Délvirágok; Oceánia

Aurelián ostromra készült. Levele, melyet a római tanácshoz irt, eléggé bizonyítja aggodalmait az ostrom kimenetele iránt.

«A római nép, így szól a levél, megvetéssel beszél a harczról, melyet egy nő ellen viselek. Azonban nem ismeri Zenobia jellemét és hatalmát. Lehetetlen fölszámlálni harczkészleteit kövek, nyilak s mindennemű hajító fegyverekben. Minden bástyaoldal két-három balistával van ellátva s harczi gépei mesterséges tüzet szórnak. A bünhödés előli félelem a kétségbeesés bátorságával fegyverzé őt föl. Hanem én bizom Róma védisteneiben, kik ez ideig minden vállalatomban megsegítének.»

Rövid időn alkalma lőn Aureliánnak megtudni, ha Róma védisteneinek hatalma elterjed-e odáig!

Egy reggelen az általános trombitaharsogás a falakra idézte a palmyrai népet. A legiók ostromra keltek, védelemre a palmyrai nép.

Mintha kalászos vetés támadt volna a bástyákon, köröskörül fénylettek a dárdák s a tornyok párkányain megjelentek a csodálatos gépek, fogas kerekeikkel, aczélrugóikkal. Minden emeltebb hely tetején lobogott a harczi zászló.

A legiók megosztott csapatokban közeledtek lassankint a bástyák felé, mint egy-egy változatlan alakú folt; midőn néhány száz lépésnyi közelbe értek, a falakon álló erőművek kerekei mozgásba kezdtek jőni, mindig lassabban birták azokat hajtani a melléjük állított izmos balistariusok, a gépek hátra facsart karjai lassudan hajlottak alább, alább; egyszerre félreugrottak mellőlük a gépészek, az elszabadult kerék búgva gördült vissza, s a fölpattanó érczgerenda három mázsás köveket hajított a messziről közelgő csoportok fejére.

Azok hulló nyilzápor s lecsapó kövek között jöttek előre, sem lassabban, sem sebesebben, mint azelőtt. Egyszerre támadtak minden oldalról a városra, a vízzel tölt árok nádkévékkel lőn betemetve, melyen keresztül paizsokból egyetlen vastetőt képezve rohantak előre az ostromlók s míg egyfelől hosszú hágcsókat támasztottak a falaknak, másutt a tekenős testudokat gördíték a kapukhoz közel, miknek oltalma alatt földalatti aknákat kezdtek ásni a bástyák alá, s mindezek között lehete látni a lassan mozduló ostromtornyokat, miket alárakott faderekakon száz férfi hengerített előre. Fenn a toronyban, mely oly magas volt, mint a bástya, a legmerészebb harczosok álltak, eltakarva egy felvont hid által, s alól kilátszottak a faltörő kosok fejei.

A hajítógépek kövei e mozgó tornyokra voltak leginkább irányozva. Némelyiket megtalálta a sujtó gránitdarab s az széthasadozva dűlt fel a bennlevőkkel együtt, másikat meggyujtá a repülő szurok-koszorú, az olthatatlan görögtűz, s az ott égett el a seregek láttára. Végtére egy közel jutott a falakhoz, vaslemezzel fedett oldalairól visszahullott a hajító dárda s a kénköves kanócz szorosan oda férkőzék a sánczok mellé, s akkor egyszerre csörömpölve zuhant le a felvonó hid a bástya ormaiba kapaszkodva vasfogóival. A legelső tíz-húsz férfi, ki e hidra felugrott, egy percz alatt halva esett le az árokba, keresztül-kasul lőve a mindenünnen oda irányzott nyilaktól, s az utánuk jövők egy pillanatra megdöbbenve álltak meg a keresztülláthatatlan nyilzápor előtt.

– Előre rómaiak! kiálta ekkor a tribun, elkapva a vexillifer kezéből a római sast, s áthajítva azt az ellenség közepébe. Elvakult dühvel rohantak erre a rómaiak a hidon keresztül, zászlójukat visszavivandók. Paizsát szeme elé tartá a katona, hogy ne lássa a halált; s míg tíz alá hullt a hidról, egy végre a sánczig jutott, s míg az oroszláni vitézséggel küzdött, másik tíz jött utána és ismét tíz, és végre száz, a torony egy fedett lépcsőt képzett, melyen keresztül folyvást újabb vitézek nyomultak előre, kényszerítve haladni az előttük levőket. A rómaiak már tért foglaltak a bástyán, mindig többet többet, már a vexillum vissza volt víva, s a csapatok előtt magasra emelve, már a palmyrai hadsorokban megbomlott a csatarend, midőn egyszerre sebes futással látszék a rómaiak felé rohanni egy palmyrai ifju, paizsát szemei elé tartá, kezében fegyver helyett egy szikrázó csóva.

Ez Vaballath.

– Félre előlem rómaiak! ordíta vakmerően az ifju az ostromlókhoz érve, s megcsóválván maga körül a szikrát okádó kanóczot, az pokoli körfényt alakíta körüle, melynek olthatlan sziporkái megolvaszták az érczet, s keresztülégtek a csontig.

A rómaiak néhány perczig megriadva e vakmerő támadó elől, ki nem emberi fegyverrel látszott ellenök harczolni, útat nyitottak neki, eltakarva arczaikat a gyilkoló szikrák elől, s e nehány percz elég volt Vaballathnak arra, hogy a bástyafalra ugorva, valamennyi harczoló fején keresztül biztos kézzel a torony közepébe hajítsa a romboló görögtűzkanóczot, s akkor kirántva kardját, fölkiálthasson: «ide mellém palmyraiak!»

A toronyba esett kanócz minden szikrája gyujtott, hasztalan oltották vízzel, tapodták el sarkaikkal, takarták be vérteikkel; vizen és vason keresztülégett az, néhány pillanat alatt tűzlángban állt a torony, a bástyán rekedt kis csapatnak senki sem mehetett segélyére, távolból nézhették az ostromlók, mint olvad lassankint összébb-összébb, míg végre csak a sashordozó marad fenn, s midőn egyedül látja magát, a sassal együtt aláveti magát a mély árok hegyes pallisádjaira, kisérve a palmyraiak düh- és diadal-ordításaitól.

A város tulsó oldalán ezalatt sikerült az ostromlóknak az árkot betemetniök, a kévékből rakott gát mindig magasabbra nőtt, s az összekötött paizsok mindig közelebb látszottak emelkedni, daczolva tűzzel és kövekkel, miket a falakról leszórtak, s mik ártalom nélkül gurultak alá az óriási tekenőn, melynek minden pikkelyét egy férfi kar által szorosan a másikhoz kapcsolt paizs képezte, s melyet sehol sem lehetett megbontani. Egy izmos férfi már harmadszor hajít egész gránithasábokat a megtörhetlen érczlapra, a harmadik kisérlet után bőszült dühvel ugrik le maga a vastetőzetre, s lábaival az ostromlók feje fölött tapodva, rettentő csapásokat oszt az alatta levők fejeire; egy-két paizs betörik vaspőrölye zuhanásaitól, s az ember maga elbukik a betört paizsok alatt, mint a ki beszakadó jégtábla alá tünt el, de önfeláldozása megbontá az ércz pikkelyzetét, s a falakról égő nyilak özöne repült az ott támadt résre. A fölhalmozott nádkötegek egy pillanat alatt meggyulladtak az ostromlók lábai alatt, s egy óriási rézcsoda kinyuló torkán keresztül a legmagasabb toronyból égő naphtát s olvadt szurkot okádott a tűz közé. A paizsok zavarodtan bomlanak szét, a föld maga ég a szétzavart sorok alatt, mindenki fut! s azon pillanatban, midőn fedetlenül maradnak az ostromlók, összebomolva, mint leforrázott hangyaboly, s visszahemzsegve a lángbaborult lejtőről, rettentő ropogás tölti el a léget, ezer meg ezer röppentyű lövell szét a toronyból, millió kék, zöld és veres csillagot rugva szét magából, miknek sziporkái pokoli tűzesővel hullanak a megrémült tömegek fejére.

