II.
A szultánnak rossz napja volt.
Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. A Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.
A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiüríte minden börtönt s másnap újra megtölteté azokat, a halál minden nemei segítének pusztító haragjának.
Az emberek elbújtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak, ki a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moczczanásért nem fog-e megöletni?
Nagy, kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervishek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a búcsújáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal, mentek legelől, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban, sirva és Allaht ordítva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban elesettek üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: «Allah, Jeri, Muffa, Ai!» Tovább hangzott a szomorú ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlít; itt egyszerre arczra borult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal mentek a csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; középen ment harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbemártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a «veszély zászlóját», a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve kiáltoza: «Affát millei Zaffái!» Körül ordított, sírt a nép s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátáról apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az iszonyú jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik szédítő keringéssel ordíták: «Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!» s mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról templomra.5)
Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz hirt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.
Az udvaronczok reszkettek és hallgatának.
Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbizottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztott.
Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?
A sápadt, sovány ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.
– Mi baj megint? Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.
– Meghajtom fejemet előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rossz nem jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a magyarok által megöletett.
A szultán felordítva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben forogtak.
– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani!
– Nem uram, te a rossz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.
– Nem hiszem.
– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszítson.
– Holtat rágalmazol, ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?
– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.
– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.
– Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a gonosz hírt magadnak.
A szultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével. Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.
– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; «Ibrahim!» hörgé újra s arczát divánja vánkosai közé rejté.
– Ő volt az, – ő az, viszonza az ulema, ezért tért vissza a persa hadból parancsod ellenére.
Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett oroszlán sírna.
Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az ulemához.
– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt megöletni.
– Úgy volt, kegyelmes úr, az Alkoránra esküvél.
– S az Alkorán szent könyv.
– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a míg élsz, nem öleted meg őt; de e szent könyvben irva van e mondat: «a ki aluszik, az nem él». Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert a Korán azt mondja: «a ki aluszik, nem él».
– Te mondád, szólt a szultán s elbocsátá az ulemát.
Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.
Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a szultán lefeküdt.
Az ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?
– Ébren vagyok, szólt Solimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét csendesen visszahúzódott.
Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az ulema. A szultán mégis ébren volt.
Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az ulema beüté fejét a szőnyegen. «Nem alszom!» hangzék elébe.
Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A szultán állt előtte egészen felöltözködve.
– Te aludtál el, nem én.
Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.
Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s ősz szakállát czirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle jártak. Solimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát, minden arczvonását.
És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.
A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkorra elnyomta az álom.
És álmodott.
Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.
– Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől.
– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.
– Bolond vagy. Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod, hogy él.
A szultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halavány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – «A nagy úr aluszik», mondának neki.
S a szultán újra álmodott.
Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: «Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt».
– Nem hal meg, monda a szultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.
S másodszor is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.
És újra álmodott a szultán.
Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: «megesküvél» rebegé alig hallhatóan.
A szultán borúsan felelt.
– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.
És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek! siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.
– Allah nagy! sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak szabadítva.
E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálóteremébe. «A nagy úr alszik», mondának neki.
– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó szultán.
E perczben lépett hálóteremébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.
A szultán felébredt. «Mi az?» kérdé felriadva fekhelyéről.
Az ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány fő bámult holt szemekkel a szultánra.
– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére.6)
A LÁTHATLAN CSILLAG.
A mult években egy öreg angol kereskedővel jöttem ismeretségbe, ki ifjabb éveiben, mint tiszt, az angoloknak Akbár Schah elleneivel folytatott pártfogoló harczaiban részt vőn s a katonai pályát ott kapott sebei következtében hagyta el, később úgy lett kereskedő.
A következő történetet tőle hallottam elbeszéltetni.
A természetes és természetfölötti események csodás összefüggése valami regeszerű, mythologiai szint ád e történetnek, a benne uralkodó csillag- és szellemalakok bűbájos fény és árnyékul lengik körül a történet folyamát, csodás, fölfoghatlan uralkodó befolyást gyakorolva a különben természetes eseményekre; a rég megholtak és az örökké élők vándor árnyképei sejtelmesen bolyongnak az élő alakok között, néhol emberi lényekkel kötnek rokonságot, azokat pokoli magasságra emelve magukkal, s az emberi lélek üldöző tagadása elől tömegestül a szentirás sorai közé hátrálva, melyek lételt adtak nekik, a midőn anathemát mondtak rájok.
Az események azonban megtörténtek nálok nélkül is. A kik a sors vakságában hisznek, kitörölhetik az alakok jelenlétét az események közül, s akkor egy rendes, kalandos eseményt fognak látni benne, minő emberek között szokott előfordulni.
Mister Drayson, az említett kereskedő ugyan komolyan állítá, hogy az általa elmondottak egy akkori hadi bulletinben is meg vannak említve s a főbb körülmények egy, az akkori hadjárat eseményeit tárgyazó hadi folyóiratban, mint lett dolog, híven följegyezve.
I. A SAUL-TEMPLOM.
Még a mostani hindostani fejedelem őse, első Akbár hívta az angolokat segédül külellenségei ellen. Minden oldalról szorongatva volt; egyfelől a mysorei rajah, Hider Ali verte szét seregeit, másfelől a szomszéd nomád népek jöttek elő hegyeik közűl; pusztítva, dúlva nyomultak birodalma belsejébe, Delhit elfoglalák, s kétszáz millió guinéere menő kárt tettek az országnak. Ily helyzetben nem volt mit tennie, mint magát Anglia karjai közé vetni. Az angolok védelme alatt ismét erősbülni kezde a birodalom, s bárha önállóságából sokat elvesztett, de külellenségeitől megszabadult. A nomád népek visszavonultak ismét bejárhatlan hegyeik közé, Hindukush és Himmelaya vad bérczei tán újabb századokra elrejték őket, a Sind és Ganges partjain a vándorfajok kecskebőr-sátrai helyét elfoglalák a britt kereskedelmi társulatok bureaui.
Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harczot. Mikor már a többinek híre is mulni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bérczei közül, gyalog, lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen, nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, a ki halandó volt, rabolták, a mi szemöknek megtetszett, s ha észre vették, hogy valahol komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltüntek, mint jövének.
Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; a hol ők egyszer végig vonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig.
Ezek voltak az afghanok.
Mikor én a keletindiai hadsereghez jöttem, még akkor is réme, insége voltak a hozzájok közel lakóknak.
Egyszer azonban egy indigó-telepítvényt találtak megrohanni, mely a Blackfort-ház tulajdona volt; a telepítvény helyén nem maradt egy élő fa, egy zöld növény, egy levert karó, egy felismerhető emberi holttest, nemcsak megölve, lerombolva, hanem a szó teljes értelmében semmivé volt téve minden. Csak az elébb elfutott szomszédok hozták hírül, hogy ott az agfhanok jártak.
