NÁSZÉJ.
I.
Az örömteljes napok vég felé hanyatlottak, s mohó vágygyal sietett mindenki a farsang hátralevő részét élvezni. Zajos éj volt; a bérkocsisok versenyteren képzelék magokat, s fáradt gebéiket erőre ostorozván, merészen vágtattak egymás elé: mindenki vigadni sietett. A várost elfedő hó olvadozván, a fehér lepel rongyai alól a mezetlen föld fekete foltokban mutatkozék. A derült eget csillagok ezre ragyogá át, s a hold ezüstlő mosolya a lámpák világát szükségtelenné tevé.
A bálványutcza nagyszerű házai egyikének első emelete fényesen vala világitva, s a dús csillogás áttört a fehér kárpitokon. A zene csábitóan hangzék le, s a ház előtt éji kóborlók ácsorogtak, álmatlan szemeiket kiváncsian meresztvén az ablaknál ellejtő sötét árnyakra. Felvágyni látszottak: némelyek tánczszenvedélyöket, mások hatalmas étvágyukat kielégítendők. Villámként csapott közéjök egy ifju, beesett szemekkel, zilált hajjal; arczán szenvedés és merész elszántság ült, fejét indulatosan veté hátra, s szomszédjának kezét görcsösen megkapva kérdé:
– Ki lakja e ház első emeletét?
A kérdezett megorván voná vissza kezét, s az idegent eltaszitván felelé:
– Mi gondom rá.
– Üdvöm függ tőle – rimánkodék az iménti – minden szentekre! mondjátok: kinél ez ünnepély?
– Ha annyira érdekében fekszik – jegyzé meg egyik utczahős – menjen föl, s ott kérdje.
Az ifju nem felelt, hanem kalapját szemére vonta s a kapun berohant. – Nehány percz mulva szédelegve dölt ki, s homlokán egy sebnyilásból vér patakzott alá. Kékült ajkait erősen fogai közé szoritá, s a falhoz fogódzott.
– Hej czimbora! – szólamlék az egyik ácsorgó; téged nem jól vendégeltek, ezt a legelső csapszékben is megkaphattad volna.
A többi mind talpraesett elmésségen jót kaczagott.
– Nincs igazság! – tört ki az idegen keserű fohásszal – az emberek csalárdak, s megcsalnák magát az istent, ha lehetne; hazugok ama csillagok, mert fényöket a naptól kölcsönzik; hazug az ég, mert reményt mosolygva sirba vezet! – Ur isten! erőt, csak 24 órai erőt adj, s feledni akarom annyi évi szenvedéseimet! – ezt oly felindulással, oly szívrepedve mondá, mintha minden ejtett szó élete egyegy évébe került volna.
Az ácsorgók elnémulva, a szenvedőhöz kérdő tekintettel közeledtek, nem szórakozásból, nem részvétből, hanem, mint szinész ügyes játékától meghatva, az őket nem sujtó fájdalmat látni; azonban mint valami nagyszerü drámai jelenet után, a méla csöndet egy hang sem zavará.
Az utczahősek száma mindinkább növekedett. Nem messze egy kocsi állapodék meg, s a kilépő férfi látván a tolongást, a tömeg közé vegyült.
– Mi lelte önt? – kérdé, az ifjunak vérző homlokát megpillantva.
– Futni szeretnék, – mond a kérdezett – de oh istenem! lehetlen.
– Ön ingerültnek látszik.
– Őrült vagyok.
– Tán valami czivódás volt itt? ki bántotta őt?
– Senki – zugák mindnyájan.
– Tehát hol kapta e sebet?
– Ugy rohant ki a kapun.
A kérdezősködő a tömegről az ifjura forditá szemeit, kinek arczán annyi szenvedés ült, mintha egy szenvedő kebel kíntengerének hullámi csapkodtak volna ki rajta.
– Ifju barátom! – szólamlék ismét a derék férfiu – ön beteg és én orvos vagyok, kövessen engem.
Az ifju felrezzent, az orvosra tekinte, s élénk fekete szeméből nehéz könycsepp gyöngyözött le.
Az orvos előbbi szavait ismétlé.
– Egy tapodtat se – mond az ifju.
– Ön igen szenved – sohajtá az orvos – szóljon, miért?
– Nincs arra szó, s ha volna, oly megrázónak kellene lenni, hogy a szentek szentjéig felhasson.
A jó emberbarát karon ölté betegét, s lakására átelleni házba – vonszolá inkább, mint vezeté. Mig a szobatulajdonos világgyujtással foglalkozék, bús vendége az ablakhoz szaladt, s tekintetével a falakon is át szeretett volna törni, hogy a szemközt vigadók zajában egyetlen nőt láthasson; hasztalan, az ablakfüggönyökön nem maradt rés, hol sovár tekintete a tánczterembe sugározhatott volna.
– Most – kezdé az orvos – legyen nyilt, tán segíthetek.
– Lassan, lassan, – susogá az ifju szemeit az ablakra meresztve – mintha azon árny, mely ott elvonult, ő lett volna.
– Kiről szól ön?
– Oh! ő szép volt! szép mint a mindenható eszméje a teremtés reggelén, de nem isten alkotá ily bájosnak, az ördög bűvölé arczára csábjait, hogy a kárhozatra szánt lelkeknek felpénzül fecsérelje! – ekkor az orvos kezét megragadva, az átelleni ablakra mutatott, – nézze, ott egy nő vigad, s kevés perczek múlva egy férjnek vetendi magát karjai közé, s azon nő – törvényes nőm.
