– Most, de a jövő? Most még örömeinknek van túlsulya, de ha megjőnek a bánat évei!…
– Nem értelek. Nekem csak az lehetne bánatom, ha nem szeretnél, vagy meghalnál.
S mit tennél akkor?
Mit? Nézd, milyen szép magas ez a bércz: mikor ilyen szép alkonyat volna, megvárnám, mig feljön az első csillag, akkor felállnék e szirt szélére, fölnéznék az égre, egy fohászt az istenhez és a te nevedet, s azzal lehullanék, s mindennek vége volna.
Dávid ijedten kapta karjai közé a szirt szélén lebegő hölgyet. – És az, kit isten angyalul külde le hozzánk, hogy az égből bűneink bocsánatát hozza hirül?…
– Velem jőne a sirba.
– Oh! és mindez egy emberért, a kit verjen meg a boszuálló isten!
– Miért átkozod őt? ő jó ember, de szerencsétlen; szerencsétlensége: hogy azokat kénytelen élethalálra üldözni, kiket életénél jobban szeret. – Te nem ismered őt.
– Bár ismerném. Bár letéptem volna álarczát, midőn először és utószor találkoztam vele, hogy ráismerhetnék a más világon, ha az isten szine előtt fog sáppadozni, s ott is visszaátkozhatnám azon kárhozatért, melyet fejemre esküdött.
– És az enyimre is. S még sem volt előttem az apaátok oly iszonyú, mint a mily szép volt a te szerelmed. Pedig én leánya voltam, és engem is megátkozott.
– Átkát kinevetem, de üldöztét is. Vesztegeti a birákat, hogy nyomunkba jöhessen. Nevemet úgy beszennyezé, hogy azt soha ember nem viselheti többé, s orczátlan volna az a nő, ki bevallaná, hogy valaha engemet ismert. Titkoltam eddig előtted, de kell, hogy te is megtudd és megátkozd érte. E napokban, midőn vidéki kémkedéseimnél a legközelebbi mezőváros egyetlen fogadójába fáradtan betértem, s titokban kutatám, hogy nem szólanak-e rólunk valamit a lapok, melyek ott a tekeasztalon elszórva hevertek: a legelsőn, mely kezembe akadt, nagy torz betükkel nyomva láttam meg nevemet. Mintha hivott ördög állt volna elém keresztbehányt idomtalan lábaival, ez undok betükben saját nevemtől megundorodtam. Gondolkoztam róla, hogy elolvassam-e, mi rólam irva van? Melynek tudása hónapok óta gyötört, most kezemben van; elolvassam-e? Nem kell, nem akarom, gondolám s elvetém olvasatlanul… Oly könyünek éreztem utána szivemet, mintha egy ördög csábító bűvkörét törtem volna szét magam körül s könnyebbült lélekkel vevém kezembe a másik lapot s beletekinték; oh pokolkárhozat! ott ismét az én nevem, ismét ez undok szétficzamolt betük; a harmadik, a negyedik mind, mind az én nevemet mutatva; mindenütt e pokoli szörny fekete fogai vigyorogtak reám!… Daczolok veled, utált, rettegett rém, gondolám megtörve rettegésemet. Daczolok veled, hadd lássam, mennyire tudják az emberek az ördögöt játszani? s hadd nevessem ki őket érte, a nyomorúakat! s elolvasám egyenként mind, mind, a mi rólam irva volt; arczom lángolt, midőn hozzá fogtam, s szivem kezde fagyni, midőn elvégzém; soha, soha nem féltem ennyitől. Hittem, hogy szívem mélyébe fognak markolni saskörmeikkel; hittem, hogy nevetségessé fognak tenni, hogy pellengérre állítják érző szívemet; hogy rajta minden vigyorgó suhancz egy seprücsapást tehessen, s minden szenteskedő falusi ártatlanság átszurdálhassa mindennapi lelke gondolatait kisérő kötőtűjével; hittem és féltem tőle, hogy téged is gyalázni fognak, hogy nyilván, örök bélyeggé nyomatott betűkben fogják ártatlan fejed fürteit lenyirni, s a nyilvánosság piaczközepén, a szégyenközön, ecclesiát követtetni veled szerelmedért, melynek még vétke is szentebb és tisztább, mint az ő esteli imádságuk; de ők mindezt nem tevék. Hallgatának szerelmem felől, nevedet elhallgaták, hanem mint éjjeli rablót pellengéreztek ki, kinek nevét s alakleirását minden faluvégen, minden utczaszögleten olvassa a szájangó csőcselék: ki egy hölgyet erővel elrabolt; nem, mert szerette, hanem hogy drága ékszereit ellopja! Boldogtalan te! ki egy fuvarosnak, hogy sietségét megvásárold, gyémánt melltűdet ajándékozád, tanúbizonyságot tettél ez által ellenem! s most nem mint nőcsábító, hanem mint nyomorú zsivány vagyok kihiresztelve, kit, mihelyt megismer valaki, elfoghat, vasra verethet, megölhet! – a mi mindegy – élő vagy holt fejem díja 100 arany.
– Iszonyú, a mit mondasz, de engem ez sem bánt! hadd higyje a világ, a mit kedve tart; mi kívül vagyunk rajta, s ha valaha idáig látna szemeivel, s kezei utólérnének rejthelyünkben, egy szavam levenne rólad minden vádat, egy szavam, melyben megvallanám, hogy önkényt, szivem akaratából követtelek.
– De e szót nem mondhatnád el soha. Ki tudja, mi oka van azon embernek arra, hogy bennünket még most is, mikor már semmit meg nem történté nem tehet, őrült erőszakkal akar elválasztani? Te soha sem látnál többé engemet, soha sem hallanál rólam semmit. Elitélnének a külszín után, és nem volna, kinek megmondanod, hogy ártatlant itéltek el.
– Oh iszonyú apa! Kényszeríteni fogsz, hogy kétségbeesésem perczében halálodért imádkozzam.
– S ezen ember nevezi magát apának! soha, soha nem volt neki gyermeke; lopta idegen bölcsőből leányát: hogy legyen kit vénsége napjaiban kinoznia… Ismerted-e valaha anyádat?
– Soha. Gyakran kérdeztem őt apámtól, hogy hol van? Ilyenkor arcza kétszerte sötétebb lett, félénken körültekinte, mintha lelket érezne közelében, s szomorúan monda: meghalt, igen, meghalt; s ha kértem, hogy vezessen el sirjához, azt felelé: messze van, igen messze! s ilyenkor oly merően, oly sokáig nézett rám, mintha gyanakodó szemeivel lelkem fenekére akart volna látni. Nem tudom miért? de ha sokáig nézett rám ily merőn világos szemeivel, rosszul lettem bele. Egyszer egy szép fiatal hölgy arczképével ajándékozott meg; azt mondta, hogy ez volt anyám. Ha ez volt, úgy igen jónak kellett lennie, szemei oly szépek, oly nyájasak voltak, annyi bűbájt, annyi andalgást csak a te szemeidben birok föltalálni.
Dávid hirtelen önkénytelenül összeborzadt. Valami ismeretlen fagy állta el egy perczre szivét. Az ember, ki sokat tépelődik a sors titkaival, sokszor érez ily futóborzadályt; mintha lelke szemei egy perczre megnyiltak volna s látta volna az egész világos jövendőt, melyet rémültében, mielőtt öntudattá tehetett volna, újra elfelejte. Tán azon szót hallotta ilyenkor kimondatni, mely jövendőjének átka leend, s melyet újra elfelejte? tán azon csillagot találta meg az ég miliárd fénye között, mely sorsát vezeti s melyet, mielőtt megjegyezhetett volna, újra elveszíte az aranyporral hintett ég csillámai között; tán azon helyet lépte át, hol egykor sírja domborulni fog!…
IV.
