OCEANIA.

EGY ELSÜLYEDT VILÁGRÉSZ TÖRTÉNETE.

I.

A classicus görög kor bölcse, Plátó, emlékezik iratai között egy idegen világrészről, mely a historicusok és földismerők utasításai szerint valahol Szent-Ilona szigete és Afrika partjai között terülhetett.

Költők és bölcsek elnevezték azt a régi korban Atlantisnak, Oceaniának, Boldog szigetnek, Hyperboraeok honának.

Még akkor Istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének, még akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára, vagy a világrendszer sulyegyenének fentartására forgat köröskörül, melyet körül lehet hajókázni, határait szabni, megmérni, hány mérföld széle, hossza? mennyit nyom? meddig tart? miből áll? A föld az Istenség eszméjével birt még: oly végtelen, oly meghatározhatlan, oly mérhetlen miként az, és nap és csillagok mind az ő szolgálatára voltak rendeltetve.

A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár viszfénye, s hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az Istenek, sem a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a felső kérge szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő a nagy melegségben.

Akkor még a föld szabad tér volt, a költő képzelhetett magának a bejárt földeken túl új regevilágokat, s a hol megszüntek lakni az emberek, ott elkezdődhettek a csodák, a tünemények minden nemzet változatos ábrándjai szerint.

Valami gyönyörű tanulság van a költői lélek sejtelmeiben. A három évezred előtt élt költői szellem két kapujáról regélt az ismert világnak: az egyik fenn magas éjszakkeleten, a jégborította Altai hegyek között volt, melyek határt vontak a népjárások előtt. Ott e hegylánczokon túl hallatszik a Góg és Magóg népeinek dübörgése, kiket a hódító Nagy Sándor érczkapuval záratott ki a világból, s kik azóta folyvást tördelik a hegyeket, fúrják a sziklákat, utat ásnak a föld alatt, hogy börtönükből kiszabadulhassanak. Jaj a világnak, jaj azoknak, a kik élnek, ha egyszer megtalálják az utat az erdős Imauson keresztül, s megjelennek bozontos arczaikkal, szegletes koponyáikkal, ismeretlen beszéd-, fegyverzet-, öltözettel, s keresztülözönlik a világot egyik végétől a másikig, mint egy nagy rajzoló szellem törlő keze, mely miután telerajzolta üres tábláját hatalmas népekkel, pompás városokkal, hősökkel és világuralkodókkal, egyszerre letörli azokat onnan, s új képekkel festi újra tele.

A föld másik végén, meleg délnyugaton, hol az ábrándozó tekintete a kék tengertükör végtelenjébe vész, oda képzelte magának a költő azt a boldogabb világot, mely a föld és meny boldog ölelkezéséből támad, hol szabadabb a lég, édesebb a szerelem, bátrabb a férfi, hívebb a nő; – hol a fénynek nincsen árnya, az örömnek nincsen bánata, a virágnak lehullása; örökké fiatal minden, – fű, fa és az ember szive.

Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel festette ki maga előtt az éjszakot, míg a délkelet ismeretlen távolából várta elérhetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el…

* * *

Azon időszakban, hogy az emelkedő Róma kezdte magát úrrá tenni abban a részében a világnak, melyet a hajdankor földleirói ismeretes földnek neveztek, egy másik fiatal város támadt elő a tenger tulsó partján; csaknem átellenében annak a nagy csizmának, melynek Italia a neve, s mely oly nagy lépésekkel járta be a világot, a míg csak egy lábra volt felhúzva.

Az új világváros épen oly gyorsan emelkedett ki a földből, miként maga Róma; még élt a monda a deli alapító nőről, ki egy akkora földet vásárolt meg bujdosó népe számára idegen királytól, mekkorát egy ökörbőrrel be lehet keríteni, s már a foszlánynyá hasított tulokbőr kerítette föld ura volt az egész országnak és a körül levő tartományoknak mind, és a tengereknek, s talán egykor az egész világnak is; – ha ebben a világban ott nem lett volna Róma. – Két központja nem lehet a világnak, két tengely körül nem foroghat a föld.