Ezt többé elnézni nem lehetett. Míg a vad szomszédok csak a falvak fölégetéseire szorítkoztak, addig senki sem gondolkozott mulatságaik megzavarásáról; hanem a Blackfort-ház már egyszer a legtekintélyesebb gyárházak egyike volt Angliában s az ezen elkövetett injuriát megtorlatlan hagyni nem lehete.
Rögtön egy tekintélyes hadcsapat indíttatott el Calcuttából a Hindukush felé, négy zászlóalj vadász, négy osztály lovas karabinier; egy lovas ágyúüteg és egy röppentyűtelep kiséretében, melyhez egy század utász volt mellékelve. Ez utászszázadnál voltam én főhadnagy.
Egész a Malhavi határhegyekig legkisebb ellentállásra sem akadtunk, itt-ott találtunk csupán feldúlt, leégett falvakat, levágott erdőket, mik az afghanok itt jártáról tevének tanuságot.
Az erdő bevágása nekik sajátságos védelmi rendszerök szokott lenni; ha üldöztetnek, félig befürészelik a fák derekait, a hol az út végetlen kiterjedésü erdőkön visz keresztül s mikor üldözőik a veszélyes helyre érnek, a szélső fákat neki döntik a többieknek s azok egymásra zuhanva, gyakran embert és lovat ott temetnek.
Ily jelenetnek mindjárt a legelső napokban voltam tanuja; mielőtt egy afghant láttunk volna, az előttünk vonuló karabinier osztály előlovasait egy pillanat alatt összetörte a halomra zuhanó erdő. E jelenethez képest egy mína felvettetése csak szinpadi tréfa. A fák irtózatos roppanással hullottak egymásra, a nőttön növekedő harsogást csak egy iszonyú kiáltás multa felül, a közbeszorult vadállatok és madarak halálordítása, s a másik pillanatban, mintha a forgószél ragadná fel magával, egész fellege a menekvő madaraknak támadt elő az erdő romjaiból, saját egybegyűlt ijedt kiáltásával töltve be a levegőt.
Szerencsénkre a lovas osztály nem volt még benn az erdőben, csupán az előre küldött két őr lovag veszett oda; hanem az útat felfogó fatörzsökkel még másnap is volt bajunk s utóbb is csak ágyúütegünk hátrahagyásával hatolhattunk rajta keresztül.
A brigade-vezér, sir Browding, semmi akadály által sem hagyva magát visszariasztani, parancsot adott másnap a tovább nyomulásra.
Dél tájon elértünk a Hindukush hegyek aljáig, melyeknek czédrus erdeiből vágtatva rohan elő az aranyhomokos Sepra folyam. A távolban meglátszottak a Salamon-hegy csúcsai, melyek örök hóval lepve, e hegyláncz legmagasabb részét képezik.
Ez már az afghanok tartománya. Útközben több üres falura bukkantunk, melyekből jöttünk hirére minden élő lélek kiköltözött. Nem találtunk egyebet az agyagból vert üres kalyibáknál.
Hanem láttunk néha előttünk egyes, vad kinézésű lovagokat, nagy, magas, hegyes süvegekkel, viczkándozó lovakon, egy-egy perczre előtünni az erdőből s ismét sebesen visszanyargalni, rendesen oly távolban, hogy lőni nem lehetett rájok.
A lovagok mindig sürűbben, mindig közelebb tünedeztek elő s a velünk hozott malayok, kiket kémekül ereszténk előre, hírül hozák, hogy a Sepra tulsó partján nagy csoportban várnak ránk az afghanok, átkelésünket meggátolandók.
A kérdéses hely közelébe érve, a gyalogezredek a folyam innenső partját ellepő chinabokrok közé lőnek elhelyezve, a röppentyűtelep egy dombra fölállíttatott, s míg egy ezred vadász csatárlánczban nyomult a folyam felé, a lovasság nagy része a folyam mentében fölfelé vonult, a folyam sekélyesebb részén keresztül az ellenség háta mögé kerülendő.
A legelső röppentyűre, mely a tulsó part bokrai közé röpült, egy percz alatt megelevenültek azok. Száz meg száz alak, mely eddig rejtve volt: gyalog és lovas, ugrált elő a part mögül, a bokrok, a sziklák rejtekéből, s rohant összezavarodva a távolabb erdőnek, egy lövést, egy kardcsapást sem kisértve meg.
Mi azt hivők, hogy könnyű szerrel legyőztük az átkelés akadályait s rögtön hidat vertünk a sebes folyamon összekötözött bambustörzsökökből, melyen gyalogságunk legkisebb zavar nélkül kezdett keresztülvonulni.
Alig valánk azonban felényire a tulsó parton, midőn egy mindenünnen hangzó pokoli ordításra, köröskörül az erdőből töméntelen vad, sátánalakú nép rohant elő, az átkelt csapatokat minden oldalról túlnyomó tömegekben támadva meg.
Nem első csata volt ez, melyben részt vevék, de félelmesebb ellenség szemébe nem néztem soha. Ezek a szilaj fekete alakok viczkándozó lovaikon, sötét arczaik homályából, melyek csaknem egészen be voltak nálok nőve szénfekete szakállal, nyugtalan, éles, vadállati szemek villogtak elő, feketén, mint az éjszaka. Öltözetük is oly vad, oly rendkívüli volt, mintha az emberek nemzeti szokást csináltak volna abból, hogy kinézésök irtózatos legyen, s ha szólani hallotta az ember, mintha dæmonok beszédét hallaná; minden, a mit az ember álmaiban látott, regékben hallott elmondatni, rémségest, csodálatost, földfölöttit és földalattit, eszébe jutott e szavakra, miknek kiejtése alig hasonlított emberi nyelvhez.
Csapataink rögtön tömegeket formáltak s kemény sortüzeléssel fogadák megtámadóikat.
A déchargeok azonban, mintha csak élettelen árnyékok közé lettek volna lőve, legkisebb hatást sem idéztek elő a támadókban; lovaikra lehasalva nyargaltak felénk, úgy, hogy csak fölemelt fejeik látszának elő, villogó szemeikkel; körülszökellték négyszögeinket, pokoli vérszomjú gúnykaczagás közt, nevetve és beszélve hozzánk azokat a vad, ijesztő szavakat, a mik nem emberi nyelv és emberi fül számára látszának alkotva lenni.
Katonáink szuronyszegezve várták be a rohamot, mielőtt azonban összecsaphattak volna, egy vadállati bőgéshez hasonló kürtrivalgás szólalt meg az erdőből, támadóink megdöbbenve látszának rá figyelni s azzal irtózatos hahota, kecskemekegés és hiénanyivás hangjai közt megfordultak s hánykolódva, viczkándozva apró kusza lovaikon visszacsörtettek az erdőbe.
