JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XI. KÖTET

DEKAMERON. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

DEKAMERON

SZÁZ NOVELLA

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

1.
SZÁZSZORSZÉPEK.

Olyan vagyok, mint a lidércz. – Szeretek temetők közelében járni, éjszakai tájakat félhomályban derengetni, elkésett embereket ijesztgetni.

Iróasztalomon áll egy koponya, a miről azt állítják, hogy Karadzim khán feje volt valaha, a ki Esztergom alatt esett el; előre álló fogai, nagy kiülő pofacsontja, hátranyomott homloka, behajló halántékcsontjai s erős tarkója bizonyossá teszik mongol eredetét; minden csontja magán viseli a legeredetibb tősgyökeres mongol jelleget, hanem az a lyuk a feje lágyán, az magyar: ezt magyar buzogány hagyta ottan.

Valamikor Esztergom alatt pinczeásás alkalmával hányták ki ezt a koponyát, bizonyosan arany, ezüst boglárok is voltak mellette, azoknak elég jó gazdájuk akadt, a koponya ki tudja hányadik kézből került hozzám? Hasonló asztali ékszeren hamar túladnak az emberek.

Esténkint el-elbámulunk egymásra; Karadzim khán épen olyan mozdulatlanul tud rám nézni, mint én ő reá, s egyikünk sem retteg a másiktól.

Karadzim khán igen csendes, békességes ember, látogató-jegyeket tartogat szájában, nyomtatékul szolgál levélhalmazoknak, s nem haragszik rám, akármit gondolok felőle.

Néha, mikor úgy magunkban vagyunk, elbeszélgetünk egymással. Karadzim khán igen nyájas, leereszkedő férfi; nem gondol rá, hogy ő hajdan százezer harczos ura volt, s én sem vetem szemére, milyen ellenségünk volt akkor. Mellette az asztali óra nyargal perczosztó futással, más oldalán öblös tengercsiga zúg minden ok nélkül; fölötte gyertyák lángjai égnek, lassan emésztődve, előtte fehér papiromon fekete betük futnak egymásután: beszélő halottak, rejtélyes élő lények; Karadzim khán bámulni látszik őket, s magában töprenkedik fölötte, hogy az életet még sem lehet kiölni a földről. Pedig ezelőtt hatszáz évvel be nagy munkájok volt azoknak, a kik csendet és hallgatást akartak csinálni ide lenn.

Karadzim khán, – ha nem bánod, – mondjuk el, mit tettél te ezelőtt hatszáz esztendővel?

* * *

Az ezerkétszázas esztendőkben volt egy gyönyörű városa Magyarországnak: Budánál erősebb, Váradnál gazdagabb, Pozsonynál előkelőbb: – Esztergom a neve.

Egészen más Esztergom, mint a mostani; nagyságra is négyszer akkora, hát még fényre és gazdagságra; ott voltak a főurak legpompásabb nyári lakai, s a Déda csatorna, a miben most felgyűrközött pórasszonyok áztatják a nehéz illatú kendercsomagokat, akkor három helyen is át volt hidalva, a mint a széles párkányos kőfal átszelt rajta, mely a királyi kerteket csatolta a városhoz.

A hegytetőn állt a tágas, erős vár, szertelen bástyáival, mikből felvonó-hidakon keresztül lehetett kijönni; benn a várban István vértanú ódon temploma, magas, fekete falával; a hova ha búcsújáratkor megindult az Istent szolgáló díszmenet, vége-hossza nem volt a pompás zászlóknak; a pánczélos keresztvitézek, kik levett föveggel, lovon ülve, csodálatos palástokban kisérték a főpapok baldachinjait és az ország főurai, fényes bandériumaikkal, a gazdag czéhek, a burgundi kézművesek, lombard és franczia kereskedők, saját nemzeti viseleteikben, fényesen öltözött asszonynépeikkel: – mikor a vár egyik kapuján bementek, a másikon kijöttek, végit nem lehetett várni a pompásnál pompásabb csoportozatoknak.

Mert hogy akkor háromnegyedrészben idegenek lakták Esztergomot. A keleti kereskedés Görögországon át a Dunán vette végig útját, s legfontosabb telepe volt Esztergom. Télire ide huzódtak a kereskedő-hajók, minden nemzet lobogóit ott lehete látni a sziget közti Duna-szakadékban, a part hosszában álltak a roppant lerakodó-helyek, örökké élénk tömegtől körülvéve.

A jövevény akármelyik kapuján lépett be a városnak, jártas kalauzra volt szüksége, hogy el ne tévedjen az utczák tömkelegében, a minthogy holmi vidéki emberek, kik elbámultak a sajátszerűen épített házak alakjain, a boltok gazdag kirakatain, a tarka-barka lebernyeges viseleten, németek feszes lábain, olaszok tollas fövegén, a különféle templomokon, gyakran egész nap sem tudtak onnan kiigazodni, kivált ha nem is sejtettek ahoz a nyelvhez, mely épen a bekószált utczában otthonos volt: itt belga, amott görög, a másik piaczon már olasz, a túlsó negyedben franczia; szinte belekábult a feje, a ki helyre akart közöttük igazodni.

Minden nemzetségnek külön városnegyede volt. Azok között legfényesebb volt az olaszoké és görögöké. Mint hajdan Róma és Byzancz, úgy Esztergomban a római és byzanczi nép vetekedett egymással azon, melyiknek vannak márványnyal czifrábbra szegélyezett házai, ékesebb vasrácsok ajtaján, hímesebb szőnyegek erkélyein, rettentőbb sárkányok és vizi csodák csatornáin, mik onnan a vizet okádják; kinek a felesége hord nehezebb aranylánczot és kösöntyűt, kinek telik csengős öszvéren, kinek gyaloghintóban a járás? Volt közöttük olyan gazdag, kényes kereskedő is, a ki soha az utcza kövére le nem lépett, hanem ha templomba kellett mennie feleségestől, a hová nem illett magát hintóban vitetni, bársony vánkosokat rakatott lábai elé az utczán, azokon lépdelt végig a templomajtóig.

Jó dolguk is volt az atyafiaknak itten. Bölcs fejedelmeink ellátták őket annyi szabadalommal, hogy sokkal többre tarthatták magukat, mint egy nemes ember; a maguk országában sem lehettek volna jobban otthon. Az ország nemessége itt költötte pénzét; kaphatott is érte mindent, a mit csak külső ország előteremt; olyan levantei selymet tudom nem mértek akkor sehol singgel, mint Esztergomban a görög piaczon, sem annyi igazgyöngyöt egy rakáson nem lehetett látni, mint a lombard-utcza mind a két oldalán rostély alá rakva.

De nemcsak drága kelmét, igazgyöngyöt lehetett találni Esztergomban; van annál még mind becsesebb portéka is, a mitől az előtt is, azóta is sok jó nagy úr lett koldussá. Ármányos portéka, a mit megvenni veszedelmes, ingyen kapni még veszedelmesebb, elveszteni nagyon könnyű. A közéletben szép asszonynak hívják.

Az esztergomi szép asszonyok országszerte híresek voltak.

Ha az ember végig ment az utczán, azt sem tudta, hova nézzen? minden ablak rácsa mögül, minden nyitott boltajtóból új meg új meglepő szépség ragadta meg szívét, itt egy szőke, ott egy barna; ez tűzszemű, amaz szelid, ábrándozó; ez halavány, amaz csattanó piros; ez még bimbó, amaz már kifejlett rózsa; annyi különféle nemzet különfajú szépsége nem csoda, ha nagyurainkat oly erővel vonzá Esztergom falai közé, hogy némelyik egyebet sem hozott onnan vissza a kardjánál.

Nem is hítták az esztergomi hölgyeket másképen, mint az «esztergomi százszorszépek».