Ön – mond az orvos, vendégét tekintetével átjárva – vagy igen szerencsétlen, vagy őrült. –
– Mindkettő, istenemre! mindkettő. Uram! italt adjon, mert torkom kiszáradt. – Az odanyujtott vizet indulatosan taszitá el. – Bort nekem! – kiáltá – bort! mely eszméletem elöli, s keblem fájdalmát elzsibbasztja: bort, melytől velőm meggyulad, különben itt halok meg. – Nem sokáig kelle várakoznia; s kivánata teljesült. A szeszes italból több poharat fenékig üritvén, fáradtan veté magát a pamlagra, s ismételt fölhivás után, lelki erejét kissé visszaküzdvén, ekkép szólt:
II.
Én gróf Belánszky vagyok, hajdan divaturacs itt. Boldog idők! még akkor a nyomort nem ismerém. Atyám gazdag levén, nem kimélt tőlem semmit; de én az elegen túl költvén, tömérdek évipénzemen fölül még adósságot csináltam. Egy darabig vig czimborák közt dőzsölve, s fényüzve folytak napjaim, de ez életrendszer mindennapivá, unalmassá válni kezdett, és én új élvezetekről gondolkodám, midőn egy, még előttem ismeretlen szenvedély ragadt meg: szerelmes levék. – Itt kínos emlékezettől megkapatva felugrott. Oh én szerencsétlen! igen szerencsétlen! – sohajtá az asztalhoz fogódzva.
– Hideg vér, hideg vér gróf ur! – biztatá vendégét Tanáry.
– Mondja a tengernek, legyen csöndes, ha fölötte vihar dühöng.
– Tovább; tán még nincs minden elveszve.
Ha a szerelmet tetőpontjára akarjátok csigázni, csak jó sok akadályt görditsetek utjába. A hölgy, kit imádtam, sorsomhoz méltó levén, nőül akarám venni, s atyámnak szándokomat nyilvánitám; ő ellenzette a nélkül, hogy egyetlen sulyos okot állitott volna fel, ellenzése mellett harczolót. Én ismét, és ismét, mindannyiszor szilárdabbul adám elő dönthetlen akaratomat, ő időnként konokabb lőn. Mit tehettem mást, mint vele daczolni, ennek eredménye lőn, hogy kegyéből s javaitól elestem.
– Oh! de én itt fecsegéssel pazarlom az időt, – jajdula közbe – pedig szent isten! rettegek, hogy megtörténik a legborzasztóbb! Vigadnak-e még oda át?
Tanáry kitekintett az ablakon.
– Még egyenlően nagy a tolongás, csak folytassa.
– Ismeri-e ön a nyomort ezer rémeivel, midőn az alig 24 éves ifjú arczára egy negyvenes korhely vonásai ülnek, a szem üregeibe sülyed, s a homlokra bú vés barázdákat; tudja-e mit tesz szenvedni? Oh én keserűn tapasztalám, egyedül állék a nagy világban kérlelhetlen hitelezőim vad körmeinek kitéve; kinlódtam, és éheztem, mig atyám termeiben henye naplopók dőzsöltek. Elég erről. Én munkához szoktatám magam, s hivatalba léptem. Mint önálló kértem most Hermine kezét, s képzelje: anyja megtagadá!
– Miért?
– Mert oly hazában élünk, hol dolgozni szégyen, hol e szó „kenyérhivatal“ elég arra, hogy az úgynevezett magasabb körökben lenézzenek. Herminével többé nem találkozám; de reményem őt birni nem hanyatlott, mert biztos levelezésünk által hittem valamit kivihetni. Titkos összekelést határozánk, idő és hely ki lőn jelölve. Meghittebb barátim egyikével a rendelt helyre rándultam. Szép májusi hajnal volt, a fölkelő napot az egyház kűszöbénél üdvözlém; madár dalával, virág illatával, ég derültségével, a nép munkával, s minden oly lelkesedve üdvözlé az ifju tavasz e szép reggelét, s engem szent ihlet tölte el. Nem sokáig kelle várakoznom, s a bájos Herminét egy érkező bérkocsiból leemelém, engem barátom, Herminét szobalánya követé. – Alig mondá ránk áldását a lelkész, már üldözőink, hihetőleg Hermine által gondatlanul hátrahagyott leveleimből utba igazodva, utólértek, s mielőtt igazán birtuk volna egymást, őt elszakíták tőlem. Isten előtt házasságunk megköttetett, ez kevés az embereknek. Én őt örökre elvesztém. – Halált keresve futottam, de eloltandó életemmel hasznot is ohajtva tenni, az akkor keletkezett forradalomba mentem, a derék honfiak mellett szabadságért vívni. Hol legnagyobb volt a vész; első harczoltam, az ónzápor köröttem iszonyu pusztitást tőn, itt egy családatya, ott egy boldog szerető, amott egy fényes ház végsarjadéka esett el: annyi köny hullott, s én, kit nem sirat vala senki, épen állottam! Hosszu csata után több bajnokkal fogságba estem, itt tőröm hegyét sokszor szegzém szivemre, de azon gondolat, hogy sorsosim sirkeresztemre ütendik a gyávaság bélyegét, velök együtt szenvedni késztete. Szabadulásról gondolkozánk, és tervünket siker koronázta;… újra reméltem. Midőn visszaérkezém, nőmet egy új férj karjai közt hallám lenni. Őrülten rohanván oda, a boldog vőlegény nekem e bélyeget üté homlokomra, s cselédei által üzetett ki.
