Engedelmet kérnek reá; apa, anya örömkönynyel adja azt meg; két legnagyobb gyermek kimegy pénzt osztani koldusgyermekecskéknek.
Mikor mindent odaadtak már nekik, akkor veszik észre, hogy rongyos koldusember ott ül a szegletkövön a ház előtt s néz bánatos szemekkel reájok.
Visszamennek szülőikhez és kezdenek könyörögni: «odakünn ül koldusember, úgy fázik, úgy éhezik, hadd hívjuk be, hadd egyék, hadd melegedjék itt benn; úgy is nekem sok az étel; Károlyka sem akart enni, Jolánka, Piroska, mind ad a magáéból enni neki; jóllakhatik vele».
A szülők megengedik, hogy bevezessék a koldusembert a gyermekek.
Jön az tántorogva a szobába, mindkét kezén egyik gyermek fogja. Nem tud szólni, csak maga elé bámul. Leültetik a jó meleg kályha mellé, adnak elé ételt, italt s körülülik gyönyörködve: milyen jól esik az neki.
A két szülő borzalommal tekint ez arczvonásokra; a borzalom szánakodássá válik, a mint ráismernek lassan… a szív elfacsarodik keblökben e látványra.
Midőn jól evett és ivott az ember, oda mennek hozzá, megfogják kezeit s nyájas, vigasztaló szóval mondják neki, hogy innen már most ne is menjen tovább; a hol ennyien elférnek, még egy ember számára is lesz elég hely. Maradjon itt, a míg csak él.
Az ember rebegve hagyja rá, hogy ott marad náluk, a míg él.
A férj előszedi ruháit s felöltözteti őt ócska rongyai helyett saját meleg köntösébe, a gyermekek vánkost, párnát hordanak össze számára; a hol annyian alusznak, könnyű ott még egyre ágyat készíteni; a szomorú ember nem megy már most odább.
De az még szomorúbb leszen. Arczán a sűrű könyek hullanak végig. Most már emlékszik jól mindenre: annyi ember ellen vétett, de senkinek sem annyit, mint ő nekik.
Megrabolta gyámleányát, épen menyegzője napján, épen szent karácsony napján; és íme újra itt van szent karácsony napja, s a megrontott család asztalt terít, ágyat vet a koldus számára.
– Itt maradok, itt maradok, rebegé előttök, csak előbb kimegyek megnézni az égen: feljött-e már az a csillag, a kit én keresek?
Azzal kiment; csillagot nem talált az égen, hanem talált egy száraz akáczfát a kertben, arra felakasztotta magát…. szent karácsony napján!
Isten legyen irgalmas szegény nyomorult lelkének!
30.
EGY KOMONDOR NAPLÓJA.
A KÖZLŐ ELŐSZAVA.
Ha Pythagorasnak szabad volt harminczháromféle madárnyelvet értenie, ha Melampusnak egy sárkány megnyalván a fülét, megengedtetett minden állatok beszélgetéseit kihallgatnia: szeretném tudni, miért ne lehetne nekem eme komondor-nyelven irt munkát közzé tennem?
Hogy pedig a komondor-nyelv nem poétai fictio, hanem a tudományos világ előtt nagyon ismeretes idioma, arról mindenki meg lehet győződve, a ki valaha nyájas irodalmi vitatkozásokat olvasott.
Az előttünk fekvő memoirok szerzője tehát épen nem valami átváltoztatott tündérherczeg, sem egy állatnak maszkirozott mesebeli személy, hanem egy valóságos, becsületes négylábú állat, a ki büszke arra, hogy komondornak született, s nem vizslának, kopónak, vagy más efféle fürkésző baromnak.
I.
Születtem. És akkor nagyon kicsiny valék. A háznál, melyben laktam, egy kis kétlábú állat is élt, a melyet kis úrfinak neveztek. A kis úrfiak rendesen szeretni szokták a a kis kutyákat, míg mindketten meg nem nőnek. Így történt velünk is. A mennyire visszaemlékezem gyermeknapjaimra, a kis úrfi mindig az én szobámban lakott; ő ugyan azt hitte, hogy én lakom az övében, de erről már bizonyost nem mondhatok, miután azt sem tudom határozottan, vajjon az ember, kit a háznál instructornak híttak, voltaképen engemet nevelt-e, vagy a kis úrfit? Elég az hozzá, hogy nekem egy kis hímzett kosárkában kellett aludnom, a meddig tudniillik belefértem; kezdének azonban tagjaim veszedelmesen növésnek indulni. Gazdám parancsolni tanult, én szolgálni, őt az üléssel, engem a két lábon állással kínzottak. Gazdámat Emilnek, engem Paminának híttak.
Egy napon a kis úrfiról lehuzták a szép ruhákat, s velem együtt kivetették a házból. A kis úrfi papája megtudta, hogy a kis úrfi mamája kivüle mást is szeretett; az asszonyság megszökött a háztól, az úrfit pedig elverék onnan. Ez rossz divat; nálunk a szülék nem ily scrupulosusok.
A kis úrfinak semmije sem maradt, csak én. A cselédek, kik még tegnap czukorsüteményekkel tömtek, ma kirugdostak az ajtón, mintha az én anyámra is sült volna ki valami.
A kis fiu sírva-ríva bolyongott azután az utczán, sem dolgozni, sem koldulni, sem lopni nem tanították, egész nap nem ettünk semmit, este összebujtunk egy szemétdomb mellett, ott töltöttük az éjszakát. Másnap megtalált bennünket egy emberséges juhászgazda; az haza vitt a tanyájára, jól tartott bennünket szalonnával és fekete kenyérrel, s minthogy neveink nem tetszettek neki, a gazdámat elnevezte Bandinak, engem pedig Bodrinak; s valánk azontúl juhászbojtár és juhászkutya.
II.
Voltam már úr is, szegény is, s ha szabad a classicusokat idéznem, velök együtt elismerem, hogy semmi sem tökéletes a világon; úrkoromban a czukor rontotta el a gyomromat, szegény-koromban a koplalás hozta helyre. Akkor a kályha mellett a melegtől nem birtam ébren lenni, most künn a cserény mellett a hideg miatt nem tudtam aludni; akkor becsuktak a szobába, most kicsuknak a szobából. Dideregtem ugyan, de nem voltam megkötve; nem voltam ugyan megkötve, hanem koplaltam. De ha koplaltam is, legalább ugathattam a mennyi tetszett, a koldusok, utczafiuk és idegen kutyák ellen, sőt collegáimmal hajba is szabad volt kapnom, s ez nekem sokkal jobban tetszett a régi uraságnál; most ugyan órákig el kellett kaparnom a földet, míg egy ürgét kifoghattam a lyukából, de azt legalább nem kellett két hátulsó lábamra állva megköszönnöm senkinek.
Egyszer a gazda gyapjut vitt a városba, s engemet is bevitt magával, mennyiben a szekér után szabad volt ballagnom.
A gazdám bement a zsidóhoz, a kinek a gyapjut hozta, rég megivott bor árába, én odakünn maradtam az udvaron. Ott egy háromszegletű házban valami collegám lakott, ki is engemet meglátván, rögtön kirohant lyukából, iszonyatos kutya-nyelven tartott szitkozódást intézve hozzám, meg azonban nem kaphatott, mert lánczra volt kötve, hanem azért egymásra dühösködött, szidta apámat, anyámat.
– Hát téged, pajtás, mi lelt, hogy úgy haragszol? kérdém az atyafitól.
– Krrrrrr… Misantrop vagyok.
– Hát a zsineg minek a nyakadon?
– Épen azért, mert misantrop vagyok, hogy meg ne harapjak valakit. Krrrrrr…
– Hát a ki megköt, azt nem harapod meg?
– Nem, mert a gazdám, a ki ennem ad.
– Gazdád bizonyosan a gyapjadért tart, lompod van elég.
– Krrrrrr! Kell is az ebszőr valakinek! azt gondolod, hogy ha bundánkat, bőrünket, vagy húsunkat valamire lehetne használni, nem régen megnyirtak, megnyúztak és megettek volna bennünket! Krrrrrr… ezt mondva, visszament házába a misantrop, össze-vissza forogva és sehol sem találva helyét benne.
E kutya világismeretet oltott belém. Tehát nem kellünk senkinek, azért élhetünk. Ez öntudat egészen elbizottá tőn, s ezentúl sokkal bátrabban kezdék széttekintgetni az utczákon, melyeken a juhászt végig kisértem.