E fiatal város neve volt Carthagó.

Háromszáz harmincz évet számítottak Carthagó alapítása után, mely évet mi keresztyének nevezünk ötszázötvennek Urunk születése előtt, a midőn történt ezen eset Carthagó városában:

Hogy egy kereskedelmi hajó vezére, ki Afrika partjait sokszor bejárta üzlete végett, miután évekig távol volt hazájától, itthon rég megülték halotti ünnepélyét, neje férjhez ment, hivatalát betöltötték mások: egyszer csak megjelent, midőn senki sem várta már, a lánczczal elkerített kettős kikötő előtt, a milyennek nem volt akkor párja az egész világon, még Tirusban sem, a kereskedők legrégibb városában.

Hannónak hivták ezt a hajóst, és híre régóta el volt terjedve mind az egész városban és mindenki bámulva emlegeté, hogy Hannó megérkezett, miután oly sokáig elveszettnek hitték.

Hozott magával kincseket és ritkaságokat, a minőket azelőtt álmában sem látott senki.

Szokás volt a carthagói népnél, hogy a kereskedők, kik messze földön jártak, feljegyzék tapasztalataik magvát márvány táblákra s e táblákat betették Kronos templomába, mely ott volt a belvár, a kerített Byrza közelében, az idő Istenének templomában, kiről már a carthagóiak idejében tudva volt, hogy az idő a legnagyobb kincs, az idő a pénz.

Hannó táblái is megjelentek Kronos oltárán. E táblákat pedig nem volt szabad látni a köznépnek, hanem csupán a vének tanácsának, az ősz senatoroknak, – kik a tudomásul vett tárgyakból bölcsen kiszámíták, mi leend hasznára az országnak?

Midőn Hannó táblái megjelentek az oltáron, másnap oda hivatták őt a fővezér lakára, mely a két kikötő között egy kis szigeten épült, az elefántok kapujával szemben.

Carthagó már ekkor hatvankét kaput számlált és hatszázötvenezer lakosa volt, harmincz öl szélességű fal kerítette a tenger partjától félkörben körül és palotáinak kúpfödelei ragyogtak az aranytól, s valamennyi palota fölött legmagasabban kilátszott a templom, melynek fekete márványból voltak a falai, alabástromból az oszlopzata, ezüst oszlopfőkkel és kúpfödelén egy roppant arany golyó négy ezüst szárnynyal.

Midőn Hannót az egyik archon végigvezeté a vörös hidon, mely olvasztott földgyantával volt borítva, megállítá őt közepén Baaltis érczoszlopa alatt, s végignézetett vele a roppant város utczáin, térein, miken akkor tarka népsereg hemzsegett; egész csoport elefántok lejtettek végig az utakon, málhákat és tarka tornyokat emelve roppant hátaikon.

– Nézz ide, Hannó. Látod-e, mennyit épült e város, mennyit népesült, mióta távol vagy?

– Valóban még egyszer akkora lett, válaszolt a tengerész.

– Nem sajnálnád-e, ha ezek a paloták egykor leomlanának, e néptömeg helyén kigyók és denevérek laknának csupán, s az idegen, ha előtte Carthagó nevét említik, azt kérdené: hol van az? ki tud felőle?

– Bizony kár volna érte.

– És még ha azt mondanák: ez a város egykor a félvilág ura volt, és elpusztulása kezdődik azon évtől, a midőn egy Hannó nevű tengerész hosszú útjából visszatért bele; óhajtanád-e azt?

– Őrizzen meg engem attól Astarte, és minden jó Istenek.

– Tehát úgy vigyázz ajkaidra, hogy mit fogsz beszélni a tanács előtt.

Hannó nem sokára a tanácsteremben állt. A város vénei ott ültek a falak mellett körben, s a legvénebb senator, Hiercos, azzal a hosszú, övig érő szakállal, a nagy kőtáblákat ölében tartá, miken Hannó tapasztalt dolgai voltak megirva.