– Most mindent tud, kérem, kényszerítem, találjon módot, hogy Herminével még ez éjjel szólhassak. – Tanáry gondolkozott.
– Van – mondá hirtelen.
– S az?
– Irjon.
– A levelet?
– Azonnal kézhez juttatom.
– Jó. – Ezzel tollat ragadott, s következőt irá: „Asszonyom! Önnek első férje megérkezék, e boldog összekeléshez sok szerencsét kivánni; azért kövessen el mindent, hogy ezt saját ajkiról hallhassa, értette, mindent elkövessen.. különben.. Isten önnel, válaszát elvárja
hű férje
Belánszky Ede.
Tanáry e levelet szolgája ügyességére bizta.
Éjfél elhangzott; ismerős egyéneink lelki vihartól lesujtva a pamlagra hanyatlának. A síri csönd ünnepélyes, és sokat jelentő volt; az orvos mintha veszélyes beteg fölött őrködnék, mély gondolatokba merült; Belánszky pedig a túlélt szenvedések emlékétől felizgatva nyugtalankodék, s a türelmetlenség halvány homlokáról hideg izzadságot facsart.
Az ajtónál zörej támadt, s mindketten némán rohantak a belépő szolga elé, ki kérdések özönétől elhalmozva, alig juthatott szóhoz; végre bizonyossá tevé a kiváncsiakat, miszerint a rábizott levelke eddig rendeltetése helyén van, s ismét távozott, az illető szobalánytól az igénylett választ átveendő.
Alig terveztetett egy a dolog kedvező kimeneteléhez vezető irány, midőn az utczán nagy zaj keletkezett, a kocsik egymásután elrobogtak, a függönyökön átlátszó árnyak rendetlen tévedésben futkostak, a terem elhomályosult, s minden körülmények oda mutatának, hogy az ünnepélynek vége szakadt.
– Mondtam, – kiáltá indulatosan Belánszky – hogy elkésem! s most – – – itt elnémult, – mert figyelmét egy betoppanó idegen cseléd voná magára, ki a rögtön rosszul lett mennyasszonyhoz orvosi segélyt kérvén, elsietett.
– Megálljon – kiáltá Belánszky – nehány perczre én leszek az orvos.
– Semmi kifogás, az alkalom kedvez, s önnek hajolni kell kérésemre. Csak hamar más öltönyt, és én szólani fogok vele. Felséges körülmény! dicső sors! az életben most látszol nekem először kedvezni, és én áldlak értte.
Az egyezés megtörtént; Belánszky homlokán a sebet angol tapasz födé, s villámgyorsasággal átöltözködék. Kezet szoritának, s elhagyá a szobát. Előzzük őt meg, és siessünk az átelleni házba, kissé a mulatók zajába vegyülendők.
III.
Minden oly díszes, szép és nagyszerű vala; aranyrojtos fehér kárpitok gazdag redőkben hullámzottak végig a falakon; az óriási tükrök fényében a pazar világot árasztó szövétnekek kettőzve ragyogának; a simára viaszkolt padlaton vidoran lejtettek végig az ifjak, bájoló hölgyeket fűzvén karjaikra. Az egész társaságon gyermekded szende öröm sugárzott végig, s a megelégedés jó kedéllyel egyesülve, ezen estélynek oly házias, oly családi színt kölcsönze, hogy az minden egyszerüsége mellett fesztelen, és barátságos vala. A nők édes-enyelegve társalgának szerény lovagjaikkal, s a szép hölgykoszoru ezerféle kelleme tündérkoronát tüzött a fényes ünnepély fölé. A pajzán ifjak a sok bájtól elragadtatva szellemittasan szállongtak hölgytül hölgyhez; szavaiknak megható erőt kerestek, s egy szívlázitó pillanat a szerelem kéjtengeréből, édes jutalom vala forró udvarlásukért. Nem vala arcz, nem pillantás, mely eleven jó kedélyre nem mutatott.
Az emberi élet titkai kimeríthetlenek, gyakran túlboldogoknak véljük magunkat, s nem sejtjük a csapást, mely kevés percz mulva oly ördögileg sujt, hogy még csontjaiban is megrázza a velőt; sokan bú-gond nélkül erőteljesen élik át a napot, s érte barátságtalan sír fogadja hideg ölébe; hányan viradnak legválogatottabb gyönyörök mellett, megfeledkezve mindenről, mi nem hoz kéjt, s a hajnal gyászt hoz fejökre! mi játszószer vagyunk a nagy természet kezében!
A kedves női füzérben egy mind termetre, mind öltözetre kiválólag érdekes vala. Magas homlokán sokat jelentő léleknagyság ült, ragyogó kék szemeiből bánattal vegyes öröm mosolyga, biborajkiról mennyei kellem zengett le, s gyönyörű szögfürtein egyszerű illatdús virágfüzér negédeskedék, öltözetén nem annyira fénypazar, mint finom izlés mutatkozott. E hölgy a szép Hermine, báró Rideky menyasszonya, s oly boldognak látszott, mint ki előtt hosszu szenvedés után egy édeni élet nyílik fel.
