URAM BÁTYÁM ÉS AZ ARSZLÁN.
Mi birta Eleket oly rettentő határozottságra, hogy gondolkozzék, hisz ő arszlán, még pedig a javából? Isten az állatot oktalannak teremté; ész helyett erővel, munkásság helyett ragadozással, szabad lélek helyett csupán alárendelt ösztönnel látván el. Valamennyi fölött fejedelmileg áll az arszlán; ez nemes faj ugyan, de mégsem több, mint állat, s azt hiszik önök, hogy fennevezett arszlánom ide soroztatik? nem, az ujabb divatvilág egy harmadik ágát födözte fel az állatosztálynak, majom- és szamár-részekből állót, s emberi alakot bitorlót, és arszlánnak nevezvén, a házi állatok közé sorozá. Azonban fölötte különbözik a valódi arszlántól, mert ez állat-király, az csak féreg; ez vad rengetegben futkos, az járdát tapos; ez uralkodik, az görnyedez; ettől remegnek, azon szánakoznak, azt megvetik vagy kikaczagják; ez vad, az szeliden hizelgő; ez ragadozó, az nyalakodó; ez merész, az szemtelen; ezt lövik, az lő – többnyire bakot. – Ennyi ellentét, s legkevésb rokonság nélkül! megfoghatlan, miként lehetett e csodalényt oly tekintélyes névvel felruházni? De nem érdemes erre legkisebb fejtörést is vesztegetni, csak egyet kell még megjegyeznem, t. i. ezen csodabogárnak emberi alakja van, hihetőleg: hogy az emberi faj előtt példa legyen, mivé törpülhet a lelkes állat, ha magát sülyedni engedi. Lovagom bemutatásaul elég ennyi.
Ő tehát gondolkozott – de nem! hisz ő még csak ösztönszerüleg sem tud gondolkozni, mert hiszen feje hasonló az üres üsthöz, mely alatt azonban szíve lángot kapott, – azt hiszik önök a szerelemtől? hahaha! tud is az arszlán divaton kivül mást szeretni! Ő egy más, vagyis több más eddig nem ismert érzelemtől lobbant fel, például: egész nap nem kapott idéző levelet, a szabó hitelre kiadá a megrendelt ruhákat, egy óra alatt három nő mosolygott reá képzeletében, erszénye pedig nem volt egészen lapos; im üres fejébe egy eszme cseppen, s a fölmelegült üst sustorogni kezd, ehhez az arszlán szokatlan volt, ez leszédité, és ő gondolkozott. Miről? im közlöm: „Az életben mindenki mellett legalább egyszer elsurran a szerencse, könnyü azt megragadni, csakhogy a kedvező pillanatot nem tudja mindenki ellesni. Nekem ma annyi kedvező körülményim valának! megvan! üstökénél tartom, vele e nagy világot bekalandozandó. Most csak társat, kivel megosszam e nagy munkát, mert egyedül nem birom.“ – És ő indult, nem, ment; azt sem, tán futott? nem, nem, ő rohant, egyikébe azon kávéházaknak, hol arszláni méltóságához illő társat kiszemelni nem volt fáradság.
