VI.
Zenobia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. Ősanyja példájakint parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett horogra arany halakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e gyöngéd csel következtében az ifju halvány arczán elvonult.
Mennyi lélekerő, s mily női gyöngédség kellett arra, hogy e férfias munkához edzett asszony lemondjon legkedvenczebb mulatságáról, midőn annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg férjét és tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével mostoha gyermekét halmozza el, ez erőtlen hervatag ifjut, kinek minden öröme e csodás, e megfoghatlan szülői érzelem.
A vadászat zaja mindig hangosabbá válik, Herode remegve simul anyjához közelebb.
– Oh anyám! Hallod e lármát? Hallod ezt a szokatlan ordítást? Én félek.
– Az elefántok bőgése az. Jer tova, ha félsz hallani.
– Oh nem tova, ott szeretnék lenni, a hol ez a lárma van, akkor nem félnék tőle.
– Ne hallgass oda; vidám kiáltások azok, kedvtelő vadászok ujjongatásai.
– Nem hallasz valami sikoltást közbe-közbe? valami segítség-kiáltó jajgatást?
– Ki tudná ezt ily távolról kivenni?
– Én hallom jól. Nem apám kiált-e?
– Hova gondolsz? Mi baj érhetné őt? Nincs sem ember, sem vadállat, melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani.
– Igaz, szólt Herode, nevetve, mint gyermekek szoktak, kik apjok erejéről, bátorságáról hallanak beszélni. Apám erős ember. Aztán Vaballáth is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint Vaballáth?
– Minek volna e bátorság neked?
– Mert ott volnék apám mellett. Hátha mégis valami baja eshetik; lehet, hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki, orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ő nem lát meg, én észrevenném s rákiáltanék, hogy vigyázzon. Eltévedhet kiséretétől, s valamely mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellől soha. Ez mind megeshetik rajta. Jerünk oda, a hol az a lárma hallik.
– Messzünnen is remegsz tőle.
– Ha látni fogom, nem félek. Aztán te mellettem maradsz, ugy-e, nem távozol tőlem? Mitől félhetnék, ha te itt vagy? Ki bánthatna, ha te oltalmazol?
Édes gyermeki érzelem, mely mindenhatóvá képzeli a szülői szivet és kart!
Az ifju nem birt nyugodni, míg Zenobia parancsot nem adott a hátramaradt kiséretnek, hogy induljanak a vadászok után.
Minél közelebb értek a zajhoz, annál többször iparkodék mondani s arczával és mozdulataival kifejezni, hogy nem fél, s midőn az első tanyához értek, hová épen akkor vontatták az elejtett rhinoceros roppant tetemét, annyi bátorságot vett magának, hogy leszállt hozzá és meg merte tapintani annak hosszú szarvát; hanem a mikor aztán hallá, hogy az egy elefántot összegázolt, s kemény kérges bőrével összenézte azt a vékony aranyhegyű nyilat, melyet remegő kezében tartott, elsápadva emelteté magát elefántja hátára vissza s félve kérdezé a vadászoktól, hogy e tartós lárma hasonló szörnyeteggeli küzdés zaja-e?
– Ez csak hajtás, viszonza egy vadász. Egy tigris pár vette magát a berekbe, s most azt nem birják onnan kihajtani.
– De apám jó helyen van, úgy-e?
– Az mindig jó hely, a hol apád kardja ki van vonva felelt a vadász, a királynő intésére megindulva az elefánt előtt, s azon táj felé vezette, hol a király állott.
VII.
Egy széles csalitos bozót volt, a melybe a tigris vette magát; iszapos feneke, összebonyolódott szövevényei miatt lónak és elefántnak egyiránt hozzáférhetetlen.
A vadászok széles kört alakítottak a berek körül, mialatt annak egyik oldalán felgyürkőzött arabok jártak lármát ütve, s botokkal kongatva a vastag bambus-bokrokat.
Odenath figyelmét annyira elfoglalta e munka, hogy csak akkor vette észre nejét és fiát midőn mellette álltak.
Az apa magán kívül lett örömében, midőn Herodet megpillantá, ki nem látva semmi tárgyát a veszélynek, hanem csupa örömteli arczokat, inkább örülni látszott, mint félni.
– Te is ide jöttél? szólt Odenath atyai örömében. Tehát benned is megszületett a bátorság valahára. Helyesen van. Csak egyszer nézz szemébe a halálnak, többé nem fogsz tőle félni. Itt jó helyen állsz mellettem. A tigrist épen erre fogják hajtani. Fogd e dárdát s a mint látod, hogy kiugrik a bozótból, hajítsd reá. Akár találod, akár nem, mindegy. Tied lesz a dicsőség, hogy az első kopját te hajítád reá, s a dicsvágy bátorrá fog tenni.
Herode elvette a kopját, de arcza másfelé volt fordulva, félelem, borzalom tekintetével.
– Nos, merre nézesz? szólt Odenath, ne onnan várd a tigrist, ott bátyád Maeon áll a bokor mögött, nehogy őt hajítsd meg.
Herode remegve hajolt alá apjához, susogva:
– Ama bokorból egy nyílhegyet láttam feléd irányozva.
– Rosszul láttad, a tigrisre les ő is.
E pillanatban rivalgó kürthang szólalt meg a bozót belsejében, vadállati kétségbeesett ordítástól követve: valami vakmerő arab kürtöt vett kezébe s a csalitba lopózva, csendesen az elbujt tigris háta mögé került, s míg ez makacson fekve maradt a hajtók lármájára s fektéből megsem mozdult, ez egyszerre alig néhány lépésnyi távolban megfujta a kürtöt, mely véletlen hangtól fölriadva, bőszülten szökött fel a fenevad, s ijedt ordítással törte magát ellenkező irányban a bozóton keresztül.
– Erre jön! erre jön! kiáltozák a vadászok, kik Odenath mellett álltak, s már ki lehete a tigris alakját venni a nádbokrok között, midőn hirtelen egy elhamarkodva hajított kopja, mely nagy zörejjel esett a bozótba, észrevéteté a vadállattal a lesben állókat, mire az hirtelen megtorpanva, borzasztó nyávogás közt visszafordult, s szép csöndesen hason csúszva, ismét eltünt a sűrűségben.
– Ki hajítá e kopját? ordítá Odenath dühösen, megfosztva apai, vadászi és királyi örömeitől.
Maeon daczos arcza elárulá, hogy e vakmerő ismét ő volt.
– Vegyétek el lovát, kiálta haragosan a király. Szállítsátok le lováról tüstént.
Ez a legnagyobb büntetés volt, a mi lovagot érhetett.
Maeon szemeiben a düh és szégyen könyűi égtek; kirántotta övéből hosszú tőrét, gyöngyös hüvelyét elveté magától, s a nélkül, hogy egy szót szólna, a bozót felé indult.