Tavaszszal, a vándor madarak jöttével, egy reggelen vén gólya szállt le a kis magányos ház kéményeire, megigazgatá piros orrával régi fészkét, helyet vert magának fekete szárnyaival benne, azután ismét körülröpködte a háztáját, mintha arról akarna meggyőződni, minden úgy van-e még, mint a hogy őszszel itt hagyá? Ebben megnyugodva, lebocsátkozék ismét a kéményre, s ott féllábon állva, egyszerű kelepléssel mondá el ünnepélyes üdvözletét ifjukori szállása helyének, s végre leröppent a kisded udvarra, s patheticus komolysággal lépdelte végig annak ismert hosszaságát, orrának és magatartásának ünnepélyességét semmi könnyelmű kedélykitöréssel nem kisebbítve, mint ezt a kevesbbé hidegvérű fecskék szokták tenni.
Dávid ablakából nézte az otthoniasságot affectáló szelíd állatot, s vevé észre, hogy midőn az olykor szárnyát meglibbenti, alatta valami piros iszák tünik elő. Kiváncsi volt megtudni, mi lehet az? s kiment hozzá; a gólya, a mint az ajtót hallá csikorogni, magas leereszkedéssel tőn egy lépést felé, s orrát függőleges állásba hozta, egyet kettőt pattantva vele, mi gólyanyelven különös megtiszteltetés jele lehet; de midőn ez idegen ifjut meglátta, visszahökkent, kettőt hátra lépett s félszemmel rásandítva, bölcsen végig nézte, azután orrát magasra fölemelve, nyakát kinyújtva, nemes lenézéssel félre fordult tőle és fölrepült ismét a kéményre. Ott azután napestig kelepelt, estefelé egy eleven kigyót kegyesen lenyelvén, elnémult s késő éjig elmélkedék féllábon állva a világ mulandóságáról.
Dávid végtelenül kiváncsi volt megtudni, hogy mit viselhet e tudományos állat szárnyai alatt? de az oly híven látszott megőrzeni a fidei commissumot, hogy semmi hizelgéssel nem lehete lekötelezni annak átadására.
Egyszer azonban meglátta a komoly madár a fiatal hölgyet az udvaron, s rögtön különös galant arczkifejezéssel szálla le hozzá, nyakát mélyen lehajtotta előtte, szárnyaival legyezé oldalait, orrával kelepelt; egy szóval rendkívül kezdte neki a szépet tenni; a hölgy elértve a bókot, szinte nem maradt adós: kisded tenyerében egy marok tengerit nyújtva a húsevő madár elé, mit az alázatosan megköszönt, s a dologból épen nem látszott viczczet formálni. A hölgynek eszébe jutott ekkor férje kiváncsisága, s közelebbről kezde hizelegni a szelíd állatnak, megsimogatta annak hegyes fejét, mire a madár lehető legnagyobb grácziával hosszú orrát végig fekteté a hölgy tenyerében, s önkényt hagyá szárnyát felemelni, s az alá kötött rejtélyes csomagot leoldani, azután ismét fölröpült s egész nap nem szünt meg kelepelni.
A hölgy gyermeki örömmel futott férjéhez a madárajándékkal, mit az tán messze Indiákról hozhatott magával, s Dávid felbontva a piros hólyagba burkolt csomagot, abban egy hosszú fehér pálmahárs-szíjat lelt, teleirva csodásnál csodásabb ismeretlen kék és zöld betűkkel. Ebből természetesen egy betűt sem értett; hanem eszébe jutott, hogy mielőtt ők e házba költözének, egy maniacus régiség- és természet-buvár lakott abban, ki ugyanott meg is halt, s ki hihetőleg e vándor-madár által levelezett távol tartományok lakóival.
A gerendák között elfelejtve, összepenészedve hevertek a holt tudós iratai, hosszú élet tudományos törekvésének eredménytelen töredéke. Dávid vágyott tudni e szavak értelmét, vagy tán fátuma hajtotta őt eddig nem tudott titkok leleplezésére…
Nagy csomó szárasztott virágok, rejtélyes arab és chaldei kéziratok, keleti nyelvek vastag szótárai s egyéb halomra hányt sárguló hieroglyph képek között, végre ráakadt ama pálmafoszlányokra, melyeket hasonló iszákban, hasonlóúl tele irva 30 év óta küldözött, a kihaló s újra támadó vándor gólya-nemzedék által, az ismeretlen más világrészt lakó.
E foszlányok egy pergamentbe kötött kézirattal voltak összekötve, melynek egyik táblájára nagy betűkkel irva volt: «Al-Hyas-Otber jegyzetei».
Dávid fölbontá a könyvet.
– «Harmincz éve (így kezdődik a kézirat), mióta Al-Hyas-Otbernek a vándor madaraktól leveleket küldök, s tavaszszal ugyanazok által leveleket kapok tőle.
Eleinte csak azt akartam ezen levelezés által kifürkészni: hogy vándormadaraink hol szoktak telelni? később azonban maga azon ember, ki e jó szerencsére bizott s három rendbeli napkeleti nyelven irt leveleimre válaszolt, kezde rendkívül érdekelni.
Legelső levelében rögtön barátjául fogadott s ennek megerősítésére egy ambramézgából készült pecsét alá szakállának három szálát oda ragasztá. Szakálla már ekkor is nagyon ősz volt.
Lakása valahol Abessinián túl, Afrika belsejében, a Niger és Senegal folyók eredete körül lehet, hol a hajdani boldog Hyppona feküdt, melyről egy carthagói évkönyv tesz említést, s hová oly sokan szöktek el Carthagóból, hogy halálbüntetés alatt kellett megtiltani e város nevének említését.
(Megjegyzendő, hogy ez nem azon Hyppona, mely simplex i-vel iratik, s melyet az egyptomiak építettek Psammatich pharao alatt, a hol jelenleg a legtöbb csoda készíttetik, – s létezése inkább csak a körülményekből vont hypotheticus gyanú, mint topographiai bizonyság.)
Ezen mélyen rejtett országot, melyet térképeinken – környékével együtt – fehér, beiratlan fóltul találunk s csak úgy sejtjük, hogy itt vagy amott létez? szomszédaik szentországnak hivják, mire azon uralgó körülmény adhatott nekik alkalmat, hogy ez országot szentek igazgatják, ezek annak királyai, birái, főpapjai és főorvosai.
Különös fogalmaik lehetnek azon embereknek a szentekről és erényekről. – Általános vallási és polgári elvük ez: egyetlen erény a szeretet s szerintük minden erény csak a szeretet variatiója; «szeretni az istent», csak az az erényes, ki az ő csillagaikat, az ő virágaikat, az ő folyamaikat imádja. «Szeretni a szülötte földet», e szabály azt mondja: hogy csak az igaz ember, ki az ő kunyhóik alatt született, ki az ő nyelvüket beszélte legelőször. «Szeretni apát, anyát, szeretni a testvért, a nőt, gyermeket, szeretni az életet és a halált», ez náluk az emberi hivatás maximája, ki ezeket elmulasztja, az mindennapi ember, az paria, a kit érzéketlen szivével arra rendelt a sors: hogy a többinek szolgája legyen; hogy éljen megvetve, és haljon meg fáradalmak alatt. Minél több nemét ismeri valaki a szeretetnek, rangjára annál magasabb, s ki azt mind együtt gyakorolja: az a szent, az a király, az itélő biró, a főpap, a gyógyító.
S itt jön elő a legkülönösebb világnézet, mely a rendes emberi ész ellen-polusát mutatja fel.