A kávéházban jobbra két divaturacs erősen tépi szabatosan rendezett fürteit, köröttök mulató sereg zajlik, egy szerencsevitéz békebiróként sujt közibök négyhuszasos Elszlerláb-botjával; balra az álmatlan pofájú tekeőr borzas fejére bámészkodásáért iszonyu szitkok hullanak; mert a játék nagy pénzbe megy. Félig meddig utczai jelenetek! de beljebb érdekesb leend: itt egy kerék asztalnál kávé mellett roppant füstözön közt törvényt alkotnak; ott a betűfalók az irodalom egyik vagy másik ága fölött pálczát törnek, vagy dicsőitik kedveltjeiket; amott egy műkedvelő kis csapatocska a müvészet titkairól értekezik, érdektelen tárgyak; de végre mégis csak akadunk olyanra, mi figyelmünket nehány perczre lekötheti: ezek elmés, és vidám fiatalok, kik egymás rovására jót kaczagnak. Az elnöki székben egy sajátszerü aggastyán ül; szemében a lelkesedés szikrája rejlik, s ennek villogásával gyönyörü ellentétet képez komoly redős homloka; midőn aszott ajka szólásra nyilik, beszédének sulyt, előadásának méltóságot s arczának tekintélyes kifejezést törekszik adni. Szónoklatának tárgya a győri csata, hol az országot, és világot megrenditő szittyák futási dicsőségében ő is osztozék. Fogai közé gazdagon rezezett pipát szorit, melyben mutató ujjával a pernyét időnként lenyomkodja. Vállán az idő viszontagságai és sok használat által igen megrongált veres gállérú köpeny lengedez. Hősünk, ugy látszik, a kis körnek kedves embere, mindnyájan kivétel nélkül „Uram bátyám“-nak szólitván őt, s ha valaki pipát gyujtandó az asztalhoz közeledik, elébb fenn kitett rokoni megszólitás hangján őt üdvezli, s ugy nyujtja papirkáját a szeszlánghoz. Népszerüsége honszerte ismeretes. Mellette egy kedves kinézésü ifju egészséges ötleteivel gyakran megnevetteti a társaságot; második szomszédságban egy ujoncz – vagy az itteni nevezés szerint – vad fiu ül, ki még a szolgák nevét sem tudja, s a kávé ára után kérdezősködik; s igy tovább számszerint heten környezik az asztalt. Uram bátyám – mint emlitém, hacsak szerit teheté, s hallgató seregre talált, a győri futásról értekezék.
– És uram bátyám minő tisztségben volt? – kérdé a hetyenkedőt egyik szomszédja. Ő gondolkozott, hogy tekintélyéhez illő állást mondhasson, de mégis olyat, melynek valóságát hallgatói kétségbe ne vonhassák. – Főhadnagy – mond hegyezett hangnyomattal.
– Nem igaz! zugák valamennyien. Uram bátyám sértett önérzettel kérdé: miért?
– Csak – viszonzá egy jókedvű uracs – mert hitelesen tudom, hogy kapitány volt.
Uram bátyám tetszéssel mondá: Ah! uram öcsém a kapitányságot csak később nyertem.
– Ez csakugyan nem áll! – kiált föl a második.
– Már hogy ne állana? tudakozódék Uram bátyám.
– Hisz uram bátyám atyámmal szolgált együtt.
– Hogy hivják uram öcsémet?
– Lejtényi.
– Atyja derék vitéz volt.
– Tőle hallám, hogy uram bátyám ezredes vala.
– Hisz uram öcsém: én nem szoktam dicsekedni.
– Tábornagy volt! – erősité a harmadik.
Uram bátyám meredten fordult hozzá, tetőtül talpig mérte tekintetével, s határozottan mondá: De már az hazudság uram öcsém!
– És most micsoda ön? – kérdék négyen is.
– Most ügyvédkedem.
Ekkor egy magas termetü ifju lépett közibök, társainak egyet vágott szemével, s közönyös hangon tudakozá, ha nem ismerik-e Várayt?
– Miért? – kérdé Uram bátyám, nevét hallván emliteni.
– Csak – viszonzá a fentebbi – a mint a városligetből az imént haza gyalogoltam, egy korcsmába tértem be vizért; ott siralmas hangon tudakozódék a korcsmáros a nevezett ur után: mert – ugymond – 20 év előtt ügyvédi oklevelét nála beitta, s maig sem váltá ki.
– Nem igaz! – pattogá Uram bátyám – nem is volt oklevelem soha.
E gyönyörü következetességet hangos kaczaj követé.
Elek, az arszlán, szegletbe vonulva, komoly figyelemmel kisérte az eredményeket, s uram bátyám feltünő jelességeit csakhamar kiemelkedni látván, félhangon susogá: ilyen ember kell nekem; ezzel előlépvén, udvariasan, mint egy arszlánnak illik, idvezlé a társaságot.
– Uram bátyám! kérdé Elek, reggelizett-e már – a kérdés nem egészen volt helyén, már igen dél felé járván az óra.
– Az ebédet várom, felelé ő.
– De ha én szívesen meghívnám?