– Hová mégy arra? kiált rá a király.
Maeon megállt s visszafordítá fejét duzzogva.
– Vagy én ölöm meg azt, vagy az öl meg engem.
– Ragadjátok meg! kiálta Odenath, facsarjátok ki kezéből a fegyvert, dugjátok be az őrjöngőt egy barlangba, s hengerítsetek követ a nyilásra, hadd legyen ott, míg a vadászatnak vége van.
A király parancsai egy pillanat alatt teljesítve lőnek, Maeont lefegyverzék s barlang hiányában beerőszakolták egy roppant baobabfa odvas üregébe, sűrű tövissel elzárva annak nyilását. A tigrist azonban nem lehete többé berkéből kiverni. Már esteledni kezdett, s még nem birtak vele boldogulni, ha egyik helyről elhajták, a másik oldalra ment, de a berket el nem hagyta.
Végre nem maradt más eszköz kiűzésére, mint a berket fölgyujtani.
Hosszú nyilakat kentek be czédrusgyantával s azokat meggyujtva, oda lövöldözék, a hol morogni hallák a vadat.
Az égő nyilak, mint megannyi lidércz, repültek az elsötétült égen, sűrűen hullva a cserje közé, mely itt ott meggyulladva, egyszerre több helyen lángolni kezdett; a tűz tovább harapózott, az égő pontok összeértek, s a nedves rekettye ropogása közben megelevenedni látszék az egész csalit, mintha minden ágnak külön lakója lett volna, egész zivatara a madaraknak kerekedett föl az égő berekből, ijedt orditozással töltve be a léget; s minden irányban lehete látni a futó kigyókat, mik süvöltő fejeiket feltartva menekülni iparkodtak az égő zsarátnok alól, rémségesen hangzott a benszorult tekenősbéka jajgatása s borzasztó volt látni egy roppant boát, mely a tűz közé szorulva, miután mindenünnen visszariadt, végre felcsavarodott egy magánosan álló pálmafára, farkával verve az égő lombokat, széles szájával dühösen tátongva az alatta összeérő lángokra, s midőn a pálma is meggyulladt, egy pillanatig kínos tekergéssel csavargott az égő sudar körül, s azzal hirtelen lebomlott arról, s a tűzre veté magát, fetrengő karikákat hányva benne, míg végkép megégett.
Az egész táj sötét volt már, mi annál borzasztóbbá tette a berek égését, a fellobogó tűzfény vérszínt adva minden tárgynak. A tigrisnek semmi mozdulatát sem lehete még kivenni, egyszer azonban épen oda eshetett az égő nyíl, hol a vad elrejtőzve feküdt, s a mint a lángok melegsége kiállhatlanná kezde válni, hirtelen elordítá magát a vad, s bőszülten rohant ki a még egyedül ép oldalán a bozótnak.
Ott vártak rá mind. A tigris látta őket rászegzett szemekkel, felé emelt dárdáikkal, s lehajtva a földre gyönyörű karcsu termetét, mérgesen összehuzva orrát és szemöldeit, körültekinte éles topázzöld szemeivel, s mintha kiszemelte volna magának azt, a ki legjobban félt tőle, néhány apró kuszó lépéssel előbbre simulva, hirtelen egy óriási szökéssel azon elefánt fejére ugrott, melyen Herode ült.
Herode a bámulat és félelem által meg volt meredve, s a dárdát kezében tartá, a nélkül, hogy legkisebbet tenne védelmére.
Az elefánt azonban készen várta ellenfelét, s ormányát hasa alá rejtve, a mint a tigris fejének ugrott, egyszerre derékon kapta azt, s egyet lódítva rajta, fölhajtá azt a levegőbe.
Az izmos állat kapálózva vetett bukfenczet a magasban, s a mint visszafelé esett, egy kézív pendülése hallék s a földre hullott vad nem ugrott fel többet, ott maradt végig elnyulva, egy aranytollú nyíl szivét járta keresztül. E nyilat Zenobia küldte neki.
VIII.
A tárogató-szó hivása mindenünnen összetéríté az elszéledezett vadászokat. Egy óriási banaánfa alatt ütöttek sátort, melynek roppant területe alatt az egész vadászsereg elfért. Fáklyák helyett két szálas czédrust gyujtottak meg, s ezek világánál ülték meg a vadászatot.
A langyos esti légben fegyvereiket s öltözetük nehezebb részeit lerakva, körülülték a pázsitból hányt kerek asztalokat a férfiak. Egyszerű ételek voltak azokra terítve, sült hús és bőlényszarvakba töltött bor.
Minden ki volt fáradva a nap munkájától, csak a kedv nem még. A férfiak egyedül maradtak asztalaiknál, mialatt a nők rögtönzött sátoraikba s fák galyaira feszített függő ágyaikba távoztak pihenni, hogy jelenlétök se ne gátolja a férfiak kedvét, se kicsapongásra ne ingerelje.
Az erőteljes férfi hangok által énekelt kardalok lelkesítő riadalban hangzottak szét, a távolból hangzott egyes kürtszó, tán egy eltévedt vadászé, mire ismét a harczi hármónia felelt vissza.
S midőn a bor lelke a sziveket átjárta, tánczra ugráltak a férfiak, harczias kört alakítva, melyben nem a láb járta a tánczot, hanem a kar, a fő, a szemek villogása. – Minden mozdulat harczot, viadalt kifejező, az egész egy csata fegyver nélkül.
Közepett ült a király. Trónja egy lefürészelt czédrusfa törzsöke volt, baldachinja a harmattól ragyogó lomb. Lábainál játszott Herode, papagálytollakból kötözve bokrétát.
– Valaki hiányzik közülünk, monda Odenath, oda intve fegyverhordozóját. Bocsássátok ki Maeont s hozzátok közénk.
Herode fölneszelt e névre, s elveté a tollakat kezéből s karjaival átfonva apja térdét, annak arczába néze félelmesen.
Maeont elővezették; sötét képpel, szótlanul állt meg a király előtt, palástja vállai körül volt tekerve s mindkét keze eldugva alatta.
– Megbocsátom hirtelenkedésed, monda Odenath, bizalmas szivességgel nyujtva elé kezét, jer, ülj oldalamra; a mi a vadászok közt történt, ne tartsák eszükben a rokonok.
S azzal két billikomot hozatva elő, egyiket fölvette maga, másikat Maeonnak nyujtá, nyájasan kinálva:
– E pohár az engesztelődésnek.
Maeon balkezével vette el a serleget, s azon pillanatban, midőn Odenath fölhajtá a magáét, kirántá palástja alól jobbját, melyben kardja villogott, s felordítva: «és ez a kard a bosszuállásnak», Odenathra rohant.