Ez a czím azonban csak a külvárosok delnőit illeté, mert a várban, meg a királyi negyedben jobbára ősrégi családok laktak, vagy újabb nemes indigenák, a kiknél még megvolt az a hagyományos szokás, hogy a lányka ártatlanságát s a feleség erényét a férfiak nagyrabecsüljék; ezért azokról keveset lehetett beszélni. Az olyan asszony, ki férjéhez hű, csak «egyszerszép», nem «százszorszép». Azután meg a nemes urak nem is értik ilyen dologban a tréfát. László király kegyetlen törvénye értelmét akármelyik hajlandó volt a gonosz alkalom esetén végrehajtani; a csábító és elcsábított kard hegyénél csókolózott.

Ah de odalenn egészen más világ volt. A jámbor kereskedő-nép egész nap boltjában ült, feje tele volt számokkal, nyereséggel, veszteséggel; nem kérdezte, ki mulattatja otthon feleségét, leányait? nem is riaszthatta el házától bőkezű vásárosait; a legokosabb szemet hunyt, s iparkodott kerülni a botrányt, ha pedig akadt olyan balga, a ki leskelődött, no azt azután lóvá is tették mindannyiszor, s annak csufondáros tréfáit minden kocsmában dalolták az akkori énekesek, hegedősök, a mi dicső elődeink.

A mi dicső elődeink, a poéták, akkor nevezetesebb emberek voltak, mint most. Hatalmas főuraink asztalánál, nagy ünnepélyek alatt ők énekelték ékes rhytmusokba fűzve vitézeink hős tetteit, a nagy királyok életét, Szent Lászlóról, Geizáról hősmondákat, legendákat; a csapszékekben ők mulattaták bordalokkal a torozó közönséget, s vásárok idején kiültek a járt utczák szögleteire, kezükben a hegedővel, ott mindenféle bohó tréfás verseket daloltak; elébb hegedültek hozzá, azután mondták a verset, mely gyakran éles gúny volt a divatozó balszokásokra; balgatag, gyáva férjekre, fényüző asszonyokra, világi hivalkodásra, a hogy egy régi tréfavers mutatja, melynek enyelgő refrainjeül hangzik a hegedős nyirettyűje: «Tanda ridarididom!» A poéta soha sem fogyott ki a thémából, minden előtte elmenő új tárgy volt neki, a kit megénekelt; a bámész paraszt, a kevély potrohos polgár, a hasított kabátu olasz, a veszekedő kofa, a szenteskedő zarándok, sőt maguk a főurak is, s a censura nem törült költeményeiből. Későbbi időkben azonban, hogy a hegedősök nagyon alkalmatlanok kezdtek lenni, s mindig nagyobb befolyást nyertek a népre, üldözőbe vették őket; a hol kapták, megégették irott verseiket, eltörték hegedűiket, nem engedve meg másoknak az utczaszögleteken s vásárok idejéni éneklést, mint a kik bénák, nyomorékok, hogy nem dolgozhatnak, azoknak is csak szent éneket hegedűszó mellett; így szállt le ez a mesterség hajdani fénykoráról; most már csak itt-amott egy-egy koldus, az is nagy ritkán, ember csodájára, jár faluról-falura, hegedülve s énekelve keserves melodiákat, és senki sem gondol rá, hogy ez a magyar Helicon őseinek maradványa; a mai finomult világ költői előfizetési ívekkel hegedülik az ő verseiket a vásárra járó közönségbe.

Akkor tehát nagy divatjuk volt a hegedősöknek.

Az ő dalaikból leginkább meg lehetett tudni, miféle szellem jár most az országban? Egyszer a nemesség magasztalásával voltak tele, mikor illendő volt az arany bulláról beszélni. Mellette következtek mindjárt a csipős gúnydalok az izmaelitákra, kik a kiváltságos urak prémjéből kitépték a szőrt. Jó tárgy volt enyelgésre azután, hogy a főuraknak nem szabad a király előtt leülni többé, a parasztnak meg irásban lehet csak vele beszélni; de annyi tárgyat dalra még sem szolgáltatott semmi, mint az esztergomi százszorszépek: azok között Berta asszony, burgundi aranyműves felesége, maga száz között is legszebb.

Berta asszony végett sok jó arany forint nyomta a jó hegedősök markát, szinte sok jó keresetlen bot a hátukat, miket szerencsés és szerencsétlen szerelmesek osztogattak szokásos bőkezűséggel. Jól megértve, hogy az aranyakat a boldog szeretők, a botokat a rászedettek.

Berta asszony csodálatos szépség volt abban az időben s nagyon is tudta szépsége értékét. Akárhányszor kiment az utczára, mindig volt rajta valami új csodálni való. Egyszer úgy jött elő, hogy minden öltözet csupa merő arany volt rajta; ruhája kelméi vékony aranyszálakból szőve, minden tiszta arany rajta egész a papucsa orrán levő csengetyűig. Ember szeme elveszett szépségén.

Másszor meg minden ékszer nélkül jelent meg a királykertben, nem volt rajta semmi arany, csupán csak az arany haja; az le volt eresztve hosszan, rengő fodrokba idomítva, s úgy takarta be fehér öltözetét egész a sarkáig, köröskörül elomolva szépen, mint egy tündérleányon. Ekkor aztán az ember lelke is elveszett rajta.

Hajh, sok kárt is tett ezzel az arany hajával a magyar fiatalságban; az egyik Héderváry ifju egész örökségét adta érte, hogy egy szálat kapjon ebből a drága aranyból, úgy ment el a szent földre keresztes vitéznek; ott el is esett bújában. A hegedősök énekeltek sokáig az egy szál aranyhajról, melylyel egy embert úgy meg lehetett kötözni, úgy megölni, úgy lerántani a sírba.

Egyszer azonban jött az idő, hogy a hegedősök lantjain egyszerre elhallgatott a víg dal. A tréfa, az enyelgés pengő hangjai elnémultak egy rettentő szózat előtt.

«Jön a tatár.»

Soha nem álmodott, de sokszor megérdemelt veszély közelgett sebesen, mint a zivatarhozta felhő, az országra. Önző, hitvány népek akkor vígadtak legjobban; saracén, izmaelita akkor nyúzott legmohóbban; de a költő elhallgatott; a béka a tóban akkor kuruttyol, az énekes madár a ligetben akkor hallgat el, mikor zivatart érez.

Ezek akkor jöttek szóhoz ismét, mikor Ugrin érsek zászlósai megindultak hadat toborzani a közelgő ellenségre; az árva hegedősök ott jártak a zászló mellett, s harczi indulókat, buzdító dalokat énekeltek a nép előtt, úgy lelkesíték azt a fegyverfogásra.

A tatár azonban hamarább jött, mintsem várták. Hevenyében, ki hogy tudott ült lóra, fogta a kardot, sietett a királyi seregekhez csatlakozni, a mik nagy elszántan közeledtek véres ellenségük elé. Esztergomból mind elsietett a sok ifju levente; a szép ifju daliák ott hagyták búslakodni százszorszépeiket, szerelmes alkudozások, gyöngéd viszonyok mind félbeszakadtak egyszerre. Berta asszony azon a napon, melyen az érsekkel együtt a nemesség bandériumai eltávoztak Esztergomból, talpig gyászruhában jelent meg az utczán; a százszorszépek mind gyászruhát vevének fel, a miért a hegedősök keserű gúnynyal éneklék róluk, hogy a szép asszonyok előre fölvevék a gyászt, őrizzen bennünket Isten, hogy arra okuk ne legyen.

Pedig nem őrzött meg bennünket attól Isten.

Jött a rossz hír, halálra űzött emberek lábain, sebesen: hogy elveszett a nemzet virága Sajónál; vége, vége az országnak, nyíllal összelőtték, karddal leapríták a deli magyar ifjakat, fut a király, sír az ország, senki nem segíthet rajtunk.

Volt nagy sírás Esztergomban; annyi szép fiatal ember úgy el tudott hullani oktalan nyílvesszők miatt; paripák megtaposták drága testeiket; szép fodros hajfürteik belekeverődtek a véres porba; nem is jönnek vissza, király kertjében játszani, szép hölgyekért tornát vívni, selymet, igaz gyöngyöt venni. – Hanem jön helyettük iszonyú kegyetlen ellenség, rút arcza, vérszomju lelke, átkozott még a beszéde is; a borzalmat, mely előtte jár, eléggé megmondja az a szó, mely az egész országon szétterjed: «ez ellenség nem ember, hanem kutyafejű vad!» Kutyafejű fenevadak jönnek az embereket kiirtani. Más világ lesz. A Góg és Mágóg hada elszabadult.