Annak, kinek homlokát ők szentté, királylyá, biróvá kenik fel, testvérét kell nőül venni; mert különben a szerelem hiányos marad. A király neje szinte királynő, s így annak szintoly jónak, szintoly tökéletesnek kell lenni, minő férje. Szeretnie ugyanazon istent, ugyanazon hazát, ugyanazon szülőket, ugyanazon gyermeket, kiket férje szeret, mert mindezen szeretet szavának más húr felel meg a szívben; s nincsen nagyobb halálbűn, mint ha valaki más istent imád, ki nem az ő istene; más hazában él, mely nem az ő hazája; mást nevez apjának, ki neki nem apja; mást nevez gyermekének, ki neki nem gyermeke: más testvérét, más nejét szereti, ki nem az övé. Ezek a közhit megátkozottai, az átok bélyegét viselők.
Eleinte visszatetszőnek tünt fel előttem e szokás, mint bárki előtt is, ki művelt népek megszokott fogalmait szítta vérébe, míg azon gondolatra nem jöttem, hogy ezen népnek tán tisztultabb fogalmai vannak a szeretetről, ez érzetnél nem játszik oly szerepet az érzékiség, mint a milyenben mi azt ismerni tanultuk.
Minden őszszel irtam Al-Hyas-Otbernek régi vándor madaram által, később annak fiaitól, melyek szinte anyjuk fészkére szoktak s azok minden tavaszszal visszahozták a feleletet a távolban nem látott ismerőstől, – ki szinte egyike volt hona fölkentjeinek s tán épen a főbbek közül való.
Beszéltünk sok tudományos érdekű dologról, ő külde nekem érdekes rajzot népe viseletéről, különös himzéseket a legfinomabb pálmahárspapiron, s utóbb egy maanimot, mely világos, átlátszó hólyagba rakott legkülönczebb apró czifraságból áll: száraztott és színtartó tarka virágszirmok, ragyogó lepkeszárnyak, apró aranyzöld és karmazsin bogárkák, világoskék és tejszínű virágmagvak, tarka kolibri tollak, s sárga borostyánkő cseppek, mikre apró finom chaldei betűk voltak elhelyezve a hólyagba, hogy annak sehol sem lehete nyilására akadni. A sok apróság közepébe egy nagybecsű piros fénybe játszó zöld drágakő is volt téve, melynek tüze a hólyag vékony hártyáján keresztültündököl; – de bárha legnagyobb szükségem lett volna is arra, nem szakítottam volna el miatta e csodás hólyagot. Ezt nevezik az afrikai népek maanimnak, melyet fejedelmek szoktak kegyeltjeiknek ajándékba küldeni; ki ilyennek van birtokában, az bátran utazhatik a barbar tartományokban; a nép tiszteli a maanimot, mint tulajdon fetisheit.
Egyszer megtaláltam irni Al-Hyas-Otbernek, hogy az nálunk nagy véteknek tartatik, ha valaki rokonát nőül veszi. Testvért szeretni pedig vérbűn.
Álljanak itt tulajdon szavai, mit erre felelt.
««Azt mondjátok ti, hogy két ember volt először a világon. E két ember anyja volt a föld, atyja volt az isten, és a két ember volt férj és nő, és e két embernek egy atyja, egy anyja volt. Ezeknek lettek ismét fiaik és leányaik; hol kerestek ezek maguknak férjeket és nőket, ha kívülök senki sem élt a világon? Ha ezredek előtt, mikor az emberek még jók voltak, nem volt ez vétek, miért az most, midőn állításaitok szerint rosszabbak az emberek, mint régen?
Azt mondjátok, hogy taszítódik az ember azon vértől, mely saját vérének mása, undorodik az arcztól, melyben saját vonásaira ismer, s összehúzódnak érzékei a természettelen gondolattól, mint a csiga szarvai, ha élő kézhez érnek. Ti nem találjátok természettelennek, ha a testvér testvérét gyűlöli, üldözi, megrontja; ti örökséget hagytok hátra fiaitoknak, s megengeditek, hogy azon a testvérek összeveszszenek s egymást megátkozzák s haraggal szivökben haljanak meg; – mi nem találjuk természettelennek, hogy egymást elvegyék, s holtuk napjáig szeressék és tudjanak egymásnak örülni. – Lehet, hogy nektek van igazatok, lehet hogy nekünk; – nálatok a testvérek egymásnak férje és neje. Lehet, hogy úgy van jól; lehet, hogy emígy. Nálatok igen helyes dolog az életet örök lánczczal fűzni össze egy olyannal, kihez csak percznyi érzék-fellobanás köt, kinek csak külsejét, arczát, szemeit szeretitek, vagy kit épen nem is magát szerettek, hanem valamit, a mi rajta kívül van s a mire a nő maga csak ráadás; – nálunk helyes dolog holtig összekötve lenni azzal, kinek lelkét gyermekéveinktől fogva ismerjük, ki szeretett bennünket nem azért, mert úgy tanították, nem azért, mert megesküdött rá, nem azért, hogy égő vérét hűtse; hanem azért, mert szíve akarta úgy s szeretni fog halála órájáig és megsiratni, mert abban, kit eltemet, lelkének párját veszti el. – Lehet, hogy ti cselekesztek helyesen, lehet, hogy mi. Lehet, hogy ti vagytok boldogok; de hogy mi azok vagyunk, annyi bizonyos.»»
… E barbar tudós nagyon szívéből szedte az életbölcsészetet, melynek ezelőtt negyven évvel én is jobban megtudtam volna felelni, de már bennem a szívnek sem szája, sem füle nincsen. Most csak mint természettani ritkaságot tudom bámulni azon tartományt, hol a száz éves öregek annyira tele vannak szívvel, s a hol szentnek tartják azt, ki testvérét nőül veszi, – különös szokások uralkodnak egynémely barbar népeknél!…
Eredeti fogalom náluk még az élet és halál szeretete. Ki legvénebb a honban, az a többi királyok és birák főnöke, erre hallgat a többi; mert ez legjobban tudja szeretni az életet. S ha ennek rokonai, neje, gyermekei meghalnak, oda megy lakni kedves halottai sírjához, ott tölti napjait, éjeit, barátkozva a halál eszméjével, mely azokat tőle elvevé, s mely azokkal őt ismét egyesítni fogja.
Igy lakott ő már évek óta egy templom romjai közt a puszta közepén, hova korán elhalt testvér nejét és utána ment fiát temeté egy nagyobb és kisebb sírdomb alá, melyeken örökké nyilik a virág. Azon ezüst övet, melyet neje viselt életében, egy olajfa körűl füzé, melyet magról kelte neje sírja előtt s hite szerint addig nem fogja láthatni túlvilági kedveseit, addig nem halhat meg, míg az olajfa az ezüst övet be nem teli, – s az soká tarthat, mert az olajfa nehezen nő.
Ott lakik most magányosan a pusztai romban; nem látogatja más, csak népe alsóbb rangú birái, kiknek tanácsot oszt, s a szomszéd barbarok, kiket balzsammal tart.
Oly hosszú idő óta ismerjük egymást. Egyetlen ember, kivel valami közöm van s az is ezer mértföldnyire tőlem. Gyakran hí, hogy menjek el; röpülni nem tanultam.
Mint fog a jó ember aggódni majd, ha egyszer évről-évre üresen fog hozzá visszatérni a vándor madár, mely nyáron az én kéményemen, télen az ő temploma kövein fészkel!…
V.
Tavaszszal mondá a fiatal hölgy, szivére téve kezét: «ha jő az ősz, talán?» az utógondolat ott maradott szivében. Mint az őszi virág, mely tavaszszal kizöldül és őszig folyvást zöldül és vár türelmesen kora tavasztól késő őszig az időre, mely az ő virágait is meghozza, úgy várja, várja virágait a nő szíve kora tavasztól késő őszig; érzi, sejti, hogy van egy magasztos czél, mely minden élettörekvés vezércsillaga, van egy túlvilági kéj, melyet nem minden embernek szabad megismerni, s melynek gyönyöre egyedül önzéstelen s mégis igaz, mégis holtig öröklő. S várja, várja, míg az ősz virágai is kinyitják bimbaikat, míg a chrysanthemum is virágozni kezd, melynek levelei legkésőbb hullanak le az őszi dér ezüst-harmatától…
… Gyakran látni az erdők harasztjain meddő zöld növényeket sűrű nagy levelekkel, – a tavasz már ott találja őket, és nem hoz számukra virágot, – sem a nyár, sem az ősz, – keresztülzöldelik az évszakot, oly tarka az egész mező, csak ők maradnak szomorúan, virágtalanul; a lepke és a méh fölkeres minden virágot, csak őket nem; csak midőn a csipős őszi dér csókja pirosra fest mindent, a mi zöld, szállanak le rájok a késői fehér lepkék, – a legelső hóesés hideg pillangói.
