rántva védenczét is.
– Ügyetlen! – kiáltám s Laurát felkaroltam.
Egy kifejezhetlen tekintettel válaszolt, szavakat látszott keresni engem megtámadandó, mit azonban nem volt időm bevárni.
Fonyódnál a hajót legjobban megszokta hányni a Balaton, s épen ott ért a legnagyobb vihar, igy a véletlen meggátolá arszlánomat velem összezörrenhetni, mert midőn visszatértem az ebédhez, őt egy matróz ápolása alatt lelém. Füredig orvosi szerepet vittem. A gőzös kikötött, én Laurát karöltve szállására vezetém, s kezére egy hévcsókot nyomván, a sétányra sieték.
Este a felső teremben táncz volt, én egy francziával Bouzy-t és Chateau Laffitte-t üritgeték, mert Lauráék nem voltak jelen. Midőn a társaság szétoszlott, a zenészeket imádottam ablaka alá állitám, s válogatott darabokkal ohajtám őt szép álomba ringatni. Bús komolyan hagyám el ablakát, keblem lángolt, velőm égett. Vállamat érinté valaki, én visszatekinték – Üszöki volt. Sejteni kezdtem valamit.
– Uram! – mond ő – én t… szolgabiró vagyok.
– Az uram nem az én hibám – viszonzám.
– Kettőnk közt nagy a külömbség.
– Csak hogy ön is átlátja.
– E szerint barátok nem vagyunk, s nem lehetünk.
– Épen ez az én véleményem is.
– Pedig – folytatá ő magasra emelt hangnyomattal – ön ollyat mondott a gőzösön, mit ha barátom mond: tréfa; ha más sértés.
Épen jókor gondolám – ebből párbaj lesz. Egykedvüen viszonzám:
– A mint tetszik.
– Na hát fejezé be gőgösen – imádkozzék istenének, hogy járásomba ne vezesse. – Ezzel elrohant.
E neme az elégtételnek annyira meglepett, hogy feledém őt összezúzni. Elébb boszankodám, később egyet kaczagtam és feledém az egész embert.
A Balaton partjára mentem; a fák közt gyenge szél suhogott, s az ágak olly gyöngén hajlottak össze, mintha egymással titkot, vagy csókot váltanának; a hold kaczér játékot üzött a viz felett elvonuló, s perczenként más-más alakot öltő fellegekkel, s ezüstsugárai a Balaton óriási tükrén ragyogó fényben törtek meg. Ébren, vagy is ábrándok közt töltém az éjt.
Reggeli öt órakor ismét a boldog emlékezetü gőzösön valék – midőn Keszthelynél megállapodánk, lefutottam s megtekintém a helyet, hol Laura feküdt. Mit éreztem? Emlékszem gyermekéveimben, midőn az anyai háztól először iskolába vittek, hasonló érzemények közt váltam el, csak hogy akkor zokogtam, s most keblembe öltem a fájdalmat.
Azóta bejártam Stayert, Tirolt és Helvécziát, de szórakozást nem találtam, a bánat és Laura emléke mindenütt velem volt. Rohicsot tömérdek vendégei daczára üresnek, Graeczet unalmasnak, Ischlit érdektelennek, Salzburgot élénktelennek, és Insbruckot holtnak találtam; az isteni Genfet, Chamonuixl és Monte Blancot csak ugy tekintém, mint egy a dunapartra kiállitott panorámát.
Szélgyorsasággal futottam át mindent. Gondolatom, imám és álmam Laura volt, látni vágytam őt.
Tegnap megérkezém s láttam őt. Oh nem tudom mit kivánjak: el innen tengereken túl? vagy ismét látni őt? – – Láttam őt de láttam oldalánál Üszökyt is, kit más szemmel kezdék tekinteni, mint az előtt. Gyaniték valamit, s ez őrültséggel fenyegetett.
Laurát lelkem mélyéből üdvözlém, ő kétséges fejbillentéssel fogadá, azután kérdőleg tekinte körül, ha őt illeti-e üdvözletem? Üszöky pedig felkaczagott.
Harag és szégyenpir futott el s minden csepp vér fejembe rohant. Alig eszméltem, már hallám, hogy Üszöky százezret örökölt egy marhakereskedő bátyja után, s Laura arája.