Egyszer azonban találkozom itt is amott is rokonokkal, kiknek az orrukra mindenféle réz-, drót- és szíjkosarak voltak felkötözve. «Hát ez miféle megszorítása a szólásszabadságnak?» kérdém egytől közülök; az egy fényes feketeszőrű állat levén, végig nézett rajtam megvetőleg, s nyakát örvébe húzva, viszonza: «látszik, hogy paraszt vagy, nem tudod, mi a divat, a te gazdád mezitláb jár, az enyém még a kezére is tokot huz; én pedig, mert gavallér vagyok, az orromra huzom a keztyüt, ez csak civilisatió».
Ez idő óta kezdtem félni a civilisatiótól.
III.
Hogy az ember üldözi az állatokat, az tőle elég embertelenség, de hogy még a kutya is üldözi, az plane kutyátlanság.
Szégyenpirulva kell megvallanom, hogy ifjabb éveimben, mikor még vérem hevesebb volt, állat felebarátaimait én is segítettem pusztítani. Különösen a macskák iránt rendkívüli gyűlölettel viseltettem mindenha.
Már ez velünk született ellenszenv. Nem tűrhetjük ezeket az állatokat, a kik azon ürügy alatt, hogy egeret fognak, feljárnak a padlásra a kolbászt megrágni, s tejet zabálnak és nem őrzik a házat, hanem a szomszédba járnak, s a mellett a legutálatosabban énekelnek.
De hogy az elején kezdjem, meg kell mondanom, hogy a kis úrfi, kit a juhász bojtárnak fogadott, épen nem akart nőni. Hijába szidta, ütötte a juhász, a fiu verve sem nőtt, már kamasz volt s még mindig oly kicsike, hogy egy becsületes szűr-ujjban elfért. A faluban Babszem Jankónak csúfolták. A juhász már el akarta verni.
Ekkor egy anglus indigena, ki a falu földesuránál megfordult, meglátva a nőni nem akaró legényt, kapott rajta, megfogadta groomjának s elnevezte Dzsemmynek.
Dzsemmi elment, elbúcsúzott tőlem, s én búmban azon este a juhászné valamennyi czirmos macskájának mind kitekertem a nyakát.
Ezért másnap engem is elvertek a háztól, s én kis gazdám után indulva, feltaláltam őt az anglus udvarában, a hol a többi inasok rámfogták, hogy vadászkutya vagyok, mert dupla az orrom, s elvittek a vadaskertbe és elneveztek Filáxnak.
Igaz, hogy jó futó voltam, az is igaz, hogy elfogtam a nyulat, de az is igaz, hogy mire a vadászok oda értek, azt meg is ettem. Megvertek. A miből azután megtanulhattam, hogy az ember nem azért kutya, hogy ha valamit fog, azt maga költse el.
IV.
Az anglus nyughatatlan ember volt. Nem élhetett ott, a hol békesség van, s minthogy másutt nem verekedtek, csak Spanyolországban, el kellett neki menni oda. Dzsemmit is elvitte, engem is, soha sem tudtam hogy miért? Ott a hegyek közt felkerestük Don Carlos guerilláit. Egy fa tövében ült a spanyol előörs, mezitláb, hajadon fővel, kezében volt egy nagy vereshagyma, abból egy nagy konyhakéssel falatokat szeletezett, s tömte a szájába erősen. A hogy meglátott bennünket, felhagyott a vendégséggel, zsebbe dugta a hagymát, s a konyhakést szuronyszegezve fogta ránk, s kérdezte, hogy mit akarunk? Megtudva aztán, hogy jó barátok vagyunk, elvezetett a tanyáig, a hol igen sok őrnagy, ezredes és tábornok volt egy rakáson. Közkatona nem volt a táborban, ezt az egy silbakot is árendába kérték.
Megismerkedés után az anglus azt tanácsolta a vitéz spanyol guerilláknak, hogy alakítsanak egy komondorbataillont, melynek azon előnye lesz, hogy lénungot és monturt nem kell neki adni, a tagok nem fognak minduntalan előléptetésért folyamodni, s ha elesnek, a hadibulletin jó lélekkel elmondhatja, hogy «egy ember sem veszett el».
Az indítvány plausibilisnek találtatott, s nemsokára egy sereg becsületes bivalyfogó rekrutáztatott össze a szomszéd falvakból, kiknek főnökévé én lettem kinevezve.
Nemsokára csatánk lett az ellenséggel. Én és vitéz négylábú bajnokaim küldettünk előcsapatul.
A mi nevünk volt «los maracoderos».
Mint hajdan a quiritesek Hannibál elefántjaitól, akként ijedtek agyon a hidalgók az új ellenségtől.
«Előre!» ordíték bajtársaimnak, s azzal hanyatthomlok az ellenség soraira rohantunk, s egy pillanat alatt az egész mezitlábos sereg oly zavarba jött lábikrái védelmében, hogy az utánunk jövőknek gyermekmunka volt győzni.
A guerilla-vezérnek az egész csata folyama alatt oly iszonyú hasrágása volt, hogy folyvást a földön feküdt, csak mikor a csata elmult, akkor állt ki belőle a fájás.
A los maracoderos-bataillon egész az utolsó komondorig elveszett, magam voltam az utolsó, nekem is egy fustélylyal leütötték a hátulsó lábamat, az ütközet áldozatai között volt az anglus is, kit egy ágyugolyó úgy felrugott, hogy az égbe esett tőle. Dzsemmit pedig úgy pofoncsapta egy haldokló alguazil, a kit már más megölt, s kit ő egyszer még meg akart ölni, hogy dupla képe nőtt tőle.
A guerillavezér felkelvén a földről, megirta a bulletint, kinevezve magát feldmarsalnak, engem pedig és Dzsemmit mint invalidusokat obsitra eleresztett.
V.
Mentünk, vándoroltunk.
Szerencsénkre kóborlásaink közben egy majomkomédiatársaságra bukkanánk, mely bennünket nem eresztett tovább. Épen szükség volt ránk. A gazdám majmokat játszott, én pedig kokett dámákat, pedans tudós orvosokat, egy szóval character-szerepeket. Különösen force szerepem volt mistress Hauvau; mintha most is látnám a tutu főkötőt, mely oly kecsesen illett frizérozott füleimhez.
A merre jártunk, mindenütt kegyencze valék a közönségnek, özönlött a taps és koncz minden oldalról, nemcsak a két hátulsó, hanem a két első lábamon is tudtam járni. Három darmstadti drámairó járt utánam városról-városra, specifice számomra irva szomorú- és vígjátékot, mint egykor Klischnigg számára béka- és orangutang-drámákat.
Három marionett-szinház bukott meg miattunk, ugyanannyi műlovarkör és viaszbáb-bódé. A tönkrejuttatott menageriákat, kétfejű bornyukat, panorámákat, zongoravirtuózokat, óriás leányokat, ködfátyolképeket, humoristicus felolvasásokat, olasz-operákat és kötéltánczosokat nem is számítva.
Utoljára is a sok megbuktatott művész ellenünk röffent, elüldözött bennünket, a társaság feloszlott; nekem is le kelle lépnem művészi pályámról, melyen annyi maradandó babért arattam.
VI.
A művészet után következnek a tudományok. Engem a gazdámmal együtt egy tudós vásárolt magához, a kit ugyan az irigy világ kuruzslónak csúfolt, azért, mert mindenhez értett és mindenből tudott pénzt teremteni.
Ez a becsületes ember két hónapig tanított engemet és gazdámat mindenféle tudományokra, s akkor elkezdett mutogatni városról-városra: engem mint olyan komondort, a ki irni és olvasni tud, gazdámat, mint olyan felnőtt embert, a ki az ábéczéből a két első betűt semmi törekvés után sem tudta megtanulni.
Ámde jól mondja az irás: «a bölcsnek nincs kenyere», hiába volt minden tudományom, hiába tudtam betűkből feleleteket összerakni, hiába tudtam egy ismerős garast száz ismeretlen közől kikeresni, hiába vetettem ki a kártyából a kért lapot, az emberek sem az én tudományomért, sem gazdám tudatlanságaért nem adtak semmit. A kuruzsló kétségbeesett. Elhatározá magát, hogy elmegy oda, a hol a rubelek teremnek, ott fogják tudni méltánylani az érdemet; festetett egy nagy ponyvát, engem meg a gazdámat rá, aláirva: Doctor Coplaló a bölcs komondor és Babszem Jankó a törpe ember, s ezzel neki indult az északi Eldoradónak. E tervét nem vihette ki, a boldogtalan az uton dugárusok közé keveredett, azok agyonütötték s engem gazdástól együtt maguknak tartottak.