Mellette deli ifju állott, sovár tekintete szakadatlan a bájos Herminén függe; keveset szólt, s merengésiből többnyire a szép ara szenvedélydús beszéde riasztá fel; ugy látszott, neki a zaj, a vendégek, az egész világ terhére vált. Ő egyetlen gondolattal küzdött, s e gondolat oly édes, oly mennyei vala, hogy agyát, keblét, s lelkét tökéletesen eltölté; ő zavartalanul s tanuk nélkül vágyott szíve szerint mielőbb Herminét ölelni, mert ő vala a boldog vőlegény.
A szobalány rejtélyes arczkifejezéssel elelrettenve, s ismét neki bátorodva sompolygott darab ideig Hermine körül, végre félelmén erőt vőn a haszonlesés, és urnője öltözetén feltünő igazitni valót fedezvén fel, őt egy mellékterembe szólítá. Rideky nehány lépésre követé Herminét, de a távozás okáról értesülvén, a vigadók felé fordult. Egyedül valának, s a szobalány rövid előbeszéd s hosszu mentegetődzéssel a levelet átadta.
– Hermine arcza lángba borult, midőn az irást megpillantá. –
– Egek! ezen irás – ki hozta e levelet? kérdé, miután a pecsét reszkető újjai alatt elpattant.
– Egy idegen. –
Most minden vére keblébe szorult; arcza lassan halványulni kezdett; s midőn a levél rövid tartalmát átfutá, mint sír arája oly sápadt lőn.
– Ez lehetetlen! – rebegé, s a lap kezéből kihullott – ez lehetlen, ez ármány! – folytatá fuldokolva, s görcsösen kapván szivéhez, egy átjáró sikoltással eszmélet nélkül rogyott össze.
E zajra átalános zavar lőn, minek már távulról tanúi valánk, a zene elnémult, a vendégek haza széledtek, s csak azok maradtak a betegnél, kiket közelebbi viszony csatolt a házhoz, s részvevően fonák körül a szenvedő ágyát, az érkező orvosban mentő angyalt várván.
A teremben nehány elkésett vendég között Rideky óriási léptekkel sétált fel s alá, homlokáról nyugtalanság üzte izzadságot törülvén.
– Az orvos jő; – jelenté a szolga.
– Valahára! – tört ki Rideky feszült kebléből, s egy mély sohajt ragadott magával, – fuss eléje, mondd: siessen, aranyakkal fizetem gyorsabb lépteit,
– Bocsánat! – mond Belánszky, hideg bókkal nyitván be az ajtót – de azon orvos, kit önök várnak, nem jöhet, ő szinte veszélyesen beteg.
– Nem jöhet! beteg?! kiáltá Rideky.
– Épen nála virraszték, szinte orvos vagyok, ha szolgálatommal beérik, szerencsémnek fogom tartani; – ezt oly külső nyugalommal, oly szinlelt hidegséggel mondá, mintha a körötte levő személyzet, s az egész ház iránt közönyösséggel viseltetnék, és csak annyi részvétet mutatott, a mennyit egy betegnél melegérzésü orvostól igényelni lehet; jobb kezét mellénye nyilásába dugta, s baljába kalapját szoritá; e színlelés roppant erőbe került, mert belsejében vihar csatázott, minőről még egy tengerésznek sem lehet fogalma. Ugy állt ott, mint egy eleven Aetna, mely többszöri kilávázás után külsején barátságos, nyájas kerteket visel, mig gyomrában a tűzanyag iszonyuan működik.
– Veszélyes a beteg? kérdé szünet után.
– Sziveskedjék befáradni – mondá Rideky egy oldalajtóra mutatva.
Belánszky hideg fejbillentéssel a felszólitásnak engedett. Térdei jobban reszkettek, mint valaha feje lángolt, midőn a küszöböt, mely Herminéhez vezetett, átlépte. Oly hosszu távollét után, annyi szenvedésért bizony bizony kínos jutalom vala egy ily találkozás.
Hermine szobájába jutott, a beteg ágyát részvéttel, s gyöngédséggel ápoló nők környezék, kik közől nehányan szívből, s többen szinből sopánkodának, arczukon szomoruság ömlék el, de az emberi arcznak főtulajdona a tettetés. Oh igen! légy csak boldog, és juss szerencsétlenségre, ha kilenczen vannak körötted, mindnyájan sajnálkozni fognak, de legalább is ötnek keblét káröröm dagasztandja; érjen szerencse, örvendeni fognak külsőleg, de legalább is két harmadának szivét az irígység fulánkja mardosandja. Az ember dicső és nagy tud lenni, ha hivatását betölti, ha a ráruházott méltóságnak megfelel; de ha egyszer elsülyedt, minden állatok föléje emelkednek.
Belánszky az ágyhoz lépett, remegve nyult a kéz után, melyet oly rég nem érinte. Rövid gondolkozás után a benlevőknek távozást inte, s mint ohajtá, Herminével együttmaradt.
Ott feküdt a szép hölgy, mint a kérlelhetlen éjszaki szél által letört liliom, arczán nem mutatkozott élet, s mégis szép volt; szép, mintha Raphael ecsete remekelte volna.