Illyen embereknek osztogat a sors százezreket, kik parányiságukban nem ismernek sem istent sem embert a gőg miatt. Sors! te igazság pasquilje vagy, téged a természet részegségében alkotott, s most Noe fiaiként szemtelenül kicsufolod azt.
Laura Üszöky arája! hát a menny összebékülhet a pokollal.
A hölgyek szerelemre alkotvák, a természet rájok pazarlá minden szépségeit, s ők abból vásárt ütnek; ez nem volt igy a teremtés óta; XIX-ik század! ez a te müved.
Laurám angyalom! bocsáss meg, fájdalom csikarta ki belőlem ama keserü itéletet, te nem lehetsz ollyan, s ha a világ minden hölgyeire rá illenék is, te kivétel vagy, a te léted nem köznapi; annyi fenség, annyi szellem mutatkozik arczodon, hogy mosollyal magát a kétségbeesést elölhetnéd, ily arcz nem hazudhat, vagy ha igen, azzal a menny őrangyalait is megcsalhatni.
Szólnom kell veled, Laura, s ha érzelmimet megveted, ártatlan itéltetém pokolra. Igen, igen! én merni fogok, én merek mindent, én, ki nem ártottam még soha senkinek, ma ártani fogok. Üszöky őt nem szeretheti ugy, mint én; hisz igy szeretni kiégett kebel, s durva lélek nem képes.
Laura a vigalomba ma, igen: ma!
Ezzel a sétányra sietett.
III.
Füreden Anna nap körül roppant élénkség uralg; vidor ifjuság, szép, szebb és legszebb hölgyek; kedv, zaj, öröm, pezsgő élet, fénypazar, zene, játék, szerelem, elmés társalgás és táncz olly bőségben található, hogy a bánatnak az ember itt tökéletesen sirját véli találni; oh! de csak az tudja, kinek valódi bánata van, mennyire nem élvezheti mindazt, s az örömek látása élvezhetés nélkül kettős gyötrelem. Igy volt Jenő, látott vidor arczokat, boldog szerelmeseket, tarkaságot; de mind ez nem érdeklé, s ugy járt fel s alá, mint egy börzehős ki kétes pillanatban remegve várja a tudósítást, ha milliomos lőn-e, vagy koldus.
A vigság órája ütött, s a tánczterembe fényes közönség gyülekezett.
Jenő beléptekor körültekinte, s egyetlen ragyogó öltözeten vagy feltünő szépségen sem akadt meg szeme. A zene csábhangjai is hatástalan maradtak rá nézve. Jenő az ajtóban állt, hogy minden belépőre figyelhessen. Egyik csapatocska a másikat érte, és Jenő mindig várt, már reménye hanyatlott, midőn egyszerre Lauráék beléptek.
Jenő üdvözlé.
Laura édesen fogadá, s füzérkéjéből egy rózsát elejte. Jenő felragadá s frakkjára tüzte. Laura mintegy helybenhagyólag mosolygott.
Üszöky e jelenetet látva, tetőtől talpig mérte Jenőt tekintetével s boszusan harapott színe-hagyott ajkiba. „Tönkre teszlek“ susogá magában s a tömegbe vegyült.
Most vagy soha! gondolá Jenő, s Laurához közeledék.
– Nagysád! – alig ejté ki e szót, s Üszöky mellette termett – mindenütt ez ember!
Üszöky Laurát tánczra kérte.
– Ha még nincs mindenre elfoglalva, esedezném – mond Jenő.
Laura az elajánlott tánczok jegyzékét tartalmazó könyvecskét nyujtá Jenőnek e szókkal:
– Jegyezzen – s azzal Üszöky tánczba ragadá.
Jenő hirtelen ezt irá bele: „Kegyedet imádom. Tagadó válasza egy tour-keringő, igen-je a füzértáncz“ Remegve nyujtá vissza Laurának a könyvecskét.
Laura beletekintvén elpirult.
Jenő halálsápadt lőn.
Istenem, minő pillanat! ugyanazon szenvedély mennyire különböző oldalról ostromolt két kebelt… Csak egyetlen szó, mitől az egyik rettegett, s a miért imádkozék; – csak egyetlen szó, mit a másik kimondani szeretett volna, s még is félt…
Laura még egyszer tekinté könyvecskéjét, s remegő halk hangon mondá:
– A füzértánczra.