A környékből futva jöttek Esztergom erős falai közé a menekvők; nem vidám mulató ifjak, hanem komoly családapák, kiknél drága kincs az asszony, kiért vérüket ontják, ha hű, vérit ontják, ha hűtelen. Naponkint új menekvő csapat jött a város kapui alá, új idegen arczok, némelyik csak hírét hallotta a tatárnak, más csak messziről látta, harmadik beszélt is vele; egy-egy véres kardcsapás mutatta, hogy mit beszéltek. A város lassankint megszaporodott szomorú néppel. A futók közül egyik elveszté minden vagyonát, égve hagyta faluját háta mögött, másiknak rokonai hullottak el a csatamezőn, harmadik a vész közepéből egyedül menekült, látta gyermekeit leöletni, hallotta felesége halálsikoltását; – és mind, mind valamennyi elveszté hazáját; azt sirathatta reggeltől napestig.

A hegedősök az utczaszögleteken siralmas nótákat húztak most, s nem volt az a kincs, a miért egy tréfás dalt elpengettek volna. Gyász volt most a nemzeti szózat.

Bojóti Simon, a spanyol, volt ez időben a várparancsnok. A bátor férfi nem veszté el szívét a közrémületben. Hirtelen új sánczokat hányatott a város körül, a fegyveres férfiakat csapatokba rendezé, s éjjel-nappal őrizteté velük a falakat. Eleséget szerzett be évekre, s süttetett, főzetett az egész városban a harczosok számára; ha a férfiak fegyverben állanak, a nők se pihenjenek, varrjanak, mossanak a vitézekre.

Terhes munka volt ez a százszorszépek gyönge kezeinek; duzzogtak is eleget Simon vezér ellen, ki elrontotta a királyi mulatókertet, sánczokat hányatva rajta s éjjel-nappal fegyverben tartá a férfi lakosságot; alig lehetett az utczán egy jóravaló arczot látni, mind olyan pánczélosan, vértesen jártak-keltek az emberek, semmi kedvük sem volt az enyelgésre.

Azután még jobban elkomorodott a világ; eleinte az volt a rémület, hogy minden nap új meg új menekvő csoportok hoztak új rémhírt a városba; később nem jött aztán senki, semmi hírmondó a Duna-Tisza közti tájról, sem a felvidékről; borzalmas csend és nyugalom állt be messzeföldön, a ki futhatott, elfutott, a többit leölte a tatár; sóhajtás sem jött onnan többé. Csak néha vetődött ama tájakról Esztergomba egy-egy soha nem látott idegen madár, valami hulla-keselyű, mely csapatonkint jött Ázsiából a dúló mongol csordákkal. Az ott leült a torony tetejére s nagyokat kiáltott onnan alá, mintha boszús volna érte, hogy még itt élnek, s lomha repüléssel szállt ismét vissza, a merről jött, szövetségeseihez.

Ismét később lett az idő; őszre járt már, midőn Párkány felől megjelent a Dunaparton Batu khán serege.

A várhegyről napok óta lehete látni előre nappal a füstöt, éjjel a fényt, a mit felgyújtott erdők, pusztán maradt falvak támasztottak a láthatáron, s egyszerre megjelent a tatár.

A széles Duna elválasztá őket a magyaroktól, kik az innenső parton állva néztek szemközt vérengző ellenségeikkel. Különös lehetett azt nézni, hogy itt vannak előttünk, a kik népünkből egy milliót már leöltek, minket is leölnének, ha ez a békeszerető folyam nem állna itt közöttünk.

A tatárok szüntelen azon voltak, hogy félelemmel töltsék el a túlnan álló magyarok sziveit; egyszer óriás bábokat öltöztettek fel, hosszú dárdákat adtak kezeikbe, felkötözték őket ló hátára, úgy járatták a túlparton; a magyar nép rémülve nézte ez iszonyú alakokat, mik kétszer akkorák, mint más ember; majd pedig hatalmas gépeiket hozatták elő, miknek kerekes rugói szárnyas kopjákat lövöldöztek a széles Duna vizén keresztül s mázsányi köveket hajigáltak a Duna közepébe, hogy a hullám messze felcsapott utánuk. Vagy ismét ezernyi levágott emberfőt bocsátottak el a Garam torkolatánál, s úgy úsztak azok csendesen, hosszú sorban a túlparton álló magyarok előtt végig.

A rémület napról-napra nagyobbodott; még most közöttünk a Duna, még nem férnek hozzánk a gyilkos hadak nyílvesszői, még nem ütik falainkat messzelövő catapultái, még nem nyerítnek méneik embervér után; de jön a tél, mely hidat von a folyamokra, ki véd meg bennünket akkor?

És jött a tél, széles jégtáblák kezdtek végig huzódni a vizen, mindig sűrűbben, mindig vastagabban; egyszer a szigetek között megállt a jég, áthidalva egyik partot a másikkal.

Lőn nagy ujjongatás a tatárok részén, a mint a jég megállt; a magyarok szívében épen úgy fagyott meg a vér; csak Bojóti Simon nem veszté el lelkét akkor is. Rögtön kirendelte egész Esztergom férfiait a part mellé éjszaka, hogy a jeget törjék le végig. Fáradságos munka volt az, feszítő rudakkal a jégtáblákat felhasogatni, s hogy újra oda ne fagyjanak, kihuzgálni a partra; reggelre még is készen voltak vele. A csikorgó nagy hidegben néhány óra alatt ismét új jéglemez fagyott a betört részre egész part mentében, délfelé sűrű hó esett rá, nem lehetett azt megkülönböztetni.

Délután megindult egy raj a túlpartról a tatárok közül, a jégen átkelni. A magyarok engedték őket jönni békével a csalfa hídon keresztül. Mikor a fris fagyásra ért a vérszomjú csoport, egyszerre iszonyú roppanással beszakadt a jég alatta, a meglódult hullám egy percz alatt szétaprítá az egész jégmezőt, mely egy helyen megbomolva, keresztül-kasul szakadt. A tatárok egy része elmerült a jeges habban, a jégtáblák alá bukva, más részét vitte magával a rögtön megindult jég. Száz meg száz egy-egy fehér jégszigetre kapaszkodva, úgy úszott alá csendesen Esztergom falai alatt, üvöltve és átkozódva; mikor két sziget így összetalálkozott, egy harsogó roppanás és egy halálordítás hallatszott, s azután gazdátlan süvegek úsztak a víz szinén.

Ezúttal a hullakeselyük szövetségeseik torán lakomáztak.

Hajh, ha mindenki úgy látott volna a védelemhez, mint Esztergom vitéz lakói, egy szomorú nótájával kevesebb volna a magyarnak.

Akárhol akart Batu khán átkelni a Dunán, a jeget a dunántúli part mentében mindenütt betörve találta; azoknak oda át semmi sem kellett védelmükre egyéb, mint éjjel-nappal törni a jeget, a hol megállt, a part mellett.

A tatár nem kelhetett át sehol, a dunántúli ország védve volt; egy reggel bámulva látta mindenki, hogy a tatárok felszedik sátorfáikat, elégetik téli gunyhóikat, s mindenestől odább kelnek a Dunán túl.

A nagy öröm és ujjongás közt, hogy végtére eltávoztak, a jámbor földieknek eszükbe jutott maguknak kelni át a jégen, megnézni, nem feledett-e valamit ott a tatár?

És valóban jó zsákmányra leltek; egész ökörcsordákat hagytak hátra a tatárok. A rokonok ekkor meghagyták jól erősödni a jeget, s mikor megbirta őket, akkor áthajtották a marhákat rajta.