– Hannó! szólt a vének véne a tengerészhez, te évekig el voltál hazádtól, vártunk és nem tértél vissza. Itthon palotád, kincseid voltak, itthon gazdag kerted, termékeny földed volt, itthon szép nőd volt, kedvencz rabnőid és te mégis távol tudtál maradni innen. Igaz-e az, mit e márványlapokon felirtál?

– Való az mind, és nem költemény.

– Igaz-e az, hogy nyugat felé több napi vihartól elverve egy nagy világrészt találtál, mely nagyobb, mint az eddig ismert világrészek együttvéve mind?

– Ahogy megirtam, úgy van az.

– Igaz-e, hogy ott a tél olyan meleg, mint itt a nyár, a fű oly magas, mint nálunk a fa, az állatok olyan okosak, mint itt az ember?

– Valóban úgy van.

– Való-e, hogy ott a nő szebb, délczegebb, a férfi bátrabb, vitézebb, miként nálunk, hogy ott a lég maga hathatós orvosság, mely sorvatagokat gyógyít, gyávákat bátorít, rútakat szépekké teszen?

– Azt mondám.

– Hogy ott úgy terem az arany, mint a homok, hegyek tetején a drágakő és tenger partján a gyöngy és bíbor?

– Bizony mondom, hogy úgy van.

– Te mondád, hogy láttál olyan növényt, melynek gyökerén édesebb gyümölcs terem, mint a kenyér; nádat, a melyből mézet sajtolhatni; bokrot, mely gyapjat ád, fehéret, mint az esett hó; fát, melynek kérgéből édes bor folyik és olyat, melynek koronája alatt tejjel tele edények teremnek?

– Mind láttam és bizonyságul hoztam magammal azokból.

– És hoztál magaddal olyan madarat, melynek esze van, miként az embernek, mely beszél emberi nyelven és csodákat mível?

– Az is hajómon van.

– Beszéltél már ezen dolgokról másoknak is?

– Csupán csak e márványlapokra vannak még titkaim felirva.

– Hajóslegényeid nem voltak még a városban?

– Senki sem hagyta el közülök a kikötőt.

– Úgy térj vissza hajódra, Hannó.

A tengerészt visszakisérték hajójára. Este későn azután kieveztették a hajót a sík tengerre, odáig négy hadihajó kisérte, ott elszedték vitorláit, evezőit, dereglyéit, s négy oldalról el kezdtek rá görögtüzet hányni. Az égő kanóczok pillanatok alatt meggyujtották a hajót, a görögtűz olthatatlan lángja a pántokba kapott, s ott elégett a tenger közepén Hannó hajója, gazdájával s hajósnépével együtt, és az új világból hozott aranyhomokkal és kenyérgyümölcscsel, és növény mézzel, és fa-tejjel és beszélő madaraival együtt. A víz szinéig égett le minden.

Carthagóban pedig kihirdették, hogy a ki a Hannó boldog országáról egy szót mer szólani, ott veszítse el fejét Astarte piaczán, és ha valamely senátor egy szót kibeszél azokból, a mik Hannó márványlapjain fel vannak irva, a kikötő elején köveztessék meg és csontjait szórják a tengerbe…

Mert ha meg találná tudni Carthagó népe, hogy oly boldog világ van még az ég alatt, tömegestől ide hagyná hazáját, és ezek a paloták leomlanának maguktól és kigyók, denevérek laknának a kapukon belül, s az idegen azt kérdené Carthagó nevére: hol van az, merre volt valaha?

II.

Mikor még Tyrus a maga virágjában volt s kereskedőhajói egész Kelet-Indiáig jártak, élt akkor egy gazdag hajós a városban, kinek neve volt Bar Noémi.

Miként neve is mutatja, palæstinai születésű volt, egyik azon kevés benjaminita közül, kiket a tizenegy törzs férfiai városostul kiirtottak egy asszonyon elkövetett gyalázat miatt.