Hermine Belánszky kezét szivéhez vonzá – itt orvos ur! itt – – oh jaj!
Belánszky a kezet ajkihoz ragadá, azt köny- és csókzáporral halmozandó.
– Hermine! szerelmesem! én vagyok – rebegé tört hangon – tekints reám szenvedőre – folytatá s önkénytelen térdre omlott.
A hölgy szemeit bágyadtan fölveté, összeborzadt, s mindkét kezével arczát födé el. Rövid hallgatás után Belánszky férfierejét összeszedvén fölegyenesedék, s makacs fájdalommal szoritván össze színehagyott ajkait, átjáró éles tekintettel mérte végig Herminét; a szünetet lassu, de mennydörgő szava bontá fel:
– Nem vártál ugy-e? –
Ekkor indulatosan kapta le az arczfedő kezet, s vad tekintete megszelidült, a feledhetlen szemeket könyárban pillantván meg.
– Nem vártál ugy-e? ismétlé szenvedő lágy hangnyomattal.
– Borzasztó! – csodálkozék Hermine – mi téged rég halottnak hivénk.
– S emlékemet sirba taszitád, mielőtt magam oda költözém. Egyedül te valál hitem, te reményem és szeretetem! megfosztál hitemtől, reménylámpámat kioltád, szeretetemet?!… szeretetemet, oh szólj, képzelhettél emberi alakban lényt, ki melegebben szeretett, mint én? vagy hallgass, vagy ne hallgass, tégy tetszésed szerint… Te engem gyöngébbnek, én téged szilárdabbnak hittelek, mindketten csalódtunk. Csak egyet Hermine: szeretsz-e még?
– Igen.
– Ugy birni foglak.
– Megállj: mit akarsz mivelni?
– A boldog vőlegényt meggyilkolom.
– Szerencsétlen!
– Értem szegény lélek! te is sokat szenvedél, téged hozzá erőltettek?
– Nem.
– Tehát önkénytesen?
– Igen.
– Tehát szereted? kérdé növekedő indulattal.
– Igen.
Belánszky elkeseredett ajkán gúnymosoly vonult el… ő meg volt semmisülve. Herminére még egy sokat jelentő pillanatot vetett, és kirohant.
Anya, férj, s ismerők a betegről tudakozók, az álorvost körülvevék.
– Ő veszélyben forog, rendelvényeimet azonnal átküldendem – veté feleletül a kérdezősködőknek. A nők e nyilatkozatra elhalványulva a beteghez siettek, Rideky is utánok indult, de Belánszky utját akadályozá.
– Bocsásson Herminéhez! kiáltá kínosan a vőlegény.
– Önnek nem szabad ma Hermine küszöbét átlépni.
– Igen, de nőm…
– Annál inkább, okaim vannak.
– Tudni akarom azokat.
– Ugy kövessen barátom szállására, az átelleni házba; de rögtön, nincs veszteni való időm. Ön neje igen roszul van. Siessünk, uram! siessünk!
– Igen de…
– Semmi kifogást, különben a bizonytalansággal hagyom tépelődni.
– Én követem, ön kérlelhetlen.
– Karöltve távozának.
– Hermine ádáz gyermekként zokogva hánykolódott ágyában, öltönyét és haját tépte; majd fejéhez majd szivéhez kapkodott, időnként egy neme a görcsnek lepte meg, ekkor lélekzete elakadt, ajka erősen összecsukódott, s szemei a fölötte függő szent szűzre meredtek, majd ismét láz rohanta meg, s ekkor összefüggés nélküli szavakat rebegett. Ő igen igen beteg volt.
IV.
Rideky és Belánszky kivánt helyre jutának, Belánszky rögtön a nyugalomra készülő orvoshoz fordult, s kérte, hogy halasztás nélkül betegéhez siessen. – Virasszon mellette – mond erős hangon – enyhítsen fájdalmain és vigasztalja, mert nagyon szenved. Az orvos baráti készséggel engedelmeskedék.
Rideky kérdőleg hol egyikre hol másikra tekinte, s a távozó után indult, de Belánszky ügyes ugrással az ajtónál termett, s a kulcsot ráforditván zsebébe rejté.
– Megmondtam, hogy az éjjel nem szabad nejét látnia.
– Ki merészel engem gátolni?
– Én, egyedül én!
– Ez tréfának sok, én zajt ütök, fellármázom a ház népét.
– Akkor önt egy lövéssel elnémitom.
– Tehát tolvajbarlangba csalt, hogy kifosszon? itt van tárczám, órám, önkénytesen adom.
– Tartsa meg, önnek nagyobb szüksége lehet rá.
– Mit akar hát velem.
– Mondtam már, beszélni.
– Ön szemtelen!
– Higye el, nem vagyok az?
– Ön álnok gazember!
– E tettemből mást nem itélhet, hanem félre a szóvitával, nekünk nagyobb ügyet kell intézni, – ezzel az asztalhoz ült, és irt.
– Különös, kiváncsi vagyok a kimenetelre, s ha nőm nem volna beteg, a kaland mulattatna.
– Alig hiszem – mond rejtélyes mosolylyal Belánszky.
– A dologra hát uram, s ne irjon most.
– Ez is a dologhoz tartozik!
– Mennyiben?
– Csak annyiban, hogy végrendeletemet irom.
