JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XIII. KÖTET

DEKAMERON. III.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

DEKAMERON

SZÁZ NOVELLA

IRTA

JÓKAI MÓR

III. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

1.
MI VAN A FÖLD ALATT?

(Novella.)

I.

Az elegáns világ szerette volna kitalálni, miért zárja el marquis Malmont a nejét?

Egyik vélemény azt mondta, hogy a marquis nagyon szerelemféltő, a marquisnő pedig hajlandó mentől több okot adni férjének ez indulat élesztésére.

A másik úgy igazítá el a kérdést, hogy a marquis bizonyosan valami rettenetes rút nőt vett feleségül, s nem akarja, hogy azt az emberek lássák; elég baj neki, hogy ő maga látja.

Ügyesebb találgatók e véleményt oda módosíták, hogy az asszony bizony nem rút, hanem – iszonyú együgyű liba; valami hajlam utáni házasság szerencsétlen tárgya, kibe a marquis a nőszülésig belebolondult, s most már nagyon bánja, hogy azt tevé.

Leleményesebb kedélyek egész meséket gondoltak ki a talány megfejtésére; a marquis régi gonosztevő, neje tud felőle főbenjáró titkokat, azokat félti a férj, hogy a világ fülibe ne jussanak.

Olyan középszerű városban, mint Issodune, a hol egy vidékről feljött birtokos úr megtelepedése epochát képez, ráérnek az emberek ilyen kérdésekkel vesződni.

Marquis Malmont egyszer csak végét vetette az egész találgatásnak azzal, hogy egy szép reggelen a város notabilitásaihoz rendre küldözé azokat az ismeretes meghivó jegyeket, a mikben obligat epithetonokkal ellátott férj felkéri egész tisztelettel ismerőit és nem ismerőit, hogy ebben, vagy abban a délutáni órában kegyeskedjenek őt azzal megtisztelni, hogy szeretett egyetlen egy nejét tekintsék meg – a ravatalon.

Már most tehát nincs többé elzárva a titokteljes nő, mindenki meggyőződhetik felőle, szép volt-e, vagy olyan rút, mint Gargantua? elmés volt-e vagy míveletlen? A halottak mind igen okosan viselik magukat, csakhogy kissé nagyon csendes társalkodók.

Miután meglátták, akkor csak egy vélemény volt felőle: az, hogy ez a nő csodaszép volt!

Olyan szép, hogy még a halál sem bírt rajta rontani, úgy fekszik a koporsóban, mint egy alvó, ki az ébresztő szóra vár, ajkai még most is oly pirosak, vonásai most is oly lágyak, oly gyöngédek, mintha ez a hideg bűvész, a halál, végig sem húzta volna jeges ujjait rajtuk.

Két napig úgy jártak a halott nézésére, mint valami híres énekes előadásaira, s két napig nem beszéltek egyébről, mint arról a fürtökbe szedett arany hajról, mely a gyönyörű arczot körülveszi, s arról a pompáról, mely a ravatalt ékesíti; a nehéz selyem szemfödélről, a fehér rózsa guirlandokról, miken ezüst lepkék rezegnek, a színes viaszgyertyákról, mik körüle égnek, s hogy mind e gyászpompa közé milyen szépen illik az a fehér arczú halott…

Harmadnap pedig elkezdtek arról beszélni, hogy ez a nő meg van mérgezve.

Honnan vette magát ez a vak hír? miből támadt? azt ki nem lehetett találni, mert arra senki okot nem mondhatott. A méregtől megholtak arcza nem ily tiszta, azokon gyorsan végzi szomorú munkáját az enyészet; azok nem mosolyognak így a koporsóban.

És mégis az egész város azt beszélte, hogy a marquis megmérgezte nejét. A közönség nem akart elállni attól a véleménytől, hogy a ki ily makacsul rejtegeté e szépséget, annak okának kellett rá lenni, hogy azt megölje, és az nem lehet, hogy valaki ily hirtelen meghaljon, a nélkül, hogy valaki tudott volna betegségéről valamit. Itt valami nincsen rendén.

Ez a mendemonda a marquisnak is fülébe jutott. Ő vette észre, hogy a hír kezd általános lenni, annálfogva maga sietett a mairehez, őt felkérni, hogy ha a hatóságnak valami gyanúja van neje halálesete felől, az iránt rendeljen rögtön szigorú vizsgálatot.

A város physikusai azonban annyira távol voltak e tekintetben minden gyanútól, hogy a marquist biztosíthaták a felől, hogy ellene értelmes ember semmiféle kétséget nem támaszthat nejének halála miatt; a városi mendemonda pedig nem elég ok a törvényes közbenjárulásra.

Így azután harmadnap a szép halottat eltemették abba az új sírboltba, a mit a marquis három nap alatt nagy költséggel építtetett az issoduni temetőben; csupa fehér márványból volt az egész fala, arany kacskaringókkal, ezüstös rácsajtóval, s azután megint volt mit beszélni a város népének egy ideig a szép márvány urnákról, az arany kacskaringókról és az ezüstös rácsajtóról. De mégis minden márványemléken és vasajtón keresztül törte magát az a hideg hírszellő, hogy ez a nő megvolt mérgezve férje által…

És a hírnek ezúttal igaza volt. Marquis Malmont megmérgezte nejét. Hogy miért tette ezt? azt majd megtudjuk később. Most csak az első titokra kell rájönnünk.

A marquis fiatalabb korában Syriában utazva, egy görög chymistával ismerkedett meg, kinek az a különös foglalkozása volt, hogy szokatlan hatású mérgeket készített. Egy ilyen méreg titkát roppant összegen vásárolta meg tőle a marquis. A chymista «acheronion»-nak nevezte azt.

És ez valóban megérdemlette pokoli nevét.

Ha valaki az acheronionból ivott, nem halt meg tőle, hanem egészen hasonlóvá lett a halottakhoz; tetszhalott lett, a ki öt-hat napig semmi szertől fel nem éled.

A gondolat dæmoni!

Ha vád támad a temetés előtt, s a hatóság vizsgálatot rendel, akkor az orvosi kéz öli meg az elaltatottat; ha pedig gyanútlan eltemetik, – akkor néhány percze van felébredni és meghalni; néhány percz élni a sötét föld alatt; ha később támad a gyanu, s a halottat felássák, megfordulva találják koporsójában, és soha semmi esetben nem fedezhetik fel semmi nyomát a méregnek. – Ez az acheronion.

Marquis Malmont még a temetés napján elhagyta Issodunt, elment – senki sem kérdezte hová? butorait, hintaját, lovait nyakrafőre elárverezték, s cselédjeit széteregették, ki merre látott.

A márvány síremléket pedig szépen körül nőtte a fű, párkányain megtelepedett az a sárga virágú szaka, a mi úgy szeret a sírkövek repedéseiben tenyészni, kiváncsi virágocskák ott az ajtó előtt annyira is vetemedtek, hogy fejeiket bedugták a rostélyon, s benézegettek a félsötét előcsarnokba; az emberek pedig egy hét alatt elfelejtették a sírkövet is, a czifra rácsot is, meg a szép asszonyt is, a ki azon belül fekszik, s nem beszéltek róla többet.

Mi történik tovább a föld alatt? senki sem igen kérdezi.

II.

Párisban ez idő alatt egy sajátságos nő volt a divat királynéja. Tudjuk biz azt jól, hogy ezt a czímet senki sem kapja ingyen, s hogy azok a különösségek, a mikért az ember ezt a megtiszteltetést nyeri, keveset használnak a nő jó hírének. Legjobb hír az egy hölgynél, ha semmi híre sincsen.

Delmaure Olivának már a neve kimondása által tett valami kárt az ember, mert a Delmaure név nem apjáé volt, hanem anyjáé. Abban pedig már elég kétértelműség van, ha valaki az anyja nevét viseli az apjáé helyett.

Igen gazdag és különösen előkelő családból származott; de azért még sem tartozik az előkelő világhoz, a haut crémehez, mert nem tudja egész világosan documentált bizonyítékokkal indokolni, hogy mi joggal jött a világra; a középvilágnál, az ugynevezett demi-mondnál megint feljebb áll, mert függetlenül és tulajdon családja után gazdag; salonjai tárva vannak ugyan az elegáns világ őrültei és unatkozottai előtt, de azok közül egyik sem dicsekedhetik, hogy szeretője volna. A hölgy igen szép, igen kaczér és igen kegyetlen. Szereti imádóit halálig kínozni. Bizonyosan valami távollevő kedveséhez hű, s a többieket csak szórakozásból bolondabbítja; vagy az bizonyos, hogy úgy el tudja titkolni valami meglévő viszonyát, hogy senki sem tud róla semmit. A kik még bizonyosabbat tudnak, azok azt állítják, hogy ő meg egy fiatal herczegbe szerelmes, a kinek nem annyira nagy adósságaira, mint inkább – nem is két szép szemére, – hanem szépen hangzó nevére van szüksége. A kik pedig legbizonyosabbat mondanak róla, az már olyan hitványság és képtelenség, hogy nem érdemes ide leirni.