A büntetés valóban megérdemelt volt: – a vad férfiak bántalmaztak egy nőt, ki vendégképen ment városukba; ezért méltán töröltettek el a föld szinéről. Bar Noémi még akkor gyermek volt, a midőn megmenekült onnan, nem volt apái bűnében semmi része, és tudta jól, hogy azoknak megöletése az Úr parancsára történt, az erős «boszúálló» Jehova Isten parancsára, a ki villámok dörgése között irta fel saját kezével márványkőtáblákra: hogy az idegen férfi előtt szent legyen az idegen nő arcza, és a ki az ellen vét, halállal haljon meg!

Bar Noémi jól tudta, hogy az itélet kegyetlenül végrehajtatott egy egész város népességén; de azért soha el nem tért atyái hitétől, megőrzé az örömök városaiban is a szent Sion komoly hagyományait és áldozott az erős boszúálló Istennek, ki megbünteti az atyák álnokságait negyedizig; de megjutalmazza erényeiket ezeriziglen!

Pedig Tyrus és Sidon és a görög Istenek sokkal nyájasabbak, ők megtűrik a szerelem oltárait templomaikban, áldozhat rajtuk galambot, vagy kecskét, tiszta, vagy nem tiszta szerelme szerint, a kinek tetszik; nem számítják be a gyönyör bűneit senkinek, sőt mysteriumaikban megtanítják a halandót, mint lehet a gyönyör ismeretlen fokozatai által egy lépéssel közelebb lenni az üdvhöz – vagy a kárhozathoz.

Bar Noémi nem látogatta Astarte templomait, nem avattatá magát a bűbájos mysteriumokba, hanem azok helyett tartotta ősi ünnepeit bőjtben és imádkozásban, megfecskendé küszöbét a páska vérével, és elkészíté a zöld sátort udvarán minden esztendőben.

És a tyrusi nép engedte őt tenni, a mit akar; a kereskedő nép türelmes szokott lenni vallás dolgában; nem is volt előttük Izrael vallása szokatlan; eleget érintkeztek egymással, néha vassal, többször aranynyal, ezüsttel. Bar Noémi, midőn a férfikort elérte, a leggazdagabb tyrusi kereskedők közé számíttatott, kinek ötven hajója hordott bíborszövetet, igazgyöngyöt és keleti fűszereket egyik világrészből a másikba.

Ő maga volt a legmerészebb hajós. Sokszor egész esztendeig oda volt hajójával, melynek legénysége mind rég elszármazott héber férfiakból volt válogatva.

Bar Noémi volt a legelső, a ki a Vörös-tengerről elindulva, hajóháton tudott elmenni Carthagóba, a nélkül, hogy málháit teveháton szállíttassa egyik tengerparttól a másikig, a mi a Ptolomæusok alatt fizetett rendkívüli vám miatt nagyon nehezítette a kereskedést. Senki sem tudta a legrégibb kereskedők közül is, hogy mi úton kerülhet odáig? A jóreményfoka még akkor ismeretlen pont volt a kereskedővilág előtt, a honnan ellenséges zivatar és tengerjárás visszariasztá őket.

Carthagóban megismerkedék Bar Noémi egy kereskedő leányával, egyikével azon puni szépségeknek, kiknek bájait a római asszonyságok annyira szerették utánozni. A legfehérebb arczbőrt a legcsodásabb szinű, csaknem sáfránysárga hajzat segíté emelni, a kék szemek pillái feketék, a szemöldökök ívalakúak és sötétek, sűrűk, az ajkak sötét pirosak, mint a bíbor és a bőr tapintata mint a bársony. A római delnők, midőn az első puni háború bevégeztetett, hogy férfiaikat visszahódítsák e bűbájos idegenektől, mindennemű mesterséges erőszakot elkövettek bájaikon, hogy azokat a carthagói szépekhez hasonlókká tegyék: hajfürteiket sáfránynyal festék, arczaikat éjszakára nyers hússal kötözték be és ajkaikat piros kenőcscsel élénkíték. Ám a carthagói szépeknek ingyen adta mindezt a természet; azokat a hosszú arany hajfürtöket, mikből a haza végső veszélyében harczi kéz-íjak számára fontak idegeket, s azokat a telt, hajlékony tagokat, a mik Carthagó utolsó napján a torlaszokat képezték Róma fegyverei ellen.