A tudós szerencsétlenségre született mindenütt.
VII.
A dugárusok értettek mindenféle keresethez, csempésztek dohányt és csipkét, megszólították az utasokat, s benézegettek olyan fiókokba, melyekbe nem tettek semmit. Ez utóbbi esetekben gazdám igen jó szolgálatokat tett nekik, ki a legszorosabb ablakvasak között is belülről egyetmást kiadogatott nekik; míg nekem olyformán vették hasznomat, hogy egy másik komondor bőrét rám adva, e közé csipkét pakoltak; a vámnál senki sem gyanítá, hogy én nem a magam bőrét hordom, s kutatás nélkül ezereket csempésztem magammal keresztül. Nevem volt Snipf mester.
Egyszer azonban ily alkalommal valami vámszolga észrevette, hogy holmi madzag lóg ki belőlem, utánam eredtek, elfogtak s megkapták nálam a dugárukat. A csempészek el akarák tagadni, hogy hozzájuk tartozom, mire a vámszolgák egyszerűen fel akartak akasztani; a gazdám azonban megsajnált, elismeré, hogy az övé vagyok, s önkényt feladta magát, hogy éltemet megmentse.
Lám az emberek között is csak vannak jó állatok. A fogdmegek ezuttal egy őrszobába zártak bennünket, elvevén gazdámtól minden menekülési szert, de nem vehetve el tőlem az én nyolcz körmömet. Éjszaka akkora lyukat kapartam a fakunyhó alatt, hogy mind a ketten kifértünk alatta; s ilyenformán megmentém gazdámat. Nem sokáig maradtam adósa. Azonban az ő gyávasága miatt újra elcsiptek bennünket, s kimondatott ránk a doportatió.
VIII.
Három állat terem meg minden égöv alatt: egy kétlábu, egy négylábu és egy hatlábu.
Az egyik az ember, a másik a kutya, a harmadik a bolha, melyek mindhárman különös ragaszkodással viseltetnek egymás iránt.
Ezen észrevételt akkor tevém, midőn oly országba hoztak bennünket, a hol e három állaton kívül semmi élő lelket nem találni, a hol jégből vannak a hegyek, hóból van a föld.
Elbúsulva gondolkozám róla, vajjon mi hivatás várhat reám ily szomorú földön, hol sem kis úrfi, kit mulattatni, sem juhnyáj, melyet őrizni, sem nyúl, melyet elfogni, sem hidalgo, melyet megmarni, sem szinpad, melyen debutirozni, sem tudomány, melyből prælegálni kellene, nincsen. A sors azonban minden égöv alatt kimérte az universalgeniek sorsát. Engem itt szánkó elé fogtak; lovat csináltak kutyából. Neveztek csihipuhinak, legalább mindig ezt a szót hallottam, a mikor az ostor pattant.
Ily nehezen semmiféle sors sem esett. Ez keserű volt. Igavonó állatnak csakugyan nem születtem.
Úgy látszik, az itt levő embereknek sem igen tetszett a clima, mert egyszer összebeszéltek, szert tettek egy hajóra, arra felkuporodtak mind s elhajókáztak a tengeren. Én és gazdám is velök mentünk.
IX.
A tengeren zivatar támadt, bennünket egy kősziklához vágott. Az egész személyzet ott fulladt.
Csupán én úsztam ki a közellevő partra s gazdám, ki a bundámba kapaszkodott.
Azon tartományban, melybe a tenger bennünket kivetett, vad emberek laktak, kiknek azon jó szokásuk van, hogy saját bőrüket cserzik ki eleven öltözetül s a helyett, hogy ruháikat himeznék ki, tulajdon testükre stikkelnek mindenféle paszomántot.
E derék vademberek, a mint engemet megláttak, arczra borultak előttem, bevittek a templomukba, feltettek a bálványoltárra s elkezdtek hozzám imádkozni. Ezen országban bálvány a kutya.
A gazdámat ellenkezőleg megfogták, levetkőztették s tudtára adták, hogy megeszik. De minthogy igen sovány volt, elébb bedugták egy ólba, töltöttek be neki szentjános-kenyeret és kukoriczát, hogy hízzék meg előbb egy kicsinyt.
Én azonban napról-napra nagyobb tekintélyre kaptam, maga a kaczika is eljött a fülemet megcsókolni, annyira belém bolondultak, azt mondták, hogy én vagyok nekik az Aó-Baó. A mikor tehát a gazdámat épen egy ünnepnap kedveért le akarták bicskázni, már tánczolták körüle a támtámot, kőfejszéjüket forgatva fejük felett, midőn én, lemondva minden tiszteletről, közéjök rohantam: kiharaptam a főpap lábikráját, a királyné kötényét összetéptem, feldöntöttem oltárt, vágószéket, összemartam az egész udvart s gazdámat bugyogójánál fogva hátamra vetve, az egész összegyült népség szeme láttára elnyargaltam vele.
Senki sem üldözött, a nép szent rémülettől eltelve borult arczra haragom előtt s eltávozásom után gyászt öltött az egész nemzet, a mi annyit tesz, hogy bekente magát korommal.
X.
Jótét helyett jót ne várj. Ez arany mondatot későn tanultam meg.
Eljöttem Caraib országból, hol a kutyákat becsülik s az embereket megeszik s jutottam olyanba, hol az embereket imádják s a kutyákat eszik meg.
Sok napi fáradság után nagy hegyek lábához jutottunk, Tibetországba. Láttuk Kőrösi Csoma Sándort is.
Épen Láma-választás volt. (Így híják ott a hivatalos ember-bálványt.) – E hivatalra rendesen a legkisebb embernek kell következni.
Odaérkeztünkkel egész világ orrára borult az én törpe gazdám előtt. Kisebb volt ő, mint a legkisebb ember az országban. Ő lett a Láma.
Engemet is körülfogtak, megtapogattak, vigyorgó, széthúzott szájjal csamcsogtak körül s azután betettek egy ólba hizlalni. Mihelyt a szentjános-kenyeret megláttam, mindjárt tudtam, hogy meg akarnak enni. – A cannibálok!
Gazdám még megszabadíthatna, hanem ahhoz ő nagy szamár. Ő is fog belőlem enni.
Ennyire jutottam! Ki hitte volna?
Miután voltam öleb, nyájőrző és nyúlfogó; voltam guerilla, művész és tudós; voltam iparlovag és ló; voltam bálvány; most mint csemege halok meg.
Ilyen változatos élete csakugyan nem volt még embernek soha.
31.
MÉG EGY CSÓKOT!
Senor Esteban de Bandoz és senor Juan de Cavalor példás jó barátok voltak.
Mindenki elismeré róluk, hogy elválhatatlanok, hogy egymás nélkül nem is élhetnek s neveiket nem is lehet egymástól elválasztva kimondani.
Egy «közös üzlet» társai valának, a nélkül, hogy egymást megcsalták volna, vagy egymás szerencséjére irigyek legyenek.
Úgy éltek, úgy jártak együtt, mint Castor és Pollux, mint Orestes és Pilades.
Senor Esteban de Bandoz szolgáltatá az üzlethez a nyers anyagot, senor Juan de Cavalor pedig kidolgozá azt; s mindakettő szenvedélylyel űzé a maga mesterségét, s ha egy kancsó ó-xeresi mellett tűzbe jöhetett, ki nem fogyott annak részletezett magasztalásából.
Szükséges pedig tudni, hogy senor Esteban de Bandoz volt a toledói vérbiró, senor Juan de Cavalor pedig – a hóhér.
Az pedig kétségtelen dolog, hogy egy becsületes hóhérnak, ha tisztességesen meg akar élni, főszüksége van egy hivatását értő bűnvádi biróra, s viszont egy pontos és rendes bűnvádi biró, ha azt akarja, hogy minden illendő kerékvágásban menjen, nagyra lehet vele, ha egy derék kitanult hóhért számíthat ismerősei közé; mint vala ez az eset 1656-ban Toledóban.