Sebesebben mint a kardcsapás, veté magát Herode apja testére, gyönge kezével föl akarva tartani Maeon kardját. Nyomorú elfonnyadt teste kevés volt paizsnak, a villámgyors döfés az ő keblén keresztül érte az apáét, mindkettő szivét egy vassal szegezve egymáshoz.
Maeon lekapta a hátrahanyatló király fejéről a diadémot, s azt saját homlokára téve, felszökött annak helyére, s véres kardját öklébe fogva, kiálta a rémülettől megkövült férfiaknak:
– Én vagyok királytok! E korona azzá tesz engem, és ha e korona nem, azzá teend e kard.
– Halál fejedre! ordítá két férfi, kardot ragadva kezébe. Azon pillanatban mindkettő orgyiloktól átszúrva rogyott össze.
– Meg ne mozduljatok! kiálta Maeon hyænai szemforgással; minden ellenségem háta mögött egy hívem áll! Minden lázadó mellett ott ül a bakó!
Az emberek tétovázva tekintének egymás szemeibe, mindenik a másikat gyanítva Maeon hívének, s néhányan Maeon czinkosai közül seregleni kezdének körüle, míg a király barátai eldugott fegyvereiket keresték s a boszú, a lovagiasság és önféltés elszántságával rohantak a gyilkosra a legelső fegyverrel, a mi kezökbe akadt s egyenkint estek el vad viadal közben, anélkül, hogy hozzá férhettek volna.
A zaj, a tombolás átalánossá lőn, mindenki ellenségnek nézte társát, s a szilaj tusa közepett az egyik égő szálfa, gyökereig leégve, a küzdő tömegek közé zuhant, mintegy égi tűzkard, mely a harczolókat szétválasztani csapott le. Az ordítás közül egyedül Maeon menydörgő hangja hallatszott ki.
– Én vagyok királytok! Én vagyok a megtapodott féreg, ki megöli az óriást. Rajtam nem fog sem fegyver, sem átok. Én vagyok a hetedik gyermek, ki burokban született, engem férfi keze el nem ejthet.
– Asszonyé fog hát elejteni, kiálta közbe egy haragtól csengő szózat, melynek hallatára Maeon egyszerre elsápadt, elnémult; s a küzdő tömegeken keresztül egy nőalak tört felé, szétszórt hajfürtei a sötét éjben is feketék voltak, égő szemei világítottak benne.
– El innen, asszony! kiáltának Maeon párthívei, elállva útját. Ez harcz, nem choraea!
– Én Zenobia vagyok! viszonzá büszkén a nő, s a kardcsapás, melylyel az ellenállók közé vágott, bizonyítá, hogy ő az.
Maeon hívei elhulltak egyenkint, gyalázatos halállal egy asszony kezétől; az utolsó, kinek a bosszúálló nő kardvillanása örökre kioltá szemevilágát, sikoltva terjeszté kezét Maeon felé:
– Maeon, védd magad! Ez asszony az égből esett ide, s minket a pokolra küld.
Maeon hallgatva, mozdulatlanul nézett a gyilkolva közeledő asszonyra, kinek tekintete megigézte a legbátrabb férfiakat, hogy nem tudták magukat védeni halálcsapásai ellen s erőtlenül hullottak el körüle. A véres kard le volt eresztve kezében.
– Emeld fel ezt az orgyilkot! kiálta Zenobia, Maeon kardjára ütve.
Maeon elborult arczczal tekinte a hölgyre s kardját elhajítá magától.
– Ha téged megölnélek, akkor hiába öltem volna meg ezt.
S hogy szavai nem kegyelemkérés voltak, azzal bizonyítá, hogy ráhágott lábával Odenath holttestére.
Azon pillanatban markolatig merült szivébe Zenobia kardja.
Szótlanul rogyott össze; Zenobia hosszú, hollófekete hajfürtei arczára omlottak, oda voná azokat ajkaihoz összecsókolá és meghalt.
IX.
Ezelőtt másfélezer évvel…
Ha Egyptomból az arab sivatagokon keresztül hat napig vándorolt az utazó, s nem talált egyebet egyes kutaknál, hetediken a hasadó hajnal sugárai között messziről sötétlő pálmaerdőt látott megjelenni.
A tevék ezentúl nyargalva futottak, a lovakat nem lehete visszatartani többé, az emberek arcza is egyszerre felvidámult. Az a pálmák országa volt. Palmyra földe, a gazdag, a boldog, a hatalmas Palmyráé, hova kelet és nyugot sietett kincseit hordani, s örömeit keresni; hol egyedül lakott még igazság a földön; hol egyedül állt fölemelt fővel a nép királya trónja előtt; hol egyedül volt még megjutalmazva az erény, üldözve a bűn, védve az ártatlanság; hol gazdag volt a becsületes, s boldog volt a tisztalelkű; hol igaz mértékkel mértek a piaczon; hol üresek voltak a börtönök; hol egy asszony kezében volt a királyi pálcza, kinek tekintete előtt elszáradt az ellen, s fölvirult az ország.
Ez volt Zenobia, Palmyra királynője, a hasonlíthatlan városé, mely népek felett uralkodott, és a kiken uralkodék, azok mind áldák és dicsőíték.
Három napi járás volt e roppant város falainak kerülete, melyek égetett téglából voltak rakva, védő tornyokkal, s száz kapuval, miknek portálein diadalfaragványok díszlettek, királyok, hősök képei, kik négylovas szekéren, vagy fehér elefántokon álltak, kezeikben pálmaággal.
De jobban, mint e fal, védte Palmyrát a körülfekvő véghetetlen puszta, védte népeinek karja.
Minden reggel korán lehete látni a kapukon gyakorlatokra kivonuló seregeket, kik a királynő láttára gyakorlák magukat nyíllövésben, kopjahajításban s bámulatos fordulatok kivitelében.
S ha szükség volt rá, fegyvert fogott minden férfi, a ki Palmyrában lakott, s ha ez nem volt elég, fegyvert fogott minden asszony.
E város egy aranymarkolatú kard volt, kívül ragyogó, belül éles.
Ez óriási templomok, roppant oszlopsoraikkal, mind úgy voltak alkotva, mintha váraknak lennének szánva, miket egykor védeni kell. Szilárd, tömör épületek mind, a miknek külalakját ragyogóvá varázsolta a keleti költészet.
A tágas, egyenes utczák palotáinak homlokzatán művészi véső remekelt, a roppant kerek tornyok, miken köröskörül egy tekergő csigalépcső vezetett, porphir oszlopokkal voltak tetejökig rakva; nagy, magas házak tetején virultak a függő kertek, kettős, hármas fokozatban, virágok, fák és tavak, mikben hattyuk fürödtek a magasban. A város közepén emelkedett Odenath mausoleuma, arany oszlopokkal, márványszobrokkal, miken a márvány becsesebb lőn az aranynál, az egész padlat a legragyogóbb színekből összeállított mozaikkal kirakva.
