EGY KACZÉR NŐ.
Barátomat Eléznek hivták; a birálók versei ellen gyakran kikeltek, a közönség azonban szívesen olvasá; – ennyit nyilvános életéről. Mint magánember békeszerető, s egyszerü volt. Én őt szívemből szerettem.
Egy érdekes fellépés az ifju irónak több uri teremek ajtait megnyitá. Csilynéhez, a mindenki által bálványozott szép özvegyhez is bevezetteték. Rég imádta ő már e nőt szívben, és gondolatban; titkos vágyai nem egyszer varázslák a kellemdus hölgy közelébe, s ilyenkor Eléz lelkesült vala, szemei élénkebben tüzeltek, költeményeiben szelíd érzelem magasztos eszmékkel folyt össze; szebbnek látta az eget, mosolygóbbnak a csillagokat, szelídebbnek a holdat, s ragyogóbbnak a napot, a kert virányait illatosbnak, a rétet zöldebbnek találta, szóval; a világ, az élet, és minden szebb alakban állott előtte, és élénk ábrándja őt boldogítá. Végre felpattant a nem remélt idő zárja, a melegkeblü ifju tartózkodás nélkül léphetett a nő közelébe, kezét megérintheté, ajkihoz vonhatá, és szólhatott vele; – vagy nem elég-e ez költői léleknek, hogy a kebelben rejtett szikrát kitörő lángra élessze? Eléz szerelmes lőn.
Elfordulok tőletek ti jégkeblüek, kik a szerelemben nevetségest találtok, kik mindennapi lelketeket az üzérkedés mocsárjába sülyesztitek, kik csak akkor érzitek melegebb dobbanását sziveiteknek, ha nyerészkedési vágyból valahová beruházott hitvány papirdarabkáitok vagy nyomorult érczetek van veszélyeztetve; kik csak akkor ölelnétek szeretettel az embert, ha véréből rubint olvaszthatnátok. El veletek, kérgezett szívű vén uzsorások, hisz ti nem ismeritek ezen fájdalomédes szó varázsát: szerelem! ti nem hiszitek, hogy ebben egész világa rejlik az emberéletnek. És jertek elő ti ifjak, kiknek ereiben a vér lángol, kik e föld minden kincsét megvetitek a szerelemért, nektek akarom én megmondani, hogy Eléz szerelmes volt.
Lehet-e mennyeibb valami e kopár életben a szerelemnél? vagy nem ez emeli-e ki az embert parányiságából? a szerelem elszánt harczost, lelkes szónokot, ömledező költőt, munkás polgárt varázsol; akartok vallásost látni? pillantsatok be a szerelmeshez, s angyali tisztaságban hallhatjátok ajkiról az Isten szent nevét lehangzani; kell részvét? panaszoljátok el fájdalmaitokat a szerelmesnek, ő veletek fog könyezni, segélyért csak a szerelmesnél kopogtassatok, ő szívesen megosztja utolsó fillérét a szükölködővel, s testvérileg karolja önzés nélküli keblére az egész világot.
A szerelem több földinél; égből száll ez alá, hogy az egyhangu emberéletbe édeni virányokat szőjön; isten küldi e szikrát, hogy vele a fásult kebleket átvillanyozván, hálátlan teremtményeit mindenhatóságára emlékeztesse, hogy az embert megóvja a sülyedéstől, – mert valódi kölcsönös szerelemhez nem fér sem bün, sem árulás.
Eléz szerelme gyöngéd, és tiszta volt, de kedélye hol borus, hol kitörő vig lőn; naponként látta szép angyalát, s minden látás egyegy örömvonást törlött le ifju arczáról. Igy telt el egyik hét a másik után; Eléz majd a boldogok közé emelkedék, majd ismét magas egéből a szerencsétlenekhez zuhant alá; szenvedélye, s meleg véralkata egyik tulságból a másikba ragadá; szóval: rövid idő alatt önmagából kivetközött.
