Dekameron (1. rész) / Száz novella

A király hallá a bűbájos hangot, s nem állhatá meg, hogy utána ne menjen.

Ekkor felszakadt a felhő és felszállott a magasba. A fekete felhőrongyok közül sápadtan bujt elő a hold.

A hold sápadt világánál egy magas kőszikla felett fehér alak ült a zöld mohon. Egy karcsú, tünde hajadon, fehér, miként a hold maga, fekete haját szétszórta a vihar, fehér ruháját vadul lobogtatja a szél.

A hárfa búsan, rémesen pengett újjai alatt, s a kába, értelmetlen dalt a bazalt sziklák viszhangoztaták.

Lábai alatt terült a loch-brioli tengerszem, sötétzöld habzó tükrén reszketett a leány alakja.

A király nem birt magával, a dal édes, elbűvölő hangjai ragadták őt arra felé. Egyszerre hevült és borzadt. Barna felhő úszott a távolban, széle a hold ezüstjével szegve, meg-megvillant olykor s elkésett mennydörgés mormogása hallott, mintha intő szózatot dörmögne.

A király nem érté azt meg.

Elfeledve táborát, a leány felé rohant. Paripáját hátrahagyta a sziklák miatt. Majd pánczélját is lerakta, hogy a tengerszemet keresztül úszsza, s minél közelebb ért a leányhoz, annál erősebb volt a bűbáj, mely őt a felé ragadta.

A leány látta őt jönni és nem futott el előle. Fejét lehajtá hárfájára, kezei végig futkostak az ábrándos húrokon, zilált hangzavart pöngetve, s midőn a király lábai elé omolt, hagyta magát átölelni; bűbájos, szerelmes sugár ömlött alá szemeiből, arczára mosolygó vonásokat rajzolt a hold; csak midőn a villám néha kéklő napfényt lobbanta fel, akkor látszott egészen ellenkező tekintet arczán – sápadt mint a halál, fenyegető, mint kísértet, szemei mintha visszavillámlottak volna.

– Jer innen, szólt, a királyt elfödve fehér öltönyével s fekete hajfürteivel, az éj és köd oly hideg, amott világít kunyhóm ablaka. Tűzhelyem meleg és szerelmem forró.

A király hallgatott reá és követte a leányt. A felhő villogott, dörgött. – A király nem látott, nem hallott. – Egyedül a leányt és édes szavait.

* * *

Az éj vége felé járt már. A völgyben, hol a tábor feküdt, iszonyú ordítás támadt, a vert ellenhad visszajött, az alvókra észrevétlenül ráütött, s álmaikban legyilkolá.

A meglepett had nem találva meg vezérét, összebomlott, s szétzavarva elhullott az éjszakában ellenségei kezétől. A szerelem öleléseiből halálra ébredt a király is, saját kardjával átverve. S az éji harczordításban, ha olykor a szél erre hozta, hallatszottt a loch-brioli leány vad éneke:

9.
BEBE.

Leszczinszky Sztaniszló, Lengyelországnak szerencsétlenségéről és kalandjairól nevezetes királya, miután hatalmas barátja és szövetségese XII. Károly megbukott, maga is futni kénytelenült s trónját átengedni II. Ágostnak.

Ámde azért, ha leszállt is, de le nem mondott soha e trónról s minden alkalmat megragadott, hogy azt visszaszerezze.

Az ilyen nyugtalan trónkövetelő nagyon elrontja azoknak álmait, a kik már birtokban vannak. Sztaniszló zweybrückeni birtokában, melyet a nagy svéd királytól kapott, miután országát elveszté, szüntelen körül volt véve alkalmatlan látogatóktól, a kikről igen jól tudta, hogy minden szavát, gondolatát kilesik s besúgják Ágostnak. Minden barátságosan közeledő ábrázatról tudhatta, hogy ez kém.

A hol pedig a kém jelen van, ott már az orgyilkos sincsen messze.

Az udvarában egymást váltó idegenek között volt egy orosz és egy szász tiszt. Amannak a nevét nem tudni, emezt Branckenak hítták.

Úgy látszott, mintha ott ismerkedtek volna meg, s mindkettő azon törekedett, hogy Sztaniszló szép testvére, Katalin figyelmét magára vonja, e fölött voltak tréfás vitáik, mint szoktak fiatal urfiak közt lenni, ha delnőkről van a szó.

A fejedelem angol kertjében volt egy mesterséges grotta, ódon kövekből összerakva, folyondárral befuttatva, mohos, fülfűvel benőtt teteje volt, nehéz vasajtaja, belül pedig kényelmes pamlagok és fényüző pompa. Egy szobából állt az egész.

A királynak ez volt kedvencz nyaraló helye; itt aludta délutáni álmát, s ide rendelé gyakran meghitt vendégeit, kik aztán nála nélkül is eljártak oda, a nyári délutánok alatt, hüsölni.

Egy délután egyedül volt a grottában az orosz és Brancke.

– Te bajtárs, szólt az orosz, ez ugyan csendes, magányos hely itten.

– Valóban, egészen szerelmes kalandok számára van építve.

– Ha becsuknák ezt az ajtót, senki sem tudna meg semmit arról, hogy mi történik ide benn.

– Például, hogy az ember szép asszonynyal csókolózik.

– Te szeretnél itt egyedül lenni Katalinnal, nemde?

– Még inkább Sztaniszlóval egyedül lenni.

Az orosz hirtelen megragadá Brancke kezét.

– Csitt. Zárjuk be az ajtót.

Azzal becsukta a vasajtót magukra.

– Itt nem hallhatja szavainkat senki.

– Egy lélek sincs rajtunk kívül jelen. A grottának semmi melléképülete nincs, falain át nem hat a szó, s itt semmi hely, a hol valaki elrejthette volna magát.

– Ha csak ebbe a virágvederbe nem!

Egy pompás két láb magas japán virágveder állt ott egy zöld márványoszlopon, tarka dáhliákkal megrakva, az orosz arra mutatott; mind a ketten nevettek fölötte; azután megnéztek pamlagot, szőnyeget, nincs-e ott rejtve valaki? S meggyőződtek felőle, hogy egyedül vannak.

– Bajtárs, szólt az orosz, mi egy czélból vagyunk ide küldve.

– Igen.

– Utasításunk az, hogy Sztaniszló minden mozdulatát kikémeljük s vigyázzunk rá, hogy Zweybrückent el ne hagyja.

– Azt pedig az éjjel el akarja hagyni, hogy Francziaországba fusson, honnét segítséggel biztatják, én megtudtam.

– Én is tudom. Mi parancsod van ez esetre?

– Akkor meg kell őt ölni.

– Csitt! halkabban beszélj. Még a virágok se hallják meg, a mit mondasz. Hogy akarod őt megöletni?

– Katonáim vannak a közelben, azok az úton meg fogják támadni s levágják, azt fogja mindenki hinni: rablók voltak.

– Nem jó terv. Sztaniszló bátor és vitéz, megeshetik, hogy keresztülvágja magát. Valaki rá talál embereidre ismerni. Lenne érte zaj; téged bizonyosan kiadnának saját küldőid, mert az ilyen zajos tett felelősségét nem szokás nyiltan elvállalni. Mást kell tenned.

– Tanácsolj.

– Zaj nélkül kell neki meghalni; van nálad valami méreg?

– Van, de soha sem tudtam használni; Katalin mindig megkóstolja elébb minden ételét, italát.

– S azt nem akartad megölni vele együtt; úgy látszik, hogy még utoljára szerelmes vagy bele. Ne bántsd. Én okosabban vagyok ellátva. Látod ezt a levelet? Ebben van Sztaniszló halála. Pedig milyen szép rózsaszín pecsétje van! Az ember nem hinné. A mi bele van irva, az is igen kellemetes. Tudósítják a királyt, hogy Károly ismét hadsereget gyűjt török pénzen. Hogy fog örülni rajta! De majd két óra mulva elkezd a szive szorulni, mellét nehéz teher fogja el, szemei elsötétülnek, agya elkábul; orvosok jőnek, futnak, eret vágnak, tudományukat előszedik; mind hiába, a király az éjjel halott lesz. A levél sorai finom porral vannak behintve, mely az olvasás közben ledörzsölődve róla, egy pár évvel hamarább elküldi őt oda, a hol legjobb helye van minden embernek.

– Ez jó ötlet. Te fogod átadni a levelet.

– Add át te. Bennem kételkedik, mert azért, hogy lengyel nevem van, orosznak gyanít.

Brancke egy perczig tétovázott a levelet elvenni.

– Talán félsz tőle?

Erre elvette és keblébe rejté.

– Most keressük föl a királyt.

E titkos szerződés után egyik férfi sem hagyta el egy perczre is a másikat; az árulók féltékenyek, mindegyik biztos akart arról lenni, hogy a tett végrehajtásáig társától el ne legyen árulva.