A tatárok pedig az erdőből lestek rájuk s éjjel visszakerülve, ők is átmentek ott a jégen, a hol a magyarok utat mutattak nekik. Reggelre Esztergom körül volt véve ellenséggel. Nem volt más menekülés többé, mint a kivont kard és buzogány mögött.

A tatárhad nyíllövésnyi távolban állt, körül a szép város falai előtt, beláthatlan roppant tömegekben; minden férfira Esztergomban ötven ellenség jutott. Most már közelebbről lehete látni marczona arczaikat, ki lehete venni azt a jégesőkopogáshoz hasonló beszédet, melylyel egymás közt zajongtak; ott lehete látni, mint állítják föl hajítógépeiket, faltörő hengereiket a város ellen; ezer meg ezer rabfogoly görnyedve hurczolta a földes zsákokat, a rőzsekötegeket, mikkel a sánczárkokat fogják betölteni; tatárok, bolgárok jöttek hosszú hágcsókkal a falak körül fölhágni.

Bojóti Simon látta, hogy a város el van veszve. Dobszó mellett kihirdetteté az utczákon, hogy minden bátor férfi jelenjen meg a magyar-téren abban a nagy tanácskozásban, a mit az Istentől látogatott város népessége tartand végveszedelmében.

Senki sem maradt honn: gyáva férfi nem volt Esztergomban. Az egész tér megtelt férfiakkal és a hány fej, annyi dárda látszott ki a tömegből.

Bojóti Simon a templom széles lépcsőzetén állt fel a nép előtt, mellette az országurak és a templomos vitézek. Az érsek nem volt ott, ő már elesett a harczban; néhány főpap állt ott, ki a várban maradt, mellén pánczéllal, kezében pallossal.

Simon vezér fölemelé a nép előtt a Szűz-Máriás zászlót, és monda neki:

– Ime itt az óra, melyben mindnyájan Isten kezében vagyunk. Tetszett az Úrnak kimondani ránk végső itéletét s megnyitni számunkra a koporsókat, hogy nézzünk azokba bátor szívvel. Nem az a kérdés többé, hogy meddig éljünk, hanem hogy mint haljunk meg? Körülfogott bennünket az ellen, kitől világ minden kincse meg nem vált bennünket, kinek nem elég aranyunk, drága ruháink; vérünket szomjazza. Nosza tehát ne kapjon egyebet nálunk, mint vérünket, azt is fizesse meg saját vére árán. Ma betölti árkainkat, reggelre falainkat fogja döntögetni; ma hordja össze mindenki, a mi drágasága van, selyem és bársony kelméi, mikre úgy sem lesz többé szükség. Ez éjjel összeégetünk mindent; ne maradjon rajtunk más, mint a pánczél; kincseinket, a hölgyek ékszereit elássuk a mély föld alá, senki se tudja meg hová. Legdrágább gyöngyeink, a nők, ne vigyenek magukon kívül más ékszert a várba, hogy az ellenség ne találjon rajtuk semmit. És akkor álljunk ki a fent karddal kezünkben az utczákra s várjuk be az ellenséget. A többit végezze velünk Isten!

Ez elkeseredett szóra semmi zaj sem hangzott vissza a sokaság részéről; az elhatározás néma volt és egyetértő. Dezsér prépost misét tartott ott a szabad téren, megáldá, megszentelé a híveket, s azzal kihozták a templomból a zászlókat, úgy oszlott a férfisereg buzgón énekelve városnegyedeibe vissza.

Olyan csendesség volt minden háznál, mintha mindegyiknek halottja volna; a férfiak szótlanul kötözék össze legbecsesebb kelméiket, kihordák az utczaszögletekre, ott tüzet vetettek beléjük s úgy égett minden utczán milliókat érő vagyon szerte. A drága máglyák körül elkeserülten verték a lantot a síró hegedősök, halálra, elszánt véres öldöklésre buzdítva a férfiakat; a szilaj danák utczáról utczára hangzottak.

Nem sokára tűzlángban álltak a hajók is a dunaparti kikötőben, kelet gazdag terményeivel rakva; a drága fűszerillatot, az égő kenetes hordók szeszét csak úgy hordta szét a szélvész, így tudatva a tatárokkal, hogy Esztergom népe kincseit semmisíti meg előttük.

A nőket mind egy helyre küldék a szent Márk templom kerítése mögé, honnan a végveszély idején egy fedett folyosón át a várba lehetett vonulni.

Csak háromszáz hölgy hozta el ide ékszereit, kösöntyűit, a többi a tűzbe hányta azt is s legrosszabb daróczköntösét vevé fel ez utolsó napra.

Amazok voltak Esztergom százszorszépei. Mikor a lángok körüllobogták a várost, sírt a sok asszonyi nemzet, csak a százszorszépek mondák egymásnak, hogy kár a sírás, a köny árt a szemek szép tüzének.

Mikor megkezdődött a harcz, egyszerre minden bástyán, minden utczán, a gyönge nők térdre omoltak a templom előtt, reszketve és imádkozva kedveseik, rokonaik életéért, keresztyén kardok diadaláért; csak a százszorszépek nem tudtak ott imádkozni.

– Mit? szólt a szépekhez Berta asszony, ki legszebb volt; azért éltünk ily röviden, hogy ily gyászosan haljunk meg? A szép, vidám fiatalság leölve már s most a vén, mogorva férjek azt akarják, hogy együtt haljunk meg velök. Elszedték ékszereinket, megégették ruháinkat, hogy ne legyen kedvünk az élethez s most el akarnak itt temetni magukkal, mikor még olyan szép volna az élet. Mit vétettünk mi, hogy meghaljunk, azt sem tudjuk, hogy miért? Szépek, fiatalok vagyunk. A tatárok között is vannak deli ifjak, nyájas hősök, kik a szép nőket szeretik, a szép nő mindenütt úr a világon. Ne haljunk meg, ne temetkezzünk e romok alá. Menjünk együtt a tatár vezér elé. Ha szeme van és szive dobog: ennyi szépség láttára lehetetlen, hogy meg ne induljon. Itt hamu lenne belőlünk, ott még királyné is lehet.

A balga nők hallgattak Berta szavára s mikor a többiek legsiralmasabban könyörögtek az egekhez, ők kilopóztak a templomból, lementek a vizi kapuhoz, azt kinyiták, elhagyták titokban a várost s átmentek a táborba. El sem búcsúztak senkitől.

Karadzim khán volt ott Batu khán alvezére, ki Esztergomot ostromoltatá; a százszorszépek odavezetteték magukat a khán elé, oly bizton, oly ragyogó orczával, mintha menyegzőre jönnének.

Odaérve, a háromszáz delnő leborult a khán előtt s Berta asszony szólt mindnyájuk nevében.

– Dicsőséges khán, halhatatlan, győzhetetlen hős. Elfoglaltad az egész világot, de az egész világon annyi drágát nem foglaltál, mint e perczben. Ime a környék legszebb hölgyei, a hirhedett százszorszépek térdepelnek lábaidnál, könyörögve, hogy válaszsz közülünk magadnak, a többit add dicső vezéreidnek párul.

Karadzim khán utálattal nézett rajtuk végig s aztán fölkaczagott gúnyosan.

– Mit? Ti vagytok várostok legszebb asszonyai? Ti akartok szépek lenni? Ezzel a halavány arczczal, ezzel a hosszúkás fejjel, e rút sárga hajkenderrel, vízszinű szemeitekkel? Ez idomtalan piczi szájak mondják azt, hogy ők szépek? Ki hitette el ezt fejeitekkel? A szép asszony színe barna, arcza lapos és szemei aprók, feketék, szája széles és haja borzas, nézzétek: ilyen a szépség.

Azzal félrevonta sátora függönyét a khán, egy csoport guggonülő némbert mutatva elé, kik valóban olyan szépségek voltak, a minőket ő leirt. Nekünk ocsmány, de a tatárnak ideál.

A százszorszépek meg voltak alázva.

Karadzim khán lenézően fordult lovászlegényeihez.

– Szolgák! a mi nekem nem kell, legyen a tiétek; im ez idegen némberek itt, bár nem olyan szépek, mint asszonyaink a Káspi-tó mellett, szükségből jók lesznek számotokra, válaszszatok közülök.