Borus éj volt; én Soulié-t forgatám, midőn Eléz nálam bekopogtatott. Tetőtül talpig saloniasan vala öltözve. Egyszerü, de elég kényelmetlen szobám kellő közepén kissé megállapodék, kalapját az asztalra sujtván, balkezével égő homlokát dörzsölé, s jobbját nekem nyujtá – de mindezt szótlanul: azután egy szívmetsző sohajjal avult pamlagomra ereszkedett. Csaknem félóráig síri csend füszerezé együttlétünket.
– Honnan ily későn? – kérdém nem legkedvezőbb körülményt sejtve.
– Pokolbul – viszonzá Eléz keserü kaczajjal.
– Jó – jegyzém meg enyelgve – hogy kiszabaditottak.
– Kiszabaditottak? hát nem hordom-e keblemben pusztitó lángját? kínzó ördögei nem hasogatják-e csontjaimban a velőt?
– Mit őrjöngsz?
– Igazad van, kaczagnom kellene; menj üss tanyát kedveseid sirja fölött, vigadj, midőn édesanyádat temetik, – hisz okos ember nem sír, nem veti martalékul egészségét a szenvedésnek, hisz egyszer meg kell halni. Istenemre! ez ellen nem segít sem kétségbeesés, sem öröm.
Én rá tekinték, de ijedtemben kiesett ajkim közül a szivar; alig ismertem meg.
– Ember! – kiálték – mi lelt?
– Csekélység, csak szívem van összezúzva, – majd kigyógyit az idő. Hahaha!
– Csilyné szeret.
– Igen, ha divat volnék.
– Magad mondád.
– Életemben ennyire nem csalódtam, pedig oh barátom, ha e nőt megtaníthatám vala szeretni, üdvességemért nem adnám. Te tudod mim volt ő nekem, midőn még nem közelíthetém meg. Bár ugy maradt volna!
Szünet lőn, én óvakodtam megzavarni.
– Tudj hát mindent – kiálta határozottan. Midőn első látogatásaimat tevém nála, szíves volt, s csakhamar elég bátorságot nyujta megvallanom azt, mit tekintetemből rég kiolvashata; remegve, s imaszerüleg lebbentém le ajkimról a vallomást. Ő válasz helyett kezemet elég érezhetőn megszorítá, ez egész valómat bűvös erővel villanyozá át, s önkénytelen féltérdre ereszkedvén, a kezemben feledett drága kezet csóközönnel halmozám. Én lángoltam!
E pillanat emléke kiirthatlan? a menny minden üdve keblembe szállt, az éden minden kéjeit egy percz alatt átélvezém, a szent angyalok boldogságát nem képzelhetém magasztosbnak. Erőm elhagyott, s ugy érzém, mintha köröttem a lég égne. – Nem tudom, meddig lehettem e varázsmámorban, mert sírig ohajtottam volna igy maradni, de e gyönyör nekem oly rövid vala! föltekinték, hogy a drága nő angyalarczáról a kedvező választ leimádkozzam.
A bájos teremtmény nefelejcskék szemei epedő vágygyal csüngtek egy – oh rettenetes – egy előtte heverő párisi divatképen.
Inkább ezer villám sujtott volna ízekre!
Én illetődve bocsátám el kezét, csak imént lángoló vérem jéggé fagyott, és éreztem, hogy lázroham fog el.
– Nézze ön – mond ő a divatképre mutatva – mily diszes öltöny, ah! ez különös jó izlés!! a szabás minő egyszerü, s mégis feltünően urias.
Én kővé merevültem.
– Ilyet – folytatá a nő – rögtön rendeltetnem kell.
– Gabriela! – sohajtám.
Ő rám tekinte; iszonyuan nézhettem ki, mert láttam, hogy összeborzadt.
– Mi lelte önt? – kérdé a divatképet maga elől félretaszitván.