Vele átellenben állt Zenobia palotája, egészen fehér márványból, alabastrom oszlopokkal, csak nagyszerűségben királyi, minden külragyogvány nélkül. A királyné szerette látni a pompát, de nem magán.
És minden, a mit a szem látott, olyan volt, a mit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt, az egymásfölé emelkedő csarnokok különböző szinű kövekből építve; kék, zöld és rózsaszinű márvány, vereslő porphir, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz elefántok háta emelt; csodás porticusok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyzott rácsozattal, mely messziről úgy tünt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyukarcsú obeliskok, a sötét myrtusberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben őt imádják.
X.
Odenath halála után öt év mult el már; kelet népei hozzá szoktak már a boldogsághoz és szabadsághoz. A nemzeti élet érzete átmelegíté a szíveket. A római senatus ugyan még szolgatartományai közé számítá Syriát, de a szomszéd fejedelmek nem küldék többé követeiket, sem a népek az évi adót Rómába, hanem Palmyrába, s Zenobia bibor palástban s fején diadémmal fogadá a hódolókat, kik őt kelet királynéjának kezdték nevezni.
Béke volt a szomszédban is, a népeket józan nyugalomban tartá a hatalmas nő közelléte, s egy napon egyszerre négy követ érkezett a világ négy része felől Zenobia trónja elé.
Nyájasan, de méltóságteljesen fogadá a követeket a kétszeresen hódító asszony: hódító szépsége és hatalma által.
Fegyver és drágakő ragyogott trónja körül, őt magát fehér ruha födé, melyre biborpalást hullott, amaz a tiszta erényű nő, ez a hatalmas királyné jelmeze.
Jött az első követ; Armenia királya küldé; csodabalzsamokat s varázsfűszereket hozott, miket bűvész-tudós, magusok készítének az élet hosszabbítására, s azokat Zenobia lábaihoz rakva, elfogódott hangon rebegé: «üdv neked, kelet királynéja!» s háromszor veté magát előtte a földre.
A másik követ Persiából jött. Sapor király koronája gyémántjait küldé az egykor megvetett ellenségnek, kinek most szövetségeért folyamodott. A követ megcsókolá előtte a földet s elragadtatással kiálta: «üdv neked, kelet királynéja!»
A harmadik követ Indiákról vándorolt ide, tenger mélyéről halászott gyöngyöket s beszélő madarakat hozva a királynénak, s a mint homlokával érintve a padlat mozaikját, monda: «üdv neked, kelet királynéja!» a madarak utána kiálták – üdv neked, kelet királynéja!
Zenobia komoly arczczal fogadá a hódolatokat, tekintetében nem látszott azon mosolygás, melyet gyönge szivekből szokott előcsalni a hízelgés és szerencse.
Ekkor előállt a negyedik követ. Kemény tekintetü férfi: merész arcz, éles szemek, görbe sasorr, vállig meztelen karok; rövid tunica, vékony biborszegélylyel; ujján egyszerű aranygyűrű, az is vasszinűre festve; oldalán rövid széles kard; semmi pánczél, semmi arany, selyem vagy himzés öltözetén.
Merészen a királyné elé lépett, fölemelé fejét, s ujjával rámutatva, kemény hangon kiálta rá:
– Le onnan a trónról, asszony! Engem Róma küldött…
Az arczokon az ijedtség viaszszíne, s a harag lobogványa váltogatá egymást, csak Zenobia arcza maradt nyugodt. Kit a hódolat föl nem emelt, a bántalom le nem sülyeszte.
– Beszélj, monda a követnek; hanem arra gondolj, hogy neked, ki mint követ sérthetlen vagy, mást sértened nem merészség, asszonyt sértened nem dicsőség.
A követ összefonta mellén karjait s rendületlen hangon szónokolt:
– Ez ország Róma tartománya s te Róma alattvalója vagy; e területen senki sem lehet úr, csak a kit Róma tesz azzá. Férjedet a tanács engedé királynak lenni, téged nem ismerünk. A tanács határozata ez. Syria trónja Odenath halálával ravatallá változott, s a koronát, mely utána sem téged, egy asszonyt, sem fiadat, egy gyermeket, nem illet, tartozol férjeddel együtt eltemetni. Ha királyhoz mégy nőül, az ellen senki sem szól, de hogy egy országot válaszsz férjül, azt tiltjuk neked, s ha te Palmyra neje lettél, Palmyra özvegye fogsz lenni.
Zenobia arcza lángolni kezde e szavakra. Midőn a római elvégzé beszédét, fölemelkedék trónjában, s belső indulattól reszkető hangon válaszolt:
– Mondd meg Rómának ezt: sem Róma, sem én nem vagyunk urai e földnek; urai egyedül az Istenek, kik országokat osztanak, s királyokat kennek föl. E trónt, melyen ülök, nem Róma ajándékozá nekem és férjemnek: kardom vívta azt ki, az övével együtt, egy ellenség kezéből, ki előtt legióitok lerakták a fegyvert, s ki legvitézebb császártok alakját polyvával kitömve tartja bálvány istenei templomában; – és ez ellenségen én álltam boszút, míg Valerian tulajdon fia, – Róma caesárja – otthon tűzhely és serpenyők között tölté el idejét!
A római arcza égett e szavaktól; – igazak voltak.
– És a senatus, mely reszketett, midőn a barbarok Róma falai előtt állottak, s midőn kardunk megvédte tőlük a keleti határt, megengedé, hogy mi is megpihenjünk saját hazánk földén, – most nem ismer engem; most szégyenel nevemre emlékezni? S ki ez a senatus? – Róma patriciusai talán? az ősi laticlavusok? A Cátók, Horatiusok, Flavusok dicső utódai, a háromszáz patres conscripti unokái talán, kik az égő város piaczán, currulis székeiken ülve nyugodtan várták be a halált? Ők nincsenek többé. Tiberius, Caligula, Nero, Commodus, Caracalla, Heliogabalus – ez őrült szörnyetegei a világnak – tövestül kitépték soraitokból e büszkeségeit Rómának s ültettek helyökbe borbélyokat, gladiátorokat, libertinokat, kéjhölgyek fiait! nem elég… paripáikat ültették oda közibétek!…
– Asszony, ne tovább! kiálta közbe a római.
– Czáfolj meg, vagy mondd, hogy Rómában az igazmondás vétek. És e senatus szégyenl egy asszonyt ismerni királynak, mely kéjhölgyek előtt hajtotta meg nyakát! és egy római mer büszke arczot mutatni egy asszony előtt? midőn Rómában templom van emelve egy Faustinának, hol őt, mint Istenasszonyt imádják holta után, ki éltében az utolsó gladiátornak volt rimája!…
A római szemeiből hullottak a könyek düh és méltán érzett szégyen miatt.