– Miért? – kérdé Rideky, félelmesen tekintve körül.
– Mert egyikünk meg fog halni. Csak egy sor van még hátra, azután értekezhetünk együtt. Igy… már készen van. Nemde rövid végrendelet? Foglaljon helyet.
– Csak szaporán, mit ohajt?
– Lovagias viseletet és türelmet.
– Az elsőt nem érdemli, az utóbbiról nem állok jót.
– Később mondja ki itéletét.
– Türelmet ohajt tőlem, midőn ez már is elhagyott.
– Hát ha évekig tartana ezen helyzete, s naponként sulyosabban? lássa, én is egykor, mint ön most, a kéj küszöbénél állottam, s mielőtt élvezhettem volna csak egy csöppet is, elestem az üdvtől, és évekig üdv helyett kárhozatot, menny helyett poklot, kéj helyett kínt tápláltam szivemben, most itt vagyok.
Sorsát máskor is elbeszélheti, engem most jobban érdekel nőm.
– Neje? nyomorult! ahoz nekem is van szavam.
– Tán merészelte volna szemeit rá emelni.
– Még többet is. – Hallgasson meg: keblemen egy virány fakadozott, véremmel s könyűimmel áztatám ezt, mig engem saját lángom emészte; a bimbó enyém lőn, s én illetetlenül hagyám, harczoltam s szenvedtem azon reményben, hogy a kifejlett virág illatával fog elárasztani, és eljöve ön, ki nem cselekvék semmit, megilleté a rózsát, s birtokomból elrablá, hogy bitorolhassa. Ért engemet?
– Nem uram!
– Nem? tehát világosabban szólok. Azon nő, kit ön nejének nevez, évek előtt már törvényes nőm vala.
Rideky a beszélőtől hátra vonult, s szánakozással mondá: őrült szegény!
Belánszky történetét rövid vázlatban előadá, s Rideky borzalommal hallgatá.
– Most véleményét szeretném tudni – mond Belánszky beszéde végeztével.
– Fusson ön, önnek futnia kell, nincs pénze? adok, adok mindent, csak fusson! – esde Rideky.
– Miért én?
– Mert nekem nem lehet –
– Ugy mindketten maradni fogunk.
– És –
Egyikünk meghal.
– Jó, tehát reggel lövünk, vagy most mindjárt – kiáltá elszánttan Rideky.
– Lassan; párbaj köztünk nem határozhat, az ügyesebb győz, s az aligha én volna, mert csak elhiszi, gyakorlottabb vagyok én, ki annyit forgattam a fegyvert, s oly sokszor álltam szemben a halállal. A sors határozzon közöttünk.
– Ám legyen – de miként?
Rövid gondolkozás után Belánszky poharat ragadott, s ellenfelét hasonlóra inté; szinig tölté mindkettőt az izletes bordeauxival.
– Koczintsunk – mond redős homlokkal – koczintsunk! de erősen, s kinek pohara összetörik, az holnap ügyeit elintézvén, alkonyatkor költözzék az enyészet honába.
– Tehát öngyilkos?
– Tanácsoljon jobbat, s gyáva, ki el nem fogadja.
– Önnek előterjesztése áll.
– Igen, hah derék, ön valódi férfi! Vessük el a koczkát hamar. Éljen Hermine!
– Éljen! viszhangozá Rideky szorult kebellel, és reszkető kezeikben a két tele pohár összevillant; egy tompa zörej, melyet finom csengés követett, s Belánszkynak megvérzett kezében tört edény maradt, melynek szertezuzott részei a padlaton borárban hevertek.
– Ön megsérté magát? – kérdé szánakozó részvéttel Rideky.
– Gyermekség! e seb, melyet sorsunkat eldöntő üvegdarab ejtett, többé nem fog begyógyulni.
– Uram! én önt felmentem, visszaajándékozom életét, hanem fusson.
– Azt véli, hogy gyermekkel játszék? én nem fogok gyáva fattyuként visszalépni. Azt mondók: egyikünk meghal, a sors engem ért, önt szinte találhatta volna – ünnepélyes egyezkedésünk véremmel erősittetik. Semmi kifogásom, s önnek mint győztesnek még kevésbbé lehet. Elég erről; én meghalok a nélkül, hogy Herminét többé látnám, ne emlitsen neki soha, szeresse őt, s a mi az éjjel köztünk történt, vigye magával sirjába.
– Ha Hermine utánam kérdezősködnék, – mondja: hogy őt szeretni és szerettetni látván, nyugodtan hagyám el Europát, beszéljen neki mint érett gondolkozásu józan férfiu. Most az ön és Hermine egészségeért még egy poharat – igy, váljunk mint barátok. Siessen Herminéhez, s legyen meggyőződve, hogy ön iránti tisztelettel szállok síromba. Öt évig kicsinylelkü valék, nem imádkozám, hagyjon magamra, s imádkozzék ön is beteg nejeért.
– Nem – Istenemre! ön nem halhat meg, én nem egyezem bele.
– Ugy azt kell hinnem, hogy ön elég alávaló lett volna, ha a sors önt érendé – nem azt cselekedni, mit én.
– Vélekedjék felőlem roszul, csak ez öngyilkoszágbóli czinkosság alól oldjon fel.
