IV.
Komnén Alexius leánya Anna, a ragyogó tollú historiairónő, azon nap éjszakáján, melyen császári atyja seregei Durazzo mezején tábort ütöttek, négy követet küldött Guiscard táborába. Kettő titokban jött, kettő nyilvánosan.
A két követ, ki ünnepélyes szertartással jött a táborba, a fejedelemnek hozott alkudozási ajánlatokat, olyanokat, minőket görögök szoktak szemközt álló ellenfeleiknek tenni; nem felelős személyek szives igéretei az egyezségre oly főszemély nevében, a ki azokat meg fogja tagadni; homályos, jobbra-balra magyarázható föltételek, miknek értelme más a győztesre, más a legyőzöttre nézve, furfangos kérdések, miknek nincsen egyéb czéljuk, mint fogyasztani az időt s az ellenfél szívét oktalan reményekkel elpuhítani.
A két követ a császári hölgy kegyeinek nagyobb bizonyságaul egy nagybecsű ajándékot hozott úrnőjétől: Komnéna Anna kedvencz énekes leányát, egy fiatal tizennégy éves gyermeket, ki a byzanczi udvarnál növekedett, mindenkitől bámulva és csodálva.
E leányka neve volt Violanta.
A fiatal rabnő arcza, termete oly elragadó szép, éneke oly bűbájos, hogy a byzanczi udvar hizelgő nyelve «muzá»-nak nevezte őt el s híre nagyobb volt, mint a mai kor énekesnőié, a mivel nagyon sok van mondva.
Anna Guiscardnak ajándékozá a drága kincset, melynél becsesebb drága köve a byzanczi udvarnak bizonyára nem volt.
Ismerte-e Guiscard a klassikus kor költőjének mondását a görögök veszélyes ajándékairól? vagy csak ösztöne súgta meg neki, hogy határozott válasz helyett azt izenje a császári hölgynek, hogy majd a holnapi reggel meghozza válaszát az alkudozásra?
A másik két követ közül pedig az egyik Guiscard nejét, Gaitát, sietett alattomban figyelmeztetni, hogy férje, Robert, ez éj magányos óráit egy fiatal rabnő társaságában fogja tölteni, míg a második az ál-Michael császárral tudatá, hogy elveszett leánya itt van, itt Guiscard táborában, az ő sátorában, az ő karjai közt.
Violanta az ál-Michael leánya volt.
V.
Guiscard maga elé ülteté a leánykát s hallgatá annak énekét s bámulá ártatlan arczát.
Mind a hang, mind az arcz olyan volt, mint az angyaloké az égben.
Az a tiszta mennyei hang, mely az ezüst harangnál csengőbb rezgéssel tört az ég felé, áthatá a kemény harczos szivét; lelke megszelidült, felmagasztosult e bánatos danáktól, s a mint ott ült a leányka a vezér pánczélfedte térdén, ezüstös lyráját pengetve gyöngéd ujjaival, selyemszőke hajfürtei ártatlan arczát beárnyékolták, tiszta kék szemei gyanutlanul s félelem nélkül tekintének néha a férfira; Robert úgy szánta ezt a gyermeket magában.
Hiszen olyan ártatlan volt még, hogy félni sem tudott tőle s arcza el nem pirult, midőn a bajnok ércz karja karcsú derekát átölelte.
Künn a sátor két oldalánál, a deszkák hasadékain át két sötét alak leste minden mozdulatát Robertnek; egyik Gaita volt, a szerelemféltő asszony, másik az ál-Michael, a boszúálló apa.
Guiscard szeliden simogatá végig Violanta selyemfürtös fejecskéjét; elénekelteté újra meg újra maga előtt azokat a bűvös-bájos dallamokat, miket az angyalok zsolozsmái közül lestek el ihlett álomjárók, s nem sejté, hogy e pillanatban úgy ül két megásott sír között, hogy csak egy szédülés kell rá, hogy vagy egyikbe, vagy másikba belebukjék.
De Guiscard nem szédült el. Ott ringatá térdein az éneklő szép leánykát, simogatá lágy fürteit, megcsókolá szeliden, óvatosan rosszban tudatlan fejécskéjét, s valami oly mondhatlan édes, magasztos gyönyört érzett abban, hogy e virágot így nézheti és nem vágyik azt leszakítani; nem volt ez érzésben semmi földi eszme.
Végre elálmosodott a gyermek; dalai elfogytak, gyönge keze kifáradt a lanton, Guiscard megcsókolá alabástromhomlokát s azt mondá neki:
– Menj anyádhoz. Gyermek vagy még. Menj játszani.
És elküldé Violantát neje sátorába.
Guiscard Robert e szóval két kard élét fordította el szivétől, két olyan kardét, mely az utolsó csapásig ő érte fog küzdeni most az életre-halálra menő harczban.
VI.
Hajnal előtt, még az éj szárnyai alatt, jött támadásra Alexius serege Guiscard ellen, kinek seregénél a jobb szárnyat a lombardokkal vezette Bohemund, a bal szárnyat a hős amazon Gaita, a középen álló norman lovasságot Michael az ál-császár.
Tehát Michael és Gaita!
Ah valóban, Violantának egyetlen egy könye nagyobb teher lett volna ez órában Guiscard Robert fején, mint Alexius császárnak egész hadserege! De e köny nem hullott ki és Guiscardnak oly két hőse volt ott, a ki elszánta magát kihulló vérével bizonyítani be e napon, hogy leghűbb híve volt a fejedelemnek.
Csak e szóért: «gyermek vagy még, menj játszani!»
Az első roham veszedelmesen rontá meg Guiscard hadrendjét; a gyáva lombard had elriadt a kemény varæger csapat kettős fejszéitől, mik elől nem védett sem paizs, sem sisak, s azok futva rohantak a tengerpart felé, hol a velenczei gályák balistái kilőtt gerendáikkal fogyaszták a hadat, míg Gaita a török íjászok ellen intézett rohamban egy nyíllövést kapott, hogy ezüst pánczélján végig csorgott a vér.
A hős delnő nem rettent vissza kiomló vére látásától! Férjének inte lobogós kopjájával:
– Robert! itt van a percz, melyben megértünk a diadalra vagy a dicső halálra! – s azzal kopjáját előre szegezve, a török lovasság tömegébe rohant elszánt kisérőivel; ott lehetett látni sokáig villogó pallosát, fehér sisaktollának röpkedését, a porfelleg el-eltakarta őt Guiscard szemei elől.
Guiscard szemeinek nem volt ez órában könye. Nyolczszáz norman lovas állt mellette, kik a harczi zajban még meg nem mozdultak; azoknak közepén koronás fővel, lobogós kopjával az ál-Michael, Violanta atyja.
Most, miként szokás a válságos perczekben, elveté Robert paizsát kezéből, baljába fogta a dárdát, jobbjába a pallost s azzal megfuvatá a rohanót a görög tábor közepe ellen.
Egy percz alatt el volt döntve az ütközet; az a nyolczszáz norman lovas legázolta a varægerek veterán hadát, szétszórta a görög császár ezüstös kiséretét; senki sem birt velük szemben megállani.
Guiscard legelől járt az öldöklők között; tűzsarkantyú volt lelkében az a gondolat, hogy a görögök császárját személyesen találja meg a harczban.
A mint e zajban széttekinte, bámulva látta, hogy ama fejedelemnek öltöztetett alak, az a Michaelnek nevezett álczár, aranynak hazudott koronájával sisakja fölött, még rajta is túl tesz; valóban úgy harczol, mintha igazán Michael volna, ki országát visszafoglalni jön.
Ime az álczár szerencsésebb volt Guiscardnál, mert ő rátalált a csata hevében az igazi császárra. Alexius összecsapott vele. És az ál-Michael kopjája kiüté a sisakot a császár fejéből, véres nyomot hagyva halavány homlokán. A császár megfordul és sebesülten fut; kisérő hívei testükkel védik a menekvőt, míg az álczár végre tépett bibor palástjában tört koronájával, sebektől ellepve hanyatlik lováról alá.
Robert ádáz erőszakkal tört magának útat hozzá. Mire odaért, a férfi haldoklott.
Oda emelteté magát Guiscardhoz, s töredezett szóval rebegé néki utolsó fohásza erején:
– Robert, én voltam Violanta atyja, – légy ezután te az, – «gyermek még, hadd játszék…»
És azzal megszünt beszélni örökre.
A görög had futott már mindenütt, szétszórva, eltiporva, de a diadalkiáltás közepett hallani kellett Guiscardnak a kürtök gyászrivallását, mik hirdeték, hogy hős neje, Gaita, a diadalmas ütközetben elesett.
Guiscard nem találta őt életben többé, mire odaért, a bátor asszony kilehelte férjéhez halálig hű lelkét, hanem haldoklása alatt kiomló vérébe mártott ujjával e nevet irta fel fehér palástjára: «Violanta».