Zenobia méltóságteljesen lépett alá trónja lépcsőjéről s kezét a római vállára tevé.
– A ki az oroszlánt a pusztára küldé lakni, fegyvert is adott neki, melylyel magát védelmezze. Hogy ha Gallienus jól megtanult bánni a főzőkanállal, én megtanultam bánni a karddal, s ha neki illik a szoknya és főkötő, melybe férfi lételét megtagadva búvik, nekem meg illik a pánczél és sisak, s ha kedve van engem attól megfosztani, jőjjön érte, és vegye el tőlem…
Ezzel ismét felült trónjába.
– Te mondád! viszonzá a római s sebesen eltávozott.
XI.
Nem sokára megindult Marcus Labio propraetor a kisázsiai és egyptomi legiókkal Zenobia ellen; az ország határán készen várta őket a királyné; apró előcsaták után előre hagyta őket nyomulni, akkor egész erejével rájuk veté magát. Hasztalan volt a római légiók összetartása, harczrendszere, gyakorlottsága a keleti fajok fanatismusával szemben; mindenütt túlszárnyalva, hátravetve, csatát csatára vesztettek; nem futottak sehol, de fogytak mindenütt; egy kis csapat maradt csak utoljára, mely még folyvást küzdve hátrált egész a Bosporusig s ott az utolsó emberig ellhult, hogy vezérét és az utolsó sast megszabadítsa. A propraetor egyedül érkezett meg Rómába, elmondva, hogy látta Zenobia kardját villogni.
A győztes királyné útját virágokkal hinték a népek, kiknek szolgaságát a legiók vérével letörlé; egész Kis-Ázsia, Egyptom meghódolt előtte, az országok, miket egykor ősei birtak, örömriadóval üdvözlék az unokaleányt, ki a régi dicsőséget visszahozta rájuk. S van-e öröm hasonlítható a dicsőség öröméhez!
Gallienus császárt nem sokára utolérte a római caesarok sorsa. – Orozva meggyilkoltatott. – Utóda Claudius lett, bátor hadvezér, józan uralkodó, kinek nem sokára kemény harczai támadtak észak barbar népeivel: a góthokkal és alemanokkal.
Egy napon ismét római követek jelentek meg Zenobia előtt, Claudius császár által küldve, kinek szónoka e szavakon kezdé beszédét:
– Üdv neked, kelet királynéja!
Claudius császár azon hizelgő izenettel tisztelé meg a palmyrai királynét, hogy míg ő nyugaton védi a birodalmat, addig annak fényét Zenobia tartsa fenn keleten…
XII.
Claudius császár nem tartá fenn a birodalom hatalmát nyugoton. Elesett a góthok elleni harczban. Ezuttal a császári trón a harczparipa nyerge lőn, s ki azt a több követelők közül legbiztosabban ülte meg, az Aurelián volt.
A nép ahhoz pártol, a kit legerősebbnek lát; Aurelián rövid idő alatt markába birta szorítani a szétbomladozó római birodalom részeit. Egyik lázadó a másik után elesett, vagy meghódolt, legyőzetett, vagy áruló lett.
Csak Zenobia állt még, csak Palmyra mert még Róma vetélytársa lenni. Kelet minden népei szövetséget kötöttek vele a fenyegetve közelgő Róma ellen, maga a Sapor király is odaveté a harcz mérlegébe kardját, míg Egyptom népeit Firmus lázítá fel a közellenség ellen, fanatizálva a vad saracen fajokat.
Európa minden határán köröskörül hallatszott a fellázadt népek csatakiáltása.
Mindez nem volt képes Aureliánt megdöbbenteni.
Egy reggelen a byzanti hajók az ázsiai partokra szállíták Aurelián legióit, s a másik reggelen már meg volt hódítva Bythinia.
A nomád seregek bámulva hátráltak az előrenyomuló hadtömegek előtt, melyeknek szabályosan rendezett hadsorait semmi oldalról sem lehete megtámadni. Hasztalan állták el útjaikat a hegyszorosokon, a velitesek fölkeresték a gyalog ösvényeket s útat törtek a seregnek, hasztalan támadtak reájuk véletlen, midőn útban voltak, egyszerre minden oldalról. Azok rögtön, mint egyetlen gép, tömegekké alakíták hadsoraikat, miket sehol sem lehetett megbontani; hiában rontottak rájuk éjjel. A római sereg a hol megjelent, egy óra alatt körülsánczolta magát, s egy percz alatt ébren és helyén volt mindenki. Hiába temették be előlük a kutakat, hiába égették el az élelmi szereket; a legionárius, nehéz fegyverzetén kívül, tiz napi eledelt is hordott magával. A dunai legiók voltak ezek, az örök csatákban felnőtt veteránok, kiknek játék volt a háború, s a legnehezebb fáradság mindennapi szokott munka.
Ancyra megrettenve ellenállhatlan közeledtük miatt, melyet előre elhiresztelt a futó keleti csoportok ijedelme, megnyitá a császár előtt kapuit.
Tyana bezárta azokat. Azon nép, mely közt Apollonius élt, nem adhatta meg magát ingyen. Aurelián faltörői nem üthettek rést a város kemény falain, sem ajánlatai a nép kemény szivén.
Hosszas ostrom után egy éjszaka egy tyanai polgár kiszökött a városból, ki a császárnak illő jutalomért elárulá, hogy egy vízvezető üregén keresztül észrevétlen a város közepébe juthatni.
– Magadhoz méltó jutalmat fogsz kapni, mondá a császár az árulónak, s válogatott triariusai élén belopódzott a fölfedezett úton az alvó városba.
A csatazajra ébredő tyanai nép városa közepén találta az ellenség legbátrabb legióit élükön Aureliánnal.
A kard még kezében volt az elárult népnek, s ha nem védheté magát vele, önszívének fordíthatá azt, hogy hősi öngyilkolással meneküljön az ostromló boszújától.
Ekkor Aurelián nyájas, biztató arczczal lépett közéjök.
– Bátrak voltatok, úgy monda, nem gyávaságtok, hanem árulás adá a győzelmet kezembe; és én nem azért jöttem, hogy büntessem az erényt, s jutalmazzam a bűnt. Ti legyetek szabadok és sértetlenek, az áruló pedig legyen a tiétek.
Ezt mondva, megragadá az áruló kezét s kilódítá azt a dühödt néptömeg közé.
Azok egy percz alatt izekre tépték az árulót, s a másik perczben hódolattal borultak a császár lábaihoz, ugyanazon kardot, melyet egy óra előtt ellene emeltek, most mellette ajánlván föl.
Igy hódítá meg a népeket a római, előbb elfoglalá városaikat, azután sziveiket.
XIII.