Két óra mulva hallák az udvarmestertől, hogy a fejedelem a grottában várja őket. Mindketten siettek oda.

Sztaniszló egyedül volt. Midőn beléptek hozzá, mondá, hogy csukják be maguk után az ajtót.

Erre Brancke kivevé öltönye alól a levelet s örvendő arczczal mondá Sztaniszlónak:

– Levél érkezett Benderből.

Sztaniszló összefonta karjait s nem vette el a levelet, hanem átszegző tekintetével nézett majd egyikre, majd másikra.

Brancke újra eléje nyujtá azt.

– Csak tartsd meg leveledet; tudom mi van benne. Ha én is tudnék méreggel gyilkolni, miként ti, azt mondanám, nyisd fel és olvasd el magad.

Brancke elsápadt; az orosz észrevevé, hogy el vannak árulva, hirtelen az a gondolat villant meg agyában, hogy Brancket benne kellene hagyni a felelősségben, s magát megmenteni; egy árulással több, vagy kevesebb.

– Mi az? szólt, tettetett bámulattal fordulva czinkosához.

– Ne álarczoskodjál! kiálta rá a fejedelem. Te olyan jól tudod, hogy mi az, mint én, vagy ő. Ti küldve vagytok, hogy engem szemmel tartsatok, s ha kell, megöljetek. Itt ebben a szobában szép csendesen, egyedül, halkan suttogva végeztétek el az orgyilkos tervet, senki sem hallá, csak egy virágedény; de a virágoknak füleik vannak és nyelvük a tanuskodásra. Bebe!

E hivásra a porczelánveder dahlia-bokrétája szétbomlott, s a két láb magas edényből egy emberalak emelkedett elő, – valóságos élő ember, maga sem magasabb harminczhárom hüvelynél, a fejedelem kis törpéje, Bebe.

Ki hitte volna, hogy abban a kis virágtartóban egy egész meglett ember elfér?

A kis furcsa törpe biczegő fejjel mosolyga az elárult kémekre s két kezében egy felvont pisztolyt tartott, melynek lyukas végén tréfásan fütyörészett, mintha ez a legjobb mulatság volna rá nézve.

Az árulóknak nem volt semmi mentségük.

– Uraim, szólt hozzájuk a fejedelem. Királyok, a kik trónjukon ülnek, a felségsértőket el szokták itéltetni, s ha nekik úgy tetszik, megöletik vagy kegyelmet adnak. Én futó király vagyok, kinek sem testőrei, sem bírái, sem bakói nincsenek. Ha trónomon ülnék, kegyelmet tudnék adni az orgyilkosnak; de mert üldözött vagyok, elitéllek benneteket és meghaltok. S mivel hogy bakó nincsen szolgálatomban, majd végrehajtom az itéletet magam, mint királyhoz és lengyelhez illik. Húzzatok kardot és védjétek magatokat. Sztaniszlót meg is lehet ölni, de csak szemközt.

A fölfedezett gyilkosoknak nem is lehetett egyébre gondolni, mint hogy karddal kezükben nyissanak utat maguknak e kelepczéből, melyből csak Sztaniszló vérén keresztül volt kijárás. Hirtelen kardot vonva, rohantak a királyra mindketten.

– Hohó, urak! sivíta a törpe éles hangja, egyszerre csak egy jön, egyik a másik után; kettesével csak az orgyilkosok mennek egy ellen, várjon a kapitány úr sorára! Tessék leülni a pamlagra és ne tessék kardjára tenni kezét, míg az első viadal tart, mert Bebe itt van és Bebe igen jól lő.

Brancke leült. Az orosz összemérte kardját a királyéval. A törpe az egész viadal alatt Brancke homlokának szegezve tartá a pisztolyt. Annak a homlokán hideg veríték gyöngyözött a párharcz alatt. Az pedig igen soká tartott. Az orosz igen jó vívó volt, s kétségbeesve védte magát. Eleinte sok erőpazarlással veté magát a királyra, ki azonban csak játszani látszott vele.

Végre Brancket egy zuhanás riasztá fel kábultából; az orosz keresztül döfve esett oda, épen az ő lábához. Csak arczra fordult még, azután mindjárt meghalt.

– Uram! önön a sor. Szólt hozzá Sztaniszló. Brancke előtt káprázott a világ; gépileg nyujtá maga elé meztelen kardját s egy percz mulva a király kardja a fal táblázatához szegezte a nyomorultat.

– Most lovaimat, Bebe!

Sztaniszló még azon éjjel átszökött Francziaországba.

10.
KÉT LÉGYOTT.

Darvady Sándor a franczia háború alatt mint huszárőrnagy állomásozott ezredével egy Como-parti kis városban.

Szép fiu volt, sok szerencsét csinálhatott volna az asszonyoknál, ha különösen nem kötötte volna magát ahoz, hogy egy fiatal, tizenhatéves leánykába legyen szerelmes.

A leánykát Laurettának hívták, egy gazdag nobili leánya volt, kinek két testvére Napoleon seregében szolgált; atyja dühös híve volt a cisalpini respublicának.

Darvady jól tudhatá, hogy a leányt neki feleségül oda nem adják; nem is igen házasodni való idő volt az akkor, különösen fiatal huszártisztekre nézve. Ha feleségül meg nem nyerheté, szeretőül még inkább hiában várt reá, mert a leány nagyon őrizte erényét s tudott vigyázni magára.

Történt azonban, hogy a szülők észrevették Lauretta hajlamát Darvady iránt, s hogy az egész szerelmi viszonynak véget vessenek, elhatározák, hogy nőül adják a leányt egy fiatal nemes úrhoz, ki régóta vágyott már kezére s kit a szülők szivesen láttak, bár a leány gyűlölt.

Lauretta kétségbe volt esve, midőn szülői határozatát megtudá; azonban minden sírás, könyörgés hasztalan volt; ha erre hallgatnának, sok házasságnak el kellene múlni: mi lenne akkor a világból?

A menyegző napját nagyon rövid határidőre kitűzték s minden készületet megtettek hozzá.

Ekkor Laurettát a szerelmi elkeseredés oly lépésre birta, melytől a hajadoni szemérem eddig visszatiltá.

Levélben tudatá titkos kedvesével, hogy a menyegző napját megelőző éjjel szobájának kertre nyiló ablakából fehér kendő fog lengeni.

A hadfi értette azt jól és alig várta azt a boldog csillagot, mely az igért éjszakát felhozza az égre.

Már itt volt a nap, közelgett az óra; de még nem ment le a nap, midőn futár érkezik hozzá Alvinczytól, ki parancsot hoz a vezértől, hogy rögtön induljon ezredével a Genua felől siető franczia lovasságnak útját állani.

Rögtön!

Épen most, a midőn egy rég álmodott éden ajtaja nyílik meg előtte, mely holnap azután ismét örökre be fog zárulni! Egy ilyen találkozót elhagyni, s indulni egy másik találkozóra, a hol nem csókot osztogatnak!

Miért rögtön? Miért nem reggel? Miért nem éjfél után? Olyan sietős-e az a véres munka? nem haladhat-e el félnapig, negyednapig, csak egy rövid óráig?

Nem lehet-e az indulást a hadfiak készülődésével elhalasztani nehány órával? Ki tudja azt meg? Ki vádolhatja érte valaha? Hisz a futár is elkéshetett volna az úton, miért ne késhetnék ő?

A szenvedély és a becsületérzés egy nehéz perczig erős tusát küzdött a bajnok szivében. De csak egy perczig.

– Nyeregbe vitézek; indulunk rögtön! parancsolá harczosainak, megfúvatta az indulót, s mikor a legelső csillag felhozta az égre az éjt, akkor ő már nyeregben ült s altiszteinek osztá a parancsokat.

Mikor a csalogány első dalát énekelte az orgonafák között, akkor lovagolt ő kedvese ablaka alatt végig; s feltekinte és felsóhajta. A fehér kendő ott lengett le hosszan, szél sem háborgatta.

Darvady nem engedé, hogy a trombitát ott megfújják; ne zavarják el a csalogányt ablaka alól, tán elaltatja a csalogány dala, ha kedvesét hiába várja.

Csendben, trombitaszó nélkül kivonultak a lovas vitézek az alvó városból.

Egy dombtetőről visszanézett Darvady, a fehér kendő most is lobogott még a kastély ablakában, halk szél lebegteté, az a szél oly meleg volt, mint egy búcsúsóhaj.

– Előre! siessünk! parancsolá a vezér; a paripák robogása hangzott. A szerelmes leány hiába várt a találkozóra.

De a másik találkozóra jókor érkezett meg a hős; ha egy órát késik, a fővezér balszárnya meg van kerülve.

A légyott tüzes volt, mint olyan szeretők között szokott lenni, kik egymást régóta várják.

Darvadyt megjutalmazá a sors azért, hogy szenvedélyén győzni hagyta lovagérzetét.