A legiók hátrálnak mindenütt, ember fölötti erő küzd ellenök; de nem fordítnak hátat, arczot mutatva távoznak lépésről-lépésre; merész tekintettel fordulva a süvöltő tűzzápor elé, mely ijesztő ropogással tölti el az éjet.

Erre megnyilnak a kapuk, s vad ordítással rohan a hátráló tömegekre mindenünnen a palmyrai lovasság, a csörömpölő kaszás-szekerek; a legiók szembe állnak az üldözőkkel, a vad csatalárma, fegyverzörej és tűzropogás között hallatszik a tibicenek meg nem szakadó harczi zenéje, s a palmyrai falakról áttörnek néha a felharsogó ének szavai: «Róma nem lesz úr e földön!» Az éjszakai égés fehérjében úgy állanak e visszavonulásukban is szabályos dandárok körülrajongva ama dühöngő csapatoktól, mintha egy kitörő vulkán tüze alatt küzdenének mesés őskori herosok, alvilági dæmonok rajával.

Amott egy nyugodt, félelmet nem ismerő férfi, mindenütt bátorítva; itt egy fehér asszony, vadul víva a hátráló csapatokkal. Amaz Aurelián, ez Zenobia.

A palmyraiak egész sánczaikig üldözték vissza ostromlóikat.

Aurelián átlátta, hogy ostrommal be nem veheti a várost, és mégis felfogadta, hogy el kell azt foglalni. S a mit egy római komolyan akart, az soha sem volt lehetetlen.

XVI.

Nap nap után mult, a nélkül, hogy Palmyra falai gyengültek volna; a nép kijárt a falakra, a rómaiakat gúnyoló fölhivásokkal boszantani, mindenki el volt bizva.

Zenobia legtitkosabb szobájába vonult félre Vaballathtal, s széttekintve, ha nem hallja-e meg szavait valaki? így szóla hozzá reszkető hangon.

– Vesztünk közelget. Ellenünk a sors. Szövetségeseink egyenkint meghódoltak Róma előtt, legbuzgóbb párthívünk, Tirmusz, Egyptommal együtt elveszett, s Sapor király, midőn épen segítségünkre készült, meghalt, s halálával birodalma is szétomlott. Semmi reményünk a megszabadulhatáshoz. Isteneink is elhagytak, a szél nem oly dühös, a nap nem oly forró, a föld nem oly kopár, mint egyébkor. Ellenségeink kutakat ástak a puszta közepében s minden világrészből szállítják számukra az eleséget. Az egyptomi legiók vezére Probus már útban van Aureliánhoz csatlakozandó; ha őt is bevárjuk, össze kell roskadnunk a támadás alatt. Még egy kétségbeesett merény van számunkra hátra. Ugyanaz, mely husz év előtt megmenté Palmyrát: a hegyek közt lakó nomád népeket föllázítani, s egyetlen rohammal elsöpörni az ellenséget falaink alól. E végre egyikünknek a környező ellenségen keresztül ki kell jutni a városból, s a másiknak védni azt azalatt, míg a segély megérkezik.

– Eredj te, anyám.

– Jó, határoznunk kell gyorsan és tenni rögtön. Az éjjel rohamot kell intézni minden kapuról s e zajban könnyű lesz kimenekülnöm. De visszatérek!

– Anyám, szól Vaballath, vidd magaddal kis leányaidat is.

– Miért vigyem el őket innen?

– Ha vissza nem találsz térni, ha minket meg nem szabadíthatsz, gondolod-e, hogy Palmyra megadja magát máskép, mint romba dűlve? vidd magaddal a gyermekeket.

– Te el vagy szánva.

– Mindenre. Ha meghaltak, a kik a falakat védték, haljanak meg a falak is, veszszen el Tadmor neve is, ha népe elveszett! bennünket ne lásson senki rabszolgának. A dicső Palmyra történetét ne folytassa egy nyomorult, megalázott Palmyra!

– Véremből nőttél, szólt Zenobia, megszorítva kezét, s még az alkonyat leszálltával harczra rendezé a csapatokat, a királyné két leggyorsabb futó dromedárját hozatá elő, a puszták hajóit, mik pihenés nélkül futnak meg tiz mértföldnyi útat.

Alig csöndesült el az éj, midőn egyszerre megnyiltak Palmyra kapui mind, s a syriai seregek kirohantak minden oldalról a várost környező római hadakra. Azok egy pillanat alatt talpon állottak s úgy várták be a rohamot. Hozzá szoktak már a keletiek harczolás módjához, éji rohamaikhoz, támadásuk zajához, elefántjaikhoz és görögtüzeikhez; de Zenobia még egy új nemét találta fel számukra a harcznak. Összefogatott kétszáz vad bikát a palmyrai legelőkről, a legszilajabbakat, minők emberarczot tűrni nem szoktak, azoknak szarvaik közé szurokba mártott venyige nyalábokat kötöztetett s ezeket meggyujtatva, egyszerre kibocsátá valamennyit a rómaiakra.

Ezek hallák a rémséges üvöltést, láták az égő tüzeket sebes rohammal közeledni magok felé, miket a bőszült állatok szilajon ráztak alá s föl kínokban, s el nem tudták képzelni, minő ellenséggel leend dolguk. Bátran megálltak előtte, s midőn a szarvaikon hordott tűznél megismerték a bikákat, már akkor késő volt a csatarendet megváltoztatniok. Szétszórt sorokban kellett volna azokat elfogadni, mert az oktalan ellenség nem törődött az összetömött harczrenddel, hanem a dárdák közepébe rohant s a fájdalomtól elvakulva keresztül törte az érczhadsorokat, égő homlokával föltaszítva az előtte állót. A megtámadt dandár erre zavarba jött, nem csata volt az többé, hanem bősz viadal dühös vadállatok ellen alkalmatlan fegyverekkel; a legiók szétbomolva hátráltak sánczaik mögé s onnan lődözték le nyilaikkal e bőszült vadakat, mik vad bömböléssel nyargaltak alá s föl a mezőn, a földet túrva égő szarvaikkal.

E látmány alatt senki sem vevé észre, hogy két dromedár sebesen vágtat el a rómaiak sánczai között.

Az utolsó római őrszem észrevette a futókat, s a könnyű lovasság egy cohorsza rögtön utánok indult, hogy őket elfogja. A királyné meghallá az üldözők robaját s pihenés nélkül vágtatott a pusztán keresztül. Az egyik tevét, melyen két kis leánya ült, maga előtt hajtá. A két gyermek egymást átkarolva ült a nyeregben, Zenobia meghagyá nekik, hogy hátra ne nézzenek.

A reggel első sugárai a puszta közepén találták a királynét. Üldözői még mindig nyomában voltak; a láthatár tulsó szélén már látszott valami hosszú ezüst vonal csillamlása, az volt az Euphrat folyam, melynek partjain már a szabad nomád népek ménesei legeltek; ha azokat elérheté, többé nem kellett futnia az ellenség elől.