Aurelián közép termetű, izmos, széles vállú férfi volt, naptól barna arcza vonásai a harcz és szív küzdelmeihez voltak edzve, csak magas homloka mutatta a fejedelmi lelket.
Viselete ép oly egyszerű volt, mint a többi katonáké: harczon kívül fedetlen fő, vállig meztelen karok, kifejlett domború izmokkal, fehér rövid tunica, barna sandalok, mutató ujján a közönséges arany gyűrű.
Igy járt-kelt a legiók között, midőn azok fegyvereiket lerakva mulatoztak. E mulatság is hadi gyakorlat volt. Tárogató melletti pyrrhusi táncz, merész szökések, életlen fegyverekkeli viadal, mik kétszer sulyosabbak voltak a szokottaknál, s bajnoki tusák.
Aurelián leszakított egy ágat a legközelebbi borostyánfáról, mely az imaei síkon bokrokban tenyészett, s azt fölmutatva, fölszólítá a bajnokokat.
– Ki akar küzdeni e jutalomért?
Egy zöld borostyán-galyacska nem igen gazdag jutalom ott, hol egész erdők vannak belőle.
Egyszerre száz pár vált ki a sereg legjobbjai közül e jutalomért küzdeni.
A győztesek ismét egymást vették elő, míg végre a küzdtéren csak egy magas, fiatal siciliai maradt, ki küzdtársait mind legyőzte, a kitűzött jutalomért a császár elé lépett.
– Oh még nem nyerted azt el, monda Aurélián. Még egy társad hátra van, a ki a győzelmet kétségessé teszi.
– Nem látok senkit, mond a legionárius.
– Engemet sem? Most énvelem jőjj küzdeni.
A legionárius arcza büszkeségtől ragyogott e pillanatban. Egyszerre küzdő állásba tevé magát, szembe állva a császárral, s minden erejét megfeszítve, elkezde vele birkózni.
A körülálló sereg tetszésdörgése hangzott e tusához.
A katona izmosabb volt, a császár ügyesebb, míg amaz óriási erejű karjaival a levegőbe iparkodott őt felkapni, Aurelián gyors fordulataival majd jobbra, majd balra rántá őt ki erős állásából, néha felhajíták egymást, s a leeső újra ismét talpon állt, s mikor legjobban hanyatlott, akkor fordult ismét egyet, ellenének új gáncsot vetve. Végre Aureliánnak sikerült arczát ellene mellére nyomhatni, s aczélölelésével hátraszorítni karjait; a siciliai már lassankint hanyatlott hátra felé, lábai belefurakodtak a fövénybe, midőn egyszerre eleresztve a császár kezeit, fejét sebesen kiölté annak ölelése alól s hirtelen félreugrott előle: Aurelián saját erőfeszítése által kihozva a sulyegyenből, előre bukott, s térde és egyik keze a földet érte.
– Győztél katona! Monda átnyujtva a zöld ágat a bajnoknak a seregek örömordítása között s saját kezével tűzve azt föl annak sisakjára.
Adta volna egy országért a legionárius azt a kis zöld ágat?
Hadrenden kívül bajtársa volt a császár katonáinak, a hadsor előtt imádott bálványa. Midőn aranyoroszlánnal ékített sisakját föltevé, szeme intésével igazgathatá az ércz hadsorokat. Példabeszéd volt a rómainál, hogy jó katonának jobban kell félni vezérétől, mint az ellenségtől.
A gyávát, az engedetlent, ép oly bizonyosan érte a büntetés, mint a bátrat, a hőst, jutalom és dicsőség.
XIV.
Tyana elfoglalása után Antiochiának fordult Aurelián. Itt üresen találta a várost. A lakosok, jöttének hirére, fölszedték vagyonaikat s elköltöztek a hegyek közé, nem hagyva hátra egyebet a puszta falaknál.
Aurelián fölhivást intézett az elfutott lakókhoz, oltalmat és bocsánatot igérve nekik, ha visszatérnek s felszólítására nem soká megjelent Antiochia falai előtt Zenobia.
Kelet királynéja összegyűjté válogatott hadait s fiát, Vaballatot, s nevelőjét, a bölcs Longinust, Palmyrában hagyva, személyesen jött Aurelián elé.
Az immaei rónán találkozott a két tábor. Antiochia felől jött Aurelián, Emeza felől Zenobia.
Ezer lépésnyi távolban fölállíták egymás előtt hadsoraikat. A császár legelől állítá négy részre szakgatott csoportozatban a gall és teuton segédcsapatokat; a félmeztelen, vadbőrökbe burkolt hadfiak, szeges buzogányaikkal s hosszú pallosaikkal, az ellenség első dühének voltak szánva, a köztük maradt hézagok a könnyű parittyás had számára levén föltartva.
Ezek mögött foglaltak helyet tacticai összeműködésben a legiók, fegyverzetük által mind egyformák, tojásdad paizsokkal, jobb kezükben az irtózatos pilum, az ellenállhatlan hajító dárda, melynek sulyos rohama elől semmi pánczél, semmi paizs meg nem védhet, oldalukon a rövid, nehéz kétélű kard, pánczélul egyedül a mellet védő lorica.
A légiók, tribunok és centuriok alatti cohorsokra osztva, szabályos négyszögeket képeztek, hol minden férfinak egyenlő hely volt engedve a küzdésre, s a cohorsok között három embernyi tér. A legelső cohors elején, hol a római sas állott, épen a vexillifer mellett lehete látni a siciliai bajnokot, a babérággal sisakján. Ki fogja azt onnan elvehetni?
Leghátul egyetlen tömött négyszögben álltak nyugodt arczczal a triariusok. A sereg legjobbjai, legvénebbjei. Harczedzett hősök, sebekkel díszes arczczal, miken nem látszék többé sem a győzelem előérzeténi öröm, sem a haláltóli félelem. Vasemberek, kiknek nem öltözetük van érczből, hanem arczaik.
A sereg két szárnyán állt egy illyr és numid lovasság. Könnyen fegyverzett had, taréjos sisak, gömbölyű paizs és hosszú kard minden fegyverzetük.
Az egész néma hadsereg fölött semmi sem mozdul, csak a sasokra és parancskezekre kötött szalagok s nem hallik benne semmi hang, csak a tribunok szájról-szájra kelő jelkiáltása, s ha egy tag indul, vagy fegyvereit megzörrenti, mintha egyetlen gép mozdítaná egyszerre száz kezét, egyszerre hangzik el minden lépés, egyszerre áll meg, a hajítórdárdák közül egy sem áll elébb, vagy hátrább, maga a parittyások bonyolódott tekergése az utolsó lépésig betanult, szabályszerű.
A seregek mögött még egy csoport lovasság van hagyva a táborszerek és néhány csodás gép védelmére, mikkel köveket s óriási nyilakat lehet az ellenségre hajigálni.
