JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XII. KÖTET

DEKAMERON. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

DEKAMERON

SZÁZ NOVELLA

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

1.
DEBRECZENI KRÓNIKÁK.

HOGYAN LETT DÚL MIHÁLY URAMBÓL RÁCZ JÁNOS?

Történt ez a különös eset az 1668-ik esztendőben, Balyik András uram főbirósága alatt; a mikoron is vala Dúl Mihály uram derék becsületes keresztyén polgárember a Csapó-utczában, kinek nemcsak szép gazdasága, tornáczos háza és jármos ökrei voltak, de a mi ezeken felül való, igen szép szőke hajú, piros arczú felesége, a kit csak tavaly hozott el Kassáról, s a kivel nagyon szerették egymást; Rácz János pedig, a kit nem tisztelek meg azzal, hogy meguramozzam, volt egy istentelen lator nagy tolvaj és alattomos gyujtogató, a ki lakott a kis Péterfia-utczában, egy rongyos tetejű, sároldalú házban, a minek bárha kapuja sem vala, még sem lehetett az udvaráról semmit ellopni, nem levén azon belül semmi, a mi ember szemének megtessék; a házában belül sem lehetett egyebet találni a feleségénél, attól pedig az Isten őrizzen meg minden becsületes tolvajt, hogy azt magának ellopja, mert annak ugyan megkeserülte volna az áldomását.

Hanem hogy voltaképen megérthesd ezt a dolgot, kegyes olvasóm, szükségképen el kell mondanom egy némely dolgot Debreczen városának akkori állapotjairól, a mik nem úgy vannak most, mint voltak régen.

Több mint száz esztendeje mult már akkor, hogy kegyelmes urunk Török Bálint azt a nagy tiszta magyar várost reformálta minden benne lakókkal egyetemben, s a rákövetkezett zavargós időkben úgy állt azután Debreczen az alföldi kenyértermő puszták közepén, mint egy kis önálló status, mely maga magának parancsol, s melynek azonfelül mindenki parancsol, a ki csak közelből éri; Nagy-Váradról a török pasa izengetett rá, Szathmárból, Székelyhidáról a labancz vezérek ijesztgették; hol a kurucz látogatta meg, hol a tatár, hol a palatinalis hadak; onnan Erdélyből is parancsoltak vele, s a fejedelmek alattvalóiknak tartották őket, küldtek is a városnak hol egy énekes könyvet, hol egy aranyos gombot a torony tetejére.

Az volt tehát a kis alföldi álladalom statusférfiainak legbölcsebb feladatuk, hogy a sok egymással ellenkező parancs közül mentül kevesebbet fogadjanak meg; a hadakozó feleket mentül okasabban lerázzák a hátukról, akármelyiknek is mentül kevesebbet segítsenek s minden ellenségnek a torkában levén, egyik által is el ne nyelessenek.

Ezt a feladatukat mindenkor hagyományos bölcseséggel és ösztönszerű tapintattal századokon át folyvást keresztül is vitték, s valóban Isten csodája, hogy városukat százszor tőből ki nem forgatták amaz eseményes idők; úgy, hogy bizvást elmondhatni, miszerint Debreczent nem kőfalak és sánczok védték, hanem előljáróinak bölcsesége.

Mert egy csekély árkon, s annak a gátjába ültetett sövényen kívül semmi kerítése sem volt a városnak; s azt is kegyetlen decretumokkal kellett biztosítani, hogy a lakosság keresztül ne mászkáljon rajta.1)

Egy pár apró filagoria a város végében volt az egyedüli őrhely, mely a veszedelmek elhárítására felállíttatott, ugyanazokban a senatorok és esküdtek személyesen tartoztak felügyelni, pénzen fogadott katonákat nem küldhetvén maguk helyett.

Azok sem voltak pedig a járó-kelő hadak ellen felállítva, hanem csupán kalandozó rablók, tolvajok távoltartására; kik ellen a kis respublika szigorú itéletekkel védte magát, ha egyszer megkaphatta őket. A nagyobb rablók, kik feles számú czinkosokkal bírván, egyik vagy másik hadviselő fél pártfogása alatt álltak, szinte gonosz tolvajoknak neveztetnek ugyan a jegyzőkönyvekben, de üldözésök nem tartatik tanácsosnak; a legnagyobbak pedig, mint voltak a váradi basák, a székelyhidi és nagykállói úri emberek, helyükbe vitették maguknak az ajándékot; kik ellen nem volt semmi védelem többé; csak néha szalasztott ki az érdemes tanácsjegyző ilyen mondásokat a tollából, mikor a lefizetett sarczot feljegyezte: «confundálja őket az úr Isten.»

Háromfelé húzták-vonták a szorgalmas, becsületes népet; a török adót, ajándékot fizettetett velük; valahányszor váradi basa-változás volt, azt nekik kellett beneventálni, még pedig sommás pénzzel, ha a basa megszorult, beléjük kötött, fizetteté magát. Egyszer épen az jutott eszébe, hogy minden Debreczenben meghalt hagyományából részt kapjon. Másfelől Bánfi Dénes uram vitette magának a somlyai várba a város borait és gulyáit; ismét a labancz tábornokok szekereztettek Székelyhidára nagy mennyiségű lisztet, s veszekedtek, ha öregre volt darálva; a könyörgő követeket mindenütt lefogták, bezárták, megverték, esztendőkig tömlöczben tartották; birákat, tanácsbelieket elhurczoltak Stambulba; városuk mellett emelt szavakért fejüket is vették, megzsinórozták; – és azért mégis mindig volt férfi a jó Debreczenben elég, a ki elvállalja a követséget, biróságot, előljáróságot, a mi mind nagy veszedelemmel járó tisztesség volt akkor; a nép megfizette az adót háromfelé is, dolgozott, takargatott, hogy legyen miből, s nem engedett romlást jönni városára.

Hanem aztán a város határain belül olyan úr volt a főbiró, mint egy római consul a maga idejében, s az érdemes belső tanács, miként hajdan a patres conscripti. Nem is átallották birodalmukat köztársaságnak nevezni2) és a «haza» azt jelentette náluk, hogy «Debreczen».

A derék előljárók a város önállóságát, szabadalmait védve kívülről, benn a legháborgósabb időkben is józan rendet és istenes erkölcsöt tudtak fentartani. Iskoláikat, papjaikat gazdagon fizették; nagy gondjuk volt a tudomámányokra; jeles tanulókat a város költségén küldtek ki németországi akadémiákra;3) asszonyaik virtusaira ügyeltek, még abba is beszólott az érdemes tanács, hogy mikor idegen hadak járnak a városon, az asszonyszemélyek mennyire kapcsolják össze ruháikat, s az öltözetben ne bujálkodjanak; a ki pedig a jó erkölcs ellen vétett, az olyan némbert nemcsak a tisztelendő urak excommunikálták, hanem a tanács első izben megseprőzteté «scythiai módon», másodizben tollkoszorúval fedezve kikorbácsoltatá a városból, harmadízben máglyán égetteté meg; s a tanács jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy e drákói rendszabályok mindannyiszor végre is hajtattak.

Csak így maradhatott meg Debreczen Debreczennek.

Csak így őrizheté meg falait és birtokát, csak így tarthatá meg annyi viszontagság közepette az arany jólétet, mely ha csorbult is néha, de újra helyre nőtt, olyan gyorsan, a hogy elfogyott; csak így lehetett minden veszedelem egyesült tűzpontjában folytonos menhelye a nemzeti tudományos művelődésnek; azért ne is csodálja senki, ha a debreczeni népszellem maig is gyökerestül különbözik más városokétól; mert erre őket századok tanították.

Abban az időben tehát nagy tatárjárás volt; a váradi vezérbasa Kucsuk Mehmet uram olyan nagy becsülettudással volt Debreczen városa iránt, hogy jó eleve megizente a főbirónak, hogy jön a tatár, Kolozsváron a derék hada; s ismerve embereit, utasítá a tanácsot, hogy vitessenek maguknak Váradról csauszokat, a város ótalmáról gondoskodjanak, mert a tatár erre is jön; a földnépe a tanyákról takarodjék be a városba, s kinek mi féltője van, dugja el, vagy vigye magával Debreczenbe, ott jó helyen lesz, a csauszok oda nem eresztik be a tatárt, de az árkon kívül bizony nem felel azokról senki.