Bámult azon az egész világ, milyen rettenetes gyorsasággal folytak le a perek e két férfiu idejében; milyen rövid szenvedése volt Toledo környékében minden tolvajnak, útonállónak, milyen pontos és rendes igazság szolgáltattatott a legrövidebb úton minden valahol felfedezhető boszorkánynak, ördöngösnek, eretneknek, káromlónak és házasságtörőnek, kik a hetirend változatossága tekintetéből a nagyérdemű közönségnek a seprűztetés, bélyegsütés, nyelvkivágás, nyakazás és megégetés látványát nyujthatni valának szerencsések.
Senor Juan de Cavalor minden seprűzésért kapott a várostól két ezüst durost, bélyegsütéssel összekötve négyet, egy egyszerű nyaklevételért két arany moidorest, valamely tag előleges levágása mellett még két dublont; egy teljes ornátusu megégetésért pedig tíz aranyat.
Azt tehát nem lehet tagadni, hogy senor Esteban de Bandoz részéről a gyöngédség legérzékenyebb nemének tekintendő, hogy ő tisztelt barátjának e jövedelmező foglalkozását soha megakadni nem engedé, sőt inkább figyelmét a körülfekvő vidékre is annyira kiterjeszté, hogy alig volt olyan hét, melyben don Juan de Cavalorért innen vagy amonnan szekérrel ne jöttek volna, hogy más városba elhordják, mint valami híres gyakorló orvost nagy epidemia idején.
De azonkívül is nagyon örömest dolgozott e szakban senor Juan; azt meg kell róla vallani, hogy nem annyira a várandó tiszteletdíj, mint inkább a művészetéhez lánczoló szenvedély sietteté őt a számos megrendelések pontos és lelkiismeretes végrehajtásában.
Mikor a tömérdek összegyűlt sokaság előtt felállhatott arra a magas szinpadra, a honnan igazi tragédiákat szoktak mutogatni, mikor felgyűrhette izmos karjairól kétfelől a veres inget, mikor kezébe vehette az ismerős szerszámokat, olyan boldog elégültség ült orczáján, s ha áldozatai netalán ordítottak, ő azt, mint művészete iránt tanusított elismerést és hódolatot fogadta azok részéről.
Különös kedve telt abban, hogy mikor pallosával egy fejet leütött, azt akkor hirtelen felkapta üstökénél fogva s annak túlvilági dühtől és halálkíntól vonagló arczába nézhetett; – ilyenkor vonásain valódi gyönyör áradt el. Igaz, hogy vonásai nem voltak kellemesek, de ettől a gyönyörtől épen irtózatosakká váltak.
Egyszer Toledotól félnapi járásra volt senor Juannak egy kis szereplése. Egy csoport szegény ördögöt kellett neki kivégezni, a kik alamizsnát kéregettek az utasoktól, – persze pisztolylyal kezükben.
A feladatot nem lehetett egy nap alatt elvégezni, sokan voltak és időt kellett nekik hagyni, hogy a mulatságot teljes mértékben élvezhessék.
A legelső elitélt volt egy Squirro nevű vásott siheder, ki, a mint meglátta a hóhért, vidáman kiálta rá:
– Eh, senor Juan, hát hogy érzi ön magát?
A nép kaczagott e kérdésre, a mi senor Juan büszkeségét nagyon ingerlé.
– Ostoba kölyök, én csak érzem magamat valahogy, de majd azt mondd meg, hogy mint érzesz te engemet?
Erre a tromfra megint kaczagott az érdemes közönség s senor Juan meg volt elégedve magával. A ficzkót leülteté a kis székre.
– Hát senor Juan, kérdé Squirro vigyorogva, hány fej van most a rováson?
– A tieddel együtt tizenkettő.
– Eltart az ma, meg holnap, ugyebár?
– De el is végzem, ha az idő kedvez.
Squirro röhögni kezdett:
– Hát a szép feleség, a kis senora Juanita, mit csinál azalatt odahaza?
A hóhér e bolond kérdésre mérgesen húzta össze szemöldeit s marokra kapta a pallost.
Squirro még egyet mondott neki:
– No hát tudd meg te vén bolond, hogy a míg te itt mást alacsonyabbá tész egy fővel, azalatt senora Juanita és senor Esteban de Bandoz otthon magasabbá tesznek tégedet egy pár szarvval.
A következő perczben lerepült a rabló feje.
A hóhér dühösen kapta azt föl a fövényről, hogy szokás szerint szeme közé nézzen s ime, most a leütött fő vigyorgott csufondárosan ő reá, pokoli gyönyörérzettől eltorzulva s a hóhér arcza rángatózott halálos düh és vesztő kín miatt, mintha az volna helyéből leütve s valami ördöngös szemfényvesztő kicserélte volna őket.
A nagyérdemű közönség rengeteg hahotában tört ki erre a tréfás jelenetre, a mi senor Juant annyira kihozta sodrából, hogy földhöz csapá a pallost, leszállt az állványról s összeszedvén szerszámait, öszvérre ült s ott hagyá a többi tizenegy nyomorult tolvajt; csináljon velük a nemes tanács, a mit akar. Ő szalad öszvérhalálában Toledoba vissza.
Most kezdett el előtte világosodni minden. Hát ezért az a rettenetes nagy barátság senor Esteban részéről! hát ezért iparkodik az egész Arragonia tolvajait mind rendre elitélni, hogy a míg a férj a status szolgálatában távol van, azalatt a szép menyecskét háborítatlanul vigasztalhassa!
A bakó késő éjjelre ért haza. Háza szokás szerint a városon kívül levén, észrevétlenül térhetett be; szobájának kertre nyiló ablaka ki levén világítva, azon betekinte s igen elevenen látta, hogy egy gazdagon megrakott asztal mellett ketten ülnek; az egyik a felesége, a másik senor Esteban; még pedig nem átellenben, hogy az asztal közöttük volna, hanem egészen egymás mellett, hogy az alcade karjával átölelhesse a szép Juanita karcsú derekát.
Annyira meg voltak pedig abban nyugodva, hogy senor Juan most és holnap délig hivatalos kötelességei által van elfoglalva, hogy még csak őröket sem állítának az ajtókba. A hóhér bejöhetett, a nélkül, hogy cselédei észrevették volna: azok bizonyosan aludtak, vagy részegek voltak már.
Senor Juan szerszámai között keresgetett. Szép volna ugyan pallossal egyszerre leütni mind a két fejet, mikor egymáshoz hajolnak, de annak nagyon hamar vége van. Ezt tudja a hóhér hosszas gyakorlat után. Mást gondolt ki. Elővette a bélyegvasat, a mivel a gályarabokat szokás megbélyegezni; egy akasztófa van rá vésve; azt a konyhán megtüzesíté a vacsoráról fenmaradt parázsban, aztán a félig nyitott ajtón keresztül belopózott nesztelenül szobájába; ott elrejtőzve hallgatózott a függönyök mögött.
A szerelmes alcade ölében tartá a rózsaarczú Juanitát, azokkal a kláris ajkakkal, azokkal a gránátszemekkel s kéjittasan suttogott hozzá:
– Még egy csókot, Juanitám.
Azt megkapta.
– Még egy csókot, szép Juanita.
Azt is megkapta.
– Ah, még egyet.
No még azt is.
– Nesze hát még ez az egy! ordíta senor Juan, előugorva s úgy nyomá a tüzes billogot az alcade képes ábrázatjához, hogy azt majd a nehéz nyavalya törte ki ijedtében. Azzal a hóhér kiugrott ismét az ajtón s elszaladt világgá. Hogy azontúl mi lett belőle? arról már nem értesültem; hanem hogy senor Esteban de Bandoz holta napjáig viselhette az akasztófa bélyeget a balpofáján – ez már bizonyos.
32.
A PEREGRINUS.
(Genre.)
A jó Wielandnak van egy regénye, melyben a korában elhatalmazott tüneményes regények iróit persifflálja, oktalan meséikkel, következetlen meglepéseikkel. E gúnyregénynek az a főalapja, hogy van egy elátkozott herczeg, Biribinker, a kinek az a fátuma, hogy mikor legjobb dolga van, még a feje sem fáj, ha véletlenül valaki a nevét kimondja előtte «Biribinker», egyszerre beleüt a szerencsétlenség; a herczeget baj bajra éri; üldözik, megverik, szeretője elváltozik, boszorkányok megnyomják, orra nagyot nő, egy szóval a puszta Biribinker szóért megszenved eléggé: a mi elég szép drámai indok.