Percz mulva hallható volt oldalvást lovascsapataink trombitahangja, melyeknek átkelése okozá elleneink gyors visszavonulását, hátralévő gyalogságunk gyorsan átkelt a túlpartra, néhány röppentyű süvöltött még a rohanók után a banaánfák labyrinthos sűrűjébe, azután csatarendben vonultunk előre az afghanok nyomában. Lovagaink egyszer-egyszer utólérték őket, a köztök támadt verekedés azonban alig tartott néhány pillanatig: úgy látszék, mintha nem tartották volna még magukat elég erősöknek velünk nyilt csatát elfogadni.
Naplementig üldöztük őket be a hegyek közé; a legvégső pont, melyet elértünk, egy a hegyoldalba épített puszta épület volt, a velünk volt malayok állítása szerint a Saul temploma.
Csodás, sajátszerű rom, nem olyan, mint más romok szoktak lenni, össze-vissza düledezve. Ez épen, egészen állt, mintha csak félbe volna hagyva, s ezredévek után arra várna, hogy valaki folytassa. Az épülethez a legkeményebb anyagok vannak használva, színes porphyr és fekete bazalt, miken az idők foga egy csorbát sem ejte, a síma lapok lazurja még folyvást tükörfényes, csupán oda, hol egyik kő a másikat éri, ültetett a vadon természet százados aloe- s óriási cactus-töviseket.
Az építészeti modor is, mely ez épület styljét elvadítja, oly szokatlan, oly kiválólag merész, minőt sehol másutt emberi kezek művein nem találni: a vakmerő boltozatok, az óriás architrab, melynek több mint ezer mázsás bazaltoszlopát a legbámulatosabb erőművek által lehete csak a levegőbe fölemelve úgy keresztbe fektetni, a hogy az mind e mai napig látható, mindez arra mutat, hogy itt valaha magasabb, erősebb, hatalmasabb lények éltek, mint minők most, lett légyen azok neve dæmon, vagy ember.
A nagyszerű rom oldalához egy kis sárból rakott galyiba van ragasztva, mint valami fecskefészek, gúnytanújeléül annak, mennyivel kisebb helyen megfér testben és szellemben a mostani ivadék, mint titáni ősei, kik helyt adtak neki.
E helyen túl a beközelgő alkony miatt nem lehete mennünk; éji szállásra tehát odább levonultunk egy tisztás térre, mely a sűrű erdő között csupán batatákkal és törpe keleti szilvabokrokkal levén benőve, tábori állomásra alkalmas helynek látszék. A Saul-templom több ezer lépésnyire maradt el előttünk, a keleti csillagok alkonyfényénél óriási formákban előtünve, a mellé nőtt pálmák úgy lengtek falai közt távolból, mint aszú fűszálak.
II. AZ ÖRDÖG IVADÉKA.
A takarodóra lovasságunk is visszatért az üldözésből; én és tiszttársaim egy terebély kenyérfa alatt ütöttünk sátort, csak egy hiányzott még közülünk, legjobb barátaink egyike, Davidson.
Már épen keresésére akartunk indulni, midőn az őrök egyike hírül adá, hogy a Saul-templom felől látja őt nem épen sietve erre felé jönni.
Mindenki fiatal, heves vérű fiunak ismerte őt, azt hivők, hogy az ellenséget kergeté mind ez ideig.
Társaink egyike figyelmezteté őt, hogy az ily magányos üldözéseknél könnyen ott hagyhatja az ember a fejét.
– A fejemet épen nem, viszonzá Davidson mosolyogva, hanem a szivemet, úgy látszik, hogy aligha el nem veszítém.
Mindnyájan kérdőleg tekinténk rá.
– Hát vettétek észre azt a kis fecskefészket, annak az idomtalan épületnek az oldalához tapasztva? Ugy-e nem? Én is csak visszafelé jöttünkben kezdtem rá figyelmes lenni. Itt valaki el lehet rejtve, gondolám, s lovamról leszállva, befeszítém az ajtót. Képzeljétek meglepetésemet. A kunyhó lakójában afghan ellenség helyett egy királyi vadat találtam.
– Tigrist?
– Nem, egy szép leányt.
– Áh, áh!
– Egyedül volt, soha csodásabb alak szemébe nem néztem. Magas, karcsú, mint az antilope, arcz- és bőrszíne az itteni nők szennyes színétől elütőleg hasonló volt az aranyhoz, vállaitól kezdve egész csipőig födetlen volt: minden tagja fényes és gömbölyű, mintha érczből lett volna öntve; azon alul hosszú hófehér gyapotöltöny folyt le sarkáig, festői redőkben tapadva termetéhez. Mind ez elég lehete arra, hogy egy fiatal ember agyát fölgyújtsa; de ha arczába tekinték, azon különös, földöntúli kifejezésű arczba, melynek aranyszínén egyszer-egyszer keresztüllövellt az indulathajtotta vér rózsapirja, a vékony metszésű hallgatag ajkakra s a hosszúkás, félig zárt szemekbe, melyek szempilláin keresztül valami idegen tűz, valami pokolbeli fluidum látszott ereimbe átszivárogni, akkor a szerelmi hevülést valami bódult, önérzéstelen őrjöngés váltá fel bennem. Leigézve állottam előtte. Érzém, hogy megbűvöl és nem tudtam ellene állani.
– Én azzal segítendék magamon helyzetedben, hogy átöleltem volna, szólt közbe Smitth, egy meglehetős cynikus tüzértiszt, kinek haja már őszbe kezdett csavarodni.
– Tettem. De azt bántam meg leginkább. E csodás, elasticus bársonysíma test érintésére egyszerre oly erővel szökelt föl minden vér agyam felé, hogy én, mint a gutaütött, lélekzetfogyottan rogytam térdeimre a leány lábaihoz, kezeimmel öltönyébe kapaszkodva. Ekkor néhány szót szólt hozzám azon a vad, idegen nyelven, a mit az afghanok beszélnek, mintha valami sírból fölkelt lélek szavait hallottam volna. Lázas borzongás futott végig; még egyszer félve, iszonyodva tekinték a csodás arczra, melynek arany színével oly szokatlan igézettel ellentétezett a rózsapiros ajk, a tűzlövellő szemek s a tekercsekbe font hosszú aczélfényű hajzat. Beteges-lázasan, égő főfájással, hideglelős vérforgással léptem ki kunyhójából s azon perczben minden bajom elmult, nem hagyva egyéb utóérzést hátra, mint azt az emésztő vágyódást, melynél kezdődik. Kedvem lett volna újra visszamenni, midőn harmadszor hallám a takarodót s fölébredt bennem a katona, kit a kötelesség hív. Szeretném, ha nem mentem volna oda soha.
– Nagyon heves a fiatal ember, veté közbe a vén tüzértiszt.
– De az igaz, szólalt meg egy vén katona közülünk, egy eszmét kapva meg Davidson beszédéből, hogy az a nyelv, a mit ezek az emberek beszélnek, alig hasonlít valamihez, a mi emberi, és ha az a leány is azon nyelvet beszélte, úgy nem csodálom fiatal barátunk megrendülését; én vén ember vagyok s mégis oly saját hatással volt rám minden szavok.