Nemzetes Balyik András biró mindjárt illendően szekereket küldött Nagyváradra, elhozatott tizenkét csauszt, azokat a legmódosabban beszállásolta, s gondja volt rá, hogy a drága atyafiaknak semmiben fogyatkozásuk ne legyen, mint a kiknek palástja védelmezi meg a leggonoszabb pusztító hadtól a várost.

Egyike a csauszoknak Dúl Mihály uramra lőn kiosztva, ő rajta lévén a szállásadás sorja; az érdemes csauszt, biz én nem tudom, hogy hívták? Azt sem tudom, szép volt-e, rút volt-e? arra nekem épen olyan kevés gondom van most, mint volt akkoriban Dúl Mihályné asszonyomnak, a ki irtózatos dolognak tartotta volna egy idegen férfinak képét megbámulni, kiváltképen törökét és csauszét, a mit nem is csodálhatni egy olyan derék, deli termetű férj mellett, mint a milyen volt Dúl Mihály uram, kivált mikor ezüst gombos mentéjét felvette, csatos szíját összeszorította s pörge bajuszát kipödörte, megállhatott volna akármelyik fejedelem előtt. Azután meg Klára ifjasszony tisztességes, szemérmesen nevelt asszonyszemély is volt, a kinek nem volt egyébre gondja, mint hogy férjének kedvében járjon, s annak szerelmét megérdemelje.

Nem is volt e felől Dúl Mihály uramnak legkisebb aggodalma sem, bátran járt-kelt a maga dolga után, s még nagyon is meg volt nyugodva házának biztossága felől abban, hogy hozzá adták a csauszt.

Történt azonban, hogy valami okos ember azt találá kimondani, miképen jó volna, ha sietnének a város népei leszüretelni, minekelőtte megérkezik a tatárhad; a szőlő ugyan még nem érett meg nagyon, de ez nem tesz semmit: legfölebb egy kissé savanyú lesz a bora; de jobb, ha a bor savanyú, mint az embernek a képe.

Azért egy szép meleg napon felkerekedék Debreczen apraja-nagyja, ki puttonynyal, ki kosárral, s kimenének a szőlőskertekbe, összetakarítani, a mit az Isten adott.

Otthon csak a gazdasszonyok maradtak, hogy a szüretelők számára megfőzzék a vacsorát, a kik estére majd éhesen jönnek haza.

Dúl Mihály uram is otthon hagyta a feleségét, jól meghagyva neki, hogy mindent jól zárva tartson; a csausznak főzze meg a fél toklyót köleskásával, adjon neki a méhserből, ha a bort nem iszsza, különben semmitől se féljen, hiszen ott van a csausz.

Nem is félt Klára ifjasszony, mitől félt volna? semmi rosszat sem gondolt magában, végezte a ház körüli dolgát, ebédre megfőzte a töröknek kedvencz piláf ételét, feltette neki a sört vászonkorsóban, s megterítette az asztalt a számára.

A csausz leült enni, s a közben azt kivánta az asszonytól, hogy ő is üljön le az asztalhoz, s a mit enni, inni adott neki, abból ő is egyék, igyék, mert különben azt hiszi, hogy meg akarja őt mérgezni.

Klára ifjasszony szótfogadott, hogy ne gondoljon semmi rosszat az atyafi, evett ő is egy pár mártást a tálából, s húzott egyet a korsóból; meg is rázkódott egy kicsit tőle: «juj milyen rossz, hogy ihatják azok a férfiak?»

Mikor az megtörtént, akkor azt mondá neki a csausz:

– No már most asszony, minthogy a tálamból ettél, a korsómból ittál, ezentul az én feleségem vagy.

– Ne bolondozz török bácsi, szólt a menyecske nevetve; nem esküdtem én meg veled.

– Hjah, hallod-e, nálunk ez áll az esküvés helyett, annyi mintha török mód szerint megesküdtél volna.

– De van ám már nekem uram, török bácsi.

– Majd elvégzem én azzal, ne búsulj, az az én dolgom.

– De nem hagyom ám el érted.

– Micsoda? hát nem vagyok én különb ember, mint az? Nézz csak rám.

– Bizony nem ám. Nagy szakállad, tar a fejed.

– Hiszen épen az a szép; nem ama csunya bozontos fej és kopasz áll, a mit a te urad visel.

– No már elég szép az nekem; aztán ha még oly csúnya volna is, mint a hogy nem az, akkor is kedves volna nekem, mert derék, jó, nyájas ember, a kinél jobbat kigondolni sem lehet.

– De én még százszorta jobb vagyok, bizonyozott a csausz; kérdezd majd meg a másik két feleségemet, tudnak-e ellenem valamit panaszkodni?

– Hát neked már két feleséged van? szörnyűködék kezeit összecsapva Klára asszony; s én kellenék talán harmadiknak? oh pokolra való törökje, meg ne fogd a kezemet.

De a török bizony csak megfogta Klára kezét, még a derekát is átölelte s azt a rosszat mondta neki, hogy már most őt csókolja meg.

– Tréfál kend csausz bácsi, ugy-e?

– Nem, nem, itt csókolj meg engem, itt a képem közepén, itt a hol legpirosabb az orczám, azután majd én is megcsókollak téged ott, a hol legpirosabb az orczád.

Klára asszony úgy pofon csapta erre a szóra a törököt, ott, a hol legpirosabb az orczája, hogy két mennyországot szikrázott bele a szeme.

A török nagyot csattantott rá a nyelvével, mint a kinek igazán jól esett valami.

– Derék menyecske, hatalmas egy asszonydarab. Ezt szeretem én ni. Hát haragszol? hát durczás vagy? no az nekem nagyon tetszik; már most hát még inkább kell, hogy megcsókolj.

Azzal kihúzta széles handzsárját a török, oda tette maga mellé az asztalra.

– Hát látod szép Gülnárém ezt a nagy kést; ha nem akarod, hogy szép szerével megcsókoljam az orczádat, hát majd levágom a fejedet, ideteszem magam elé az asztalra s úgy csókolom meg szépen.

Klára asszony csak most kezdett el hüledezni. Az egész háznál nem volt senki, de még a szomszédban sem volt, a ki segítségére jött volna, hiába lett volna minden kiabálás; az urának, a ki a szőlőben szüretelt, hogyan adjon jelt a nagy veszedelemről? már azon gondolkozott, hogy magára gyújtja a házat, arra majd csak haza szalad a nép; de meg az jutott eszébe, hogy ilyenkor, minden ember a városon kívül levén, ha tűz támad, fél Debreczen porrá éghet… végre egy jó gondolat ötlött az eszébe. Megszüntette képén a haragot s hamiskás enyelgésre kezdte fordítani a dolgot.

– Tudod mit, török bácsi, legalább mosd meg az orczádat, ha azt akarod, hogy tisztességes személy megcsókolja; én az ilyenre kényes vagyok, a kenyeret meghámozom, mert azt hiszem, bogár mászott rajta végig; orczádat más is találta csókolni ma, azt mosd le onnan.

A csausznak már ez a szó tetszett.

– Hozz vizet; de megállj, eltalálsz szaladni, én veled megyek.

– Bizony jőjj ám, el sem is birnám a sajtárt egy magam.

A csausz segített az asszonynak a sajtárt kivinni, behozni; a fortélyos menyecskének sikerült a közben észrevétlenül a nagy tiz akós szapulókád dugaszát kiereszteni, a miből a viz lassankint egyenesen ráfolyhatott vagy hat zsák oltatlan mészre, miket építésre vett az ura, s addig is míg megoltanák, beállított a tornáczba.

A csausz megmosdott szépen a sajtárból odabenn a szobában; Klára asszony azt kivánta tőle, hogy hétszer mosdjék; a török nevetett és szót fogadott; lélekadta finnyás menyecskéje, de nagyon szereti a szépet.

Ez alatt szép csendesen folydogált a lugzó víz a meszes zsákok alá, keresztül áztatva valamennyit, a miből az lett, hogy a mész elkezdett füstölögni; hát egyszer odakinn a szőlőben meglátják ám, hogy valami nagy fehér füst kanyarodik fel a város közepéből. Egyszerre mindenki ott hagy szüretet, mustot és hordót, veszedelmes lárma kerekedik: «tűz van! hol van? a Csapó-utczán van!»

Dúl Mihály uramnak sem kellett több, hirtelen felkapott lovára nyereg nélkül s vágtatott, a merre legrövidebb volt az út haza felé.