E szépek egyike volt Byssenia.

Atyja meg volt elégedve a nászajándokkal, melyet Bar Noémi hozott leányának; a kereskedők minden korszakban fontos dolognak tarták a hozomány ügyét a házasság elintézésekor.

Bar Noémi azonban gazdagsága mellett szép férfi is volt és a mellett bátor, délczeg, a ki nem hordta fejét alázatosan, mintha jól tudná, hogy arczában van valami oly uralkodói tekintet, melyre nézve szégyen volna, ha valaki előtt lesütné szemeit.

Mint ő szokta mondani: senkinek sincs keményebb pillantása, mint a villámlásnak és félelmesebb szava, mint a zugó tengernek, s azokkal régen megtanult ő már daczolni.

Az ismerősök, a város előkelői összegyűltek a menyegzőre határozott napon Byssenia atyjánál; a leányt elvitték a carthagói szűzek magukkal Astarte berkébe, hogy ott utoljára megfürösztve a szent forrásban, vezessék őt az istennő oltárához, a hol vőlegényével össze fog adatni.

Midőn azonban a vőlegényre került a sor, hogy phœniciai szokás szerint ő is hozza meg az áldozatot a faragott bálványoknak, miket azok házasulandóktól követelnek, Bar Noémi mindenki csodálkozására azt felelé: «Jehova az Isten!» és nem akart áldozni a bálványoknak.

A vének, a főpapok nagyon megütköztek e vakmerő mondáson, s összesúgtak egymás között, hogy mit tegyenek e merész idegennel?

Elvezették őt Astarte csarnokaiba, a kit tisztelt a nép fehér márványból faragott szép hölgy alakjában, megmutaták előtte a szerelem-istennő tiszteletének mysteriumait, a csábító édes titkokat, miktől az emberi ész megzavarodik, a szívhevítő érzéki képeket, mik különböző név alatt minden században a legújabb időkig találtak bálványimádókat.

Bar Noémi félrefordítá arczát e kápráztató tüneményektől és rebegé:

– Jehova az Isten!

A vének, a főpapok fejcsóválva mentek odább, s elvezették Bar Noémit a nagy, fényes bálvány Dagon templomába, mely aranytól és ezüsttől ragyog, hol a gazdagság aranyból öntött istene gyöngyház-hajóban ül, mely rakva van gyöngygyel és drágakővel, s tengerhullám helyett kényesővel tölt medenczében úszik.

Ott felszólíták Bar Noémit, hogy ha a szerelem bűvészete előtt nem hajlott meg térde, hajoljon meg a gazdagság rémképe előtt; im a hatalmas Dagon pénzt és uraságot osztogat azoknak, a kik benne hisznek.

Bar Noémi megvetőleg tekinte az előtte heverő kincshalmazokra s bátor szóval felelé:

– Jehova az Isten!

A vének, a papok haragosan néztek össze s harmadszor elvezették ő a Renaphan Isten, a hadak Istenének templomába, mely csupa rézoszlopokon állt, maga a bálvány sötét érczből öntve, lábai előtt halommal hevertek tört fegyverek, pajzsok, diadalmas csaták maradványai, miket a carthagói harczosok ellenségeiken nyertek, és hajók rostrumai, miket a tengeri csatákban foglaltak el, s ide halmoztak Renaphan lábaihoz.

– Ime, ha le nem hajoltál a földre szerelemért, gazdagságért, hajolj meg azon Isten előtt, ki a dicsőséget osztja, a mi legnagyobb jó minden igaz férfi előtt!

De Bar Noémi bátran nézett az érczbálvány üres szemeibe, s merész hangon mondá:

– Egy az Isten! A mindenható Jehova!