Pedig én ismertem egy ilyen elátkozott herczeget, egy ilyen mesebeli boszorkányüldözések választottját, a kinek csupán csak egy veszett név, egy rajta száradt szó volt egész éltére való fátuma, mely üldözte városról városra, faluról falura, ismerősök közül ismeretlenek közé; üldözte egész a sír fenekéig.
Néha napján Nagy Jánosnak hítták, ez bizony nem nehéz név, könnyen megtanulhatja minden ember; hanem ezt csak az ezredik ember tudta; nem is igen szokták rá vesztegetni.
Nehéz fejű fiucska volt kis diák korában; mindig a hátulsó padban ült és faragott, meg legyeket fogott, legjobb esetben aludt, míg a többiek feleltek.
Mikor rá került a sor a felelésben, minden fejtörés nélkül, minden szabódás mellőzésével lefeküdt szépen a padlóra, kiállta a hat botot sírás nélkül s visszament a helyére, mint a ki dolgát legjobban végezé.
Közvizsgák alkalmával a tanárok úgy szokták őt bemutatni, mint mustráját a semmit nem tudásnak, a ki minden iskolát kétszer, háromszor ismételt; úgy, hogy tizenkét éves kamasz volt, mire az akkoriban conjugistának nevezett osztályt harmadszor is megfeküdte, a nélkül, hogy valami ragadt volna rá belőle.
Egy közvizsga alkalmával a tanár, a ki maga is szerette volna, ha valamit producálhatna vele, azt az igénytelen kérdést kivánta vele megoldatni, hogy hajtogassa előtte ezt a latin igét: «ego sum» (én vagyok).
Iskolát járt emberek tudják, hogy ez épen az elején van a nyelvtannak s hogy ennek a második személye: «tu es». Ez olyan ismeretes dolog, hogy a ki soha nem tanulta is, tudja.
A jámbor Nagy Jankó azonban soha ilyen állatnak hírét nem hallván, a világ rendes folyásából azt következtette, hogy semmi okosabbat nem mondhat e kérdésre, mint azt, hogy «sus».
«Sus!»
Azt a rengeteg hahotát és hihitét, a mi erre a szóra minden öreg és apró embert fölvett az ülő helyéből, csak az képzelheti magának, a ki elgondolja, hogy milyen hallatlanul comicus és csodálatos dolog az, ha valaki azt mondja «es» helyett, hogy «sus».
Ez a három betű rontotta el Nagy Jancsinak az életét.
Az emberek nem győzték magukat kinevetni rajta egy óráig, nem egy hétig, nem egy esztendeig; halála napjáig mindig nevettek rajta.
Ezt a szót kellett neki minden lépten-nyomon hallani; a hova leült, a padra maga elé irva találta; az utczán utána kiálták, krétával felirták a hátára, úgy vitte haza, minden nap összeverekedett miatta, minden nap kikapott érte; dühös lett, dúlt-fúlt; késsel ment az embereknek, a kik azt mondták neki: sus! s akkor még jobban mondták.
Néha akadt olyan gondolatja, hogy elbúsulta magát, neki feküdt a könyvnek, egész nap hadart belőle fenhangon; föltette magában, hogy ezentúl tanulni fog, nem hagyja magán azt a szégyent, hogy úgy csúfolják úton-útfélen; mikor aztán kővágásnál keservesebb fáradsággal belevert a fülébe – nem is a fejébe, – egy-egy árva paragraphust, s leczke idején előállt vele, hogy már most megmutatja, mit tud, valamelyik impertinens nebulo a háta mögött azt találta neki sugni: sus, s vége volt az egész tudománynak, ezerfelé szaladt minden betű a fejéből; egy szónak nem volt többé ura; ilyenkor azután sírt, ordított keservesen, a miért tanulótársai még jobban kinevették; valamennyinél mind egy fejjel nagyobb volt s valamennyi háta mögött ült – a Sus.
Ügygyel-bajjal felvergődött a magasabb osztályokig; ott sem tudott semmit megtanulni; a tanárok restelték már látni s eresztve eresztették odább, csakhogy ne példáskodjék már ő előttük. Mondhatták volna ugyan neki, hogy menj Isten hírével, látod jó erős tenyereid vannak, szép dolog a kapálás, az ember minden pályán szerezhet magának érdemeket, hanem ezt nem mondták neki. Kellenek az ilyen példás rossz tanulók is valamire. Vannak olyan világtól elrugaszkodott árva helységek itt-amott a hegyek között, a hova jóravaló ember nem megy magát eltemetni, pedig ott is emberek laknak, a kik nagyon óhajtják az öreg Á-t és a vele járó hat pálczát megismerni, azoknak is kell rektor, kántor és præceptor, a ki nekik énekeljen és a gyerekeiket megvirgázza. Hát az ilyen helyekre bizony csak az olyan qualifikált emberek jutnak, mint domine Sus; ott azután élete folytáig oszthatja a tudományt; elég az oda, a mennyit ő tud; a kinek több van, az nem megy oda.
Tehát az volt a reménység, hogy majd domine Sust, ha már nagyon megunták mind a kilencz osztályban, majd valahova egy ilyen deperditus községbe bedugják, hogy onnan többet a füle se látszik ki; ezért nem utasíták el egyenesen a múzsák csarnokaiból.
Azon közben vas türelme volt az embernek; tűrt, elviselt készséggel minden boszantást. Soha fel nem táthatta a száját, nem mondhatott sem okosat, sem oktalant, hogy azt ne válaszolták volna rá «sus», senkihez sem mert közelíteni, mert jól tudta, hogy ő vele barátságban élni, ő vele együtt járni az utczán nevetséges dolog; tanáraihoz nem volt bizalma; hisz az a sok drága oktatás, a mit azok ő rá vesztegettek, mind kárba ment; azok bizonyosan úgy tekintették őt, mint tolvajt, a ki elől zárni kell minden könyvet, mert kilopja belőle a bölcseséget; gyűlölt mindenkit, gyűlölte még a kis conjugista gyerekeket is, mert azok is tudják már, hogy sumra nem következik sus; bujva ment az utczán végig, mert minden emberre gyanakodott, a ki rá talált nézni, hogy ez most azt mondja magában «sus».
Apródonként az igazi neve kezdett feledésbe menni. Mikor reggelenkint az esküdt diák felolvasta a catalogust, az ő neve után nem várták, míg maga kiált, megelőzték a feleléssel: «hic sust». Odahaza a kvártélyadó asszonya egész jólélekkel titulálgatta Sus uramnak, azt hitte, ez annak becsületes neve, s mikor egyszer egy pár inget kapott, a zsidó leány, kihez jelzés végett azokat oda adta, S betűt varrt rájuk.
Minden ember úgy hítta már őt és nem volt sem hatalom, sem tudomány többé, mely ezt a nevet róla képes lett volna levenni, a mihez pedig soha egy pillanatig sem tudott hozzá szokni; a mit valahányszor említeni hallott, mindig mintha öt fontos kalapácscsal ütöttek volna feje lágyára, a mi oly dühössé tette, hogy annak kimondóját épen olyan jó szívvel tudta volna agyonütni, mint egy dongó legyet, mely fülébe zizeg, ha attól nem félt volna, hogy felakasztják érte.
Pedig rettenetes öklei voltak; egyszer pajkoskodásból becsukták társai az iskolai börtönbe s puszta kézzel összetördelé az ablak keresztvasait.
Végre mikor már szakálla, bajusza kezdett nőni, mint egy büntető szemrehányás, mely haszontalanul eltöltött éveit eszébe juttatni jön elő, egyszer az az örvendetes hír jutott tudomására, hogy valahonnan Bergengócziából presbyterek vannak itten; kosta kell nekik: a régi meghalálozott. Bergengócziának neveznek pedig diák műnyelven minden olyan falut, a minek a nevét még a mappán sem találni.
A tanárok legelőször is őt hivatták; egyenesen az ő számára tartogatott szerencse volt ez.
– Hát domine Nagy János, kérdé tőle a rector professor, akar-e elmenni rectornak?
Régi idő óta szólíták őt most először ismét valóságos nevén.