A jó Klára asszony ezalatt mindenféle asszonyi practicával védelmezte magát a gonosz török incselkedései ellen, a ki azonban mindig erőszakosabb kezdett lenni, s a jámbor asszonyt már-már kétségbe ejté, a midőn egyszerre meghallja valami közeledő paripa robogását kinn az utczán.

Ez a férje! E gondolat egyszerre oroszláni bátorságot öntött az asszony szívébe; a mint a török épen ölelgetni akará, hirtelen belemarkolt balkezével a szakállába, a másik kezével pedig felkapta a handzsárt az asztalról, s dühödten kiálta a csauszra.

– No most te istentelen pogány lator ember, elhordd magadat innen ettől a háztól, mert mindjárt én vágom le a fejedet ezzel a nagy késsel.

A csausz nem tudta, hogy nevessen-e, vagy haragudjék? mennykő menyecske ez; hogy tépi az ember szakállát, s hogy forgatja azt a nagy kést: még kárt tesz magában vele. A közben azon iparkodott, hogy elvehesse tőle a kést; a szakállát ördög vigye, majd kinő megint.

Erre a veszedelmes huzakodásra nyit be Dúl Mihály uram a szobába. Azt meglátni, hogy a csausz a feleségét hogy üldözi, s azután úgy ütni főbe ököllel a csauszt, hogy hanyatt essék, ez persze egy dolog volt reá nézve. A szegény Klára asszony akkor kezdett el csak aztán sírni, mikor már férje karjai között volt, s sok ideig alig birták egymást helyre vigasztalni.

Csak azután jutott eszükbe a csausz. Hát abból mi lett?

Az biz ott feküdt most is a pallón hanyatt.

Dúl uram látva, hogy semmi baj sem történt, csöndesebben kezdett hozzá szólni.

– Nini, atyafi, kelj fel már, nem bántlak többet; de aztán te se bántsd a feleségemet.

De biz az atyafi nem hallgatott rá, hanem fekve maradt.

– Tán csak nem haltál meg, jámbor csausz; mi a patvar? hiszen csak a kezemmel ütöttelek meg egyszer.

De ha a csausznak az is elég volt.

Nosza hirtelen eczetet dörzsöltek, tormát reszeltek az orra alá, mosták a fejét hideg vízzel; állítgatták talpra; de biz az csak lehajtotta mindig a fejét, s akármit csináltak vele, meg volt halva tökéletesen.

– Hjüj, lélekadta nyomorult csausza, szégyen, gyalázat ilyen rongyos koponyát tartani török embernek, hogy egy pofon-csapástól meghaljon. Mit csináljunk, uram Jézus? Megtörtént a nagy veszedelem. Asszony, asszony, most végünk van. – Hanem azért jól tetted, hogy nem csókoltad meg a pofáját.

Azzal otthagyta Dúl Mihály uram a házát mindenestül s ment egyenesen a város házára, Balyik András főbiró uramhoz.

– Biró uram, megöltem a csauszomat.

Balyik uram majd kiugrott az ablakon ijedtében.

– Mihály öcsém, ne mondj ilyen bolondot!

– Megöltem biz én biró uram; oka nem vagyok, minek volt porczellánból a koponyája. Azt akarta, hogy a feleségem csókolja meg; én azért ráütöttem az öklömmel; az biz ott van, meghalt, soha se lesz többet eleven.

– Oda is vagyunk akkor városostul! Itt a tatárság a gallérunk megett, porrá égetnek, pozdorjává törnek mindnyájunkat! Ördög bújjék a te vas öklödbe! Hiszen jól tetted, hogy megütötted, ha feleségedet meg akarta csókolni, de legalább ütötted volna meg olyan helyen, hogy ne halt volna bele.

– Már hiszen, biró uram, itt vagyok, adjanak ki, vágjanak négy-felé, álljanak rajtam boszút, azért jöttem; csak hogy a városnak ne történjék az én hibám miatt semminemű kára.

Balyik András uram egyet gondolt.

– No te Mihály, már az igaz, hogy bolondul cselekedtél; – hanem én is úgy tettem volna. Már most hogy a menykőbe segítselek ki a bajból tégedet is, meg a várost is?

– Vágassa le a fejemet.

– Nem kérdeztem tőled. Most csak maradj itten és ne beszélj senkivel, haza pedig ne merj menni; a többit majd elvégzem én.

Balyik uram mindjárt el is csukatta Dúl Mihályt egyik hátulsó szobába, s meghagyá viszont a porkolábnak, hogy hozza fel az alsó tömlöczből a Rácz Jánost; azután meg egy hajdu menjen el a Péterfiára, hívja ide annak a feleségét, a vén boszorkányt.

Rácz János keze-lába huszonnégy fontos vassal volt ellátva, midőn a biró elé hozták, a miből kilátszott, hogy ez nem valami csekély ember lehet, a ki ilyen nagy kitüntetésben részesül.

Balyik uram kiküldött mindenkit a szobából, csak ő maradt ott a rabbal.

– Hát, Rácz Jankó, csak kisült rád, hogy te gyujtottad fel a pap méhesét s míg más oltott, te loptad el az úrvacsorához való ezüst tányért.

– Kegyelmes biró uram, nem igaz.

– No csak ne sírj és ne essél térdre; azon már túlvagyunk. Tudod-e már a sententiádat?

– Irgalom! kegyelmes biró uram.

– Bolond-fejű, mintha én tőlem függne az irgalom. Karóba fognak húzni.

– Jaj nekem, kegyelmes biró uram!

– Bizony nem is nekem. – Elébb azonban három fával megkoronáznak. Tudod mi az?

– Hogyne tudnám, kegyelmes biró uram. Jaj csak ezt az egyet engedje el.

– Hát még a tüzes vassal való sütögetést?

– No meg azt. Soha sem állom én azt ki.

– No csak ne szabadkozzál annyit; ez már ki van rád mondva, megszolgáltad. Holnap majd megkapod irásban; ha valamit nem értesz belőle, Lengyel gazda majd megmagyarázza.

(Lengyel gazda volt a hóhér).

Az elitélt kétségbeesve veté magát a biró lábaihoz, s lánczos kezeivel átölelve azokat, sírt, könyörgött, hogy engedjék el neki azokat az irtózatos kínzásokat, s azt a rettenetes hosszan tartó kivégzést; tegyenek vele kegyelmet, öljék meg hirtelen, vágják el a fejét.

– No megállj te Rácz Jankó, ámbár nem vagy arra érdemes, hogy a fejedet vegyék, én mégis kicsinálom, hogy ezt megkapod: ide hallgass rám.

A rab meg volt vigasztalva.

– Még a porait is áldani fogom biró uramnak…

– Te bizony nem sokat fogod áldani az én poraimat, ha a fejedtől megváltál; hanem hát ide hallgass: ha azt akarod, hogy a kegyetlen torturázástól megszabadulj, s a kínos karó helyett pallos által halj meg, cserélj nevet Dúl Mihálylyal, a ki egy törököt ölt meg, mert a feleségét meg akarta csókolni; akárki kérd, azt mondd, hogy te vagy Dúl Mihály, te ölted meg a törököt, akkor szépen bekötvén a szemedet, Lengyel gazda hátulról olyan gyöngyen leüti a gombodat, hogy észre sem veszed. De ha bolondul elárulod magadat, s kivakkantod, hogy Rácz János vagy, akkor a Rácz János itélete alá esel; Lengyel gazda fejedre teszi a hármas fát s hatot csavarít mind a három végén, hogy a koponyád három felül lapul össze, azután meg szekérre kötnek, s minden utcza szegletén megsütögetik a fájos részeidet tüzes harapófogókkal.

A rabnak a fogai is vaczogtak rémültében.

– Tehát ahoz tartsd magadat, ha szépen akarsz meghalni, légy Dúl Mihály; ha csunyául, maradj Rácz Jankó.

Azzal visszavitette főbiró uram a rabot tömlöczébe s felhozatta maga elé annak feleségét.

Nem illik, nem is udvariasság asszonyszemélyek ábrázatját leirni, ha azok nem szépek, a miért is Rácz Jánosné felől jobb ha elhallgatunk. Elég azt tudni, hogy nagyon vén volt és félszemű.

– No te tüskére való, köszönté őt biró uram; tudod-e, hogy holnap megtorturázzák az uradat? még pedig a triplex torturával.

Bizony bánom is én; kínzott ő engem harmincz esztendeig, felelt durczásan a némber.