A való körülbelől ez:

Messziről kell kezdenünk, Oliva születése előtti dolgoknál, hogy önök, a beteg tisztelt consultáló orvosai, átláthassák, mennyire voltak ez események is befolyással Oliva lelkületére.

Oliva édes anyja, Delmaure Camilla, alig volt több tizenhat évesnél, midőn a zárdából kikerült, hol a nagy urak leányait szokták nevelni. Mert a jó erkölcsű Francziaország gazdag leányai zárdai nevelést kapnak.

Igen szép leány volt, előkelő család, gazdag szülők még nagyobb hírt szereztek neki, mint szépsége; az atyai ház megnépesült versenyző fiatalokkal, kiknek mind legforróbb ohajtásuk volt egymást a hölgy kegyében fél lófejjel megelőzni (hogy elegáns kifejezést használjunk).

Tizenhat éves korában a szív tele van ábránddal, érzelemmel, a lélek még öntudatlan, a legelső benyomásokat könnyen felfogó; a sok rajongó ifju közül egynek sikerült Camilla előtt nemcsak ébren, de álmaiban is megjelenni.

Az nagy hódítás, ha egy férfi egy nő álomlátásait is el tudja foglalni.

A gyermek hitt az álomnak és a szép szavaknak, s egy napon megvallá atyjának, hogy szeret és választottjához nőül akar menni.

Az apa nagyon büszke ember volt, kinek sok haszontalanságon kívül, a mikben kevélységét veté, volt egy leghaszontalanabb tárgya, egy fiu gyermeke, elegáns dandy, semmi egyéb (különben ezzel elég rossz van már róla mondva); az öreg Delmaure erre akarta minden vagyonát ruházni.

Azért nem is igen ütődött meg a leánya által tett fölfedezésen; azt mondta neki, hogy tehet, a mit akar; hiszen csak leánya volt, s a leány nem számít a családban semmit.

Ezekben a régiókban a leányt ki szokták tagadni, ha nem a család választotta számára a férjet. Nem úgy tagadják ki, a hogy a színpadon szokás, mennydörgő atyai átokkal s obligát ájuldozással, hanem – nem adnak neki hozományt.

De hiszen szeretett, tehát boldog volt; szeretőjével elszökött, a legközelebbi faluban összeesketé őket valami meghivott lelkész, s ő boldog szerelmében feledte az atyai házat, vagyont, rangot és jövőt.

Egy napon, midőn a sors megsokalta örömeit, ifju férje azt mondá neki, hogy el kell utaznia távollakó szülőihez, hogy azokat házassága felől kiengesztelje. Mert, hogy az ő atyafiságának is van oka neheztelni, a miért egy kitagadott leányt vett nőül, az már csak természetes.

Az elhagyott nő sokáig várta vissza eltávozott férjét, de az sem személyesen, sem levélben nem jött; egyszer hónapok mulva hírét veszi, hogy azon ifju, ki neki férje, megházasodott: elvett egy gazdag özvegy asszonyt. Ez a hír való volt. A sértett nőben fölébredt a méltatlankodás érzete, s utána ment a csalónak, ki egy új nőnek adta kezét, mielőtt a régi meghalt volna.

Ott pedig kinevették.

Az egész házasság csak alakoskodás volt; a lelkész, ki őket összeadta, nem volt egyéb, mint a csábító egyik átöltözött czimborája; a tanuk szintén; és az egész alávalóság olyan jól el volt már sepergetve az útból, hogy senkit sem lehetett azok közül többé megkapni, semmit bebizonyítani; ki tudja, hová lett még az a könyv is és miféle könyv volt, a mibe házasságuk napján sajátkezűleg beirták neveiket? meglehet, hogy valami avult szatócsszámviteli könyv volt az is, a mit a zsibvásáron vesznek font számra.

A szerencsétlen megcsalt nő szégyentől égő arczczal, fájdalomtól tört szívvel ment magát a világ elől elrejteni; a mi annál nehezebb lett már, mert a dolog egészen a nyilvánosság előtt forgott: az újságirók is megtudták; képzelhetni, mennyiféle változással, idomítással és hozzáadással ment az át a közönségbe. Először megteltek vele a napi rovatok, azután irt róla egy kisnevű poéta egy rossz regényt, azután elővette egy nagynevű költő, az csinált belőle még rosszabb regényt, utoljára a vaudeville-szinházakba került a tárgy, ott verték agyon nagy nehezen.

Az öreg Delmaure kénytelen volt folyamodni a kormányhoz a nagy botrány miatt, hogy engedje családi nevét megváltoztatni.

Ilyen világban született Oliva.

Olyan anyától, a kiről regényt és népszínművet irtak, a nélkül, hogy bűneivel megérdemelte volna.

Nem kell orvosnak lenni, hogy az ember elhigyje, hogy mindazon keserűségnek, a mit az anya szíve kiállt, a gyermekén is keresztül kellett menni még születése előtt, s abból a jellemből, a mivé később fejlődött, sokat hozott már a világra Oliva.

Később, midőn eszmélni, gondolkozni kezdett, láthatá, hogy anyja mindig oly bánatos, hogy ha rá néz is, az anyaszeretet örömén keresztülsötétlik a boldogtalan nő fájdalma.

A bánatot, a gyalázatot tetézte még a nyomor.

Rokonainak egy része elhagyá, elfeledte; a másik része nem feledte el, hanem üldözé; ah, mert azt be kelle bizonyítani a világ előtt, hogy a feddhetlen nevű család szigorúan tudja büntetni nevének beszennyezőjét.

Oliva már tíz éves korában ősz hajszálakat keresgetett anyja fejében. Pár év mulva aztán nem kellett már azokat keresni, mert a szép fő egészen megőszült.

Mennyi próbát állatott ki velük az ég! hányszor el voltak rá határozva, hogy véget vetnek életüknek! Oliva, a tizenkét éves gyermek hideg keserűséggel tudott arról gondolkozni, hogy egy éjjel szenet vigyenek be szobáikba, azt meggyujtsák, azután lefeküdjenek egymás mellé és soha se keljenek fel többet. Anyjának minden baját ismeré; hisz szegény asszony nem volt kinek panaszkodjék kívüle.

A jövő iránt semmi kilátásuk nem volt; az öreg Delmaure végrendeletet tett, melyben mindenét fiára ruházta. Minden rokonának, minden cselédjének gazdagon hagyományozott abban, leányát meg sem említette benne.

Egy napon az öreg Delmaure nagyszerű vigalmat tartott fia huszonnegyedik születésnapjára; a rokonok, a környék notabilitásai mind hivatalosak voltak rá. Estére roppant tűzijáték volt a repertoiron. A báró saját hálószobájában rejté el a napokat és tűzokádó hegyeket, mikkel vendégeit és kedves egyetlenegy tékozló fiát vala meglependő; a mint a lakoma vége felé közöttük motozna, – melyik jőjjön elébb vagy utóbb? – a vendégek épen poharaikat csördíték össze valami ostoba toaszton, midőn egyszerre egy földrendítő pukkanás taszítá fel őket székestől, asztalostól, s a palota széttört ablakain volkáni láng lövellt elő. A fölhalmozott lőpornemű valahogy szikrát kapva, egyszerre nyolcz terem közfalát döntötte ki. A meglepetés igazán nagy volt, a napok és tűzkerekek szikrát okádva nyargaltak a vendégek közé, zöld és rózsaszín csillagok omlottak az ablakból alá, s tűzkigyók süvöltöttek a kiütött háztetőn keresztül. A tüzijáték kissé rosszul volt arrangeolva, hanem azért tökéletesen sikerült; percz mulva az egész palota lángbaborult, a ki még eszméleténél maradt, menekült a lépcsők felé, azokat pedig az első rázkódás ledöntötte, nem maradt más mód a szabadulásra, mint a folyosóról az udvarra leugrálni. Ezt kisérté meg a fiatal tékozló fiu is, hanem biz az nyakát törte benne; ezer kár érte, hogy ez nem valami fényes lóversenyen történhetett meg rajta.

Az öreg Delmaure maga bennégett a kastélyban, s vele együtt a végrendelet is.