– Engem?… oh szép hölgy! – sohajtám – én feltépém keblemet, annak legszentebb titkát kitárandó; áhitattal térdelék itt, mint Isten oltára előtt; mondtam azt, mit még emberi lénynek soha: hogy kegyedet imádom. És nagysád szivemből tépett szavaimnál többre becsülé e hitvány mázolást; midőn azt hittem, hogy lelke hozzám aláleng, kegyed rám sem hallgatva, egy ruha idomtalan szabásába merült. – Mi lelt? bocsánatot szép urhölgy, megfeledkezém magamról, és saját tettem miatt pirulok, hisz tudnom kellett volna, hogy kegyed fölöttem áll, látnom kell vala, hogy csak időtöltésből tür meg körében.
Ah! ön gyermek, mint megijeszt! – ezt oly kedvesen mondá, és szándékosan összeredőzött homlokán átragyogott a békitő szellem; ajkira daczot akart hazudni, de tündér szemeiből az ellenkező mosolygott, s mutatóujját biborajkira emelvén, pajzánul megfenyegetett.
Én mély lélekzettel új életet szíttam. Feledve lőn előttem minden, magam védtem a nő viseletét, s állitása, – miszerint nem várt, rögtöni vallomásom őt megzavará, hogy csak válaszrai időnyerés végett tőn kitérést a divatképre, hogy előbb mélyebben lelkembe akart tekinteni stb. – kivetköztetének fölebbi szerepemből. Ujra esdekeltem.
Ő kimondá, hogy szeret.
Szeret! oh! e szóval akár rabszolgájává tehetett volna.
Én kebléhez simultam, és nem taszíta el. Tizennégy napig határtalan boldog valék.
Itt volt boldogságom netovábbja.
Egy levél – folytatá huzamos szünet után – megmérgezé örömeimet. Tartalma: „Uram! önnek vetélytársa van, ki minden tekintetben szerencsésb önnél, s kit Villányiné mai estélyén megismerhet,“ aláirás nélkül.
Nyomorult rágalmazó – gondolám – ki a szerelemféltés kigyóját akarja keblembe lökni! És mégis, őszintén mondva – nyugtalanitott, mert Gabriela gyakran titkolódzónak tünt fel előttem. Iparkodtam leküzdeni a gyanut, de egy ok ellen kettő három emelkedett; e helyzet fölötte kínos lőn, – nehány percz mulva imádottamhoz sieték; keblemben indulatvihar, és határtalan szerelem harczoltak. A kapuban egy arszlánkülsejű urral találkozám; kedvem lett volna tőle kérdeni honnan jő, s tekintetéből ugy sejtém, hogy ő viszont hová menetelemről ohajtna értesülni. Ő megállt, tán lépteimet ellesendő; én sem mentem tovább. Szemem erősen ütközött övébe, de egyikünk sem mozdult, a föld égett talpam alatt. Ez nehány perczig tartott, végre ismeretlen uracsom tetőtül talpig mért, s gúnymosollyal hátatforditva elrohant. Bennem a vér epévé vált, utána siettem, otromba viseleteért feleletre vonni.
Ő ismét tetőtül talpig mért átjáró tekintetével, a gúnymosolyt kaczajjá növelé, s – kicsinyben mult, hogy arczul nem csapám.
– Uram! – dörgém oly hangon, melynek minden betüjéből egyegy adag mérget lehete kiolvasni – ha ön férfiu, sejthetni fogja, miért állottam önnel szóba?
Ő egykedvűen nyujtá nekem jegyét, és ismét nevetett. Csak az korlátozott, hogy utczán valék, különben összetiportam volna. Boszútól eltelve néztem a jegyet, s „Őrfy“ nevet pillanték meg rajta. Gabriela már emlité e nevet, többé nem kétkedém; ő nála volt.
Határozatlan állék, ha emberemet kövessem-e, vagy Gabrielához menjek? Az utolsót tevém.
A nő – mint mindenkor – szép volt; földig nyuló tükre előtt ült, s nehány uj gyönyörű ékszer szemléletébe mélyedt.