– No hiszen uram öcsém kedvéért csak megteszem – vága hirtelen az arszlán szavába, s azonnal parancs osztaték, – egy percz mulva teli csésze párolgott kezében, s előtte egész Araráthegy tornyosult a soknemü süteményekből, s uram bátyám mind a mellett, hogy az ebédet várta, iszonyu pusztitást tőn, mindent fölemésztvén, mit elébe adtak, azon egyszerű elvből: hogy, ki evéssel veszti étvágyát, mit sem veszít.
A déli harang megkondult, midőn Uram bátyám az utósó harapást tette, azután kényelemmel töltött pipára, természetesen más dohányából – s értekezni kezdett az adóról és czéhekről: mellékesen megjegyzendő, hogy ő dühösen nem adózó, noha neki, a jámbornak, csak azon esetben lehetne e tehertől rettegnie, ha a légre, és fillentésekre adót vetnének. Fejtegetései akármelyik hus-árszabásnál virágzóan szónokló táblabiró urnak becsületére szolgálhattanak, s okai inkább hasra, mint talpra estek; beszédében semmi összefüggés, rend, s erősités nem volt, szóval, megesküdhetnék rá az ember, hogy a zöld asztal mellett már gyakran megéljenezték, mit ő szigoruan követelt is.
A kinek pénze volt, mind elrohant, s kinek csak egy huszas kongott zsebében, az ellézengett – ebédre, de uram bátyám rendithetlen a kerek asztalnál maradt; azt hiszik, mivel étvágyát megrontá, koránsem; miért hát? – mért – – de önök, kiknek az életben szerencséjök jutott őt ismerhetni, már bizonyára eltalálták; és önök, kik nem ismerik, vonják be emlékkönyveiket a kesergés kinzó fátyolával, mert nem ismerik századunk egy ritka emberét, önök előtt maradjon az örökös rejtély.
Elek indulóra figyelmezteté Uram bátyámat, ez félválával egyet legyintett köpenyén, és követé az arszlánt, kinek állitólag komoly dolga leend vele. Midőn az „aranykéz“ mellett ballagtak, az ételnek csábitó zamatja megrázta őket, megállapodtak, s két nagy lélek összeforrt, hogy egy törpévé silányuljon, két gondolat összelángolt, hogy egymást föleméssze. Az arszlán uram bátyámra, s ez arra nézett, ők megérték egymást, s betértek, az angyali eszmét valósítandók. A bor bátorságot önt, megoldja a nyelveket, és barátot teremt; ki ütköznék meg tehát azon, hogy a két derék hős már bizalmas egyetértésben beszélgetett a hetedik üveg neszmélyinél.
Ebéd után mámor, gond, vagy mi nehezité annyira fejeiket, azt nem tudhatom, de elég az, hogy ők iszonyúan tántorogtak egész hazáig.
– A mellett maradunk – szólt uram bátyám, s hangja nem annyíra finom csengéssel, mint inkább recsegő brugóhanggal lepte meg szomszédját.
– Nekem – viszonzá határozottan az arszlán – a lány erszénye tetszik, épen kikaphatna a szurokból; én tehát házasodom.
– Felséges számitás! és igy:
– Holnap odarándulunk, s uram bátyám utitársam leend. Ön ügyességétől sok függ.
– Tapasztalni fogja kész szolgálatomat.