Azzal az asszonyokhoz fordult:

– Szolgák szolgálói! Engedelmeskedjetek a ti uraitoknak, az én szolgáimnak.

A százszorszépek meg voltak alázva szörnyen. A rút állathoz inkább, mint emberhez hasonló alakok odamentek közéjük; válogattak bennük, durván, vadan, mint a hogy eladó állatokban szokás válogatni s kaczagtak könyeiken.

Ez hát az az élet, a mit inkább választottak a dicső halálnál?

De még ez is tetszett nekik. Messziről hallatszott a lárma, sikoltozás, a halálordítás az elhagyatott város utczáiról: ott véres halálharcz folyik most; mégis jobb itt lenni Karadzim khán szolgáinak oldalánál.

A khán mosolyogva villogtatá feléjük égő szemeit:

– Nos, szép asszonyok, ha ti a legszebbek vagytok, milyen lehet még a rútja, a ki odahaza maradt? Ha tehát mindegyitek új férjére akadt már, itt e síkon én előttem egyszerre történjék meg a menyegző. Épen szép alkalom van rá. A régi férjeket most ölik. Jól ide figyeljetek rám. Sorba letérdepeltek mind, ez a szertartás; fejeitekre sűrű fátyolt borítanak; vőlegényeitek ottan állnak oldalaitoknál. Mikor én mondom e szót: «ben», akkor karjaitokat keresztbe fonjátok kebleiteken; mikor azt mondom «hok», akkor lehajtjátok fejeiteket, mikor azt mondom «túr», akkor egyszerre levetitek a fátyolt fejeitekről s azzal férjeitek feleségei vagytok.

A százszorszépek engedelmeskedtek szépen; letérdeltek szépen sorban a vezér előtt, leteríték fejeiket sűrű, át nem látszó lepellel, mindegyik mellett ott állt a férjül választott tatár harczos.

Mikor a khán az első szót mondta: «ben!» a hölgyek keresztbe tették melleiken karjaikat. Ugyanakkor mindegyik harczos kivonta széles kardját hüvelyéből.

Mikor a khán azt mondta: «hok», akkor a százszorszépek lehajták fejeiket s a harczosok fölemelték a kardot magasra.

És mikor a khán azt mondta: «túr!» akkor egyszerre háromszáz szép asszony feje gördült végig a földön.

Karadzim khán nevetett rajta szörnyen, hogyan kapott mind a háromszáz egyszerre mind a két kezével a fátyol után, hogy azt fejéről levesse. Már akkor nem volt ott sem fej, sem fátyol.

Eddig nevetett Karadzim, de azután tépte szakállát dühében.

– Átkozott némberek; ha ezek benn volnának a várban, ingyen elfoglalnám azt könnyen; most sok vért fizethetek érte, mert nincsenek ők ott, hogy férjeik karját megrontsák szemeik könyjével.

Jól mondta Karadzim khán. Az özvegy férfiak jól harczoltak. Minden utczát, minden házat véres harczczal kellett tőlük elfoglalni s nem nyert abban a hódító egyebet egy égő romnál, melyben, ha összeszámlálta, két annyi halottja volt magának, mint ellenének.

A város elpusztulása után a hősök maradványa a sziklavárba vonta fel magát, a híven maradt asszonyokkal.

Karadzim khán ostromgépei annak nem árthattak semmit; csak rohammal lehetett az ellen menni. Többször megkisérték azt a mongolok, mindig sikertelen; Simon vezér és elkeserült harczosai csodamódon verekedtek a tatárokkal; Karadzim khán átkozódott: «miért nincsenek köztük azok az asszonyok?» utoljára maga Karadzim khán vezette őket a kapuk ellen; fel is vergődtek már egész a párkányokig, ott Karadzim khánt egy jószándékú buzogány úgy találta főbe, hogy halva esett le onnan.

A mongolok nem vívták tovább a várat.

Karadzim khánt eltemették a hegyek aljában, nagy halmot raktak reája s nem sokára elhagyták a mongolok a pusztult országot, visszamentek Ázsiába.

Esztergomvár vitéz védőit megmenté a jó kard; a hű nők, kik velük maradtak, még azután hosszú, boldog életet éltek; a százszorszépek tagjait széthordták a vadak erdőbe, berekbe…

Így volt-e ez Karadzim khán?

2.
A LÁTHATLAN SEB.

* * orvos, egyike fővárosunk leghiresebb műtőinek, egy reggel korán, még fel sem volt öltözve, egy sietséges látogatást lőn kénytelen elfogadni; az előszobájában várakozó férfi azt izente be az inastól, hogy rá nézve veszélyes a késedelem, rögtöni segélyre van szüksége.

Az orvos hirtelen hálóköntöst kapott magára s bebocsátá a sietőt.

Előtte egészen idegen férfi volt az, külsejéről, modoráról itélve a legjobb körökhöz tartozó. Sápadt arczán testi-lelki szenvedés látszott, jobb keze selyem kendővel volt felkötve a nyakába. Bár vonásait erőszakolni tudta, nem óvhatta meg magát, hogy néha egy-egy fájdalmas sziszszenés ne hagyja el ajkait.

– Kegyed * * orvos úr? kérdezé a tudorhoz lépve, elgyöngült tompa hangon.

– Igen, uram.

– Megbocsát, hogy személyesen nem ismerem. Nem lakom Pesten, faluról jövök, csak híréből tisztelem. Nem mondhatom, hogy örülök a szerencsének megismerhetni, mert rám nézve semmi kellemes sincs benne.

Az orvos látta, hogy látogatója alig áll a lábán s leültette pamlagára.

– Fáradt vagyok; egy hete már hogy nem aludtam. A jobb kezemen támadt valami, nem tudom mi? tán pokolvar, vagy rákseb; eleinte csak sajgott, később folytonosan égetni kezdett, legkisebb szünet, vagy enyhülés nélkül, mindig erősebben, gyilkosabban. Minden háziszert, kuruzslást megpróbáltam ellene, semmi sem használt; majd nyilalni, lüktetni kezdett kegyetlen kínokkal. Végre nem állhattam ki, kocsira ültem, feljöttem kegyedhez, hogy égesse vagy vágja ki, mert ha még egy óráig kell viselnem, elkárhozom vele.

Az orvos vigasztalá, hogy nem szükség itt mindjárt a késhez folyamodni, lehet, hogy oszlató, vagy gyüjtő szerek is megorvosolják a bajt.

– Nem, nem uram! semmi tapasz, semmi enyhítő szer, nekem kés kell; egyenesen azért jöttem, hogy kivágassam azt a fájdalmas részt magamból.

Az orvos kérte, hogy engedje látni kezét; mire a szenvedő fogcsikorgató kínnal nyujtá oda bepólált kezét az orvosnak, ki nagy óvatosan kezdé lebontogatni a pólyákat arról.

– Azonban kérem önt, tudor úr, hogy azon, a mit látni fog, meg ne ütközzék. Bajom oly csodásan rendkívüli, hogy az önt meg fogja lepni, de kérem, hogy ne ütközzék meg rajta.

* * orvos biztosítá az idegent, hogy ő igen erős szívű, hozzá van mindenhez szokva s nem szokott semmin megütközni.

Azonban mégis megdöbbent s ijedten ejté el a kezet, midőn lebontá róla a takarót, – mert azon nem látszott semmi seb: tiszta volt, mint más kéz.

A szenvedő feljajdulása, ki elbocsátott kezét baljával tartá fel, tanusítá azonban, hogy az idegen nem tréfálni jött ide, de valóban szenved.

– Hol fáj önnek?

– Itt, itt uram, szólt az idegen, keze fején azon helyre mutatva, hol két főér elválik egymástól s szinte végig borzongott egész teste, midőn az orvos gyöngén kémlelve tette oda ujja hegyét.

– Itt fáj önnek?

– Irtózatosan.

– Érzi a nyomást, ha ujjamat rá teszem?