Hogyne akart volna? hogyne kapott volna két kézzel rajta. Meg sem hallgatta a condítiókat, miket az érdemes deputatusok eléje adtak; hány véka kása, hány zsák karórépa lesz conventiójában? van-e kijárás a faluból valamerre? elég volt neki annyit tudni, hogy az messze-messze, ember nem ismerte hegyek között fekszik, a hová sem legatus, sem suplikáns nem jár; a honnan sem meszet, sem szenet nem hoznak a városba, ahol senki sem tud diákul sem declinálni, sem conjugálni. Itt bizonyosan nem fogja neki senki azt mondani, hogy «sus».
Hamar készen volt az egyesség, csupán arra kérte az előljárókat, hogy ne mondják itten senkinek, hogy őt akarják elvinni; ne is várjanak rá, majd utánuk megy batyujával.
Nem is búcsúzott el senkitől; volt egy kék köpenyege, azt nyakába kerítette, egy tarka zsebkendőbe összekötötte minden ruháját; egy csomó könyvet elrakott a zsebeibe s kivándorolt szépen a városból; szerencséjére, senki sem kérdezte, hová megy?
Mikor az utolsó ház elé ért, ott mégis nem állhatta meg, hogy szívének egész keserűségét ki ne öntse azon, megrugdalva azt az egész város nevében. Azt is meglátták és az is rajta maradt.
No de végtére mégis egyszer helyben volt már. Átkozott csunya ronda faluba vitték, a hol a sár befolyt az utczáról a házba; az egész világ kenderáztatásból és fokhagymatermesztésből élt. Képzelhetni azt a maradandó illatot; azt is beszélték, hogy az ottani viztől minden embernek golyvája nő; a megboldogult rectornak is volt. Mind nem bánta ő azt; asylum volt ez ő rá nézve s a kenderáztató pocsolya az elysium mezeje. Itt nem hívta őt senki Susnak, a jámbor falubeliek olyan szépen megnagyjánosuramozták, mint a kik semmit sem tudnak a collegiumbeli diákok istentelenkedéséről.
Itt kezdett apródonkint visszatéregetni belé az élet, mint a kőszénből kiesett tekenős békába; mert fenhangon is beszélni; elfoglalta az iskola kathedráját s kezdett örülni annak, hogy vannak kétlábú teremtések, a kiket ő verhet meg azért, hogy nem tudnak semmit. Utoljára még pipára is mert gyujtani mások szeme láttára; a collegiumban csak bújva tehette azt, mert egyszer lepingálták krétával a fekete táblára furcsa torzalakban: Sus pipázik.
Olyan jól esett itt a világ háta mögött lenni; nem félni attól, hogy egyszer-egyszer valami mosolygó ismerős arcz toppan elé, valaki, a ki élete gonosz titkát tudja és elárulhatja. Nem jön ide jóravaló ember, ebbe a sárba, ebbe a nyomorúságba, nincs itt se nézni, se venni, se eladni való; épen arra való hely ez, hogy a ki egyszer beleveszett, azt onnan többet ki ne húzzák.
Ebben a boldog megnyugvásban már-már hasat kezdett ereszteni a jámbor; – jó dolga volt, minden nap paszulyt vagy köleskását főzetett s télen sorra hítták a disznótorra; kabátját soha sem kellett neki megkefélni, szobáját soha kisöpretni, azon módon fekhetett le az ágyába, a hogy fölkelt belőle; – egyszóval minden kényelme megvolt. Hozzá járult az, hogy ott volt vagy negyven borzas kölyök, a ki rágta a betűt helyette s nyűhette a hátukon a pálczát, a mi királyi mulatság, kár, hogy az átkozott újítók ezt is kiküszöbölik már; sok embert megfosztanak a legszebb gyönyörűségétől; estenként pedig még azt a merészséget is elkövette, hogy átjárt a jegyzőhöz filkózni. Ha volt kréta, arra játszottak, ha nem volt, a nélkül is lehetett. A jegyző csak unalomból nótáruskodott itt, inkább nagy méhes kertje kötötte a helységhez, melyből sok pénzt bevett; legalább annyi pénzt, hogy minden ember fejéről megvehette volna a kalapot az egész faluban. Notabene, hogy ott soha sem volt senkinek új kalapja.
Volt a jegyzőnek egynehány leánya is; egy pár lehetett volna szebb is, a többi nem. No de hiszen nem csupán a szépeké a világ. Megesnék bele! Nagy Jánosnak valami titkos érzés kezdett megmozdulni a szíve táján; valami homályos sejtelem azt súgta neki, hogy e hat leány közül valamelyik az ő számára született, de melyik? Szép időbe került, a míg ezt kitanulmányozta. Abból állt a tudománya, hogy kileste, melyiknek van a hat közül már választottja a falubeli fiatalság közül? ötnek volt. Annyit tudott az algebrából, hogy ötöt a hatból marad egy. Annyit viszont tudott az applicata mathesisből, hogy vannak esetek, a mikor ha egyet az egygyel sokszoroznak, lesz belőle három, néha hét is.
Krisztinának hítták azt a leányt, a kinek még nem volt párja.
Nagy János uramnak fontos okai voltak azt hinni, hogy megjelenése ez ártatlan teremtésre nem volt minden hatás nélküli. Valahányszor beszédbe elegyedett vele, a leány egyre nevetett, ha nyájasan szólt hozzá, a markát a szája elé kapta, abba vakkantott bele; ha az asztalnál megkínálta valamivel, majd belebújt a nénjei nagykendőjébe; egy szóval rendkívül meg volt általa babonázva.
Itt minden rendében van, gondolá Nagy János uram, s előre elképzelte magában, milyen szép dolog lesz, ha a Krisztina majd a rector-ház udvarán eteti a libákat; persze a libákat magával hozza; akkor majd ő is hizlal disznót…
Átkozott szó; minek is jutott eszébe. Minek is hivják a disznót diákul susnak? Nem, soha sem fog a házánál sertést tartani, ámbátor ebben a faluban senki sem tudja, hogy sus mit jelent. Nos? és ha tudná is? Hát mi köze ő neki ahhoz? Hát nem olyan közönbös szó ez ő rá nézve, mint anser, anas, gallus s más egyéb enni való állat? Sus? Furcsa? Ki tudhat arról valamit ebben a Bergengócziában?
Ő bizony azért is fog sertést hizlalni, ha megházasodik. Csak azért is.
Hanem hát a házassághoz komolyan kell látni; igen is, komolyan. Kileste, hogy mikor nincsenek otthon az öregek, akkor kicsípte magát szörnyen; a csizmájáról levakarta a sarat, a nyakravalóját megfordította, hogy a tisztább fele legyen kívül, megmosdott egész odáig, a meddig a keze kilátszott a kabátból s egy csizmakefével lesimította a haját.
Azzal neki indult a merész fogadásnak.
Krisztina épen az utczaajtóban állt és abba úgy beléfogózott, hogy Nagy János uram semmi stratagemával rá nem birta venni, hogy bemenjen vele a szobába. Azt felelte a leány, hogy senki sincs odabenn. Oh liba! Kénytelen volt neki az utczaajtóban szépelegni.
– Krisztina kisasszony, én magának most valami igen komoly dolgot akarok mondani.
– Krkkhkh… vakkantott Krisztina, orrát, száját eldugva a markába, hogy oda nevessen.
– De ne nevessen hát…
– Nem nevetek már, Bhühühi.
– De már ugyan minek nevet?
– Nem tehetek róla. Mindig nevetnem kell, mikor magát látom.
(Tetszem neki, gondolá magában Nagy uram s kezdé emelgetni a sarkát.)
– Kisasszony, maga nem is gondolja, hogy én mit akarok most magának mondani?
– Nem ám, hihihi.
– Nem is találja ki?
– Nem én. Rihihi.
– Hát azt akarom magának mondani, hogy én szeretem és elveszem feleségül.
– Jaj Sus bácsi!… kiálta a leány ijedten, s azzal becsapta az utczaajtót a jámbor előtt s ijedtében felszaladt a padlásra.
Sus bácsi! Tehát már itt is Sus bácsi!
Menybéli tüzes gerundiumok! Hát már az óperentián túl is tudják ezt a nevet? Hát a homlokára van ez írva, hogy onnan olvassák le? vagy currensben küldik faluról falura, hogy minden ember tudja és ismerje?
Hisz ezt az egész falu tudja már e szerint. Ezek a kérges, emberfélő pofájú parasztok csak szemtől-szembe nevezik őt Nagy János uramnak; háta mögött mindenki úgy híja, hogy Sus; minden asszony, minden gyerek, a ki rá néz, a ki jó napot kiván, a ki süveget emel előtte, tudja jól, hogy van egy átkozott szó, a mivel őt a világ végére lehet kergetni, a legelső ember, a ki megharagszik rá, ezzel fogja őt letorkolni, az utolsó ember, a ki előtt tekintélyt akar tartani, nevetve mondja magában: én csak vagyok, a mi vagyok, de te Sus vagy, az is maradsz, a míg csak élsz; soha sem is tesz senki mássá.
Óh ez a fölfedezés kétségbe ejtette. Rohant dühösen haza; betörte az ablakot, be a kályhát, összetépett minden könyvet, a mi a kezébe akadt, ízzé porrá; nyakába kerítette a köpenyegét, megátkozta egész Bergengócziát, minden benne lakó emberrel és fokhagymával egyben s éjnek éjszakáján neki vágtatott a semminek; fejében és zsebében semmivel.
Ettől a percztől fogva kezdték őt nevezni peregrinusnak.
Peregrinus Cicero nyelvén is annyit jelent, mint idegen vándor, a tanodák műnyelve azon szerencsétlen embereket szokta igy nevezni, kiket a viszontagság iskoláikból, állomásaikból elüldözött; itt kitették, ott elcsapták, amonnan maga szökött el, egy napig sem lakosai semmi városnak, csak úgy bolyongnak faluról-falura, papok és rectorok kelletlen vendégei, itt bolondnak tartják, amott elkergetik, a mi náluk nem tesz különbséget, ezért senkit sem szeretnek s senkit sem gyűlölnek jobban. De akárhogy marasztanák is, meg nem maradnak egy helyben; álló, ülő hivatal irtózat előttük, a biztos sors unalmas betegség; jobban tetszik nekik az országút, örökké menni, menni és nem venni le senki előtt a sipkát és nem köszönni meg semmit. Ki mit adott, adott, ha nem adott, azt is jól tette.
Conjugista diák voltam, mikor már hallottam hírét, hogy van egy ember, a kit ezzel a szóval üldöznek. Kis diákok hallottak róla beszélni öreg diákoktól s mesélték egymásnak leczke előtt a csodadolgot, miket Susról beszélt a hír; s mikor néha-néha megvillant a városban, a collegium udvarán, úgy bámulták, úgy kerülgették, mint a majmos tevét, mit a talián mutogat s járt a híre classisról classisra, mint valami nevezetes nagy embernek: itt a Sus, itt a Sus!
Egyszer az iskola folyosóján futottam végig, nem tudom már mi dolgom volt, mialatt a leczke tartott odabenn a teremben, midőn a folyosó szemközti ajtaján egy horrendus egyéniség toppan elém: úgy beléütköztem, szinte elhordtam a lábáról.
– Hohó fráter! dörgött rám nyers rekedt hangon a valaki s megfogta a galléromat, hová szaladsz hát?
Én megijedtem, hogy megesz. Rövid vastagnyakú férfi volt, széles vállai és háta, az is előre görbülve; nehéz, vastag feje, alacsony kidülledt homlokkal; az arcz legnagyobb részét ellepte valami tüskés szakálltarló, melyet sátoros ünnepeken borotválni szoktak s mely nem volt olyan vörös, mint a szeplőverte arczbőr; két mélyen ülő háborgó szemére most is emlékszem még. Volt rajta egy színehagyott zöld kabát, mely vastag izmain egészen megfeszült s könyökén és hónai alatt szét volt repedezve, lebernyeges köpenyege hátul le volt hasítva; azt bizonyosan valami falusi komondor téphette le.
– Megállj, öcsém! hová szaladsz? kiálta rám, folyvást tartva a galléromat. Elkéstél az iskolából, ugy-e? Korhely vagy. Majd kikapsz most.
Ez a sértés fájt. Nem hagyhattam felelet nélkül.
– Kérem: én első eminens vagyok.
– Első? hát azután mit tanulsz már? he?
– Conjugista vagyok.
– No hát ha conjugista vagy, tudod-e hányadik conjugatióra tartozik «apexabo».
– Igen is: az elsőre; apexo, apexavi, apexatum, apexare.
– Jól van, szamár. Apexabo azt teszi, hogy véres hurka.
Azzal szörnyű jó ízűt nevetett rajta, hogy így rá tudott szedni. A mammuthok nevetéséről van ilyen fogalmam.
– No, ne sírj no. Odabenn van a professorod?
– Igen is, mondám én nagyon megszégyenülve.
– No hát eredj be, hívd ki.
– Mit mondjak neki?
– Mondd, hogy itt van a peregrinus; beszélni akar vele.
– Hogy híják?
– Sehogy se hínak, csak mondd, hogy a peregrinus.
– Hová való peregrinus? kérdém én egész ártatlanul.
– Ne, bolond, ne! Hát hová való volna a peregrinus? Sehová való. Ma ide való, holnap amoda való. Csak ezt mondd neki; azután, ha akar, kijön, ha nem akar, ott benn marad.
Én bementem és elmondtam a tanáromnak az izenetet, hogy van idekünn egy ember, a ki peregrinus, senkinek sem hívják és sehová sem való.
Társaim már többet tudtak nálam; ők a mint meglátták az ajtón keresztül, elkezdtek vihánczolni, suttogni: a Sus, a Sus! Tanárom megintette őket: senkit sem szabad csúfolni. Azzal megfogta kezemet, – kedvencze voltam, – s kiment a jövevényhez.
Tudhatta előre, hogy kéregetésről van szó, s nagyon könnyű szerrel lerázhatta volna a nyakáról; csak azon kellett volna kezdenie: «mi kell, Sus bácsi?» az elfutott volna és egy fillérét nem kívánta volna többet.
Hanem az én tanárom a tréfa helyett komolyan lépett a peregrinus elé s keményen rászólt.
– Mit keres ön itt megint? Minek jött megint vissza?
A nagy trabalis ember e megszólításra meghunyászkodott szépen, mint valami megriasztott fenevad; még a sipkáját is levette.
– Rogo humillime, professor úr…
– Nem szereztem önt be félév előtt egy derék urasághoz? nem fogadta akkor, hogy rendes életet fog élni? s most megint itt van?
– Rogo humillime.
– Mi baja volt ott? Nem ruházták, nem táplálták tisztességesen? csakhogy ne csavarogjon a vallás gyalázatára.
Az ember megsunyta a fejét s mint egy nagy kamasz diák, kit tanára szid, kezdett mentegetőzni.
– Rogo humillime, igen jól bántak velem, volt ennem, innom elég, ruhám is tisztességes; hanem – hanem –
– Nos, mit hanem? álljon elő vele.
A peregrinus itt egyszerre visszatette magát előbbi bestialis daczos alakjába s felcsapva fejére sipkáját, dühösen mondá:
– Bolondnak tartottak s azt én észre vettem; – s azzal megint felöltém rongyos ruháimat s alá is út, fel is út, senkinek sem mondtam jó reggelt többet.
– Hát azután mit csinált?
– Három nap óta nem ettem.
– Hanem csak ivott?
– Igen is, ittam.
– Milyen rongyos. Nincs a városban több ilyen koldus, mint ön. Valóságos botrány.
A peregrinus hátra csavargatta a fejét, húzgálta a köpenyegét jobbról balról, mintha nem tudná egész bizonyossággal, hogy hol van ez elszakadva?
Ezzel aztán áttért korábbi ostoba humorába.
– Botrány biz ez. Scandalum. ’Sz épen azért jöttem nagyon tisztelt professor úrhoz, hogy ha adna egy pár garast…
– Nem én, egy fillért sem.
– No csak egy pár garast; no ne haragudjék, rogo humillime; hogy a köpenyegem meg a csizmám megfoldoztassam. Lássa: ki van ez is szakadva; valami átkozott szegbe beleléptem.
Valóban nagyon rongyos volt a csizmája is.
Tanárom megszánta. Olyan nyomorúságos képet tudott csinálni előtte.
– No megálljon; pénzt nem adok, mert azt tudom bizonyosan, hogy megiszsza; hanem adok egy pár jó csizmát, meg egy becsületes köpönyeget.