A dromedárok előre nyujtott nyakkal röpülni látszottak a homokpuszta fölött, egyszerre azonban az első, melyen a két gyermek ült, megbotlott a kavicstömegekben, még azután kétszeres erővel nyargalt egy darabig, úgy hogy társa alig birta utolérni, akkor futása el kezdett lassudni, szügye reszketett, s egyszerre megállt és hátramaradt. Zenobia ijedten ragadta meg a teve kantárát s erővel vonta azt maga után, az mindig lassabban haladt s gátolta társának futását, végre két térdére rogyott, s onnan egész testével a földre. A másik teve lehajlott hozzá, s megfogta nyakán levő kantárát fogaival, hogy föl segítse emelkedni. Az ismét visszarogyott, lábai nem birták többé.

– Kapaszkodjatok fel hozzám! kiálta Zenobia leányainak s maga mellé ültetve őket, egy ijedt pillanatot vetett közelgő üldözőire, s vágtatott tovább.

Az elhagyott teve fájdalmasan bőgve vergődött ott a homokban, föl-fölemelt fejével az eltávozottak után fordulva, mintha nem az fájna neki, hogy meghal, hanem az, hogy elhagyatik.

Az üldözők és a királyné közötti tér azonban mindinkább fogyni kezde. A dromedár futása lassúbb kezde lenni a hármas teher alatt, már a római lovasok nyilai fütyültek a futók körül. Nem volt menekülés többé.

– Vess el minket, anyám; szólt az egyik gyermek, s menekülj meg magad.

Zenobia könyezve csókolá meg a gyermeket s szorosabban ölelé magához.

Ha a dicsvágy nagyobb lett volna szivében, mint az anyai szeretet, megszabadulhatott volna.

Hogy hajítná el az anya gyermekeit, még ha koronáját mentené is meg általuk.

Még egy félórai futás s kelet királynéja a reménylett partokhoz oly közel, ellenségei kezébe jutott.

Az elfogott királyné nemsokára Aurelián előtt állott, legyőzve, megalázva.

– Miért támadtál fel Róma ellen? kérdé a büszke győztes.

– Nem hajthatám meg fejem egy Gallienus, egy Aureolus előtt, felelt Zenobia, még fogságában is királyné. Téged egyedül ismerlek el legyőzőmnek.

A hirnök trombita-hangja a várfalakra idézte a palmyraiakat.

– Mit kivánsz? kérdé Vallabath a kapu tornyában állva.

– Meghódolást Rómának.

– Sokszor kérted azt, a választ sokszor elvivéd.

– Most nem kérem ingyen, hanem cserébe királynétok életeért; ezt mondva, egy arany bilincsekkel lelánczolt nőt s két gyermeket mutatott föl a hirnök.

E látvány a palmyrai nép szivéből a lelket lopta ki, Vaballath halálra sápadva fordult társaihoz vissza, s csüggedten ment le a piaczra.

– Minden el van veszve, még a dicső halál reménye is, szólt leverten az egybegyűltekhez. Kapunk kulcsa van az ellenség kezében, anyám élete. De ne essetek kétségbe soha. Nyissátok meg a kapukat az ellenség előtt, de zárjátok be sziveiteket. Ássátok el a kardot, de ne ássátok el a gyűlöletet. Nem utolsó napja ez még a világnak. Bocsássátok be az ellenséget, én esküszöm, hogy nem fog az megvénülni itten; legalább ha összeomlanak e falak, nem egyedül minket temetnek el.

A palmyrai nép városa kulcsaival vásárolt kegyelmet királynéjának.

Aurelián megbocsátott neki.

De alig távozott el Palmyra alól, midőn a nép föllázadt az ott maradt dandárok ellen, s azokat az utolsó emberig kiirtá és újra be lőnek zárva a kapuk, kitűzve az ormokra a harczi lobogók.

A császár rögtön visszafordult, s napok mulva, a kik keletre néztek, midőn alkonyodott a nap, úgy tetszett nekik, mintha egyszerre két helyen volna az esthajnal: nyugoton is vörös volt az ég, keleten is.

XVII.

Mig Palmyra falai közé haldokolni járt a szellő, Róma utczáin végig vonult a triumphus.

Elől a cserággal koszorúzott legiók, a tibicinek zenéje, a fehérruhás augurok, a virágfüzéres áldozat-bikákkal. Utánuk jöttek a gladiatorok, a circusok áldozatai, az elfoglalt tartományok szelidített vadai; husz elefánt, négy királytigris, gyönyörű tevepárduczok, hosszú vékony nyakaikkal minden lépésnél köszöntve a háztetőkről ujjongató népet; óriási struczczok, miken æthiop fiuk nyargaltak, egész szekerek megrakva halomra döntött fegyverekkel, kincsekkel, drágakövekkel, mások elfoglalt országok koronáival, vagy elgázolt népek zászlóival tetézve. A kerek világ minden birodalmának követei, pompától ragyogó nemzeti öltözeteikben, Aurelián fegyverhordozói, kik otthon a maguk országában mindegyik egy-egy hatalmas király. A fogoly vezérek és hősök hosszú sorozata, köztük tizenkét amazon, hófehér paripán, kik a csatában fogattak el, s végre, kiken az egész nép szeme függött, a gallusok császárja, Tetricus, ki saját népét elárulá, és Zenobia, kelet királynéja.

Legpompásabb ruhájában öltözve, fején gyémánt koronával ment a diadalszekér előtt kelet királynéja. Léptei ingadoztak a drágakövek terhe, vagy tán a gyalázat súlya alatt; hófehér nyakát arany békó övezte körül, melynek hosszú lánczát egy rabszolga tartá kezében.

Nyomában a diadalmas imperator jött, kezében pálmaággal, gyöngyökkel rakott kocsiját négy szelid szarvas vonta. Mellette kétfelől két költő verte lantját, az egyik dicsérő panegyricont, a másik gyalázó epigrammokat zengedezve a győztes nevére.

Csak egy mosolygása a sorsnak! és az a nő, ki most gyalog megy a diadalszekér előtt, könyeivel jelölve az útat, ugyanazon diadalszekéren ülve jött volna be Rómába.

És e pillanatban csak egy gondolatja volt e megbukott nagy szellemnek. Nem az elmult nagyság, nem a meggyalázás keserve, nem a boszú, nem a félelem.

Egyetlen gondolatja az volt: miért, hogy fiát Vaballathot nem lánczolták mellé? Hol maradhatott ő?

Hajh! az már ekkor megölt rómaiak holttestéből vetett magának ágyat s templomok romjaiból készített temetőt!

Aurelián a diadalmenet végeztével egy gazdag uradalmat ajándékozott Zenobiának. Leányait később római senatorok vették el. Kelet királynéjának utódai sokáig éltek még Olaszországban s emlékeztek az elmult dicső napokra.

XVIII.

Ha most a vándor hat napig utazott az arab sivatagban, a hetediken pompás palotákat lát maga előtt megjelenni, miknek homlokai az égbe emelkednek; a ragyogó dómok, az óriás kúptetők egymás háta mögül tekintenek elő, minden szinű paloták: kék, lilaszin, opál-fehér anyagból tornyosulnak az ég felé, roppant magasságú falak, viruló kertekkel mosolyognak a távolból; széles pálmaerdők terjedeznek nagy sötéten s körülárnyékozzák a ragyogó várost.

A tevék csöndesen ügetnek tovább, az emberek szomorúan fordítják félre arczaikat. A fatamorgana az, a fantasticus délibáb, a puszta álmai elmult dicsőségéről. Jön egy szellő s elleheli a roppant várost a föld szinéről, a sokszinű paloták eltünnek, el a sötét pálmaerdő és a magas falak. A sivatag közepén egymásra hányt oszlopok látszanak, miket félig behordott a homok, s egy tágas templom circusában lakik nagy nyomorúan negyven család, kik nádból épített viskókat ragasztottak a templom oldalához; márványfalak közt kizöldült töviseken néhány kecske legel. Három napi járó földön tört szobrok, csonka oszlopok merednek föl a sivatagból, várva az időt és a vihart, mely őket lassankint eltemesse.