Milyen szomorú virág az a nő, ki soha sem hallá magát így szólítani: «anyám».
Ha a világ minden gyönyöreiben válogathat is, nem érzi azon gyönyört, mit érez a virág, ha első bimbaja kinyilik. Virágtalan virág, örömtelen lélek marad. Meghal, a nélkül, hogy tudná: hogy miért született?…
Megjött az ősz, a fiatal hölgy örömeit meghozta magával. A remény igérete, a boldogság megérkezett. E boldogságot csak az érezheti, ki szivének, ki lelkének egy részét elszakítja, hogy azt tanulja szeretni, s általa viszont szerettessék. Az anyának gyermeke e lelkéből szakított lélek; a költőnek geniusa, mely megtanítja őt ismerni mindazon örömöt és keservet, mi egy ember keblében ébren, vagy alva él.
Kis leány volt a kedves, anyja nevére nevezték őt Leonórának. Atyjának szemeit és anyjának mosolygását hozta magával a világra. S valóban úgy tetszék, mintha e kis teremtés atyja szemeiből a ragyogást, anyja arczáról a mosolyt vette volna el; a nő sokat sírt, a férj hallgatag volt és magába zárt.
Egész napokon át elbolyongott a szomszéd szirtek között, gyakran az éj is ott találta, s kinn virradt meg a holdvilág alatt; ott ült őszülő fa tövében és merengett – és vágyódott – és nem tudta hová.
Felmászott életveszélylyel a legmagasabb sziklatetőre, s ha látta, hogy annál még magasabb is van, újra oda küzdte fel magát, csupán azért, hogy annak ormáról egy sárguló fűszálat letéphessen, s elmondhassa nejének, e fű másfél ezer lábnyira a tenger szine fölött termett, e fűért életemet koczkáztattam: játszál vele szép kis leányom.
Tévbolyongásai közt egyszer föltevé magában, hogy egy meredek, kopár és igen magas sziklafal tetejébe fog felkapaszkodni. Egy egész holdvilágos éjjel végezé be a fáradalmas munkát; sziklák repedései, kúszó kőfali növények indái voltak segítő eszközei; mire felért a hegyfalazat legtetejére, a telehold épen akkor merült el ezüst-lavinaként a belátszó láthatáron s a nap legelső sugarai akkor törtek ki a tulsó hegyek mögül.
Mily tekintet volt ez! fenn a tiszta égben, hol a csillagok már sáppadozni kezdtek, két szép fiatal sas röpült nagy egyedül, kivülök sem madár, sem felhő nem járt ott, – lenn pedig ismeretlen völgy mélysége látszék, melyen még a szürkület ködei feküdtek, az egész képet még regényesebbé téve. Meredek, szakadékos, hozzájárulhatlan sziklatorlatok köríték mindenfelől e völgyet, sehol legkisebb nyoma bele vezető útnak, vagy ösvénynek; fal, kopár kőszikla mindenünnen, a kősziklák teteje magas fekete fenyőfákkal koszorúzva.
Távol a Tátra jégfehér csúcsa ragyogott a kelő napvilágban, s messze és közel csöndes volt minden.
A reggeli köd oszoltával szabadabb tekintetet lehete vetni a völgybe, mely akkor tünt ki teljes vadregényes pompájában.
Több száz ölnyi mélységben e sziklatorkolat közt, mint egy szirt-oáz feküvék a titkos völgy rejtve, eltakarva. Alól vad sötét fák lepték el a termő földet, mikre a környező bérczbálványok minden perczben leszakadni készülőben látszának, a völgy legközepét gömbölyű tengerszem foglalá el, sötétzöld, soha hullámot nem verő tó, melybe sehonnét nem foly a víz, sehová nem foly belőle ki, mégis mindig friss és hideg, s apály-dagálya van a hold járása szerint, mint a tengernek.
E tengerszem partján egy kisded fehér ház, mely körül vidám zöld pázsit terül, a ház alacsony kéményén át halványan kanyarog fel a sötétzöld völgy öléből kékes távoli füst.
«Kik laknak e rejtett tanyán, s hogy járnak ide? van-e valahol útja e völgynek, melyen mostani lakói ki s be járnak? Boldogságát jött-e ide rejteni az ember, vagy magát rejté el a fátum kereső szemei elől e völgybe, melyet tán egy évtizedben egyszer lát meg idegen emberi szem?»
Dávid rendkívül megszerette e helyet; mihelyt hazulról ellophatta magát, jött ide, felmászott a hegytetőre, ott egy ismerős fenyő alá leheveredett, naphosszant elbámult a néma nesztelen völgybe, melynek erdős ligetében néha éles szemével nyüzsgő fekete vadakat vélt észrevehetni, s a tengerszemben úszkáló fehér hattyúkat, de emberi alakot soha, bár a kis fehér ház kéményéből naponta szállt felfelé kékes világos füst.
Gyakran vágyott volna Dávid e házhoz közelebb jutni, de a völgy mindenfelől zárva volt, bármely oldalról került is felé.
Ily tájékozó bujkálásai alkalmával többször találkozott egy magas, sovány arczú férfival, kinek egy párszor köszönt is, de ki azt soha el nem fogadta s szóba soha nem állott a kérdezősködővel.
E tájat sok misantrop lakja, azért a sötét ember magaviselete Béldit nem zavarta meg, ő még tovább kutatta a völgy bejárását, midőn egy reggel, szokott fenyőfája alá leülvén, annak tövében fekhelyén egy nevére czímezett levelet láta letéve; megdöbbent…
… Ki lehet az, ki arra gondot tart, hogy ő e helyre szokott járni?
Felbontá a levelet.
«Béldi Dávid! így hangzék az. Ne kisértsd az istent azzal, hogy e völgybe akarj jutni. Gyakran csak egy lépésnyire vagy azon küszöbtől, melyet ha átlépsz, nyomorúbbá lehetsz, mint minő ember volt valaha; őrizd magad a megtébolyodástól. Lélekölő iszonyat lakik itten, melynek tudása az érző lelket halálra kergeti, mint vérbűnök kisértete a vétkezőt. Siess innen, ez rossz hely te neked, és imádd a halált, hogy előbb rád találjon, mint te e helynek titkaira. Még most boldog vagy, van nőd és gyermeked, s mindent remélhetsz a jövendőtől, de ha e völgybe jutsz, semmid sem marad, mint a megőrülés, és ez örök és gyógyíthatatlan». Aláirva: egy ember, a kit nem szeretsz…
VI.
Messze ellátszik a kis csöndes hajlék mécsvilága az erdők sötétében, mint egy kis piros csillag fénylik az a sziklatetőről a holdvilágos éjbe.
Pisla mécs világánál fiatal nő dúdol kis gyermekének bölcső-éneket.
– Aludjál, aludjál szépen én angyalom; virágok között járj, angyalokkal beszélj, csókra ébredj. Aludjál, álmodjál szépeket, én angyalom.
Mit álmodhatik az ember, mikor még lelkét nem érezi, mikor még beszélni nem tud?
Bár egyetlen eszmére lehetne visszasejteni, mit az ember két éves kora előtt érez. Tán még akkor azon más világra is emlékezik, a honnét ide jött?