A férfi nem tudott felelni, de a köny kicsordult szeméből, úgy fájt neki.

– Csodálatos. Én ezen a helyen nem látok semmit.

– Magam sem. És mégis oly irtózatos fájdalmat érzek ott, hogy szeretnék fejemmel a falnak rohanni.

Az orvos nagyító üveget vett, vizsgálódott, fejet csóvált.

– Ez a bőr ép, eleven. Az erek működnek benne, semmi gyuladás vagy rák-daganat alatta, egészen olyan, mint másutt.

– Én mégis azt hiszem, hogy valamivel pirosabb ott.

– Hol?

Az idegen irónt vett elő tárczájából s körülkerített egy félkrajczár nagyságú helyet kezén vele: «itt».

Az orvos ránézett. Azt kezdte hinni, hogy betege elmekóros képzelődésben szenved.

– Maradjon ön itt, majd néhány nap alatt segíteni fogok rajta.

– Nem várhatok. Ne higyje uram, hogy én bolond, őrült képzelődő vagyok. Ebből engemet ki nem gyógyít. Nekem ez az irónnal körülkerített hely pokolbeli fájdalmat okoz s én azért jöttem ide, hogy ön azt messe ki innen.

– De én azt nem fogom tenni, szólt az orvos.

– Miért nem?

– Mert önnek a keze ép, azon a helyen annyira nem látok bajt, mint saját kezemen.

– Ön csakugyan azt látszik hinni, hogy én tébolyodott vagyok, vagy tréfálok, szólt a beteg; azzal elővett tárczájából egy ezer pengő forintos bankjegyet s letette az orvos asztalára. Ím lássa uram, hogy én nem akarok gyermekeskedni s a szolgálat, a mit öntől kivánok, rám nézve elég fontos és szükséges. Én kérem, hogy vágja ki ezt a helyet a kezemből.

– Én pedig azt mondom önnek uram, hogy ha a világ minden kincsét nekem adná, sem birna rá általa, hogy valakinek az ép testét betegnek nézzem s kést vágjak bele.

– Miért nem?

– Mert az orvosi tudományomat és hitelemet hozná kétségbe; az egész világ azt mondaná ön felől, hogy idióta volt, én felőlem pedig vagy azt, hogy lelkiismeretlen voltam azt hasznomra fordítani, vagy hogy tudatlan voltam észre nem venni.

– Jó; akkor hát legalább egy szivességet tegyen ön meg velem. Én magam is képes vagyok ezt a műtételt véghezvinni magamon. Kissé ügyetlen ugyan a balkezem hozzá, de az nem tesz semmit. Annyit tegyen meg ön, hogy ha a műtételt végbevittem, a seb további bekötéséről gondoskodik.

Az orvos bámulva látta, hogy a különös ember csakugyan komolyan veszi a dolgot, leveti kabátját, felgyűri karjáról az inget s tollkését balkezébe fogja.

Egy pillanat s a tollkés mély vágást csinált a bőrben.

– Megálljon, kiálta az orvos, ki megijedt, hogy a szenvedő ügyetlenségből valami életérbe talál belevágni, ha csakugyan mulhatlannak találja ön a műtételt, ám legyen.

Azzal elővette műtőkését s a férfi szenvedő kezét tenyerébe fektetve, kérte őt, hogy forduljon félre. Némely emberre nagyon szokott hatni, ha saját vérét látja.

– Szükségtelen. Majd inkább mutatni fogom, hogy meddig menjen ön a késsel.

És valóban, az idegen egész hidegvérrel nézte végig a műtételt; maga mondogatta, hogy meddig terjedjen a metszés? kinyitott keze meg sem mozdult az orvos kezében s midőn a kerek folt ki lett vágva, nagyot fohászkodott, könnyebbülten, enyhén, mint a kinek ez igen jól esett.

– Nem égeti önt semmi itt többé? kérdé az orvos.

– Minden megszünt, szólt az idegen és még mosolygott is. Tökéletesen vége a fájdalomnak. Mintha ketté volna vágva. Ez a kis fájdalom, a mit a vérzés okoz, olyan az elébbire, mint a hűsítő szellő a pokolbeli hőség után. Valóban jól esik, hogy így látom folyni a véremet. Csak engedje ön folyni. Nekem igen-igen jól esik.

Az idegen valódi gyönyörrel látta a sebből elfolyó vérét; az orvosnak komolyan kellett őt erőszakolni, hogy engedje azt végre elállítani és a sebet bekötni.

Az alatt, míg a bekötés készen volt, az idegen arcza egészen átváltozott. Az elébbeni kínlódó kifejezés helyett nyugodt, kedélyes tekintet mosolygott le az orvosra; megtért életkedv látszott az elébb elmérgesedett fanyar vonások helyén; a homlok kiderült, az arcz színe visszatért, az egész ember szemmel látható változáson ment keresztül.

Mikor az orvos jobb kezét ismét felköté nyakába, a szabadon maradt ballal forróan megszorítá az orvos jobbját s meleg, szives hangon mondá neki:

– Fogadja ön legőszintébb hálámat ezért. Ön valódi jót tett velem. A csekély viszonzás részemről épen nem áll arányban a nagy szolgálattal, a miben ön részesített, azonban egész életemben találni fogok módot kötelezettségemet leróhatni ön iránt.

Az orvos azonban épen ellenkező véleményben volt s nem akarta elfogadni az idegentől asztalára tett ezer pengőt, ki viszont elhátrált előle s végre, látva, hogy az orvos mindjárt megharagszik, azt mondta neki, hogy adja tehát valami kórházra, s azzal szépen eltávozott.

* * még azután nehány nap meglátogatta őt vendéglői szállásán, hol az idegen addig maradt, míg sebe tökéletesen behegedt, a mi legkisebb akadály nélkül megtörtént s az alatt alkalma volt felőle meggyőződhetni, hogy egy igen művelt, okos emberrel van dolga, a ki sokoldalú műveltséggel és helyes világnézetekkel bir, s a mellett, hogy vagyonilag előkelőnek mondható, egyszersmind kitünő hivatalos állást foglal el, s legkisebb nyoma sincs rajta többé ama láthatlan seb eltávolítása után semmi lelki, vagy testi kórnak.

A férfi, sebe teljes begyógyulása után, ismét haza ment békével a maga falusi lakhelyére.

Mintegy három hét múlt el azután, midőn egy reggel, ismét oly szokatlan korai órában, jelenté az orvos szolgája ama különös idegen urat, ki a minap még az inasnak is egy aranyat adott eltávozásakor.

Az idegen, kit az orvos sietett elfogadni, ismét felkötött kézzel jött be a szobába, s arczvonásai a kíntól az ismerhetlenségig el voltak torzítva.

Midőn kinálást nem várva leroskadt a karosszékbe, nem birt magának parancsolni többé; elkezdett nyögni, s szótlanul nyujtá kezét az orvos elé.

– Mi történt? kérdé ez megdöbbenve.

– Nem vágtuk ki elég mélyen a minap; lihegé ércztelen hangon a beteg. A fájdalom újra visszatért; kegyetlenebbül éget, mint azelőtt. Egészen odavagyok bele. Karom meg van merevedve a kín miatt. Nem akartam önt fárasztani másodszor, tűrtem, azt hittem, hogy lassankint majd a szívig, vagy a főig terjed a rejtélyes lob, s véget vet az egész nyomorú életnek, de az nem történik meg. Az egész fájdalom nem terjed túl azon a kis körülkerített helyen; de ott oly kín van, oly kimondhatatlan kín! Tekintsen ön az arczomra és látni fogja rajta.

A férfi arcza olyan volt, mint a viasz, s a hideg veríték izzadt homlokán.

Az orvos kibontá a bepólált kezet. A műtét helye szépen be volt hegedve, ép, új bőr képződött fölötte, az egész kézben egy ér sem látszott nyugtalannak, a beteg ütere nyugodtan vert, minden láz nélkül, míg annak minden tagja reszketett.

– Ez a csodákkal határos! szólt elbámulva az orvos. Ez eset túlmegy minden eddigi tapasztalásomon.