– Pfuj! pulya! imént szántam önt, most megvetem. Hermine! – sohajtá, kezeit összecsapva – hát ennyire sülyedtél, hogy czudar divatbáb –
– Elég – vága közbe Rideky – akarom, követelem hogy ön meghaljon, s ha a holnapi alkonyt egy órával tuléli, arczcsapásra számithat.
– Legyen gond nélkül, a déli harangszó lélekváltságom leend, arczcsapási müvészetének egy példányát az örök életre viszem, a második – attól tartok, nem találna ily remekül kiütni.
Itt homlokáról haját félresimitván, az angol tapaszt letépte. – Ismeri e sebet? kérdé büszkén tekintve ellenére.
– Nem.
– Nem? majd rá emlékeztetem, Herminét ön karjai közől kitépendő a lépcsőkön –
– Tehát ön volt az?
– Kit megbélyegze? igen.
– S boszulatlan hagyá.
– Itt jobbom, én mindenért megbocsátok, s most el innen.
Rideky melegen szoritá az odanyujtott kezet, Belánszkyt keblére voná, és könyezett.
– Derék ifju! – rebegé szünet után – eleinte terhemre valál, s most képtelen vagyok tőled megválni. Tul a siron isten jutalmazza földi szenvedéseidet.
– Ez éj emlékére kérlek, szeresd s becsüld Herminét. – Forrón ölelték meg egymást, egy békülő csókban végbúcsút veendők, midőn az ajtó nagy zajjal felpattant, s Tanáry orvos ijedten rohant be.
– Nincs többé remény – a szép menyasszony szivgörcsökben haldoklik.
Mintha villám sujtott volna be. Rideky szó nélkül rohant ki; Belánszky utána indult, azután megállt, ajkába harapott s mindkét kezével fejéhez kapva orditá: Hirmondó! megfojtalak; – még szólni akart, de a fájdalom nyelvét leköté, s erőtlenül hanyatlott egy székre. Tanáry kezeit keresztbe foná s mellre lankasztott fővel állott előtte.
V.
A nap fölkelt, s a hóföllegeken át erővesztetten lövelé halvány sugarait, s csak ittott törve kis rést, pillanatig mutatkozék imádandó fönségében, midőn azon teremben, hol legközelebbi éjjel zene és vigalom szerepelt – néma csönd uralkodék, az ablakok tükrén lobogó gyertyák bágyadt fénye rezegve vöröslött. Az óriási falak, nehány óra előtt még szükek az örömnek kitöréseit felfogni, – most őrült kín szülte sohajokat viszhangozának, a lelkesitő zene melódiáját lassu ima váltá föl, a vigadó ifjak helyei térdelő aggok-, és szent atyáktól foglalvák el; az öröm számüzetvén, a csak kevés idő előtt még idegen bánat honosult meg.
Hol viruló élet zajlott, most a sápadt halál büszkén ülé diadalát; hol gyönyört karolva lejtő füzér türelmetlenül várta a hanga megzendültét, ott az enyészet jelképe – egy gyászpad emelkedék, s rajta a 21 tavaszt élt Hermine, ki nehány óra előtt tagadhatlan éke volt egy fényes gyülekezetnek, halva feküdt.
Im az élet czélja, a sok küzdés borostyána! az ember nagygyá akar lenni, csodás akadályokat ví le, merészen szembe száll hatalmasokkal és gyávákkal egyaránt, ha a szerénység nem használ, szemtelenséghez folyamodik, – nem ismer ösvényt, csak czélt, s mármár ohajtott jutalom koszoruzza izzadságait, midőn megdördül fölötte az enyészet szava, és minden megsemmisül. – Másik kényelmes jövőt tüz ki magának, ravasz és aljas utakon nyujtja orkezeit a kincs után, s érczhalmai közepett nézi a nyomort, az éhező előtte haldoklik, s szomjas lelkétől nem képes egy fillért megtagadni, hogy felebarátjának életét visszaajándékozza, s midőn a világ gyönyöreit élvezni készülő azt hiszi már elég: akkor kell mindenétől megválnia, és nem vihet magával semmit, mert lelke nincs az alávalónak! A szerelmes egy boldog jövőnek néz eléje, kéjittasan lesi az elhatárzó perczet, s mindent birni hisz, a koporsó előle mindent elzár. Az elnyomott rablánczai terhétől menekülendő, minden módokat megkísért azokat szétzúzni, egy pillanat kedvez, ő megragadja az alkalmat, s alig törlé le fegyveréről zsarnoka vérét, alig hajtja nyugalomra fejét a munka után, felnyil a sir, s valót, reményt eltemet. Isten nem akarta ezt igy! Isten nem akarhatá! de mégis van ut, a veszendőség örvényétől megmentő, hisz az isten embert alkotván, nem e husgépnek mondá: „halhatlan léssz;“ van egy mód, mely az embert félistenné emelheti, s ez a szellemi nagyság. Isten saját kebléből lehelt az emberbe lelket, mely e földön megedződvén, romlandó hüvelyéből urához száll. A kik azonban csak anyagilag élnek, ragadják meg, mit a pillanat nyujt, mert mig egyik kezöket élvezet után feszítik, a másikat a halál tartja, s ha egyszer testi életök megszünt, megszünik mindenök. Lehet az élet dicső, de lehet silány is! tőlünk függ, ezt szépnek vagy borzasztónak látni.