Szemben a római sereggel félkör alakban voltak fölállítva a palmyrai hadak. Csupa lovasság, ezredekre osztva; minden ezrednek más szinű zászlója, más alakú fegyverzete. Legszélről a beduin lovasok, hosszú dárdáikkal, fehér lepleik alól sötétlő szakállal s villogó szemekkel; a közepe felé a gyakorlottabb hadak: a kurdok, saracenok nehéz harczkardjaikkal s fürészfogú hústépő pallosaikkal; legközépen tiz ezrede a legválogatottabb vitézeknek, tetőtől talpig pikkelypánczélba öltözve, még a lovak homlokán is vaslemezek, mik kiálló dárdahegyekben végződtek; e válogatott harczosok mögött volt a kétszáz harcz-elefánt elhelyezve, miknek hátán minden felekezetek papjai ültek, bálványaikat kezeikben tartva, a legizmosabb elefántra volt föltéve a nap arany bálványa, az emezai templomból előhozva, melyet kétszáz hófehér palástba öltözött boncz őrzött hosszú csillagalakú buzogányokkal, maga a főpap a bálvány mellett ült: hosszú fehér szakálla eltakarta a mellére himzett arany napot.
A gyalogság itt is csak a had söpredéke volt, hátul hagyva fedezetül, mely a sátorokat őrzé, félmeztelen parittyás és kézijas csőcselék, melyet csak a zsákmány csalt a harczba. A keleti hősök nem jártak gyalog soha.
Az ezredek közötti hézagokat a kürtösök foglalák el, csodás alakú, sárkányfejű hangszereikkel, fejökre egy-egy oroszlánbőr sörényes feje huzva.
A palmyrai sereg úgy állt a rómaival szemben, mint egy óriási félhold, mely két érczszarvával amazt átölelni s ölelésével megfojtani fenyegeté.
Az első kürtriadó megszólalt. Aurelián egy emeltebb dombtetőre állt föl, honnan egész seregét beláthatá, míg Zenobia végtől végig nyargalt seregei előtt, lelke erejét öntve át azokba. Ezüst lánczszemekből fűzött pánczél födé a deli hölgy termetét, vállain gyémántos oroszlánfejekben végződve, s karcsú derekán széles aranyövvel átszorítva, fekete hajfürtei gömbölyű arany sisakja alá voltak felszorítva, melynek tetejét egy lángoló phönix ékesíté; oh annak könnyű volt meggyulladni szemei lángjától, orczája hevétől. A fehér paripa ágaskodva tánczolt királyi terhe alatt, mintha az által is magasabbra akarná őt emelni. A merre járt, a lelkesült hadak lázas örömkiáltása terjedt mindenfelé, oly csodás ellentétül a római sereg hideg néma nyugalmával.
A második kürtszóra előnyargaltak az ezredek hadnagyai, s keleti szokáskint egyedül állva ki a had közötti síkra, hangos szóval fölhívák az ellenfél legjobb bajnokait lovagias párviadalra, bárminő fegyverrel.
A néma ellenfél velitesei parittyákkal feleltek e fölhivásra, mire a hadnagyok visszanyargaltak dandáraik elé s az erre támadt zaj és nyilsüvöltés közül csak Zenobia szavai hangzottak elő, a mint kardját kirántva, melynek csorbái sok harcz küzdelmeiről látszottak beszélni, seregeihez szónokolt.
– Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bérczek szülöttei! A harcz napja megvirradt, az ellenség előttünk áll. Ő lánczczal kinál bennünket, mi kináljuk vissza karddal. Nem első ellenség ez, a ki ellenünk jő, rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. – Előttünk a dicsőség, hátunk mögött a gyalázat. – Előre!
A trombiták, kürtök, tárogatók harsogása folytatta szavait, s a hadsereg dörgő ordítása reszketni tanítá az egeket, egy kerek porfelleg támadt a nyargaló paripák robajában, a római sereg felé omolva, mintha a vihar hajtaná; belőle a kivont szablyák hánytak villámokat.
Legelsőbb a két szárny csapott a római seregre; az illyr lovasság azon pillanatban össze volt törve a palmyrai alvezér, Zabdas arab lovassága által. A nehéz harcz-szekercze szétrepeszté a paizsokat, s a hosszú karcsú dárda kihányta a lovagokat nyergeikből, ezek vad futamodással rohantak a pusztának, Zabdas által űzetve. A tulsó szárny numid lovassága nem várta be a rohamot, mielőtt a syriai csapatok összecsaphattak volna vele, hirtelen megfordult s szélesen kiterjedt sorban el kezde futni a nehéz pánczélos lovasság elől, maga után csalogatva azt a mocsáros lapályba s egyszer-egyszer összecsoportosulva visszatámadt reá, s mire az rendbeszedé magát, ismét odább vonult, keresztül-kasul hordta azt a síkon s kifárasztva, a nélkül, hogy harczba ereszkednék vele.
Zenobia válogatott hada addig egész sulyával csapott le a római sereg legióira.
A germán legiók, mik legelől álltak, fogadták a roham első dühét. Mint a had istenasszonya nyargalt legelől a királyné maga, arcza elé tartott paizszsal, a legió tribunját választva ki magának. Az egy nő által látva magát megtámadtatni, dühösen vágott hosszú pallosával Zenobia felé. Az öblös paizs nagyot kondult a csapás alatt, de a királyné karja meg nem hajolt tőle, s az ő csapása mint a villám csapott le a tribun mezetlen nyakára; halva rogyott az le, látni sem maradt ideje a csapást, nemhogy kikerülni.
A germánok minden hősi védelme hasztalan volt e föltarthatlan roham ellen; a kard éle eltompult az átjárhatlan pánczélokon. Soraik összebomlottak; itt-ott látszott még egy-egy izmos herculesi alak, maga körül csapkodva szeges buzogányával s egyedül küzdve tömegek ellen, hosszú szőke haja repkedett a szélben, míg az is dárdáktól átfurva eldőlt s összetapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is; a hol állt, ott halt meg.
Holttesteken keresztül diadalordítással rohantak a palmyraiak a római legiókra. Azok nyugodtan várták be őket egész tíz lépésnyi távolra, kezökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajíták elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva paizson, pánczélon másfél lábnyi vasával, öldöklött a hova ért, s azzal kezökbe ragadva a rövid kardot, mintegy érczfal megállíták a rohamot.
– Ne vágj, hanem szúrj, katona! kiálta Aurelián a harczosoknak; a tanács jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypánczélt, de a döfés keresztül járt rajta, s a palmyrai lovasság egy eleven bástyát talált maga előtt, melybe sehol sem lehete betörni; ha elesett egy, rögtön másik állt helyébe, s ha kifáradt az első sor, egy pillanat alatt fölváltá a második, pihent erővel.