Én erőltetett udvariassággal üdvözlém, s midőn menykék szemeit reám veté, indulatom el volt ölve; feledém jövetelem okát, feledém a látottakat, a történteket, s a mit hallottam; feledék mindent, és lábaihoz akartam rogyni, mert határtalanul szerettem. Nekem csak látnom kelle őt, s végem volt; tekintetében valami varázs feküdt, mely rám óriási befolyással birt. A szándéklott szemrehányások helyett új szerelmi nyilatkozatokat tevék, s midőn távozám, azon édes hitet vivém magammal: hogy e nő őszinte, hogy e nő csalárd nem lehet.
* * *
Villányiné fénypazarral rendezett estélyén valánk. Gabriela minden, és valamennyi fölött ragyogott; tekintete rajtam is mint más korombeli fiatal emberen csak futólag akadt meg; ez megvallom sértett, de midőn közelébe léptem, mozdulatainak annyi kecsét elleshetém, oly édesen csengő hangját halhatám, ismét a régi valék, mert vakbuzgalommal hittem, hogy csak irányomban lehet ily kedves.
Egy férfiu közelite felénk; a vér erősen lüktetett fejemben, ő a gúnyolódó férfi volt. Bizodalmasan szoritá meg Gabriela kezét. Többé nem láttam semmit, szemeim elhomályosultak, lábaim inogtak, fejem szédelgett. A levél, a találkozás, a kaczaj e pillanatban velőmet megzavará.
Midőn magamhoz tértem, beszédüket hallám; társalgásuk a hidegség oly nemét viselte, minőt meghitt egyének közt tapasztalhatni. A férfi nem monda szépségeket, a nő nem bókolt, és mégis egymás szemeiben látszottak élni.
– Ki minden tekintetben boldogabb önnél! – jajdult fel lelkemben. Többé semmi kétségem, ő az, kiről a levél értesített.
Búcsu nélkül hagyám el őket, s a zajló vendégseregen át udvariatlanul törtem magamnak utat az első üres szobáig, hol erőm végkép elhagyott.
– Nos ráismert? – riaszta fel bús elmélyedésemből egy ismeretlen hang.
Tekintetem egy halovány, de szabályosan szép ifjura esett.
– Önnek – folytatá oly hangon, melyből jóság áradozott, – nyugalmát akarám visszaadni.
– Ön irta – kérdém – azon kárhozatos levelet?
– Én – viszonzá nyugodtan.
– És nem hazudott!
– Esküszöm, nem. Lássa barátom, én is sokat, igen sokat szenvedtem, e nőt egykor én is imádtam.
– Mi előnnyel bir Őrfy?
– Ő gazdag.
– Hallottam – mondám keserüen – atyja csak annyiban különbözött az alföldi utonállótul, hogy azt csikólopásért felkötik, mig ő rangot vásárlott özvegyek, és árvák orzott pénzéből.
– Az mit sem vet a mérlegbe; anyagi században élünk, most a szellem, a lélek hitvány rongy: ki emelkedni akar, dús legyen, pénzért becsülést, és jellemet vásárolhatni. Jusson valaki bármily alacsony uton vagyonhoz, ha bitófára kerestetett is egykor, gazdagodjék fel, fény vendégség feledteti a multakat, s a dús örökös előtt uri teremek ajtai és női szivek egyaránt megnyilnak. Nem tapasztalta ön még ezt a világban?
Én válasz helyett melegen szorítám meg az ifju jobbját, még egyszer a zajló terembe pillanték, láttam őket és ide rohantam. Segédem léssz, vagy én, vagy Őrfy meghal; a mint ránk virad, felzaklatjuk.
II.
Kínos várakozásban mult egyik percz a másik után.
Őrfy első vendégei e napon mi valánk, elég udvariasan fogadott.
– Uram! – kezdé Eléz – ön jegyét nekem átadá.
– Örvendek – viszonzá Őrfy – hogy szerencséltetett.