– Pedig én szeretném nyelvöket ismerni s nagy kár, hogy nem ismerem, szólt közbe szivara hegyét elharapva s kiköpve Smith. Hogy majd ha egyet-egyet elfogunk közülök, megtudhassuk, hova rejtette el kincseit. Te talán érted a nyelvöket, Meliah? Micsoda? Hát emberi nyelv-e az, vagy állaté, vagy ördögé?
E kérdés egy vén malayehoz volt intézve, ki seregünknek vezetőül szolgált. Az afghanok feleségét, gyermekét megölték, tehát biznunk lehetett benne.
A malaye fölkelt a megszólításra ültéből s oda jött közénk.
– Önök helyesen találgatták, monda végig simítva nagy hosszú szakállát, az afghanok nyelve a gonoszlelkek nyelve.
Többen gúnyosan kezdtek kaczagni.
– Ha egy biblia volna önöknél, utána nézhetnének, hogy igaz-e az, a mit mondani fogok?
– Nálam van, mondám. Nálunk skótoknál divatozó puritán szokásból soha sem indultam hadba, a nélkül, hogy egy kis, nonpareille betükkel nyomatott bibliát magammal ne hozzak, most is zsebemben volt. Kérdém a malayet, hogy mit akar benne kikerestetni?
– Saul királyt, ki ezt a templomot építteté.
– Ezt itt előttünk?
– A gonosz lelkekkel. Oh, ne tessék nevetni. Önök szentirása világosan mondja, hogy Saul király régi ismeretségben volt a földalattival. Gyakran eljárt hozzá az úrnak gonoszlelke, a pokolbeli fejedelem, Asasiel, a mikor Saul reszketve, láztól gyötörve ült királyi székében, a dárdát kezében tartva, míg az ördög beszélt hozzá. Ilyenkor hivatá magához Dávidot, ki trónja zsámolyára ülve, verte a lantot, szent énekhanggal űzve a gonosz lelket a király elől, ki irtóztató szavakat hallott a lelkét háborító szellem szájából, szavakat, mik lelkéhez tapadtak, mik elől lehetetlen volt füleit elrejtenie, miket lehetetlen volt elfelednie. Ilyenkor arra biztatá az ördög, hogy azon dárdával, mit a király őrjöngő féltében kezébe ragadott, legkedvesebb emberét, fogadott fiát, a szent énekest verje keresztül. A király irtózott e gondolattól. Minden érzéke föllázadt ellene, és az ördög mégis kényszeríté őt; az izzadtság csurgott homlokáról, szemei elhomályosultak a küzdelemben, fogait csikorgatá, és ajka tajtékot vert s kétszer hajítá az ördögtől kínzatva dárdáját az énekes felé. A fegyver mindig kikerülte Dávidot s mellette fúródott a falba… Nemde, így van az irásban, uraim?…
– Igen, Meliah, csak folytasd.
– Egyszer elhagyta az Isten a királyt, a próféta megátkozá s azontúl Asasielnek lőn fölötte korlátlan uralkodása. Ez kényszeríté őt, hogy Dávidot hegyeken, országokon túl üldözve kergesse. Az ördög tudta jól, hogy ez ember lesz egykor az Isten legnagyobb magasztalója, s kényszeríté Sault, elfeledve hajdani ellenségeit, egész hatalmát ez egyetlen ember ellen fordítani, ki neki nem vétett, sőt szerette s kétszer adta tanújelét annak, hogy megölhette volna a királyt és nem tevé.
E lélek megtanítá a királyt saját nyelvére, azon nyelvre, melyet ott alant beszélnek, a király megismerteté ezt kettővel fiai közül; ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth, a király legkisebb gyermekei.
Asasiel, látva a jövendőben ama pompás templomot emelkedni, mit Dávid utóda építendett az egek istenének, biztatá, gyötré Sault, hogy építsen egy roppant templomot Astarothnak, mely név alatt tisztelék a vad népek a földalatti Istent.
Saul nem mert hozzá fogni, félt, hogy az építők kitalálják titkát az épület alakjából; ekkor Asasiel maga hozott neki építőket – az alvilágból.
Fekete, szökdellő alakok, vad, sötét arczokkal, s villogó nyugtalan tűzszemekkel jelentek meg a földön, kik mind valami csodálatos, emberektől érthetlen nyelven beszéltek, s csak Saulnak tartoztak engedelmeskedni. Ő és fiai érték e nyelvet.
Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ő is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már eszembe.
– Súnem és Gilbona, mondám én, rá akadva a bibliában az érintett helyre.
– Úgy van, folytatá a malaye. Saul meglátta ellenei táborát, először életében rettent meg az ütközet előtt, az Isten lelke, ki a bátorságot adja, eltávozott tőle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendő harcz kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a jövendő sorsa felől, azok hallgatva távoztak el tőle; az Urim, Tummim néma maradt kérdésére, az Isten nem jelent meg álomlátásai között. El volt hagyatva az égiektől, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz…
Csodálkozva tekinték a malayera.
– Olvastad te a bibliát valaha? kérdém tőle.
– Sohasem; a mit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla… A király nem nyughatott, ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé őket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik előle elrejtőztek. Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul, késő éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sirok lelkeit, a holnap jövendője felől. Az asszony vonakodott, félt az ördöngősökre szabott büntetéstől; Saul azonban esküvel és igéretekkel rávevé, hogy idézze magára a jövendők tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett; a mint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem emberi lények számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja felborzadt, ajka elkékült, látni kezde s felsikoltva rogyott Saul lábaihoz, rámutatva: «Te vagy a király! te vagy Saul». – «Ne félj, monda a király, nem lesz bántásod, idézd előmbe a megholt próféta lelkét.» Az asszony port hinte a földre, halálűző szavakat mondott, kezeivel szétválasztá a levegőt, s ekkor sírbolti halavány fény mellett egy alak emelkedett elő, halavány, testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem birt rá nézni, eltakará arczát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytől irtózott. «Mit látsz?» kérdé tőle a király: – «Isteneket látok feljönni a földből.» – «Nézd meg arczaikat, minőek?» – «Egy vén fehér ember, szólt reszketve az asszony, hosszú bő palástban.» – A király oda nézett, s borzadva ismerte meg a próféta arczát s leborult előtte a földre.
«Miért háborítál? kérdé tőle a lélek tompa enyészetes hangon. Miért hivattál elő a sírból?»
«Holnap harczom lesz elleneimmel, beszélt a király, szólj, mit tegyek? megmaradok-e?»
«Holnap te és fiaid – velem fogtok lenni», válaszolt a lélek, s visszahanyatlott a földbe.
A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, a mint táborába menne, kisérői rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettős árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik előtte, szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midőn sátorába ért és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a sátor menyezetén keresztül, egy angyal négy szárnynyal és fényes arczczal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes kétélű karddal.