Ez Palmyra.

TSONG-NU.

(Historiai novella.)

Hol, merre nem jártál te egykor bujdosó magyar nép? Merre nem hordoztad hajdan fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?

Hol a jeges tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál, Oroszország legutolsó széléig; – végig hajtottad legelő méneseid a Don és Volga végtelen rónáin; paripáid keresztül-kasul száguldották a három égöv alatt fekvő birodalmat.

Byzancz érczkapuját bárddal beütötted; három lépéssel keresztüllépted a keleti Róma birodalmát.

Párist, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid elől, s a chalonsi mezőn, hol a félvilággal küzdöttél, százezer halottja fekszik ellenidnek, kiknek neve sincs már.

Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszik, ott is voltál, láttad őt remegni, láttad könyörögni.

És túl e világrészen, a bölcsektől ismert határok mögött, ott is jártál, ott is megismertetéd magadat.

Hol a mennyei birodalom, China, örökké egyforma századjait éli; hol a sárga folyam mellett Pecking áll porczellán tornyaival s roppant népségével, mely egy országnak is elég volna: te ott is megjelentél, évről évre adódat megkérni.

A chinai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz mértföldnyi hosszúságú kőfalat, minden nyillövésnyire magas tornyokkal.

De a bástya nem védi a népet, ha a nép nem védi a bástyát.

Alig volt készen ez óriási mű, a világnak e hetedik csodája, ismét megjelentek myriad és myriad lovas csapatjaid, ott, a hol senki sem várta, hol élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok állták el útjokat.

A hunn raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a rengetegen utat égetett magának, s a folyamokat keresztül úszta.

A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül megjelent had elől.

A hunn paripák ismét a menyei birodalom földén dobogtak.

Ekkor a császár Kao-Ti összegyűjté seregeit; hegy nem volt elég magas, melyről beláthatta volna hadainak terjedelmét; – e roppant sereggel indult a hunnok ellen.

Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá seregeit, maga középre állt, a hova semmi nyil nem juthatott s odavárta elleneit.

A hunnok négy felé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a szomszéd hegyeket, körülfogva a császár táborát.

A megszámlálhatlan hadsereg nem tudott hová mozdulni, az éhség miatt hetednapra császárostul együtt megadta magát elleneinek.

Ez idő óta adót fizetett a menyei birodalom a hatalmas nomád népnek; aranyat, selymet, porczellánt és a legszebb hölgyeket.

Ez így tartott éveken át. A hunn nép nem szántott, nem kereskedett, nem szőtt, mégis gazdag volt és pompás.

* * *

Történt azonban, hogy Kao-Ti császár meghalálozván, legidősebb fia, Tsong-Nu szállana fel a megürült trónra.

Ennek első dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a tengerbe hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját és rokonát lenyakaztatá, miglen egyedül állott a trónon.

Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszáz-millió főnyi népen uralkodék, s mégis adófizetője volt kétszázezer embernek; a hunn követek épen akkor érkeztek oda a sarczolt harácsot átvenni, mit a meghalt császár mandarinjai eleve nagy gondoskodva elkészítettek, megrakva ötven nagy teherhajót aranynyal és ezüsttel.

Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, a hol a hajók állottak.

– Ime, itt a kincs, melyért jöttetek, monda nekik, s azzal inte a mandarinoknak, hogy sülyeszszék el a hajókat.

A mandarinok az ijedtségtől elsáppadva hullottak térdre a császár előtt, könyörögve, hogy ne hozzon veszélyt országára s ne semmisítsen meg annyi kincset.

Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit s azzal maga ment a hajók fenekét megfúrni, a szittya-követek szeme láttára sülyesztve azokat a víz fenekére.

– Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüstbányákat, a bányászokat vigyétek onnan a vas-bányákba; nem aranynyal, vassal fogjuk ezentúl az adót fizetni.

Úgy lőn, a mint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei birodalom minden kovácsműhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.

Fegyver lett elég, de ember nem volt, a ki azt viselje.

A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész művész volt, vagy mesterember; pap, kereskedő és hivatalnok több volt az elégnél; hemzsegett az ország koldusoktól, szemfényvesztőktől, csak a katona volt ritkaság. A ki volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a kaszt, melyben született.

Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden szövő-széket össze kell törni, a porczellán kemenczéket bedönteni, a kereskedők hajóit elsülyeszteni, a bálványokat leszórni, a hivatalnokokat s szemfényvesztőket füleiktől fosztani meg.

Úgy lőn, a mint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos selyem-szövőszékek, a himző rámák, az üvegfestő műhelyek, a porczellán huták; megégették a selyempilléket, elgázolták a cochenillákat, kitépték tövestül a theafákat, a kaucsukerdőket; széthasgatták a kereskedőhajók bambuszból kötözött gördülő vitorláit; városrul városra kergették a kigyótánczoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat, betanított majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal; felforgatták a pagodákat; összezúzták az agyaras, terpeszkedő állatfejű bálványokat; lekonczolták a hajcsárok tevéit; hasba szurkálták, a kinek a hasára arany, vagy kék, vagy piros kakas, mint hivatali rendjel volt himezve; – volt űzés, hajtás az országban; a nekiszabadított katonák a kit elől-utól találtak, sapkáján keresztülhuzott czaffjából, vagy füleiből vagdaltak el, – pedig chinai ember mindkettőre igen hiú; végre nem maradt egyéb műszer az országban, mint a földmüves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X-alakú ásó, melylyel a chinai földjét fel szokta turkálni; ekkor ezt is megégetteté a császár s az asztagokat felgyujtatta, a gabonát beleszóratta a folyókba, tengerekbe.

Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni, vagy Tsong-Nu hadseregébe állani.

Vagy még egy harmadik: föltámadni ellene.

Ezt választák a Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon időben mintegy husz millió lélekből álló nép.

E tartománya volt Chinának mindannyi közt a legszebb, leggazdagabb.

Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és theaültetvények, rónáin leggazdagabb volt a rizs-aratás, kikötőiben legtöbb hajó fordult meg, tenger-homokjában legszebb gyöngyöket termett a csigaház, egész erdei voltak kenyérfából és banaánból, folyamaiban bottal lehetett ütni a halakat, s kavicsdombjaiban gyémántok teremtek.

Fővárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Peckinget; porczellántornyai, függőkertjei, festett palotái, szines üvegházai, csigákkal kirakott utczái, bronzból öntött kigyói, szökőkútjai, kalapfödelü pagodái ép oly csodálatosak voltak, mint azé; itt tudták legjobban készíteni a pálmabort, itt himzettek legszebben selyemre, itt szőtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat, mint lehet az üveget hajlékonynyá tenni, az aranyat rózsaszinűre, az ezüstöt azurkékre festeni; itt égeték a legátlátszóbb porczellánt, mely szikrát adott, mint a tűzkő, s melyet hajlítani lehete, a nélkül, hogy összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok, kik rég ismerék ama csodás port, mely lángot ád és mennydörög, kik föltalálták a könyvnyomást, az északtűt, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában hire sem volt; s midőn az év tiszteletére a búcsújárás napján a tartomány népei idesereglettek, mennyi tarka népet lehetett itt látni! A mandarinokat tányéralakú üveggombos sipkáikkal, mellükön az arany kakassal; a theakereskedőket hasukig lelógó vékony bajuszokkal, a mint a bazárok előtt keresztbe vetett lábbal leültek, s egy öblös tálból két vékony fapálczával rakták szájukba a halból, zöldségből s gyümölcsből összefőtt ételt; amott egy kötélen tánczoló körül csoportozik a nép, ki rézalmákat hajigál a légbe, míg odább tánczoló bajadér vonja magára a bámészok figyelmét, leterített szőnyegén kerengve, szökellve s csörgős dobját verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkőzött hentes árul jól meghizott kutyákat s pórázra feltűzött kövér patkányokat, a chinai nép legkedvesebb csemegéit; amott a borbély háromlábú székét letéve az utcza közepére, ügyesen tépdesi ki az emberek állaiból a szőrt; a házak tetőin egy szép hölgy hűsel nagylevelű illatos virágok árnyában, tízhúros hangszerét pengetve rózsaszinre festett ujjaival, lábacskái, mik a selyem redők közül kilátszanak, a szánkóorrú papucscsal együtt alig nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bőujjú kaftánban hajtogatja szárnyalakú sipkás fejét egy két lábra állított rézvadkan előtt valami vén főpap; a templomajtó előtt kigyótánczoltató énekli ördöngős danáit, mik kényszerítik a csörgőkigyót farkára állani s sziszegve tánczolni köröskörül a nép előtt; néhol a nép között málhákkal rakott tollas dromedárok ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak utat egy potrohos tisztviselőnek, kinek feje fölött hosszú nyelű napernyőt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú, vagy czafrangos palankinban czepelteti magát egy kényes, elhizott mandarin, felálló hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön nyílvégű sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a theás ibriknek, vezetőjük fejéről pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a zászlótartónak czikkczakkos lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján forgandó szélvitorlát visel, és valamennyi, míg egy kezében valami ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek belül van az éle, nyilat, melyet kézzel kell hajítni, vagy dárdát, melynek hegye kigyófark alakú, a másik kezében lapátszerű legyezőt tart, melylyel a forróságot, legyeket űzi magától.

De semmi sem volt oly becses, oly hirhedt Quenn-Hinn tartományban, mint az ottani nők; ezek a karcsú, érzéki alakok, piczi lábaikkal, epedő, hosszúkás, sötét szemeikkel, halvány arczaikkal, gömbölyű vállaikkal; sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni, mint ők, a hajfürtöket fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú kontyba csavarni, s a bogláros emailtűkkel oly izletesen körültüzkődni, az övet úgy kötni a karcsú derékra. A lefüggő fátyol, a hosszú bő patyolatujj senkinek sem illett oly jól, mint ő nekik.

Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a kereskedők, a selyemszövők testületileg tagadták meg rendeleteinek végrehajtását.

Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni, s egy hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé-, sem thea-ültetvénye, sem bányái, sem szövőszékei, sem porczellán-hutái; Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek, összezúztak, betemettek mindent.

Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, a ki a Quenn-Hinn tartományban lakott; a ki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte katonának, a ki a férfikoron felül volt, azt megölette; nem maradt ott egyéb, mint a gyermek és a nő.

A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben, heverésben, melyben azelőtt; korán reggeltől késő estig fáradságos hadi gyakorlatokat tartatott velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett kézíjhoz kellett szokniok, s a legyező helyett nehéz paizst kellett emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért bambuszszal vertek a hibázó talpára s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték el.

Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, a melyből való volt s jaj volt neki, ha elő nem teremté a szökevényt, – a földdel tétetett egyenlővé.

Egyszer a Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind Lieu-Kingből való ifjak.

Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s midőn az engedett időre azok meg nem kerültek, kimondá a másfél millió lakosú városra, hogy semmivé legyen!

És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos itélete végrehajtására.

Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez s még nem akadt rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a parancsot ne teljesítette volna.

Első eset lőn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, a helyett hogy lerombolta volna apái lakhelyét, megerősíté annak bástyáit, s a piacz közepére egy nagy, rézből öntött fenevadat állíta föl és aláirta: «e vadállat Tsong-Nu», s azzal kimondá, hogy városát halálig fogja védni.

Tsong-Nu három napi bőjtöt hirdete e hir hallatára az egész országra, mely idő alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a piaczokon s a városok kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben felfogadta az isteneknek, hogy nyoma sem maradand meg Lieu-King városnak, sem a népnek, mely azt építette.

A bőjt után összegyűjté seregeit s minden oldalról betört Quenn-Hinn tartományba. Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a főváros körül torlódott össze, ott kellett neki magát védni, vagy elveszni.

A halálra itélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit. Három évig ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, a nélkül, hogy egy házat elfoglalhatott volna belőle. Szerencséjére a scythák messze fenn az obi jeges partján táboroztak ekkor s nem értek rá őt zaklatni, egész erejét a lázadók ellen fordíthatá.

De az ellentállás megtörhetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat fúrtak a föld alatt oda, honnan legerősebben hányták Tsong-Nu kőhajító gépei a mázsás sziklákat bástyáikra s megtöltve azokat ama csodálatos porral, melyet később Európában Schvarcz Berthold fedezett föl, fölvetteték őket a levegőbe.

Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint a mennyi a várost védte. Ekkor ő is az elemeket hívta segítségül; vizet a tűz ellen. Míg a városiak tűzaknákat ástak a föld alatt, azalatt ő a városukon keresztülhullámzó zöld folyamot óriási gáttal elrekeszté.

A megállított folyam iszonyú erővel fordult meg medrében s néhány nap alatt tengerré gyűlt a város körül, víz alá meríté annak utczáit, ledönté a földsánczokat, kiűzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá furt tűzaknákat.

Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így támadta meg a védelemtől megfosztott lakókat, kik a nőttön emelkedő vízár elől házaik tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel kénytelenek voltak felhagyni. Az ostromlók egyenként támadták meg a házakat s utczáról utczára foglalák el a veszni kényszerített várost, melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a halál.

A kétségbeesés e pillanatában fölgyujtá palotáit a nép, s a hullámok és lángok csatája közt vítta ki utolsó harczát, melynek végeztével az egész Quenn-Hinn népből nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.

Midőn sem tűz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor széttöré a gátakat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult város romjairól, vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu ekkor katonáit ereszté a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes értelmében el lőn az temetve. A tornyok, a csonka falak, melyek még állottak, lehordattak a föld szinére, a kőhalmokat behordták földdel, bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták helyét behantolták pázsittal. Semmit sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat belehányták a kutakba, hogy még emléke se maradjon utána; nem sokára a hely, hol a büszke város állott, egy zöld legelővé lőn varázsolva, melyen gyéren ingott a vadbokor, befutva szurós tövisindáktól, csupán azon szobor csonka talapja maradt fenn, melyen a réz fenevad állott, Tsong-Nu gúnyemléke; most e csonka kőre e szavak lőnek irva:

«Itt volt Lieu-King város!»

Egyéb semmi. Száz mértföldnyi kerületben üres volt és laktalan a vidék.

Az elhullottak koponyáiból egy roppant pyramidot emeltek a zöld folyam mellett, melynek szegletköveire ez volt irva:

«Itt van azon népnek bölcsesége, mely Tsong-Nu ellen fellázadt!»

Az egész vidék erdői felgyujtattak, s hogy még a vizeknek se legyen lakója, a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot, arzenikumot és timsót. Azóta sem lakhatik benne hal s vizével semmi állat sem oltja szomját.

A Quenn-Hinn tartomány megszünt lenni.

A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában rabszolgákul s a hölgyeket díjul adta katonáinak.

Csupán egyet tartott meg magának, egy szép tizenhat esztendős hajadont, ki az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott s szépsége bűbájával egy perczre még a boszút is elaltatá annak szivében.

E hajadon volt Bil-man-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által estek el, s kinek arczán még piroslott családjának ráfecscsent vére, midőn Tsong-Nu csókjai azt onnan letörölték.

A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn hölgyek legszebbek voltak egész Chinában.

Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arczán a bársonyos virághamv, ajkain ama részegítő hőpirosság, mely el tudja fordítani Tsong-Nu lelkét a halálkiáltástól, hogy egy perczig ne abban gyönyörködjék, hanem ő benne.

És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt s kettős gyönyört érze, midőn ajkai annak égő arczát érinték s fülei a kiirtott nép halálordítását hallák.

A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások alatt százezrek sikoltása hallék, Bil-mán-ha karjai Tsong-Nu vállai körül fonódtak; ő pedig látott, hallott, ölelt és az mind gyönyör volt.

A láng az eget, a vér a vizet, a csók a leány arczát festette pirosra; egyik szebb volt mint a másik, rózsaszinű folyam, rózsaszinű ég, rózsaszinű leány, – ott egy letört ország, itt egy letört menyország.

Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta szivének dobbanásait.

* * *

Lieu-King pusztulása után néma lőn az egész ország. A megrémült tartományok reszkettek a szörnyű példa előtt s hallgatva teljesíték a kényúr parancsát.

Ha életüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkőzni, – megteendék. Ha azt kivánta volna, hogy a két tengert kössék össze csatornával, vagy hogy a Poyang-hu tavat kiszárítsák s medrébe narancserdőt ültessenek, kivitték volna.

Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kivánt: összegyűjté seregeit s tudtokra adá, hogy át fognak menni Scythiába, a hunnokat saját országukban küzdeni le, s birodalmuk fővárosait elfoglalni.

A nép reszketve hallá a parancsot és hallgatott, a bölcsek fejet hajtottak a császár előtt és nem mertek szólni.

Tsong-Nu egy intésére útnak indult a hadsereg. – Mielőtt összesereglettek volna, eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn nép közül elhozott, férfiakká fognak nőni az alatt, a míg ő oda lesz, s emlékezni fognak rokonaik halálára s föltámadhatnak ellene, azért meghagyá a városoknak, hogy a mely napon a hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.

S akkor útnak indult.

Az ország határán szemlét tartott hadserege fölött. Több mint egy millió harczosból állott az, a számtalan paripák felhőket vertek porból a légbe; az élelemvivő tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek nem lehete végét látni.

A mint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szivök megesett rajta s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.

Ott arczra borult Tsong-Nu arany trónja előtt s fölemelve kezeit, ellentmonda néki.

– Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öcscse, holdnak bátyja, minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön, minden fehér elefántoknak ura! ne vesd ki füledből a te szolgádnak beszédét. Mert bizony nem lészen jó te néked Scythiába általkelned, hogy a hunnok városait elpusztítsad, mert a legközelebb lévő is azok közül messzebb vagyon országod határitól kétszáz mértföldnél, melynek neve Urdombha. Út pedig nem vezet odáig, hanem szakadékos hegyek, rengeteg erdők, élelem nélküli földek; mert a szyttya nép nem vet gabonát a földbe, tejet és húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli élelmét, s üldözőit éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold meg, hogy most a hunnok ámbár messze vannak, ama mesés tengernek partjain táborozva, melyet ha «tó»-nak nevez a hajós, zivatart támaszt ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik hatalmasak. Azért gondold meg szándékodat oh hatalmas uralkodó, és ha már harczolni akarsz a hunnokkal, várd őket határaidra, eljönnek ők és nem kivánják, hogy te elébök menj.

Tsong-Nu végig hallgatá a bölcs beszédét s akkor leüttette fejét.

Azzal paripájára ült s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet tartott:

– Napsugárból eredt vitézek! Egeket reszkettető győzhetlen bajnokok! Sokáig nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idő, hogy azt visszavigyük nekik. Előttünk áll Scythia, zsákmányoktól gazdagultan, a hol tej és méz folyik, s zengő almákat terem az erdő; hátunk mögött marad Tat-Sin-Koung2) elpusztulva, ugarrá téve. Én pusztítám el ezt, hogy annál több kedvvel rohanjatok Scythiára, s ne kivánjatok itthon maradni; – palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de ti szebb palotákra, illatosabb füszer-erdőkre fogtok ott találni; – ötven hajót sülyesztettem a sárga folyamba aranynyal és ezüsttel megrakva, de ti száz annyi kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet elfoglaltok; – kiosztám közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, a kik a csillagok sugáraiból születtek, de ti szebb hölgyeket fogtok találni Scythia leányai között, kiknek szemeik ragyogóbbak, derekuk karcsúbb, ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti öleléseitekre fognak jutni. Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon nőket, kiknek uraikká tettelek, ők e harczos útban csak terhünkre lennének, s nehogy visszakivánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok őket, hagyjátok őket itten halva!

Halotti csenddel fogadta a hadsereg Tsong-Nu szavait.

– Im én magam megyek a példával elő! kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé hozatva kedvesét, a gyönyörteljes Bil-mán-hát, keblére ölelé őt s csókjaival becsukva annak szemeit, hirtelen kirántá kardját s a szép leány szivébe döfte.

Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan, halottan letette a földre.

A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyéből s minden hölgy holtan feküdt le férje lábaihoz.

Így indult ki Tsong-Nu China határából.

Kietlen, puszta vidék volt Scythia határa. Vad erdők látszottak mindenütt a szem előtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s megmászhatlan sziklák hegylánczai, miknek koronás tetején örök a hó.

Tsong-Nu roppant fáradsággal útat vágatott a rengetegen keresztül, áttörette a hegylánczokat, a mocsárokra hidat építtetett s mire megtevé a kétszáz mértföldnyi útat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos munka miatt.

De még akkor is elég hatalma volt a hunn várost elfoglalni. Kémei útba vezették, senki sem állt neki ellent, s midőn már azt hivé, hogy a várost kezében tartja, oda érkezve, annak csak hült helyére talált. A hunnok városai nem voltak kőből, faczölöpökre kifeszített bőr és vászon képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hirére fölszedték a sátorkarókat, összehajtották vászon falaikat, feleségeiket, gyermekeiket fölrakták ernyős szekereikre s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.

A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tűzhelyeket, s a zsákmányéhes hadsereg az igért paloták, kincsek, s tűzszemű hölgyek helyett nem talált mást, mint az ott hagyott sírokat, azokat mohón feldulták, de a mit bennök találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s azoknak sem vehették hasznát, mert nehezek voltak nekik. Az összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét nem birta a chinai kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.

Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az előle eltünt hunnok után. Látta őket a láthatáron, a mint sötét felhőként odább húzódtak előle, s nem engedte megpihenni népeit, míg őket el nem érik.

Az üldözött hunnok belemélyedtek Hylæa idegen sivatagába, hol még a vadállat is éhen hal meg, ha eltéved; Tsong-Nu mindenütt utánok. Sehol sem érhette be őket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített üldözésben s még egyet sem birt elfogni a szyttyák közül; tevéi, bivalyai elfogytak, lovai kidűltek, s már hétszáz mértföldnyire volt a sivatag közepében, még sem tudta elleneit ütközetre birni.

Itt megelégelte e dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek millióit elpazarlá, kifáradva megállt Hylæa közepén s a mint ott egy kopasz gránit kőszálat látott a pusztaság közepett fölmeredni, e sziklára roppant betűkkel fölvésette e szavakat:

«Itt járt Tsong-Nu, a menyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme, a napnak öcscse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül győzhetlen úr»; – s ez emléket hagyá itt Scythia közepében hétszáz mértföldnyire, ellenségeit idáig üldözve és általuk félve.

Másnap, a mint táborát kerülné, seregeit véve számba, messziről három lovagot láta felé közeledni; a lovagok viselete, kócsagos süvegeik, vállaikra vetett kaczagányuk s kézíveik mutaták, hogy hunn nemzetből valók.