Itt elesett ő, s megmenté becsületét.

Ott egy ártatlan leányka becsülete menekült meg.

11.
A KASSAI BIRÓ.

(Korrajz.)

… Ugyanebben az esztendőben történt vala az, hogy város birájának az öreg Késmárki Tóbiás helyébe a száz választó polgárok, úgymint negyvenöten a magyarokból, negyvenen a németekből és tizenöten a vendusokból, tanácstétel után Doránczius Mihály uramat ő kegyelmét választák el közakarattal, mint a ki nagy tudományú és mind azon időkig feddhetlen kegyes életű ember vala és mindenki által is becsülteték.

A száz polgárok ezt tévén, szép processióval kimenének a fürmenderek és a conrector ő kegyelmeik vezetése mellett a kapun kívül levő temetőbe, a holott az egész föld be vala hintve szalmával vastagon; vízkereszt napja levén, a mikor tudniillik hideg vagyon és az ember lába megfázik a tanácskozásban.

Szokás vala pedig, hogy az újan választott birót mindig a temetőkertben avassák be az ő hivatalába, a holott az emberi elmét legkevésbé háborgatják a világi hivalkodásnak gondjai; sőt annál inkább figyelmeztetik a körül domborodó sírhalmok, hogy egyedül az igazság és jó cselekedet maradandó a földön, más minden elmúlik és porrá lészen.

Azért is minden muzsika nélkül jön ezen actusra a temetőkertig az újon választott biró, a volt főbiró és tanácsbeliek kiséretében, s megállván a temetőajtón belől, oda várja az őt köszönteni jövő czéhek előljáróit.

Kik is mindnyájan a maguk mesterségeik jeleivel járulván eléje, egyenkint felköszönték az új birót, de semmi ajándékot nem adának neki, hanem csak megmutaták azokat előtte és ismét tovább vitték. Tudniillik, hogy azokat elébb meg kell érdemelni.

Ugyanis jövének legelébb a molnárok, szép fehér megszelt kenyeret hozván eléje és mondának:

«Ilyen szép fehér kenyérrel fogunk mi tégedet táplálni, ha hűséges biránk leszesz.»

Ugyanazt mondák előtte a vinczellérek, kik akkor igen gazdag czéhet alkotának, egy hordó piros bort mutatván eléje.

Szinte a takácsok, szűcsök és vargák, mindnyájan a maguk remekeivel, szép fehér sávolyos vászonnal, patyolattal, bundás prémmel és kivarrott sarukkal kecsegtették az új birót, ha városukhoz mindenha hűséges lészen.

Utoljára maradának az ácsok, a kik egy újdonatúj szekeret, melybe hat ló vala befogva, vezetének az új biró elé; a szekér pedig rakva volt símára faragott fával.

És a midőn az ácsok czéhmestere a biró elé ért, azt mondá neki:

«Ime ebből a szép gyertyánfából rakunk te neked máglyát, hogy azon megégessünk, ha bennünket elárulsz.»

Szokás vala pedig ez Kassa városában biróválasztások alkalmával és senki meg nem ütközék azon.

Mert olyan gyászos idők járának felettünk, a midőn tűzzel-vassal kelle vala védni városunkat háromféle nemzetbeli ellensége ellen; negyediknek számíthatók a martalóczok, úgy mint kik keresztyénekből lettek törökké s éjszaka száguldozva, fiatal leányokat és gyermekeket ragadoztak el, pénzért eladván őket a töröknek; ötödiknek vettük a városban lappangó gonosztevőket, hatodiknak a fertelmes pestist, mely annyiszor meglátogatá a várost; hetediknek pedig a mi ősellenségünket, a pokolbeli rosszat, kinek fejét törje meg a megváltó Jézus…

A város birájának tehát ezen idők szerint hét rendbeli ellenségtől kelle oltalmazni a várost, hogy azok mind annak kapuin kívül maradjanak: e végett sok ostromot kiállani, éjjel-nappal buzogányos kézzel őriztetni a falakat, gonosztevőket megköveztetni, vagy a «hárum pálczárum» büntetéssel fenyíttetni; kalmárok árúit, a mit a városba behoztak, füstben, lúgban tisztíttatni; vallási viszálkodásokat elfordítani és a sátán incselkedéseit kikerülni, hogy itéleteiben mindenkor igazságos legyen és sem ajándékért, sem szivbeli indulat miatt olyan itéletet ne mondjon, a mi az egekre kiált és a pokolban tapsolnak rajta.

Nem is aggódott azon senki sem, hogy Doránczius uram ő kegyelme olyan birája lészen a városnak, a kin semmi makula meg nem látszik, mert jámbor istenfélő embernek ismerték mindenha, a kiről nem tudott senki semmiféle rosszat mondani.

Annak okáért a temetőben történt szokásos beavatás után nagy örömmel és szép processióval visszavivék ő kegyelmét a tanácsház teremébe, holott is a nagy bársony zsellyeszékbe beültetvén, négy senátor a zsellyeszéket négy lábánál fogva felemelé, miközben a város trombitásai tárogatók fuvása és a tábori dobok verése mellett diadalmas muzsikát hangoztatának, a jelenlevő népség pedig háromszoros vivátot kiáltott; a mely után ismét az egész tanács ünnepélyes járással mene a templomokba, úgymint a protestansokéba és római katholikusokéba s mindenütt Te Deumot énekelve buzgósággal s hallgatva egy magyar és egy német prédikácziót, a biró házához visszatért, nagy vendégséget ülvén, mely felett a kántorok vezetése alatt tartott minden vallásbeli énekkarok gyönyörűséges harmoniákat zengedezének; este felé pedig szurok-serpenyők gyújtattak meg a bástyák szegletein s még a taraczkok is elsüttetének.

Nem is bánta meg sokáig Kassa városa, hogy a biróválasztás napján ennyi, meg annyi akó bort és ditto sert megivott nagy örömmel, mert Doránczius uram ő kegyelme minden ügyet és bajt úgy el tuda intézni rendén, hogy senkinek semmi panasza sem lehete.

Történt azonban, hogy épen Petri és Pauli napján este későn, két városbeli darabontok, Wurmdrucker és Kebluska névszerint, a kik az utczákon való patrolyozásra valának kirendeltetve, a mint a török árestomnak neveztetett nagy épület mellett bekanyarodnának, egy fekete köpönyegbe burkolózott alakot látának hirtelen egy házból kijönni, mely őket észrevévén, gyorsan a kapu alá húzta magát, mintegy elbújni törekedvén előlük.

Rendelet levén pedig kiadatva, hogy minden, akár jó, akár rossz lélek, a ki este a kapuzárás órája után, a mit a nagy toronyból kürtökkel hírül adnak, lámpás nélkül jön ki az utczára, vagy a nélkül járkál a városban, elfogassék és éjszakára a közelebbi őrállomáson bezárassék, reggel pedig fizessen egy tallért, ha úr, – felet, ha szegény ember – ha pedig nincs neki, üdvösségesen meglapátoltassék.

A két darabont tehát meg akará állítani a szemközt talált éjjeli járkálót; Wurmdruckernél ugyanis levén egy papiros hártyából készült lámpa, a mit össze lehet nyomni, azt előre tartá, hogy a physionomiájába lásson, Kebluska pedig neki feszíté az alabárdot, rákiáltván erős szóval: «Ki vagy? Wer da? Chto szi?» hogy minden nyelven megértse.

De a megszólított semmiféle nyelven nem válaszolt, hanem volt nála egy hosszú pálcza, azzal úgy kivágta Wurmdrucker kezéből a papiros lámpást, hogy az összevissza szakadt s odább akart futni; a Kebluska azonban úgy döfött hozzá, hogy az alabárd hegye a köpönyegén keresztül a ház kapujába hatolt s eként odaszegezte a futamodót, a kit aztán a két darabont megfogott és kezeit hátra kötözve, úgy hajtott maga előtt a török árestom mellett levő silbakig, ott pedig belökék őt abba a sötét kamarába, a melyben a hamut szokták tartani.

Az elfogott kószáló nem akará megmondani, hogy kinek híják, a darabontoknak pedig lámpásuk nem levén, nem láthatták meg az arczát; hanem egyre kérte őket és könyörgött, hogy bocsássák szabadon, ennyi meg ennyi pénzt ád nekik érte.

A darabontok erre még jobban megijedének; azt hitték, hogy tán valami gonosz kémet fogtak el és semmi kincsért ki nem bocsátották volna reggelig kezeik közül, még nagyobb jutalmat remélve, ha őt reggel a birónak által adják. Ha az száz aranyat igért nekik, ők bizonyosnak hitték, hogy a biró kétszázzal fogja jutalmazni; reggel azután kibocsáták a foglyot, hogy majd viszik a biróhoz, s ime ki volt a fogoly?… Maga a biró.