«Én vagyok a Malach-Hamowesh, szólt a tünemény, az úrnak halálangyala, ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiadat és a te népedet mind. Holnap meghalsz és ketté vágatol.»
Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott.
Percz mulva eltünt a tünemény, Saul reszketve kérte Asasielt, hogy szabadítsa meg a haláltól.
«Életet elvennem szabad, de adnom nem», válaszolt a lélek.
«Tehát meg fogok halni?»
A lélek kivezette őt a sátor elé s fölmutatott az égre.
«Látod ott ama csillagot?» kérdé tőle.
«Egyet sem látok. Az ég sötét.»
«Úgy meg fogsz halni», monda a lélek szomorúan.
«Szabadítsd meg legalább fiaimat».
«Ha templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hivasd őket elő, kérdezd meg tőlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a templomot parancsodra, ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból, azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és parancsoljon a te nevedben.
Saul úgy tőn, mint a lélek mondá. Előhivatá fiait, kérdezé tőlük, hogy látják-e azt a csillagot az égen?
Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e őket a ti szentirástokban?
– Igen.
– A másik kettő látta a csillagot. Ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth.
Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az ellenség rátalált és elvágta fejét. Izbózeth és Mefibózeth megszabadultak.
Ezek úgy tőnek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének, mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek fejébe s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik iszonyú erőlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.
Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepék a szobrot s mielőtt a fiak észrevették volna, összeőrlék a viaszalakot, fejét elhordák magukkal. A visszatérő dæmonok ijedten vevék észre, hogy a király fő nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen összedűl és porrá omlik.
Rögtön szétfutottak mind. Abban hagyták az építést, a templom így maradt félbe. Az idő nem birt azóta egy követ is megmozgatni rajta. A mint egy száz mázsás követ hoztak keresztül a levegőn, azt ott ijedtökben elejték. A tudósok ráakadtak s azt mondták rá, hogy «meteor».
Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték s fejét elvivék Dávidnak.
Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hívével Beerótból, s minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belőle, ott a tudományokra adta magát, embereit megtanítá a dæmonok nyelvére, a bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekből lett az afghan nemzet.
Ezek is, mint őseik, folyvást a dæmonok nyelvét beszélik, varázsolnak s az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idő harczolni. Oh, az csodás csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk, hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s a mint az ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra, balra.
– Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, mormogá félig hozzám intézve szavait Smith.
– Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember a theosophiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb korukban magasabb tudományos művelődésben részesültek.
– Hát te nem vagy-e ismerős a csillagzatokkal, Meliah? kérdé a malayetól a vén katona; tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott Saulnak, s melyet az nem látott?
– Oh igen, felelt komolyan a hindu. Most is ott van az, és most is a harczosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy a kik a harczot túl nem élik, nem látják meg.
– Ah, ezt mutasd meg nekünk, kiáltának fel tisztjeink, tréfás kiváncsisággal. Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.
– Szivesen, felelt komolyan a malaye, álljanak ide mellém.
Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben ragyogtak.
– Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.
– Azok az Andromeda csillagai, szólt valaki közbe.
– Igen, a középső neve Mirák, a szélső Alamák… Alább kelet felé a tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.
– Azt látjuk, mormogák tisztjeink mind.
– És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott Saulnak.
– Ah! kiáltának fel társaim, ott semmi sincs. S nevetve fogák körül az indust. Meliah meg akart bennünket tréfálni.
A malaye eltitkolhatlan zavarral fordult hozzájok: «És senki sem látja azt önök közül?»
– Én látom, szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit Drumfieldnek hívtak.
Mindnyájan megdöbbenve néztünk reá.
– Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, kiálta közbe Smith hevesen. Ott van világosan és a ki nem myops, láthatja.
– Ugy-e, ön is látja? kérdé Drumfield.
– Mi az? mi az? kérdezősködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra előjött.
Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle s feszült várakozással lesték, mit fog észrevenni?
– Hát természetesen, hogy ott van, felelé, egy harmadrendű csillag; de igen könnyen kivehető, épen a ködfolt közepében.
Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arczok elhalaványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot három ember lásson és a többi nem.
Még egyszer oda tekinték, élesen benézve a ködfolt közepébe.
– Valóban, ott látszik egy csillag, mondám elbámulva; de rendkívül homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.
– Ah ön nem jól lát! kiáltának rám minden oldalról.
– Ott nincsen semmi, kiáltának egyfelől, míg másrészről azért támadtak rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a legszembeötlőbb fényes.
És valóban én a leirt helyen egy kis pislogó homályos csillagot láttam.
– Ez összebeszélés! mondának többen, próbára akarják tenni hitünket. Majd megkérdezzük sir Browdingot, ő nagy astronom, könyv nélkül ismer minden apró mécset az égen, majd ő meg fogja mondani, hogy kell-e azon helyen csillagnak lenni?
S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idő mulva diadalmas arczczal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.
Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malayet, hogy felsült az astrologiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam homályosnak.
Az öreg malaye eltünt körünkből; az őrök azt mondák felőle, hogy félrement egy bokorba, ott lefeküdt és sír.
III. A CSILLAG VÉDENCZEI.
Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetőket s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem előre kell mennem, az elrontott útakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a Saul-templomhoz előőrségre menni, a malayok minden irányban elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltől az afghanok vezéréhez átviendőt.
– Köszönöm, sir, szólt a hindu, visszautasítva a megbizást, erre nem vállalkozom, semmi kedvem, tevé utána halkan, de a körülállóktól hallhatólag – olyan néphez követül menni, a ki a küldött idegeneket elevenen szokta megsütni.
– Úgy uraim, szólt a colonel kegyetlen phlegmával önök közűl kell valakinek parlamentairül átmenni. Többiek között: ön Smith, – különben sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.
Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta, s lóra ült. Ő jól hallotta a malaye észrevételét, s érdemesnek sem tartotta tőlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.
– Ah uram, önnek nincs mit félnie, biztatá a malaye; ha az én hajam oly ősz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ősz hajak ott tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.
Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova oldalába. A heves paripa erre elkezde bőszülten ágaskodni, hánykolódni, Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló paripa egészen fölegyenesedett s egy pillanat mulva lovagjával együtt hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén, míg lábra tudott állni.
Smith szájából ömlött a vér, az oda futott orvosok azt mondák, hogy meghalt s félre vitették.
– No ennek sokat használt a csillag látása. E cynikus észrevételt hallám itt-ott e eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy vegye át az afghanokhoz viendő levelet. E tiszt Drumfield volt, a fiatal barna dragonyos. Ennek már nem volt mit biznia az ősz hajakban, de annál inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.
Én magam is nemsokára elindulék az útakat javíttatni, mik készakarva lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idő egész délig kellemesen hűs volt, déltájon a forróság miatt néhány órai nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midőn mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta, viczkándozó lovaikon s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között támadtak reánk.