Ekkor tudta meg Guiscard Robert, micsoda ajándékot kapott ő Komnéna Annától, s mit nyert azzal, hogy ezt mondá neki: «gyermek vagy még, menj játszani».
Igaz, hogy sokat vesztett is érte.
Néhány nap mulva Durazzo el volt foglalva.
19.
KÉT JÓ BARÁT.
(Egy idős kisasszony meséje.)
Azt mondják, hogy elég szép voltam fiatal koromban. Meglehet, nem igen emlékezem már rá. Meg van ugyan arczképem, huszonhat év előtti időkből, biz az nem igen hasonlíthat hozzám. Meglehet, hogy akkor is hizelkedett a festő.
Úgy van azzal az ember, hogy maga sem veszi észre, mikor öregszik meg? eleinte olyan jól illik az a rózsás gödröcske az arczon; hizelkedők szerelemgödröcskének nevezik azt; míg azután lassankint egy mély ránczczá idomul át, egy nagy kitölthetlen árokká, a mi a fiatalságot a vénségtől elválasztja. Az ember úgy örül az első szál őszhajnak, még akkor fiatal, gyermeteg; szerencse szálának nevezi azt, egyszer azután azt veszi észre, hogy több már a fehér, mint a fekete.
No de ne beszéljünk erről a szomorú tárgyról. Minek rövidítse az ember az életét, ha már egyszer megvan?
Elég az, hogy én vén leány maradtam.
Pedig azt mondják, hogy szép voltam és elég gazdag. Lett volna módomban férjhez menni annak idejében.
Nem is az én hibám, hogy azt nem tettem; furcsa szeszélye volt a sorsnak, a mit nem is tudok megbocsátani a sorsnak soha s boszúmat iparkodom más ártatlan embereken tölteni, a kik épen úgy kénytelenek az én szeszélyeimet tűrni, mint kénytelen vagyok én a sorsét.
Ezelőtt huszonhat esztendővel azon fiatal emberek között, kik csak egy biztató mosolygásomra vártak, hogy sziveiket lábaimhoz tegyék, volt két fiatal katonatiszt, egyik huszárkapitány, másik tengerész hadnagy.
Fiuméban laktunkkor ismertem meg őket; a huszár tősgyökeres magyar eredetű fiu volt, Bántelky, a tengerészt Razattinak hítták; ennek is magyar születésű volt az anyja, s így félvér nemzetbelim.
Akárhogy forgatom a dolgot, most is ott vagyok, a hol azelőtt huszonhat esztendővel: hogy nem tudom megmondani, melyik volt szebb a kettő közül? Bántelky szőke volt, karcsú, magas férfi; ha ő rá gondolok, azt kell mondanom, hogy nem lehet szebbet képzelni annál a szép selyemszőke hajnál, azoknál a kék szemeknél; arcza piros volt, mint a rózsa és az olyan víg volt mindig.
Ha pedig Razatti jut eszembe, azzal a halvány barna arczczal, mely mindig oly komoly volt, ha sötét fekete szemére emlékezem, mikben annyi szenvedély lángolt s látom magam előtt fekete fürtökkel beárnyazott fejét, ismét ő tőle vagyok megbűvölve; pedig hiszen most már fölösleges dolog az rám nézve.
Ez a két férfi a szó legszentebb értelmében jó barátja volt egymásnak; hiszen, sóhajtva mondom, hogy bár ne lettek volna azok! Azt tudta már minden ember, hogy Razattiról nem lehet rosszat beszélni, a hol Bántelky jelen van, mert ő megverekszik érte; – s erszény dolgában épen oly ellenőrzetlen kölcsönös gazdálkodást követtek el, mint két bizalmas házastárs.
Az egész világ a legőszintébb barátság őskori mintaképeinek tartá őket.
Ők együtt örültek, együtt szomorkodtak, együtt csináltak terveket a jövő felől, s nem tartottak titkot egymás előtt.
De egy titkuk mégis volt, a mit egymásnak nem fedeztek föl elég jókor: mind a kettő szerelmes volt belém az őrülésig.
És azt ők olyan jól el tudták rejteni egymás előtt, hogy a másik soha sem gyaníthatott semmit; mindegyik azt hitte a másik felől, hogy az csak az ő kedveért jár hozzám s csak iránta való kedvességből mulattat.
Előttem pedig mindkettő nyilatkozott már. És én nem tudtam magamat mire határozni. Akárhogy mérlegeltem, latra vetve mindkettő szépségét, jellemét, irántami szerelmének erejét és mindazt, a mit a férfiban becsülünk, egyik sem birta a másikat egy hajszálnyival is felülmulni. Akár szivemet, akár eszemet kértem fel tanácsadásra, egyik sem tudott vele szolgálni. Ha Razattit nem láttam volna soha, Bántelkyt tartottam volna a férfi ideál-képének s Razattiba szivem szerint szerelmes tudtam volna lenni, ha mellette Bántelky nincs.
Pedig valamire mégis el kelle határozni magamat, a mire én nem voltam képes.
Ekkor az a szerencsétlen gondolatom támadt, hogy őket magukat hívjam fel a kérdés eldöntésére.
Mindegyikkel közlöttem titkomat. Tudattam velük, hogy egyiránt becsülöm őket, hogy nemes sziveik vonzalmát irántam hálával fogadom s hogy képtelen vagyok bármelyiknek kettőjök közül fájdalmat okozni az által, hogy visszautasítsam azt az ajánlatot, mely engem egyformán megtisztel és elragad, hanem kérem őket, hogy könnyítsék meg nekem a választás áldozatát; a melyik közülök könnyebb szívvel tud lemondani, az hagyjon el rögtön; az ittmaradót én híven és igazán fogom szeretni; de ne bízzák a választást reám.
E fölfedezés után jól tudom, hogy mind a két jó barát egész éjjel együtt tanakodott egymással. Mindegyik fölül akarta mulni a másikat nagylelkűségben, mert ők valódi nemes lelkek voltak. Egymás előtt mindkettő úgy tetteté, mintha igen könnyen mondana le. Bántelky korábbi viszonyt akart elhitetni barátjával s Razatti életpályájáról beszélt, melyhez alkalmatlan nyüg a feleség. Úgy tudom, hogy mikor elváltak hajnalban, – nem végeztek semmit.
Másnap nekem két levelet hozott a posta.
Az egyiket Bántelky irta:
Ő lemond kezemről; nem akar barátja boldogságának útjában állni, kit magánál érdemesebbnek tart arra, hogy kezemet elnyerje. Ő még korán reggel utazni fog Bécsbe s onnan a szentpétervári követséghez menend, hol sok ideig fog maradni, kér, hogy tartsam meg őt emlékezetemben s nevét ne vessem ki szívemből, ha nem birhatja is azt többé.
Derék, nemeslelkű ifju. Mennyi könyem hullott e levélre! Tehát ő hozza barátjának ez áldozatot.
Most Razatti levelét bontám fel, mert a másik ő tőle jött.
Tengerészi nyugalommal volt irva. Azt mondta benne, hogy átlátja, mily balgaság volt tőle, engem egy nyugalmas életkörből oly viszontagságosba akarni átvinni, mint az övé s ajánlja, hogy szeressem egész lelkemből barátját, ki arra sokkal méltóbb, mint ő és nehezebben is esnék néki a lemondás, mint egy tengerésznek, ki lelkét küzdelmekben edzette, s ki e perczben indul valami hajóval Indiákra, s engem csak ősz fejjel fog újra látni, ha addig él.
Én természetesen elájultam és ideglázt kaptam rögtön.
Az ő nemes lemondásuknak én magam lettem az áldozatja; mind a kettő elsietett, hogy barátjának útjában ne legyen s én húsz esztendeig soha még hírt sem hallottam felőlük többet!
Húsz esztendeig vártam napról-napra, hogy vagy egyik vagy másik talán meg fogja tudni tévedését s sietni fog vissza hozzám; hasztalan, nap nap után mult, tavasz után ősz jött és én azt vettem észre, hogy kezdenek a világos színek nem illeni arczomhoz többé.
Húsz év mulva különös véletlenből találkozott össze Pozsonyban az én két régi vőlegényem. Ott tudták meg először, hogy kölcsönös lemondásuknak egyikük sem vette hasznát. Bántelky már ekkor kopasz volt, Razatti pedig ősz.
– A patvarba! mondták egymásnak, ezt ugyan elszeleskedtük bajtárs! No, de se baj, még jókor van, kezdjük újra. Keressük fel elhagyott Ariadnénkat együtt, most talán jobban tud majd közülünk választani. Ki tudja, még tán most is vár ránk?