Fölséges jelenést képezett, midőn e két – minden tekintetben gyönyörű férfi, – életdöntő határozottsággal ittasan készitgeté a józan tervet beállandó boldogságuk fölött, ekkor már természetesen Elek szállásán, minden világi zajtól elvonulva. Uram bátyám tudákossága kimerithetlen hatalmával kaczérkodott egy bájos jövő titkaival, s a rugalmas pamlag szokatlan kényelme őt minden nagyra, és szépre bátoritá. Az arszlán földig terülő tükre előtt uj mozdulatokat tanult uj hóditásokhoz, nem szalasztván el azonban figyelmetlenül egy hangocskát sem uram bátyámnak nagybecsű beszédéből: kinek ajkán a hang lassankint hanyatlani kezdett; utóbb egészen elhalt, szeme lecsukvék, édes üdve, egyetlen pipája, fogai közül kihullott, és oly hangokat rögtönze, minővel szélesre hizott táblabiráink az álom karjai közt tulterhelt gyomruk küzdő életjeleit szokták adni. Elek végig pislogta őt, a ritka jellemű férfiut, nemével a magasztaltságnak, azután hórihorgas teste egész sulyával ágyra terité magát, s kevés perczek mulva uram bátyám horkolását tőle telhető legnagyobb müvészséggel viszhangoztatá. Nem zavarom álmukat, mert vannak lények, kik ébren mitsem használnak, s alvásuk a köztársaságra nézve üdvös; sokáig tartó szunnyadást ohajtva tehát bajnokimnak, rájok zárom az ajtót, s bizván a pesti csaplárosok nemesitett borában, elázott embereimet csak jövő reggel látogatandom meg.
* * *
Bámulj ember! nem, ez kevés – bámulj Europa! még kilencz nem hangzék el, s hőseink nyomát már bottal lehetett ütni; ők rövid előkészület után csakugyan utra indultak.
II.
Négyszer negyvennyolcz óra telhetett el az indulás perczétől számitva, s hazánk hegyes vidékein egy kisvárosi vendéglő előtt két egyén tanakodék: Uram bátyám, és az arszlán.
– Uram öcsém! – kezdé az idősbik – én nem türöm tovább.
– Ugyan eszén van ön? hisz kaland nélkül mit érne utazásunk – mond a másik.
– Dejszen ifju embernek való az, 24 óráig gyalogolni, 12-ig koplalni, 6-ig szakadatlanul ázni; köszönöm az ilyen kalandot.
– No de már czélnál vagyunk. –
– Magam is azt vélem, mert czégért látok; ekkor a zápor elől kapu alá vonultak, óriási tervet készitendők. Előszóliták a pinczért, s a város körülményeiről tudomást szereztek. A földesurról elég volt annyit hallaniok, hogy a müvészetnek határtalan tisztelője; és nem késtek tiszteletére ügetni. Az urilak előtt barátságtalan komondor fogadá őket, s kénytelenek voltak addig sompolyogni, mig egy suhancz kün terme a házőrt elzavarni, ekkor dobogó szivvel, és szorult kebellel beoldalogtak.
– De öcsém! – szólt uram bátyám roppant fontossággal rázván felleghajtójáról a vizet – minő ürügy alatt és kihez kopogtunk itt be?
– Pszt! itt Málnay birtokos lakik, kinek leányát Pesten láttam, megszerettem, s nőül venni határozám. Ő ugyan nem ismer, de mi ez Pest arszlánjának!
– Hm, hm.
– Mint müvészek állunk elő, a többit bizza rám.
Uram bátyám még egyet sohajtott, s egész tisztelettel beszólottak.
És tervök nem csalt, Málnay szivesen látá őket, Elvira szinte. A mi pedig uram bátyámnak leginkább tetszék, jó bort, izletes estelit, végre pedig kényelmes fekvést kapott. És elgondolá, hogy szép, de még inkább kedvező, müvésznek lenni, s szinte rá szánta vén fejét; de midőn módokról gondolkoznék, fáradt tagjait az álom elzsibbasztá; eszméi elzagyvalodtak, s a kivihetőséget szerencsésen elalvá. Az arszlánnak ellenben egész éjen át kinzó bizonytalanság ostromlá fásult szivét, nem a győzelem végett, mert erről kétkedni lovagias büszkesége sem engedé, hanem a lemondás, a lepkézés – a sok szívvadászatnak egy sujtással véget vetni – oh egy arszlánnak ilyesmi nem csekély küzdésébe kerül; de már benne van, s kétezer hold földet igen szép aranyokká lehet olvasztani.
A reggel rájok virradt, s az őszinte vendégszeretet nyilt karokkal tárult elébök, mi uram bátyámnak nem kedvezett annyira, mint a kimerithetlen kávéforrás díjtalan élvezése.
– Szabad tudnom müvészetök ágát? – kérdé Málnay vendégeit.