– Ohajtottam volna – jegyzé meg Eléz – kedvesebb ügyben küszöbét átlépni. Ön engem megsértett – folytatá indulatosan – itt segédem; a többit végezze vele, – ezzel menni akart, engem Őrfyvel hagyandó.
Őrfy gyöngéden érinté a távozó karját, s maradásra inté. Eléz határozatlan állott meg.
– Legyen kevés türelemmel – mond Őrfy, s kényelmes pamlagára mutatva, szivarral kinált, Eléz egyiket sem fogadá el.
– Mit ohajt tőlem? – kérdé Eléz – vagy ismét gúnyolni akar?
– Hány éves ön?
– Csak ezért tartóztatott?… nem szoktam keresztlevelemet magammal hordozni.
– Ön szerelmes?
– Titkaimat legfölebb is barátommal osztom.
– Oh ifju ember! ön éveiben szeretni felséges! a szándok tiszta, a kebel romlatlan, az érzés nemes, s a fellángoló ábrándképek a mennyig magasztalják a lelket; ön éveiben szeretni isteni! főleg ha ezekhez költészet is járul; de az ily szerelem méltánylást, rendíthetlen viszonszerelmet igényel.
– Ugy hiszem – mond Eléz lehangoltan – magam sem temetém mocsárba legszentebb érzelmemet?
– Önhöz annyi remények csatolvák, önt ki kell gyógyitnom.
– Utoljára még azt hiszi ön, hogy gyermekkel van dolga, kivel egyik pillanatban méltatlankodhatik, s a másikban mézes bábbal kibékithet?… itt marad segédem, én távozom.
– Viadalról szó sem lehet.
– E szerint ön gyáva?
– Ha ön e szót meggondolta volna, pirulna kimondani; elég erről. Foglaljon helyet.
Eléz boszúsan harapott ajkiba. – Legalább rövid legyen – figyelmezteté Őrfyt.
– A lehetőségig. Midőn együtt találkozánk, ön szememből akart valamit kiolvasni, s azalatt én önnek lelkébe vágytam pillantani.
– Hát a lenézés?
– Bocsánat, az eszembe sem volt.
– És a gúnymosoly, az ismételt gúnymosoly? nem! árva lelkemre! ezt gyávaság nélkül nem hagyhatom boszúlatlan.
– Ön nem jó szemmel nézett, ez a részvét és a szánalom mosolya volt. Azt hiszi, hogy Gabrielát önnek ömledezései fölmelegitik, azt hiszi, hogy viszonozza egy ifju sziv tiszta érzelmeit?
– S ön – veté gúnyosan Eléz – hízeleghetne ezzel magának.
– Dőre volnék. E nő szerelmet szinlel a költőnek, hogy megénekelje; a művésznek, hogy halhatatlanítsa; a gazdagnak, hogy fényt árasszon körötte; az ifjunak, hogy imádtassék; a férfinak, hogy bolondíthasson; az egész világnak, hogy ragyoghasson! E nő senki másba, e nő önmagába szerelmes; oltára a pipereasztal, szenvedélye fény és divat. Ha egy imádó elhagyá, ő szive mélyéből fájlalja, nem mivel szeretné, hanem hogy egygyel kevesebb van, ki előtte porba omol, ki hiuságának tömjénez, ki őt minden nők fölé emelve legmennyeibbnek vallja. E nő képes kiégett keblébe vágyakat hazudni, s lényét átengedni egy makacs férfinak, csakhogy ímádói seregébe hódíthassa. Nos tudja most miért mosolyogtam? Érti miként kell e nőt szeretni?
– Igen – rebegé Eléz, s feje lankadtan hanyatlott mellére, arcza elhalaványult, s szemei becsukódtak.
– Szegény ifju! sohajtá Őrfy.
Eléz hirtelen felpattant, arczán a kétségbeesés és harag iszonyuan csatáztak.
– Értem! – kiáltá fuldokolva – ön a legarczátlanabb teremtés az egész föld kerekén!