Ekkor azután elvitték őt az erős pokol Istenének, Baálnak földalatti templomába, a ki uralkodik az örökkévaló tüzeken és oszt kínokat és szenvedéseket itt és a más világon; ott megmutatták az idegennek a nagy idomtalan bálvány izzó keblét, mely véres emberáldozatot követel mindennap. – Végig kellett néznie az áldozatot. Egy nagy erős férfit vetettek a bálvány torkába, s azon pillanatban sűrű füst tódult elő a bálvány száján, szemein és orrlyukain, míg a haldokló áldozat ordítása úgy hangzott elő üres belsejéből, mint valami pokolbeli rémnek kaczagása, lassanként elcsendesülve, mint mikor a hizlalt fenevad éhségét elverte, s röfögve nyugszik el.

– Bar Noémi! mondának a vének. Ime: előtted a halál kapuja, beszélj!

Az ifju buzgalomteljesen emelé szemeit az égre, mely egyedül tiszta arra, hogy benne Isten örök lakását képzeljük, s tántoríthatlan szóval mondá:

– Egy az Isten, a mindenható Isten, a földnek, a csillagos égnek és a tengereknek ura, az életnek és halálnak ura, az egyedül úr minden urak felett; a halhatatlan Jehova! és por és árnyék minden, a mi ő rajta kívül van.

A bálvány a második áldozat halálkínjait ordítá, melyet a szolgálattevő papok fertelmes dob- és réztányér-veréssel iparkodtak elnémítani. E pokoli zaj közepett kezeit keresztbe fonva mellén, imádkozott Bar Noémi.

El volt rá szánva, hogy ő is e bálvány torkában fogja végezni életét.

A vének, a főpapok ismét összesúgtak, s aztán azt mondák mosolygó arczczal Bar Noéminak:

– Ime, te megtartád hitedet mind végig, maradj meg abban ezután is és ne legyen mellette fogyatkozásod soha. Párosulj menyasszonyoddal hited szokásai szerint, s vidd el őt magaddal távol lakásodba és élj, a meddig Istenednek tetszik.

Bar Noémi megnyugodott e szavakban s titkon áldá magában Jehovát, ki diadalmat készít a benne hivőknek, s erős szivet ád azoknak, kik őt dicsőítik.

Azután egybekelt hitsorsosi előtt a szép Bysseniával; átadá a cserébe hozott nászajándokot menyasszonya atyjának, ő pedig annak átvevé ékszereit, a mik egy asszonynak valók, elvégzé egyéb ügyeit is, mik üzletéhez tartoznak, s bátor feleivel hajóra szállva, a kikötőbe gyűlt népség üdvkiáltásai és harsonák, kürtök messzehangzó zenéje között vitorlázott ki a tengeröbölből. Négy hajó kisérte őt ki tiszteletből egész a sík tengerig; a pompás carthagói hajók oldalai festett szőnyegekkel voltak beaggatva, orrmányaikon messze kinyuló arany csudák voltak faragva, hátul volt a lecsapóhíd, mely a csatában az ellenséges hajót megragadja, és középett a magas emelvény, melyből köveket és dárdákat szoktak hajigálni.

Mikor kieveztek a hajók a sík tengerre, mikor már partot nem lehetett sehonnan látni, akkor egyszerre leereszték hídjaikat a carthagóiak a tyrusi hajóra s megállíták azt.

A vének még egyszer megszólíták e helyen Bar Noémit.

– Bar Noémi! Idegen hon fia! Alattad a kietlen tenger, fölötted a kietlen ég, most felelj meg: ki az Isten, a ki e pusztaságban segít?

– Jehova az! felelt Bar Noémi.

– Úgy hát segítsen rajtad Jehova, mondának a vének, s azzal elszedték Bar Noémi hajójáról a vitorlákat, evezőket, kormányrudat és minden eszközt, a mivel a tengeren haladni lehet.

Felszólíták a menyasszonyt, hogy térjen vissza atyjához Carthagóba. De Byssenia vőlegénye keblére simulva rebegé, hogy jobb ottan a tenger viharai között is; a kinek hűséget esküdött, azt el nem hagyja veszedelmében.

– Jehova segítsen rajtad! mondának a vének, és azzal eltávoztak Bar Noémi hajójáról, s felvonatva hídjaikat, ott hagyták azt a háborgó tenger közepén, vitorla, evező és kormány nélkül, viharok útjában, tenger irgalmában.

III.

Hozzád kiáltok oh én kegyes uram!

Én erős paizsom az üldözők ellen;

Én éles fegyverem a harczok viadalában;

Én éltető forrásom a sivatagban;

Én menedékhelyem a viharok között;

Ne hagyj el engem!

Ne hagyd el azt, ki a te dicsőségedet vallja és hirdeti és néz fel az égre és kiált fel hozzád! Jövel és segíts meg engem!…

… A szélcsendes tenger közepén ott állt az elhagyott hajó, vitorlátlan, kormánytalan, önterhétől féloldalra dűlve, és messze a kerek láthatáron, hol az ég a vizeket csókolja, nem látszott egy fekete pont, egy fehér vitorla, mely földet, vagy hajót jelentene. E semmiség közepett állt Bar Noémi és veszendő hajósnépe; Bar Noémi pedig azt állítá, hogy e semmiségben lakik az úr, ki parancsol égnek és víznek.

És ime, a mint imádkoznék, kiterjesztett karokkal állva, sebes szárnycsattogtatva jő egy galamb kelet felől hajója felé, s leszáll annak legmagasabb árboczára.

Soha hasonló galambot nem láttak azon a vidéken; egész tollazata zöld volt, hamvas gyöngyszínbe átjátszva, szétterjesztett farka aranyszinű és csillagos, mint a pávának, s nyaka körül bíborpiros örv.

Bar Noémi egy marék rizst szórt el tenyerére, s azt feltartá a levegőbe, s ime a csodálatos madár mindenki bámulatára lerepült az árbocz hegyéről, rászállt a hajós kezére, s elkezdé annak markából a rizsszemeket egyenkint fölszedegetni, mindegyiknél turbékoló hangot adva, ahogy szokták a vadgalambok; aztán ismét felrepült az árbocz hegyére, s ottan megmaradt estelig.

A hajós nép csodát kiáltott ezt látva, és Bar Noémi szóla nékik:

– Ime láttátok, hogy Jehova meghallgatott engem, mert követet küldött hozzám az égből, tudatva velem, hogy e nyomorból megszabadítand bennünket. Vessük össze palástjainkat és a mi nélkülözhető szövet van a hajón, mind: nők kantusait, drága aranyszöveteket, phrygiai bársonykelméket, s varrjunk azokból egy vitorlát. Nem sokára jőni fog nyugoti szellő, mely bennünket valamely parthoz közel visz, s ott újra felszereljük hajónkat, és visszatérünk Tyrusba, a mely úton ide jöttünk.

A hajósnép szót fogadott, munkához látott, elkészítének egy nagy vitorlát, tarka foltokból összeaggatva, azt kifeszíték ügygyel-bajjal, ruháikból csavarva köteleket, s íme alig szállt le a nap, összeolvadva saját képmásával, mely a tenger és az ég szélein szokott vele találkozni, midőn kelet felől könnyű szellő keletkezék, mely elébb fodrot vert a habok között, azután emelkedni készteté a tengert; a foltozott vitorla kiduzzadt, a hajó szilárdul állt a hullám között, s elkezdett a tenger tükrén tova sikamlani.

A hajósnép térdre borulva rebegé:

– Egy az Isten, Jehova az Isten.

A szél egész éjjel kitartott kedvező irányban; Bar Noémi egész éjjel vizsgálta a csillagokat; az őrcsillag, a vérrel ragyogó csillag, szépen feje fölött képezték az éjszakai futás ívét, míg a gyémántpont távol éjszakon és a sárkány szeme délnek folyvást egyenlő magasan maradtak a tenger felett: jó jel arra, hogy a hajó állandóul nyugot felé siet.

Három nap, három éjjel repült a hajó kormánytalan, egyetlen vitorlával, tengerszín felett; a harmadik éjre következő reggel, mint valami barna tengerszörny homloka látszott kiemelkedni a vizek határain a világot emelő Atlas bércze, a meghódíthatlan Geber-al-Tarik sziklája, a mit a mai könnyű nyelvű nép Gibraltárnak nevez.