– Igen ám, de azt is fogják tőle a puncta deutri közt kérdezni, hogy igaz-e, miként te méregkeverő volnál?

– Rám is vall az akasztanivaló, ha azt kérdik tőle, az már bizonyos.

– Akkor pedig cziherre tesznek s megégetnek, elhiszed-e?

– Elég keserves lesz az nekem.

– Ne félj semmit, vén boszorkány, adok neked jó tanácsot: tagadd el, hogy az a te urad.

– El is tagadtam már százszor.

– Ismered Dúl Mihály uramat ugy-e?

– Hogyne ismerném?

– Tyukot is loptál tőle; azt akartad mondani. No jól van. Hát ha szorongatni találnak, mondd azt, hogy ő a te urad. Ha a házadhoz megy, bánj vele úgy, mint az uraddal, de ki ne kapard a szemét! egy szóval ő legyen ezentúl előtted Rácz János, akárki kérdezi, érted?

A vasorrú bába nem értette biz azt, de nagyon megörült neki, egyfelől azért, hogy nem égetik meg, másfelől, hogy olyan derék kapitális férje lesz ezentúl: kezet is csókolt érte biró uramnak.

Balyik uram azt is elcsukatta egy szobába, hogy a míg nem kell, el ne hiresztelje a dolgot, s akkor azután leült és irt egy levelet a nagyváradi basának.

«Kegyelmes és méltóságos uram, nagyságos vezérpasa. Szálljon te rád mindenféle áldás. Mivelhogy az a rettentő eset történt e mai napon a mi városunkban, hogy egy idevaló istentelen ember, a kit Dúl Mihálynak neveznek, a feleségét féltvén, egyikét a te vitéz csauszaidnak ököllel vaktába megütvén, a csausz menten meghalálozott; nehogy az ilyen rettenetes gyilkosság boszulatlan maradjon, s az is a te tudtoddal történjék, kérünk igen szépen, küldd el hozzánk a holnapi napon a te kegyelmes tihádat, hogy legyen jelen, a midőn törvényt tartandunk a gonosz gyilkos felett és lássa meg, hogy a bűn büntetlen nem marad; mely után maradunk kegyelmességednek kézcsókoló szolgái, Debreczen városa birája és belső tanácsa.»

Ezt a levelet sárga viaszszal lepecsételvén, elküldé egy lovas legény által menten a váradi basának.

Az éjszaka nagy félelem között tölt el. Mert nem volt tudható, vajjon a basa beelégli-e azzal, hogy a gyilkos megölessék, vagy sarczot vetend az egész városra? vagy épen rájuk szabadítja a tatárokat, s porrá égeti a várost?

Reggelre izenet helyett ott volt maga a basa, egy csapat lovas kiséretében.

Maga jött, nem a tiháját küldte; gondolta, hogy azt rászedhetik könnyen.

A tanácsbeliek nagy tisztelettel fogadták a derék urat, ki különben nem volt a magyarságnak ellensége s felvezetvén őt törvénytartó teremükbe, leültették a legelső székre az asztalfőhöz.

A basa belepillantván a jegyzőkönyvbe, megtekinté a feljegyzett causákat s sürgeté, hogy legelőször is vegyék elő a gyilkos Dúl Mihályét.

Két darabont előhozta Rácz Jánost; fogni kellett, hogy el ne essék.

– Te volnál Dúl Mihály, micsoda? kérdé gyanúsan a basa a reszkető embertől.

– Igenis, én vagyok.

– Hát ilyen nyomorult ember tudott egy ütéssel megölni egy csauszt?

Biró uram közbeszólott.

– Összehúzta a jámbort a félelem és magábaszállás.

– S ezért a madárijesztő pofáért nem akarta a menyecske az én derék csauszomat megcsókolni?

– Nagyon virtusos a jámbor; magyarázá biró uram.

– No hát jól van, mondjatok rá itéletet; hagyá helybe a basa.

A tanácsbeliek mind felálltak az asztal mellől s jegyző uram felolvasá az itéletet, mely szerint amaz istentelen gyilkos Dúl Mihály, ki egy derék csauszt szerelemféltésből megölt, fejétől elválasztassék, «háza annak földig romboltassék, telke sóval bevettessék és minden marhája a status részére confiscáltassék».

A basa ránézett az elitéltre.

– Nincs ellene semmi kifogásod?

– Semmi sincsen, szólt az megkönnyebbült szívvel sóhajtva.

– No ha neked nincs, nekem sincs; szólt a basa s ráütötte az itéletre pecsétnyomó gyűrűjét. A gyilkos, gyujtogató Rácz Jánost mindjárt kivitték az udvarra, s a basa szemeláttára fejét vették; a mi bűnei sokaságát nézve, elég nagy kegyelem volt neki.

Azzal a basa ismét visszaült helyére s azt mondá, hogy csak folytassák tovább az igazságszolgáltatást, tartsanak törvényszéket, ő majd sorra megerősíti a többi itéletet is.

Balyik András uram készen volt erre is. Rácz János itélete következett.

Előhozták Dúl Mihály uramat.

A basa végig nézett rajta: derék, hatalmas egy legény; erről inkább föltehetné az ember, hogy egy csauszt egy ütéssel agyonüssön a felesége miatt. Aztán miről vádolják? Hogy templomedényt lopott. Ez épen nem néz ki a szeméből.

Olyasmi jutott a basának eszébe, hogy Székely várnagy már egyszer megtette épen a váradi basával, hogy katonáinak megölői helyett elitélt gyilkosokat végeztetett ki. «Hát azt az embert mire itéltétek?»

A jegyző felolvasá a kegyetlen szigorú itéletet; kínzással, hármas halállal teljes.

A basa csóválgatta a fejét; ez törökül sem lehetne jobban.

Végül azonban, mikor minden marczangolás be volt fejezve, következett az a záradék, hogy miután Rácz János azt vallá, hogy tud egy helyen elásott kincset, s ha megkegyelmeztetik, kész azt a helyet fölfedezni, melynek pedig egy harmada az ecclesiát, más harmada a várost, harmadik pedig ő nagyságát a váradi vezérbasát illetendi, tehátlan mindezeket tekintetbe vévén, a gonosztevő is jövendőbeli jobbulást fogadván, a bűnősnek a halálos itélet elengedtessék, s a helyett egy esztendei fogság dictáltassék.

A basa még jobban csóválta a fejét; «nagy selmák vagytok ti valamennyien», mormogá magában; aztán mennyi az a rejtett kincs? kérdé a bűnöstől.

– Hatszáz darab arany, felelt az.

– Nekem jut kétszáz. No nem bánom, maradj élve semmirevaló, nekem nem vétettél. Van-e feleséged?

– Igenis van, nagyságos basa; Dorkának hívják szegényt.

– Dorkának hívják? szeretném azt látni.

Biró uram kiküldött egy esküdtet Rácz Jánosnéért, hogy hozza be.

A basa összenézte a két embert; sehogy sem akart a fejébe menni, hogy az a kettő egy pár.

– Te Dorka asszony, hát ez itt a te urad?

Dorka asszonynak tetszett igent mondani.

– Hát te Rácz János, ez itt a te feleséged?

A kérdezett keservesen felelé, hogy úgy van.

– No hiszen, Rácz János, meg is vagy te akkor jobban büntetve, mint Dúl Mihály, a kinek a fejét levágták.

Azzal nem kutatta tovább a dolgot a basa, hanem megpecsételé Rácz János itéletét, kitörölvén belőle calamussal az egy esztendei fogságot.

– De fiam, csak eredj te haza szépen, s élj a feleségeddel együtt; az a te árestomod.

Több veszedelem azután nem támadt ebből a bajból a városra és a közönségre nézve, minden a legjobban rendébe hozatván.

Igen bizony, de már most a szegény Dúl Mihálynak két felesége volt, egy szebbik, a kire nem volt neki szabad nézni, és egy nem szebbik, a kivel egy házban kellett neki lakni.

A váradi basa pedig azután is folyvást ügyeltetett rá, hogy az itéletet ki ne játszhassák, s bár a debreczeni nép közül egyetlen egy ember sem támadt, a ki elárulta volna előtte a dolgot, s detegálta volna a pia fraust, azért a basának mégis nagy gyanúpere volt a dologban, hogy az igazi Dúl Mihály most is él s ő a szép asszonynak a férje s várta nagy figyelemmel titokban, hogy mi lesz majd ennek a vége?

Dúl Mihály házát le is rontották a földig, özvegye fekete ruhát vett magára, s haza ment az anyja házához.

Néhány hét múlva erre a nemes tanács eladott egy házat, melyet Igyártó Alberttől foglalt le hadból elszökés bűne miatt, telkestől együtt ötven magyar forintért; megvette azt Rácz János uram, bele is költözött.

… Aha! kezdődik már; mondá magában a basa, a mint ezt megtudta. Házat már szereztek neki. Mit csinálnak vajjon tovább?

Egy hónap múlva Rácz János uram válópert indított a felesége ellen; volt neki tizenkét tanúja, a ki bizonyította, hogy az asszony hűtelen volt; Dorka asszony sem tagadta.

… No nézze meg az ember, mit találtak ki a semmirevalók? mondá erre a basa; az a vén asszony még hűtelen az urához, s maga is megvallja szépen.

A consistorium helyeseknek találta az okokat, miként Rácz János uram válni akar a feleségétől s annálfogva azok annak rendje szerint törvényesen divortiálódtak.

… Ez ugyan szépen megy előre; vajjon mit fundálnak még?

Félesztendő múlva aztán Rácz János uram fellépett mint kérő, özvegy Dúl Mihályné asszonyom szülőinél; a kik is azt felelték neki, hogy mihelyt a gyászesztendő letelik, örömest hozzá adják leányukat, addig járjanak jegybe.

Mikor ezt is megtudta a basa, már akkor nem állhatta tovább a dolgot, hanem fogott egy pergamentet, s irt Balyik András uramnak egy levelet:

«Becsületes birák, érdemes tanácsosok!

Ti kutyahitű emberek, már látom, hogy milyen szépen megcsaltok ti engemet most mindjárt. No ti ugyan nagy mesterek vagytok. Ki tudnátok csalni az angyaloknak a szemeit is. Hát csak vett házat Rácz János ötven forintért, kőházat, pinczével, ugy-e? – Hát csak elvált a feleségétől: attól a vén boszorkánytól rendén, ugy-e bár? Mostan pedig elveszi Dúl Mihály uram özvegyét, azt a szép menyecskét, nemde? No nem bánom: ördög álljon a hátatok megett; a ti lelketek rajta. Már megcsaltatok, azt látom, egészen; hanem legalább küldjetek nekem is a lakadalmi kalácsból. S azt izenem Rácz Jánosnak, hogy Rácz János maradjon halála napjáig, mert bizony különben megrövidíttetem egy fejjel. Egyébiránt áldás békesség rajtatok.»

A gyász letelvén, Dúl Mihályné asszonyom csakugyan összekerült ismét szeretett férjével, kivel minden szokásos szertartás mellett újra megesküdteték, s csupán az a különbség támadt rá nézve, hogy újra megtalált szerelmesét ezentul Mihály helyett, Jánosnak kellett neveznie.

A basa is megkapta a lakadalmi kalácsot, melybe ötven tallér volt bele sütve, a miért viszont ő egy aranynyal hímzett bársony nászkendőt küldött vissza a menyasszonynak, a mi megért száz aranyat.

S ilyenformán elcsendesült a nagy veszedelem mind a városról, mind a szerető felek családjáról Balyik András főbiró uram bölcs és előrelátó intézkedése által, s így lett Dúl Mihály uramból holta napjáig Rácz János.

2.
A HALÁL UTÁN.

(Egy férj visiói, ki neje halálán megőrült.)

I.

Különös eszme az, nem bírom felfogni…

Ki jöhetett valaha arra a gondolatra, hogy az ember meghal? Itt ül mellettem, beszélek vele, kezét kezemben tartom, szemeibe nézek, s egyszer lehunyja szemeit, elhallgat; keze még itt van kezemben, és azt mondják, hogy ő már nincsen, mert meghalt.

Azt mondják, hogy el is fogják temetni; könyeznek fölötte és igyekeznek vigasztalni.

Nem tudják azt az emberek, hogy mi összebeszéltünk egymással, hogy ez a sok halotti készület mind hiába történik; koporsó, szemfödél, gyászkoszorú, fejfa, mind csak tréfa, és játék. Mi tudjuk, hogy mit végeztünk együtt.

Úgy-e kedves Emelkám, emlékezel reá, hogy mit igértél? Nem maradsz ott, vissza jösz. Nekem kedvesem maradsz! soha el nem távozol tőlem, mindig ott fogsz lenni mellettem. Nem, nem küldelek el többet mellőlem, mikor dolgozom; nem fog engemet ottléted zavarni, belenézhetsz írásomba és olvashatod, az engemet nem háborgat. Egy perczre se távozzál el tőlem többet. Ha sétálni akarsz menni, félbehagyom munkámat és veled megyek.

Eddig is szerettük egymást, ezután még jobban fogjuk szeretni. Megvénülünk szépen együtt; milyen szép fogsz lenni fehér hajjal; hogy fogjuk majd egymást nevezni «édes öregemnek».

Csak már vége volna ennek a szomorú harangszónak.

Ha ezt a harangot és ezt az énekszót hallom, még magam is elszomorodom. Alig állhatom meg, hogy ne sírjak. Pedig hogy megbántanálak azzal! Hogy neheztelnél rám érte, hogy hát nem hittem igéretednek? tudtam kételkedni benned.

Nem, kedves Emelkám. Vigyétek már azt a koporsót; minek ez a hosszas tartóztatás? úgy sem igaz ebből semmi: valami csalárd kigondolta s az együgyűek elhitték. A kiknek nincs hitük, a kik még tán örülnek annak, hogy egy halottat eltehetnek a föld alá.

Indul már a menet: hogy döczög a szekér fekete terhével! Az emberek megállnak és olvassák az aranyos betüket: «meghalt húsz éves korában» s úgy sajnálkoznak rajta. Én pedig úgy nevethetném az arczom elé tartott kendő mögül: a bolondok, azt hiszik, hogy ő meg van halva; pedig ő jól tudja, hogy mi történik itt? Ha ezen át kell esni, legyen meg, azután elvetettük a gondját.

Megint énekelnek és harangoznak; már ez örökké így fog-e menni? Mennyi nézőnk van! Érdekes tragœdiát játszunk! húsz éves nő koporsója után gyászoló férj tántorog. Láttam ilyent a színpadon is, akkor is csak így sírtak rajta, pedig tudta minden ember, hogy a mint legördül a függöny, halottak és gyászos felek mennek haza karöltve, vacsorálni.

Végtére valahára eljutottunk a czélhoz; hányják már a földet a koporsóra. Ez mégis kellemetlen hang, mikor így kong a hantoktól ütött deszka, mindig tompább a zuhogás, utoljára rátaposnak a földre s egy egész halom támad fölötte; ha az ember azt gondolná, hogy ott csakugyan maradt valaki odalenn, a kivel még tegnapelőtt beszélt, a kinek szemei reá mosolyogtak, a kinek keze melegen szorítá az övét, képes volna megőrülni bele. Én bámulom, hogy az emberek, a kik ezt elhiszik, képesek hazamenni a temetőből és ott hagyni egyes-egyedül azt, a kit ide hoztak.

No de siessünk innen; Isten hozzád fehér virágos akáczfa; engem várnak oda haza. Köszönöm, hogy olyan szépen virágzol itt a sír mellett.

II.

Kissé reszketett a szívem, midőn ajtómat fölnyitottam; egy perczig nyugtalanított a kétség: ha valjon igaz-e az? De hogy tudtam kételkedni? Van-e nekem józan eszem, hogy azt ne higyjem, a mit látok?

Ott feküdt az én kedvesem most is, fehér ágyában és aludt; csendesen léptem oda, hogy fel ne ébreszszem; arcza befelé volt fordulva és könnyű pirosság ömlött el rajta; fehér karja kívül volt a takaróján, szépen lehúztam hálóköntösének csipkeújját kezefejéig, hogy meg ne hűljön. Erre feltekintett és rám mosolygott. Kérdezém tőle, hogy jobban van-e? Sokkal jobban. A mióta betegsége megfordult, sebesen tér vissza életereje; hanem orvossága elfogyott, azt újra meg kell rendeltetnem. A cselédnek mondtam, hogy siessen a gyógyszertárba, s mondja, hogy a tegnapelőtti reczipét újra készítsék el. A cseléd nemsokára visszajött és azt mondá, hogy a gyógyszerész bámulva kérdezé tőle: mi szükség már arra az orvosságra? – A bolond! Mit kérdezi ő, hogy mi szükség az orvosságra, ha én úgy kivánom; az ő dolga elkészíteni azt és nem okoskodni. Az van még hátra, hogy a patikárusok is okoskodjanak. Hozd az orvosságot!

Óh az én kedvesem igen jó beteg; pontosan, a mint az óra üt, maga kéri az orvosságot; én szoktam azt neki kanalába tölteni. Igen jó orvosság; az Isten áldja meg azt az orvost érte, a ki azt rendelte.

Mintha jelszóra jönne, épen itt lép be az orvos; a derék ember, meg kell őt ölelnem.

Úgy-e hogy nőm most már minden veszélyen kívül van? Tapintsa üterét; nem ver már lázasan, szemei is egészen tiszták. Köszönöm önnek figyelmét. Ime húsz aranyat készítettem itt ön számára, szegény ember vagyok, ez minden pénzem most; de örökre lekötelezett adósa maradok.

Az orvos nem tudom miért nézett rám olyan zavarodottan; a pénzt nem fogadta el, s hogy rá erőszakoltam, a cselédemtől küldte vissza, nekem pedig azt mondta, hogy siessek mentől elébb e városból; utazzam egy ideig, vagy menjek rokonaimhoz, keressek szórakozást.

Én? jelenleg? Midőn feleségem betegen fekszik. No ez szép volna tőlem. Nekem úgy látszik, hogy ennek az orvosnak valami kerék hiányzik a fejéből. Az igaz, hogy tudományos ember, hanem raptusai vannak; már sokszor vettem rajta észre. Sajnálom szegényt.

Majd meg ismerőseim kezdenek terhemre lenni; odajönnek csoportostul a nyakamra s elkezdenek vigasztalni, mintha nem tudom micsoda nagy baj ért volna. Emlegetik sajnálkozva szegény nőmet. Csitt! az Istenért! Itt a beteg előtt; hiszen mindent meghall; gyerünk inkább a mellékszobába. Olyan zavartan beszél minden ember, mintha az öt érzéke közül valamelyiket elvesztette volna.

Úgy hivogatnak magukhoz s ajánlkoznak, hogy éjjelre ott maradnak nálam. Én meg nem foghatom, hogy lehetnek az emberek olyan tolakodók?

– Engedelmet, uraim; betegem szavát hallom, sietnem kell hozzá.

– Itt vagyok, kedves Emelkám! leráztam minden embert a nyakamról, most már egyedül maradhatunk: mi ketten.

III.

Ma kelt fel először az ágyból az én kedves Emelkám; mennyire elfogyott betegsége alatt! Egy ruhája sem illik rá, kénytelen voltam a szabót elhivatni, hogy derekait igazítsa ki mind.

Ez a szabó bolondos egy fiú! Hogy kaczagott minden szavamon, a mit mondtam neki. «Szűkebbre csináljam úgy-e? Szalagokat is rakjak rá? új csipkéket a gyűrödöttek helyett?» Ezen ő mind olyan jó izűen tudott kaczagni.

Kértem, hogy egyet a ruhák közül délutánig igazítson meg; azt a világoskéket, a mi olyan jól illik az ő halavány arczához, szőke fürteihez; mindig úgy szerette a világoskéket. Ma szép idő van, ki akarom őt vinni sétálni, kimegyünk a városligetbe, egyet fordulunk a szép napfényen, az neki jót fog tenni. Kérem igen szépen, hozza haza délutánig azt a ruhát.

A szabó egy darabig nevetett, akkor elkezdett sírni, hogy a könyei csorogtak a két szeméből.

Már az igaz, hogy soha sem láttam ilyen csodálatos bohókás ficzkót vén emberben.

Mégis jókor haza küldte a ruhát, azt izente, hogy újévkor ráér majd elküldeni az árjegyzéket, ne siessek vele. Milyen jó ember.

Gyönyörű délután volt; bérkocsit hozattam, kimentünk a városligetbe; a tónál Emelka le akart szállni, hogy karomon egyet sétáljon a fák között, szép zöld volt már a mező mindenütt, a fákon kis madárkák énekeltek, mi ott andalogtunk karonfogva s beszélgettünk mindenféle kedves dolgot. Emelka azt óhajtotta, hogy bárcsak egy ibolyát találna a harasztban. Én azt mondtam, hogy még nincsen ideje; de ő mégis talált egyet, azt leszakította és gomblyukamba tűzte. A ki nem hiszi, megmutatom; most is itt van.

Egészen felüdülve tért haza, a friss levegő nagyon használt neki; olyan jó kedve támadt. Leültünk a zongora mellé s játszottunk négy kézre egy mazurt Chopintól. Megpróbáltam, hogy ha én elhagyom, tudja-e tovább? akkor ő is abba hagyta; azt mondta, hogy nálam nélkül nem tud semmit és nevetett… oh, olyan szép, mikor nevet!

Így mulattunk egész vacsora idejéig. Ma vacsoráltunk egész betegsége óta először együtt; magam készítettem el terítékét oda mellém, nem bíztam a szobaleányra, nehogy valami hiba legyen és ő haragudjék. Kedvencz étele volt; szokás szerint én tettem tányérjára; de olyan keveset evett, alig látszott meg az ételen; én nem tudom mivel él?

Azután lefektettem, eligazítám vánkosait; odakészítém fejéhez kis poharát, csengetyűjét. Igen szépen kért, hogy olvassak neki valamit Petőfiből; azt mindig nagyon szerette.

Elővettem a könyvet és olvastam neki sokáig fenhangon.

Addig olvastam benne, míg egyszer a czipruslombokra fordítottam; valami úgy elszomorított egyszerre; – hirtelen becsaptam a könyvet és letettem kezemből.

Aludjál már én kedvesem.

IV.

Nagyon elszoktam már az emberi társaságtól. Nála nélkül nem tudok sehova menni. Ha egy óráig kinn vagyok valahol, olyan nyugtalan leszek, futnom kell haza, hogy meglássam: nem történt-e neki valami baja? ő pedig úgy nem szeret emberek közzé menni; ha hozzám jönnek is mások, félre ül az ablakhoz és nem elegyedik a társalgásba; alig veszik észre, kogy jelen van. Legtöbbször szobájába távozik, ha valami profánus ember jön hozzám s nem kérdezősködik tőlem, hogy ki volt itt?

Nem engedem őt a háztartás gondjaival vesződni; minden után magam látok; én pörlekedem a cselédekkel is, épen ma kergettem el a szobaleányt; a szemtelen! mikor Emelka ledült hálószobájában aludni, ez rányitogatott ajtót, ablakot, elkezdett porolni, s még danoláshoz fogott. Milyen ez a cselédség!

A fehérneműt is magamnak kell számbavennem. Olyan tisztán marad minden ruha, a mit levet, a hogy fölvette és soha sem szakad semmi rajta.

Én nem is tudom, hogy ő miért nem tesz úgy, mint más nő, a kinek oly sok pipere kell; soha eszébe sem jutna, ha én meg nem lepném néha egy-egy új divatú mantilleal, új kalappal; azok is mind olyanok maradnak hónapok múlva is, mint új korukban voltak.

Különben én nagyon szeretem, hogy így van; egészen elszoktatott a kávéháztól, most este is odahaza ülök, s ha abbahagytam a munkát, előveszszük a sakkot s eljátszunk késő éjfélig; különös, hogy ő csak a feketével tud játszani, én meg csak a fehérrel; ő többször megver engem, mint én őt, mert sokszor igen szórakozott vagyok.

A múltkor eszembe jutott, hogy arczképét még nem bírom; ő soha sem akart senkinek ülni; kértem, hogy tegye meg nekem, valami keveset tudok festeni, fiatalabb koromban sok arczképet rajzoltam mulatságból. Ez különösen jól sikerült. Barátaim, a kiknek megmutattam, a bámulattól alig bírtak magukhoz térni. Azt mondták, hogy ez csodálatos. No bizony, nagy csoda kell ahhoz, valakit, a ki elénk ül, vonásról-vonásra lerajzolni! – egy kis technikai ügyesség az egész.

V.

Kezd már hozzá szokni, hogy eljárjon velem a világba.

Meglátogatjuk néha együtt a műtárlatot, a hangversenyeket, s rendesen eljárunk a színházba, akármit adnak. Bérlettem két zártszéket, egyet az ő számára, másikat magamnak; ott ülünk együtt az utolsó jelenésig. Egyszer valami csavargó jegyszedő, nem a rendes, szinte zavarba hozott. A mint átadtam neki mind a két jegyet, csak az egyiket akarta elvenni, azt állítva, hogy hiszen csak magam lépek be. Pedig Emelka is ott volt a karomon. Más ember, ha ittas, egyet lát kettőnek, ez meg kettő helyett egyet. – Ritka tünemény a világon.

A farsang kezdetén egy meghivó jegyet kaptam valami tánczmulatságba, a mit fiatal urak rendeztek. A meghivó jegyre csak az én nevem volt egyedül írva. Nagyon felingerültem rajta, siettem rögtön a rendezőhöz: «barátom, megbántás akar-e ez lenni, vagy mi? azt tudjátok, hogy nekem feleségem is van, tudtok tán valami okot rá, hogy őt kihagyjátok, midőn engemet meghívtok?» A rendező kimenté magát; tévedésből történt s utána írta a jegyre nőm nevét is.

Elmentünk oda.

Újdonat új bálköntöst varrattam Emelka számára a legutóbbi divat szerint, fehér csipkefodrok voltak rajta, zöld virágfüzérekkel. Olyan volt benne, mint egy tündér.

Az egész bálban nem volt szebb nő, mint az enyim; büszke is voltam reá. Nem tánczolt senkivel, csak mindig én velem sétált; valami gróf ** jött oda egynehányszor hozzám, a ki úgy tett, mintha velem akarna beszélni; pedig látszott, hogy nőm szépsége csalta oda: az igen kellemetlenül hatott rám; nem is maradtunk ott soká, a nyugóra alatt elhagytuk a táncztermet. Jobb minekünk otthon kettecskén.

Mikor az ember úgy szereti egymást, mint mi, s úgy nem tudja azt eltitkolni, mint mi, akkor csak kellemetlenül érinti minden találkozás avatatlan emberekkel.

Szeretnék valami puszta szigetben lenni egyedül ő vele, hogy senki se tudna felőlünk semmit. – Sértenek engem az emberek szemei.

VI.

Meg kell tébolyodnom, meg kell tébolyodnom! Nem találom idehaza nőmet!

Ma reggel még megcsókolt, midőn hivatalos dolgaimba mentem s midőn visszatértem, nem volt oda haza.

Semmi, semmi nyoma, hogy hova távozott? Nyargalok, mint az őrült, egyik szobából a másikba, nem találom sehol; kifutok az utczára, azon reményben, hogy mire visszatérek, már akkor otthon lesz; – hasztalan, ő nincs idehaza.

Nincs ide haza! Hát mehet ő valahova nálam nélkül? Hát teheti ő azt, hogy ne legyen ott, a hol én őt keresem? Hogy történhetett az? Ki magyarázza azt meg?

Valami rosz szellem jár szivemen keresztül; sejteni kezdek, és azt jobb volna nem sejteni: ő hűtelen hozzám! Igen, igen, láttam, midőn lopva tekintett vissza arra a grófra, a ki ama tánczvigalomban úgy kerülgeté; óh én mindent jól észre tudok venni.

Vártam rá késő estig; akkor vettem kalapomat, rohantam gróf **-hoz.

– Uram, engemet nőm mai nap elhagyott, önnek tudnia kell, hogy hol van ő? Feleljen erre rögtön és azután menjünk el valahova, a honnan egyikünknek nem szabad visszatérni: mert én beteg vagyok, s engem nem gyógyít meg más, mint a vér; – akár az öné, akár az enyim.

Óh ez az ember tudta nagyon jól, hogy én őt meg fogom ölni, azért is beszélt velem olyan szelíden, olyan csillapítólag.

Kért, hogy ne háborogjak. Fogadta becsületszavára, hogy nem adott okot ingerültségemre; többen is voltak nála, azok mind odajöttek hozzám, kérleltek, csillapítottak; elmondták, hogy tán nincs is úgy, a hogy én gondolom. Tán rokonaihoz ment nőm, s majd vissza fog térni, tán valami véletlen baj érte.

Úgy bántott, hogy ezek az emberek mind úgy beszéltek velem, mint valami beteg emberrel. Végre egy hideg képű férfi erős hangon rám rivallt.

– Ugyan nem szégyenli ön, okos ember létére, ilyen lármát csapni és nejét hírbe hozni minden alap nélkül. Okos ember az ilyesminek elébb végére jár, s azután verekszik, de épen nem üt zajt.

Ez csakugyan meggyőzött. Igaza volt. Nekem csakugyan hallgatnom kellett volna, és nem kiabálnom ki, a mi velem történt. Meghunyászkodtam. Hazamentem. Bezárkóztam szobámba, és elkezdtem sírni. Egész éjjel sírtam. Óh én nem tudtam hozzászokni, hogy ily egyedül legyek ide haza.

Úgy dúlt bennem valami. Reszketett minden tagom. Azt gondoltam ki magamban, hogy meg fogom őt ölni, ha újra megtalálom. Igen! Meg fogom őt ölni. Látni akarom még egyszer úgy a koporsóban fekve, a hogy már egyszer láttam s akarom, hogy annak én legyek az oka. Akarom. Nem lehet annak a gyűlöleletnek a fenekét megmérni, a mi most az én szívemet eltölti.

Úgy tetszik, mintha hálószobájában zörgést hallanék. Hazajött; a mellékajtón jött be. Hallom a selyemsuhogást, a mint a köpenyét leveti. Hah, hol van a kés, a mit megköszörültem.

Felszakítám az ajtót dühösen, kezemben az éles késsel, ott állt ő előttem; olyan szelíden, csendesen, mint máskor, s én kiejtém kezemből a vasat s odarogytam lábaihoz, elborítva azokat csókjaimmal, könyeimmel s fuldokolva rebegém:

– Óh, Emelkám, hol voltál, hol voltál ilyen sokáig?

Ő elébb nem akart felelni, hanem utóbb megszánt, lehajolt hozzám és súgott valamit, hogy hol volt? a mitől az én ereimben meghült a vér: a forró gyűlöletet, az őrjöngő szenvedélyt egy percz alatt halálos zsibbadás jege váltotta fel.

Azt súgá, csendesen, titkolózva, – hogy ott kinn volt – a temetőben, – megnézni ottani szállásán – elférünk-e mind a ketten?

Engem ájulva vettek fel onnan.

VII.

Most beteg vagyok, igen nagy beteg. Azt mondják, ideglázam van, félre is beszélek néha.

Tehát elférünk-e ott mind a ketten?

Emelka itt ül ágyam mellett, s ápolgat és szemeit le nem veszi rólam.

Hogy meghalaványodott nehány nap alatt, keze olyan hideg, mikor kezemre teszi, mint a jég és szemeinek alig van valami fényük.

Néha úgy tetszik, hogy nem egyéb már, csak egy árnyék.

Magam is ily árnyék fogok lenni.

Lám – harmadszor virágzik azóta az ákácz!

Nem sokára bátran mondhatják az emberek szobámban minden székre, hogy az üres szék; nem fog azon senki ülni, mikor ők nem látják.

Halványulsz, reszketsz ágyam mellett, szelíd alak; a mint életem lángjai lohadnak, úgy enyészik a te alakod is; az utolsó lobbanásnál eltüntél velem együtt. Tedd a kezedet kezembe. Nem sokára majd megtudjuk: mennyi hát igaz a halálból?

3.
A KÉNYTELEN MULATSÁG.

(Egy öreg báró fecsegéseiből.)

Nemde, kedves barátocskám, ismeritek gróf Repey Stefinét? az ifjabbikat, nem az öreg asszonyt, azt a kis creol princeszt, azt az én fekete szemű coboldomat: – nem az enyimet, dehogy az enyimet, csak úgy szavam járása ez. Mind ismeritek, te is, ő is, én is; sohajtoztatok utána eleget: te is, ő is, én is; de olyan szerencsés egyitek sem volt, mint én, hogy vele egy kocsiban utazhatott volna éjjel. No persze a társalkodóné is ott volt. De mind a mellett is nagy szerencse. Hanem köszönöm én az ilyen nagy szerencsét.

Egyszer Kerékváron, a kastélyában eszibe jut neki késő este, hogy holnap casinó-bál lesz Aradon, ő neki okvetlen ottan kell lenni; azonnal befogat; nem volt más nála, csupán csak én: «kérem kedves báró, legyen szíves, kísérjen el Aradra.»

No kedves báró! Mit mondhatok neki? Grófné, ma déesse! sötét van, felfordulunk, kitörjük a lábunkat, hogy tánczolunk aztán kitört lábbal? Három Körösön kell keresztül mennünk, egynek a hídja okvetlenül el van romolva, ez napirend; belefulladunk; Szalontánál átkozott nagy erdőn kell keresztül mennünk, az tele van zsiványnyal, én meg nem védelmezhetem egyedül. Aztán mi szükség ma elindulni? holnap reggel szépen thea után kocsira ülhetünk, délutánra a négy holdas pej beröpít bennünket Aradra, s estig elkészülünk a toilettel.

Beszélhettem én annak. Ismeritek, mentől inkább beszéli le az ember valamiről, annál inkább akarja. Hogy ő bizony lóhalálába nem akar sietni. Ki akarja magát pihenni az út után; csak nem mehet azon törődötten, echauffirozva, brizirozva, maltraitirozva a hintóból egyenesen a bálba. Meg hogy ő mennyire szeret este utazni, hogy az milyen szép, milyen ideális: a csillagok, a békák, meg más mindenféle; pedig semmi sem volt benne, mint egyedül az ő szeretetreméltó capricea, a mi az ő mignon fejecskéjében született s a minek teljesülni kellett, ha mindjárt az ég, föld összeszakad is.

Enfin mi választásom maradt? vagy vele menni, vagy ott maradni egyedül a kastélyban; én természetesen az elsőbbre resolváltam magamat, a miért ő megengedte, hogy átellenében ülhessek a hintóban.

Hiszen az igaz, hogy az pompás élvezet volt; a grófné lassankint egészen elhalmozott kegyeivel, először egy skatulyát adott az ölembe, azután egy muffot, később egy úti necessairet akasztott a karomba, azután még egy pár darab collit; végtére pedig elkezdett aludni. Én kérdezhettem tőle, a mennyit akartam; legfeljebb, mikor néha nagyot zökkent a kocsi, és ő felébredt, akkor kérdezett sorba, megvan-e a necessaire? hol a táska? hol a ridicule? nem feküdtem-e rá a kalap-skatulyára? azután megnyugtatva aludt tovább. Később a társalkodóné kezdett el fohászkodni, hogy Herrgott! milyen migraineje van; akkor aztán én is úgy tettem, mint a ki alszik.

Egyszer arra ijedünk fel, hogy a kocsi nagyon féloldalra fordul és megáll, mintha valami árokpartnak ment volna neki.

Az én grófném is fölébred s nagy álmosan kérdezi, hogy mi baj?

Az inas leugrik a bakról s odajön a hintóablakhoz.

– Nagyságos asszonyom, aligha el nem tévedtünk.

– Nos aztán! – kérdi a grófnő; – azért nincs mit megállnunk, ha út van előttünk, valamerre csak eljutunk rajta.

– Igenis, de…

– Mit igenis de? valahová csak visz az út.

– Visz ám, de attól tartok, hogy nem jó helyre.

– Bolond vagy. Van is nem jó hely a világon. Hát mi tájon vagyunk?

– Instállom, a szalontai erdőben.

– No biz a szalontai erdő nem rengeteg, akár szélében, akár hosszában megyünk rajta végig, két óra alatt szélit érjük.

– Igenis, kérem, de attól fél a kocsis…

– A kocsis? Hát az van a conventiójában, hogy féljen?

– Igenis, hogy valami baj éri a nagyságos asszonyt.

– Hát mi köze hozzám a kocsisnak?

– Vagy pedig a lovakat.

– No már azokhoz van köze.

– Mert hogy ebben az erdőben szoktak lenni szegény legények.

– De bolond az a kocsis; hát ő nem szegény legény?

– Igenis; olyan szegény legényeket gondol a kocsis, a kik a lovakat elveszik az embertől.

Erre én is közbe szóltam:

– Grófné, ma déesse, ez nem tréfa. Lássa, minek jöttünk el éjszaka hazulról, most itt hálhatunk az erdő közepén; elvehetik a lovainkat, az életünket és még más egyebünket is; bárcsak a revolverem itt volna.

– Hogy még azt is elvegyék, úgy-e? – tréfált a kis dæmon kaczagva; azzal, mielőtt gátolhattam volna, kinyitotta a hintó ajtaját s kiszökkent belőle.

– Ah, minő pompás éjszaka! Milyen illatos az erdő, hogy ragyognak a fénybogárkák a fűben. Nézze csak, báró.

– Nézzem? Mikor három lépésnyire nem lehet látni a sötétségben.

– Dehogy nem lehet. Hát ott a fák közül nem csillámlik elő valami világosság?

Bennem meghült a vér. Valami haramiabarlang közelébe jutottunk.

A kocsis a bakról olyan hangon felelt, mint a kiknek a torkát szorongatják.

– Igenis, nagyságos asszony, az a vendégmarasztó csárda.

– Vendégmarasztó! Ah, bravó. Ez hát épen nekünk való. Térjünk arra.

Én kétségbeestem: – Az Istenért, grófné, mit akar? Az ott egy hirhedett haramiabarlang, a hol mindnyájunkat megölnek, egy rosszhirű gyilkosverem, a minek a korcsmárosa egyetértésben áll a vidék minden rablójával, a hol már számtalan embert megöltek.

A gonosz lény még kaczagott rajtam; azt mondta, hogy én mindezeket a rémdolgokat csak a Valterländischer Pilger-ből olvastam, a mik soha sem történtek meg; és hogy aztán, ha volna másik vendégfogadó, abba szállnánk, de minthogy csak ez az egy van, tehát nincs válogatás. Azzal meghagyta kocsisának, hogy szép csendesen hajtson utána, majd ő előtte megy gyalog, s mutatni fogja az útat.

Minden sopánkodás, ellenkezés haszontalan volt; mennünk kellett czakumpak az elátkozott csárda felé; mert ő azzal fenyegetett, hegy egyedül is oda megy, ha mi félünk.

Már az igaz, hogy ez a kis rossz tündér nem is fél semmitől.

A mint közelebb értünk a csárdához, egyszerre víg kutyakopogó zene ütötte meg füleinket, mely az ablakon keresztül hangzott.

– No mon Dieu; most épen tele van zsiványokkal.

– Lássa! – szólt kötekedve a grófné, – bálba indultunk s bálba jövünk; sorsát senki sem kerülheti el. – Azzal vakmerően sietett az ajtó felé.

Én egy perczig azon gondolkoztam, hogy megfordulok, ott hagyom és elszaladok; de ez még sem illett volna, meg nem is tehettem, mert mamzell Cesarine, a társalkodóné, úgy bele csimpajkozott a karomba, hogy nem menekülhettem tőle. A jámbor személy már félig meg volt halva, csak félelevenen követte grófnéját.

Az ajtón kívül is jól lehetett már hallani a szilaj tánczrobajt s a víg rikoltozást, a mit egy csoport férfi odabenn elkövetett; az én grófném mind ettől meg nem riadva, merészen fölnyitotta az ajtót, s belépett a csárdába.

Csúnya nagy hosszú meszelt szoba volt az, melyben első ijedtemben vagy ötven embert láttam ugrálni, tánczolni; később azután, hogy megszámláltam őket, tünt ki, hogy csak kilenczen vannak, azok közül is egy a korcsmáros, a ki nem tánczol, és három czigány, a ki muzsikál. Hanem hiszen az öt is elég nekünk.

Mind nagy magas szál legények voltak, csak úgy ütötték ököllel a mestergerendát, rettenetes széles vállu ficzkók; mind az öt puskája oda volt támasztva egy szögletbe.

No mi jó helyre jöttünk. A ficzkók, a mint megláttak bennünket, egyszerre abba hagyták a tánczot s bámulni látszottak merészségünkön. Az én grófném azonban hódító mosolyával mondá nekik:

– Megbocsássanak, jó barátim, hogy mulatságukat zavarjuk. Eltévedtünk erre utazva, s minthogy odább nem mehetünk a sötétben, betértünk ide, ha szállást adnának.

E szóra egy karcsú nyalka ficzkó kivált a többi közül, egyet pödörintett a pörge bajuszán, levette betyáros kalapját, össszeüté bokáit s meghajtva magát a grófné előtt, azt mondá neki, hogy épen nem találja megjelenését alkalmatlannak, sőt inkább nagyon szerencsésnek érzi magát. Ő most itt a gazda, neve Fekete Józsi (az a híres zsivány) hát a nagysága kicsoda?