A peregrinus comicus zavarral vakargatá meg bozontos fejét.
– Rogo humillime; jó nekem ez a köpenyeg; inkább szeretnék egy pár garast, ha adna.
– Pénzt nem kap.
– De hát legalább ne híjon így per «ön»; nevezzen te-nek, mint hajdan a collegiumban, mikor inasa voltam, professor úr meg contrascriba; minden ember csúfolt, csak professor úr nem; – ha önnek hí, azt gondolom: haragszik rám.
– Hogyne haragudnám? Lépjen ön a szobámba.
Ott az én kegyetlen haragos professorom tetőtől talpig felöltözteté újra a meghunyászodott fenevadat; adott neki tisztességes meleg kabátot, mely az újja hegyéig eltakarta, egész csizmát és magos tetejű kalapot. Nem bámultam professorom szigorú arczát annyira soha, mint e perczben, midőn meg tudta állani, hogy rettenetes hahotára ne fakadjon, midőn Sust ilyen szépen felöltöztetve látja maga előtt, mint egy városi senatort. Ő nem nevetett.
– Már most ezt a rongyos gúnyát kösse ön össze s ajándékozza oda valami rongyszedőnek; meg ne lássam többet rajta.
Sus kezet akart csókolni, a tanár nem engedte.
– Takarodjék!…
– Rogo humillime…
– Mondtam már, hogy pénzt nem kap… elmehet.
Sus megindult kifelé a folyosón, mi mentünk a classis felé vissza; egyszer visszaordít, olyan hangon, mint egy megrettent víziló.
– Professor úr, instálom: ennek a kabátnak a zsebében egy huszas van!
És mutatta két ujja közt tartva az ezüst pénzt nagy rémülettel.
Az én szigorú tanárom kegyetlen haraggal förmedt reá vissza.
– Mondtam már, hogy takarodjék s ne szóljon többet hozzám!
Azzal betette maga után az iskolaajtót.
A peregrinus sietve ment odább; az ablakon keresztül láttuk, hogy még az udvaron levette a fejéről a magas tetejű kalapot s a kopott sipkát tette fel helyébe. Sehogy sem tetszett magának abban a tisztességes öltözetben.
Másnap megint abban a rongyos gúnyájában került elő; azt állította, hogy a másikat ellopták tőle, míg aludt. Hanem a tanodának tájára sem mert jönni. Félt a professoromtól, jobban, mint akármelyik leczkenemtudó gyerek.
Egyszer azonban egy fiatal tréfás præceptor az utczán találkozva vele, azt találta neki mondani:
– No Sus pajtás, férjhez ment-e már a nótárius leány?
Az ember e szóra oly ádáz dühbe jött, hogy neki rohant ököllel a megszólítónak, azt bekergette a tanoda épületéig; ott a diákok ijedten becsukták a vasajtót, de tíznek is dolgot adott, hogy ő egymaga be ne feszítse azt vállával.
Akkor felszakított egy követ a járdából, mely az udvaron végig volt rakva. Más embernek csákánynyal is dolgott adott volna azt kivenni, ő kiemelte a tíz körmével. Azzal a kővel kezdte el döngetni a tanoda vasajtaját, átkozódva, hogy mind az egész tintanyaló világot meg fogja odabenn ölni. A kőcsapások helyei maig is láthatók a vaslemezeken.
A gonosz lármára sokan összecsődültek, de senki sem merte a dühödt embert megtámadni; világos volt, hogy a kit azzal a kővel megüt, azt semmi diák sententia meg nem gyógyítja többé. Már szó volt róla, hogy a vármegye segítségét kell igénybe venni s nagy volt az aggodalom, hogy nem fogja-e Sus azt a nehány hajdút is megöldösni, ha ellene hozzák.
Ebben a perczben érkezett oda az én professorom. A mint azt meglátta a dühöngő, egyszerre eldugta a háta mögé a követ s ott leejtette a földre, mintha a kezében sem lett volna.
A tanár egy szót sem szólt neki, hanem egyenesen oda ment hozzá, megfogta a gallérját, egyet fordított rajta, végig vezette az udvaron egész a kapuig; az ember mindent engedett magával tenni ellenállás nélkül.
Ott elereszté a tanár és azt mondá neki azon a szigorú hangon, melyen bennünket kis fiukat szokott megfeddeni:
– E pillanattól fogva megtiltom önnek, hogy ebben a városban többé megjelenjen. Most rögtön elpusztuljon innen és vissza ne merjen többé térni soha.
Az ember elhallgatott, elsápadt e szóra; azután sírva fakadt és tovább ment, két öklével törölve szemeit.
Voltak kiváncsi emberek, a kik messziről kisérték s látták, hogy csakugyan eltávozik a városból; a hídon túl még egyszer megállt, mintha valami oknélküli reménye volna azt hinni, hogy még visszahívják, azután duzzogva, morogva ment odább…
… Soha sem mert többé abba a városba visszajönni.
Pedig de szép földet beutazott azóta.
Nincs Fényes Elek Statistica Geographiájában az a falu, melyről ő tapasztalás szerint ne tudná: milyen urak, milyen szegény emberek laknak benne? hogy híják benne a papot, meg a rectort?
Huszonnégy esztendeje múlt annak, hogy először láttam; másodszor az úton találkoztam vele; rút locspocs időben; én gyorskocsin utaztam (értsd, gyalogoltam a sárban és segítettem a kereket kiemelni a kátyúkból), ő pedig jött utánunk gyalog és lassacskán utolért. Már messziről lehetett bámulni csoda termetét: ugyanaz a köpenyeg volt most is rajta, a mit legelőször láttam a nyakában, csakhogy az akkori szakadás most már az egész hátán végig, fel a gallérjáig hasadt; olyan volt vele, a mint a szél hol az egyik, hol a másik szárnyát lebbentette meg, mint valami nagy bagolyfejű lepke, melyet az eső levert a földre, s lucskos két szárnyát húzza maga után, igyekezve.
Én rá ismertem, ő persze én rám nem.
A peregrinus most is olyan pufók volt; keveset változott. Feje nem szürkült, haja el nem hullott. Ha gyéren lengő hajszálaimra gondolok, szégyenlem magamat előtte.
Beszédbe elegyedtünk, kérdezém tőle, hogy most is peregrinál-e még?
Ez ellen tiltakozott; most már nem olyan hiába való ember, mint az előtt volt, solid mestersége van, a miből él, nem terhe az emberiségnek többé, kézimunkával és kereskedéssel keresi tisztességes táplálékát: – irótollakat metsz, azokat hordja faluról-falura.
Ez bizony elég hasznos munkálkodás. Magam is vettem tőle egy csomag tollat, a mire az úton különös szükségem volt.
Kérdezém, hogy mikor látta hajdani professor uramat?
Ez a kérdés kellemetlenül látszott rá hatni. Azt felelte, hogy a mióta a tanár úr megtiltotta neki abba a városba visszatérni, nem merte ott magát mutatni többé; «de – hozzá tevé ravaszul – most meg fogom őt tréfálni. Más városba tették át professornak s onnan nem tiltott ki, majd hogy fog szidni, ha meglepem.»
Azzal előkeresett gúnyájából egy csomag szépen megmetszett hollótollat, s gyönyörködve mondá: «ezt neki gyűjtöttem össze, tudom, hogy nagyon szeret hollótollal irni. – De hogy le fog az engem majd hordani, ha meglát!»
– Ön úgy tesz, mintha örülne annak a szidásnak előre, a mit kapni fog tőle.
A peregrinus elkomorodott e szóra.
– Lássa ön; ez az egyetlen ember a világon, a ki úgy szólt hozzám mindig, mint emberhez; igaz, hogy szid, fedd, dorgál: – de nem csúfol, mint más.
E nehány szóban volt elmondva a szegény Susnak egész élet-fátuma.
Azzal elhagyott; bocsánatot kért, hogy nem kisérheti a gyorskocsi járását, de neki előre kell sietni, mert még nagy út vár reá.
Nagyobb is várt reá, mint gondolta; az úton kegyetlen hózivatar lepte meg, s oda fagyott.
Tehát mégsem láthatá meg újra kegyetlen szigorú professorát, a kitől olyan jól esett volna neki még egyszer szidást hallani.
Elébb meglátta azt a boldog világot, a hol a bölcsek tudománya s a bolondok bolondsága egyforma füst és pára.