– Igen – i-gen – lihegé Jenő, s a fuladásig összeszorult mellét hirtelen ugy megtágulni érzé, hogy ijedtében oda kapott, s eddig annyira megkinzott szive most örömdobogásra lázadt. Szólni nem tudott, s ugy érzé, mintha a menny minden üdve keblébe szállt volna; szeme Lauráéval találkozék, s e forró pillanat összeölelkezésében egy szentnek dicsköre fénylett.
Jenő lélekéberségét, s férfi erejét a vészek közepett sem érzé hanyatlani, de most ájulás környezé. A szabadba rohant, s ott összekulcsolt kezekkel hálálkodék teremtőjének. Az eddig hidegséggel vádolt holdat most nyájasnak, s a csillagokat ragyogóbbaknak találta.
A várva várt füzértáncz végre megkezdetett. Jenő karját Laurának nyujtván, a körbe álltak.
– Nagysád – kezdé Jenő – megértett?
– Már nehány hét előtt.
– S bejegyzett kérésemre.
– Szivből válaszolék.
Jenő tán térdre esett volna, ha e pillanatban Üszöky nem lép hozzájok.
– Laura kisasszony! – mond Üszöky – egy tourra kérem. Laura Jenőre mutatott.
Üszöky ez intést fel sem véve, Laurát átkarolta, s vele tova lejtett.
Ez még is szemtelenség! gondolá Jenő, s Üszökyt rendre inteni készült; Üszöky azonban Laurával egész más irányban állt meg. Jenőben a vér epévé fort.
– Uram! – mond Jenő, Üszökyhez közeledvén – ha ön irányomban gyöngédtelen is, viseltessék lovagiassággal tánczosnőm iránt. – Ezzel karját Laurának nyujtá!
– Jöttment kalandor! hitvány mázoló! te leczkézel.
– Ezért elégtételt várok – mond Jenő méltósággal.
– Elégtételt? adok – gunyolódék Üszöky, s Jenő melléről a rózsát lekapván, szeme közé dobta.
Laura egy sikoltással elfutott.
Az ifjuság zugott, Üszöky czimborái kaczagtak.
– Egyikünk meghal – mond Jenő síri hangon.
– Keresd a törvény utján – viszonzá a gyáva gaz.
– Törvény utján! – hol az a törvény? – fuldoklá Jenő, s körültekintett valamit Üszöky fejéhez sujtandót találni. – Korcsmahős! e szót nyögve erejét veszté.
Átalános zavar lőn, a táncz félbe szakadt, Jenőt eszmélet nélkül vitték szállására. Üszökyt az előbbkelő ifjuság közül öten hivták párbajra, a nyomoru gyáva egyet sem fogadott el.
– Én – mond ő – nem vivhatok; elvem ellen van.
Jenő ájulásából kétségbeesésre ébredt.
„Ki mossa le rólam e gyalázatot!? igy megbecstelenitve! és előtte kit imádok! előtte, épen üdvöm küszöbénél! ez rettenetes! veszve minden, futnom kell… őt többé nem látni soha, soha! mivé lettem?“
Vigasztalásra nem hallgatván környezőit eltávolitá s tollat ragadott következőt irandó:
„Kedves Ákosom! Ily esemény után itt többé nem élhetek. Laurát kérd bocsásson meg, az életben csak kevés perczekig voltam boldog, azt is neki köszönhetem – naponként imádkozandom boldogságáért, de ő feledjen, mert neki s a világnak meghaltam. Isten veletek. – Jenő.
Ő eltünt, hiába volt minden keresés.
Üszöky csakugyan megkérte Laurát, de a bál utáni napon kosarat kapott, indokoltatván egyszerüen az elkövetett botrány által. Ő találván magához illő pajtásokat, Cliquot-val fájdalom nélkül vigasztalá magát.
IV.
***i műkiállitásban roppant figyelmet gerjesztett egy kép, Ákos is sietett azt csodálhatni. Midőn a műcsarnokba lépett, egy kijövő családdal találkozék, köztök volt Laura is haloványan, s gyönyörü szemeiben köny ragyogott. Minő érzés, mennyi emlékezet kapta meg e pillanatban Ákos lelkét?