– Én – hadará az arszlán – hét nyelvet beszélek… magyarul…
– És én – ragasztá hozzá uram bátyám – ugyanannyit tökéllyel, s értek… németül is…
– Tehát önök…?
– Festészek vagyunk – esék Málnay szavába az arszlán.
Uram bátyám erősen ránczigálta a hazugnak köntösét, s mint midőn maga sem szól valót, zavartsággal köhécselt, mert soha kezében ecset nem forgott, s igy méltán örvendhetett, hogy hüvelykujja be vala kötözve, azonban mégis szurkolt, hogy barátját a hazudságban utolérvén, e mennyei potyától szép ütlekszóval elugratják. Most azonban rémülését borjúi bámulás váltá fel, mert a vendégeinek hasznosan szolgálni kivánó házi úr által leánya arczképének levételére szólíttatván fel az arszlán, ez annak teljesitését egész készséggel igéré. Uram bátyám tövisen ült, s alig emészté el reggelijét, iparkodott az udvarból kijutni, kevésbé számitván egyébre csapszéki kidobásnál, természetesen útravaló mellett, kétségtelennek tartván e kalandozásbani cselnek ily körülmények közt minél elébbi kibonyolódását. Pestre rendes hallgatói közé szerette volna most magát varázslani, – az ég nem könyörült rajta, s azért tanácsosbnak látta a falu mesteréhez, mint az ivásban hires természetbuvárhoz sántikálni. Veres gallérú köpenyét okvetlen vállára kapta, hahogy távolléte alatt ármányos utitársát kiebrudalnák, ne kénytessék ő is oda fáradni a szép reményekkel biztató áldás átvétele érdekében. Ő kitűzött irányában férfiasan haladt, daczára azon akadályoknak, miket a falu ebei elébe ugatának. A keresett egyénnél rokonkebelre talált, s igy szükségtelen elmondanom, hogy a barátság megszentesitésénél több kanna bor elfogyott.
Arszlánunk ezalatt a kigondolható legnagyobb merényre vetemült. Tágas terem közepén a festészi támasz, mely a házi úr boldogúlt fiának sajátja volt, fel vala állítva, előtte Elek ült kezében ecsettel. A pamlagon Málnay terült el, s szájában öblös pipa füstölgött. Elvira pedig diszköntösben megelégedést sugárzó tekintettel függe az álmüvészen.
Elek addig piszmákolt, mig a csend és unalom Málnay szemeit lezárá, ekkor nagy tudákossággal kifeszité a vásznat, jobb kezével rá nehézkedett, s szemeit oly élesen szegzé a lerajzolandó alakra, hogy az ártatlan hölgyecske ama merész nézés alatt nem egyszer zavarodott meg.
Elek pajzánul forgatá az ecsetet, s hol a hölgyre, hol vásznára pislogva szemtelenül susogá:
– Gyönyörü homlok – egykét vonást tön, s ismét folytatá: égi szemek – rózsaajk, – rövid szünet után – holló fürtök, – tavaszában viruló arcz, – jóságot lehelő hókébel. Ekkor az ecsetet lesujtá, s a hölgy kezét gyöngéden megragadva, mondá: „Nem nem! én a természetet ennyire meg nem hazudtolhatom, nincs müvész, ki ennyi szépségi tökélyt lemásolhatna; s ha igen, volt, van, vagy lesz-e hatalom, mely megengedhetné az ő remekét utánozni gyarló emberi kézzel? Oh Elvira! ily szépséget csak egy mindenható alkothat!“
A hölgy remegett, s e nyilatkozaton meglepetésében örvende, hogy atyja alszik, magát hivén bűnösnek.
Elek használá Elvira zavarát, lábaihoz omlott, s lelkesedve folytatá: „Van egy gondolatom, mely mióta láttalak, erem minden lüktetésével szivemhez küzdi magát, s e gondolat: téged, oh égi lény, szeretni; ez életem, ez halálom!“
– Mi az? – kérdé az álmából fölrezzent Málnay, arszlán uramat nemes foglalkozásában meglepve.