– Csoda, rémséges csoda ez, orvos úr. Ne kutassa, ne fürkészsze az okát, hanem szabadítson meg e kíntól; vegye műszereit és vágja mélyebbre a sebet, szélesebb körben; ez egyedüli menekülésem.

Az orvos kényszerülve érzé magát betege kívánatát teljesíteni. Másodszor is véghez vitte rajta a műtétet, most még mélyebben eresztve a kést, s látta másodszor is azt a csodálatos könnyebbülést betege arczán, azt a gyönyörködő kiváncsiságot, midőn vérét bőségesen szemlélte omlani s midőn újra beköté annak kezét, szemlátomást elmult a beteg arczáról ama halotti viaszsápadtság s eleven szín tért vissza rá, a nélkül azonban, hogy az életvidám mosolygás helyre állna azon. – Ezúttal szomorúan köszöné meg a jó szolgálatot.

– Köszönöm, orvos úr. Most nem fáj ismét semmi. Néhány nap alatt majd beheged a seb. Azonban ne ütközzék ön meg, ha egy hónap múlva ismét itt fog látni.

– Ah uram, verje ön ki fejéből ezt a gondolatot.

– Én bizonyosan tudom, hogy egy hónap múlva megint ki fog újulni az égető kín, szólt az idegen levert kedélylyel. No de – a mint végezve van felőlem. A viszontlátásig.

Az orvos közlé több pályatársával e csodás kóresetet, kik mind különböző véleményt mondtak felőle, a nélkül, hogy valaki teljes magyarázatát birná adni.

A hónap vége felé aggodalmasan leste * *, ha nem jelentkezik-e nála újra a különös beteg; azonban a hónap szerencsésen elmúlt s a rejtélyes beteg nem tért vissza.

Azután még egy pár hét folyt le; akkor egy levelet kapott az orvos betege lakhelyéről.

Felbontá; látta az aláirásról, mely a sűrűn tele irt lap végén állt, hogy azt betege saját kezével irta, miből azt az örvendetes dolgot kezdé gyanítani, hogy az elébbi fájdalom nem tért vissza, mely bizonyosan gátolta volna az irásban.

Ez volt a levélben:

«Tisztelt tudor úr. Nem akarom önt és az orvosi tudományos búvárlatot kétségben hagyni azon különös baj titka felől, melyet nem sokára magammal viszek a sírba, vagy talán még máshova is.

Leirom önnek rettentő betegségem keletkeztét. Egy hét óta már harmadszor tért az vissza, s ezúttal nem akarok ellene tovább küzdeni. Most úgy vagyok képes e sorok irására, hogy enyhítő borogatásul égő taplót rakok a fájó részre, s az alatt, míg a tapló elég, nem érzek nagyobb fájdalmat, mint a mit ez okoz. Ez pedig csak tréfa.

Én igen boldog ember voltam még félév előtt. Jövedelmemből gondtalanul éltem, jó barátságban voltam az egész világgal, s tudtam mindennek örülni, a miben az ember harminczöt évvel örömöt talál. Egy évvel ezelőtt megházasodtam. Szerelemből választottam. Egy igen szép, művelt és jószívű leánykát vettem el, ki társalkodónő volt egy szomszéd grófnőnél. A vagyontalan leányka nem csupán hálából, hogy általam úrnővé lett, de valódi gyermeteg szeretetből ragaszkodott hozzám. Félév úgy telt el tőlem, hogy egyik napomat boldogabbnak találtam, mint a másikat. Ha némelykor el kellett távoznom jószágomról a székvárosba, nőmnek az alatt nem volt nyugta otthon, néha egy mérföldig elém gyalogolt az úton, melyen várt; s ha elkéstem, egész éjjel le nem feküdt, rám várva, ha pedig nagy unszolásra néha el tudták csalni régi úrnőjéhez, ki most is nagyon szerette, onnan rendesen még az nap visszasietett, semmi hatalom nem volt képes őt félnapnál tovább ott tartani s utánam való búslakodásával elrontotta a mások jókedvét. Irántami gyöngédsége annyira ment, hogy lemondott a tánczról, nehogy más férfi kezét legyen kénytelen megfogni az enyim helyett s sírva fakadt, ha valamelyik dandy szépeket mondott neki. Egy szóval én egy ártatlan gyermeket birtam nőül, a kinek nem volt más gondolatja, mint én, a ki még azt is meggyónta nekem, mint nehéz vétkét, ha álmában nem én rólam álmodott.

Én nem tudom, micsoda dæmon volt az, a mi egyszer azt sugdosta fülembe, hogy – hátha ez mind csak tettetés? Az ember olyan bolond, hogy szereti a legnagyobb boldogság közepett a gyötrelmet keresni.

Volt nőmnek egy kis varró asztala, melynek fiókját rendesen be szokta zárni. Ezt én többször vettem észre. Soha benne nem felejtette a kulcsot és soha nyitva nem hagyta a fiókot.

Ez a gondolat engem gyötreni kezdett. Mi lehet ott, a mit előlem rejt? Meg voltam bolondulva. Nem hittem ártatlan arczának, tiszta szemeinek, ölelésének, csókjainak. Hátha ez mind csak ámítás?

Egy napon ismét eljött érte a grófnő s nagy kéréssel, könyörgéssel rávette, hogy töltse nála a napot. Jószágaink nehány órányira voltak egymástól s én megigértem nőmnek, hogy magam is utána megyek.

Alig robogott ki a hintó udvaromból, én előszedtem minden kulcsot, a mi házamnál volt, s sorra próbálgattam vele a fiókocska zárát. Egy végre felnyitotta.

Meg voltam döbbenve, midőn a fiókot kihúztam, mint a ki először lop életében; én tolvaj voltam, zár-feltörő tolvaj, ki egy gyönge asszony titkait jön megrabolni.

Kezeim reszkettek, midőn óvatosan, egyenkint szedtem fel a tárgyakat, nehogy a rendetlen dulásból észrevehető legyen, hogy ott idegen kéz kutatott; keblem el volt szorulva, szinte megfulladtam bele… Egyszer egy csomó csipke alatt egy köteg levél akad kezembe. Mint a villám, úgy lövelt bennem valami végig fejemtől szívemig; óh ezek olyan levelek, minőket első tekintetre meg lehet ismerni! Szerelmes levelek…

A levélcsomag ezüstszegélyű rózsaszín szalaggal volt átkötve.

Midőn a szalaghoz nyúltam, eszembe jutott, hogy illik-e ez? becsületes emberhez illő munka ez? felesége titkait elorzani; titkokat, mik leánykorára tartoznak. Felelős-e ő énnekem azokért a gondolataiért, mik akkor támadtak, midőn még nem volt az enyim? Lehetek-e én féltékeny azon időkért, midőn még engem nem ismert? Hihetőleg neki is voltak előttem ábrándjai: vétek-e az? Bűnt ki tehetne fel róla? De én képes voltam róla föltenni. Egy gondolat azt súgta lelkembe, hogy hátha e levelek már akkoriak, midőn jogom volt minden gondolatához; midőn féltékeny lehettem még arra is, hogy miről álmodik, midőn már az enyim volt? Felbontottam a szalagot. Nem látott senki; még tükör sem volt felém fordulva, hogy magam előtt piruljak. Egyik levelet a másik után bontottam fel és olvastam végig…

Oh az irtózatos óra volt nekem.

Mi volt e levelekben? A legundokabb árulás, a mit valaha férfi ellen elkövettek. Egy legközelebbi jó barátom irta azokat és milyen hangon? minő feljogosított szenvedélylyel, szerelemmel; hogy beszélt benne titoktartásról, esztelen férjről, hogy adta a tanácsokat, mit tegyen a nő, hogy férjét elámítsa; és ezek a levelek mind mind azon idő óta keltek, hogy én nős voltam és olyan boldog. Nem szólok önnek arról, a mit éreztem. Az olyas valami volt, mint a ki halálos méregtől részegült meg. Én az utolsó cseppig kiittam ezt a mérget. Elolvastam a leveleket egyenkint mind. És azután megint összehajtottam rendben, s átkötém a szalaggal, eltakartam a csipkékkel, s becsuktam a fiókot.