Ezt meg is irták nekem levélben. Most már ketten irtak egy levelet, hogy el ne téveszszék a dolgot. Én nagyot nevettem rajta. Hja bizony, az ötödik X-et látom magam előtt s ilyenkor az ember nagyot nevet, ha azt mondják, hogy menjen férjhez.
A két jó barát el is indult hozzám; nem messze lakom Pozsonytól; Bántelky maga hajtotta lovait, Razatti mellette ült; a mint a vámhoz közel értek, a két első ló elvadult, elkapták a szekeret, hegynek lefelé s a mint egy fordulónál Bántelky félre akarta húzni őket, úgy csapódott a vágtató szekér egy kőoszlopba, hogy a két férfi, a mint egymás mellett ült, egyszerre egy pillanatban halva maradt.
És így még sem beszélhettem velük többet.
Ez igen különös és nevetséges eset annak, a ki hallja; de annak, a ki elbeszéli, egy kicsit mégis szomorú.
20.
REPARÁLT LELKEK.
Van bizony nyomorúság az óvilágban is elég. Ha valaki siralmas jeleneteket akar rajzolni, ugyan nem szükség neki magát Amerikáig fárasztani, hogy ott a szerecsen rabszolgák szenvedéseiről irjon, mert ha csak szomorú történetekre van szüksége, azt sokkal közelebb is kaphat.
A múlt század vége felé, szegény szomszédjainknál Moldvában annyira jutott a világ, hogy senki sem tartotta többé sem fejét, sem vagyonát magáénak; a ki lefeküdt este, nem számított rá, hogy reggel fölébred; a kinek mije elveszett, nem is fárasztotta magát a kereséssel; ha kirabolták, megverték, felgyújtották, még csak nem is panaszkodott érte.
Ma a török jött, az rabolt, holnap a kozák tekintett be, megnézni, hogy mi maradt még? holnapután a tatár égette le az egész falut, s egy hét múlva jelentették, hogy megint új hospodár jött, a régit elkergették; ez is drága pénzen vette a herczegséget, s hogy azt fizethesse, új adót vetett a pusztán maradt földre. A kinek pedig még az sem volt elég, azt egyszer-másszor fényes nappal meglátogatták az erdei betyárok, s olyan nyájasan kérdezgették tőle, hol a pénze? hogy még tüzet is raktak a talpára.
A ki aztán nem állhatta tovább a rossz mulatságot, ott hagyta a házát, földjét, fogott egy fejszét, s kiment az erdőre maga is; nem fát vágni, – hanem zsiványnak.
Utoljára annyi volt már a rabló, hogy egyik a másiktól nem élhetett, s az egyes harámbandák valóságos statusokat képeztek a statusban, a mik majd ide, majd amoda tették át székhelyeiket, a szerint, a mint jövedelmezőbb foglalkozás kinálkozott itt, vagy amott.
Nem a pénzvágy, nem a rossz hajlamok hajtották az embereket a rablásra, hanem a nyomorúság; a pásztor, kinek nyáját elhajtották, a jobbágy, kinek házát leégették, a köznemes, kinek földei parlagon maradtak, a pandur, ki zsold helyett ütleget kapott, és mindenféle üldözött ember, kinek török, tatár és muszka családját leölte, gyermekeit elhurczolta, menedéket talált az erdőben, s miután mindent elvesztett, gondolta, hogy most már máson a sor a vesztésre.
Végre a tilsiti béke megszüntette a háborút, s a moldvai fejedelmi székre következett egy igazságos uralkodó, a ki elég szívet és észt hozott magával, hogy a mit elődei és a náluknál nagyobb urak, meg a legnagyobb úr, a sors, elrontottak, ledöntöttek, azt ő lassankint felépítgesse.
Hajh mi nehéz munka volt az!
A ki az oláh népköltészetet nézegette, feltünhetett neki, hogy alig van népfaj, melynek danái közt annyi hősköltemény volna, mint az oláhokéban.
S kikről énekelnek ezek a hősköltemények? A fejedelmekről? A lovagokról? A csaták vitézeiről? Oh nem! A zsivány-vezérekről. Ezek a népdalok hősei, a csodamívelő óriások, kik a kegyetlen pogányon, a nemzet ellenségein véres boszút állanak, kik lovagolnak utolérhetlen paripán, hajigálnak czélt nem tévesztő baltával, lánczaikat eltépik, mint a pozdorját, s úgy öldökölnek, hogy csak úgy csorog mind a tíz ujjukról a vér.
A guszlicza hangja hozzá szokott már, hogy a szabadság regényességét csak ő bennük tudja zengni, s az bizonyára nem a guszlicza hibája.
Az új fejedelem véget vetett e vad regényességnek.
Mindenkit haza parancsolt falujába s a békés munkásokat biztosítá felőle, hogy szorgalmaik gyümölcsét senki sem fogja tőlük elrabolhatni. A basák nem kivánnak többé ajándékot, ellenséges hadak nem vetnek sarczot; adóját senki sem fizeti egy esztendőben kétszer, s a rablóknak ki kell pusztulniok!
Meglehet, hogy a szóhagyomány nagyít, mely azt állítja, hogy a fejedelem egy év alatt két ezer rablót akasztatott fel Moldvában.
Pandúrjai erdőről-erdőre üldözték a haramia bandákat, s a hol elfogták őket, nem is sokat törvénykeztek velük, csak oda aggatták őket az útfélre. A kinek esze volt, okulhatott rajtok, és abbahagyhatta a veszélyes mesterséget; a kinek pedig nem volt, az válogathatott a fákban, a melyikre inkább kivánkozott.
Ilyenformán rövid idő alatt szörnyen megtisztult az ország. Ha egy-egy hirhedett vezért elfogtak, társai iparkodtak eltünni szem elől, s már-már lehetett egyik várostól a másikig utazni fegyveres kiséret nélkül; azonban egy harámbanda mégis megmaradt a plojesti hegyek között, a legmerészebb, a leggonoszabb csapat, mely nem volt több hatvan embernél, de azok mind válogatott, furfangos, elszánt kalandorok, vezérük maga óriási erejű férfi, a csodáig bátor, a környék rémsége, kit senki elárulni nem mert, elfogni nem próbált, mert ez burokban született, a fegyver nem fogja, s láthatlanná tudja tenni magát. A köznép előtt nincs is más neve, mint «az erős Páva».
A guszliczás minden falu végén tudott valamit énekelni erős Páva hősi tetteiről, mokány tátos lováról, hogyan cserélte azt el egyszer a török béggel; az fizetett neki rá száz aranyat, mikor aztán jó messze voltak, egy füttyentésére a ló visszairamodott hozzá, a béget is elhozta a hátán; – milyen buzogánya van; ha ellensége veszi is kezébe, mikor ő azt mondja neki: «rajta, bunkó, üssed!» megint csak azt üti. Tündérköpenyegét mikor nyakába keríti, senki sem látja meg, látatlanul jár-kel akár merre, s elmegy a föld alatt egyik városból a másikba, ott is tudja a járást, s valahányszor a pandúrok rárontanak, beveszi magát barlangjába, s csak úgy eregeti vissza a patak vizében azoknak a fejeit, a kik utána mertek menni.
Az a szomorú volt a népballadákban, hogy több volt bennük az igaz, mint a költemény, mert a merész kalandort valóban nem tudták a hatóságok semmi rendelkezésük alatt álló erővel kezükre keríteni. Ha kevesen mentek ellene, azokat elverte, ha sokan mentek rá, azok elől eltünt; a köznép nem árulta el, még tán egyetértett vele, s mikor azt hitték, hogy már körül van fogva, egyszer csak azt vették észre, hogy egész más tájon kalandoz és gyújtogat ismét.
Ez időben egy fiatal czigány leány ment fel Jászvásárba, kihallgatást kérve a hospodártól. A fejedelem maga elé ereszté. Szép fekete szemű czigány leány volt, a legbarnább fajtából, a kinek karcsú termetét, piros ajkait s fehér fogsorait valaha csak emberi szem megbámulta.
– Mit adsz nekem, fejedelem, szólt a czigány leány a hospodárhoz, ha én te neked elhozom ide eléd erős Pávát és egész csapatját, fegyvertelenül?
A fejedelem csodálkozva nézett rá: «megtudnád te azt tenni, czigány leány?»
– A milyen igaz, hogy az én nevem Czittra.
– Akkor magad szabd árát szolgálatodnak.
– Hát én nem kérek tőled egyebet, mint csak azt, hogy ha én megszabadítom Pávától az országot, ne ölesd meg sem őt, sem csapatját, hanem mutass nekik egy puszta falut, elég van most az országban; hadd telepedjenek ott meg, hadd legyen belőlük becsületes ember; ne vesse szemükre soha senki, hogy mik voltak az előtt.