Most azután nem maradt a bárónak egyéb örököse, mint az eltaszított leány. A törvény őt ismerte el a megholt összes vagyonai birtokosának. Ki tegnap koldus volt, s a halál nemeiben válogatott, hogy a legcsúfabbat, az éhhalált kikerülje, ma mint kétszázezer livre évi jövedelem birtokosnéja lőn üdvözölve. De kárpótlás volt-e ez a megőszült hajért?

Hát aztán mit tettek a rokonok? a világ?

Természetesen kiengesztelődtek. A gúnyolókból tömjénezők váltak. Camillának már nem igen lehetett hizelegni, de magasztalhatták leányát, a szép, tündéri Olivát. Oliva pedig még jobban gyűlölte őket most, midőn hizelegtek előttük, mint akkor, midőn üldözőik voltak.

De hátra volt még utolsó bünhödése a könnyenhivő nőnek, a miért egyszer tudott szeretni. Ez a mindnyájunk bűnhödése: a halál. Oliva ott volt ágya mellett, midőn haldoklott.

Meglátszott a nő arczán, hogy tizennégy évig imádkozott haláláért.

Megszorítá leánya kezét, azt mondá neki: – «ne szeress senkit» és megszünt élni.

Oliva eltemetteté anyját – nem a büszke nemzetségi sírboltba, oh a kevély Delmaure bárókat hogy sértette volna meg azzal? hanem egy szép kis virágos ligetbe, mely rózsával és jázminnal volt teleültetve; ott egy sima, egyszerű fehér sírkövet állíttatott fel eléje, s arra nem iratott mást, csak annyit: «Anyám».

Hisz azt csak nem vésethette oda egész világ gúnykaczajára aranyos betűkkel, hogy «itt nyugszik Delmaure Camilla kisasszony, kit leánya sirat».

Az előitélet még a sírkövet is megbélyegezte. Még a halottnak sincs kegyelem.

A gyermekévek szenvedései, a gyönge kor súlyos tapasztalása eltörölhetlen nyomot hagytak Oliva szívében; korábban tanult meg gyűlölni, mint szeretni, s az élet később sem tanította őt az utóbbira.

Különben is ritka gyémánt az igaz szerelem, az ő számára még ritkábbá lett az. Mindenkin, a ki hozzá közeledett, vette észre azt a bántó bizalmasságot, a mire jogot vélnek találni abban, hogy ennek a leánynak nincsen neve. Az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen; a leányra ez gyanús árnyékot vet. Akárhogy éljen, akárhogy érezzen, minden ember tudja, hogy az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen.

Ez a tudat végkép elkeseríté. Látta, hogy szeretik, egy szóval sem akarják vele elhitetni, hogy becsülik is; jogot éreznek őt könnyelműnek tartani, s nem szenvelgik előtte azokat a költői ábrándokat, miket más ifju leány előtt legalább hazudni szoktak. Néha pedig épen olyan emberre is akadt, a ki nagylelkűnek akart előtte feltünni, midőn saját vagyonát elpazarolva, hajlandónak mutatta magát a névtelen gazdag nőt egy törvényes és világképes névvel és czímmel megajándékozni.

Lehet-e szomorúbb tünemény a világon, mint egy fiatal nő, a kinek a sors emberismeretet adott?

Oliva ezt a szomorú szerepet igen vígan tudta eljátszani. Ha keserű élettapasztalásaival zárdába megy, kinevetik, s aztán elfeledik; de ő a világ zajos közepén nyitott remetelakot, odagyűjté maga körül a világ bolondjait és mulatta magát rajtuk.

Meghallgatta imádói őrjöngését, elolvasta szerelmes leveleiket, viselte bokrétáikat, engedte őket estélyein tánczolni, borától megrészegülni, mosolyától megőrülni, szerelmet vallani, magukat oktalan pazarlással tönkre tenni; hanem biz ez mind kárba veszett dolog volt: epedezés, levélfirkálás, bókok, megőrülés és pénzpazarlás nem használtak senkinek semmit. A nő csak játékszernek nézte őket.

És ezt tudta minden ember. Az ész logikája szerint ebből az következnék, hogy a csalogatott, kinevetett rajongók elmaradozzanak tőle; hanem az élet másképen játszik, épen ez hozta őt divatba. Az emberek annál jobban siettek e gyönyörteljes kínpadra, mentől több áldozatot láttak már onnan kificzamodott észszel, elperzselt lélekkel lebukni.

Ezen bolondok közé tartozott különösen egy férfiu, a kit Oliva már régebben ismert.

Onnan ismerte, hogy épen ez volt azon tanúk egyike, a kik anyjának színlett házasságán jelen voltak s körülbelül ő rendezte az egész tréfát, úgy a hogy az végbe ment.

Ez az ember volt Malmont marquis.

A marquis Párisban lakott akkor, midőn legelőször meglátta Olivát a szinházban és abban az első pillanatban úgy belészeretett, hogy mikor aztán a másik pillanatban megtudta, hogy ki e nő? már akkor az késő volt rá nézve.

Talán ha elébb hallotta volna, hogy ki ül ott ama lilaszín damaszk függönyös páholyban? őrizkedett volna oda nézni, de így elébb megtörtént rajta az igézet, azután érkezett a józan tudás, a mi épen olyan keveset használt neki, mint ittas embernek a hasonszenvi labdacs.

A marquis megkisérté a szerencsét. Ő minden szerepre készen volt. Ha e nő valóban az a dæmon, a kinek a rossz világ mondja, ha épen csak azt a férfit keresi, a ki miatta koldussá tegye s aztán főbe lője magát, neki az is tetszeni fog; ha pedig azt a sértett lelket találná benne, a kinek őt a jó világ hiszi, akkor ő is tudni fogja, mit tegyen? nemes bánattal, töredelmes szívvel közeledik hozzá, elismerni bűnét, mely őt nevétől megfosztá, de jóvá teszi az által, hogy egy új fényes névvel kinálja meg: – saját magáéval.

A terv kezdete nem volt nehéz; az ember csak egy látogatójegyet tesz koczkára, ha azt elfogadják, akkor nyitva az ajtó s azontúl segít az ész, vagy az esztelenség.

Az első lépés sikerült, a marquis látogatását elfogadták. Az úrnő igen kegyes volt, nem mutatott régi haragot a hajdani üldöző előtt, sőt igen nyájasan bánt vele; meghívta estélyeire, elfogadta páholyában, szeretetreméltó kezdett lenni, új imádóját kitünteté; engedte szenvedélyét nőni, míg egyszer a láng kicsapott az ablakon s a marquis egy őrült pillanatban minden vagyonát oda ajánlá igézőjének… Akkor azután kitiltá őt a házából s többet meg sem látta, akárhol találkozott vele.

A marquis értette a dolgot. Ő «csak» vagyonát ajánlá fel a hölgynek s azért kiadták neki az útat. Ennek több kell, ennek a kéz is kell, azaz, hogy a név.

Ebben pedig egy kis akadály volt a marquis előtt; neki neje volt. Még pedig fiatal neje, a kit pár év előtt vett el.

Azt is szenvedélyből vette el, szegény polgárleány volt, kit nem tudott más áron megvenni szigorú szüleitől, mint a házasság árán.

Amáliának hítták a szerencsétlent.

A marquis a milyen nagyon beleszeretett Amáliába, olyan hamar meg is unta. A nő nem szerette férjét s mindig szomorú volt előtte. Ez a legjobb ok arra, hogy a férj elidegenüljön.

A nőnek más ideálja volt; egy leánykori fiatal ismerős, valami orvos, Floiron Ardentnak hítták. Ezt a férj nem tudta. Ámbár azt sejthette, hogy az a szív, a mit ő nem tud felnyitni, bizonyosan belőlről van bezárva, valaki lakik már ottan.

A nő és a fiatalkori kedves azután is leveleztek egymással. Volt egy közbenjárójuk: Amália szülőinek egy régi hűséges inasa, az hordta a leveleket pontosan Amáliától Ardenthoz és onnan vissza. Ezt rendesen nagy hűséggel hajtá végre.

Hanem annyi esze volt az inasnak, hogy minden harmadik, negyedik levelet megtartotta magánál a küldöttekből, hol a férfitól, hol a nőtől. Azért nem támadt a levelezésben semmi zavar; az ellenőrködés pedig lehetetlen volt, mert a szeretők soha sem beszélhettek egymással. Malmont jól tudta őriztetni nejét.

A jámbor cseléd azután, mikor volt vagy tizenkét levele egy rakáson, elvitte azokat a marquis úrhoz s eladta neki egy jó csomó pénzért.

Malmontnak épen aznap adták ki az útat Olivánál, mikor e leveleket kapta. Volt neki legalább min mulatni magát.