A gyermek a bölcsőben aludt, kis kezeit kirakva, és álmában mosolyogni kezde…
Azt mondják, hogy ha a gyermek álmában mosolyog, az őrangyal beszél vele, az mond neki oly csodás szép dolgot, miktől kis lelke repes örömében.
A gyermek a bölcsőben alszik s álmában hirtelen felzokog, elkezd sírni, azután ismét néma lesz, elcsöndesül és tovább alszik.
Azt tartják, hogy ilyenkor az angyal azt mondta neki, hogy édes anyja el fog halni.
Aludjál szépen én angyalom, aludjál.
A nő imádkozik: megköszöni istennek az életet, annak örömeit s könyörög, hogy szerettei boldogok legyenek. Az ima után nyugodtan hajtja álomra fejét, tudja, hogy míg ő alszik, az a csillag ott fenn az égben nem hunyja be szemét: és aggodalom nélkül alszik el. Feje alatt férjének egyik keze van; a másik kezét ajkaihoz, onnét kebléhez szorítja, szelid sóhaj repül el kebléből s az utána maradt átszellemülés mosolya a hunyt szemű arczon mutatja, hogy a lélek már az álmok csodás országaiban jár.
Csak Dávid nem alszik szép neje, szép gyermeke mellett. Minő szép mind a kettő ily álomhalottan. Az élet rózsapírja a halál néma arczán. Az álomban minden arcz visszaveszi lelke typusát; szép, mosolygó lesz, ha lelke is az, – vad, mogorva, ha belől is olyan. Az álom nem hagyja meg a tettetés vonalmait az arczon. A mely arcz álmában mosolyog, az csak szép lelket takarhat el, a szív ott még az ártatlanság nyugalmát éli.
De Béldi Dávid mind ebben nem gyönyörködik, az ő lelkének kisértetei vannak: künn a holdvilágos éj, – a rejtett ismeretlen völgy képe, a sovány, száraz arczú bujdosó s a rejtélyes levél vészjóslatai…
Ah ez átkozott levél! Mit a fátum tán teljesületlen hagyott volna, ez végéhez sietteté. Lehetlen volt többé ellenállania. Tudnia kellett az okot, mely tán eddigi szenvedéseinek kulcsát kezébe adhatá; látnia a fátumot színről színre, mely addig csak fátyolosan kisérte. Ha van balsors, mely egy ember életéhez hozzá esküdött: jőjjön minél elébb; ha van itélet, mely korábban megiratott, mint az ember született volna, legyen kimondva minél elébb. Ha tudni lehet, hogy sírunk hol fog állani, mért ne lehetne azt megnéznünk életünkben?
Dávid lassan kihúzta neje kezéből, majd feje alól kezeit; a nő álmában vánkosát ölelte meg férje helyett, az ő nevét rebegte és a levegőbe csókolt. Dávid pedig lassan felkelt, felölté durva kámzsáját, vadászkését öve mellé szúrta, fegyverét vállára vetette s csöndesen, nesztelen elhagyta alvó kedveseit.
… A holdvilág ragyogott a csöndes éjben, a kis hajlék mécsvilága mint égő rubinkő ragyogott az erdők kietlenében…
Dávid sietve haladt rövid tájékozás után a rejtett völgy felé. Nem nyughatott, míg oda útat nem talált. A mint az elválasztó sziklagerinczeket végig kémlelné, szemközt halvány csillámot láta közelgeni, mely közelebb érve, a vad sötétképű férfira ismert, ki kezében égő bányászlámpát hordva jött errefelé. Béldi nem akarva ezúttal vele találkozni, egy kőhíd alá rejté magát, melyet hajdan bányászok építének, s mely most össze-vissza roskadozott.
A lámpavivő átment e hid előtt s itt balra térve, egyenesen a sziklák közé tartott, melyeknek tövében egy bozontos fagyalfa-bokrot félre hajtva, gyanúsan, félénken körülnézett, azután lámpavilágával együtt eltünt.
Béldi elhagyva rejtekét, utána lopózék az eltüntnek s a bűzös fagyalbokrot félre hárítva, az alatt egy elpusztult akna-nyilásra akadt, mely félig el volt lepve omladékkövekkel. Benézett: egy hosszú, szűk folyosót láta maga előtt, melynek egyik oldala egyenesre, másik góth ívre volt alkotva, melynek sötét távolában egy távozó lámpacsillám látszott vezérfényül mindig tovább haladni.
Ez egy régi bánya kereszt-folyosója volt, melyet egyenesen szokás fúrni egyik hegyoldaltól a másikig, melyen az aknákból a vizeket vezetik le. E folyosót még a római coloniák vésték, látszottak mindenütt a hajdani bányászat nyomai, a kalapács és véső dolgozása.
Ez volt tehát az átjárás a rejtélyes völgybe.
Dávid elszántan hágott le a barlangnyilásba s óvatosan, fegyverét kezében tartva sietett a távozó világ után, melyet olykor a vivő alakja eltakart, ki a háta mögött maradt sötétségben nem veheté észre, hogy valaki utána jött.
Egyszer azonban egészen eltünt e vezérvilág. Hihetőleg a folyosónak valamely kanyarodásánál veszett az el, s Dávid egészen sötétben maradt. Fekete, átláthatlan sötétben, melyben alakot nem lehete kivenni. Kezeivel tapogatózva haladt most előre, gyakran térdig ért a földalatti víz, melynek zuhogó folyamában kellett gázolnia s néha valami sikló lusta hideg testre talált lépni, mi tán valamely undok földalatti csúszó lehetett, melyet a sötétben nem vehete észre. A lég oly meleg volt itt a föld gyomrában, hogy szinte fulladozott tőle. Igy haladt lépésről-lépésre, minden perczben várhatva, hogy észre nem vett akna torkolatába talál lelépni s örökre ott vész el.
Hosszas vergődés után a kétségbeejtő sötétben végre egy mellék folyosóra akadt, melynek legvégén homályos fényfoltként világíta be a külvilág sáppadt éji derengése. A föld felett mégis világosabb az éjszaka, mint a föld alatt.
E sáppadt fény felé indulva, nem sokára végét érte a hosszú bányatunnelnek s hasonló keskeny omladékos bokorbenőtte nyíláson, mint milyenen bejött, kibújva, a rejtett völgyben lelé magát.
A hold épen délponton állt az égen. Minden tárgy kétes fényű kisértetvilágban tünék fel: mik nappal holt sötét tömegek, most élő halálfehér alakoknak látszanak; a völgyet körülvevő vad, haragos arczú sziklaóriások, mik a csillagokon túl látszanak emelkedni; egyes kiszáradt levéltelen fák szétnyúlt karjaikkal, a hófehér levelű nyárfabokrok az erdőben s fölöttük a haragos zöldbe burkolt fenyők, mint fehér tündérleányok sötét varázslók lábainál.
A tengerszem tükrében a hold fénye és hattyúk úsztak. A levegőben a denevér és az éji fecske bolygott síró repüléssel.
A tóparton állt egy régi épület fakó düledéke; tán azon kéjpalota lehete ez, mit Marcus Coluber római propraetor építtetett, hova rablott kincseit s hölgyeit elrejté, midőn még Pannonia római szolgatartomány volt, s melynek kedvéért roppant fáradsággal és költséggel bányafolyosót fúratott át a hegyen, melyben kénkövön és arsenicumon kívül semmi ásvány nem találtatik. A hely neve volt: «Ad labores montis capræ.»
E romot benőtték a vad bokrok, hulló köveiből egy kis hajlék épült mellette, mely fehér egyszerű falával oly festői ellentétben áll a roppant elfakult romok pusztuló düledékeivel.
E kis ház körül ember-magasságú kerítés van rakva ragasztalanul egymásra halmozott kövekből, melynek tetején erdei tövisből van kötözve koszorú a bejuthatás nehezítéseül. A kapu szegekkel van beverve, alatta nagy lyuk, mely egy nagy fekete medvének szokott ki- s bejáró nyilása lenni, mely a házat őrzi, s jelenleg a kapu előtt ül és széles talpát nyalja s szörnyen unatkozik.
A bányafolyosótól keskeny kanyargó ösvény vezet az erdőn át a kisded házhoz, melyen nagy kerülőt kell tenni hozzájuthatásáig, a közbeeső mélység miatt; noha a ház a folyosó nyilásától alig van hatvan lépésnyire. Látszanak nyomai, hogy e folyosó torkolatát amaz omladékokkal hajdan híd köté össze, de elpusztult s most az erdőn át kell hozzá kerülni hosszú, csavargós gyalogúton.
E gyalogúton egy fekete szikár férfi halad. Azon férfi, ki után Dávid jött.
Dávid jól megjegyzé magának az útat, melyen az ember eltávozott, s figyelmét a házra fordítva, egy bokor rejtekébe leült.
A mint így merengve nézte a titkos házat, melyben ismeretlen fatuma volt zárva, megnyilt a hold fényében annak egy ablaka s egy hölgy tekinte ki rajta, kinek arczán a távolság s az éjfél derüje miatt csak annyit lehete kivenni, hogy igen halovány.
A halovány hölgy tenyerébe hajtá arczát, s nézett föl sokáig a holdba. Azután hirtelen összeborzadott, kezével mintha el akart volna magától valamit taszítani,… s ismét visszavonta magát, s az ablakot nyitva feledé.
Rövid idő múlva reszketeg, mesés fájdalmú hangon kezde ott benn énekelni, oly különös háborgó éneket: «fehér a hold, fehér a hó; – benéz a hold az ablakon, – ne nézz reá szép gyermekem, – beléd szeret s elvisz magával, – fehér leendsz, mint az a hold! – A nap minden este meghal. – A hold, a megholt napnak lelke, mely éjjel feljön a sírból, együtt jár a halottakkal, s kisérti az ébren levőt. – Ne nézz bele szép gyermekem, a hold a holtakat szereti, a kit megszeret, haloványnyá teszi s elviszi magával.»…
Mi neve azon érzésnek, midőn rég, rég elmúlt, elfeledt idők emlékét egy újra hallott hang ismét megmozzantja szivünkben? mintha egy perczre visszaszállana a lélek az évtizedek óta temetett halottba s az fölnyitná szemét, egyet sóhajtva megfordulna koporsójában, s ismét behunyná szemét, hogy tovább aludjék.
Dávid félálomban érzé magát e hang, ez ének után. Tán valaha álmában, tán születése előtt, vagy tán bölcsője fölött hallá e dalt? de hallania kelle, mert oly ismerős volt előtte még az ének áriája is.
Tovább hangzék… «üvölt a házi eb – kicsukva a fergeteges éjbe: – valaki halni fog; – sikolt a halálmadár a ház orma felett, – elrepül, – újra visszaszáll, szeme fénylik a sötétben; – valaki halni fog; – fut a csillag, leesik az égről, lehull a tengerbe, elalszik; – valaki halni fog. – Sírnak a csöndes házban, nősírás, gyermeksírás hallik, az ablaktáblák csukva vannak, a lélekcsengetyű szól: – valaki halni fog. –»
Mindig világosabban kezde kiderülni Dávid lelkében e hangok után a sejtelem visiója. Kezde emlékezni csöndes, meleg kandallós szobára, egy halvány férfiarczra, tarka játékszerekre, miket a férfitól kapott, kinek térdén ülve regényes meséket hallgata ámult gyermekfigyelemmel, emlékezni kezde a mesék regióira, hova a férfi szavai lelkét elvezeték s az érzetekre, miket lelke akkor felfogott s mik oly hirtelen elmúltak; – a holdvilágos estékre, midőn selyemfürtű fejét egy szép nő kebelére hajtva, hallgatá annak ábrándos énekét, mely oly különös, oly mondhatlan hatású volt, – a halálmadár kiáltására odakünn s az ebek üvöltéseire s a megnyugtató kebelre, melynek ölelése alá e hangok elől gyermekfélelemmel rejté el magát s a babonás szavakra, miket e nőtől ilyenkor hallott. – Igen, igen, – e nő – az ő anyja volt! ő tudott csak ilyeneket, és kivüle senki, a dajkák nem tudták eltanulni tőle… Hah, egy percz alatt mindent, mindent tudott! e nő – ott a rejtett házban – az ő anyja. Világos, világos minden!…
Az ének újra szólt, bűvösebben, rejtelmesebben, mint az előbbi, s a hang még jobban reszketett. «Fehér a hold, fehér a hó! Piros a vér, – hah! ki irt piros betűket a hóra? Gyilkos! gyilkos! gyilkos!
E perczben a vén medve az ajtó előtt közbe ordíta s az ének megszakadt; a sötét férfi az ajtó elé ért, a medve hizelegve, morogva ugrált elé, s orrát kezéhez dörzsölé. A férfi kinyitá az ajtót, midőn, mintha a tulsó sziklafalban megütődött viszhang kiáltaná rá vissza az ének végszavát: «gyilkos!» Hátranézett, mitsem látva, belépett az ajtón s azt magára zárta, azontúl ismét néma lett az erdei hajlék.
Pedig e szót Béldi kiáltotta reá.
Ez volt tehát, ki őt az idejutástól oly rejtelmes fenyegetésekkel akarta elijeszteni! ez, ki apját megölte, anyját elrabolta s ide temetkezett vele és eleven bűnével a tág sziklai sírba. Ez volt, kit ő annyi év óta hasztalan keresett s kire, hogy rátalált, a mennyországnál édesebbet érze. Boszút, halálszomjas boszút.
Ott fogja őt nyugalmai ágyában meggyilkolni.
Kezét bemártani kiömlő vérébe, s véres ujjaival irni fel homlokára a gyilkos nevet, s ha halála órájában imádkozni akarna, imádságai közé kaczagni, hogy az ég helyett a pokol hallja meg azokat.
Azonban be kelle várnia, míg a hold lemegy és sötétebb kezd lenni. Újra visszament a bányatorkolatba, ott egy sziklára leült; küzdött fejében egyik gondolat a másikkal, s mentül tovább vívott eszméivel, annál világosabb lőn előtte, hogy ez nem álom, hanem szemmel látott való.
Itt elnyomta az álom. Álmában újra azokat látta, miket ébren lelke mutatott meg neki, úgy, hogy midőn fölébredt, alig hivé, hogy aludt. Annyira azonban emlékezék, hogy álmában egyike azon verseknek, miket anyján kívül más nem szokott énekelni, eszébe jutott. «Lobog a mécs». Igen; így kezdődék azon vers.
Künn az alatt a hold alászállt, az éj utolsó része vad, zivataros lett, fergeteg támadt, szakadt a zápor és a villámok verték az egeket hosszú tűzkigyó korbácscsal. A völgy sziklái közt megszorult csattanások hangja úgy bőgött, úgy ordított százszor visszakiáltva, visszamennydörögve.
Egy erdős sziklaormon a villámlobogásnál három fenevad viaskodott, két farkas és egy medve. A farkasok kőszáli zergét ejtettek el, s ide hozták azt a zivatarban elkölteni, a medve rajtok ütött a prédáért s víttak mérges marakodó csatát. Ordításaik olykor túlkiálták a viszhangos mennydörgést. A két farkas a medve nyakába harapott, az pedig magához ölelte az egyiket s iszonyú torkába befalva a farkas fejét, azt agyon marczangolta, a másiknak pedig egy tenyércsapással letörte a derekát s ledobta a sziklaoromról fejtetőre, azután dühösen széttépte a rámaradt prédát, fogai csattogtak, sebei égtek, nem evett belőle, hanem ordítva visszarontott az erdőbe, melyből előjött.
A vihar lassanként elvonult a völgy torkolatából, csak néha villant már meg fehér villámfénye, minden villanásnál a fekete éjben oly fehéren tünt elő a kis néma ház s elmaradt dübörgés hallatszék utána a messze hegyek közül.
Dávid megindult boszuló útjára. Fáradalmas bolygás után a ház közelébe jutott, melynek kapuja előtt a vén medve nyújtózkodék, égő sebeit nyalogatva. Nyakára nagy szeges örv volt fűzve, minő házi ebekén szokott lenni.
A mint a házőrző vad idegen szagot érzett, körülszaglált a levegőben, füleit hegyezé, négy lábra állt, orrát a földnek feszíté s haragos morgást kezde hallatni.
A hogy Dávidot hirtelen meglátta, dühösen talpra állt, nagy, élesfogú véres száját messze felnyitotta s éles körmeit előre nyújtva, ordítva rohant az idegennek.
Dávid hirtelen félreugrott előle, egy élőfa mellé húzta magát, s midőn az ügyetlen vad ellenfele helyett a fát ölelte meg, éles vadászkését markolatig döfte szügyébe.
A leszúrt vad összehömpörödött, halálos kínsikoltás tört ki felhúzott inyei alól, még egyszer fel akart emelkedni, mondhatlan dűh kifejezésével forgó szemeiben, azután erőtlenül hátrahanyatlott, körmével a földet felkaparta s a fűbe harapott.
Dávid hóna alá törlé véres vadászkését. – Ez is jól esik, mert ez is vér.
A kis ház ablakai mind feketék voltak, aludt benn minden élő.
Dávid oda lopódzék azon ablak alá, melyen a hölgy kinézett, átbújt a kapu alatt, s az ablakot megzörgetve, kezdé a kisértő hangján énekelni azon éneket, mely álmában jutott eszébe, a távol zivatar dörgő accordokban kisérte félelmes énekét. – «Lobog a mécs világa, – a lélek fújja azt, – aludjál, ne nézz fel, aludjál; – zörgetik az ablakot, – a lélek zörgeti azt; – aludjál, húnyd be szemedet, aludjál. – Sir valaki az ajtó előtt, hideg van, didereg. – Aludjál, ki ne menj, aludjál. – Szólnak hozzád, nevedet mondják, hivnak, aludjál, ne félj, aludjál. – Van neked jó anyád, rejtsd keblére arczodat, szépet fogsz álmodni, nem bánt a kisértet, aludjál, aludjál!»
E dalt hallá ő oly sokszor anyjától, e dalban akará magát megismertetni.
– Ki van itt? hangzék az ablakon belől lassú női szózat.
– Én vagyok itt, Béldi Dávid, fia azon Béldi Dávidnak, kit éjjel megöltek, s nejét elrabolták…
Elfojtott sikoltás hangzék benn a házban.
Percz mulva az ajtó felnyilt, egy nő nyitotta azt fel, fehér öltözetben, gyertyával kezében, reszketett minden tagja, szemei ragyogtak.
– Anyám, édes anyám, rebegé Dávid, a 15 év óta keresett nőt karjába szorítva, s összecsókolá őt, arczát és kezeit. Megtaláltalak végre.
– Te vagy az! rebegé a nő, az ifju arczát vadörömmel nézve, igen, igen, te vagy, ugyanezen arcz, mely apádé volt, ugyanezen termet, e hang, e homlok, e kezek, mind, mind az övé, ki iszonyúan meggyilkoltatott, s kit soha nem feledtem el, ki miatt az Isten elvette eszemet, de te visszahoztad azt nekem. Hogy jöttél ide? Csitt, csitt, a gyilkos itt van, téged is meg találna ölni, mint apádat megölte, lassan beszélj.
Érte jöttem! s akarom, hogy meghallja, a mit mondok, mert az halálitélete leend. Az ég és a pokol véráldozatait kéri.
– Igaz, igaz; az ő órájának is ütni kelle, 15 évig nem húztam volna végig az életet, ha azon remény nem biztatott volna, hogy őt meghalni lássam.
– Nem szeretted őt soha?
– Gyűlöltem örökké.
– Nem fogsz irtózni, ha vérét ömleni látod?
– Akarom látni. Apádat megölte s véres kezeinek undok ölelését kelle tűrnöm, csókját éreznem annak, ki férjemet szemem láttára megölte; anyja voltam egy gyilkos gyermekének, ki fiamtól elrabolt; de megtudtam volna neki bocsájtani. Egy szép kis leányom volt, szőke mint egy angyal, mikor a gyermek 12 éves volt, elvette azt tőlem, s egyedül hagyott az emberlaktalan magányban. – Három év mulva jött csak vissza – egyedül. Kérdém tőle: hol van a leány? ő azt felelé: nincs! Nincs? úgy legyen számodra irgalom az isten előtt!
… Mindenemet elvevé ez ember…
S ezzel megfogta fia kezét az asszony s bevitte őt a házba. Minden csendes volt ott. A legelső szobában mélyen alvó álomhörgése hallék. A nő oda vezette fiát, félre hajtá az ágy függönyeit, s a gyertyával az alvóra világíta.
– Jól megnézd, ne félj tőle. Nincs ez arczon az emberszeretetnek egyetlen vonása sem, mely könyörületre birjon. Minden redőben egy hideg ördög ül, mely Istent és embereket gúnyol. Nézd: mint ránczolja homlokát álmában, keble mint piheg, – így alszik a rossz lelkiismeret: nyitott ajakkal, elszorult szemekkel, kezei most is fojtogatnak valamit. Ne hagyd, hogy felébredjen, vagy ha félsz vérétől, add nekem a kést: eddig sem tudom, mi tartóztatott, hogy álmában szivébe nem vertem azt?
– Álmában? Nem! Álmában meggyilkolni gyávaság volna, – előbb fölébresztem, bele akarok látni szemeibe.
– Csitt, csitt! ne azt; szemei igéznek s elveszik erődet, oltsd el a gyertyát; úgy öld meg, vagy szemeivel fog megátkozni. Takard le fejét lepellel.
Dühösen ugrék Dávid az alvó gyilkosra s balkezével torkát ragadta meg, jobbjával a kést emelte reá.
Rémülten ébredt fel az, két kezével megkapta a fojtogató markot, s a boszuló arczát meglátva, kétségbeeső kiáltást hallatott, azután vánkosa alá nyult s mielőtt Dávid észrevehette volna, egy vékony tőrt rántott onnan elő és megszúrta vele, mire az elereszté torkát s fegyveres kezét akarta elkapni.
A nő, midőn fiát vérzeni látta, oda szökött a küzdők közé s fia ellenfelének kezét megragadta erős szorítással, s a tőrt kifacsarta markából; a leküzdött ajkán kétségbeesett sikoltás tört ki, s a nő kezére meleg vér fecscsent, férjének gyilkosa halálosan meg volt sebesítve. De fia is vérzett.
– Siess anyám, nyögé Dávid, nézd az én vérem is folyik, menj a bányaüregen át a nyárfaerdőig, ott van a sziklaormon kisded fehér hajlék, benne lakik nőm és kis gyermekem. Mondd meg nekik, hogy én is meghalok.
– Nem, fiam, te nem halsz meg, hisz sebed oly kicsiny. Az Isten nem mérheti rám ennyi szenvedés után még a te halálodat is; de nődet felkeresem, el kell téged innen vitetnünk, itt nem maradhatsz, ez átkozott helyen. A nyárfaerdőn túl, mondád!
– Igen, igen, siess, oh én fázni kezdek. – Csókold meg őket helyettem is, talán sohasem látjuk egymást többé!…
– Nem, nem! te élni fogsz, élni fogsz értem. Ide hozom nődet és fiadat, az ő csókja meg fog gyógyítani. Sietek, sietek!
A nő elfutott. Dávid befogta vérhullató sebét, – tántorgott, szédülni kezde, mereven nézett a haldokló ember hályogosodó szemei közé, azután melléje rogyott s úgy tetszék, mintha eszméletét kezdené veszteni.