A fejedelemnek tetszett az, a mit a czigány leány mondott; mindjárt pecsétes levelet iratott számára, melyben kegyelmet és örök feledékenységet igért az erős Pávának, ha magát rablóbandájával együtt megadja, s utalta őket egy leégett falura, Plojesti mellett, azt felépíthetik maguknak s kezdhetnek új életet, senki sem fogja őket soha háborgatni.
A czigány leány megcsókolta érte a fejedelem saruit, s átvette a kegyelemlevelet, s ő maga elindult Pávát fölkeresni az erdőkben.
A guszliczások azt danolják, hogy a leány bűbájos volt; kenettel, itallal, vajákos mesterséggel mind úgy elcsábítá a zsiványokat, hogy a vérengző emberek egy hét múlva megszelidülve, meghunyászkodva jöttek elő veszedelmes rejtekükből, fegyvereiket elszórva. Maga az erős Páva úgy hagyta magát vezettetni kézen fogva Czittra által, mint egy koldulni készülő vak ember.
A leégett falu határán várt rájuk a csodára előjött népség, mert a fejedelem kihirdetteté, hogy Pávának kegyelmet adott, és hogy e férfiak, kik most megtérnek az igaz életre, úgy tekintendők, mint a kik ma születtek, és minthogy legtöbben közülök nem is tudják, ha a zürzavaros világban meg voltak-e keresztelve, mai napon a főpap által meg is fognak kereszteltetni, új neveket kapnak, elhagyják a régi pogány életet s azontúl lesznek ők is jó polgárok.
A búcsújáró menet ünnepélyesen vonult be a puszta helységbe, elől éneklő gyermekek koszorúzott kereszttel, zöld ágakkal; utánuk jött a hatvan rabló mezitláb, fehér gyolcsruhában, fedetlen fővel, kezeikben fegyver helyett egy-egy szál festett viaszgyertya, mindenik mellett egy pópa, ki őt kegyes eszmékkel foglalá el; azután a ministránsok, a lámpásvivők, a szent zászlók hordozói és középett a főpap selyem mennyezet alatt; azután hatvan szép fiatal hajadon, köztük a szép czigány leány, fejeiken menyasszonyi koszorúkkal, és végre a mindennemű búcsújáró népség.
Ott, hol a leégett templom állt, sorba állíták a rablókat, s egy nagy kőmedencze előtt a főpap egyenkint megkeresztelé őket; jámbor neveket adott nekik, hogy azontúl tiszták legyenek és felejtsék el a régi embert.
Páva neve lett ezentúl Mihály.
Ott azután imádkoztak, énekeltek; a papok fölszentelék a templom helyét, letevék az alapkövet; – azután pedig előhívták a hatvan fiatal hajadont, s ünnepélyes szertartással megesketék őket a maszületett férfiakkal; Czittrának jutott a vezér: most már nem vezér többé, hanem kovácsmester; az kivánt ezentúl lenni, hogy azután is tűzzel és vassal legyen dolga.
Egy év múlva az volt a legvirágzóbb helység egész Moldvában; ha valaki józan, szorgalmas embereket akart látni, ott mind olyat talált.
És azontúl, azt beszéli a hagyomány ama bölcs fejedelem koráról, oly rend és béke volt egész Moldvában sok ideig, hogy ha valaki az útfélre letette az erszényét, tele megszámlált aranynyal, másnap visszamehetett érte, – egy darab sem hiányzott belőle.
21.
A LIBAPÁSZTOR.
(Egy öreg anyóka meséli unokáinak.)
Üljetek mellém leánykáim; te, Lisette, ide jobbról, emide kis Ninon.
Megint itt volt Margot asszony, a libapásztor, a részeges tehénpásztor felesége; láttátok, milyen haragos volt?
Sokszor kérdeztétek tőlem, miért haragszik mindig Margot asszony, akár jó, akár rossz idő van, akár esik, akár fagy? Miért káromolja mindig az Istent és az embereket? miért tud olyan rossz lenni, hogy mindenkivel összevész, s az urával rendesen minden este összeverekedik?
Megigértem ugy-e, hogy ha majd megnőttök, a mikor meg fogjátok érteni a tanuságot, akkor majd elmondom nektek az egész történetet; hát már most hallgassatok rám, nagyok vagytok már, megérthetitek.
Margot igen szép leány volt, olyan idős korában, mint te Lisettem; – no ne nevess rajta kis Ninon, – a legvénebb asszony is volt valaha tizenöt esztendős, s tizenöt éves korában minden leány szép, – te is az vagy; és mind szeleburdi, – te is; s mindennek megjön az esze, ha megvénül: – neked is.
A milyen fehér most Margot haja, olyan fekete volt akkor, s a milyen fekete most az arcza, olyan fehér piros volt az akkor; szép gyöngysor foga volt neki, úgy fénylett, mikor nevetett: kettőt kiütött belőle a tehénpásztor házasságuk első esztendejében. Szemei olyan kékek voltak akkor, mint a búzavirág; – azóta megártott nekik a sok sírás; picziny fehér lábacskáit elrontották a faczipők s termete féloldalra görbült, minthogy untalan a vödörrel van dolga, a mint a csordát itatja.
Akkor legszebb leány volt a faluban.
Fiatal katonák voltak itt sokáig állomáson, azok közt egy nyulánk sergeant, a kit Jánosnak neveztek. Most is emlékezem még rá: milyen komoly, szelid fiu volt; soha sem vett részt társai mulatságában, hanem olvasott, mikor üres ideje volt, vagy kinn a mezőn sétált, a helyett, hogy a korcsmában ült volna.
Margot libapásztor-leányka sokszor találkozott vele a kis pataknál, meg a liliomos tónál, a hol lúdjait őrizgette; őt pedig senki sem őrizte egyéb a vén gunárjánál. Árva volt, sem apja, sem anyja.
János könnyen elbolondíthatta volna a leányt, mert szép fiu volt; de ő azt nem tette, hanem csak azért járt ki hozzá a mezőre, hogy megtanítsa őt olvasni és irni, hogy majd mikor ő elmegy a háborúba, hát akkor tudjon neki levelet irni, s irja meg, hogy szereti-e még? és ha ő is küld neki vissza levelet, azt el tudja olvasni; mikor aztán majd János nagy úr lesz, hadnagy, őrnagy, tán ezredes, akkor majd eljövend érte, ezüstös hintóban, négy fekete lóval, s elveszi őt feleségül s nagyságos asszony lesz belőle.
Ezt beszélte a fiatal sergeant mindig a leánynak és olyan szépen, gyöngéden bánt vele, hogy akármely marquis sem bánik úgy eljegyzett úri mátkájával.
Egyszer kiütött a forradalom, s az egész ezrednek vonulni kellett máshová, János is búcsút vett a szép Margottól, sírtak mind a ketten; el is kisérte Margot a sergeantet a szomszéd faluig, s ott megfogadták egymásnak, hogy ha tíz esztendeig nem fogják is egymásnak hírét hallani, hűségük megmarad; akármilyen nagy úr lesz is Jánosból valaha, visszajön Margotért, s Margot sem hallgat semmiféle kérőre tíz egész esztendeig.
Azután nem is hallottak egymás felől semmi hírt sokáig.
Az a hadsereg, melyben János volt, átment Olaszországba, s akkor nem igen jó idő volt a levelezésre, akármilyen kedve volt is az embernek hozzá.
Margot ez alatt deli hajadon lett, elmúlt már húsz éves, s kezdett csüggedt fővel járni. Az a huszadik év olyan kinyilt virág: az embernek azt juttatja eszébe, hogy már most következik a hervadás.
Ekkor jött a Kancsal Miska és megkérte a leányt feleségül.
Margot elgondolta magában: ez most itt van, ehez most férjhez mehetek; igaz ugyan, hogy kancsal, és nagyon issza a pálinkát, de tisztességes keresete van, mert a tehénpásztorság nem olyan hivatal, a mi valaha kimegy a divatból; – az a másik ugyan szebb legény volt, gyöngédebben is tudott bánni a leánynyal, de hát ki tudja él-e még? nem lőhették-e azóta százszor is agyon? nem foghatták-e el? Igaz ugyan, hogy János azt igérte, majd egyszer négy lovas hintóval fog érte eljönni, de hátha mankóval talál jönni, mint nyomorék koldus? Aztán ki tudja, nem feledte-e el az is őt régen? más város, más szerető; – ki bíznék a katonák szerelmi hűségében? Jobb lesz mostan kezet adni, ha van kinek, mint a nagy várakozásban hajadon fővel maradni vén leánynak.
Úgy tett Margot, kibeszélte, kiokoskodta szívéből a szép sergeant emlékét, s kezet adott Kancsal Miskának; az el is vette, meg is verte az első nap mindjárt, hogy jókor megszokja.
No, hanem hát azért ha az embert minden nap megverik is, csak elmúlik az esztendő; így múlt el három esztendő; mindössze tehát nyolcz attól fogva, hogy János sergeant elhagyta a falut.