Az első kohorsnál folyt a legdühösebb harcz; mindkét fél hősei itt voltak összegyűjtve, a hány palmyrai esett el, annyi római halt meg érte. Végre a legió tribunja is elhullt, s a kohors közepén ketté töretett.
Aurelián a dombról nézte a csatát. Látta Zenobiát a tömegek élén harczolni, mint tördeli össze legjobb legiója sorait, az elsőt, a másodikat, végre csak az utolsó rend állt még. Az is keresztül töretett, a hősök egyenkint hulltak el, csak a vexillifer körül küzdött még egynehány végelszántsággal, köztük volt a siciliai, a babérággal sisakján. Végre csak ő maradt egyedül. Az ellenség körül özönlé; maga küzdött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobbjával villámsebesen oszta csapást és döfést mindenfelé; egyik sebét a másik után kapta; arcza, homloka vérzett, meg nem mozdult helyéből; végre egy nyilvessző állt meg szíve fölött, a bajnok féltérdre rogyott, a sisak leesett fejéről, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá, s egy jajkiáltás, egy sóhaj nélkül meghalt.
Ekkor jött elő Aurelián a triariusokkal.
A mogorva hidegség, mely a veteránok arczán honolt, most némi megtorló boszú vonásaival elegyült; fenyegető tekintettel közeledtek a győztesen előre nyomuló palmyraiak felé, s az első dárdasuhintás kényszeríté azokat az elfoglalt tért nekik átengedni.
Zenobia szemközt állt Aureliánnal. Mintegy új erőt gyűjtve megpihenni látszék leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott a harcz küzdelmeitől, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arczát, villogó szemeit közelről láthatta az imperator, hogy megitélhesse róla, miként méltó ellenére talált; hajfürtei kibomolva a sisak alól, szabadon lebegtek délczeg vállai körül. A harcztárogató rivallása, a haldoklók nyögése s a küzdők tombolása közül kihallatszott dörögve csengő hangja, a mint harczosait új viadalra buzdítá; a veteránok minden oldalról látták ellenök gyűlni e vérlepte alakokat, miknek arczán a fanatismus lángja vonaglott.
E pillanatban idegrendítő ordítás hangzott a palmyraiak háta mögött, mely kényszeríté őket megdöbbenve hátratekinteni.
A jobbszárnyon levő numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros lapályokba csalva, itt egyszerre keresztül tört azoknak szétosztott sorain, s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalékul maradt syriai gyalogságra veté magát.
Ez az első nyillövés után a futásban kereste menedékét, s a kétszáz elefánt a bálványképekkel magára maradt a támadók előtt.
Az elefántok harczordítása volt az, mely a csatazaj közepéből kihallatszott, midőn a győzelem már félig a Zenobia kezei közt volt.
A palmyrai harczosok szivét egyszerre vad ijedtség állta el, midőn isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre felbomlott a csatarend, visszafordult mindenki, s eszeveszett tömkelegben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott csatatért a már félig leküzdött ellennek.
A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal, melybe az elefántok is belekeveredtek, a nap elefántja fölemelt ormánynyal rohant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nyakánál fogva, azzal mintegy buzogánynyal vágott a tömegek közé, útat törve iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga körül jobbra-balra az embereket, s a visszaesőket iszonyú agyaraival fogva fel.
Semmi sem volt képes a palmyraiakat rendbeszedni többé. Mindenki csak a veszélyben forgó bálványt látta, s annak megmentésére sietett a csatatérre. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérő lovasai által, s iparkodott a zavargó csatazajban a királynét föltalálni.
Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátorítá, a kik körüle álltak és küzdött a római veteránokkal.
Zabdasnak erővel kellett megragadni a királyné paripájának fékét, hogy elvihesse őt a csatatérről.
A numid lovasok azalatt körülfogattak a visszarohanó tömegektől s leapríttattak az utolsó emberig, de a palmyrai sereg is szét volt verve. A bálvány megmenekült; hanem a csata elveszett.
– Minden veszve van! kiálta Zabdas, magával vonva a királyné paripáját, mely ágaskodott, nyerített, kapálózott, nem akarva távozni a csatatérről.
– Nincs minden elveszve, viszonza a királyné, még áll Palmyra!
Azonban sietnie kell üldözői elől; a római lovasság ismét összeszedte magát, egyedül azon csoportot látszott üldözni, mely Zenobiát követé. Kisérői egyenként hullottak el védelmében.
– Állj meg királyné és add meg magad! kiálta utána egy erőteljes hang az üldözők közül, s a mint Zenobia hátra tekinte, meglátta, hogy ez Aurelián.
Egyszerre meglassítá lova futását, leakasztá tegzét nyakából, egy nyilat fektetett az idegre s visszafelé fordulva lován, megvoná csendesen a kézíjat s perczig czélozott. Az ideg pendült. A királyné lova nyargalt, az üldözők messze elmaradtak. A nyil Aurelián vállát furta keresztül.
XV.
– Még nincs veszve minden, még áll Palmyra! Hangzék Zenobia szava a vesztett csata után.
Föl a falakra, zárjátok be a kapukat, fegyverre a ki férfi! Nyissátok meg a templomokat, a vének, a világtalanok, a nyomorékok menjenek imádkozni, a többi harczoljon! Rakjatok tüzeket a téreken, a nők forraljanak ólmot és olajat, a gyermekek faragjanak nyilat, hozzátok föl a kriptából a halottakat, tegyétek ki az utczára, ők se pihenjenek! Mérget a nyilakra és mérget a szívbe! Férfivá legyen a gyermek és a férfi félistenné, villám legyen a kard!
Minden úgy lőn.
Zenobia legkisebbik fia, Vaballath, már ekkor harczos ifju volt, ő járt utczáról-utczára, falakról-falakra a népet buzdítani. Ő volt vezére, költője, lelke a népnek.
Az első napon, hogy Aurelián Palmyra alatt megjelent, követet küldött Zenobiához, felszólítva őt a meghódolásra s azon esetben biztosítva életét, trónját és birtokait.
Zenobia körülhordozá a követet a város falain, megmutogatta neki a felállított hajító és kopjalövő gépeket, levezette a piaczokra, hol a népség fegyvergyakorlatot tartott, megmutogatta neki a roppant földalatti raktárakat, telve kifogyhatlan élelmi szerekkel, a gazdag forrásokat, a városba foglalt gyümölcstermő pálmaerdőket, a szapora nyájakat, mik a hozzájárulhatlan mezőkön legeltek.
– Mondd meg uradnak, a mit láttál. E falakon belől gazdag a föld, kívül rajtok koldus és sivatag. Velünk harczol az Isten, a föld és az idő.
A követ visszatért Aureliánhoz a daczoló válaszszal A város falain hallatszott az ezer meg ezer ajk által énekelt harczi kardal: