Délvirágok; Oceánia

II.

A bölcs Epiphanes a királyfi dőreségének okát mind a persa máguszok rossz nevelésének és a Zendavesta barbar isteneinek tulajdonítá, s kereken kimondá, hogy a míg az udvarnál jobb erkölcsök nem fognak taníttatni, az oltárokon értelmesebb istenségek nem állanak, a kikkel legalább görögül lehessen beszélni, addig ő hozzá sem foghat Perozes ujjászüléséhez.

Bahram király ráhagyta, hogy tegye hát a napot és csillagokat a hova akarja, s oltson el minden tüzet az országban, csak az ő fiában tudjon aztán lángokat gyujtani.

Epiphanes úgy cselekvék, a persa bálványok elpusztultak a görög istenek előtt. A nap arany képe helyet adott Apollo szobrának, az emberfejű szárnyas bikák helyett elkövetkeztek Bacchus és Mercurius képei, úgy hogy Perozes akármerre fordult, mindenütt e mívelt istenségekkel találkozék, kiknek mindegyikéről bőségesen tudott kalandokat mondani a bölcs Epiphanes: melyik hány halandó leányt csábított el? ki hol istentelenkedett? hogy hajtotta el a más gulyáit? hogy korhelykedett mindenféle halandókkal; s a mi a nőnemen levő istenségeket illette, azoknak történeteit a költők előadásai szerint ismerteté meg tanítványával, kinek mind ezen gyönyörű eseményekre az az észrevétele volt, miszerint ugyan jó, hogy ezek az urak és asszonyságok istenek voltak, mert ha emberek lettek volna, nagyon megkergették volna őket a világban.

A mit pedig legjobban bámult az egészen Perozes, ez az volt, hogy mindezen görög istenek úgy álltak ott, a hogy őket az Isten megteremtette; e körülmény legtöbb foglalatoskodást adott figyelmének, s miután egynehányszor megkérdezé Epiphanestől, hogy nem szokás ezeket soha felöltöztetni? s mindannyiszor azon feleletet nyeré, hogy az épen a legidealisabb viselet, fogá egy napon, midőn igen meleg volt, leveté minden ruháját, s ilyen szép állapotban felsétált a királyi udvarba, még pedig a királyné termeibe.

Ott, a mint a királyné hölgyei megpillanták, összevissza sikoltozva futottak szét, a királyné pedig elszörnyedve csapta össze kezeit, s kapván egy palástot, oda futott Perozeshez, s arczát félrefordítva nyujtá a palástot fiának.

– Fedezd el magadat.

– Köszönöm, szólt Perozes, nem fázom.

– De gyalázat így mutatnod magadat a világ előtt, öltözetlenül.

– Ha ezeknek az isteneknek nem gyalázat, miért volna az nekem? Ha ezek előtt nem szégyenlítek magatokat, miért szégyenlitek én előttem? Engem ismertek, hogy milyen jó fiu vagyok, emezekről ellenben jól tudjátok, mi nagy gonosztévők voltak, s mégis én előlem szaladtok el.

– De Perozes, az ég csillagaira! te ne hasonlítsd magadat istenekhez; látod-e, hogy élő ember, én vagy más ilyen formán járna, a hogy te jársz?

– Hát járjatok ti is így, szólt Perozes vállvonítva s tovább ballagott, keresztül-kasul sétálva az egész palotán, s kétségbeejtve valamennyi asszonyszemélyt, a ki csak összetalálkozott vele

A királyné pedig sírva futott Bahramhoz, ezen szavakon kezdve beszédét:

– Fiad bolond.

Bahram király azonban megértvén a dolgot, valamennyi Bacchusra, Venusra és Apollóra olyan szűrdolmányokat szabatott legottan, hogy a körmük hegye sem látszott ki belőle. Csak így lehete Perozessel újra felvétetni öltönyeit.

III.

Ilyenforma kudarczokat vallván a philosophia és mythologia, valami együgyű embernek az a gondolat ötlött eszébe, hogy Perozest talán bizony jó volna megházasítani, az ilyesmi sok embernek elveszi az eszét, hátha annak meg, a kinek nincs, helyrehozza. A tanács a király fülébe ment, s az ráhagyta, hogy biz ez jó lesz, nagy sebtében el is küldött a szomszéd armeniai király udvarába, kinek annyi leánya volt, hogy válogathatott belőle Oriens és Occidens.

Követei el is hoztak belőle egyet, a kit legmódosabbnak találtak, s azt nagy fényes kisérettel elszállíták Persepolisba, a hol akkor a királyi udvar székelt. Három nap tartott, míg a kiséret hátulja odaért, a hova az eleje, oly hosszú sort képeztek a mindenféle teherhordó tevék, elefántok és öszvérek, mik a menyasszony piperetárát szállíták, és a rabszolgák és szolgálók, az énekesek és czimbalmosok, a kötélen tánczolók és szemfényvesztők, s más afféle haszontalan népek.

Három egész hónapig tartott pedig maga a menyegző ünnepély, egyik nap vadászat tartaték, másik nap lovagjáték, a vendégségeknek vége-hossza nem akart szakadni, napvilágnál kezdték meg a mulatságot, s folytatták fáklyavilágnál, s az énekeseknek be nem állt a szájuk a zengedezéstől.

Perozes hallotta, hogy ez mind az ő kedveért történik, s nézte türelmesen három hónapig, hogy mi lesz mind ebből? csak néha kérdezve meg Epiphanestől, hogy e sok szertartás közül melyik legyen voltaképen a házasság? Az csak legutoljára fog következni; lőn a felelet.

Perozesnek azonban mind nem tetszett ez a mulatság; már három hónap óta nem hagyták őt bolyongani a réteken, a hol ő a pillangókat szokta őrizni, s a hol neki a madárkák énekeltek; a helyett hallott mindennap trombitasivalkodást s izetlen verseket, és látott pánczélos vitézeket, kik egymást játékból úgy eldöngették, hogy megfeküdtek bele, a mi Perozesnek egyátalában nem tetszett. Különösen volt egy testvére menyasszonyának, Tiridat, ki azt elkisérte idáig, a ki mindenkit levert és leöklelt, a ki csak vele sorompóba lépett. Ezt a goromba embert ki nem állhatta Perozes. Fogait csikorgatá, midőn látta, hogy ismét nem tudták kivetni nyergéből, s miután nevelőjét megszokta valami emberfölötti lénynek tekinteni, azt biztatá váltig, hogy menjen oda és verje meg ezt a neveletlen embert; hanem Epiphanes bölcs volt szót nem fogadni.

Ez alatt naponként látá menyasszonyát, kit mindennap eléje hoztak, egyik nap úgy, mint a másik nap újszinű, alakú és kelméjű ruhákba öltöztetve, új kacskaringós hajbodrozatokkal felékesítve, s néha-néha jobban kifestve, mint másszor. Perozes azt gondolta, hogy mindig másikat mutatnak, s ha mondták, hogy ez az ő menyasszonya, csodálkozva kérdezé: ez is az? Legalább is azt hitte, hogy kilenczven különbnél különbféle leánynyal ismerkedett meg, s midőn végre megmagyarázák neki, hogy ez szüntelen ugyanaz, kiváncsi nyugtalansággal mondá, hogy mennyire szeretné ő ezt a leányt igazán megismerni.

Megörülének ezen szónak környezői, mert azt hivék, hogy beleszeretett a leányba s mindjárt elkészíték számára a pompás, illatos menyegzői kamarát, a hová elvezették hozzá menyasszonyát, s azzal ott hagyták vele egyedül.

A leány meg volt tanítva, hogy körülbelől hogy viselje magát, s meghuzódék a kamra egyik szegletében, játszva a szemérmetest.

– Gyere ide közelebb, inte neki Perozes, s megfogta a vonakodni látszó leány kezét, s oda fordítá az ablak felé. Hát te vagy az én menyasszonyom?

A leány sóhajtással felelt, s meg levén tanítva, hogy mit mondjon, így szólott:

– Leghívebb rabszolgálód a földön.

– Még én soha sem láttalak ám téged.

A leány azt hitte: Perozes közellát, s odalépett az orra elé.

– De még most sem látlak, pedig szeretnélek már egyszer megismerni.

– Hát vak vagy Perozes? kérdé felboszantva a leány.

– Nem látlak attul a sok csecsebecsétül, a mi rajtad van.

A leány elmosolyodék, gondolva, hogy Perozes hamiskodik, s lekapcsolá válláról palástját, lerakta karpereczeit s azzal szemlesütve kérdezé:

– Látsz-e már most?

– Még most sem látlak, szólt Perozes hidegvérrel.

A menyasszony még csupán csak arany övét tartá magán, melyet kikapcsolni egyedül a völegény dolga, s mely az utolsó csalánszövetű leplet szorítja derekához. Látva azonban, hogy Perozes még egyre bámészkodik, maga leoldá az övet, s azzal félénken rebegve monda:

– Látsz-e már most Perozes?

– Még most sem látlak, szólt Perozes érzéketlenül, hanem ha letörlöd arczodról ezt a sok fehér és piros festéket, akkor majd meglátlak, addig nem tudom, hogy ki vagy?

A leány dühbe jött e szóra, arczul vágta Perozest, hogy zöld karikát hánytak a szemei, s azzal felkapkodá öltönyeit, s mérgében sírva elrohant Bahram királyhoz, s lábaihoz vágva jegygyűrűjét, mondá:

– Fiad bolond.

IV.

A dolog azonban nem maradt ennyiben. Tiridat, a menyasszony testvérje, megtudta huga meggyaláztatását, e szennyet vérrel esküvék lemosni, s szörnyen fenekedett, hogy Perozest kettőbe hasítja.

Jöve tehát Bahram király személyesen a fiához, s hoza neki egy kardot kardkötőstül.

– Fiam, monda neki szépen, elég soká voltál gyermek, ideje, hogy férfiu légy. Proféta már nem lesz belőled, annyit látok, hanem lehet belőled jó katona, azt remélem. Nosza tehát fogjad ezt a szépséges aranyos kardot, – fogantyuja tiszta jaspis, kötőjét anyád maga himezte saját kezével, – kössed azt az oldaladra.

– Minek nekem ez a nagy kés? szólt Perozes.

– Nagy falathoz nagy kés is kell, rád pedig most ugyancsak nagy várakozik, az armeniai Tiridat, kinek testvérét meggyaláztad, s ki emiatt most téged személyes párbajra hí fel.

– De én nem megyek.

– Perozes te bolond vagy! kiálta felindult haraggal Bahram.

– Tiridat a bolond, nem én. Hát azért ha mi egymás fejét leverjük, kevésbbé lesz a testvére kifestve?

– De ő téged az egész udvar előtt hívott fel párbajra, s gyávának és nyomorultnak nevezett, ha helyt nem állnál előtte.

– Az nekem nem fáj.

– És el fogja hiresztelni a külső országokban, hogy Bahram király egyetlen egy fia, Perozes, egy haszontalan pulya! Nevedet a historia-irók a gyávák között is a legutolsók közé fogják irni, s a külföld, népei ha csúfolkodni akarnak, a te nevedet fogják említeni, s a persa nemzet szégyenpirulva fog gondolni országának azon éveire, melyekben te uralkodál fölötte.

– Rövidebb életem lesz-e nekem az által?

– De tudd meg Perozes, hogy Tiridat téged élethalálra keres, s ha a sorompókban önkényt elé nem állsz, megesküvék, hogy a hol előtalál, ottan ver keresztül.

– De már attól nem félek, kiálta fel Perozes bizakodva.

– Hogyan? tehát mit fogsz akkor cselekedni? kérdé Bahram, megörülve, hogy tán fölébredt fiában a bátorság szelleme.

– Hát elfutok előle, vagy fölmászok egy fára, s majd meglátom, hogy ér utol?

Bahram király csüggedten sóhajta fel:

– Fiam bolond.

Azután szomoruan fordult ismét felé.

– Lásd Perozes, ha te nem akarod használni e kardot, melyet számodra hoztam, akkor magamnak kell azt megtartanom, mert Tiridat azon esetben, ha te meg nem jelensz, velem kiván megküzdeni, s akkor én leszek kénytelen helyetted helyt állani.

E szavakra elkomorodék Perozes, szemei megteltek lassanként könynyel, félrefordítá arczát, s leborult karjára sírni.

– Ha tehát atyád vérét nem akarod kiontva látni, fogjad e fegyvert, majd küldök hozzád egy bajnokot, ki a velebánásra megtanítson, háromnapi időd marad a fegyverforgatás fortélyait megtanulni, negyed napon azután a trombiták harsogásainál meggondolhatod, hogy engemet állíts-e ki a harczi síkra, vagy magadat?

A király elment s nem sokára jött utána a vívómester.

Ez a derék férfi egy összevissza szabdalt arczú veterán volt, fél szemét, fél orrát, fél fülét elhagyogatta itt-amott a harczban.

Ez fogá Perozest, s miután annak vaskemény izmait, iszonyú karjait és ideges ökleit összetapogatta és erősen feldicsérte, kezébe nyomá a kardot, s vívó állásba iparkodék őt helyezni, míg Perozes arczán félreismerhetlen jelekből látható volt, mennyire fél saját kardjától!

A vívómester derék verekedő volt, hanem annál rosszabb szónok; midőn tehát Perozest küzdő állásba helyezé, elkezdé neki a vágásokat mutatni és magyarázni.

– Ide vigyázz, jó Perozes. Kardodat emeld fejed fölé, a könyököd ne mozduljon, az a vágás, a mit mostan egyszerre lefelé téssz, ellened koponyáját fogja ketté hasítani, úgy hogy az agyveleje szertefecscsen.

Perozes undorodva húzta félre a szája szegleteit az æstheticátlan magyarázatra.

– Ha pedig ugyanezen vágásnak nagyobb súlyt adandsz, egész karoddal lesujtva, akkor ellenfeledet merőben ketté hasítod, úgy hogy fele jobbra, fele balra esik.

Perozes azt az észrevételt tevé rá, hogy az mégis nagyon illetlen cselekedet volna.

– Most azonban tartsd rézsút kardodat, s czélozz ellened nyakára, e vágástól, ha jól ki van mérve, annak feje fog lábaidhoz gördülni.

Perozes ijedten kapta fel a lábát, mintha már valamit gördülni látna utána.

– Ha ellenben visszakézzel balról jobb felé csapsz hozzá, s kardod hegyét vágás közben egy kissé megsuhintod, akkor fel fog ugrani a feje magasra, s onnan esik le a földre.

Perozes félreugrott, nehogy épen ő rá essék.

– De vigyázz most királyfiu, mert egy mestervágásra tanítlak, melylyel csalhatlanul legyőzended ellenedet. Midőn így szemközt álltok egymással, te egy csapást mérsz annak fejére, ő erre feltartja paizsát, te ekkor hirtelen térdre bukol, s balkezeddel megkapva ellened paizsának alsó párkányát, jobb kezeddel kardodat azon a helyen, a hol a pánczél véget ér, egyszerre alulról fölfelé ellenfeled hasába taszítod, úgy hogy a hegye a háta közepén jön ki.

Perozes minden ujabb magyarázatnál jobban reszketett, a kard úgy inogott kezében, mintha csak a szél fúná, ez utolsó tanításkor végre undorodva veté azt el magától, s köpenyébe takarva arczát, könyörgött a vívómesternek, hogy ne mutasson és ne beszéljen neki több ily utálatos dolgot.

Az megnémult bámultában, s visszatérve Bahramhoz, a legelső szó, melylyel azt megvigasztalá, ez vala:

– Uram király, fiad bolond.

V.

Perozes ott hagyta feküdni az elvetett kardot, s szomorúan lefeküdt ágyára. Képzeletéből nem birta elűzni azon iszonyú eszméket, mikkel vívómestere megijesztgeté, s bár rettegett azon gondolattól, hogy helyette atyja leend kénytelen megvívni, mégis nagyobb volt irtózata a vérengzésnek e gyűlölt eszközétől, mint hogy képes lett volna azt újra kezébe venni. Behunyta szemeit, hogy ne is lássa azt többet, s a mint hunyva tartá szemeit, elaludt csendesen, s álmában megint csak kezében volt a kard, oda volt ragasztva, oda volt nőve hozzá, s ő egy sorompóba volt kiállítva, a hol akármerre fordult, mindennünen emberek tolakodtak eléje, kiket agyon kellett vernie, ketté hasogatnia, hogy egyik fele az egyik lábával jobbra, a másik balra szaladt el, fejeiket kaszabolta, hogy csak úgy ugráltak körüle, s gurultak lábaihoz, vagy soronkint szurkálta őket keresztül, hogy a mint az egyiknek a hasába beleszúrta a kardot, a hatodiknak a hátán jött ki a hegye. Perozes homlokán a hideg veríték gyöngyözött az iszonyat miatt; nem tudta megállítani kezét, inkább szerette volna már, ha őtet vágta volna le valaki, de nem parancsolhatott kardjának, sebesen pörgött az kezében, mint a szélmalom kereke, s csak úgy repkedett körüle a sok fél kéz, fél láb, miket a körüle őgyelgő emberekről leszabdalt. Végre kétségbeesése kínjában leveté magát a földre, és ekkor csakugyan leesett a földre – az ágyrul és fölébredt.

A kard ott feküdt mellette.

– Engem többet meg nem ijesztesz, monda magában, s fogá két ujjal a kardot, mint a hogy valami útált tárgyat szokás felcsipni, egy kigyót, vagy egy békát, a mihez az ember restell egész kézzel nyulni.

– Elviszlek, belehajítalak a vízbe, a hol legmélyebb lesz, oda; mondogatá a kardnak, s kimászva a palota ablakán, a nagy vadaskerten keresztül éjnek idején neki indult csalitnak, bokornak, eltévelygett az erdőben, szomorúan, elcsüggedten, míg csak a palota tornyait beláthatá; sehol le nem ült pihenni, kerülte a járt utakat, s a legsűrűbb bozóton törtetett keresztül. Mikor aztán annyira elbujdosott, hogy nem félhetett, miszerint a vad Tiridat utána jöhessen, el kezde azon töprenkedni, hogy mit csináljon azzal a karddal? Ha sűrű bokrot talált, gondolá, hogy oda rejti; de eszébe jutott, hogy a karcsú őzikék ott szoktak nappal hüsselni, s megsérthetik magokat benne, s csak tovább ment. Fára akarta akasztani, de meggondolá, hogy kis madár rá talál szállni és gyönge lábát elvágja, s vitte tovább. Ha vizet talált, abba akarta hajítani, de meglátta az apró ezüst halacskákat uszkálni benne, s félt, hogy valamelyiket megsérti vele. Földbe akarta leszúrni, de meggondolá, hogy ott apró virágok gyökereit metéli szét, s elhervadnak, elszáradnak.

Szomoruan egy tóparthoz ért végre, ott ledűlt búsan a fűbe, s a kardot letette maga mellé. A pillangók, a kis zöld ugró bogarkák, mintha ráismertek volna, körülrepkedték, keresztülszökdeltek rajta, a falevelek, mintha integetnének felé, suttogva, zizegve bókoltak feje fölött, s a lombok közt fehér fészkében megszólalt az arany tollú madár, üdvözölve a kelő hajnalt.

Perozes valami olyan nehezet érze feküdni szivén. Nem esett jól neki sem virágillat, sem madárdal, sem pillangórepülés, sem hajnalsugár. A tó fenekén feküdt egy nagy fekete kő. Úgy szeretett volna az a fekete kő lenni ott a tó fenekén.

Egyszerre valami sikoltás hangja riadt fel az erdőben, mintha valaki segélyért kiáltana, valaki, a kit bántanak, valami nő.

Perozes borzadva figyelt, az irtózat megreszketteté tagjait. A sikoltás újra hangzott, mindig jobban közelítve felé. Az ifju ónterhes zsibbadást érze tagjaira leszállni, futni, kiáltani akart, s nem bírt fölkelni helyéből, a hang nem jött ki összekulcsolódott ajkain, szemei előtt összefutott a világ, s agya szédületesen kezde zúgni.

A segélykiáltozás egészen közel ért már hozzá, s a mint a bokrok ritkulni kezdtek, három marczona alakot látott Perozes előtünni, valami arab kalandorok lehettek, kik egy fiatal leányt hurczoltak magukkal. A leány oly gyönyörű volt, hosszú felbomlott hajzata utána söpré a földet, szép arcza rettegéstől és a küzdelemtől égett, a mint szerte széttekinte, mintha Istent keresne, a hol ember nincsen segíteni, karcsú termete úgy vonaglott a durva rablók karjai közt, kik derekát átölelve, s gömbölyű karjait hátra kötve, ragadták őt magukkal.

Perozes reszketett a lelkét fogva tartó igézet hatalma alatt, idegei megmeredtek, a vér megfagyott ereiben, s a szív dobbanása elállt… E pillanatban felé fordítá kétségbeesett arczát a hajadon, s térdre rogyva rablói lábai előtt, oly ékesen szóló sírással könyörge hozzájuk.

Perozes valami ismeretlen tüzet érze ereiben egyszerre végig futni, szive lüktetni kezdett sebesen, ajka kigyulladt a haragtól, lélekzetében düh forrott, melle kitágult és öklei összeszorultak… Az egyik rabló megragadta a könyörgő leány szép hosszú haját, s felrántá őt annál fogva, a leány fájdalmasan sikolta fel… E hang keresztül járta Perozes szivét, a varázs szét volt törve lelkén, megrázta izmos tagjait, fölordított mint egy veszett oroszlán, s fölkapva a maga mellé tett kardot, ádáz dühvel rohant a rablókra, s az elsőt közülök úgy vágta meg, hogy fele jobbra, fele balra hullott, a másiknak visszakézzel leütötte fejét, hogy felszökött a levegőbe, s a harmadikat úgy verte keresztül, hogy kardja hegyével a háta mögött álló cserfához szegeződött.

A királyfi, mint ki egy új világba lépett, önmagát és mindent, a mit körüle látott, megcsodálva tekinte szét. Más vér folyott ereiben, más tűz ragyogott szemében, más szív dobogott keblében. Lábát levágott ellenei tetemére téve, kihivó tekintettel emelé fel homlokát, mintha várná, hogy jön-e még több? Az egész világ kevés lett volna neki, hogy megrettenjen tőle, midőn a szép hajadon ott feküdt aléltan lábainál, és ő érezte azt jól, hogy azt egyedül neki kell megvédnie.

Azután, hogy sokáig nézte az alélva fekvő leánykát, a harag heve lecsillapult szivében, egészen más melegségnek adva helyet; így megy át a szivárványban a sötétkék a rózsaszínbe észrevétlenül. Csak most érzé még, hogy él, és hogy élni jó; – felvevé ölébe a szép leánykát, oda futott vele a hűs tó vizéhez, s meglocsolá annak arczát, hogy föléleszsze…

Ki tanítá őt meg erre: hogy az álom nem halál? A lányka fölveté szemeit és sírni kezdett. Az ifju oda hajolt hozzá, s édes, bátor férfihangon elkezdé őt vigasztalni… Ki tanítá őt meg erre: hogy a nyájas férfiszó felszárítja az asszonykönyet? A lányka megismeré benne szabadítóját, s lehajolt, hogy kezét megcsókolja. Perozes megirigylé saját kezétől a csókot, s fölemelve a leánykát, ajkaival fogadá el az édes adózást, s oly mélyen, oly mélyen tekintett annak szemeibe, s oly forrón szorítá őt szivéhez… Ki tanítá őt meg erre: hogy szív sziven jobban dobog, szem szemben jobban ragyog, s csók ajkra édesebb?

A varázsszóra fölébredt az alvó lélek. Perozes újjá születék. A mi gyöngeség volt eddig, az mind erő lett szivében. És a varázsszó volt a szerelem.

A lányka elmondá neki, hogy e tóparton áll kis kunyhója, melyben ősz apjával együtt lakik, ki halászattal keresi kenyerét. E napon elment Persepolisba az öreg, eladni fogott halait, s azalatt jövének e rablók, kik el akarták őt rabolni török háremek számára.

Perozes viszont elmondá, hogy ő egy üldözött fejedelemfi, kit atyja elátkozott, s most bujdosni kénytelen. Hogy ennyiben igazat mondjon, arra nemes szive kényteté, de bölcs volt elhallgatni, miként ez atya Bahram király.

Ily futó fejedelemfiak nem ritkák voltak azon időkben néha testvér, néha idegen ellenség verte ki őket palotáikból, s jó volt rájuk nézve olyankor a puszták védelme, s akadt mindannyi számára virág is a pusztában, a bujdosást megédesítendő.

A leány szánalmat érze az üldözött iránt, s a szánalom is egyik testvére a szerelemnek, s jól esett, hogy az ifjunak, ki őt megoltalmazta, ez oltalmat visszafizetheti.

– Jer velem kis hajlékunkba, mondá meleg kézszorítással vezetve magával az ifjut, itt csendesen fogsz élhetni, míg sorsod jobbra nem fordul, senki sem látogatja e helyet, és ha jőne is valaki, én azt mondanám, testvérem vagy, s eltitkolnálak.

Perozes oly boldognak érzé magát. Látta a kis kunyhót, repkénynyel befutott falával, hallá a gerliczéket turbékolni a mohos tetőn, s mindez úgy tetszett neki. Megkérdé a szép lánykától nevét, az felelé, hogy őt Artemisnak híják; Perozes örült nagyon, hogy neve is ilyen szép; pedig még ekkor csak testvére volt a leányka.

Két nap mult el, két év Perozes lelkének, két percz szivének. Artemis hosszan elbeszélt neki Persia történeteiről, miket apjától hallott téli éjszakákon, ki még Nushirván alatt szolgált; a hősökről, kik magukat hazájukért föláldozták, a csatákról, mik ellenség vérével festették a haza földét, a népről, mely fölégeté városait a hódító idegen előtt, s bölcs és nagy uralkodókról, kik újra fölépíték azokat, s virágzóvá tevék a hont, s azok között a legnagyobbról, Bahram királyról, kinek neve: «az istenek barátja, emberek legyőzője, zsarnokok ellensége, királyok királya, a persa haderő vezére!»3)

Perozes figyelve hallgatott, mint ki idegen országból jött ide. A trónhoz és saját atyjához oly közel nem látta azoknak magasságát, le kellett szállnia a halászkunyhóba, hogy a mire a bölcsek és irástudók meg nem taníták, egy pórleány szép ajkairól tanulja meg. És kedves volt a tanítás; az olyan leczkét könnyű elhallgatni, a hol az egyes és kettős pontokat egyes és kettős csókok képezik, rövidek ott, hol comma jár, hosszabbak, a hol gondolatjegy következik… Ámde hisz ezek testvércsókok voltak.

Harmadnapon megjött a vén halász Persepolisból, leánya messziről eléfutott, s elmondva neki a veszélyt, melyben forgott, bemutatá neki bátor megmentőjét, tudtára adva őszintén, hogy ez egy bujdosó fejedelemfi, kit atyja megátkozott, s ki most menekülni kénytelen.

Az öreg megszorítá az ifju kezét, s a közben kiesett a köny szeméből.

– Miért sírsz? kérdezé tőle Perozes.

– Hajh! sóhajta az öreg, Bahram királynak is volt egy fia, a ki bujdosásba ment, de őt nem üldözé senki, csupán saját gyávasága. Tiridat, az armeniai király fia kihívta őt lovagi párbajra, s Bahram király egyetlen fia megszökött előle gyáván. Ezért búsul most az ország, s gyászba öltözött az udvar, a királyné sír éjjel-nappal.

– A királyné sír éjjel-nappal; mondá utána elbúsultan a királyfi.

– Bahram király fia megfutása után maga akart kiállani a dühös Tiridat elé, a midőn a satrapák mind lábai elé veték magukat könyörögve, hogy ne tegye ki életét, inkább ők maguk egyenkint megvívnak Tiridattal, ki Armenia legnagyobb hőse.

– És Bahram király nem vívott, ugy-e bár? kérdé Perozes aggódva; minden vér eltünt arczáról.

– Nem, felelt csüggedten az agg, és Tiridat visszament hazájába, mindenütt a merre járt, kürtszó mellett kihirdettetve, hogy a kerek föld népei között nincs gyávább, mint a persa nép, és az egész persa nép közt nincsen gyávább Perozesnél.

– Halál fejére e szóért! ordítá Perozes dühtől szikrázó szemekkel. E gyalázat nem marad a persa népen.

– Bár volna Perozes oly férfi, mint te vagy, szólt az öreg, de ő elbujt, most a midőn Tiridat hadsereget gyűjtve, harczczal kezdi megtorolni az ő miatta támadt boszút, és Perozes, a helyett, hogy a személyes haragért személyesen állana helyt, megengedi, hogy az egész ország szenvedjen miatta. Oh derék hős, bizonyára, ha te volnál Perozes, és azt hallanád, hogy ősz apád harczba készül, s ez lesz tán utolsó harcza, bárha átkát hordozod is, visszatérnél, és testeddel fedeznéd őt.

Perozes egy szót sem szólt rá, csak kiment az erdőre, hol a levágott rablók három paripát hagytak el hosszú pányvákra kikötve. Kiválasztá azok közül a legjobbat, kardját megtörlé a vértől, mely sötét foltokat hagyott rajta, s visszament a kunyhóba, lovát fékjénél vezetve.

– Köszönöm a rossz hireket, monda ottan az öregnek. Majd ha visszajövök ismét, én jókat hozok cserébe.

Azzal a lánykához fordult.

– Midőn bujdosó valék, te nekem testvérem voltál; majd ha egykor király leszek, te nekem királyném leendsz.

Artemis sóhajtva kérdé a kedves ifjutól:

– Mikor jösz hozzánk vissza ismét?

– Majd ha az a hir fog járni, hogy a kerek ég alatt legvitézebb nép a persa, és az egész persa nép közt nincs nagyobb hős Perozesnél!

Azzal búcsút inte nékik, fölveté magát lovára és elnyargalt szemeik elől.

VI.

Egész Ktesiphon faláig jött az armén sereg, itt találta szembe a persát, melyet az ősz Bahram maga vezérlett.

Tiridat zászlóira kutyák, macskák voltak festve, miknek Perozes feje volt adva, s a főzászlón, melyet Tiridat maga hordozott kezében, a persa királyfi asszonyruhába öltöztetve volt látható, kezében guzsalylyal és orsóval.

A csata megkezdődött, Bahram nemes haraggal vezérlé seregeit az arménokra, de az évek megfogyaszták karjainak erejét, s az örökké győztes hős, kit soha sem látott ellenség futva, tapasztalá e csatában, hogy kardja nem vág oly mély sebet többé, miként harmincz év előtt, midőn Giubinnak nevezték el, mivel karja oly erős volt, mint a kemény faág, s midőn a hyrcani sziklák közt tizenkétezer bajnok élén megállítá a nagy khán négyszáz ezernyi seregét, s megölte őt és fiát és szétverte seregeit, hogy a Pule-Rudbar oldalain omlott a vér, mint a patak. Hajh, azóta sok év lefolyt, a kemény fát megőrlék a férgek, s Bahramnak meg kellett érnie a szégyent, hogy fülébe hallja dörögni ellensége gúnyszavát.

– Ha te Giubin vagy a kemény fa, én meg Tiridat vagyok, a tüzes villám, mely téged ketté hasít.

Bahram látta őt mindig közelebb jönni, legjobb lovagjai egyenkint hullottak el az armén óriás kardcsapásaitól, ki a szégyenhirdető zászlót magasan tartá egy kezével, másikával pedig elolta mindenkit, a ki azt ostromolni elé állt.

Végre az ősz király maga huzá ki kardját, s szembekészült ellenével, vagy lemosni fia gyalázatát ellene vérével, vagy megtetézni azt magáéval.

Tiridat messziről kaczagott.

– Számláltasd meg ősz hajszálaidat Bahram király, midőn ellenem jösz, kiálta rá gúnyolódva, s megpörgeté súlyos kardját, melyről a persa vitézek legjobbjainak vére folyt, és legyen ég és föld tanúm, hogy nincs gyávább nép a persánál, s az egész persa nemzet közt nincsen gyávább Perozesnél.

E pillanatban, midőn a persa csatárok szégyentől leveretve, hátrálni kezdének, vad üvöltés támadt a hadsorok között, s az ellenség sorain keresztül egy ifju lovag láttatott keresztül törni, pánczél nem fedé tagjait, sem homlokát érczsisak, meztelen karjai fel voltak gyűrve, s hajfürtei repkedtek szabadon.

Az armén had a harczok istenét hitte alászállani, mint a pozdorja tört össze csapásai alatt lándzsa és paizs, s a kire egyszer ránézett, az nem látta meg szemeivel többet a napot.

– Velem állj szembe Tiridat! kiálta a bajnok rettentő hangon, mely mint a mennykőcsattanás a harangszót, úgy harsogá túl a csatazajt.

Senki sem ismert reá. Ez arcz Perozesé volt, de ez ádáz indulat csak egy Nimrodé lehetett, saját édes atyja Bahram sem vélhette őt fiának; tán valami Amshaspand4) ez, ki emberi alakot ölte? vagy egy sírból fölkelt hős, kit a szégyen fölébreszte onnan?

– Nincs ellened több, csak én! kiálta a lovag Tiridathoz érve. Jól befedd magadat paizsoddal, ha az ércz eget magadra vennéd, e kard azon keresztül is rád találna.

Mindketten megsarkantyúzák lovaikat, a föld döngött rohanásuk alatt, a mint összerontottak. Tiridat előre feszíté hosszú kopjáját, melyről a csúfos lobogó csüngött Perozes meggyalázott alakjával, de az ifju elkapá balkezével a dárdát, s annálfogva közel rántva magához ellenét, kardjával egy irtóztató csapást mért annak öblös paizsára.

Tizenhat bivalybőrből készült a kemény vért, s négy sor ezüst lappal volt borítva, kiverve aczélszegekkel, de ez egyetlen csapástól szerte szakadt a bivalybőr és ezüst lap, s Tiridat jó öblös paizsát két darabban látta lefittyenni karján.

Ijedten bocsátá el egyszerre dárdája nyelét, melyet ellene vasmarkából nem birt kifacsarni, s kardot rántva kezde víni.

Az ifju csapkodott reá jobbról-balról, sűrűen hullottak csapásai Tiridat vállaira, oldalára, míg a villámsebes kard szikrákat vert ellene kardjából, félrecsapva annak ütéseit.

De Tiridat tagjait erős lánczszem pánczél óvta; a hires Misdas készíté azt egykor Psammis király számára, aczélsodronyból, lánczszemekből, egymásba font csillagokból, és sem dárda, sem kard éle keresztül nem járt azon. A persa ifju hasztalan paskolá ellenfelét, legkeményebb csapásával sem tudott sebet nyitni rajta.

Tiridat nevetve szólt:

– Mit pazarlod szép erődet? engem nem fog a kard éle, engem bűvös tóban fürösztének születésem órájában, s kard és nyil meg nem jár engem.

– Ha kard és nyil nem jár téged, szólt a persa, meglássuk, a buzogány nem jár-e? s a mint balkezében volt az elragadott zászló, végén nagy nehéz rézgombbal, megcsóválta azt feje fölött, s lecsapott vele Tiridatra.

Mint a nehéz istennyila jött süvöltve az ütőgomb, s bár Tiridat ellene tartott kardjával elhárítá azt fejéről, az ütés mégis megérte, alácsúszva a kardon, s őt úgy találva oldalba, hogy sziszegve hajlott félre.

Megfordítá erre lova kantárát Tiridat, s seregei rémületére futni kezdett a persa bajnok elől; de ez sem volt nála restebb, a dárda buzogányával mindenütt üté ellenét, bőrét nem sérté a fegyver, de csontjait törte össze, végre leesett lováról, s a mint lehullott sisakja, a persa ifju odaszökött, s egy kardcsapással levágta fejét.

Az armén sereg elrémülve kezde futni; a diadalmas bajnok pedig végig nézé a kezében maradt zászlót, s mosolygva tekinte végig a reá festett gúnyképen, azután föltűzte a dárda hegyére ellensége véres fejét, s úgy emelve fel a zászlót, felkiálta:

– Én vagyok ez a Perozes!

VII.

Diadalünnep volt Persepolisban, az ősz Bahram király élte legszebb napját ülte: egyetlen egy fiának diadalünnepét.

A mit sem bölcsek, sem a máguszok ki nem tudtak vinni, az ifju lelkének megnemesültét, e csodát Bahram egyedül az istenek hatalmának birta tulajdonítani.

Örült, vigadt az egész nép, mert az ifju királyfi jó volt és nemesszivű, s a milyen szép volt alakja, olyan szép lett lelke is.

A király maga mellé ülteté jobb felől, valamennyi satrapái, bölcsei és máguszai előtt és monda neki:

– Kérj tőlem a mit kivánsz, s bárha országom kérjed is, esküszöm, tiéd legyen.

– Nem kérem én országodat, szólt Perozes. De van Persepolis mellett egy kerek erdő, még ez erdőt sem kérem tőled, abban van egy kisded tó, annak partján kis hajlék áll, még e hajlékot sem kérem, hanem abban lakik egy vén halász, kinek egy szép leánya van, a kit Artemisnak hívnak, ezt a leányt add nekem nőül.

A satrapák, a bölcsek, a máguszok elszörnyedve kiáltának fel:

– Uram! fiad még most is bolond!

De Bahram élesenlátó lelkével rögtön megérté a csodát, mely fiának lelket adott, az örök titkú szerelem az, kivel isten megosztá a teremtés hatalmát, hogy alkosson új világokat.

Bahram nem felelt fiának, elbocsátá őt maga elől, hanem a mint Perozes eltávozott, a bölcsekhez fordult a király:

– Ti magatok vagytok a bolondok.

VIII.

Szerte járt már az örömhir az országban, hogy nincs nemzet, mely a persánál vitézebb, és az egész persa nép közt nincs nagyobb hős Perozesnél.

A hir elhangzott a kis halászkunyhóig is, s a szép leány megemlékezék e szóra, melyet a búcsúzó ifju monda neki, hogy ekkor fog visszatérni.

Egy napon fényes kiséret érkezett a kunyhó elé a királytól, kik Artemist atyjával együtt pompás öszvérekre ültetve, felvitték Bahram elé.

A leány szeme elvakult a pompafénytől, mely a palotából mindenünnen eléragyogott, koronás fejedelmek voltak a királynak még fegyverhordozói is, csillogva aranytól és drágakövektől, de mind ennyi fény között is meg tudott a lányka látni egy egyszerűen öltözött ifjut, ki ott állt a többi satrapák között, azok közül csak fénytelen öltözete által tünve ki. Ez volt az ő ismeretlen ifja, a névtelen királyfiú.

A király megnézte a leányt, megfogá annak kezét, s trónjához vezetve szólt:

– Szép hajadon. Egyetlen fiam sokáig lélek nélkül élt a világon és senki nem volt képes őt meggyógyítani. Ekkor megláta téged, s látásod lelket öntött bele, ő vissza lőn adva nekem, honának és önmagának, im most viszont, én és a hon, és ő maga te néked adjuk őt, hogy ha boldoggá tevél bennünket, e boldogságban részesülj te is, s az életet, mit te neked köszön, hadd oszsza meg veled.

Artemis lesüté szemeit, s rebegve viszonza:

– Oh nagy király, istennek barátja! nagy tisztelet, a miben részesítesz, ámde én fiadat nem ismerem, még nem is láttam soha; hanem itt satrapáid között áll félrevonulva egy szegény száműzött királyfi, kit szivemből szeretek, s a milyen boldogság lenne másnak fiaddal a trónt megosztani, oly boldogság énnekem ő vele megosztani a puszták tanyáját.

A király megzavarodva kérdezé: ki legyen az? s Artemis remegve mutatott Perozesre.

Mindenki szeméből kicsordult a köny. Perozes elragadtatva rohant kedveséhez, s keblére ölelte őt és nyájassággal halmozá el.

– Én magam vagyok Perozes! Miattam megvetéd a trónt, általam legyen az tiéd.

Az ősz király megáldá mind a kettőt.

* * *

És a historia bizonyítja, hogy jobb, bölcsebb és vitézebb királya nem volt a persa népnek Perozesnél.

HYPPONA ROMJAI.

Ki tanítja az elhagyott virágot kinyilni, melynek magvát vándor madár vagy eltévedt szellő veté el avar pusztaságba, mely virágot nem látott soha? Egyedül nő az ott fel vad szél fuvalmainál, meddő füvek között. Bámulva áll meg előtte a pusztai vad és nem meri bántani, testvérét sem a pusztai szél, sem a vérivó vad nem látta még soha. És az mégis kivirágzik, kinyitja kelyhét reggelenként s összecsukja alkonyatkor, s mikor minden virága lehervadt, megsárgul és elhal, röpülő magvait széthordják a szelek.

Ki tanítja a szivet szeretni? ki mondja meg neki, hogy a szerelem a lélek virága, mely nyilni kezd, ha tavaszát érzi? Ki tanítja meg őt félni a haláltól, mely megjön, ha a virágok lehervadnak? ki tudatja vele, hogy ama távol kékség, melynek homályába, ha meghal, a virág röpülő magvait a szellő átviszi: a boldog túlvilág?…

I.

Messze, messze, hová a vándormadár megy, ha az ősz ködeit érzi; honnan a tavasz jő hozzánk, mely nálunk csak vendég, ott örökös lakó; sziklás tengereken, sivatag homokpusztákon túl, hová csak elvétve téved emberi láb nyoma, elvadult ligetek közepén ott feküsznek Hyppona romjai.

Nem beszél történet az összedűlt falakról, húsz mértföldnyire a szomszéd sivatagban sárból vert kunyhók szorultak egy vár közepére rabló beduinfaluvá, ezeknek ősei nem építék az omladékokat; hetekig mehetni bármely irányban a pusztán keresztül, egyes tevenyájon vagy nyomorú föld alatt lakó troglodit csoporton kívül semmi sem környékezi Hyppona romjait.

Tán még akkor más emberek éltek, midőn ez óriás gránittömegek falakká épülének? vagy tán tenger feneke volt a sivatag, melynek legmélyében tengeristenek építének csodás palotákat, s azoknak romja ez, mely pusztán maradt, midőn a világfordító változás a tengert más helyre parancsolá, s fehér csigahéjakkal ellepve sivatagnak hagyta hátra a tenger fenekét, melyet ha öntöznének, nem fű és virág, hanem corallok és csodás polypok teremnének rajta?

Csodás faragványok látszanak még most is e romok kövein, oly alakúak, minők többé nem léteznek; emberi nyelv nem mondhatja ki, nem irhatja le azokat, még a füvek is másformák, melyek e romokat benőtték, melyek alácsüggnek piros indáikkal, fehér harangvirágaikkal a magas kövekről, mint a növényország csodái; virágzó tarka tövisek, oroszlánfejű haragos-sárga virágokkal, melyekből kettős piros nyelv nyúlik messze elő; levéltelen tüskés növényi kigyók oldalt kinőtt piros virágbimbókkal, nagy sárga virágok, melyek a nap felé fordítják sugáros tányéraikat, ezüstlevelű fák, sárga virágocskák, sötétpiros bogyók elszórva fehérlő lombjaik között; ismét más növény: egyik levél a másikból rendetlenül kinőve s oly csodás sárga pontokkal tarkázva, mint egy leopard, hosszú sárga fürtei a vadselyemnek, s a keleti liliom kardos levelei s számtalan neme a fölfutó folyondárnak, mely az olaj- és vad mandolafák bokrait egymáshoz kötözi; néhol a falakról cseppenként fehér nedv szivárog alá, húsos levelű virágok izzadják ki azt a forró verőfényben, melynek melegére néha egy-egy kis aranyzöld gyik búvik elő a virágbozótból, egyetlen élő lény, mely e romokat lakhelyül választá.

Gyönyörű kilátás esik e romok ablakain át. Egyfelől a sík homokpuszta, sárga elenyésző látkörével, melyen a fata morgana néha fölfordított légalakokat mutat. A sivatag szélén magas pálmák, miket a pusztai szél ingat. Keletről ismeretlen hegyláncz; a szines távolban hegyek és völgyek váltják fel egymást, mik körül a leáldozó nap festői nimbuszt lehel; a legközelebbi hegy sötétkék, amaz túl rajta lilaszín, világos zöld liget zománczczal, s a melyik legközelebb van a naphoz, az bibor és narancsszín, teteje égő arany. Majd ha leáldozik a nap, túloldalon feljő az ezüst hold, átnéz a romok ablakain, s az idegen ég ismeretlen csillagai kigyulladnak. A gönczöl-csillagok alig tünnek föl a láthatáron, oly távol van innen az észak.

Ritkán látogatják meg e tájat kiváncsi utazók. Többnyire, kik a világ minden ismert szegletét bejárták, unalmokból vetődnek ide, hacsak nem túlságos ismeretszomj hajtja e járatlan, ismeretlen földre. Többnyire valamely ismert folyam eredetét fölfedezni törekvők tévelyednek e nagyszerű romokhoz, kiknek azután évek mulva csak holt hirét hallani; elvesztek, nem tudni, hol és hogyan? tán az örökké tartó pestis ragadt rájok az ég alatt, vagy a sirocco szele temette őket el a homokban, vagy eltévelyedtek a pusztában s elvesztek szomjan a feleúton, vagy a tigrisek tépték széllyel, vagy a vad rabló népek gyilkolák le fényes gombjaikért? Hosszú és veszélyes út egy ismeretlen czélhoz.

Évek előtt élt e romok között egy fehér hajú, fehér szakálú agg. Egyedül, társtalanul lakott ott, ritkán járt ki onnét, de ő hozzá gyakran eljártak a szomszéd barbarok, ha bajukat érzék; ő csodatevő gileadi balzsamot osztott nekik, mely az amyrisfa sebeiből csepeg; azok pedig ruháit csókolák, azt hitték, hogy az használ valami ellen.

A köznép szentnek tartotta őt, a mi egyébiránt oly országban, hol a fehér kutyát és a tarka menyétet s a fekete békasót is szentnek tartják, nem valami különös megtiszteltetés az emberre nézve.

Nagyon egyszerű életmódot viselt. Ha a fügefa virágzott, az olajfa gyümölcsei értek, s ha az olajbogyók elfogytak, a fügefa váltotta fel azokat. Ebből állt egyszerű tápláléka. A sesamvirág tölcsérei minden reggel tele estek friss harmattal, s ő neki évek óta a harmat volt rendes itala. Évenként két hónapban nem virágzott a sesam, akkor mértföldeket járt a keleti hegyek felé, hol az egyetlen pusztai forrás volt, melynél a vándor nomádok itatták tevéiket; innen kellett hordania ivóvizet.

Egy terebélyes vén olajfa alatt lehete őt rendesen ülve látni, melynek dereka körül egy ezüst öv volt kötve, mely kissé tágabb volt a fa vastagságánál; rendesen két gömbölyű domb között ült, az egyik magasabb volt, a másik kisebb. Az a két domb tele volt virággal, s ő reggeltől estig nem szünt meg e virágokhoz beszélni, vigan, szomorúan, egyenkint sorrul-sorra elértekezett velük, s azután ha beszédét végezé, figyelmesen viselte magát irántuk, mintha azok visszafelelnének neki; hallgatott, örömét mutatta, mintha igen szép dolgokat mondtak volna neki a virágok, vagy elbúsult, el kezde sírni, ha megszomorították. Este, mikor a virágok lassankint becsukódtak, búcsút vőn tőlük, elvonult omladékai közé, mint e mesés város följáró szelleme, s onnét számlálta a lehulló csillagokat.

Régtől élhetett már; senki sem emlékezett születése órájára, senki sem látta őt fiatalnak, a vele egy idős czedrus is száradni indult már s az üstökös csillag, mely vele fiatal korában együtt virrasztott néma éjszakákon, ismét visszatért százados útjából, s őt mégis itt találta; csak szakálla lett hosszú és fehér ez idő alatt, mint az üstökös csillagé.

Egy-egy szál hulla ki néha az ezüst szakállból. Azt a pusztai vén egy kis domb alá temette. Napok mulva azon a dombon a vad selyem-virág, a keleti árvalányhaj kezde felsarjazni; hosszú fehér selyem szálai úgy lengtek a szélben, mint egy szent asceta hófehér szakálla.

Egyedüli ünnepnapjai voltak életének a napfogyatkozások. Edzett, gyémánterejű szemeit nem vakíták annak sugárai, bele mert nézni és meglátta benne puszta szemmel a foltokat, s éjjel meglátta a legparányibb ködcsillagot a tejút közepében.

Szigorú életmódja hosszúvá, szinte elpusztulhatlanná tette életét, melynek folyását s tán változatait, örömeit s búját nem mondá senkinek, csak virágainak; azoknak nyelvén pedig kivüle senki sem értett.

Ki tudja mi van ott a láthatáron alól, melynek hajlása nem hagyja gyanítani: tenger van-e arra, vagy magasló bérczek? ki tudja sejteni, e ránczos hideg arcz minő lehetett, mikor még piros volt s mosolyogni tudott?…

II.

Egy ütés a költő varázs-vesszejével! – A keleti táj, sárga pusztáival, szines hegyeivel, ingó pálmáival s égető egével eltünik, szelidebb virágok, szelidebb emberarczok hazájába jöttünk; az ismeretlen romok laktalan országa helyébe pompás paloták sorai merülnek föl, ködökbe burkolt óriás városok, keresztes templomaikkal, élénk népzajos utczáikkal. Az estimára hivó harangok zúgnak a városok fölött, a háztetőket fehér hó fedi, melyek az est sötétéből mint fekete lapra irt betük tünnek fel, a házak ablakai szerte világítanak, néha egy-egy csapat fekete holló kóvályog, zajt ütve a légben a közelgő hóförmeteg elé.

Farsang utója van: az utczákon bódult néphulladék űzi lupercaliáit, fényes teremekben az előkelő világ.

… Majd ha e zajgó örömhangos városok is oly hallgatag romok lesznek, minők azok ott messze délfelé, merre a vándor madár megy, honnan a tavasz jő, melyek épen oly ragyogók, oly népesek voltak! s úgy járnak őket is majdan látogatni egy most ismeretlen föld mívelt lakói, mint mi e rejtélyes omladékokat, s kérdeni fogják: mi volt e városnak neve? Ki hordta ide az omló tornyokat az elvadult erdő közepébe, ki lelke él e düledék alatt, hogy oly buján nő rajt a vadvirág?…

Tombolva szól a táncz-zene, a terem ezernyi légszeszcsillártól ragyog, a fehér márványfalak szines fátyolokkal vannak koszorúzva, mikkel tarka virágfonadékok ölelkeznek; a földig érő metszett tükrök arany rámáiról eleven rózsakoszorúk futnak alá, a terem plafondján alabastrom angyalkák fonnak ezüst és carmin arabeskeket az ultramarin-alapon.

Mint az éjféli vihar, mely a maledivai puszta templomban olykor felhők nélkül világos holdfénynél megjelen, a kövek nyilásai vad dalt sipolnak, a fák sudarai zúgnak, a vihar közbe ordít, majd messze enyészve, haldokló nyögéssel vész el a fák között, a távol csalogány ábrándos énekét engedve hallani, s majd újra visszatér, mindig növekedve, mindig ordítóbban; letépi az erdei fák fürtös virágait, s a romok közt fehér és piros leveleket tánczoltat köröskörül; úgy zúg, úgy csapong a tánczok dæmoni zenéje, úgy repülnek a fehér és rózsaszin virágok a zene örvényében, pár pár után, könnyűk, mint futó tündéralak, mely a virágok fölött elfut, a nélkül, hogy a harmatot leverné rólok: mind megannyi menyasszony és vőlegény. Itt egy barna férfi szőke halavány leánynyal, mint zöld lomb fehér virág mellé kötve, amott barna lángszemű leány szőke ifju karján, mint égő rubinkő arany foglalatban, ismét két halavány együtt, mint égnek szemeik, keblök mint liheg, mint simulnak egymáshoz, délczegen, vagy szeliden, hévvel, vagy bájos negédesen; a táncz-öltöny mint repül, bűvköröket vágva maga körül röptében, legsebesebben a rózsaszinűek! A rózsaszinű öltöny könnyebben igéz és könnyebben fog rajta az igézet. Ki rózsaszinű öltönyt hord, valahányszor ruhájára tekint, eszébe jut róla a szerelem, e rózsaszinű ördög.

A zene mindig bódítóbban hangzik, a hangok mint pajkos dæmonok ragadják ellenállhatlan erővel, szárnyakat adnak a vigadónak; egyik álarcz a másikat kergeti, aranynyal, ezüsttel csillogó álarczok, mint az ezeregyéjszaka tündérei. Mit a legbizarrabb képzelet kigondolhat, szépet és meglepőt, tarkát, nevettetőt, képtelent: mindaz itt egy szemfényvesztő csoportban, mely mint a kaleisdoscop ábrái jön, változik, tarkul s mindig csodásabb, mindig meglepőbb képleteket mutat. Az ó és új világ minden izlésű nemzetöltözéki: tarka mandarinok csengős süvegekkel, lógó bajuszokkal; karcsú mamelukok selyem kaftánokban, karjaikon egy-egy igéző termetű bajadert vagy hourit vezetve; idomtalan hordónyi termetek carricatur fejekkel; eszményített mythologiai alakok, köztök tarka arlequinek, a legsűrűbb tömeg közé fúrva magukat, s ismét egy-egy őshajdani pánczélos lovag-kép, s a több exoticus indus és eskimo álarcz között zsinóros prémmenték, s alföldi csikós ideálok, körülcsevegve sipegő nődominóktól, mint szines colibriktól a tarkán komoly virágok.

E tarka szivárványló néptömeg közt egy magányos alak tünik fel olykor, egy magas férfi, fekete dominóban; arczát fekete bársony álarcz fedi; egyedül jár, mindenütt van és senkit meg nem szólít; úgy lézeng elsuhanva ott, mint egy láthatlan léleknek eleven árnyéka; mindenki a ki rá néz, találkozik bántó szemei tekintetével; úgy látszik, hogy ez ember megérzi, ha ránéznek.

Fehér virágú jázminbokor mellett egy szerelmes pár ül. Szerelmes mind a kettő, mert igen halvány. Gyermekek még, kettőjük életideje együtt alig tesz egy férfiéletkort. Azt hiszik, hogy a jázminbokor, mely mellé ültek, mindent eltakart; szemeik – kék és fekete szemek, egyik a nappali, másik az éjjeli ég – egymás sugárait szíják; úgy fogják egymás kezét, mintha attól félnének, hogy valami fatum-erejű hatalom széttépi őket s azután hullani fognak végtelen távolba, mint a hold gőzköréből kiszabadult meteor, melyet a föld vonzereje ragadott magához. Az ifju ajkaihoz emeli a kedves szép kezecskét s megcsókolja azt, – nem: lelkét lehelli rá; a leányka egy fürtöt tép le a jázmin virágról s a tolakodó ajkak elé azt nyujtja védelmül; kedvese megcsókolja azt is, suttogva: oly halavány, mint a te arczod, s a megcsókolt virágot a leányka fürtei közé tűzi, annak fehér harangkái a leány arczához érnek; az ifju a visszaadott virágot érinti égő ajkaival, mely a leány arczához ér, s virág és leányarcz nem hasonlítanak többé halaványságban egymáshoz: epedő hold után a rejthetlen szerelem hajnalfénye pirul át ezen… És a szerelmesek azt hiszik, hogy őket senki sem látja.

– Vigyázz, nézz oda! rebeg a leány összerezzenve, mint az érintett fájvirág levele, a mint a fekete álarcz messziről közelíte feléjök. Miránk néz!

– Tedd fel álarczodat, suttogja az ifju. Még csak néhány percz s azután e fekete szellem varázshatalma alól örökre mentve vagy. Nézd, ismét másfelé fordult, nem látott meg.

– Oh mint szédülök. – Ha ismét elvesztenénk egymást, egymásért üldöznének mindkettőnket és soha sem látnálak többet soha!

– Mutass nyugodt arczot; minden a percztől függ. A légszeszfelügyelőt megvesztegettem. A legelső jelre, mely a táncz kezdetén megszólaló zene lesz, az ilyenkor rendesen legnagyobb zavarban egy csapfordítással eloltand minden lámpát, – te ekkor vigyázz, nem messze hozzád balról égő szivar fényét fogod látni a sötétben, fuss rögtön oda, a többi isten dolga és szerelmünké…

És a szerelmesek azt hitték, hogy őket senki sem hallja.

Az ifju néhány perczre eltávozék; künn egészen új álarczot és dominót váltott, s alig lépett a terembe, egy mély suttogó hang nevén szólítá és valaki könnyedén a vállára ütött.

Hátra tekinte. Az árnyszerű álarcz volt. Az ifju hideg borzadályt érze végig futni testén, lelke legmélyeig hatott, midőn ez ember közellétét megérezé.

– Béldi Dávid, egy szóra, súgá amaz.

A megszólított leigézve állott meg előtte s kötve volt szemeinek nézése által.

– Én ismerem önt, s tán ön is engem. Én azon leánynak atyja vagyok, kit ön el akar szöktetni… Csitt! semmi zajt… Én nem szoktam találgatni. Vonuljunk itt egy mellékterembe, hol nem figyelnek ránk.

Az ifju visszaborzadva követte az embert, de nem birt ellenállani.

– Ne féljen ön tőlem, ifju ember, üljön mellém, ne remegjen, kivált ne én tőlem. Én szintúgy reszkethetek a sors előtt, mint ön; – ha lelkem látni kezd, szintúgy elhalaványul arczom, mint az öné. – Két év előtt még kétszáz mértföld választa el bennünket, s leányom és ön boldogok voltak, mert egymást nem látták soha. Oh én nagyon értem szavaim mindegyikét, s ha ön úgy értené, vére fagyna meg. E leány most önt szereti, már egy év óta szereti; és minő szerelemmel? azt csak én tudom, ki egy év óta látom, mint hervad el lassan beteg virág gyanánt; ki hallom minden fohászát, mikbe álmatlan éjjeken telesírt fekhelyén lelkét eltépi; ki könyeinek helyét arczán észreveszem s betegágyánál lázálmai szavát kihallgatom. Hiába akartam magammal elhitetni, hogy nem az; oh e szerelem a legőrültebb szerelem. – Nem jött ön soha ezen gondolatra, hogy miért kelle a sorsnak önt épen ide vezetni, hová semmi eszme, semmi vágy nem köté, nem vonzá ön lelkét, csupán azért, hogy itt találjon élethosszú szenvedéseinek kútfejére? miért kelle önnek én reám akadni? olyan szűk-e a világ, hogy mi ketten nem kerülhetjük ki benne egymást? vagy tán ha két különböző csillagban laknánk is, még onnan is össze kellene jőnünk egymást megrontani?… Én kerültem önt; midőn nevét hallám, elutaztam, hirtelen és messze, s leányomat boldogtalanná tettem ön miatt; e leány, kit úgy szeretek, s kinek annyival tartozom, mindennap háromszor imádkozott a halálhoz, jól tudtam, – és inkább hagytam volna őt mégis meghalni, mint hogy önt újra meglássa. Miért kelle önnek utánam jönni, s e leánynyal újra találkozni?…

– Uram! szólt Béldi, önnek beszédei elég rejtelmesek és ijesztők, fenyegetéseit azonban nem rettegem. Egy volna, a mitől félni tudnék: Irén szerelmének elvesztése, de ez ön bűvkörén kívül esik. Én nyugodt vagyok.

– És e nyugalom engem kétségbe ejt! Ha ön kitépné magát ez igézetből, menne messze, merre még világ van, hol ember, ki hozzánk hasonlítson, nem él többé, tán elhajthatná fejünkről a rettentő fatumot, mely egy csapással mindnyájunkat kárhozottakká tud tenni.

– Tegyen, bevárom a csapást.

– Ifju ember, ön most 21 éves. – Emlékezzék ön vissza, ez előtt 15 évvel, midőn egy este zivataros hófuvatos éjszakán önnek atyja, ki hivatalt viselt egyik erdélyi kisvárosban, önnek anyjával és önnel ment haza késői mulatságból. Egyik kezével önnek kezét fogta, másik karján neje támaszkodott. A szél fútt, az éji őr távol épen a két órát kiáltá éjfél után…

Béldi szorongó kebellel, lélekzetét visszafojtva nézett a beszélőre.

– Önnek édes anyja még akkor igen szép volt és fiatal; olyan szemek nem voltak a Székelyföldön, mint az övéi. Önt igen szerette az édes anyja, de férjét is szerette. Késő éjjel, midőn az utczán vezette nejét az ifju Béldi, hirtelen két álarczos férfi ugrott elébe, s mielőtt védhette volna magát, agyon szúrták, nejét elrabolták, és ön azóta nem hallotta anyjának hirét.

– Kicsoda ön, uram? kérdé irtózattal ugorva fel helyéből Dávid, s az álarczos karját megragadta.

– Nem jó önnek hozzám kézzel érni, monda nyugodt hangon az álarczos. Én ezt tudhatom, mert ön mióta erővel bir, szüntelen e gyilkos nyomait keresi, s titkát sokaknak felfedezte.

– De hát mért eleveníti ön fel e véremléket? miért mondja ezt nekem?

– Azért, hogy valahányszor ön a szerelem gyönyörei után akarja kinyújtani kezét, jusson eszébe azon végsikoltás, melyet elrabolt anyja ajkairól hallott, s valahányszor a szerelem álmairól akar álmodni, lássa meg lelkében haldokló apja képét s annak a friss havon szétomlott piros vérét.

– Ön boszúmra akar figyelmeztetni? Míg fiatalabb voltam, hagytam magamat üldözni e sötét eszme által, s legboldogabb reményem az vala, melyben a rabló vérébe márthatám kezem. De nem akarta az ég. Már szinte nyomán voltam a gonosztevőnek, midőn a sors ez angyalt küldé éltem megváltójául; s azóta van szerelmem boszúm helyett, s azt tőlem nincsen ki elvehesse többé.

– És ha ön azon sikoltást még egyszer hallaná, ugyanazon hangot, ugyanazon szavakat: «Isten, mentsd meg férjemet!?»… Oh Béldi, menjen ön, míg nem késő, és kerülje a balsorsot.

– Maradni fogok, uram.

– Úgy én leszek kénytelen leányomat megőrzeni… Itt rá a legfőbb idő. – Azt hiszi ön, hogy én nem látom meg a szemekben, az arczok vonásain a még ki nem mondott gondolatot? Tegnap este leányom e vigalomba kivánkozott, nem tudtam miért? Ő különben oly magánykereső, nem tudtam, hogy ön itt van. Ma este leányom megcsókolta kezemet, s én egy égető könyűt érzék szeméből kezemre gördülni. Ez a köny megmondta nekem, hogy leányom el akar engem hagyni, hogy e csók búcsúcsók volt. De nem fogok aludni.

E közben a teremben a zenéhez készülő hangszerek pengetése kezde hallatszani; Dávid hideg vérrel vőn ki egy szivart tárczájából s azt a lámpa lángjánál meggyujtá.

A fekete dominó eltávozott s a terembe sietve, egyenesen leányához indult, félszemmel Dávidra nézve vissza.

Alig ért a terem közepére, midőn a zene hirtelen megriadt, s e jelre minden lámpa, minden csillár kialudt, a termek végig pokolsötéten maradtak.

E vaksötétségben csak egy égő szivar vörös csillaga látszék vezérfényül csillámlani.

– Ragadjátok meg őt! ordítá egy kétségbeesett hang a terem közepéről. Ott – azon égő szikra! – ne hagyjátok az Istent így megcsúfolni!… Béldi, halld szavamat, megállj! őrült leendesz, az élőistenre esküszöm, ha e leányt érinted! – Oh – átkozott vagy! hörgé, midőn a szivar a sötétben elhajítva eltünt. Nem volt rá szükség többé.

A zavar általános lett, – sikoltás, harag-ordítás, kaczaj, össze-vissza kiabált nevek chaoszi disharmoniája, botlás, tapogatás közt jobbra-balra futkosó emberek, törött orrok, tépett öltönyök, felforgatott állványok, zörgés, sikoltás mindenfelé; valódi pokoli tréfa.

Végre a rendőrség érkeztével néhány fáklya kezde újfényt deríteni a felfordult teremben, hol minden a lehetőségig legnagyobb zavarban volt. A terem közepén feküdt összegázolva egy fekete álarczos férfi. Ájult volt, s orrán és száján folyott a vér. Elrabolták egyetlen leányát…

III.

Semmi sem oly édes, mint a lopott boldogság! kilopni a világ közepéből a boldogságot s egyedül, magányosan elzárkózni vele; hogy senki ne tudjon róla, ne örüljön neki és ne irigyelje. Elzárkózni egy kedves szeretett nővel a legvadabb erdő közepébe, vagy elhagyott szigetbe, csendes, látogatatlan házba, s ott élvezni annak viszonszerelmét, – együtt nézni vele a nap és hold futását, s a nap- és holdfényben nyiló s hervadó virágot; együtt hallgatni a mezei madarak énekét s a téli zivatar süvöltését, együtt őszülni meg vele, s nem tudni arról, mi a széles világon történik, nem osztozni annak sem örömeiben, sem bánatában…

Ilyen hely a beszkidi Kárpátok egyik szakadéka, mely e hegyláncz legelhagyottabb részét képezi, körülövezve sűrű zöld erdőtől, mely fölfelé fenyvessé kezd válni.

Idomtalan síromladékok állják el az útat mindenfelől, itt-ott látszik egy-egy keskeny ösvény, mely mély partmosásokban, meredek sziklák gerinczein kanyarog tova, néhol egy-egy mohos fenyőfa dereka által folytatva, mely öles sziklahasadékok fölött keresztül dűlve természetes hidat képez a szédítő magasban.

A völgyekben néhol hallani távol tanyai ebugatást, s látni a fák közül felkanyargó kékes kémény-füstöt, de útra alig akadni, mely a tanyához vezet; néhol a szélesebb havasér felett gondosan fentartott hidat láthatni és útat nem, mely rajta keresztülvinne; körül sűrű beláthatlan bozót, másutt egyes sziklai fal közepén vágott ajtó tünik fel, olyforma, mint az elhagyott aknák nyilása, mely előtt zöld a fű, s ha az ember esetleg egy-egy magányos ház elé vetődik, azt mind magas kőfal keríti, ablakai az udvar felé vannak fordulva, ajtaja zörgetésére senki sem felel.

Hány rejtélyes ember, hány különcz lélek lakja e vad tájat, kikről a világ nem tudja, hogy hová lettek? Hirtelen eltüntek, élet vagy halál nyoma nélkül, s többé hiröket sem hallá senki. Sötét misantropok, kik az emberi arcz látását kerülik; nehéz bűnökkel terhelt vétkezők, kik börtön, vagy vérpad elől szöktek ide e nagy börtönbe; üldözött szerelmesek, kik a világ örömeit s előitéleteit elhagyák, hogy sziveik paradicsomát megszabadíthassák; őrjöngő tudomány-fukarok, kik ide jöttek holt tudást gyűjteni, mintha féltenék az idő azon perczeit, melyben emberi ajk kérdéseire eleven szóval kell felelniök; bukott becsület rabjai, kik homlokaikon az örök gyalázat bélyegét viselik, kik a világra nézve mind meg vannak halva, s kik egymást nem látják s nem keresik soha. Egy-egy különcz regény mindegyik élete, tele bámulatos eseménynyel s csodás sorsfordulatokkal, miket nem tud meg senki, nevük és emlékük holt a világ előtt.

E környék pórlakosainak főnyerészetük ily világfutóknak szűk lakhelyeket és szűk élelmiszereket szolgáltatni s további kilétükről nem tudni semmit. – Ha itt-amott egyes kecskéket őrző pórfiura lehet akadni, az gyakran tíz kérdésre sem ad egy feleletet, azt is csak nyámogva, kitérőleg; úgy látszik, hogy mindjárt megismerik az idegent és félnek tőle.

Egyikében e környék legszebb helyzetű tanyáinak, melynek zárt oldala gondosan irtott erdővel, ablakai meredek, megjárhatlan mélységgel voltak szomszédosak, lakott néhány hónap óta az ifju szerelmes elszöktetett kedvesével. Az ilyen üldözést kerülő szerelmesek rendesen nem szoktak örökké itt maradni; az üldöző apa, vagy férj kiengesztelődik, vagy meghal, akkor ők is visszatérnek a világba, s ezért ideiglenes lakásaikat mentől kellemesebbé szokták idomítani; nem úgy, mint kiket sötétebb eszmék hajtottak ide, s kiknek kunyhóit az által lehet amazokétól megválasztani, hogy míg ezek sötét, elhagyott kinézésüek, amazok gondosan ki vanak cziczomázva; a falakra virágok vannak felfuttatva, a tetőn a fülfü rózsái virágzanak, a dúczon galambok tollászkodnak s a kéményen gólyafészek terjeng, az ablakban házi madár énekel, s az ereszen komolyképű macska mosdik vendégekre várva.

Milyen kevés kell boldog embernek arra, hogy szerelmes legyen, milyen kevés kell szerelmes embernek arra, hogy boldog legyen! A boldogság mindenütt kikelti a szerelmet, mint a nap a virágot, s a szerelem mindenütt rá talál a boldogságra. A hajnal az ő számára veszi fel rózsafátyolát, az ég az ő számára hozza fel napját, csillagait; a föld ő neki termi virágait, az álmok legszebb képei őt látogatják meg, minden szép és ragyogóvá lesz, mihez ő hozzá ér. – Gyakran látni, mily jó kedvvel tud együtt kaczagni két fiatal gyermek; ha kérdenéd: min nevetnek? nem találnál benne semmi különöst; tán egy elbomlott hajfürt, egy eloldott csokor, egy elszalasztott madár, vagy elejtett gyöngyszem, vagy tán épen semmi az, és ők mégis nevetnek, jó kedvük van, boldogok, mert olyan a szerelmes.

De ne hagyjátok magatokat elcsábítani. A szerelem mámor és a mámor rövid. A szerelem istenimádás, s ki merné bevallani lelkében, hogy már nem fogja többé imádni az istent! Ki merné észrevenni, hogy szerelme hül? s pedig úgy szokott lenni. Kik a szerelemért áldozatot tesznek, ki nem kerülik azon időt, melyben eszökbe fog jutni, hogy ezen áldozat igen nagy volt, s ez a szerelem halála, – ezentúl elfogy az, mint a hold, alászáll lassanként, mint a délpontját túlhaladt csillag…

Tavaszi este volt, az ég piros alkonyában csoportló vándormadarak röpdöstek fehéren feketén, melyek a tavasz előérzetével jöttek messze vidékekről régi fészkeiket újra fölkeresni.

Béldi Dávid komolyan ült s szótlanul kis kertje gyepágyán, mely a háza előtti meredek mélység szélére volt rakva, néhány hónap ideje itt-ott szomorú vénség jeleit rajzolta arczára.

– Nem örülsz-e, nem vagy-e elégült, kérdé a kedves nő, halvány-piros ajkát ajka elé tartva, s nappali kék szemeivel szemébe tekintve; nem vagy-e boldog, mint én? s átölelte őt tapadó karjaival.

A férfi nem ölelte őt vissza, szemeibe nem tekinte, az ajk ajánlatát nem akará érinteni, a távolhegyeket s túl rajtok a lehajló eget nézte és sóhajtott. Ez vágy volt a világba vissza. Fogoly sóhajtása a börtön ablakából.

– Egészen itthon leendünk itt, mondá, a sóhajt észre nem véve, a hölgy a leghizelgőbb hangon; nézd, már ezek a kis fák, miket mi ültettünk, mint megnőttek; jövő évre tán gyümölcs is terem rajtuk? – a kis galamboknak is van már fiuk, – őszre talán?… s itt szivére tevé kis kezét, s oly szemérmesen mosolygott s úgy elpirult halavány kedves arcza.

Sirva ölelte őt magához ekkor a férfi, összecsókolta az ölébe borult főt, s midőn arczát az égnek emelte, nem örömköny, fájdalomköny ragyogott szemében.

– Miért ne lehetnénk boldogok? szólt édes rábeszélő hangon a hölgy, minden örömünk van, mit isten ingyen kegyéből ad, s ha nem osztozunk is más örömeiben, de más bajában sem. A természet szép, szebb, mint az emberek. Az isten közel van itt is. S ha a világ gyönyöreit kellene élveznem, azok csak lopnák tőlem az érzést, mely most egyedül a tiéd, helyet foglalnának szivemben, mely most egyedül a te szerelmeddel van tele. – Oh jó minekünk e magányban élnünk.