Nesze nektek kétszáz arany! A két darabontnak szeme szája elállt az ijedtségtől; azt sem tudták hirtelenében, mit mondjanak? Doránczius uram semmit sem szólt nekik, hanem sietett haza, s még azon a napon a két darabontot valami hitvány prætextus alatt, talán garázdálkodás, vagy szitkozódás vádjából befogták, betették a Pontius Pilátusról neveztetett börtönbe, a holott, a míg Doránczius uram biró marad, bizonyosan ott fogja vala őket felejteni.

Erről a titokról tehát nem tuda meg senki az idő szerint semmit; olyan jól el vala az téve, mintha a temetőbe volna eltemetve.

Vala pedig akkoriban Kassa városában egy gazdag mészáros mester, a kit Sándor Istvánnak neveztek, a kinek két háza is volt, egyik a hóstádban, másik az apothéka mellett, melynek nem vala teteje, hanem az egész tető helyett téglákból hegyes kúpja volt építve, mint valami egyptomi pyramis. Az egész főpiaczon akkoriban mind így valának építve a házak, hegyes kúpokkal, a quadrát faragott kövek ólommal egymáshoz öntve s vas kapcsokkal összefoglalva.

Ennek a gazdag mészárosnak volt egyetlen egy fia, József, a ki szinte mészáros mesterségen nevelkedett és már remekelt is, még pedig emberségesen, mert az első ütésre leüté a tulkot, s nem fizetett egy aranyat sem a további ütésekért.

József igen derék, jó termetű legény volt, vitézségre, bátorságra nem engedett senkinek sem a vele egykoruak közül; a kopjaszúrásnál mindig ő maradt a nyeregben, s a hushagyói lud fejét is mindig ő vitte el magával. A mellett jámbor, szorgalmatos ifju volt; eljárt a templomba mindig s az éneke kihallatszott az egész gyülekezet közül. Szerette és becsülte is minden ember és soha sem mondhatta senki, hogy neki vagy csak egy fél lattal is kevesebbet adott a fonton, mint illett.

Mikoron ez a József letette az ő mesteri remekét, az apja azt mondá neki: «eredj fiam, arravaló vagy már, tekints szélylyel a városban: keress magadnak egy hozzád illő feleséget; ne nézz vagyonra, gazdagságra, mint inkább jó szívre és tiszta lélekre; ezt a kettőt minden ember maga hozza a házhoz, a többit az Isten adja.»

József akkor megvallá apjának, hogy ő már választott is magának egy derék, szép, hajadon leányzót, a ki Eperjesről való árva leány, valami Katharina nevezetű, kinek apja és anyja meghalván, egy itten lakó nénjéhez jött fel; annak óhajtaná ő árvasága napjait megrövidíteni.

Az öreg Sándor István maga is ismeré személyében a leányt és nevelő nénjét is; kegyes jó lélek volt mind a kettő; különösen Katharina olyan szelid és szemérmes teremtés, hogy nem is lehete rá nézni a nélkül, hogy az ember nyájas vonzódást ne érezzen iránta.

Az az egy hibája volt csupán, hogy olyan sápadt volt. Ezen a bajon pedig minden idegen leányzónak keresztül kelle esni, a ki Kassára jött lakni más vidékről; mert a város levegőjében, vagy ivóvizeiben volt valami, a mitől az idegen fehér személyek azt a halavány színt kapták, a mit csakugyan «kassai színnek» neveztek el felőlük. És ettől nem is menekültek meg máskülönben, mintha Kassáról ismét más vidékre mentek, vagy pedig, hogy ha férjhez mentek.

Nem volt tehát olyan nagy baj Katharina arczának kassai színe, mihelyt József atyja beleegyezék, hogy fia őt nőül vegye. Lakodalom után, vagy azután majd elmúlik az magába s az új asszony csak oly piros lesz, mint a többi deli szép kassai menyecskék.

József el is küldé mingyárt Katharina nénjéhez násznagyait, s nemsokára megtörtént közöttük a jegyváltás és kitüzeték a menyegző határnapja, úgymint Vincentius előtt való vasárnapra.

Elérkezék a menyegző napja, meg is tartaték egész czeremóniával; a menyasszony nénje házától négy lovas szekéren, még pedig daruforgók és tarka keszkenők levén a lovak fejében, hordoztaték a szentegyházig s onnan a vőlegény házáig, a város minden főbb utczáit végig járatva nagy muzsika szóval; minden ifju ember, a ki csak látá a menyasszonyt a szekéren ülve, mosolyogva mondá magában: «milyen kassai színe van».

Katharina ez napon még halaványabb volt, mint máskor; szomorúsága, elfogódottsága a templomban is észrevehető volt rajta. Egyre sírt, ha a vőlegénye megfogta a kezét, s félelmesen huzódozott tőle. Sápadtság, félelem, sirás, mind illik a menyasszonynak; azért azon senki sem ütközött meg.

Este a táncz után, mikor következik az a czeremónia, hogy a menyasszonyt és a vőlegényt az ő ágyas házukba kísérjék, a vőfély megfogá Katharina kezét, előtte két ifju legény, kardosan, fáklyákkal, utána két nyoszolyóleány a vőlegénynyel; a muzsikások elkezdének valami csendes andalgó melódiát, melynek zengésénél a fáklyás ifju és a két nyoszolóleány körültánczolák a vőlegényt és a menyasszonyt, mintha azzal is jobban egymáshoz akarnák őket fűzni; mindaddig, míg a hálószobába értek, ott is még egyszer körül lejtének, férfi férfi kezét, leány leányét fogva, azzal egyszerre kisuhantak az ajtón, melyet becsuktak maguk után, egyedül hagyva az ifju párt; a zene még tovább szólt odakinn, mindig halkabban, mindig csendesebben, végre alig hallhatóan, mintha a boldogok suttogásait akarná utánozni.

Mikor pedig a vőlegény és a menyasszony egyedül maradtak a szobában, Katharina hirtelen letépte a fejéről a menyasszonyi koszorút és kétségbeesve szakítá azt össze, s aztán felnyitá az udvarra szolgáló ablakot és kiugrott rajta.

Az elbámult vőlegény az első meglepetés miatt azt sem tudta, mit csináljon, de a mint utána nézett a leánynak s látta, hogy az egyenesen a kerekes kút felé fut, ő is hirtelen utána rohant s épen csak akkor kapta meg, mikor már a leány fél testével a kút kámváján aláhajolt, hogy magát abba elölje.

József átszorítá izmos karjaival a leányzót, hogy az semmi kárt ne tehessen magában, s aggódva kérdezé, mi baja? miért akar ő tőle elfutni? A leány eleinte csak ezt nyögte egyre, hogy engedje őt meghalni; de miután a vőlegény ezt semmikép nem akarta megengedni, monda azután neki a leány olyan gyónásokat, hogy József hajaszálai álltak bele az ég felé, s mire mindent megmondott neki a leány, el is ájult, úgy feküdt le vőlegénye lábai elé.

Odabenn pedig a tánczos házban most is zengett az andalgó, mely boldog szerelmesek suttogását utánozza: deli szűzek, derék ifjak egyre jártak és daloltak:

A házasságból nem lett semmi. Katharinát félholtan vitték haza nénjéhez, a násznép szétfutott ijedten. József pedig nem szólt senkinek egy szót is a felől, hogy mit mondott neki Katharina, hanem felült a lovára, egyik kezébe fogta furkós botját, másikba lobogós kopjáját s kilovagolt a biró háza elé.

Ott a nyeregből megzörgette a kopja nyelével a kaput s így kiáltott az egész nép hallatára.

– Hallod-e Doránczius Mihály? Én vagyok itt Sándor József; lovon ülök, kopja és fustély a kezemben. Ülj fel te is a lovadra, ha ember vagy, fogd kopjádat, buzogányodat s jere ki velem a síkra; ott harczoljunk meg egymással; te tudod miért? de nem mondod el senkinek. Itéljen köztünk az Isten.

Hallatlan merészség volt ez, hogy egy polgár párviadalra hivja fel, kopjaszurásra, buzogány-verésre magát a város biráját; a nép bámulva hallá azt; de még jobban bámult azon, hogy a biró Doránczius nemcsak hogy nem üldözteté a vakmerő ifjut, sőt azt mondá a darabontoknak, hogy hagyják őt menni békével, mert bizonyosan meg van háborodva.

Sándor József pedig, hogy Doránczius nem jött ki a házból vele Isten nevében megverekedni, fogott egy hólyag lámpást, azt felakasztá kopjája hegyére, mellé egy rongyos ködment és nadrágot akasztott, s azzal a kopját vállára vetve, úgy lovagolt végig a városon, minden utczaszögleten elkiáltva:

– Ifjak, vének! ki látta közületek azt a Doránczius Mihályt, a kit én keresek lámpással? Mondja meg, a ki látta, hová lett?

Valának pedig a nép között mindenütt pajkos hetyke legények, a kik e csufondáros kérdésre gúnyos feleleteket adtak.