Akkor egy napon pompás ezüstös hintó hajtatott be a faluba, négy fekete paripával, aranypaszomántos kocsis a bakon; benn a hintóban egy egyenruhás katonatiszt, széles háromszínű szalag a vállán keresztül kötve.
A hintó a maire háza előtt állt meg, ott a tiszt kiszállt belőle és a biró után kérdezősködött.
A mairenek épen valami panaszos asszonynyal volt dolga, a kit az ura a múlt éjjel meg akart fojtani, mikor a tiszt belépett hozzá.
– Én Bernadotte János tábornok segédje vagyok, szólt a katona a mairehez, vezérem azért küldött, hogy tudjam meg, vajjon ama Margot leányzó, kit ő e faluban laktakor, mint sergeant eljegyzett, él-e még, hű-e hozzá, és kiván-e neje lenni.
A panaszos asszony erre a szóra összeroskadt egy álló helyében. Ő volt az a Margot.
A bolond Margot, a ki eldobta magától a gyöngyöt, hogy felvegye a kormot, a ki megveté a hű, ifju, deli szeretőt, s kezet adott egy iszákos, fertelmes embernek, ki csak azért vett nőt, hogy legyen, a ki megitassa helyette a csordát, s a kit megverhessen, mikor rossz kedve van.
A hű sergeant pedig akkor már tábornok volt!
Ő volt az, a ki a Rénuson átvitte a sereget az ellenség tüze mellett, ő nyerte meg a rivolii diadalt.
És mikor már olyan nagy úr és olyan híres ember lett, akkor elküldött régi jegyeséért, a libapásztorért a liliomos tó mellett, hogy nevét, dicsőségét, gazdagságát megoszsza vele. Az pedig már akkor a csordáshoz ment férjhez.
És azután mindig fentebb hangoztatta a hír a nyulánk sergeant nevét; friauli kormányzó lett, majd hadügyminiszter; később tábornagygyá emelkedett, az austerliczi nagy napon ő vezényelte a hadközepet; azután Ponte Corvoi herczeg lett belőle, harczolt princzekkel, fejedelmekkel; elfoglalt városokat, elfogott hadseregeket s parancsolt sok ideig egész Felső-Németországnak.
Margot asszony pedig őrizte a libákat és itatta estenkint a falu csordáját.
Még itt sem állt meg a sergeant, utoljára király lett belőle; Svédország megválasztá őt trónörökösnek, s a király halála után ő ült fel a trónra XIV. Károly név alatt, lett belőle bölcs és boldog király, szerencsés országnak áldott fejedelme.
Margot pedig őrzi most is a libákat, s viseli a részeg csordás ütlegeit kék foltokban a hátán.
Ezért olyan keserű mindig, ezért káromlás minden harmadik szava, ezért nem jó neki, akár nap süt, akár eső esik…
Ha elgondolja, hogy ő egy koronát dobott el magától, a mit most a fején viselhetne; – hogy ha hű lett volna, most egy királynak volna felesége!…
Leányok, szeleburdi leányok! tanuljátok meg, hogy a hűség mindig jutalmaz, a hűtelenség mindig megver.
22.
A HUSZTHI BETEGLÁTOGATÓK.
Tallóssy uram laboncz részen volt s Huszth várának vala kapitánya.
Huszth várát akkor erős fészeknek tarták s a kurucz vezér igen szerette volna, ha Rédey Ferencz uram azt valahogy szép szerével bevette volna.
Ostrommal azonban ez igen sokáig ment volna, mivelhogy ostromágyúi Rédeynek nem is igen valának, ellenben Tallóssy olyasfélével nagyon is jól el vala látva. Azután meg hadserege sem igen mérkőzhetett volna a laboncz kapitányéval, mivelhogy ő csupa lovassággal rendelkezett, emez pedig elegendő muskétást tudott kiállítani a falakra.
Pénzzel megint nem remélheté megvesztegetni a labonczvezért, mert az nagyon is gazdag ember volt, ő neki pedig annál szűkebben csorgott az olajos korsója.
Már pedig a várat akármi módon, de el kelle tőle venni.
Egyszer híre futamodik a környékben, hogy Tallóssy uram nagy beteg, valami szörnyű ragadós nyavalya ütött ki rajta; senki sem mer az ágyához közelíteni.
– No, ha senki sem mer, hát majd merek én, monda Rédey s befogatva négylovas kocsijába, egyedül egy hajdú kiséretében áthajtatott Huszth várába.
Természetesen beeresztették. Ki tartott volna tőle, mikor egyedül jő? Kérdezősködék a beteg felől, fölvezették hozzá, bement, ott találta az ágyon fekve, odament hozzá, leült az ágya mellé, mondá neki, hogy hallotta nagy beteg voltát s nem állhatta meg, hogy félretéve minden pártvillongást, atyafiságos érzelemből el ne jőjjön hozzá beteglátogatóba.
A beteg ember azt rebegte rá, hogy az Isten áldja meg érte, bizony nagy jót cselekedett vele.
Rédey uram kikérdezé, hogyan van, mi baja van? A beteg elpanaszlá sorba.
– Ki gyógyítja?
– Bizony senki sincs itt közelben. Izentem a szathmári felcsernek, de az azt izente vissza, hogy épen most kezdődik a bölényvadászat, várjak egy kicsit a nyavalyámmal.
– No majd elhozatom én kegyelmednek a magam doktorát Kállóból. Engedje meg, hogy egy pár sort irjak a fiamnak érte.
– Az úr Isten is megáldja érte kegyelmedet.
Rédey uram tehát ir a fiának, hogy jőjjön szaporán utána Huszthra, hozza magával a doktort is. De két kocsival jőjjenek.
Másnap ott volt Rédey fia és az orvos.
Az orvos mélytudományú férfi volt, megvizsgálta a beteget, kitanulta kórállapotját, rendelt neki orvosságot, hanem hogy még akkor nem volt ám minden városban gyógyszertár, el kellett a szerekért futtatni Debreczenbe; onnan hozta azokat el Rédey uramnak egy ismerőse, a ki ismét kocsissal, hajdúval érkezett meg.
Tallóssy uram betegsége azért csak ment a maga útján. Tudjuk azt, hogy a beteg ember nyughatatlan s ilyenkor akármi szert tanácsolnak neki, azokat mind meg akarja magán próbálgatni. Rédey uram pedig kifogyhatatlan volt a jó tanácsadásban. Mintha valami kuruzsló asszonynál lett volna két esztendeig inaskodásban, úgy tudott ajánlani mindenféle tetemtoldót, ínnyujtót, angyalrugta, ördögharapta gyökereket, kenőcsöket, liktáriumokat, hólyaghuzókat, az pedig, valahány, annyifelé lakó sógornál, komájánál, keresztfiánál volt expresse kapható, azokat az illetők mind maguk siettek elhozni és személyesen gratulálni hozzájuk a beteg úrnak.
A beteg úr pedig kezdte már magában számolgatni, hogy Rédey uram egy, a fia kettő, az orvos három, öcscse, bátyja, sógora, komája, keresztfia nyolcz; annak mindegyiknek kocsisa, hajduja, az huszonnégy; ide s tova a beteglátogatók többen lesznek, mint maga a várőrség.
Szeretett volna már nem feküdni az ágyban. Úgy tetszett neki, hogy nincs is már egyéb baja, minthogy elrontotta a gyomrát. De szíves ápolói meg nem engedték, hogy fölkeljen. Megrontaná magát, a visszaesés veszedelmes; csak hozasson még több italt a diák konyhából.
Egyszer már aztán csak kifúrta Tallóssy uramnak az az oldalát.
– Hallják kegyelmetek, én úgy veszem észre, hogy kegyelmetek már nagyon sokan lesznek itt a várban.
Rédey elmosolyodott.
– Én pedig azt hiszem, hogy már sokan is vagyunk. Nem megyünk mi innen el többet, uram.
Tallóssy még tréfának akarta venni a dolgot.
– Csak nem remélik mégis kegyelmetek, annyiad magukkal legyőzhetni az én várőrségemet.
– De igenis, hogy reméljük, mert valahányszor egyféle orvosságért elküldtünk egyet a kegyelmed csatlósai közől, azt mindig ott fogták az illető helyen s magunkfélét küldtek vissza helyette. Az igazi labonczok közől csakugy csilleng-billeng egynehány a mieink között.
Tallóssy uram látta, hogy szépen rá van szedve. Ijedtében úgy meggyógyult egyszerre, hogy felugrott az ágyból s felrántotta csizmáit segítség nélkül, pedig azelőtt azt képzelte, hogy csont van a hasában.
Valójában Huszth várát beteglátogatás örve alatt szépen elfoglalták tőle.