Tudtam, hogy ha én délig nem megyek nőm után, estére ő fog haza jönni a grófnétól. Úgy lett. Oly sietve ugrott le a hintóról, úgy futott elém, ki a tornáczon vártam, úgy ölelt, csókolt és boldog volt, hogy ismét mellettem lehet. Én semmit sem engedtem észre venni magamon. Együtt beszélgettünk, vacsoráltunk, s mentünk külön hálószobáinkba aludni. Én nem húnytam le a szememet, ébren olvastam minden órát. Mikor az első negyedet ütötte éjfél után, felkeltem és átmentem az ő hálószobájába. Úgy feküdt szép szőke feje a fehér vánkosok között, mint a hogy a kis angyalokat festik a fehér felhők közé. Milyen rút hazugság a természettől ilyen ártatlan vonásokat adni a bűnnek! El voltam határozva, makacsul, mint egy őrült a maga rögeszméjében. A méreg keresztül-kasul ette magát lelkemen. Csendesen oda tettem jobb kezemet fehér nyakára s azzal hirtelen összeszorítottam azt. Ő egy perczre felnyitotta nagy sötétkék szemeit s bámulva tekinte rám, azután lassan lecsukta azokat ismét és meghalt. Meghalt, a nélkül, hogy védte volna magát ellenem; olyan csendesen, mint egy álom. Még akkor sem haragudott rám, midőn megöltem. Egyetlen vércsepp jött ki szájából, mely kezem fejére esett, – ön jól tudja, hogy hová? – azt is csak reggel vettem már észre, midőn megszáradt rajta. Minden felötlés nélkül eltemettük, pusztán laktam, ki ellenőrködött volna felettem? nem voltak sem rokonai, sem pártfogói, a kik kérdést tettek volna miatta, s én készakarva elkéstem a halotti meghívó jegyekkel, hogy ismerőseim ne jöhessenek el idejére.

Midőn visszatértem a sírboltból, legkisebb terhet sem érzék szívemen. Kegyetlen voltam iránta, de megérdemelte. Nem utáltam; el tudtam felejteni. Nem gondoltam rá. Soha gyilkosságot kevesebb lélekmardosással nem követett el ember, mint én.

Midőn kastélyomba értem, épen akkor hajtatott oda a grófnő is, kit többször említék. Intézkedéseim szerint ő is elkésett a temetésről s látható felindulásban volt, midőn meglátott. A rémület, a részvét, a fájdalom, vagy nem tudom én mi? összezavarták szavait, úgy hogy azt sem értettem, miket mond el vigasztalásomra. Hallgattam is én azokra! Kellett is nekem a vigasztalás! Nem voltam én szomorú. Végre azonban bizalmasan megfogá kezemet s félig súgva mondá, hogy egy titkot kénytelen discretiomra bízni, s felteszi rólam, hogy mint gavallér ember nem fogok azzal visszaélni. Ő egy csomag levelet adott át nőmnek megőrzés végett, miket természetüknél fogva nem tarthatott odahaza; azokat adjam neki vissza. Én éreztem, hogy kétszer, háromszor valami hideg borzongás futott át testemen tetőtül talpig e szavakra. Látszólagos hidegséggel azt kérdém tőle, hogy mi volt azon levelekben? – a nő megrezzent e kérdésemre s azt felelé hevesen: «uram, az ön neje nagylelkűbb volt, mint ön; mert midőn elvállalá irataim megőrzését, nem kérdezte, mi van bennök, sőt szavát adta, hogy beléjük nem fog pillantani s én bizonyos vagyok felőle, hogy nem is nézett beléjük soha, mert ő nemes lélek volt, a ki önmaga előtt szégyenlette volna adott szavát titokban megszegni.» – «Jól van, mondám; miről ismerek azon csomagra?» – «Ezüst szegélyű rózsaszín szalaggal vannak átkötve.» – «Fel fogom keresni.» Azzal fogtam nőm kulcsait s elkezdtem keresni a csomagot, a miről jól tudtam, hogy hol van? Nagy nehezen kellett ráakadnom. «Ez-e az?» szóltam odanyujtva azt a grófnőnek. «Igen igen! Lássa ön, még most is úgy vannak összekötve, a hogy én csináltam a szalagon a csokrot: derék neje soha sem bontotta azt fel.» Nem mertem szemeimet felemelni hozzá; féltem, hogy kiolvassa belőlük, hogy de igen, én felbontottam azt, és még valami mást is. Röviden búcsút vettem tőle és kimentettem magamat, hogy félre vonulhassak. A grófnő újra hintajába ült és haza ment. Neki igaza volt. Durva, kicsapongó férje volt szegénynek. Ha én olyan lettem volna, én is megérdemleném, hogy olyan nőm legyen. Oh de az én nőm ártatlan angyali lélek volt, a ki férjét még akkor is szerette, midőn az őt meggyilkolá. Nem emlékezem már rá, hogy mit cselekedtem az első órákban, csak annyit tudok, hogy mikor iszonyatosan eszmélni kezdtem, odalenn voltam a sírboltban, nőm koporsója előtt. Annyira még nem voltam őrült, hogy felakarjam őt ébreszteni, de annyira már igen, hogy elkezdtem beszélni hozzá. Azt hittem, hogy ő azt hallani fogja. «A milyen igazán szerettél engemet valaha, a milyen igazán szeretsz még halálod után is, tedd velem azt az irgalmat, hogy állj rajtam boszút ebben az életben. Ne halaszd bünhődésemet a túlvilágra, szenvedtess meg itt, kínozz meg, ölj meg. Ne várj reám a halál után a boszúállással!» Ilyen őrjöngéssel beszéltem a néma hamvakhoz, s ott egyszerre az álom, vagy talán az ájulás elnyomott. Csak azt tudom, hogy elkezdtem álmodni. Láttam, hogy felnyílik csendesen az előttem levő koporsó teteje, s a benne fekvő halott halkan felemelkedik abból. Én ott feküdtem mereven a ravatal előtt, kezemet a koporsó szélére téve s arra nyugtatva fejemet. A halott ajka halovány volt, de egy piros vércsepp függött rajta. Lassan odhajolt hozzám, felnyitá szemeit, miként utolszor, s megcsókolta kezemet, s a vércsepp ismét ott maradt ajkáról; azzal ismét lehunyta szemeit, visszafeküdt hideg vánkosára, a koporsófödél újra rácsukódott. Nem sokára éles fájdalom költött fel aléltomból, mint a skorpiócsipés; sietve mentem fel a szabadba, korán reggel volt, senki sem vett észre. A vércsepp nem volt kezemen, sem semmi jele a fájdalomnak és mégis úgy égett ott, mintha edző méreg marná bele magát. Ez a fájdalom óráról-órára nőtt és soha szünetet nem tartott. Néha aludtam is vele, a fájdalom teljes öntudatával. Senkinek sem panaszkodhattam: úgy sem hitte volna senki, a mit mondok. Ön tanúja volt, hogy mit kelle szenvednem? s mennyire megenyhült égető kínom mindkét műtét után, mely a csepp helyét eltávolítá kezemből. Azonban a mint behegedt a hely, a kín is kiújult; most már harmadszor ostromol, s nekem nincs erőm tovább küzdeni ellene. Egy óra múlva meghalok. Az a gondolat vigasztal, hogy miután ő boszút állt rajtam itt, amott túl talán meg fog bocsátani. Köszönöm önnek szíves szolgálatait irányomban. Áldja meg értük az Isten.»

* * *

Pár nap múlva a hírlapokban lehete olvasni, hogy * * *, egyike leggazdagabb urainknak, agyonlőtte magát. Némelyek azt mondák: felesége utáni bánatában, jól értesültek egy gyógyíthatlan sebet adtak okul, a legokosabbak azt mondák: monomaniában szenvedett, s csak képzelte a kínzó sebet, melyet nem tudtak kígyógyítani.