A mint a lovagok a chinai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök hosszan kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott visszaadni a távol erdős bérczek viszhangja.

Tsong-Nu utánuk kiálta: «megálljatok!» s parancsolá lovagjainak, hogy fogják el őket; a hunn paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s míg a chinai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a császár s válogatott kisérete érhetett nyomukba.

Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középső a hunn lovagok közül hátratekint s azzal lekapva válláról tegzét, a mint nyargalva rohant, nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyilvesszőt illeszte íjára s lassan, figyelve megfeszíté az ideget.

Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar? a chinai lovagok lőttek hozzá, de nyilaik a köztük levő térnek felét sem repülték keresztül.

Ekkor pendült a szyttya ijász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés hallatszott – és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az ijász nyilától, holtan hullott le lováról.

Erre köröskörül megzendült a vidék. A hunn hadseregek visszatérve az Obi mellől, minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra; – tiz napig tartott a harcz s tíz országot festett végig vérével.

A harcz végeztével visszajöttek a hunn vezérek azon kősziklához, melyre Tsong-Nu nevét és tetteit fölvésette s ezt irták utána:

«Idáig jött és itt veszett el minden seregével!»

PEROZES.

(Historiai novella.)

I.

Bahram király egyike volt Persia leghiresebb uralkodóinak.

Birodalma nagy volt és hatalmas, városai ragyogók, hadseregei vitézek és felesége szép, mint az örök tavasz.

Egyetlen fia volt, azt hítták Perozesnek, mely név a persák szelid költői nyelvén annyit jelent, mint «Feriz».

Szép, karcsú, izmos ifju volt Perozes, hajfürtei oly sűrűek és sötétek, mint egy czédruserdő, arcza rózsa és liliom, szemei tűzvilága granát, homloka márvány, ajka bibor, és termetének izmai aczél.

De mi haszna? Ha e szép alakban nem volt lélek! Az ifju tizennyolcz évet ért már, és még egy szikrája sem égett benne semmi szenvedélynek, a szép homloknak nem volt egy gondolatja, a rózsaarczon semmi kifejezés, a biborajakról egy okos ige nem jött ki soha, s a daliás termet, melyről szobrászok vehettek volna mintát Achill alakjához, reszketett, ha csatákról beszéltek előtte; az erdőkben megkergette a vad, megkergette a méhe, s játszó gyermekek elijeszték, ha rátámadtak.

Perozes elmétlen, dőre volt.

A király kétségbe volt esve, valahányszor fiára gondolt, előhivatta máguszait, bölcseit, azok kifáraszták tudományukat a rossz szellem elűzésében, mely az ifju lelkét bilincsben tartá; – elhozatta a hindu varázslókat, kik fültompító zenével s idomtalan tánczczal iparkodtak megtörni a varázst; összecsődíté Aegyptus kuruzslóit, azok kenték, fenték, föröszték a herczeget, itatták bűbájos levekkel, az országban áldoztak, imádkoztak érte, templomokat építettek még a külföldi isteneknek is. – Semmi sem használt. Perozes dőre maradt.

Végre azt tanácsolták Bahramnak, hogy küldjön Görögországba, ott a philosophok hazája, azok tudnak faragni ex trunco Apollinem, hozasson közülök egyet, s bizza rá fia nevelését; ha az nem önt belé lelket, akkor aztán senki sem.

Bahram szivesen elhozatott volna akár egy egész akadémiát, s föltevé, hogy ha egy nem lesz elég, elhozatja valamennyit.

A felszólított atheneiak tehát kiválaszták maguk közül a legtekintélyesebb bölcs embert, a kit híttak Epiphanesnek s elküldék azt Bahram fiába lelket mívelni.

A derék férfiun három lépésnyire érzett a bölcseség szaga; midőn Ktesiphonba érkezék, az első napon legyűrte a birodalom valamennyi máguszait, olyan kérdéseket intézve hozzájuk, mikre egyik sem tudott felelni.

A király bámulva győződék meg róla, hogy ez fel fogja építni fiának szellemét, s levezette őt a kertbe, hol Perozes szokott ácsorogni, s ott rábizta, hogy keresse fel és beszéljen vele, ha tud.

Épen este volt. Perozes egy kis csergő patak partján hanyatt fekve heverészett, boldog semmit nem tevésben, s bámulta a csillagokat.

A mint a philosoph eléje járult, fehér palástban, hosszú fehér szakállával, az ifju felriadt ijedten, és el akart szaladni.

– Miért akarsz előlem elfutni Perozes?

– Fehér medvének néztelek. Megijedtem.

– Tégy különbséget a természet rendei közt, oh Perozes, figyelmezteté őt bölcsen a bölcs. A fehér medve – ursus maritimus – tartozik a plantigrada – talponjárók – seregébe; az ember pedig – animal implume bipes – tollatlan kétlábú barom. És én ezek közé tartozom. Mivel foglalatoskodol e pillanatban oh Perozes?

– A csillagokba nézek.

– S minek tartod te a csillagokat? kérdé a bölcs, rést kapva most mindjárt véghetetlen tudományokat teríteni ki a gyöpre.

– Apró kis lámpásocskáknak, miket a tündérek meggyujtanak, hogy mikor utaznak az égen, el ne tévedjenek hazulról.

A bölcs szánalmas megvetéssel tekinte az esztelen ifjura.

– Nem úgy van, Perozes. E csillagok nagy hősök képei, kik az égbe vannak felemelve; ez a hét csillag itt a kos, alatta délfelől van a czethal, felette balra áll a bika. Az a 22 csillag ott az oroszlán; ama csoport ott a nagy medve, mellette van a kis medve, a kis mellett kezdődik a sárkány, mely áll 25 csillagból, s farkával lenyulik a nagy medvéig, ez a hosszú lánczolat itt Aesculap kigyója, ama fényes csillag ott a keselyű, mellette a hattyú 24 csillaggal, továbbá a róka és lúd: itt a tejút alatt áll a tengeri disznó, a hattyú és ő közötte pedig van a csikó. Ha kivánod látni a tevepárduczot, ez amott áll: a nyulat, galambot és a nagy kutyát csak később fogjuk megláthatni. – Mondjad tehát már most énnekem, hogy mi az ég, és mik a csillagzatok?

– Az ég egy nagy ól, felelt Perozes, mely tele van mindenféle marhával, a kiknek kezükön, lábukon vannak a szemeik.

Epiphanes megcsóválta fejét. Ezt még nehéz vele megértetni, gondolá magában, s jónak látá empyricus lánczolat utján elébb az ifju vallási fogalmait kipuhatolni.

– S mit szeretsz te még az égben a csillagokon kívül, oh Perozes?

Azt várta, hogy Perozes az isteneket fogja említeni.

– A szivárványt, felelt ez ártatlanul.

– Úgy? szólt a philosoph. De azért nem ereszté ki kezéből martalékát. Tehát micsoda szerinted a szivárvány?

– Egy nagy aranyhid, melyen a tündérek lejárnak az égről a földre.

– Tanuld meg oh Perozes: a szivárvány, melyet a te érzéki tekinteted balga aranyhidnak képzel, Thaumas és Electra leánya Iris, Junónak, az istenasszonyok királynéjának szolgálója, s azon fényes öv egy szalag, melyet ő röptében az égen végig húz. Mi tehát a szivárvány?

– A szivárvány, felelt Perozes mogorván, egy hosszú cingulum, melyet egy rettenetes széles istenasszony dereka körül akar kötni, de a mely őt soha sem éri be, csak félig.

A bölcs keserűen sóhajta fel.

– Oh királyi utód, minő hozzád méltatlan járása van elmédnek!