– Most hát legalább annyit tegyenek meg kegyelmetek, hogy küldjenek be innen Szathmárba.
Azt meg is tették vele, még pedig tulajdon négylovas hintaján.
Ott aztán azzal csúfolta minden ember, hogy kikurálták Huszth várából.
23.
NE LÉGY OTHELLÓ!
Tudod barátom: az ember nem hisz az asszonyfélének; tudod barátom, az ember annyi mindenféle tapasztalást tesz nőtlen legénykorában, hogy aztán, mikor megházasodik, a háta borsózik bele, ha arra talál gondolni, hogy hátha most azt mind nekem fizetik vissza, a mit én adtam kölcsön másnak! Erre pedig mindig és mindenütt gondol az ember. Ezt ki nem tudja verni a fejéből: vajjon a míg én a törvényszéken a felperesemet védelmezem, azalatt odahaza az alperesemet nem convincálja-e valami átkozott zugügyvéd? Ha eltalálok maradni hazulról, nem marasztalnak-e el in contumaciam? Oh mert csak azt lehetne még elérni valami áldott paragraphussal, hogy senkise udvarolhatna a férj nevében, ügyvédi meghatalmazás nélkül, a hogy nem lehet e nélkül senkit képviselni a törvényszék előtt. Egy rongyos extravillaneus telket sem lehet átiratni a más nevére, láttamozott felhatalmazó levél nélkül; hanem az embernek a legféltettebb fekvő birtokát nem védelmezi a törvényhozás.
Hát egyszer plane el kellett utaznom hazulról, valami távol megyében történendő végrehajtás miatt. Oda kellett maradnom vagy hat napig. No képzelheted, kedves barátom, ezt a torturát: hat napig nem látni, hogy ki jár be a házam ajtaján? Ott megigértettem az asszonynyal, megesküdtettem rá, hogy senkit sem fogad el az alatt, míg én oda leszek, hogy zárva tartja az ajtót s ha csengetnek, megkérdi: ki van ott? ha férfihangot hall, azt mondja, jőjjön egy hét múlva; mert sok a rablás, gyilkolás mindenfelé; az emberhez, mikor megtudják, hogy nincs a férj otthon, mindenféle elegansul öltözött rablók bekérezkednek, az ember azt hinné, hogy gavallérok s mikor egyszer egyedül vannak, kést rántanak, legyilkolják az embert. Így: – jól megijesztgettem az asszonyt. Fogadta, hogy vigyázni fog magára.
Én azonban csak nem nyughattam a messzeségben, hevenyében összebékítettem a peres feleimet s a helyett, hogy hatodnapra készültem volna el a kiküldetéssel, már negyednapra útban voltam hazafelé. Meglepem az asszonyt, korábban jövök. Jaj neki, ha eltántorodott. De hátha nem tántorodott, hátha zárva találok minden ajtót s először elváltoztatott szavamra azt mondják, hogy menjek a pokolba, míg aztán igazi hangomra ismerve, örömsikoltással tárulnak ki ajtók és karok, hogy engem kebleikre öleljenek. E kettős gondolat hánytvetett az egész úton, jobban, mint a döczögős szekér.
Végre lakásom elé érek, három lépcsőt átugorva, rohanok fel s a legelső, a mit látok az, hogy az ajtóm nincs bezárva; – benyitok, a szobaleány toppan velem szemközt. «Jérum! a tensúr!» sikolt fel a fehércseléd ijedten.
– Miért ijedtél meg, gonosztevő? Hol az asszony?
– I–i–i–izé?! Örrrdög mennykő! Mindjárt tudtam, hogy izé!
Széttekintek, hát az előszobában az asztalon egy sipkát pillantok meg, egy férfisipkát.
Odarohanok, felragadom: «Kié ez a sipka? Itt férfinak kell lenni!»
Arra félretaszigálok magam elől minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig eltorlaszolva találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal.
– Ahán! Itt van valaki!
De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe került nekem azokat felfordítani? Berohanék. Jaj annak, a ki itt van.
És ime mit látok? Egy gyanus külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden guggolva az ágy függönyei mögött.
– Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? Ordíték rá, mint egy oroszlán.
Az átkozott gonosztevő hideg vérrel válaszolt szavaimra:
– Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra politurozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a sipkámat, mert még új.
Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna, de olyan nagy lármát csaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s a kitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a poroló pálcza akkor is a kezében volt. Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit mondott, fejét csóválva, hogy «Othello».
Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak? mert én úgy is érthettem, hogy «ó te ló!»
24.
HOGY NYERIK MEG A NŐKET.
– Asszonyom; ön két év óta visszautasítja az én hű szívemet: én nem birom tovább a kínokat; ön kaczag rajtam, én pedig szenvedek. Föltettem magamban, hogy ennek véget fogok vetni, s még egyszer és utoljára megkisértem a szép szót. Ön tudja, hogy én mennyire szeretem.
– Nem tudom, elfelejtettem már.
– Pedig mindennap mondom. Ön látott engemet sírni maga előtt.
– Sőt dühösködni is. Egy porczelán vedrem letört füle tanubizonyság rá.
– No, a helyett hányat vettem már másikat?
– De én soha sem fogadtam el.
– Mert kínozni akar. Hanem már most vége. Én azért jöttem ide, hogy ha ön meg nem lágyul irántam, én itt az ön szemei előtt megölöm magamat.
– De sokszor mondta már; csak már legalább egyszer tenné meg.
– Oh ne tessék rajta nevetni. Nem úgy van az, a hogy ön gondolja; persze, ha pisztolyt fognék az agyamnak, ön addig a perczig mindig nevetne, a míg szét nem zúznám a koponyámat, akkor pedig mit használna nekem az ön sajnálkozása és részvéte. Köszönöm szépen. Nem úgy van az. Én lassú halállal fogom magamat megölni ön előtt; – éhen akarok meghalni az ön szobájában. Legyen meg önnek az a kegyetlen öröme, hogy lássa óráról-órára elmúlni leghívebb imádóját.
Azzal leült az öngyilkos imádó egy pamlagra s mereven megesküdött rá, hogy e percztől fogva egy falat nem fog lemenni a torkán, sem ő nem fog kimenni ebből a szobából.
Clarisse, a szép özvegy, nagyot nevetett e bizarr eredetiségen s kaczagva ott hagyta imádóját szobájában, igen bizonyosan tudva, hogy ha a vacsora ideje eljő, majd elhagyja az a helyét. Maga elment sétálni, csak késő este jött haza.
Komornája mondja neki, hogy még mindig itt van ám az az úr.
Clarisse most már haragba jött; odament hozzá.
– De hát uram, elment önnek az esze? Itt akar hálni?
– Itt akarok meghalni. Megmondtam.
– Jól van, hát akkor én megyek el hazulról.
– Sajnálom, de én itt maradok.
Clarisse nem akart gorombáskodni, tehát inkább maga ment át a szomszédba éjszakára, ott hagyva makacs imádóját a szállásán.
Másnap reggel visszament; most már talán csak vége van már a rossz tréfának. Az imádó még mindig ott ült.
– Uram, ez már szemtelenség! ön megszöktet engemet a házamtól; ön hírbe hoz, ön engem egészen idegessé tesz. Távozzék, míg meg nem haragszom.
– Mondtam már, hogy itt akarok meghalni.
– Itt hát, a gutába! Ott a Duna, ha meg akar halni; nekem menjen innen.
– Nem, én itt akarok meghalni.
– Hát itt egy tollkés, vágja el vele a nyakát, ha oly nagyon halhatnék.
– Nem. Én itt akarok meghalni.
Clarisse dühösen rohant ki szobájából s bezárta rá az ajtót. Hiszen majd csak megszökteti az éhség! az már bizonyos.
Másnap reggelig még csak felé sem nézett.
De már délfelé csak nem nyughatott. Ez mégis tréfának egy kicsit sok. Bement hozzá. A lovag bágyadtan hajtá le fejét a pamlagvánkosra. Két nap nem evett már semmit.
– De az úr Isten áldja meg, édes barátom, ez rettenetes tréfa öntől. Ne csináljon bolondságot. Mit mivel ön?
– Asszonyom. Megmondám, hogy mit akarok, sohajta ez s fejét másik oldalra hajtá, szemeit lankadtan behunyva.
Clarisse el nem tudta képzelni, hogy mit csináljon? Hogy gátoljon meg ilyen rettenetes elszántságot? Harmadnap már nem birt nyugtalanságával. Egy csésze levest vitt neki sajátkezűleg.
– No, kedves barátom, ne tréfáljon már. Itt van egy kis leves; no lássa, magam hoztam, egyék belőle.
– Hm! Leves? Szólt megvetőleg a szerető. Kell is nekem leves? Én meg akarok halni.