Először felbontott egy levelet Ardenttól. Abban ez volt:

«Elveszett mennyországom! utolszor akarok előtted megjelenni a síron innen. A mennyi örömet veszték el, annyi fájdalmat nyertem emlékedben. E fájdalmak közt legsúlyosabb az, hogy te el tudtál engem feledni. (Már ekkor bizonyosan eldugott a hű cseléd egy párt a neki szóló levelekből.) Bár hihetném azt, hogy boldogságod feledteté emlékemet. Adj választ csak egy szóval, csak egy intéssel, ha feledni akarsz, megkönnyítem azt rád nézve: elmegyek olyan messze, honnan hírem se jő vissza. De ha gondolsz reám, várni fogok az időkkel; messziről látlak, boldog leszek, lelkem körüled fog járni s tán ha egyszer megőszülök, könyörül rajtam az ég, enyim leendsz; akkor is úgy foglak szeretni, miként most.»

Malmont elnevette magát.

– Ez a fiu várni akar addig, míg én meghalok; vajjon hány esztendővel fiatalabb nálam?

A másik levél a nőtől volt. Ebben még szebb dolgokat talált a marquis:

«Lelkemnek jobb fele. Kétségbeesésem véghangja szól feléd. – Elhagyott Isten és ember, elhagytál te is (alkalmasint ez sem kapott már egy nehány hozzá küldött levelet). Nincs erőm tovább élni. Üldöző ördögöm (ah ez én vagyok! gondolá a marquis) óhajtottá teszi előttem a perczet, melyben a hant koporsóm fedelére fog hullani. Ez az egyedüli nyugalmas gondolata lelkemnek. – Oh légy könyörülő irántam, csak egy sort, melyből megtudhassam, hogy meg leszek siratva s örömmel távozom innen. – Isten veled! Csókold meg e levélkét, én is megcsókoltam azt; gondold, hogy engemet csókolsz benne.»

Malmont széttépé a levelet s azután hidegvérrel mondá magában:

– A mit kivántál, az megtörténhetik.

Másnap kocsira ültette nejét s elvitte magával Issoduneba. Félévig éltek ott, akkor meghalt a nő és eltemették.

Szüleinek azt mondták, hogy agyonbúsulta magát, meghalt szívszakadásban s azok megnyugodtak benne. Egyébiránt nem lehetett panaszuk a marquis ellen, mert az pontosan kifizette nekik a kötelezett móringot, neje halála után.

A marquis visszatért Párisba s ezúttal mint kérő mutatta be magát Olivánál.

A delnő elfogadta őt. Tudniillik elfogadta házánál. A további még kérdés alá jött.

Az első találkozásnál azt a különbséget fedezte fel Olivánál a marquis, hogy míg előbbi hódolatait haraggal utasítá vissza, a mostaniakon nevet.

Oh pedig mint illett neki mind a harag, mind a nevetés, lehetetlen volt őt még annál jobban nem szeretni.

Malmont vagyonát, nevét, szerelmét tevé a hölgy lábai elé s az nevetett rajta; pedig a marquis gazdag volt, fényes nevű és szép férfi.

– Kedves marquis, én mondok önnek egy jó tanácsot. Mikor szolgát akar ön venni, vigyázzon, hogy ne vegyen magának urat.

– És ha épen urat akarnék venni?

– Akkor jó helyen kereskednék nálam. Csakhogy mi mind a ketten nagyon jól ismerjük már egymást és igen régóta. Úgy hiszem, hogy az édes anyám már az ön nevén tanított sírni. – És nagyon sokat sírtam az ön nevén, higyje el. És most azt hiszem, hogy ez a kárpótlásom, hogy annyit nevethetek rajta.

A marquist nem hozta e czélzás zavarba. Régen készen volt rá.

– Elismerem, hogy végtelen sokat vétettem ön anyja ellen s ha nem bántam volna azt meg ezerszer, nem jöttem volna ide, hogy bűnömet jóvá tegyem. Én kegyednek elrablott nevéért ennevemet adom, a nyomorért, mit szenvedett, átadom mindenemet; éljek én kegyelemkenyéren önnél s a szenvedésekért, miknek könnyelmű szerzője voltam, úrrá teszem kegyedet sorsom fölött, hatalmában áll azokért boszút állni rajtam, vagy megbocsátani.

– Úgy hiszem, ilyen szépen beszélnek minden nőhöz, midőn feleségül kérik. És én még egyet sem ismertem, a kinek helyét irigyeltem volna. Bizonyosan még édesebb szavakat is mondtak ennél a saint-denisi esketőn, a hol anyámat megcsalták; oh ott még esküdtek is! igaz, hogy nem valódi lelkész előtt, de az Isten előtt és azt sem tartották meg. Lássa, marquis, én bennem nagyon régi ez a fájdalom; sokkal régibb, mint az élet. Annak, hogy önt itt elfogadom s önnel beszélek, sőt még vallomásait is végig hallgatom, ne keresse ön más okát, mint hogy oly igen el vagyok már fásulva minden iránt, hogy még gyűlölni sem tudok; mert ha gyűlölni tudnék, ez volna az első indulat, a mit ön iránt érzenék. De nem érzek semmit. Olyan távol tartom magamat mindenkitől, hogy nem érezhetek. Szánom azokat a szegény gyarló nőket, a kik hisznek, szeretnek, azután gyűlölnek és panaszkodnak, a kik megkötöztetik magukat egy vékony pókhálóban s ott vergődnek, mint a szárnyaszegett pillangó. Nem tartozom közéjök. Nem hiszek és nem csalatkozom. Önző vagyok. Önző a legidomultabb mértékig. Önnek nagyon jól kell értenie, mit tesz ez? mert ön maga is az.

Malmont hallgatott, valamin gondolkodott magában; a delnő pedig figyelmesen nézte a gondolkodó arczát, mert meg akarta tudni, hogy az mire gondol most? – És – talán meg is tudta.

– Egyetlen asszonyt irigyeltem életemben, szólt Oliva könnyű elbeszélés hangján, mintha csak puszta mesét mondana most, mely épen eszébe jutott, egy gyilkos feleségét. A férj dühből megölte ellenfelét s kénytelen volt futni a törvény keze elől. A nő védte, rejtegette, ápolta őt, egyedül ő ismerte menhelyét. A férj élete egészen a nő kezében volt. Mennyi aggodalmat, mennyi gyötrelmet kiállt ez asszony, mennyit fáradt, tűrt, nélkülözött – és mégis milyen boldog volt. Valahányszor férjével találkozott, annak fájdalmas szerelme ölelte át, annak hálakönyűi üdvözlék. Az üldözött vigasztaló angyalát látta benne, ki őt az egész világ igazsága ellen védte minden erejével, mit a nőnek a szerelem kölcsönöz; még önlelkiismerete ellen is, s a ki őt egy szavával semmivé teheté, ha ellene talált volna véteni… Ezt a nőt tudtam irigyelni.

Malmont arczán egyre olvashatóbbak lettek a gondolatok Olivának e szavai alatt, ki mentől többet olvasott azokból, annál nagyobb borzadályt érzett lelkében.

– Kegyed tehát azért irigylé e nőt, mert az, ha neki tetszett, férjét a vérpadra küldheté? kérdé a marquis olyan csodálatos mosolylyal, a mit ajkainak vonaglása minduntalan eltorzított.

– Igen. Ez ember lehetett egy őrjöngő, egy dæmon; a miatt, a kit szeretett, megölt egy embert, kit gyűlölt s azután kezébe adta magát annak életre-halálra, a kit szeretett. Hogyne lett volna viszont szeretve!

A marquis arczát egyre jobban elhagyta a tettetett nyugalom; lelkében küzdő eszmék tükrözték magukat azon vissza, s midőn a delnő mintegy elragadtatással mondá: hogyne lett volna a férfi viszont szeretve! a marquis elveszté józan eszét s reszketve mondá a csodálatos hölgynek:

– Oliva, ön engem megtébolyít. Őrült vagyok, midőn beszélni hallom. Ön az életet kivánja a szerelemért. – Én átadom önnek étetemnek titkát, melyet ha elárul ön, nem visz ugyan vérpadra, mert magamnak is van bátorságom egy pisztoly ajkát megcsókolni, de visszahozhatlanul elveszít. El fogja-e hinni akkor, hogy szeretem, hogy szeretni fogom örökké, hogy semmivé tehet, ha valaha megszüntem önt szeretni.

– Beszéljen. Rebegé a hölgy jól rejtett borzalommal.

Malmont közelebb hajlott hozzá, halkabban beszélve. Az, a mit mondott, szinte égeté a hölgy fedetlen vállát.

– Ön azt mondá, hogy e férfinak, ki azért, a kit szeretett, megölt egy embert, a kit gyűlölt, viszontszerelmet kelle találnia. Ime én is megöltem egy embert, a kit gyűlölék, azért a kit szeretek.

– Kit?

– Nőmet.

– Ez mese.

– Méreggel öltem meg őt, senki sem tud róla semmit.

Oliva szédülést érzett, kénytelen volt karszéke támlájába fogózni; arczát azonban most is kényszeríté mosolyt mutatni s könnyű vérrel susogá:

– Minő együgyű mese!

– S ha én önnek kezébe adnám az okiratokat, mik ellenem bizonyíthatnak, az ismeretlen méreg készítése módját, a leveleket, miket annak készítőjével váltottam s miket visszaszerezni gondom volt; ha megnevezném magát az embert, ki egyetlen tanú ellenem, de messzelakó és öntudatlan tanú; ha így kezébe adnám önnek magamat, azt mondva: «Szeress vagy ölj meg!» mit tenne ön?

A csodálatos hölgy tudott uralkodni magán: nem halaványult el, nem sikoltott fel a borzalomtól, nem kiáltott segítségért, nem; hódítóan hajolt a marquis felé s kezét nyujtá neki.

– Az elsőt!

Azzal hirtelen megfordult s mint egy szemérmes gyermek, kinek az első vallomás kisikamlott ajkairól, elfutott mellékszobájába, ott hagyva Malmontot a szerelmi őrjöngés tetőpontján.

Még abban az órában visszajött hozzá Malmont s egy kis szekrénykét adott neki által, melyben valami volt, a minél drágább nászajándékot vőlegény nem adott menyasszonyának: egy életnek s egy halálnak titka.

Oliva elolvasta ez iszonyú leveleket – mosolyogva; felnyitogatá az átkos szelenczéket, üvegcséket, mikhez maga Malmont is reszketve nyult, ő mosolyogva; meggyőződött az átkozott valóról és nem reszketett belé – s másnap – megesküdött a marquisval a Saint-Eustache templomban – és akkor is mosolygott.

III.

A vendégek ittak és éljenezték a boldog házaspárt, míg jelen volt s megszólták, mikor egymás után eltüntek a teremből.

Elébb Oliva hagyta el a termet, szobaleányát hivatá, hogy öltöztesse át.

Sokáig tartott az átöltözés; a delnő bizonyosan igen szép akar lenni nászéji pongyolájában, a hogy az előkészületekből kivehetni, még haját is újra fodroztatja. Boldog ember ez a marquis!

Kétszer is zörgetett már menyasszonya ajtaján, mindannyiszor azt mondták neki, hogy még nem szabad. Mikor aztán készen volt a delnő, azt mondá komornájának:

– Most távozzék ön Jeanette s bocsássa be a marquist, ha jönni fog. Ha engem az éjjel valami baj találna érni, akármi baj: fogja ön e kulcsot, irószekrényemet nyissa fel, ott a készítő nevének első betűjét megnyomva, egy rejtekfiókra talál, melyben egy lepecsételt skatulya van elrejtve, ezt rögtön vigye el a rendőrfőnökhöz. – Most hagyjon magamra.

A delnő egyedül maradt. Szíve hangosan dobogott, mint a bűvészé, ki lelkeket idézett elő s midőn azok hatalmába adták magukat, reszket közellétüktől.

Az ajtó nyílt, szenvedélytől, őrült szerelemtől ittas férj lépett a szobába, de elsápadt és hátratántorodott, a mint abba lépett s mozdulatlanul állt meg az ajtó előtt.

Mit látott? Mi tette azt, hogy a vőlegényi hálószoba láttára megaludjon szívében a vér?

A vőlegényi hálóterem sírbolttá volt alakítva.

Fehér és fekete függönyök a falakon, a boltozatról lefüggő lámpa kékeszöld fényt vetett a tárgyakra, a mennyezetes ágy helyén egy fekete bársonynyal bevont koporsó, melynek fedele félre volt hajtva s a fehér selyem szemfödél feltakarva, mintha most kelt volna ki belőle valaki.

Az alcoven homályában egy fehér asztalka állt, rajta egy halálfő. E halálfő előtt ült és imádkozott egy nő fehér öltözetben, melyen fekete szalagcsokrok voltak, derekáról hosszú fekete gyöngyfüzéren érczfeszület csüggött alá, halavány arczát hosszú hajfürtök árnyazták körül, zöld mirtusz és fehér virágfüzérrel koszorúzva.

Így volt öltözve marquis Malmont neje, midőn a koporsóban feküdt; s ez volt a menyasszonyi pongyola, a miben őt új neje várta.

Valami távolból, valami mélységből hangzott enyészetes zúgással a «de profundis» gyászéneke.

Marquis Malmont reszketett.

Most felállt a halavány alak a halálfős asztaltól s eléje lépett.

– Marquis Malmont! Ön megijed menyasszonyától?

– Ah ez öltöny…

– Nagyon tetszhetik önnek, mert megholt nejét ebben temették el.

– Hogy jutottál hozzá? Lihege irtózattól fuldokolva a férfi.

– Akarod tudni? Gondoltam, hogy sokszor álmodni fogsz róla, akartam, hogy ébren is lásd. Sokat fáradtam érte. Késő éjjel, csillagfénynél, halottrablók társaságában.

– Ah te nem vagy nő, hanem pokolbeli boszúálló.

– A szél süvöltött, bolygó tűz tánczolt a sírok lapályain, a sötét akászok csikorogtak; a halottrablók kezében reszketett a tolvajkulcs, egy sem tudta vele kinyitni a kripta ajtaját.

– Oh hallgass! hallgass.

A nő egy perczig hallgatott; azon perczet kitöltötte a mélységből felhangzó ének sora: «dolores inferni circumdederunt me!»

A nő megfogta a férfi kezét és fülébe súgá:

– Kinyitottam én.

A férfinak nem volt ereje kezét kiszakítani a nő kezéből, reszketett, erőtelen volt.

– Lassan felnyílt a nehéz vasajtó, a rozsdás sarkak csikorogtak, mintha valaki jajgatna, sóhajtana odabenn s láthatlan ajkakról nehéz fohászok hangzottak a sötét mélységből elő, az ember-arczhoz ütődve fagyasztó hidegen.

– Irgalom, irgalom.

– A tolvajlámpa világánál előtünt a koporsó: aranynyal kivert fekete bársony koporsó, fehér szemfödéllel.

– Asszony! ordíta Malmont, térdre esve Oliva előtt, ölj meg ha akarsz, de ne szólj tovább, ne szólj tovább.

Az pedig folytatá kegyetlenül:

– A koporsón nem volt a födele.

– Isten! sikoltá Malmont, önkénytelenül ragadva meg a feszületet, mely a fekete gyöngyfüzéren függött.

– Valóban ez is az övé volt.

Malmont ijedten ejté azt ki kezéből.

– A szemfödél alatt nem volt senki. Távol onnan, egy szögletben feküdt egy fehér alak, arczczal a földnek fordulva, ajkát e feszületre nyomva halottan. – Ez az öltözet volt rajta. – Marquis Malmont, jer, ölelj meg.

A férfi kétségbeesetten sikolta fel, meg akart fordulni, hogy elfusson, felnyitá az ajtót s ott a küszöbön ájulva esett keresztül.

Oliva előcsengeté cselédjeit s parancsolá nekik, hogy vigyék a marquist szobájába, mert rosszul lett; ő egyedül akar maradni.

A vendégek a tivornyateremben nevettek és csúfolódva mondák: ugyancsak czímere a vőlegényeknek, a kit nászestején kitör a nehéznyavalya. Úgy szánták a szegény menyasszonyt.

Az pedig kielégített boszútól égő orczával járt szobájában fel s alá, úgy ragyogtak a szemei.

Azután lefeküdt abba a szomorú ágyba, a mi bársonynyal van bevonva s arany szegekkel van kiverve, ezen nyoszolya biztosítá őt arról, hogy Malmont nem fogja őt álmában meglátogatni.

IV.

Pedig az, a mit Oliva Malmontnak elbeszélt, nem volt mesénél egyéb.

Nem járt a csodaasszony Issoduneban, nem rabolta meg a halottat, nem törte fel a sírboltot, hanem egyszerűen megrendelé az issodunei gyászpipereárusnál ugyanazt a halotti mezt, a mit az Amália számára készített.

Ha azt tette volna, a mit elmesélt, tapasztalandá, hogy a koporsófödél félre van ugyan hajtva, a szemfödél is fölemelve, de a kriptában nincsen halott. Marquis Malmont eltemetett neje eltünt onnan: a sírbolt üres.

Azon az éjszakán, melyen az asszonyt eltemették, eljött érte a hű szerető, felnyitotta a vasajtót, elrablá kedvese testét s haza vitte azt magához.

Nem akarta őt otthagyni e rideg házban, el akarta vinni magával szülőföldére, ott eltemetni, hogy egykor majd őt is mellé fektessék.

Ott lefektette ágyára a szép halottat és vallott neki szerelmet. Tehette bátran, most nem féltette tőle senki, most már mondhatta neki: én üdvöm, én szerelmem, a nélkül, hogy fájdalmat okozzon kedvesének.

És a mint elnézte a szép halavány arczot, olyan nehéz volt elhinni neki, hogy ez már most meg van halva.

Jutottak eszébe esetek, mikor négy, öt napig elrejtőzött halottak ismét életre tértek s folytatták napjaikat. E kéz még oly puha, oly ruganyos, ez arcz még oly üde, ez ajkak oly elevenek.

Ardent orvos volt. A tudományok hatalma kimeríthetlen. Az ifju elővette a mit a tudás hatalmába adott s megkisérté a szép halottat életre hozni. Mind hasztalan volt. Nem mozdult az meg, nem nyitá fel szemeit többé. Két nap és három éjjel nem mozdult el az ágy mellől, melyen Amália feküdt; akkor az álom és a megfeszített lelki küzdelem elnyomta: ott az ágy előtt ülve elaludt.

Egyszer arra ébredt fel, mintha egy kéz simulna végig arczán; föltekintett. A halott keze volt az, mely az ágyról lenyult és arczához ért. Ardent örömtől rémülten szökött fel fektéből s a mint Amáliára tekinte, látá, hogy annak keble csendesen emelkedik, mint a ki mély álomban szunnyad.

A halálból az álomba!

A pokoli méreg most kezdé veszteni hatását; a halálfagy felolvadt a szívről, s az életműszerek kezdték hivatásaikat teljesíteni; hanem az álom még egyre tartott. A szép arczra visszatért az élet rózsaszíne, a gyengéd termet meleg hajlékonysága; de a lélek még távol volt, az még tán nem hallotta meg a dobogó szív hivogatását.

Ha nem hallotta azt meg, meghallotta Ardent csókjait, mik a szép alvó arczát és ajkait eláraszták; a selyem szempillák lassankint felemelkedtek, két bágyadt szempár áttekintett a halál rémországából az élővilágba, a megnyíló ajk halkan susogta: «Ardent», a lecsüggedt kar lassan fölemelkedék, s kedvese nyaka körül fonódott, kinek arczát a magáéhoz szorítá, s azután megint lecsukódtak a selyem pillák, elnémult az ajk, a lélek folytatta álmait ott a túlvilág küszöbén.

Hajh, a halál országa messze fekvő vidék; idő kell hozzá, míg onnan valaki visszatérhet.

V.

Ez álomkórság csak hetek mulva tünedezett el a megmérgezett nő idegeiből. Az alatt csak perczekre ébredt fel néha; akkor megismeré Ardent-t, rámosolygott; engedett magának ételt, italt adni, gyógyszert vett be, néha fel is kelt, felöltözött, Ardent karján végig járt a szobában, hanem beszélni nem tudott. Nem emlékezett semmire, a mi elmúlt, a jelent is csak úgy észlelte, mint a ki még félig álmodik, s azoknak felelget, a kik álmában beszélnek hozzá.

Ardent egy éjjel fedett kocsiban elszállítá őt falun lakó szülőihez. Ott félévi anyai ápolás lassankint visszaadta a nőt az életnek; kigyógyult a halál utáni mámorból, megrázott idegrendszere helyre jött, kedélye feltisztult, lelke visszanyerte látását, s azután megtanult boldog lenni. Ardent neje lett.

Miért ne lett volna az? Nem mondhatta-e őt az Isten előtt magáénak az a férfi, ki őt a sírból hozta fel, ki eltávozott lelkét szerető gonddal édesgette vissza a földi világba? Nem szünt-e meg neje lenni Malmontnak, a midőn a koporsó födelét rászegezték? nem szakadt-e ott ketté minden viszony közöttük, a hol a sírboltajtó elválasztá őket egymástól? Nem egy új élet-e ez, a melyben most jár, egy új világ, a halál országa utáni lét, s ki üldözhetne valakit – a túlvilágon?

Amália valóban a túlvilágon találta magát félév múlva. Most kezdett el még gyermek lenni, örülni a mezei virágnak, az apró házi állatkáknak, a boldog családi csendéletnek. – Mintha az a szomorú, kétségbeesett halvány teremtés, a ki az előtt marquis Malmont őrzött kastélyában sóhajtani sem mert, valóban halva feküdnék a földben, s egy másik lény támadt volna fel helyette, a ki vidám, enyelgő, elmés, kinek gyermeteg jó kedve mindenkit földerít, a ki közelében él, a ki néha oly túlcsapongó örömében, hogy Ardentnak kell őt figyelmeztetni: – «a nagy öröm megárt! Malmont még él!»

Igaz ugyan, hogy megházasodott, elvette Páris leghíresebb delnőjét, de azt már tudja a világ, hogy nem boldog vele. A nő tudja kínozni férjét.

Ardent sokszor felment Párisba, hírt hallani Malmont felől, a ki őt sohasem látta; olyankor megfoghatlan meséket regéltek neki e csodálatos viszony felől, mi e férj és neje között van.

Ez a férfi, ki oly hiú, oly merész volt a világ előtt, ki hideg szivével szeretett dicsekedni máskor, a gyávaságig szelid volt úrnője közelében, s ha az véletlenül megszólítá, összerezzent bele. A marquist éjente valami csodálatos kór szokta gyötreni; félre beszélt; ilyenkor kiküldötte cselédeit s orvost sem eresztett magához közel. Nem is állta volna ki ember, hogy azt a nyögést, azt a kisértetes sóhajtozást órákig hallgassa; közbe a marquis eleven visióinak töredékes felkiáltásait. Csak Oliva volt az, a ki ezt ki tudta állni. Ő reggelig eljárkált abban a teremben, a hol Malmont feküdt; mit tett, mit beszélt? azt nem tudta senki, de a mellékszobában fekvő cselédek nem birták szemeiket lehunyni attól a suttogástól, a mit a nő beszélt férjéhez, s a mire ez kétségbeesve ordítozott fel, hogy ne szóljon tovább! és még sem merte neki azt mondani, hogy hagyja el, hanem vonaglott előtte, mint egy meggázolt féreg.

Ilyenek voltak marquis Malmont mézes hetei.

Félév alatt a délczeg, daliás férfi egy roskatag váz lett. Templomba kezde járni, merev, sötét tekintettel járta az utczákat, gyakran reggelenként aléltan lelték őt cselédei szobájában a térdeplő előtt, a feszületet görcsösen szorítva két kezébe.

Mind e rejtély fölött magasan látszott uralkodni ama csodálatos nő, ki nem sajnálta ifju életét azon emberével összekötni, a kit gyűlölt, csak azért, hogy kínzója lehessen neki, a míg él.

A marquisról eszeveszett dolgokat kezdtek elbeszélni, hogy éjjel kiküldözi cselédeit, megnézni, hogy nincsen-e valami idegen nő az utczán, a ki be akar jönni a házba? A cselédek unják már a sok szaladgálást, s inkább hazudnak neki, hogy de igenis van. Akkor azután kérdezi tőlük, hogy milyen? Azok leirnak előtte valakit, a hogy épen eszükbe jut. Azon azután megnyugszik. Látszik, hogy nem találták el azt a képet, a mi az ő lelke előtt jár, csak nehány lépésnyi távolban szüntelen előtte, soha sem tud neki hátat fordítani, mindig előtte jár. Egyszer Oliva szobaleánya valamit mondott a marquis inasának; midőn a marquis a következő éjjel ismét felkölté a cselédet, azt kérdezve, hogy nincs az előszobában valami delnő, a ki őt keresi: az leírt előtte egy olyan alakot, a melytől a marquis arczából eltünt a vér, a mitől reszketett minden tagja, s ekkor arra kérte az inast, hogy vegye le a falról azt a pisztolyt, s lője őt vele főbe; a mit ez természetesen nem fogadott meg.

Máskor meg mindenféle rongyos embereket keresett fel a külvárosokban; azoknak igért nagy összegeket, hogy menjenek el Issoduneba, törjék fel ott a Malmont-család sírboltját; valakit találni fognak ott egy szögletben, a ki már nem él, azt fektessék vissza üres helyére és szegezzék rá jól a koporsó födelét. Azok azt hitték, hogy őrült, s nem indultak el szavára.