– Kihez beszélsz? kérdé az ifju csodálkozva.

– Nemde nem a király fia vagy-e te, Perozes?

– Én a pillangók pásztora vagyok a mezőkön.

– Boldogtalan ifju, te még önmagadat sem ismered. Pedig első szabálya az életbölcseségnek: «γνοτι σηαυτον»; ismerd meg magadat. Tehát figyelj reám oh királyfiu, én meg fogom veled ismertetni magadat, s miután lelkedben világot gyujték, e világnál lassankint meg fogod ismerni az egész empyricus mindenséget, és ha arról helyes fogalmad leend, akkor belépünk a lelki mindenségbe. Vedd tehát elő lelkednek azon tulajdonságát, melyet a bölcsészek figyelmező tehetségnek hívnak, s mely középhelyet foglal az emlékező és összevető tehetségek között, alárendelt szolgája az itélő tehetségnek, ellentétese azonban a képzelő tehetségnek. – Így. – A te atyád, a nagy Varanes, vagy mint barbar nyelven hívják: Bahram, egykor Perigord erdejében vadászva, egy kis kunyhó előtt megállt, szomját itallal enyhítendő, s ime azon kunyhóból egy csodaszép leányzó lépett elé; termete Vénusé, hajfürtei Bereniceé, homloka Pallasé, vállai Diánáé, csipői Junóé és lábszárai Laodicéáé.

– Kölcsön kérte tőlük?

– Ez rhetori figura, hozzájuk volt hasonlatos azon tagjaiban.

– Nem ismerem e kisasszonyokat.

– A bájos ismeretlennő atyád ajkaihoz emelé a friss forrásvízből tele merített amphorát, s míg atyád torkának szomját enyhíté, szemeivel a leány szemeibe nézve, új szomjat érze keblében támadni, a szerelmet. Az ismeretlen leányt megszeretvén, nőül vevé, és ez a te anyád.

Perozes jovialiter felkaczagott.

– De hát vak volt az apám, hogy nem ismert rá az anyámra?

Epiphanes szája tátva maradt e kérdésre.

– Hisz azt mondád, szólt Perozes, hogy az egy ismeretlen nő volt, ha anyám volt, nem lehetett ismeretlen.

Ez a fiu azt gondolta, hogy az ember anyának születik.

Epiphanes meg volt akadva, nem találva sem az ethica, sem a dialectica, sem a metaphysica terén módszereket hasonló kétségek megoldozására.

Jónak látta tehát mellőzni bölcs «horret vacuum»-mal az oculta qualitast s odább tért.

– Halljad azonban és végy tanuságot róla, mily veszedelmes a nagyok kedve ellen bár csak szókkal is véteni. Atyád, Bahram király, korának legügyesebb íjásza levén, egykor anyáddal, kit minden hölgyei felett leginkább kedvelt, kilovagolván vadas kertjébe, meg akará neki mutatni nyilazásbani felülmulhatatlan ügyességét. Száz lépésnyire tőlük legelészett egy antilope, melyet meglátva Bahram, vőn puzdrájából két nyílat s azt mondá, hogy most azzal oly könnyedén fogja találni az antilope füle hegyét, miszerint az nem gondoland egyebet, mint hogy valami légy csipte meg. Úgy történt. A nyil megcsapta a vad fülhegyét, mire ez azt vélve, hogy bögölylyel van dolga, felemelé hátulsó lábát s megvakará vele a fülét. Bahram király ekkor a másik nyillal egyszerre oda szegezé a vad hátulsó lábát a szarvához.

– Szegény antilope.

– Te a vadat sajnálod, a helyett, hogy atyád remeklövését bámulnád. Anyád még rosszabbul cselekvék. Midőn Bahram király azt várta, hogy elragadtatva a csodálkozás által, magasztalja e non plus ultráját az emberi tökélynek, anyád kimagyarázhatlan közönbösséggel e rövid megjegyzéssel válaszolt: «gyakorlat teszi a mestert». Atyád magánkivül lett dühében, a hódolat elmulasztása nagy bűn a hatalmasok előtt, s anyád valóban méltán bünhödött miatta. Bahram király rögtön eltiltá őt szine elől, egy magas kopár hegytetőre építtetett neki egy várat, oda száműzte és azon hegy tövén túl nem volt neki szabad menni, hanem ott kellett élnie távol minden emberi társaságtól, fény és mulatság nélkül, borzasztó elhagyottságban.

– Hát a szegény antilopéval mi történt?

A philosoph elförmedt e kérdésre. Hát azért erőtette ő meg ékesenszólása csatornáit, hogy tanítványa az antilopéról kérdezősködjék?

De rendbeszedé ismét nyugalmát, s folytatá elbeszélését.

– Történt azonban egyszer, hogy Bahram király, száműzött nejét régen elfelejtve, a vadászaton néhány kisérőjével eltévedett; midőn e közben mindig mélyebben bonyolulna az erdők labyrinthjába, végre egy meredek hegy alá érkezék, melynek tetejében mint egy sasfészek, egy magányos épület volt látható. Sem ő, sem kisérői nem tudták, mely erősség lehet az itt e rideg magányban, s kinek van kedve oly helyen tanyázni, hová élő lélek csak eltévedve jut. Ez alatt, míg a meredek hegyoldalt kerülgetnék, valami utat keresve, mely e magányos lakba vezet, meglátnak egyszerre egy délczeg női alakot, ki izmos vállán egy egész eleven ökröt emelve, biztos léptekkel halad a meredek hegyi ösvényen felfelé. Bahram király és kisérői bámulattal tekintének a nő után, ki előttük emberfölötti erővel látszott birni, s gyorsan utána siettek, hogy őt utolérjék. És most képzeld atyád meglepetését, midőn szemtől szemben állva a csodaerejű nővel, benne saját száműzött feleségére ismert. «Lássad, monda a nő, szintén megismerve a királyt, hogy gyakorlat teszi a mestert», én gyönge asszony, midőn általad száműzetém ide e kopár sziklai tetőre, akkor egy borjut kezdtem el vállamra emelni, s felhozni a hegytetőre. E munkát mindennap megtevém, s a mint az állat nőtt, aként nőtt vállaim ereje, úgy, hogy midőn ez felnőtt, kész ökör lett, akkor is elbirtam azt hordani. Így teszi gyakorlat a mestert! Hogy e szavak után atyád mit cselekvék, azt kigondolni képzeletedre bizom.

– Hát lesegítette az anyám válláról az ökröt.

– Kebelére fogadta elűzött nejét, egyedül részesévé tette trónusának, s e boldog kiengesztelődés áldásából származál te oh Perozes, ki uralkodni fogsz atyád holta után annak minden birodalmain, addig pedig általam, Epiphanes philosophus által fogsz vezéreltetni a bölcseség előcsarnokába, méltó társaul azon száznál többre menő tanítványoknak, kik lelki vezérletem alatt levének bölcsek és boldogok, hadvezérek és senatorok. – Ime már most ismered magadat, ismersz engemet, mondjad tehát el nekem, mit beszéltem én neked most?

Perozes lusta kedvetlenséggel szórta az előtte futó patakba a markába szedett czitromfű-leveleket, miket a bölcs beszédje alatt tépegetett le s nagy boszúsan felelt:

– Hát azt beszélted nekem, hogy az én anyám egy ismeretlen asszony, a ki felnevelt egy borjut, te pedig egy ismeretes philosoph vagy, ki felneveltél százat.

Epiphanes dühösen ugrott fel a gyepről, mérgesen rángatva előre hátra tógája szárnyait; egy szót se szólt többet Perozesnek, ott hagyta őt a faképnél, s felmenvén Bahram királyhoz, megálla előtte és monda:

– Uram király, – fiad bolond!