– Ez sok! köszönje Istenének ifju, hogy szerelmes, s ily szenvedő állapotban látom – mond Őrfy.
Hah! jut eszembe – folytatá Eléz megszakított kitörését – hisz ön vetélytársam, s hogy engem láb alól ellóditson, ily alacsony fegyverhez nyult. Szégyelje magát, ön elég nemtelenül kiczégérezé egy nő jellemét, hogy birásához közelebb álljon; ez férfiatlanság, ez több! ez több! ez gyalázatos! önnel víni akartam, de nem méltó e kitüntetésre.
Őrfy ökölre szoritott kezét homlokához sujtván, hidegvérért fohászkodott.
– El, el innen – kezdé ismét Eléz – itt az erkölcs megromlott, a lég mérges, a lakó ördög!
– A mit tettem – szólt Őrfy – azt ön iránti rokonszenvből tevém; én önt saját rovásomra előkészitettem arra, mit okvetlen tapasztaland.
– És mégis – mond Eléz magába szállva – ha igaza volna? hát képtelenségeket hallottam-e? nem láttam-e magam, mily negédesen találkoznak szemei, hol egyik, hol másik férfi szemeivel? azon levél, a halvány ifju, a divatkép?… szünj meg fejemben oh gondolat! nem, nem! az lehetlen, hisz ő oly szép! mondja uram, az egekre kérem, mondja: hogy a mondottakban egy szó sincs igaz, hogy csak kisérteni akart.
– Ha ez önt boldogitja?
Minden további beszéd megszakadt, Eléz az asztalra könyökölt; Őrfy pedig a falhoz támaszkodva a multak emlékével látszott küzdeni, közbeközbe gyanusan rázta fejét.
– Női fejék, nyakláncz, zománczos karpereczek – suttogá félhangon Eléz – ki fizette ki ezen árjegyzéket?
– Én – felele Őrfy.
– És az ékszereket nem de Gabriela birja? láttam.
– Ha látta, ugy nincs mit tagadnom.
– Istenem! – sohajtá Eléz – én még is igen szerencsétlen vagyok! Gabriela emléke, és e nap megöl. Menjünk.
Két óra után lázban feküdt.
Fájdalmasan tapasztalám, hogy az eljárás igen ferde volt; Őrfy elhamarkodta a dolgot, mert ha lassanként hagyá vala Eléz tudomására esni a fölebbieket, nem hat oly érzékenyen lelkére, s kevesb szenvedéssel történik a kiábrándulás. Ügyekeztem enyhítni a dolgon s Csilynének tudtára adtam Eléz kínos helyzetét, azon kéréssel, hogy időnkint szenvedő barátomat akármily érdektelen tudósitásokkal is vigasztalja meg. A nő kérésemet teljesité.
Látni kellett volna szegény Elézt, mennyi örömmel vevé a megemlékezést, s ezen igénytelen szavakat: „értesitsen egészségéről,“ mily forró csókokkal halmozá, mert Gabriela irta. Őrfy szavaiban ujra kétkedett, s átkozá betegségét, hogy megfosztá a gyönyörtül élvezni a léget ott, hol Gabriela. Ez három hétig tartott, – neki végtelen volt.
Alig nyert orvosától kimenetelre szabadságot, testben, és lélekben elgyöngülve, Gabrielához sietett. Visszatértekor vidám, és elégült volt.
Gabrielánál a theaasztalt szép vendégkoszorú környezé, honnan Eléz sem hiányzott; vidor kedély, s finom elmésség édesen füszerezé a zamatos italt.
A pesti közönség kedvencze, N. énekes elragadó dalokat zenge, L....z a kellemdús hölgy a zongorán csodáltatá ügyességét, s miután mell, és kéz a működésben kifáradtak, felváltva, mások vállalák el szerepeiket, s kisebb nagyobb mértékben tetszést arattak. Végre inditványba hozatott a szavallás, – egyhangulag Elézt szóliták fel. Ő szerényen mentegetőzék.
– Ön nem menekszik meg azon állitás által, hogy egyet sem tud költeményei közül – mond Őrfy – Nagysád! ha emlékem nem csal, kegyed régen birja költő barátunk versgyüjteményeit.
– Bizonyosan – állitá Gabriela.
– Majd én kikeresem – ajánlkozék Őrfy, s távozott.
– Ő tehát olvasá költeményimet, sohajtá lelkesülten Eléz – minő üdv ez nekem, vajjon mulatta-e, vajjon örömeim és keserveim viszhangra találtak-e szivében; vajjon könyezett-e ott, hol én sírtam, s mosolygott-e, hol én enyelegtem; vajjon áhitat ragadá-e meg, midőn imádkozám? O! ha sejthetném, melyik hatott rá legérzékenyebben? ily gondolatokkal tépelődött Eléz, mig a várt könyv elhozatott, legkevesbbé sem törődve azzal, mi addig a teremben, s körötte történik.
Őrfy egy csinos füzettel kezében Elézhez közeledék: itt van; – mondá nyájasan.
Mindnyájan helyeslék.
Eléz egy bókkal reszketve vevé át a könyvet, s ajkihoz szerette volna nyomni, mert Gabriela olvasta, mert Gabriela őt bizonyosan megérté.
– Nem sejt ön semmit? – sugá fülébe, észrevétlenül Őrfy.
– Semmit – viszonzá Eléz.
– Kár hogy nem férj! – fejezé be a beszédet Őrfy.
– Kigyó! – gondolá magában Eléz, s elfordult. Tehát ha parancsolják.
– Kérjük, kérjük!!
– Elszavalandom „A haldokló szerelmes“-t.
– Halljuk! halljuk!!
Eléz megnyitá könyvét, az érdeklett költeményt benne fölkeresendő. Arczszine elváltozott, szelid vonásai hirtelen elkomorodtak, s a könyv kiesett kezéből. Hányadik egéből hullott alá szegény! a könyv még ki sem volt vágva.
– Mi ez? mi ez? kérdék egyhangulag.
– Semmi – viszonzá Eléz – ama költemény régi, elavult, egyhangu, és komoly; az egész füzet érdektelen; jó hogy eszembe jutott, majd valami ujat, vigat fogok szavalni, az mulattatóbb leend.
– Halljuk! halljuk!!
– Czime: „Egy kaczér nő.“
A férfiak tapsoltak, a nők izetlenül rázták fejeiket.
Neki ingerülve, megfeszité Eléz erejét, s keserü csipőségekkel elárasztva szívrázó szavakban elmondá mindazt, mit Gabriela körül látott, hallott és tapasztalt; költői kifejezésekkel panaszlá el határtalan szemvedéseit, s az imént még kaczagni oly kész társaság most meleg könyeket ejtett.
Eléz végszavainál erősen függeszté égő szemeit Gabrielára, hogy a hatást arczáról leolvashassa; a nő zavarodás nélkül maga inditá meg a tapsot; miért is ne, hisz egész előadás alatt figyelmét a mellette oly melegen udvarló N… énekes köté le. Ezt Eléz hihetőleg észrevette, mert Őrfyhez indulva békülő hangon mondá:
– Uram! már nem csak sejtek, hanem látok is.
Az óra éjfélen jóval túl kalandozott, s megelégedve a felséges estével, oszlani kezdett a társaság. Eléz nemével az őrjöngésnek szoritá kékült ajkihoz Gabriela kezét, és szótlan hagyá el. Az ajtóbul még egyszer visszapillantott, s ez végkép lesujtá, Gabriela épen e pillanatban magasztos arczkifejezéssel ada egy levelet N.. énekesnek. Eléz görcsösen kapott szivéhez, aztán érzékenyülve törlé meg nedves szemeit, s lélekbetegen távozott. Többé nem szólt Gabrieláról, nem panaszkodott, s nem sirt, de annál többet szenvedett.