Végre egy este, a mint szobájába lépett a marquis, irtózatosan sikoltva szökött vissza az ajtóból, s azzal a lépcsőkön lerohant és elfutott a háztól.

Mi úgy megrezzenté, az egy arczkép volt, megholt nejének arczképe, melyet Oliva készíttetett számára, s távolléte alatt ágya fölé függeszteté.

A marquis hová futott el házától? először a Szajna partjára; de ahhoz nem volt bátorsága; végig sietett a parton, egyik hidon keresztül, a másikon megint vissza, a hidakról lenézegetett a vízbe. Nem volt bátorsága a korláton keresztül ugrani.

Végre elhatározta magát, egy üres bérkocsit talált elő, annak azt mondá, hogy vigye őt a rendőrfőnökhöz.

Még a bérkocsisnak is feltünt a férfi feldúlt arcza; azt kérdezé tőle: «odáig viteti-e magát csak, vagy vissza is?»

Malmont komolyan vette a humoristikus kérdést, s azt felelé, hogy csak odáig.

A rendőrfőnök személyes ismerőse volt Malmontnak, ki már régóta tudója volt sok apró részletnek a marquis életéből, különösen a mik azzal második házassága óta történtek.

Malmont ebben az órában fölfedezte a hivatalnok előtt, hogy ő első feleségét megölte. Elmondá neki, hogy annyira nyomja a bűntudat, hogy inkább szabadulni kíván az élettöl, s enyhülést talál abban a gondolatban, hogy bűneiért vérével lakoljon.

Vallomását azonban annyira keverte titkos visiókkal, képtelen lélekjelenésekkel, hogy a rendőrfőnök nem hitte el neki a mit beszélt, egészen más valamit hitt felőle.

Malmont észrevette a kétkedést a hivatalnok arczán; a maniákusok nagyon éles tekintettel bírnak, ha azt kell észrevenni, hogy valaki nem hiszi magában azt, a mit tőlük hallott. Ekkor tehát azt is megmondta neki, hogy a bizonyítékok, a készített mérgek, azoknak készítője nevével s a részletes gyilkosság leirásával együtt neje kezében vannak, kinek ő azokat egykor őrült szerelme bizonyítékául adta át, csak kérje tőle a főnök; ez az asszony bizonyosan ki fogja azokat szolgáltatni, mert őt halálosan gyűlöli. Legyen az ő öröme teljes.

A rendőrfőnök egyet gondolt; levelet irt rögtön Olivának, hogy azonnal siessen az általa meghatározott helyre; azzal karon fogta a marquist, s azt mondta neki, hogy ez önfeladás nyomán őt azonnal foglyává teszi, s személyesen fogja őt oda elszállítani, a hol azután őrizet alá tehetik.

A marquis megköszönte a figyelmet, melyet a főhivatalnok rangja iránt tanusított, s engedte magát karonfogva levezettetni általa a lépcsőkön, ott beült a rendőrfőnök fedett hintajába, ez mellette foglalt helyet; fegyveres rendőr nem ment velük, csupán az egyenruhás cselédek a bakon. Malmont gondolá: akárki azt hiheti, hogy mi most valami estélyre megyünk együtt, pedig a börtönbe visznek.

És pedig nem a börtönbe vitték.

Abban az ismeretlen épületben, melynek udvarán a rendőrfőnök kocsija megállt vele, egy szelid, komoly arczú férfiu fogadta el őket, kinek vonásaiban Malmont hiába akarta keresni a biró szigorúságát, vagy a tömlöczőr keménységét, inkább hasonlított az valami jókedélyű tudományos emberhez, például orvoshoz.

A rendőrfőnök azt mondá Malmontnak, hogy legyen ez úr előtt egészen nyilt, mondja el neki, a mit vele tudatni óhajt, mert ez az úr lesz az ön védője. Legyen hozzá teljes bizalommal. Ha vége lesz értekezésüknek, ön ismét vissza fog jönni.

Marquis Malmont egyedül maradva az ismeretlennel, elmondá neki, hogy ő védetni nem akarja magát, de ha a fiatal ügyész úr ki akarja magát valami szép beszéd által tüntetni, ő kész előtte az egész bűneset adatait, lélektani folyamatával, visióival és chemiai műtéteivel együtt elmondani, a miből azután az ügyvéd úr csinálhat olyan cause célebret, a milyen neki hírt s nevet szerezhet.

Azzal elmondott az ügyvéd úrnak mindent, a mit már a rendőrfőnök előtt is fölfedezett. A fiatal, tudósképű ember folyvást szemei közé nézett a beszélőnek, néha a kezét megfogta, s ez érzé, hogy annak ujjai, mintha véletlenül tennék, néhány perczig üterein nyugosznak meg. Különös ügyvéd lehet ez.

Azonban csak mondta előtte tovább történetét, a maga rémes valóságában, hogy arczán a hideg verejték gyöngyözött bele, s többször félbe kelletett azt szakítania, a titkos borzadály miatt.

Ezalatt a rendőrfőnök várta a mellékteremben Olivát.

Néhány percz mulva az is megérkezett.

A rendőrfőnök eléje sietett.

– Bocsánat, asszonyom, hogy e helyre fárasztottam önt. Kegyed férjének nagy baja van.

– Sejtem, mondá Oliva. Ő följelentette magát, mint gyilkost.

– Valóban azt tevé.

– Azt állította, hogy első nejét megölte.

– Igen. Azt mondta előttem.

– S valószinűleg hivatkozott reám, hogy én ismerem bűnének részleteit; kezemben vannak bizonyítványai, s azokat szivesen ki fogom adni, mert én gyűlölöm, mert üldözője vagyok…

– Asszonyom, hogy tudhatja ön ezeket? Épen ezért hivattam önt, s ön már előre tudja, a mit mondani akarok.

– Szegény ember, szólt Oliva szánalommal, ez rögeszméje; előttem is sokszor rajongott vele, mindig más, meg más versióját találva ki a történetnek. Féltem őt, hogy meg fog bele tébolyodni.

– Tehát az esemény, a mit mondott, nem való?

– Nem, uram, az csak egy szomorú hallucinatio, egy képzeletben festett rém; a mesének semmi alapja, a mit megitélhet ön abból, hogy a szerencsétlen ember engemet titkos üldözőjének képzel, ki nem rég idő előtt önkényt választám őt férjemül, s midőn borzasztó betegsége rajta kitört, híven és gyöngéden ápolám mindig.

– S mi ok lehetett e képzelgés alapja?

– Igen természetes ok uram. Midőn nőül vett, a nászestén epilepticus roham szállta meg. Ő drasticus szerekhez folyamodott, hogy betegségétől megszabaduljon, s azok megzavarták idegrendszerét. Úgy hiszem, hogy ez mindent legjobban kimagyaráz.

– Ez sokszor megtörténik, mondá a rendőrfőnök, ki semmi csodálnivalót sem talált abban, hogy egy párisi delnő ilyen orvostudományi titkokkal ismerős legyen. Kegyed férjét e szerint gyógyíttatni fogjuk.

– Valóban én is azt hiszem, hogy legfőbb ideje erre gondolnunk. A míg monomaniája csak a közöttünki jelenetekre szorítkozott, titkoltam, rejtegettem azt; azonban már cselédek és ismeretlen emberek előtt is kezd háborogni; s félek, hogy egyszer saját életében tesz kárt. Épen néhány nap előtt történt, hogy pitvarnokát rá akarta beszélni, hogy őt lője főbe.

– Asszonyom, kegyed tudja, hogy férje most itt van?

– Gyanítottam.

– Nem fogja kegyedet sérteni, ha azt mondom, hogy itt is fog maradni?

– Uram, én kénytelen vagyok ezt a hidegvért erőltetni magamra, mert ha gondolkozni akarnék azon, hogy egy szép, deli férfi, kit hajlamból választottam férjemül, a nélkül, hogy otthon nyugalmas házában velem, nejével, egyetlen egy boldog pillanatot töltött volna: most e borzasztó helyen van és nekem őt itt kell hagynom, – akkor akár magam is itt maradjak.

– Teljesen értem kegyed fájdalmát. Vigasztalódjék; én úgy hiszem, hogy ki fogják őt gyógyítani. A mi bajnak természeti okai vannak, azt természeti erők megorvosolják. – Hanem a gyógyítás valószinűleg hosszú leend.

– Ön meg fogja tudni, uram, hogy bármily hosszú legyen is az: Malmont marquis neje női kötelességeiről meg nem felejtkezik.

– Meg vagyok felőle győződve.

– Nem gondolja ön, hogy jó lenne, ha vele találkoznám?

– Ellenkezőleg. Nem szabad önt látnia. Távozzék asszonyom haza.

Oliva elment, a rendőrfőnök pedig visszatért Malmonthoz.

A marquis a rémtörténet elbeszélésétől kifáradtan ült karszékében; az a különös ügyvéd forró homlokát simogatta.

– Uram, szólt hozzá a főnök, legyen ön bizalommal e derék férfiuhoz, ő szivén hordozandja az ön ügyét; tekintse benne valódi jóakaró barátját; addig is, míg önt hivatni fogják, maradjon itt és viselje magát nyugodtan.

Malmont azt mondta, hogy egészen megvigasztalva érzi magát, miután bűnét kivallotta, s büntetésére vár; hogy régóta elfeledte, hogy kell csendesen aludni? reméli, hogy megtanulja azt itt – a börtönben.

Az pedig nem volt a börtön, hanem a Bicétre, az őrültek háza.

Első egypár nap nem vette azt észre Malmont, hogy hová jutott? Komolyan úgy beszélt orvosával, mintha az ügyvéde volna, csak akkor, a midőn az gyógyrendszerét nagy óvatosan megkezdé, akkor jött rá, hogy ő vele nem úgy bánnak mint bűnössel, hanem mint őrülttel…

És akkor elkezdett dühösködni, tombolni; arra aztán bezárták az ádáz őrültek közé; mentől jobban átkozta magát és esküdött, hogy ő gyilkos, annál jobban hittek gonosz betegségében, s fárasztották magukat gyógyításában; csepegették fejére a vizet, s töltötték összecsikart fogai közé az orvosságot, míg utoljára térdre hullott, megadta magát és úgy könyörgött, hogy végezzék ki, hiszen ő azt megérdemelte.

Oliva azon naptól kezdve elhagyta Boulevard des Italiensi palotáját, egy bérelt lakba vonult a Bicétrehez közel.

Azt mondta róla minden ember, hogy példánya a női hűségnek. Minden nap kétszer ment személyesen tudakozódni a marquis hogyléte felől; gazdagon fizette az orvost, s órákig eltanácskozott vele a marquis betegsége okairól, folyamáról, fokozatairól; azután a használandó gyógyszerekről, reagensekről, heroicumokról, az egész gyógyrendszerről. Úgy látszik, hogy azóta mindig ezt tanulmányozza.

… A marquisra ki volt mondva, hogy ott haljon meg a Bicétreben.

VI.

Malmont csak egy útját látta a szabadulásnak: csendesen viselni magát és úgy tenni, mint a ki gyógyulóban van.

Nappal sikerült az neki; nyugodtan, szeliden tudott orvosaival beszélni, felelt értelmesen, nevetett a mulatságos adomákon, miket olvasni adtak neki; örömest hallgatta a zenét, s maga is kért egy fuvolát, hogy azon játszék; leült más jámbor ábrándozókkal sakkozni, kártyázni, s nem vette észre, hogy a zene, a nevetés, a kártyázás háta mögött szüntelen ott van egy megmozdíthatlan örök gondolatja, mely lelkében tovább-tovább fonódik és untalan újra kezdi magát, s mely annyival iszonyúbb az őrültek rögeszméjénél, mert ez való, gyógyíthatlan tudás… Hanem éjjel a csendes, árnyékos, lélekjárta órában nem volt hatalma többé lelke rémei felett; akkor azok lettek az ő urai, akkor lehetett hallani, mint sír, mint sóhajtoz, mint veri magát a földhöz; imádkozik az Istenhez, s egy percz mulva tagadja annak lételét, és beszél láthatlan alakokhoz, küzd velük, fut előlük, küldözi őket maga elől, míg végre kifáradtan rogyik össze elviselhetlen terheik alatt.

Az orvosok szépen törhették rajta a fejüket, hogy micsoda neme ez az őrültségnek, mely éjszaka megjő s nappal elmarad.

Egy délután erős zivatar támadt; az őrültek egy része a Bicétre kertjében sétált, midőn egyszerre minden fenyegető előzmény nélkül rajtuk csapott a vihar. Akkora jegek kezdtek el hullani, mint egy dió, a heves szél gyökereikből tépte ki a fákat, egy villám épen a kert vízmedenczéjébe csapott le. Annyi őrült ordítás, jégverés, menydörgés közepett Malmontnak egy gondolat jutott eszébe: menekülni erről a helyről.

Az őrök annyira meg voltak lepve, elájult asszonyok, rémült tébolyodottak annyi dolgot adtak nekik, hogy oly nyugalmasabb betegekre mint ő, nem is figyelhettek akkor; maga a zivatar, ez a természet őrült fia, pártul fogta a menekülőt; porfelleg, jégeső elrejté őt szem elől, senki sem vette észre az első zavarban, hogy egy tébolyodott ember felmászik a három ölnél magasabb kőfalra, s onnan, e nyaktörő magasból, pillanatnyi habozás nélkül leveti magát arra a koczkára, hogy összezúzva marad a földön.

Az orkán nem engedte őt leesni a kövezetre, hanem elrepíté hat ölnyi távolra, mint egy lapdát, s ott az utczai jeges árba vetette le. Semmije sem törött. Hirtelen fölszedte magát, s kezdett futni ki a szabadba. Tudta jól, hogy merre kell mennie? a merre a zivatar húzódott: ez volt az ő természetes védője, útmutatója. Tudta, hogy a zivatar mentében senki sem jő őt üldözni. Ádáz óra volt az, s annak magának is őrültnek kellett volna lenni, ki ebben az órában egy őrültet el akart volna fogni. A sűrű jég paskolta a futó födetlen fejét, a szél széttépte ruháit, a villám czikázva vágott keresztül szemei előtt, recsegő dörgését hagyva maga után; a futó nem gondolt velük, a merre a szél vitte, a merre a hulló jég kergeté, arra száguldott, a hol elesett, ott megpihent, s azután megint futott a szél előtt, a villámok után.

Két óráig tartott, a míg a zivatar elfutott fölötte; a vihar mégis jobb futó, mint az őrült; az tova ment, őt pedig elhagyta egy összedült erdő közepén. Valami szép kis mulató erdő volt az, Páristól két órányira; a kitépett fák, mik az utakon keresztül voltak döntögetve, mind hársak és jegenyék voltak, lehasgatott galyak temették el az alacsony rózsa-, ákász- és jazminbokrokat, miket sűrűn fedett a halomra hullott jég.

Ez épen arra való hely volt, hogy Malmont éjszakai tanyául válaszsza magának. Körül minden mező, liget le volt tarolva; volt az embereknek egyéb gondjuk, mint egy elfutott őrültet kergetni.

Egy tövéből kiforgatott fenyő alatt, mely ágaival egy egész szép csoport taxusfát nyomott össze, elég sűrű, elég sötét menedéket talált – a jeget kihányta maga alól, oda bevonult és összehúzta magát.

Lassankint egész éjszaka lett, az ég beborult, sötét lett, hanem a távozó zivatar még egyre világított benne. Egyik villám a másik után perczről-perczre, majd itt, majd amott deríté fel a tájat, szomorgó kékes színt adva mindennek egy perczre. – Jó világítás ez annak, a ki úgy keresi az útat, mint marquis Malmont.

Két óráig gunnyasztott a fenyők és taxusfák sötétében, nem aludt, nem is arra való volt neki ez az éjszaka, hanem kigondolta magában az egész úti tervet, mindent, a mit annyit forgatott fejében, ha egyszer kiszabadulhatna, mit tenne? hová menne? és hogyan érne oda?

Azután útra kelt és ment – ment, míg nem virradt. A vihar egész éjjel világított előtte s hivogatta őt maga után. Nem tartott az úton, nem találkozhatott senkivel; kikerülte a falvakat, s reggelre elbujt egy híd alá. Ott várta be, míg ismét bealkonyodik, s egész nap ki nem jött rejtekéből.

Mikor ismét jó sötét lett, akkor folytatta az útját. Letért az eddigi irányból, s délszak felé kezdett tartani. Néhány óra alatt kiért abból a szomorú pásztából, a mit a jégeső hosszú vonalban egész a tengerpartig elvert, s zöld erdők közé jutott. Jobbára dió- és gesztenyefák voltak. Ott lakomát tartott e fák alatt. A gyümölcs félérett volt már, s ő elég éhes, hogy azt egész érettnek találja. Még azonfelül ruháját is tele szedte a hulladékkal, mert még holnap is nap lesz, és nem tudja, hol fognak a számára teríteni? Holnaputánon túl aztán vagy virrad meg többet, vagy sem.