Ákos érdek nélkül futa át három termet; a negyedikbe sietett, hol a remekmű volt látható.
Minő meglepetés! a remek mű egyik alakjában rögtön ráismert a Jenő előtt talált arczképre, maga Jenő is megszólamlásig hűn volt találva, a harmadik alak egy bull-dog pofa volt, görcsösen ökölre szoritott kezekkel, bosszú és irigység minden szinezetével árnyékolva.
A kép azon pillanatot ábrázolá, midőn a könyvecske átadásakor Jenő feszült kebellel a választ várja.
Valóban remek kép volt!
Szerzője nem volt megnevezve, de Ákos azonnal ráismert. Jenő tehát él, csak az a kérdés: hol? utánna járt, s megtudá, hogy az érdeklett mű az „Imperatrice“ hajó kapitánya által küldetett be Milanóból.
Ákos utnak indult.
V.
Szép őszi nap volt, a trieszti kikötőnél hemzsegett a kereskedői világ. Az ‚Imperatricet‘ hajó épen utra készült, Ákos a hajóra lépett, a kapitányt keresendő. Az első tengerészt megszólítá a hajón, az a hangra feltekintett, és szó nélkül rohantak egymás kebelére. A tengerész Jenő volt.
Ákos elmondá mi történt, hogy Üszöky kosarat kapott, hogy müve zajt csinált, hogy imádottját hol látta könyezni, – és kérte, rimánkodott, hogy Jenő térjen vissza.
Jenő tagadólag rázta fejét.
– Imádottad? – mond Ákos.
– Megesküvém őt többé nem látni – viszonzá Jenő.
Művészeted? Bevégzém azon képpel; – igen, az volt az utolsó. Lásd kezeim hogy megdurvultak a kötélforgatásban rövid idő alatt.
– És hazád, édes hazád?
– Hazám, édes hazám! – itt szeméből könyet törle ki. – Hazám e hajó, mert szeretem, mint szeretém hazámat; de ez hűbb, mint amaz, ennek nincsenek korcs fiai. Polgártársaim egytől egyig mind bátor vitézek, jó s rosz sorsban egyaránt osztályosak; itt nincs önzés, rangvágy, nincs áruló; ha e hazánkat vész fenyegeti: kivétel nélkül éltünket áldozzuk szabaditásáért. Igen, igen! mi jó polgárok, hű hazafiak vagyunk. Illyen hazát álmodtam én valaha. És végre mit csinálnék fájdalmamban az egyhangu szárazon? Itt a legkétségbeesettebb életnek is érdeke van, midőn az élet egy pillanaton függ; küzdeni nem gyáva pimaszokkal, hanem küzdeni az elemekkel. Nem tudjátok ti mi az, midőn a lét és nem-lét közt csak egy biczczenés van.
Menj, menj, és mond meg, kiknek a szárazon halálra sebzék lelköket, jőjjenek társamul szegődni, itt még megélhetnek.
Igen, barátom, éltem legérdekesebb pillanatát hiven festém, s az volt az utolsó kép; ha többé nem leszek árát jó czélra forditsátok.
Egy lövés.
– Válnunk kell – folytatá Jenő fájdalmasan – e lövés nekünk szólt.
Ákos a kapitánnyal nehány szót váltott, ki megigérte, hogy Jenő sorsáról időnként értesitendi.
Jenő és Ákos keserű könyek közt váltak el.
A hajó megindult, Jenő a partra kiáltott Ákoshoz „Laura!“ és arczát elfedé.
A két barát sokáig integetett egymásnak. Ákos azután felment a ‚Principe Metternich‘ fogadóba, s látcsővel kisérte a hajót, mig csak az est homályában el nem tünt.
VI.
Egy halvány ifju beszélé nekem e történetet az érdeklett kép előtt.
– S honnan tudja ön ezt? – kérdém.
– Én Ákos Jenő barátja valék.
– Többé nem az?
– Fájdalom ő meghalt, tegnap kaptam tudósitást a kapitánytól. Jenő csaknem önként keresve halált, egy vihar alkalmával merényének áldozata lőn.
– És Laura? – kérdém.
– Hihetőleg feledni fogja.
– Oh a hölgyek hamar felednek!