És valóban alig birt már mozdulni, szemei beestek, arcza elsápadt, elfogyott, tekintetében valami halálraváló volt. Ez igazán meg akar halni.
Már a negyedik nap is eljött, a szerető még sem kapitulált. Csodálatos neme az ostromnak, a hol a megszálló sereg éhezik, hogy a várőrséget feladásra birja.
Clarissét a kétségbeesés környezé. Az ember már csak alig lihegett. Mit csináljon vele? Még meghal a nyakán! Micsoda rettenetes skandalum lesz, ha egy férfi megöli magát szemei láttára az éhség lassú halálával! Hogy fogja ezt a lelkén elviselhetni? Hogy veheti magára azt a tudatot, hogy egy embert négy napig látott haldokolni – éhen és nem nyújtott neki segélyt!
Hiszen lám szívesen kinálná mindenféle jóval, de ha annak semmi sem kell; ha nem akar enni!
Hanem ez mégis rendkívüli lélekerejű ember lehet, a ki ennyire képes szerelmi kétségbeeséstől. Ez nagyszerű bizonyítványa a legforróbb szenvedélynek! Az ember utoljára is kénytelen ezt az embert becsülni. Ilyen embernek csakugyan kár meghalni.
– No, kedves barátom, még egyszer elhoztam önnek a levest. No nyissa föl a száját, engedje belétöltenem.
A szerencsétlen imádó már nem tudott beszélni, csak fejével intett, hogy nem kell neki semmi.
– De hát, Istenem, én nem akarom, hogy ön meghaljon.
A halni akaró vállat vonított. Megmondta már a véleményét régebben.
Clarisse mellé ült a pamlagra s kezébe fogta kezét.
– Legyen esze, kedves barátom, hallgasson egy okos szóra.
Az imádó szomorú mosolyra lágyítá sápatag arczát.
– Hiszen – szeretem önt hát no…
Azzal odaborult rá Clarisse s hogy ajkait megnyílásra birja, inkább hát, Isten neki, megcsókolá.
Arra az öngyilkos összeszedte végső erejét s visszacsókolá a makacs kapitulálót, – hanem azután sietett is a leveshez nyulni.
Még egy nap és többé sem leves, sem csók nem használt volna neki.
Egy hét alatt magához tért, s két hét múlva férj és feleség lett belőlök.
Clarisse nem is bánta meg soha, hogy meg hagyta magát győzni. Ilyen heroizmust a szerelemben nem minden bokorból lehet fölverni.
Egyébiránt nekem, megvallom, ha ilyen stratagemához kellene nyulnom, volna annyi eszem, hogy egy pár zsemlyét eldugnék az attilám zsebébe; nem tudom, az elszánt imádó vajjon nem praktizálta-e ugyanezt a furfangot?
25.
TÍZ MILLIÓ DOLLÁR.
Tíz millió dollár! Húsz millió pengőforint! Boldog Isten, még csak kimondani is nagy szó!
Húsz millió forint aranyban, egy rakáson; csak a súlya majd százötven mázsa, hogy ne volna az nehéz egy ember lelkén?
Ha azt mondanák: itt van húsz millió, nyulj hozzá, tiéd lesz, add érte cserébe becsületes neved,… és oda nem adnád…
Ha azt mondanák: itt van, vigyed, de felejtsd el érte mennybéli üdvödet,… és nem felednéd el…
Ha azt mondanák: vidd e kincset, de add el érte azt, a kit legjobban szeretsz,… és el nem adnád…
És ha azt mondanák: itt van húsz millió, áruld el érte hazádat!… és el nem árulnád… akkor elmondhatod magadról, hogy derék ember vagy.
Egy történetet fogok elmondani valami emberről, a ki nem tudott ilyen derék ember lenni; hallgassátok meg, ha tetszik.
* * *
A spanyol-amerikai szabadságháborúk alatt történt ez a kaland; az idő épen kedvező volt hasonló regények alkotására; a hős és a rabló, a dicsvágy és a pénzvadászat, a honszeretet és a könnyelmű ábránd olyan közel állottak egymáshoz, ellenség és jóbarát könnyen összetévesztette őket; a szabadságért harczolók gyakran kezet szorítottak a kóbor martalóczczal, ki nem elvekért, hanem zsákmányért harczolt, s a kormány vezérei úgy bántak a szabadsághősökkel, kik egy nagy eszméért küzdtek, mint rablókkal, kiket a törvény üldözni kénytelen.
A mint Peruban kitűzték a szabadságzászlót, egy fiatal skót tengerész, Robertson, ki azelőtt a spanyol kormány hajóin szolgált, áttért a republicanusokhoz, s azoknál hajóskapitányi rangot kapott.
Robertson fiatal volt, eleven képzelődésű, heves, nagyravágyó; erős hajlammal birt a regényes, a rendkívüli után, a mi tengerésznél mind igen jó tulajdon, kivált olyankor, mikor a tengeren nemcsak a viharok, hanem ellenséges gályák s kalózhajók is járnak.
Első szolgálatul mindjárt azt bízták rá, hogy keresse fel a hirhedett kalózvezér Benavides bandáját, mely a spanyol kormány patensével zsebében, a Chili partokat végig rabolja, s gyilkol és gyujtogat egész Arauco hosszában.
Robertson végrehajtá küldetését; éjszaka meglepé Benavides rablócsapatát, legbiztosabbnak hitt sziklarejtekében, a kalózokat dühös tusa után elfogta mind, csupán egy szabadult meg közülök, a második kapitány, Martelin, az is oldalában vitte magával Robertson vadászkésének hegyét, a mi a sebben törött.
Az araucoi parton, hol a rablókat elfogták, volt egy szép terebély kenyérfa, mely máskor is sok kedves gyümölcsöt termett a jó indusok örömére. Robertson ennek a fának hatvan ágára egy-egy rablót köttetett fel, hogy a kik messziről nézték, mondhatták magukban: a chilieknek ugyan nagy karácsonfát ajándékozott valaki, czukorbábokkal megrakva.
Robertson semmit sem várt kevesebbet e hős tette jutalmául, minthogy legalább is aladmirállá fogja kinevezni a köztársaság.
Ezt azonban nem tették vele, hanem abból a kincsből, mit ő Benavides rablótanyáján elfoglalt, átadtak neki ötvenezer piasztert – osztalékul.
Ez egészen lehangolta a nagyvavágyó ifju kedélyét, rögtön elhagyta a szolgálatot, letette vállbojtjait s haragjában, csalódásában búcsút vett az egész világtól.
A la Conceptione-öböl közelében volt egy puszta, laktalan sziget, azt választá ki jövendő lakhelyéül; ott építtetett magának egy remete-lakot; elbolondított egy éhenholt embert, hogy az ott szolgálja őt, azután meg egy pár kétségbeesett kreol nőt, a kik közül az egyiket feleségének, a másikat szobaleányának tekinté, s erősen elhatározá magában, hogy soha többé a nagy világba vissza nem tér, hanem mint egy új Ádám és Éva, egy új vadember generatiót alapít meg tenger közepetti kis paradicsomában.
Itt élt azután édenkerti ősörömök közt a világgal meghasonlott fiatal remete s tán itt is vénült volna meg, ha egy baleset onnan ki nem zavarja végkép.
Mint mondám, egy rabló a Benavides-bandából, Martelin, megmenekült s szerencsésen eljutott Valparaisóba; ott, mint kormányos, szolgálatot vállalt egy spanyol hajón.
Mikor a síktengeren volt a hajó, összeszövetkezett a legénységgel, éjszaka a hajótulajdonost híveivel együtt megkötözték, kitették a dereglyébe s maguknak tarták a hajót.
Martelin hallotta már hírét annak a karácsonfának, a mit Robertson a Chili-parton felállított; azt is megtudta később, hogy e félelmes ellene a Mocha szigetén él egész magányosságban, s nem gondolt most elébbvaló dolgokra, mint hogy társainak megölőjét ott elfogja s őt magát akaszsza arra a fára, a honnan társai lógtak.
A tervet nem volt nehéz kivinni; egy éjszaka húsz ember kikötött a Mocha szigetén dereglyével s Robertsont legédesebb álma közepén lepték meg remetelakában; ott mindjárt le is ölhették volna, de Martelin nem akart elállni attól a tréfától, hogy ellenségét épen az araucani kenyérfa tetejébe akasztassa fel.
Robertsont tehát lánczra verték s ledobták a hajó fenekére.
A Mocha-szigettől az araucani partig azonban hosszú útat kell tenni. E hosszú út alatt megharagudott a tenger a kalózokra s elkezdett ellenük lázongni; a vihar meghallgatta az átkozódók kívánságát s utolérte őket, az ár mindig közelebb ragadta őket a veszélyes sziklákhoz; Martelin nem tudott hajóján segíteni, az egész legénység között nem volt egy, a ki értett volna mesterségéhez; a végveszélyben kénytelenek voltak Robertsont feloldani lánczai közül s szépen könyörögni néki, hogy szabadítsa meg a hajót az elmerüléstől.