– Ti szerelemben csalatott ifjak! kölcsönözzétek át viharzó kebleiteket csak egy perczre, mig Eléz kínait leirom. A ti fájdalmatok rettenetes lehet; láttam, hisz Eléz előttem állt kiapadhatlan tengerével a keserü szenvedésnek, előttem állt testben, és lélekben lesujtva; láttam halvány arczát: jaj! de én keblébe szerettem volna pillantani, mert a fájdalmat át kell érezni, és nem képzelni, hogy csak legparányibb töredékben is leirhassuk. Oh ez valami rettenetes! Hasztalan is mondanám én azt az érzéketleneknek, másoknak pedig elég ez egyetlen szó: „szenvedett.“ Ez napról napra hervasztá; azelőtt oly barátságos arcza mogorva lőn, az ifju vonások elvénültek, lelke elveszté rugékonyságát; ő nem becsült többé semmit. Az orvosok magányt javasoltak, ő egykedvüen hagyá el Pestet.
Félév merült az örök semmiségbe, és Elézről hirt sem hallottam; én őt kijózanultnak és ismét vidámnak képzelém, de ezen édes képzeletet keserűen czáfolá meg egy Füredről érkezett levél, melyben tudtomra adatik, hogy ha a beteg Elézt még egyszer ohajtnám látni, siessek.
Még az nap utnak eredtem.
Dobogó szívvel léptem a beteg ágyához. Oh mivé lett ő! szemeiből a tűz kialudt, ajkin a szó elhalt, a bőr csontjára aszott.
Miben nem kétkedem, vagy mit nem átkoztam e pillanatban, azt elhallgatom.
Ő sorvadásban feküdt, egy ifju orvos rész vétte ápolá.
Eléz nyájasan veté rám szemeit, száraz kezét üdvözletemre nyujtá, és mosolyga.
Képtelen valék egyetlen hangot ejteni.
– Csodálkozol ugy-e? – mond Eléz leheletakadozva – lásd mivé lehet az ifju.
Én Istenhez fohászkodtam könyörért.
Három éjen át virasztottam testvéri szeretettel körötte. Ily türelmes beteget soha sem képzeltem.
Szép nyári nap volt; ő a szabadba kivánkozék, én orvosától tudakozám az engedelmet.
– Ne tagadjunk meg tőle semmit – mond a derék orvos – ő ugy is gyógyithatlan.
E nyilatkozat agyvelőmet rázta meg. Felsegitém fekvéséből Elézt, karomat nyujtám neki, s ő a szegény, testének egész sulyával rám nehezült, igy indulánk egy kis sétára.
Alig haladtunk száz lépésnyire csigalassusággal, s jelentéktelen távolban porfölleget láttam emelkedni, melyből egy lovaglótársaság bontakozott ki; a légben lebegő fátyolokról sejtém, mikép valami urnők lehetnek; nem érdekelnek – gondolám, s ismét Elézzel foglalkoztam.
Elézre kellemetlenül hatott a külső lég, fojtó köhögés fogta el; vissza szándékoztam vele térni.
A lovaglósereg nyomunkban vala.
Barátom hirtelen reszketni kezdett, szemeit elforgatá, s e szóval: „Gabriela!“ kisohajtván lelkét, karjaimba rogyott.
Én felpillanték, Csilynét láttam megállani, oldalánál egy délczeg tisztecske, enyelgett telivér ménjén
– Mi történt itt? – kérdé Gabriela részvéttel
– Eléz meghalt – viszonzám keserü hangon.
A nő szemeit Elézre veté, s egy perczig gondolkozni látszék, de rögtön föleszmélve, nyájasan intett kisérőjéhez, s a többiek után vágtattak.
Isten bocsássa meg bünömet, én nem imádkoztam, hanem a nő után egy villámló tekintetet vetve – de elhallgatok, nehogy ujra vétkezzem.
*
Midőn Eléz koporsójára dobták a röget, egyedül sírtam.