Minő szépen díszlett ama rózsa, illata kedves volt, s az alkonyodó nap végsugaraival összecsókolózván az esti szellő játszin lebegteté. És eljöve az éj; viharral lepé meg andalgó magányában a védtelen virányt, rombolást tőn, s mielőtt elvonult, jegével elverte a kert büszkeségét.
A nap ismét felmosolyga, sietett kedvese kelyhéről a hajnali harmatot felcsókolni, s csak emlékét találta; a megszaggatott levelek fonnyadva hevertek a földön, s a bus szár kincsét veszítve szégyenülve hajolt meg, mit terhe alatt meg nem teve. Igy találjuk Herminét, ki kevéssel ezelőtt irigylésre méltó s imádandó vala, most egy kiszenvedett test, lelke égben lebeg. A gyászpad mellett egy nő térdelt, kiben azonnal az elhunytnak anyjára ismerünk, mert ily kebeldultan csak szerető anya zokoghat egyetlen gyermeke koporsójánál. Belánszky ingatag léptekkel közeledék oda, a lepelt levoná, s szilárdan tekinte nyugvó angyalára. És ő most is szép! sohajtá szemeit a boltozatra emelve, mintha a dicsőültnek lelkét keresné; Hermine anyja zilált hajjal, kisírt álmatlan szemekkel, kezeit tördelve jajgatott.
– Sírjon asszonyom! – szólamlék Belánszky – zokogjon, elég oka van rá – és e kiejtésben fájdalommal vegyült gúny feküdt.
A nő felpillantott, bámulás ragadá meg, mert a vonások perczenként ismeretesbek lőnek.
– Nem ismer? – a beteghez mint orvos jövék.
– És nem mentheté meg, legyen átkozott!
– Oh asszonyom! ketten oltók el e szép életet, én, és kegyed.
– Én? ki annyira szeretém, ki nélküle nem lehetek, ki saját éltemet adnám, ha csak egy órára feltámaszthatnám.
– Épen igy érzek én. Ki volt ő nekem?! Asszonyom, asszonyom! kegyed vétke rettenetes! nézzen rám, és semmisüljön meg.
– Igen, igen! ön az, Ede!
– Igen én, s eljövék, kegyednek a legkeserűbb szemrehányásokat tenni. Ön oka, hogy ez ártatlan kebel oly korán lehelt végsőt. Imádkozzék és sirjon, én példáját követendem. Asszonyom! e földön két kebel vert, mely ha egyesülhetett volna, most páratlan mennyet élne; az egyik kialudt, a másikban pokol ég, mert ön elszakitá egymástól.
– Ön szívtelen! hogy tud egy szenvedő anyát reménye sírjánál igy kínzani, nem látja, hogy kétségbeestem?
– És én őrült vagyok. Miért tagadá meg tőlem leánya kezét! itt e dicsőült hamvakra kérem: mondja.
– Kérdje ön atyját, és nem fog kárhoztatni.
– Nincs nekem e földön atyám.
Itt megrázkodék, mert egy tisztes külsejü ősz nyitá be az ajtót. Belánszky hirtelen összeszedte magát, a belépő elé rohant, s kezét megragadá. Az aggastyán arczán a bú hirtelen örömmé változott, karjait ölelésre tartá, s minden, mit érze, reszkető ajkinak ezen egyetlen szavában tört ki: „fiam!“
Belánszky Ede visszalépett, s balkezét védőleg feszitvén ki maga előtt, indulatosan mondá: Férfiu te a természet kötelékeit köztünk széttépted, s most mint idegen állok előtted, becsületedre, földi boldogságodra, s e hölgy lelki üdvére rimánkodom valld meg: miért ellenzéd e hölgy birását?
Az agg földre sülyeszté nedves szemeit.
– Nincs válasz? kérdé Ede rövid szünet után.
– Mert nővéred volt – fiam!
Belánszky térdre omlott, rövid imát rebege, s azután jobbját atyjának nyujtva, legyőzött csöndes hangon mondá:
– Atyám! titkod nagy volt, de mégis iszonyu árt szabál neki, leányod ott fekszik, s egy óra mulva fiad sem lesz.
Az öreg keblére voná a nyomor súlya alatt elaszott fiát, karjával körülfoná, s egy ölelésbe szerette volna mind foglalni, mit évekig méltatlanul tagada meg tőle. Engedd, hadd birjalak én!
– Meg kell halnom becsületem igényli.
– Atyád kér… maradj életben.
– Nem lehet.
– Most meghalni – hangoztatá a mellékteremből kijövő Rideky – gyávaság. Te vesztél – én nyertem, a nyertes birandja őt.. „a vesztő meghal“ volt feltételünk, nélküle mi az élet? őt birni most csak síron tul lehet. Vagy én halok meg, vagy egyikünk sem.
– Atyám! sohajtá Belánszky – értted tovább is megküzdök az élettel, ősz fürteid meginditottak. – Az öreg őt keblére ölelte, Rideky pedig meleg kézszoritásba foglalta fájdalmát, búsan mondván: Mi egyszerre és igen korán levénk özvegyek.
VI.
Egy szép tavaszi korányon Hermine sírjánál még egyszer kezet szoríta a két özvegy, kevés napok után Rideky a városi zajt elhagyva falura vonult, – Belánszky pedig utazásban keresvén szórakozást, Párisba ment.