«Én láttam; most bújt be egy egérlyukba, csak a sarkantyúja látszik ki belőle.»

«Én láttam; felöltözött asszonyruhába, szalonnát árul a piaczon a kofák között.»

«Ne bántsd Józsi», kiálta más, «a kályha mögött ül, fél, hogy megfázik, ha kijön.»

«De bizony jönne az», szólt a negyedik, «de anyja nem ereszti, czérnát kell neki gombolygatni.»

«Jön az mindjárt, csak a kopjáját keresi, de tyúkok ülnek rajta s nem meri őket elhajtani, fél, hogy megcsípi a kakas.»

«Hagyjátok! betegen fekszik; tegnap megcsípte a szúnyog.»

Ez a csúfolódás így ment utczáról utczára; akkori szokás szerint ez lévén a módja a helyt állni nem akaró kihívott fél megtorlásának; és mégis csodálni lehetett, hogy Doránczius Mihály sem elő nem jött, hogy a csúfot tevő ifjuval megverekedjék, sem érte nem küldött, hogy őt megfogassa, pedig mind a kettőt tehette volna, mert maga is izmos, erős férfi volt, másfelől a város főbirája. A helyett azt mondá, hogy engedjék az ifju Sándort békével járni, a merre neki tetszik.

Később azonban, hogy József fejéből kissé kipárolgott az első düh mámora, eszébe vette, hogy ilyen bántások után nem jó neki megnyugodni egy olyan hatalmas ellenség kegyelmében, s egy éjszaka alattomban megszökék a városból, még apja sem tudta meg, hová lett?

Azonban haladt az idő: Katharina egyre halaványabb lett és nem segített rajta semmi medicina. Egyszer azután kiderült az egész baleset titka.

Épen áldozó csötörtök előtti napon éjszaka a két órai kürtölés után az éji őr egy palástba burkolódott asszonyi alakot vett észre, ki a falak mellett húzódva sietett a város árka felé. Az őr nyomban követte az alakot s látá, hogy a mint a fehércseléd az árokhoz érkezik, valami bepólált dolgot leteve a földre, s azután ásót vőn elő s elkezde ottan ásni.

Miután jó mély gödröt vájt volna, akkor letérdelt ama csendesen fekvő tárgy mellé és ráborulva arczczal, elkezde keservesen sírni. Azonban mingyárt elhagyta a sírást s félénken széttekinte, ha nincsen-e közel valaki?

Ekkor az éjjeli őr odament hozzá és megragadá a személy kezét, erősen rárivalva, hogy mit csinál itt?

A leány rögtön hanyatt esett és elájult, nem tudott neki felelni; hanem az előtte fekvő tárgy nyilván hirdeté, hogy mit cselekvék? Egy kisded maszülött csecsemő volt az; szép gömbölyű arczú gyermek, csakhogy már halottan és megdermedve.

Nem volt rajta nagyobb seb, csak épen egy gombostűnek a szúrása a szíve táján, nem is volt több vér fehér ruhácskáján, mint épen csak egy csepp és az elég volt rá, hogy az ártatlan meghaljon.

Az éji őr lármájára odafutott emberek nagy szörnyűködve ismerék meg a gyermekgyilkos anyában Katharinát, Sándor József egykori menyasszonyát, ki a menyegző éjszakáján bizonyosan azért futott el a lakodalmas háztól, mert nem akarta ezt a becsületes embert gonoszul megcsalni.

Ott mingyárt megköték a leány kezeit s nyakába akasztva halott csecsemőjét, bevivék őt az áristomba és másnap mingyárt hozzá kezdének a vallatásához.

A leány nem tagadott semmit: ő maga gyilkolta meg gyermekét és el akarta azt temetni, hogy gyalázat ne érje miatta. Nem is mentette magát semmivel; még csak nem is sírt, sem kegyelemért nem könyörgött. Csupán azt nem lehetett kivenni belőle, hogy ki volt gyermekének atyja? Ezt állhatatosan elhallgatá és kész volt érte a hármas torturát kiállani.

Doránczius Mihály biró volt az elnök a törvényszéknél, mely kimondta a bűnösre a sententiát, hogy ez Isten ellen való bűn azon büntetéssel toroltassék meg, mely meg vagyon irva a város törvénykönyvében, azon módon, minden kivétel nélkül.

Ember emlékezetére nem történt ilyen bűnös eset e mi városunkban, annak okáért maga a nép sem tudott semmit a kivégeztetés módja felől s e végett tenger sokaság gyülekezett a kivégeztetés napján a vesztő helyre, meglátandó, hogyan ölik meg azt, a ki gyermekét meggyilkolta?

Én is ott voltam, nem is fogom soha elfelejteni azt a látványt; de nem is mennék oda még egyszer megnézni, ha nekem igérnék a kassai hóstádot.

Künn a vesztőfa alatt egy hosszú verem volt ásva, mintegy singnyi mélységre, a mellett álltak kétfelől a hóhérlegények.

Ebbe a verembe fektették bele Katharinát hanyatt, úgy, hogy a feje a veremből kiállt, mintha ágyban feküdnék szépen.

Azután a kezeit és lábait erős czövekkel lekötözék a verem fenekéhez, mely úgymint neki sírgödrül fog szolgálni.

Akkor a hóhérmester egy vastag karót hegyével odatett a Katharina szíve fölé s ott tartotta azt mindaddig, míg a hóhérlegények földdel megtölték az egész vermet, hogy utoljára csak a leány feje látszott ki abból.

És midőn nem látszott ki belőle egyéb a sápadt arczú főnél, akkor oda lépett hozzá a tisztelendő lelkész s letérdepelve mellé, felszólítá őt lelke üdvösségére, bűneinek bocsánatára, hogy gyónjék meg előtte igazán és mondjon meg neki mindeneket, a mik még szívét terhelik, mert ime mind a két lábával a sírban vagyon már.

A földből kilátszó fő szomorúan tekinte széjjel maga körül kétszer háromszor is, mintha várna valakire, mintha azt hinné, hogy e végső pillanatban meg fog jelenni az, a kinek őt meg kell mentenie és hogy azután nem láta senkit jőni szabadítására, két nehéz könycsepp szakadt ki szeméből, s végig gördülve halavány orczáján, lecseppent a földre, mely álláig ért már. – Akkor azt rebegé az élve eltemetett, hogy meg akar gyónni mindent; még pedig nem csupán titokban, hanem úgy, hogy az egész világ meghallja azt.

És azon kezdé, hogy gyermekének, kit ő oly kegyetlenül megfosztott ifju életétől, atyja nem más, mint Doránczius Mihály, a biró…

Ő volt az, ki ördögi mesterségekkel elcsábítá az ártatlan leány szívét, hogy a midőn őt látja és beszélni hallja, magáról egészen elfelejtkezzék; ő járt éjszakánként, a sátán, a sötétség fejedelme által segítve a Katharina házához, kit ördögi italokkal megvesztegetett, s önlelkéből kiforgatott; ott egyszer meg is ragadták őt a városi darabontok, névszerint Wurmdrucker és Kebluska, kiket Doránczius, hogy ellene ki ne mondjanak valamit, a Pontius Pilátus börtönébe záratott, maig is ott penészednek. E miatt szökött el Katharina Sándor Józseftől mennyegzője éjszakáján és azután sokszor könyörgött Doránczius Mihálynak, hogy ne engedje őt kétségbe esni, hanem ha szerencsétlenné tette, vegye nőül, kit is mind akkorig igen nagyon szeretett. Hanem Doránczius mindig csak kifogásokat tett előtte, és midőn már nem lehete titkolni a legnagyobb gyalázatot, akkor ördögi sugallatból azt tanácslá Katharinának, hogy a mint gyermeke megszületik, azt ölje meg és temesse el. A hogy e bűnös tetten kapták a leányt, azzal biztatá őt megrontója, hogy csak őt el ne árulja, az utolsó pillanatban is meg fogja szabadítani. És íme az utolsó pillanat már jelen van, Doránczius pedig otthon örül ő magában, hogy gonosz tettének egyetlen tanúját örökre elhallgattatják. Azért legyen fölfedve a mit vétett és itéljen fölötte Isten, a hogy ő fölötte, szegény bűnös leánya fölött fog itélni.

Minden ember borzadva hallá e szavakat és senki sem vala ott, a ki meg ne siratta volna a nyomorult leányzót s átkot ne mondott volna megrontójára.

Akkor pedig megvigasztalá őt a lelkész, Isten véghetetlen irgalmasságába ajánlva nyomorult lelkét s kendőjével letakará annak fejét, hogy ne lássa, a mik azon túl történni fognak.