E hang, s Elvira sikitása az arszlánt kissé gyöngéjén találta, mert őszintén mondva, jobban félté hátát, mint lelki idvességét. Ő tehát, mint ki csizmadiát fogott, keserűn harapá össze ajkait, de gyakorlott szemtelensége már több ily szorult helyzetből kisegíté, s igy boldog régi szokásához nyult, miért is kézzel lábbal tombolva, tele torokkal orditá: Lovat! egy országot egy lóért!
– Kötelet! – harsogá Málnay – hisz ön őrült.
Elvira rémülve futott el.
– Játékom megnyerve – mond az arszlán elbizott kaczajjal – s a világ minden szinészei közt ma víttam ki legnagyobb diadalomat.
– Mit? mit? – tudakozódék Málnay.
– Azt uram! – viszonzá Elek – hogy nem adnám koszorúim feléért e napot, alkalmam nyilván önöket müvészetemmel igy megismertetni.
– Vagy ön bolond, vagy én! az ördög vigyen el, ha egy szót értek ön beszédéből.
– Azt elhiszem; értsen meg tehát: én nem vagyok képiró, hanem szinész.
– Tehát miért nem járt igaz uton?
– Úgy nem lett volna mezőm tolakodás nélkül magamat önök előtt kitüntetni.
– Hm, de mit keresett lányom lábainál?
– Egy szerepet szavaltam Schiller Hamletjéből.
– Schiller Hamletjéből? csodálkozék Málnay.
– Igen – esék szavába Elek – gyöngeségem, hogy a franczia drámákat szenvedéllyel játszom, s dicsekvés nélkül mondva, hatással.
Szinte hihetetlen, egy arszlántól ilyesmit hallani, de legyenek meggyőződve, hogy az ily lény a könyvnek betűjét sem tudja hogy fekszik, szinházba jár, nem a művet hallgatni s a játszókat látni, hanem magát mutogatni; itt ragad rá nehány szó, itt hallja: franczia hatás, Schiller stb.; Hamletet csak onnan ismeri, hogy adatásakor nem levén kivel kaczérkodnia, első felvonás után oda hagyá az üres házat.
– Nem lenne szíves abból a Schillerféle Hamletből még valamit szavalni, mert én is szeretem a franczia műveket – kezdé hosszu szünet után Málnay.
Arszlánunk az átjáró tekintet alatt összeborzadt, s szinte nem jót sejtett, de már benne uszott, azért csak rá rebegé a „szivesen“-t, s lelkendezve kezdé:
Lenn a hegyen…
Fenn a völgyön – megakadt; ujra kezdé, s ismét elakadt. De a bitangoknak a szerencse kedvezni szokott, erre építnek ők, és ritkán csalatkoznak. Ki hinné, e nyomorultat kimenté szurkoló helyzetéből egy kis utczai mozgalom. Az ablak alatt zajongó nép vonult el. Málnay kipillantott, Elek is használá a kedvező alkalmat, a fris légre osont. Alig örvendett szabadulásának, már ismét kétségbe kellett esnie, mert az utczai zajongók vasvilla közt – alig merem kimondani – Uram bátyámat kisérték!
Mit véthetett a jámbor törvénytudó? azonnal értesülünk. Elek utána rohan a szolgabirói lakhoz. Utközben a mesterrel találkozik, ki borból sokat rugott ugyan be, de mégis elbirja mondani, hogy uram bátyám vendége volt; kissé leszítta magát, azután a helység szérűjébe sétált kopasz fejét szellőztetni; egy boglya mellé ült, pipájába tüzet csaholt, és mint gyujtogatót elfogták. Balsors, ez a te műved!
Arszlánunk iszonyu dühében szinte fuldokolt, de hogy is ne, hisz uram bátyám, kinek hazudságira annyit számitott, inkább iszapba sülyeszti, mint segítené; és veszni, vagy bitóhoz köttetni engedte volna, de saját érdekében hűtelen czimborája sorsán segítni szükségkép kellett. Ő tehát minden fontolgatás nélkül a szolgabiróhoz rohant.