Úgy rémlék előtte, mintha a haldokló ember oda mászna hozzá s szánó mosolylyal nézne szeme közé és ezt mondaná oly hangon, melyet már hallott életében: boldogtalan! Az a nő, ki neked anyád, feleségednek is anyja, mert nőd az a kis szőke leány, a kit emlegetett, s kinek apja én vagyok, testvére és férje te magad. – Boldogtalan! Te anyádat nődhöz küldéd; hogy fognak ezek majd egymásra ismerni! Boldogtalan! Jobb lett volna nem jőnöd utánam.
Dávid úgy hivé, hogy mindezt hallja; kiáltani akart, de nyelve le volt kötve, mozdulni akart és nem tudott, úgy érzé, mintha a holt ember lábai előtt feküdnék.
Végre fölszakítá álomnyomta szemeit. De a halott most is az ágyon feküdt, szája és szemei pedig csukva voltak. Semmi nesz messze és közel.
Ekkor erős forró láz állta el tagjait s magán kívül feküdt ott hosszú, senkitől nem számlált időig. Tán több napokig, tán egész hétig.
Midőn felébredett, rendkívül el volt gyengülve, alig tudott mozdulni. Mellette a halottnak nagy szaga volt már, nyilván nagy időnek kelle elmulni azon borzalmas éj óta.
És senki sem jött őt ápolni, senki a holtat eltemetni az egész idő alatt. Fejében még zúgott az érthetlen gondolat-ár. Kiáltani akart, de nem volt hangja. Fel akart állani és tagjai összeroskadtak alatta.
Ekkor megrémlék előtte a visióbani halott nyilvánítása. Jéghideg borzadály futotta el minden idegeit. Ez új lázas erőt adott kimerült tagjainak. – Nem, nem lehet! kiáltá teljes hitében annak, mit maga előtt tagad s tántorogva kirohant a házból.
Elvánszorgott kínos sietséggel laktanyájához, a rémület sarkantyúzta fellázított lelkét. Haza ért, a ház nyitva volt – és üres. A kalitban a madarak éhen elveszve hevertek, a kandallóban a hideg hamu maradt, a bölcső üres volt, a gyermekruha elszórva, rendetlenül fel volt dúlva minden. Senki, senki a háznál, minden üres volt és elhagyott.
– Igaz, igaz, rebegé s megsemmisülve rogyott össze küszöbén.
E küszöbön most az erdő virágai teremnek.
S gyakran lát a babonás képzelet holdvilágos éjszakákon fehér női alakokat, kik vijjongva kergetik egymást az erdő fái között, az egyik ölében kis gyermeket visz, a másik késsel fut utána. Ha sokáig hallgatná az ember sikoltásaikat, megőrülne bele. A pór keresztet vet magára, ha látja, s lassú hangon súgja nejének: nézd, azon asszony leke, ki férjének testvére volt. – Minden lélek dicséri az Istent!…
S túl a sziklákon, túl a tengereken, a boldog Hyppona vadregényes omladékainál, honnan a tavasz jő, hová a vándor madár megy, tán most is él a sírőrző remete, ezüst szakálla hull, a virág nyilik e sirhalmokon, az olajfa mindinkább beteli az ezüst övet, s az ősz népkirály mindig közelebb látja az időt, mely neki testvérét, gyermekének anyját újra megmutatja…
Mi hát a bűn és mi az erény?
Miért erény az, mi két zonával idább halálos vérfertőzet?
Miért szent az amott, ki itt őrült és elátkozott?…
Hogy lehet egy eszmében együtt pokol és menyország, üdv és elkárhozás?…
Itt, itt adj világot emberi ész, vagy törpülj le önműveid előtt.
SOLIMÁN ÁLMA.
I.
A szultánnak örömünnepe volt.
Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.
A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.
Egész Stambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták szakadatlanul Solimán nevét.
Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig hosszú kettős sort képezének a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső út hosszan be volt vonva a legdrágább persa szőnyegekkel.
A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér corynthi márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a thúja és cyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági kandikáltak elő.
Átellenben e ragyogó, keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület: elevenek sírja, – a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arczok sápadoztak ki a napvilágra.
Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok előléptetésre és a foglyok szabadulásra.
Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső után a cyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sűrűen ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.
Egyszerre megdördültek a serail ágyúi, hirdetve, hogy a szultán megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő ordítástól, mely nyomról-nyomra támadt, a hol a szultán végig haladt.
Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a görög császárok idejéből maradtak meg s a körülök halmozott apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a sötétkék Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja-Sofia mutatott sötét, élettelen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.
A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Sofia-templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újra kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz-lovasság pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal s tekenős paizszsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengetyűikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.
A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.
A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyűzött dromedárok sorait, midőn ismét új jelenet vonta magára a figyelmet.
Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.
A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harczban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú tánczosnők, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.
Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a fő ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.
Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve.
Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját.
A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kashmir rajta; egy délczeg daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt, – Ibrahim, a nagyvezér.
A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt a merre járt, s a «Solimán!» kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is: «Ibrahim!»
A szultánt követték háreme kedvencz hölgyei, a Kislar-Agától vezetve, a ki utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb, mint férfi.
A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a Sultana-Valideh, a szultán anyja, s a Sultana-Aseki, Solimán kedvencz neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tünt fel arczaikon, mintha félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.
A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék, diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.
A mint Solimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltárítá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félrehárítá a cypruslombokat, mik a szőnyegekkel terített mausoleumot elfedék, másik nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s ekkor egy arany-csapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop lövellt föl, szivárvány színeket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.
A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomorú lakóit megszabadítva lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.
Az üdvkiáltás még egyszer oly magas lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök látni.
A Solimanje-mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak, s azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor építtetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.
Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét ízlelte, a foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szüntek meg Solimán nevét visszhangoztatni. Az erkélyekről hulló koszorúk zápora borítá útját s a hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.
Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt, csupán a szultán kiséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva keresztül, míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen megjelenendő kiáltótól.
A diván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé szólítá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden új kinevezést trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.
Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.
Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.
Őt hagyta legutoljára Solimán.
Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már a legnagyobbat elérte, a mit a szultáni koronán alúl birni lehet s midőn a szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé, óhajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.
A szultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra.
– Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim, szólt a nagyvezérhez, im én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyűlt agák, bégek, basák, padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom, ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök, kiáltsd ki a népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.
A nép őrjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim előtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.
– És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e rostélyzathoz és nyisd fel azt.
Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán intésével visszatéríté őket: «egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása», monda.
Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz selyemfüggöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő, egy karcsú eszményi alak, rózsaszinű kaftánkában, oly lenge, oly ætheri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.
Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket; gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.
– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstől.
– Ő leányom, ki által fiam leendsz, monda a szultán gyöngéden, s a divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyű fátyolt.
Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók arczain egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.
Ennyi gyönyör, ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy életével bűnhödjék érte, a ki azt elfogadta.
Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.
A szultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon monda neki: «kérj tőlem a mit tudsz, e perczben, ha országom felét kérended is, megadom».
Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt:
– Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért igérd meg nekem azt és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot, akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.
– Mi jut eszedbe ez órában, leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő arczczal.
– Ne légy irántam haragos, oh atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül, a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tőle, könyez. Oh atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaiból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban szeretsz.
Solimán elkomorult; tekintete az alatt, míg leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte az ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.
Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöldborítékú szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arczán semmi vonás sem változott, úgy nyujtá a Koránt Solimán elé.
A szultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy Ibrahimot, a míg ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, míg Ahidalla lábainál foglalt helyet.
Az udvaronczok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva:
«La illah, il Allah!»
Künn a tomboló néptömeg «Solimán és Ibrahim» neveit üvölté kicsapongó örömében.