Én azonban előre gondoskodva a védelemről, egy részét csapatomnak mindig fegyverben tartottam s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam őket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midőn minden lövésnek találni kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat a helyett, hogy ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott s nemsokára újabb zajukat hallók a tőlünk távolabb eső Saul-templom felől. Nyomukban mindenütt folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik le lováról.
Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy perczre megütötte volna. A hogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem észre arczaikon, egyike a hozzám közel állóknak oda ugrott mellém s megragadta karomat, ezen szavakkal: «Mindjárt el fog esni». S hevesen gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér egészen ellepte ruhámat s valami lélekzetfojtó szúrást kezdtem érezni mellemen. Meg voltam lőve. Egy pillanat mulva összefolyt szemeim előtt a világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midőn valaki azt mondá fölöttem: «Ez is látta tegnap a csillagot».
A mint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdőből, s világosan hallám, a mit a colonel beszélt hozzájok és azok ő hozzá.
A bennünket megtámadott afghanok tőlünk elriadva a Saul templomi előőrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték.
– Hol maradt Davidson? kérdé a colonel a megmenekültektől.
– Ott veszett, felelé egyik. Én magam láttam, mint szúrták fel levágott fejét egy dárda hegyére.
– Miért nem szabadítottátok meg?
– Már késő volt, közülünk is mindenki ott veszett, a ki közelebb állt.
– Ez is látta a csillagot – hallám újra gúnyosan mondatni.
A rám jövő sebláz újabb eszméletlen állapotba helyze, zavart alakok és eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözve, de jól emlékezem rá, hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén malaye alakját, a mint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a kémek által meghozott hírt: hogy az afghanok a hozzájok küldött parlamentairet holnap fogják kivégezni. «Különös! suttogá az öreg hindu, pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett».
Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s a mi kevés lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az afghanok ellen.
A mint a reggel első sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam elmult, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg vagyok sebesülve; a belépő tábori orvos nagyon meg volt elégedve állapotommal. «Ah hisz önnek semmi baja sincsen, monda, köszönje ön bibliájának, mit zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna».
– Anyám nem hiába unszolt, hogy el ne hagyjam magamtól.
– De nemcsak ön az, a ki így helyre jött, folytatá az orvos, beszédre kapva. Az éjjel Smith, kiről azt hittük, hogy a ló agyonzúzta, szinte magához jött, ma már beszél és minden tagját birja. Én valóban legkisebb csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.
E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes, csodálkozó kiáltozás. – Az orvos kinézett, s percz mulva hüledezve tért vissza: «Nem mondtam? szólt, önnek társa épen most érkezik a tanyára, épen, egészségben, mije sem hiányzik.»
– Kicsoda? kérdezém, kiváncsian emelkedve föl ágyamban.
Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a Saul-templomtól megmenekültek.
Kiváncsi voltam őt látni, kivitetém magamat a szabadba s kettős lőn csodálkozásom, egyfelől Davidsont pillantva meg, másfelől azt látva, hogy a sátorok mind eltüntek a térről, a tábor helyén csak gyönge escorte maradt, mely a hátrahagyott betegeket őrzé. A fősereg hajnal előtt elvonult előre.
– Merre ment a parancsnok? kérdé Davidson, s egész lényegén valami izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehető.
– Azt nem tudom, felelé az orvos, ma még titoktartóbb volt, mint egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk és seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az irányt, melyet kitűzött.
– Már most merre keressem őket?
– Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgy is oly rosszul néz ki, mintha négy éjjel egymásután virrasztott volna.
És valóban Davidson arcza tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete ráismerni. Szemei beestek, arcza elsápadt, ajkai megvékonyultak, és szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehető.
Leült mellém, nem birva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én is beteg vagyok.
– Mi lelt? hol jártál? kérdezém tőle, kinézésén megütközve.
– Ah, az pokoli kaland volt, felelé sóhajtva, pokoli kaland. Alig hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belőle, vagy a fejem, vagy a szivem örökre meg van rontva.
– Az Istenért, mi történt veled?
– Az a leány… az a leány! soha sem fogok nőre gondolhatni többet, a nélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.
– Tőle jösz?
– Isten tudja, honnét jövök? Ah barátom, nem feketék az ördögök, hanem asszonyok, szép asszonyok, az ő szemeik lángjában van a pokol, a mi engem most is éget, most is emészt, gyötör.
– Ön beteg, szólt közbe az orvos.
– Meglehet, megvagyok igézve.
– Vagy tán megmérgezve? Evett, vagy ivott ön valahol valamit?
– Semmit, semmit. Meg vagyok igézve.
– Az nem lehet; ezek a hinduk nagy tökélyre vitték a méregismeretet, nem csak ételben italban tudják azt beadni; egy érintés a homlokon, egy leülés a megmérgezett helyre, a beszivott illat képes az ő ætheri mérgeiket odább adni. Szóljon ön, hol volt, mit csinált, kivel érintkezett? Mondjon el mindent, nekem tudnom kell, mert orvosa vagyok.
Davidson két tenyerébe hajtá szenvedő fejét s reszketeg, izgékony hangon elkezde beszélni.
– A mint a Saul templomához kiértünk, csapatomat őrhelyeire elrendezve, magam egy szolgám kiséretében körüllovaglám a tájat. Valami mondhatlanul kényszerítő érzés arra késztetett mennem a kunyhó felé, míg valami komolyabb benső szózat megdöbbentve állított meg útamban, eltaszítva onnan. E megdöbbentő szót akkor félelemnek neveztem magamban, s büszke daczczal indultam leküzdésére a kunyhó felé, azon katonás határozattal, hogy a kit benne fogok találni, legyen az férfi vagy nő, vagy ördög, mint ellenséges kémet elfogom és magammal viszem. E szándékomat azonban rendkívül megzavarta azon körülmény, miszerint a kunyhó lakóját már mintegy reám várva találtam ajtajában, aranyszín arczán szokatlan mosolygás fénye piroslott, ajkai rubin hasadékán a legtisztább fogak gyöngysora látszott elő, s az a tűz, mely fölemelt szempillái alól felém lövelt, nem volt az a leverő, visszataszító villámfény többé, mely első találkozásunkkor, hanem valami édes, éltető, melegítő, eleven napvilág. Oh minő vágyam volt e napvilágnál melegedni. Elfeledém határozatomat, melylyel oda jövék s lovamról leugorva, nem törődve semmivel a világon, odarogytam a csodás lény lábaihoz, térdeit átölelve s csókjaimmal halmozva el, a hol értem. Ő lehajolt hozzám és fölemelt, s tiszta hindu nyelven megszólítva, hivott be magához. Szavai, kelet legköltőibb hangzatú nyelvén intézve hozzám, végkép elbűvöltek; rohantam, tántorogtam utána, kezét reszkető kezeim közt tartva és szemeimmel nem birva megválni ragyogó arczától. A kunyhó hátulja, melybe vezetett, a Saul-templom falához van ragasztva. Csak akkor vettem észre, hogy a kunyhóból egy bejárás visz a rejtélyes épületbe s a kunyhó maga csak a bejárás elrejtéseül van ide tapasztva. Két hosszú földalatti folyosón és számtalan csigalépcsőn keresztülhaladva, végre egy tágas gömbölyű terembe ért velem, melynek csodás faragványú oszlopai, középett mind összejőve, egy merész boltozatot képezének, minőről épitésznek soha eszméje nem volt. Egyik oszlop a másikat tartja, egyszerre kellett mind valamennyit fölállítani, mert ha csak egy hiányzik belőle, az egész összedűl; a terem közepén valami láng égett egy üres csészében, sem kanócz, sem olaj, semmi éghető anyag nem volt körüle, ott lebegett a csésze fölött az üres légben.
– Naphtha lehetett az, vágott közbe az orvos.
– A terem oldalai nehéz virágos selyem és thibet függönyökkel voltak beaggatva, miknek egyike egy alacsony kerevetet látszott félig eltakarni, mely hosszú, fényes selyemszőrű angora szőnyeggel volt beteritve; a leány oda futott, félrerántotta a függönyt, egy ott közel álló kis elefántcsont asztalt odarántott, s mellém ülve, átkarolt, megölelt, s édes kedves hangon elkezde kinálni előbb étkeivel, azután csókjaival. Az asztalka rakva volt izletes, zamatos keleti gyümölcscsel s metszett hegyi kristály üvegekkel, mikben narancs és rubinszín italok töltve, de én egyikből sem izleltem semmit.
– Azt ugyan jól tevé, meg voltak mérgezve bizonyosan, szólt közbe az orvos.
– De nem azért, mintha ez akkor eszembe jutott volna, hanem, mert sokkal édesebb gyönyör volt hozzám közel. A csodálatos lény kábító lehellete arczomat égeté és szemei égeték bennem a lelket; átkaroltam, magamhoz szorítám oly erővel, hogy azt hivém meg kell halnia ölelésem miatt, s mentül erősebben szorítám szivemhez, arcza annál igézőbben, bájolóbban mosolygott reám, s midőn ajkaival hévvel kereső ajkaimra hirtelen lehajolt, azt hivém, az ég szakad rám, minden túlvilági gyönyöreivel. E pillanatban homlokomra tevé kezét, s ekkor úgy érzém, mintha azon ujjai, mik halántékomhoz értek, nedves helyet hagynának magok után s azon három ujj helyén még azután is valami hűsítő érzés maradt hátra.
– Az volt a méreg, mormogá az orvos magában.
– E pillanattól kezdve csak azon üdvezítő érzésre emlékezem, mely ereimben végig hullámzott, egy perczre a fölmagasult gyönyör minden érzékeimet elvevé, megszüntem látni, hallani, lelkem és testem két különvált lénynyé szakadtak, nem eszmélék magamról.
– Ez mind a méreg hatása volt.
– Midőn ismét magamhoz tértem, az emésztő élvezetláng még forralta véremet, idegzetemet kínteljes csiklandozó gyönyör reszketteté, szivem szökellt. A leány ott ült mellettem, elbűvölő, észvesztő alakja alig volt tőlem egy lépésnyire; közelebb akartam hozzá menni, kezemet akartam utána kinyujtani, és nem tudtam megmozdulni többé… Minden tagom, minden izem meg volt merevedve. Szólni akarék, s nem birtam ajkamat kinyitni, le akartam hunyni szememet s az sem volt hatalmamban többé… Tetszhalottá voltam téve.
– Mondám, hogy méreg! kiálta az orvos triumpháló hangon. Ez éghajlat csodás növényei képesekké teszik az embereket oly hihetlen hatású mérgek készítésére, miknek mi neveit sem ismerjük.
– És vérem, szivem, lelkem élt. Láttam, eszméltem és nem tudtam mozdulni. A leány pedig oly gyöngéden, oly szeliden nézett reám, hogy nem tudtam őt magamban átkozni. Ekkor úgy tetszék, mintha alattunk, a padlat alatt valami tompa zörgés, zúgás moraja jönne közelebb. A leány hirtelen felugrott a kerevetről, a szőnyeg alól egy hosszú éles yataghánt vont elő. Szemei vadul villogtak, ujjaival végig pöngeté a fegyver élét, s azzal hirtelen kirohant a teremből. Percz mulva elfojtott kiáltás hangzék kívülről neszelő füleimbe s nemsokára visszatért a leány, egy levágott főt hozva kezében… ott künn hagyott szolgám fejét. Iszonyú erőködéssel feszítém meg idegeimet, szét akarva törni a lebilincselő igézetet; most már nem a leány után, hanem kardom után akartam kinyujtani kezeimet… és nem tudtam megmozdulni. A leány leveté a padlatra a véres yataghánt, az angora-szőnyeggel egészen betakarta termetemet, szolgám fejét oda téve maga mellé, kardommal és tollas fövegemmel együtt. A föld alatti zörej most ismét hallatszott, de már sokkal közelebb. Percz mulva hallám a függönyöket suhogni, a terem megtelt emberekkel, hallám azokat a kárhozatos dæmoni szavakat, mik oly borzalommal tölték el a szivet. Ezek az afghanok voltak, kik egy földalatti rejtek úton jöttek ide, előcsapatom háta mögé. A leány egyik kezét és fél térdét rám tevé, oda szoríta a kerevethez s néhány ördögi szót mondott az afghanoknak, azok maniacus örömordításban törtek ki erre és oda rohantak. Azt hivém, el vagyok veszve. Ekkor a leány odanyujtá nekik a levágott fejet és tollas kalapomat, azok feltették a véres főre a kalapot s azt egy dárda hegyére szúrva, ordító ujjongatással rohantak ki a teremből.
– Ah, ön ezúttal köszönettel tartozik annak a dámának, hogy megszabadítá.
– Átkom reá! Birtam volna csak magammal, nem lett volna az ő szabadítására szükségem.
– Kétlem, Davidson barátom, mert a kik a Saul-templomon túl voltak, azokból egy sem jött vissza, csak az utóőrök tudtak megszabadulni.
Az afghanok eltávoztával ismét feltakarta arczomat a leány, oda borult rám, megölelt, megcsókolt, s azután valami balzsammal megkenve szemhéjaimat, lassanként érzém, hogy tagjaim merevültsége feloldódik, szempilláim könnyedén lecsukódnak, érzém, hogy testem visszakapja mozgását s azon gondolkoztam, hogy mint fogok rögtön felugrani, s kardomat a varázsló kisértet szivébe döfni, ezt gondolám s e gondolattal elaludtam.
– Ez volt a másik méreg mithridatja – ellenmérge.
– Midőn fölébredék, ismét e gondolat jutott eszembe. Fölugrottam. A kunyhóban találtam magamat egyedül és sehol sem lelém a nyilást, mely onnan a templomba vezet. Ha a szerte elhullott holttesteket nem láttam volna, azt kelle hinnem, hogy egy évig aludtam, s álmodtam mindazt, a mi velem történt. És most úgy fáj minden tagom, idegeim érzékenyek, fejem kábult és vérem nem akar lecsöndesülni, semmivé vagyok téve.
– Nincs önnek mitől tartani, a mithridat elölte az erősebb méreg hatását s a vincetoxikont az erős ifju természet kiheveri. Hanem az, a mi a dologban legcsodálatosabb: hogy ön is látta tegnap az Andromedában a csillagot s ime ön is a legvilágosabb halálveszélyből kimenekült, míg küldött társai többnyire ott vesztek. Még csak Drumfield van hátra; ha még ezt is ép testben látnám haza térni, csakugyan azt kellene hinnem, hogy a többiek mind el fognak veszni. Hanem ezt szegényt az afghanok mai nap alkalmasint martyrrá tevék.
A doktor alig végezte beszédét, midőn az őrök egy emberre kezdének kiabálni, ki az erdőből jött feléjök. Alakja egészen fehér palástba volt burkolva, s födetlen feje ősz volt, mint a galamb.
Indusul kiabáltak rá s ő tiszta angol nyelven felelt vissza, meg egy kicsinyt káromkodott is hozzá.
– Az ördögbe, a hány van, hát senki sem fog rám ismerni!
Embereink rábámultak, mindenkinek úgy tetszék, mintha látta volna valaha ezt az embert; de senki sem merte rá fogni, hogy kicsoda? Oda vezették hozzánk. A mint meglátott bennünket, örvendezve kiáltá neveinket. A doctor még habozott, de én ráismertem; «Drumfield!» kiálték rá hangosan, a mennyire sebem engedé.
Percz mulva sorra ölelte mindenki a jövevényt.
– A menykőbe, szólt az orvos, ön jól tudta magát maszkirozni.
– Micsoda maszkirozás? kérdé Drumfield.
– No ezt a fehér parókát értem a fején.
– Semmi paróka, barátom. Ez tulajdon hajam.
– Lehetetlen! még tegnap hollófekete volt.
– Tán a nagy rémület őszítette meg.
– Azt kikérem magamnak. Ilyen indulatokat nem tartok. Ez a fehér haj engem igen érdekessé fog tenni, kivált a hozzákapcsolt események miatt. Azok nem mindennapi dolgok.
Mindnyájan kértük, hogy ismertessen meg ez eseményekkel.
– Elébb adjatok rám valami ruhát. Láthatjátok, hogy úgy vagyok felöltöztetve, mint valami ó-testamentomi próféta… Meliahnak igaza volt, mikor a levelet nem akarta az afghanokhoz vinni. Még azok nem tanulták a jus gentiumot; egyébiránt Orpheus óta, ki a pokolba ment parlamentairenek, még eddig az ördögök közűl senki sem is tért vissza. Ezek a tisztelt ördögök, a mint közibök értem s a küldött levelet átadtam, egy pányvát vetettek a nyakamba, lerántottak a lovamról s mielőtt az amiensi tractatumnak a követek sérthetlenségét illető paragraphusát felolvashattam volna előttök, megkötöztek s nyalábra fogva bevittek egy csodálatos alakú pagodába, mely oda volt építve valamelyik isten számára a legsűrűbb erdő közepébe. A pagoda közepén állt egy rézbálvány, ökör feje volt és kövér emberi termete, rendkívül hasonlított mister Snarkinshoz, az élelmezési biztosunkhoz. Homlokára zsidó betűkkel volt irva a név: Moloch. A bálvány lábainál egy asszonyság ült, a bálvány papnéja. Úgy veszem észre, hogy itt e hivatalt mind a nőnem viseli, férfinak nem szabad magát e heverő mesterségre adni.
– God-dam, ott örömest járhatnak az emberek a templomba, monda az orvos.
– Ne fészkelődjél barátom, az asszony vén volt és rút mint az éjszaka, ha ugyan láttál már zöld éjszakát, mert képe tökéletesen hasonlított színére nézve az éretlen olajbogyóhoz, megaszalva. Az asszony láttomra fölkelt helyéből s oda jött hozzám, két rét görnyedve, s beszélt fölöttem mindenféle ördöngös szavakat, hadonászott száraz kezeivel fejem fölött s vissza-visszafordult bálványa felé magát meghajtani. A bálvány erre elkezdett fényleni, izzani, belülről irtózatos tüzet gerjesztettek alá, az ércz vöröslött a belső tűz miatt, iszonyu fényt vetve a különben sötét terem alakjára. Száján és szemein keresztül sugárosan lövelt elő lángtalan tűzlég, nehéz, tompa bőgést hallatva. Azzal még egy sereg asszony jött elő, tíz vagy tizenkettő, egyik vénebb és zöldebb mint a másik, azok elkezdtek körülem tánczolni és énekelni, oly tánczot és éneket, a minőért megvesznének a balletcsinálók, ha eltanulhatnák. Le-leterítettek egy fekete lepedővel, azután azt megint lekapták rólam, elébem guggoltak, a számba néztek és énekeltek; a legmulatságosabb az volt az egészben, a mint a ceremoniákból észre kezdém venni, miszerint nekem azon megtiszteltetésben kelle részesülnöm, hogy az izzó bálvány karjai közé vettessem, melynek képe már akkor oly vörös volt, mint mister Snarkinsé, mikor kisült rá, hogy lopott… E perczben zaj hallatszott az ajtó előtt s egy magas némber lépett be a pagodába, fölhevült arczczal járulva az áldozók elé s hevesen beszélve a jelenlévő afghanokhoz azon az irtózatos dæmoni nyelven. A vénasszonyok erre dühösen veték magokat közbe. Az újon jött némber azonban előmbe állt, elfödve amazok rohama elől. A mint a gesticulátiókból kivehetém, azon támadott a vita, hogy elfogóim az utóbb jött némber szolgálatában álltak, az pedig egy másik bálvány papnéja volt, s most a két hamis isten összekapott az áldozaton. Attól tartottam, hogy megfeleznek. De nem történt úgy; az afghanok úrnőjöknek fogták pártját, a vén asszonyokat elhajigálták az útból, azok aztán neki estek bálványuknak, azt hitták, hogy tegyen igazságot, s hogy az meg sem mozdult a kedvökért, leköpködték, eloltották alatta a tüzet.
Engem pedig felkaptak az afghanok a levegőbe s vittek úrnőjük után. Csak ekkor vettem szemügyre a némbert; magas, szép, karcsú alak volt, arczszíne hasonlatos az aranyhoz, vékony ajkain, félig zárt hosszúkás szemein valami különös megragadó komolyság honolt, hosszú aczélfényű hajtekercsei hosszan lógtak le nyomában…