A fogoly ekként abba a helyzetbe jutott, hogy három napig parancsolt elfogóinak, s azok kénytelenek voltak neki engedelmeskedni, ha azt nem akarták, hogy a viharos tengeren ostoba módon elveszszenek.
Harmadnap örült mindenki, hogy a keresett araucani part helyett egy nyugalmas kikötő előtt találhatta magát; de senki sem örült annyira, mint Robertson, mert a mint egy szemközt jövő angol hajót megpillantott, rögtön a tengerbe veté magát s szerencsésen átúszott hozzá. Martelin nem merte őt viharroncsolta hajójával a csatakész angol brigg ellenében visszakövetelni.
Robertson megmenekülése után ismét szolgálatba állt a szabadságharczosok közé. Azok a Congreso fregatt kapitányává nevezték ki.
A tengerész azt hitte, hogy már most kiábrándult, egészen más emberré lett; átlátta, hogy az bohó álom volt csak, a mit a Mocha szigeti magányban kigondolt; most már felébredt belőle s többé nem gondol vissza rá.
És valóban oly nevetségesnek látszott előtte egész ottani élete, magányos barlangja, mindennapi vadászatai, egyforma időölése, sőt maga az a jelentéktelen némber is, a ki ott unalmas napjait osztá, hogy nem gondolhatott rájuk másként vissza, mint a hogy az ember egy képtelenségekkel teljes álomra szokott visszagondolni s azt kérdi magában: hogy lehetett álmodni ilyen ostobát?
Robertson azt hivé, hogy ő most igen komoly, józan férfiu lett, a kinek nincs egyébre gondja, mint hivatalára, kötelességeire, becsületére. Meg is felelt mindegyiknek, a mennyivel tartozott, s a köztársaság méltán legjobb katonái közé számíthatá őt.
Szavatartó, a mit kimond, azt megállja; árulást semmi biztatásért sem lehet felőle föltenni, barátai irányában önfeláldozó; ha egy tallérja van, annak fele azé, a ki legjobban siet azt tőle elkérni, ha pedig nincs, egy ráncz sem támad homlokán a miatt, hogy erszénye üres; egyszóval valódi gavallér a szó minden értelmében.
Sőt még a mellett kegyes ember is, a ki a vallást tiszteli; valahányszor kikötőbe jut hajójával, legelső dolga a szárazföldre lépve, fölkeresni a templomot; ez a legelső ház, melynek küszöbén belép; a mi annyival jellemzőbb volt rá nézve, mert protestánsnak volt nevelve, s az egész spanyol part hosszában csupa katholikus templomok voltak minden városban épülve.
Az indián vérrel elegyült spanyol sokat átvett lelkületébe a forró égalj tarka képzelődéséből, a hivők templomait ott az aranyozott szent képeken kívül pompás virágcsoportozatok ékesítik; az oltárok ragyognak és tarkállanak a hívek kegyes adományaitól, földig érő selyem szövetek tarka virágokkal, gyöngyfüzérek, drágaköves ékszerek lepik el azokat; a zománczos gyertyatartók mellett ezüst kalitkákban csodatollazatú madarak ugrálnak, miknek zengése belevegyül az ájtatos karok énekébe, s a tömjénfüsthöz százféle édes illatszer vegyül, mely áthevíti a lelket és felmagasztalja a képzelődést.
Egyszer Limába a La Merced templomba lépett be Robertson s közel az orgonához egy szögletben megállván, hallgatá a sajátszerű éneket, melynek melodiáiba a régi Tolteque-dalok busongása lopózott, s bámulá a tarka népcsoportozatot, mely phantasticus szabad ruházatában, az indus ízlés kiáltó színeit európai csábbal, spanyol kaczérsággal tudta egyesíteni, s mely jött, ment, áhitatoskodott, villogtatá szemeit a csábos rebozó redői alól.
Egyszer Robertsont megragadja valami bűvös énekhang; a chorusban a Stabat Mater dolorosát énekelték az apáczák, s egy fenséges magas hang úgy hallatszott ki belőle, mint a fülemile-dal az erdők zúgásából.
A tengerész megkapatva tekinte oda, s a fehér gyászköntösben egy női alakot pillanta meg, a melyhez hasonlót még álmaiban sem látott soha. A halvány, hosszúkás arczban, a mélán lesütött szemekben, az énekre nyílt szelid ajkakban őrangyala képét vélte látni.
Pedig az nem őrangyala volt.
A tengerész elámultan várta végét az éneknek, keresztülrezgett az egész lelkén, s e pillanatban oly üdvözültnek érzé magát, mintha a paradicsom kapuiban állna s onnan hallgatná a boldogok énekét.
Mi is lehetett volna más ez érzelem, mint a legmagasztosabb föllengés; hiszen annak tárgya egy olyan hölgy volt, ki már a világtól elzárt falak között él, egy lépcsővel közelebb a megdicsőültekhez, s egy lépéssel tovább a halandóktól.
Ezen érzés ismét egyszerre átváltoztatá lelkét; midőn visszament hajójára, többé senki sem ismert benne a pontos, ébrenalvó hajósra, a ki azelőtt volt; ez most inkább, még mikor ébren volt is, álmodozott s a tengerész könnyelmű gondolatlansága helyét elfoglalta nála a költő mély ábrándozása.
Ilyen kedélylyel tett meg egy útat Carthagenáig, de onnan ismét sietve jött vissza hajójával Limába; rossz sorsa őrzötte, hogy útközben mélázása miatt százszor zátonyon nem akadt, sziklához nem csapódott; rossz sorsának mondom, mert akkor legalább úgy halt volna meg, mint egy boldog ábrándozó, a ki egy édes vágyat visz magával fel az égbe, mely nem engedi neki, hogy ott elfelejtse valaha a szép földet.
Azonban midőn másodszor ismét Limába ért, s első dolga volt a templomba menni, a prádon kivel találkozik szembe? ugyanazon égi szépséggel, kivel azóta mindig ébren álmodott s álmában beszélt, csakhogy az égi szépség ezúttal inkább földi szépségnek volt mondható, a szűzi fehér öltöny helyett a bájos creol nők nehéz tarka selyem basquinjébe öltözve, melynek elől rövid szegélye alól kilátszottak a lejtve lépegető lábacskák, pirossarkú szattyán czipőkbe szorítva, a rózsaszín selyem harisnyák kezdete; – a könnyű mantilla és a magas fésüre akasztott rebozó fátyol, csak alig rejtették szem elől délczegen hajló termetét; karcsú nyakán drága gyöngyfüzér omlott alá, s gyémántos függői hosszan leértek gömbölyű válláig.
Robertson bámulva nézett a hölgy után, s úgy tetszett neki, mintha az is vetett volna reá smaragdos legyezője mögül egy tolvajpillantást; ezek a nagy sötét szemek úgy tudtak igézni.
A tengerész sokáig bámulva nézett a hölgy után, ki oly meglepően hasonlított az ő álomképéhez s attól mégis oly különböző volt, midőn valaki hátulról vállára veregetett s egy bizalmas hang megszólítá.
– Ej kapitány, ön ugyancsak megnézi azt a szép asszonyt.
Robertson visszatekintett; valami régi ismerősét találta a megszólítóban, Williams irlandi tengerészt, a kit különben nem igen nagyon szeretett, sőt kissé nem is volt iránta tisztában, hogy ez a rendetlen ember, ki majd egy, majd más hajón szolgál, hol hadnagynak, hol kapitánynak nevezteti magát, egészen istenes úton jut-e ahhoz a sok pénzhez, a mit el szokott költeni.
Most az egyszer mégis jónak találta vele szóbaállni, tudta, hogy Williams ismerős Limában.
– Ki lehet ez a hölgy? kérdezé tőle.
– Ez, drága barátom, Lima legszebb asszonya, donna Tereza Mendez, különben egy spanyol tengerész-kapitány özvegye.
– Tehát özvegynő? Különös, hogy milyen meglepően hasonlít valakihez.
– Ugyan kihez?
– Nevét nem tudom. Ez előtt két hónappal láttam a La Merced templomban egy gyönyörű teremtést fehér rendöltözetben…
– No ez az, barátom, ugyanaz; férje holta után fogadásból egy évig kolostorba zárta magát; nemde a soprán hangot énekelte? Gyönyörű csengő hangja van. Ez az. Hat hete, hogy letelt a fogadott gyászév s ő kilépett a kolostorból.
– Hát lehet ez? kérdé Robertson elbámulva.
– Limában minden lehet.
Robertson le volt rántva egéből, még most csak a földre rántva, később a legégetőbb, a legkínzóbb pokolmélységbe.