Mert a hóhérmester most kihúzta a karót, mely a földön keresztül az eltemetett leány szíve tájékát jegyezé s egy hosszú, izzó vas czöveket véve ki a parázsos serpenyőből, azt a karó helyén keresztül lebocsátá. Egy hóhérlegény két kézre fogott pőrölylyel ráütött a vas czövekre, másik kettő hirtelen egy teknő földdel betakarta a leányzó fejét, de mégis hallatszott a föld alól egy szívszaggató sikoltás s az egész sírhalom földe még azután kétszer háromszor megemelkedett, hogy azt irtózat volt látni; miglen a többi bakólegények egész magas halmot nem hánytak föléje, s lábaikkal jól le nem taposták, mely után csöndes maradt a sír; sem hang nem jött fel belőle, sem a föld nem mozdult meg rajta.

Innen azonban a népség nagy átkozódva ment Doránczius Mihály lakára, kit hogyha akkor a Fürmenderek oltalmuk alá nem vesznek, talán nyomban széjjel téptek volna.

Így azonban a syndicusok kötelessége lett ellene a pert megindítani, úgy mint csábítás, ördöngösség és gyilkossági részvétel miatt.

Doránczius eleinte makacsul tagadott mindent, hanem a mint a börtönböl kiszabadított Wurmdrucker és Kebluska ellene vallottak, hogy ott fogták őt meg, midőn éjjel a Katharina házából kijött, kezdé észrevenni, hogy ügyei rossz fordulatot vesznek; a végett saját bőrének mentségére azt a gonosz praktikát gondolta ki, hogy az ugyanakkor Eperjesen táborozó wallonok kapitányának titokban izenetet küldött, hogy ha éjszaka lejönne Kassa alá, a forrói kapu alá kerülve, azt nyitva találná maga előtt s ekként az egész várost elfoglalhatná.

De meghiusította ebbeli szándékát a mindenható, mert ugyanazon Sándor József, ki a városból miatta elszökött, s innen János Zsigmond katonái közé állott s ott hadnagyságig vitte a dolgát, kémei által hírt kapván a wallonok szándékáról, nosza lóhalálában Tokajból ötszáz hajdúkkal Kassa alá vágtatott s épen csak akkorra ért oda, midőn a wallonok már a kapun betolakodtak a városba.

Ott kegyetlen dühös viadal támada a wallonok és kuruczok között; amazok egy ágyút is hoztak magukkal, s a zöld kút sarkánál elsánczolva magukat szekerekkel, kegyetlen lövöldözést támasztottak a város ellen s a kurucz vitézek soraira; egy golyóbis a nagy templom főbejárását is érte, azonban Sándor József mind jobban megbiztatva vitézeit, végtére megbontá soraikat s ágyújokat is elvevé tőlük, úgy veré ki nagy vérontással a városból. Ha sötét nem lett volna, s a rémült lakosságnak ideje marad birója árulása után rendbe szedni magát s József segítségére sietni, bizony egy sem menekült volna meg közülök.

Maga Doránczius Mihály, midőn szökni akart volna, elfogatott s kivilágosodott rá az egész árulás.

Vala pedig akkor épen egy esztendeje annak, hogy őt megválaszták biróul és felavaták a temetőkertben.

Ismét eljövének tehát az ácsok a hat lovas szekérrel és abból a szép fehér gyertyánfából raktak máglyát a temetőkert előtt és azon megégeték vala Doránczius Mihályt, a hogy megmondatott neki előre.

A forrói kaput pedig a gyászeset emlékére azonnal befalazták és kettős sánczot húztak eléje, vízárokkal, hogy soha többet senki azon be ne járjon.

Sándor József ez eset után ismét megtelepedett Kassa városában és sokáig elélt vén ember lett belőle, de soha meg nem házasodék.

Azt is beszélték későbben, hogy a Katharina holttestét egy éjszaka felvették alattomban a vesztőhely alatti sírból, s eltemették más istenes helyre, a mit senki sem ismert azon kívül, a ki eltemette.

Igaz volt-e, vagy pedig nem? azt senki sem tudhatja már, mert a mi a föld alatt van, az a sötét földnek titka, a mindenható úr Isten tudhatja csak, mi következik azután a mi szegény városunkra és százszorta boldogtalanabb országunkra, a kit őrizzen meg ő kegyelmes oltalma!

12.
BÖLCS HAMLET.

A jó Saxo Grammaticus okosabb ember volt a mi jámbor Anonymusunknál, mint a ki kritikusi büszkeséggel elveté az útféli énekesek meséit s száraz pontossággal elsorolva egyik adatot a másik után, átengedte a feledékenységnek a nemzeti életünket jellemző ősregéket.

A dán történetiró nem restelte a nép közé leszállni, összegyűjtögetni a regényes mondákat, mik ott szájról-szájra adva élnek, belefűzte őket nemzete történetébe s kérdés, hogy nem volt-e e mondák fölszedegetése által hívebb az igazsághoz, mintha adatait az udvaronczok hízelgő krónikáiból, vagy külföldi irók epés koholmányaiból kölcsönözte volna.

Világhírű Hamlet alakját e tudós férfi gyűjteményében lelte a költők óriása, kinél sem azelőtt, sem azután nagyobb nem volt és nem is lesz: Shakespeare.

A drámát mindenki ismeri s ki ne óhajtaná látni magát az ősregét, a hogy az kezdve és bevégezve van; mert a britt költőkirály csak egy epizodot emelt ki abból: Hamlet nem halt meg azon katasztrófánál, mely a drámát végzi, még azután kezdődik éltének zajosabb, fényesebb fele, a költő csak a sötétet rajzolta le.

Látni fogjuk, minő erővel birta a költő a magában túlgazdag tárgyat kezelni, költői magasságba emelve a bizarr képeket, művészi tudattal válogatva ki azt, mi művének hatását sokszorozza s ritka tárgyismerettel mellőzve, a mi az érdeket szétvonná; másfelől megtaláljuk a kulcsot Hamlet jelleméhez, hol a fájdalom miatti őrültség s a tettető fonák bolondossága mintegy tükörből néznek egymásra, hogy alig ismerni fel: melyik a való, melyik az árny?

Hamlet apja Horwendill jütlandi alkirály volt, bátor harczos szárazon és tengeren. Egyszer harczba keveredett Kollerrel, a norvég királylyal. Hogy véget vessen a harcznak, kihívta ellenfelét az éjszaki tenger egyik szép puszta szigetére, magányos párbajra; ott a szép zöld pázsiton, a tengertől körül zúgott part fölött megvívott vitézül a két fejedelmi vezér. Koller elesett. Horwendill megölte.

Ott a szigetparton eltemetteté a jütlandi alkirály megölt ellenfelét, királyi pompával zászlós halmot emeltetett fölé, a halomra nagy négyszögű követ; így egyezének meg a harcz előtt; ha Horwendill esik el, bajfele teszi ő vele e tisztességet.

Pedig jobb lett volna Horwendillnek ott elesni, mint ellenfelét eltemetni, mert a jütlandi király e hőstetteért jutalmul leányát adta hozzá nőül. Ez a jutalom lett halálveszedelme.

Testvére Fengo, ki sem oly deli, sem oly hős nem volt, mint ő, egyaránt irigylé bátyjától a szép nőt és a trónt; s a derék bajnokot egy napon, míg aludt, fülébe öntött méreggel meggyilkolá.

A gyilkos tudott az özvegynek hazudozni, hízelkedni, gyalázta előtte a megholtat s addig hazudozott, míg Genutha hitt neki és férjhez ment férje testvéréhez – és gyilkosához.

Hamlet már ekkor felnőtt ifju volt s a mit a drámában apja szelleme ád neki hírül, a gyáva orgyilkolást, azt egy jó barátja, tej-tesvére tudatá vele.

Az ifju szemei előtt e pillanattól fogva nagybátyja lelke egy kitárt könyv volt, melyből annak mosolygó szemein keresztül azt olvasá ki, hogy ha ez őt veszélyesnek fogja találni, neki is halnia kell.

Ekkor kezdé el csodálatos szerepét játszani, őrültnek tettetve magát.

Nemes arczvonásai oktalan dőreség kifejezését vevék föl, a mit beszélt, merő balgaság volt, minek értelmét nem lehetett kitalálni s ha nagyon rájött a gonosz óra, mikor legszebben fel volt öltözve, leült a földre s elkezdett a porban játszani. Máskor ismét mozdulatlanul elült a tűzhelyen, a parázsba bámulva, vagy horgokat faragott kemény fából, miket a tűzben megedzett s a hamuban eltakargatott. Ha kérdezék Fengo vitézei: mit csinál, azt mondá, előkészületeket tesz apja halotti tisztességtételéhez, a min azok nagyokat kaczagtak.

Kaczagtak az együgyüek, de a mélyebben látók félni kezdtek az őrjöngő titkosabb gondolataitól s kezdték hinni, hogy Hamlet zavart beszédének mélyebb értelme is van s a badar tréfák szavai alatt megtorló igazság bujdokol.