Két vasvillás pór közt uram bátyám állott, s mögötte a megyei pandur minden intésre készen tartá rezes fokosát. Tekintetes szolgabiró uram pedig kényelmes karszékében heverészve, törökpipából eregeté pattanásig felfujt arcza körül saját illatos termesztményét, s perczenkint kétségbeejtő tekintéllyel szuszogott egyegy hatalmast, mely menydörgő szavának előfutára volt.
A vallatás annak irtózatos rende szerint megindíttatott, s közszeretetű uram bátyám eléggé redős arczán különféle színek vegyülete játszadozott; méltatlanság, bor, és gyakori hetvenkedései daczára is, a félelem őt különös lázba ejté.
A szolgabiró, miután rögtöni biróságra hivatkozék, s uram bátyámat több rendbeli sértésekkel illeté, a tanuk előadásából átlátá, hogy a vádlott ártatlan. Épen ki akará mondani határozatát, midőn mentő angyalként lebbent elő az arszlán, s egykét felvilágosító körülménnyel utitársát szabaddá tevé. Az őrök eltávolíttattak, uram bátyám ismét szabad ur lőn, s a szolgabiró bocsánatkéréseire engesztelőleg válaszolá:
– Emberek vagyunk, és tévedünk.
– De most – kérdé a szolgabiró – szabad-e tudnom, hogy tulajdonkép kihez van szerencsém?
Uram bátyám szokott lassusággal feleletre készité ajkait, de az arszlán szélvészgyorsasággal kapta ki szájából a hangot, magát müvésznek, uram bátyámat pedig drámairónak mutatván be.
A szolgabiró rendkivül örvendett a szerencsén, maga is iró levén, csakhogy politicus, – szerinte – a mennyiben a közgyülések után a megyei határozatokat egyik hirlapban közleni szokta.
Most élénk társalgás kezdődött, a szolgabiró mint olvasott egyén, azt kérdé, hogy az uj franczia iskolát követi-e uram bátyám az irodalomban, vagy Shakespearet?
Uram bátyám mutatóujját fontossággal illeszté borvirágos orrára, s komolyan válaszolá: hogy ő Cicerot követi.
Tovább nem elmélkedhettek; mert a csarnok elébe egy négyes fogatu kocsi robogott, belőle tisztes férfiu, a megyei alispán lépett ki.
De mi ez? az arszlánnak szűk kezd lenni a hely, jobbra balra kapkod, homlokáról izzadtságot töröl, és rést keres szabadulhatni. Mi szorithatja annyira? türelem, majd rá jövünk.
Az alispán beköszönt; az arszlán nem meri arczát mutatni, az alispán megáll, merészen néz a divathősre, ez zavarodva pislog rá.
– Tán ismerik egymást? – kérdé a szolgabiró.
– Valóban – hebegé az arszlán – nem volt szerencsém…
– De nekem igen, gazember! – mond az alispán – he György! – szólitá tenyeres legényét – verjétek vasra, s az arszlánra mutatott.
– Uram! rebegé a hálóba került szép mákvirág, ön tévedésben van.
Uram bátyámnak szeme – szája elállt, s midőn eszmélni kezde, félelmesen mondá: uram öcsém! nem jót sejdítek.
E hangra az alispán uram bátyámra tekinte, elmosolyodék, s felkiáltott:
– Váray! mi ismerjük egymást.
– Meglehet, az insurrectióból.
– Iskolatársak voltunk, s azóta Pesten is találkozánk.
Uram bátyám ujra éledni kezdett, szerette volna, ha fél Pest bámulhatná, hogy ő egy alispánnal baráti kezet szorít, s mi több, tegezik egymást. Uram bátyám vígan töltött régi ismerősénél nehány hetet, s gyönyörű négyes hozá vissza Pestre azon biztatással, hogy barátja az ő számára hivatalt szerzend. Édes várakozásban él azóta itt. Boldogok a könnyenhivők!
Az arszlánról szinte feledém megemlíteni – no de ki tudná eltalálni, miért csipték fültövön? – mivel az arszlánbőrben most az egyszer nem telivér szamár, hanem tigris volt, ki midőn ezen fajt még inasnak nevezék, az alispántól szép csomó pénzzel elillant, s most jó szerével hurokra került.