Fengo végre bizonyossá akart lenni, ha vajjon Hamlet valódi, vagy csak színlett őrjöngő-e? E végett elküldé őt azon ürügy alatt, hogy elméje szórakozzék, hosszabb kéjutazásra, két meghitt udvaronczát adva mellé, hogy azok az úton kémleljék ki Hamlet lelkét.

Az ifju királyfi az úton még bolondosabban viselte magát, azon kezdte legelőször is, hogy a paripának farkát kantározta fel a feje helyett, s visszásan ült fel a nyeregbe.

A mint egy erdőbe értek, farkasok futottak keresztül az úton: «nézd csak, mondának kisérői, milyen szép paripák!»

– Az ám, szólt Hamlet, milyen szépen illenének rájuk – nagybátyám vitézei lovagoknak.

A tengerparton egy széttört hajó kormányára akadtak: «nézd Hamlet, milyen nagy kés!» szóltak kísérői bámulást színlelve.

– Nagy bizony, de az is sonka legyen ám, a mit ezzel vágnak, válaszolt Hamlet.

Majd a tengertől mosott fövényre mutatva, el akarták vele hitetni, hogy az milyen szép liszt.

– Nem csoda, felelt rá Hamlet, ezek a szép átlátszó hullámok őrölték azt ily tisztára.

A kémek mind feljegyzék ezt a sok badar beszédet s megirták azt Fengónak. Az udvarnál nagyokat nevettek rajtok s midőn Hamlet visszatért az útról, kérdezék tőle, minő vánkoson hált jártában, keltében? «Egy tulokkörmön és egy kakasfejen», volt rá a felelet.

Mindenki átlátta és megnyugodott benne, hogy ez bolond.

Csak egy vén tanácsos nem hitt még mind e tébolygásnak. Az ő ajánlatára azt főzték ki, hogy Hamletet összehozzák anyjával valami félreeső szobában, ott kihallgatja valaki, mit beszél anyjával? az előtt bizonyosan meg fogja nyitni szívét.

Hamlet, a mint anyjához hítták, rögtön sietett a kijelölt szobába s előbb érkezett oda, mint Genutha. Azon időben a dán fejedelmi paloták márvány padozata finoman szőtt gyékénynyel volt takarva; egy ilyen összegöngyölt gyékénycsomag állt a fal mellett; Hamlet elkezdett bolondos szökellésekkel tánczolni a teremben s végre felugrott a gyékényre, nagyot kukorítva rajta, összeverte tenyereit, mint szárnyait szokta a kakas.

Egyszerre megérzé, hogy a gyékény alatt emberi test mozog. A kém volt az, ki oda rejtőzött Hamlet szavait kihallgatni. Hamlet kirántá kardját, keresztül szúrta a leskelődőt s azzal kihurczolta azt és elrejté.

Ekkor érkezett a szobába Genutha. A nő elkezdett fia őrült magaviseletén sírni, midőn rémületére Hamlet egyszerre megváltozva állt eléje, elmondá irtózatos szavakkal apja meggyilkoltatását s szemére hányta a gyilkossali frigyét. A nő kétségbeesett s hogy borzalma, a mit Hamlet szavai gerjesztének szívében, őszinte volt, bizonyítja az, hogy nem árulta el, mit beszélt hozzá Hamlet. A kém: a tanácsos, kinek azt hallani és odább adni kellett volna, hallgató ember lett örökre, eltünt, senki sem tudta meg, hová lett.

Hamlet azt mondá az udvaronczoknak, midőn nagyon keresték a vén tanácsost: «Kérdezzétek meg a sertésektől, talán azok tudni fognak valamit a vén bolondról». A lovagok ezt is pompás tréfának találták, pedig valóban azok ették meg a tanácsost, mert Hamlet nekik szórta szétdarabolt hulláját.

Azonban Fengo szívéből nem akart tágulni a gyanú; otthon nem merte Hamletet megöletni, hanem elküldte titkos izenettel Britannia királyához.

A britt király fegyverfrigyese volt Fengonak; az izenet, mit Fengo küldött neki, az volt, hogy ölesse meg Hamletet titokban.

Hamlet megérzé a veszélyt és nem rettegett tőle. Mikor útnak indult, titokban megkérte Genuthát, hogy mához esztendőre, a mikor ő vissza fog térni, rendezzen nagy ünnepélyt fiának halotti torára. Akkor a nagy terem egyik végétől a másikig, a hol Fengo harczosai szoktak lakmározni, feszítse ki azt a hosszú nagy kötelet, melyre ő a kemény horgokat kötözte. E horgok arra valók, hogy a koszorúkat beléjük aggassák, miket a szép leányok fonnak majd mindenféle mezei virágból.

A mint már a tengeren voltak, Hamlet lerészegíté kisérőit s felkutatva podgyászaikat, meglelte azokban apjának titkos izenetét, akkori idők divatja szerint fatáblába ékirással bevésve.

Hamlet lefaragta a tábláról az irást s azt metszé helyébe, hogy a britt király adja nőül ő hozzá leányát, kisérőit pedig nyakaztassa le. A küldöttek nem tudtak olvasni, (még akkor a betűk ismerése különczségnek járta) s jó biztonban adták át a hozott táblát a királynak, mire az mindnyájuk számára pompás lakomát rendezett.

Hamlet az egész vendégség alatt sem enni, sem inni nem akart, s általában oly kedvetlenül viselte magát, mintha restellne ott lenni.

Ebéd után, hogy mindenki a mellékszobákba távozott, a király kémeket küldött Hamlet ajtajára hallgatózni, míg társai kérdezősködtek tőle, hogy miért nem eszik? csak nem gondolja tán, hogy méreg van az étkekben?

Hamlet azt felelte: «a kenyér vérrel volt kelesztve, a víz vas után ízlett, a húsnak halott szaga volt. Maga a királyné pedig inkább szolgálónak látszik, mint szabad nőnek».

A király bámulva hallá a mondást kémeitől. A herczeg kisérői kinevették e beszédet, de a király utánjárására kisült, hogy csakugyan a kenyér, mely az asztalon volt, oly buzából készült, mely csatatéren termett; a kút fenekén, honnan a vizet meríték, két rozsdás kard feküdt s azon sertések, miket a lakomára leöltek, nem rég egy rabló hulláját tépték szét.

Hanem azt honnan tudhatá meg Hamlet, hogy a királyné nem született szabad nő? mert előbb valóban a király rabnője volt. Ezt magától Hamlettől kérdezé meg a király.

Hamlet azt felelte: «a királyné felemelte ruháját, hogy be ne piszkolja a földön, ezt született fejedelemnő nem tette volna».

A király átlátta, hogy Hamlet bölcs ember s nőül adta hozzá leányát, kisérőit pedig leöleté.

Ezen meg Hamlet jött dühbe s haragosan követelte a királytól kisérői vérdíját, a mit az, csakhogy kiengesztelje, kifizetett neki. A vérdíjban kapott aranyat Hamlet megolvasztá s beletölté két üres bodzafapálczába.

Így élt azután álló eszendeig a britt király udvaránál, mint boldog férj és okos ember.

A mint az év lejárt, Hamlet búcsút vett nejétől, kis gyermekétől s hajóra ülve, egy szép napon kiszállt Jütland partján egyes-egyedül.

Épen eltávozásának évnapja volt, a nagy teremben Fengo és hősei vígan ünnepelték boros kancsók mellett Hamlet halotti torát, midőn a királyfi egyszerre közéjük lépett.

Láttára visszarettentek, azt hitték Hamlet lelke az; de a mint megszólalt, ismét visszatért a régi kedv; hisz ez az igazi Hamlet, a kinek nincsen lelke.

A régi jó bolond Hamlet állt ott ismét s mi lehetett volna tőle bolondosabb gondolat annál, hogy saját halotti torára haza jőjjön.

Hamlet még azzal növelte a jó kedvet, hogy ruháit felgyűrve, csodálatos tánczokat járt s maga töltögette a bort a vitézek kupáiba.

Végre azt kérdezték tőle, hogy kisérőit hová tette? erre Hamlet elővette a két bodzafabotot, azoknak vérdíjával teleöntve:

– Ez az egyik, – ez a másik…

Ki ne kaczagott volna rajta?

Utóbb Hamlet maga is ittasnak tetteté magát, elkezdett kardjával hadonázni és saját ujját vágta meg vele; mire, hogy több kárt ne tehessen magában, egy nagy szeget ütöttek a kardján és annak hüvelyén keresztül; ilyen formán nem lehetett azt többet kihúzni.

Végre a dorbézolók egyenként elázva a bortól, eldűlöngtek ülő helyeikben; Fengo hálószobájába viteté magát, a többi ittasan hevert a leterített gyékényeken.

Ekkor Hamlet leereszté azt a csomós kötelet, melylyel anyja az ő megérkeztének örömére feldíszíté a termet, s azokra a fahorgokra, mik arról csüggtek, sorban ráhurkolta az ittas lovagokat, valamennyit úgy megkötözve, hogy moczczani ne tudjon.

Azzal felment Fengo hálószobájába, őrök, csatlósok, mind mámortól elnyomva hevertek szerteszét; mélyen aludt maga Horwendill gyilkosa is.

Hamlet akkor szép csendesen kicserélte saját kardját Fengoéval s akkor felébreszté a gyilkost.

Ha nem értette volna Hamlet szavából, megérthette kivont kardjából a király, hogy kivel van dolga?

Hirtelen kardot kapott ő is; hanem az Hamlet kardja volt, a mit a keresztülütött szeg nem engedett kihúzni; Fengo hasztalan kiáltozott segély után, míg Hamlet csapásai alatt elesék.

Hamlet ekkor üszköt vetett a várba; rázárta a bennlevőkre a kapukat, a sötét éjszakában messze világító égésre összefutott a nép; hasztalan, odabenn nem talált már egyebet, mint elhamvadt csontvázakat pánczélba öltözve.

Ez alatt Hamlet, atyjának híveit maga köré gyűjtve, hirtelen föllépett a nép előtt s elmondá az egész véreseményt: a gyilkosságot és a boszút.

A nép gondolva, hogy ki oly sokáig tudott magán uralkodni, jó uralkodó lehet, elfogadta őt fejedelmének.

Nem sokára három hajót felszerelve, hívei kíséretében, nagy pompával indult útnak Hamlet, Britanniában hagyott nejét meglátogatni. Ott öröm és diadal fogadta; a király nagy vendégséget adott a kedveért; azonban, mikor az első áldomást Fengo egészségére akarta üríteni, mondák neki, hogy annak már fölösleges minden egészség, mert az meghalt. Hamlet volt, a ki egészségét elvette örökre.

A britt király és Fengo fegyverfrigyesek voltak, kik egykor felfogadták, hogy egyik a másik haláláért boszút fog állani, bárha tulajdon rokonai ellen kellene is. Azon időkben nem arra volt az embereknek gondjuk, hogy tisztességgel meghalhassanak, hanem hogy haláluk meg legyen boszúlva.

Az adott szó teljesítésre várt most már egy halottnak adott szó volt az s a régi emberek jobban féltek a halottól, mint az élőtől.

Azonban Hamlet a király veje volt és azonfölül vendége is, mást kellett kigondolni, hogy a boszú be legyen töltve rajta.

Magas éjszakon, erdős Skóczia hegyei között élt egy királyi amazon, Hermotruda, kinek szépségéről és eszéről sokat tudott beszélni a hír. De a milyen szép és okos, oly harczias és kegyetlen is volt a királyi szűz, kiben annyira ment a férfigyűlölés, hogy a ki őt szerelmével merte megkínálni, azt irgalom nélkül megölé. Nem egy ifju hős, kinek rossz sorsa a bájos tündér arczát megmutatta, vesztette el szívével egyszerre fejét.

A király tehát azt gondolá ki, hogy miután az ő neje meghalt, Hamletet elküldje Hermotrudához, hogy azt az ő számára nőül kérje.

Hamlet elindult kisérőivel a veszélyes leánykérésre; azonban előbb egy ezüst vértet készíttetett magának, melynek küllős hasábjaira eszes tettei voltak képekben kiverve, mindenik alatt egy rövid magyarázó mondat; – az egész paizson egy regényes élettörténet leirva.

A mint Skóczia rengeteges hegyein áthágva, az örök ködlepte mocsárokon, sötét hegyszakadékokon át egy szép viráglepte völgybe jutottak, ott Hamlet pihenést engedett kiséretének s lovaikat lenyergelve, egy kis csergedező patak partján letelepedett velök, hol a hosszú fáradság és a déli verőfény s az erdei madárfütty és a mezők illata addig csábítá őket, míg mindnyáját elnyomta az álom.

Pedig a halál ott függött fejeik fölött. Hermotruda előre hallva jöttüket, kémeivel mindenütt nyomon kisérteté őket s most, hogy elaludtak, hirtelen rajtuk rontott, hogy álmukban meggyilkolja a vakmerő leánykérőket.

De a mint meglátta a szép deli királyifjút, ezüst pajzsával betakarva, szánalmat érzett iránta, s mire végig nézte a vértre metszett képeket s azok mondatait, már akkor a szánalom szerelemmé vált szívében.

Nem ölte meg és nem ébreszté fel; új érzelmektől égve, eddig ismeretlen gondolatok közt tért vissza várába az alvó ifjutól, ki nem sokára maga is megérkezék oda kiséretével együtt s üdvözölve a királynét, átadá neki a kettős fatáblát, mely kívül a király aranypecsétjével lezárva, annak házassági ajánlatát tartalmazá.

A királyné felbontá a küldeményt s mindenki bámulatára azt olvasá ki belőle, hogy a király «Hamlet számára» kéri meg Hermotruda kezét, előszámlálva annak hősi tetteit.

A szerelmes hölgy nem a levélből, hanem szívéből olvasott s Hamlet először járt életében úgy, hogy nem tudá megfejteni, mi történt vele?

A büszke amazon mosolyogva és pirulva nyujtá neki kezét, asztalához, szíve mellé ülteté őt; a mit a bor meghagyott a királyfi eszéből, azt elvevék a szép szemek, hogy végre elfelejté otthon hagyott szelíd nejét és kis fiát s elbűvölten omlott a bűbájos szűz keblére, melyen férfiszív azelőtt nem dobogott soha.

Ezzel minden rendbe volt hozva: a vazallokat összehívták, a nászt nagy pompával megülték s Hamlet, mintha a feledés kelyhéből ivott volna, boldog mámorban tölté a csodás szerelem hónapjait s nem gondolt egyébre.

Végre jött az idő, hogy vissza kellett térnie Britanniába, a királynak hírül adni új házasságát s kis fiát újra meglátni.

Hermotruda, féltve Hamletet, mellé adott kíséretül egy sereg vitéz skót ifjút, úgy bocsátá el őt magától. A britt király már «várt» reá; míg ő gyönyöre perczeit élvezé Hermotruda ölén, addig amott köszörülték számára a halálos aczélt. Ha meg kellett Hamletnek halnia egyszer, mivel Fengot, a király bajtársát megölte, meg kellett volna halnia százszor, a miért leányát meggyalázta, más nőt vevén feleségül.

Midőn a britt határra ért, eltaszított neje eléje jött az úton, kis gyermekét karján hozva. Mindent tudott már. Nem jött sírni, panaszkodni, sem szemrehányásokat tenni férjének, hanem azt jött tudtára adni, hogy óvja magát atyja haragjától, mert az halált esküdött fejére.

Hamlet ezt megtudva, öltönye alá finom pánczélinget vett magára s úgy ment a király elé. Ez barátságos mosolylyal fogadta hitszegő vejét s maga mellett engedé lovagolni egész vára kapujáig. Itt a felvonó hídhoz érve, a király udvariasan maga előtt bocsátá az ifjut, s a mint az előre léptetett, hátulról hirtelen ráhajítá kelevézét.

Ámde a pánczéling feltartá a halálos döfést, Hamlet hirtelen kardot rántva, visszakiálta hátramaradt skótjainak, kik a britt katonákkal párosával egy sorban lovagoltak.

Egyszerre kivillant minden kard a hüvelyből; – a két ellenséges csapat vad viadal között leterelte egymást a vár alatti síkra s ott harczolt egész a nap leszálltáig, a mikor a nyugalomvágyó köd szétválasztá a két sereget. A király és lovagjai visszatértek a várba, Hamlet csapatja az erdőben szállt meg.

Mindkét részről sokan hullottak el, Hamlet megszámlálta halottait és elborzadt.

Nagyon sokan feküdtek ott.

Előre el lehetett gondolni, hogy másnap a király összegyűjtött erővel fog rájuk támadni, s hogy álljon vele szembe Hamlet megfogyott erővel?

Ekkor azt gondolta ki, hogy mindazokat, a kik a múlt napi csatában elestek, felkötözteté lovaikra, megmaradt kezeikbe szoríttatta a kiszegzett dárdát s minden két élő harczos közé egy halottat oszta.

A mint a hajnal szürkült, már harsogtak a király seregének trombitái s újra jött az Hamlet ellen, új és kipihent erővel.

Ekkor Hamlet is előjött a maga seregével az erdőből s a mint a brittek meglátták, hogy a holtak ismét lovon ülnek s mind azok, kiket ők előtte való napon megöltek, azon halaványan, véresen rohannak reájuk, holt szemeik kinyitva, dárdáik előre szegezve: – dermesztő ijedtség fogta el mindnyáját. Be sem várták a támadást, elhányták vértjeiket s futottak a csatatérről; csak kevesen álltak ellen, azok az utolsó emberig elhulltak, közöttük volt a király is.