Ez ismerős pont volt a tengerészek előtt. Boldog lakosai a Hesperidák aranyalmás kertének sok örömmel szokták fogadni az itt keresztülhajózót, kire nézve veszedelmesebb volt az Atlasmelléki leányok szemeibe nézni, mint hallgatni a syrének énekét, vagy átevezni az átkozott Scylla korall-zátonyai között. Az afrikai végkikötő gyönyörei több hajóst eloroztak evezője mellől, mint a bélpokol és a fekete halál, e két öldöklő angyala a hajdankornak.

Bar Noémi hajósai ujjongva másztak fel az árboczokra, hogy onnan is közelebb láthassák a boldog igéret földét, mely minden pillanattal közelebb jött feléjük; már színeiben kezdett megjelenni a part; már látszott a hegy mogorva kékjén az erdők sötét zöldje; a partokon alant a vetések keskeny szalagjai, a virágzó mandulaerdők pirosló hava, s a buja sesamvirág égszinkék zománcza a mezőkön; már látták a partokon álló gunyhók vendéghivó füstjét, a midőn délkeleten egyszerre egy kicsiny fekete felhő támadt és az egy percz mulva elsötétíté a napot, és akkor az egész tenger más szint öltött; valami zavaros sötétzöld színnel háborultak fel a hullámok, az Atlas-hegy elszürkült, a partok sötétkékre váltak és sokkal messzebb látszottak távozni s egyszerre, mintha az égből hullanának alá, tele lett a lég, a vízegyetem azokkal a fekete szárnyú fehér madarakkal, a miknek éltető elemük a vihar, a mik a zivatarban élnek s csak a hajósok ijedelmére, pusztulás baljóslatára szoktak előjönni ismeretlen odúikból s olyankor ijesztő sikoltozással repkedik körül a hajót, mintha annak népeit siratni küldettek volna.

Bar Noémi begöngyölteté az egyetlen vitorlát, megcsókolá szép feleségét, és azután sorba csókolá honfitársait egyenkint, a kik számára nincs több menedék, csak egyedül a csodatevő Úr kezében, s térdre borulva, azokkal együtt hangosan éneklé a háborgó tengerzaj közepett:

«Te benned bíztunk eleitől fogva!»

A habok tombolása, a szél üvöltése egyre erősebb lett; egyre gyöngébb a buzgók éneke; beleszólt a rémletes menydörgés a halálos hangversenybe, végigrohanva a tengerek felett; a fekete felhők sötét éjszakával boríták a nappalt, melynek csak a villámlás volt rémséges fáklyája. A távol látkörön meg-megjelent minden villanásnál az Atlas-hegy fekete körrajza, mint valami álomban látott kisértet rémképe, s a lángszinűre festett hullámhegyek tajtékzó gerinczein ott libegett egy kis töredékeny dióhéj, egy omlatag faépítmény, melylyel játszani tetszik a viharnak, s melyen kétszázan vannak egy síró, reszkető tömegben abból a féregfajból, a mely magát a világ urának nevezi.

A vihar dühe nőttön nőtt, a sötét napból még sötétebb éjszaka lett; Bar Noémi népe minden perczben közeledni látta magát a villámfénynél az Atlas-hegy szikláihoz, és káromolta Bar Noémit, és káromolta az Istent, kit ő nem szünt meg imádni. Még csak egy percz és mindnyájan a sziklákhoz vannak zúzva.

Ekkor a villámlások megszüntek és hosszú sötétség órái keletkeztek. A vihar laptázott a hajóval, a pillanatok halálfélelemben multak egymásután, s a mint nehány óra mulva ismét felvilágítá egy villámlobbanás a tájat, a bámuló hajósok sehol sem látták többé az Atlas-hegyet Ki voltak lökve az Atlanti tengerre.

– Egy az Isten, Jehova az Isten!

A rémhaláltól megmenté híveit az Úr, de ott künn a végtelen tenger hatalmában új vész közé hajítá őket.

Az éj elmult, de az ég folyvást háborgó felhőkkel volt elborítva, mik egymással harczra szállani látszottak, hogy csakúgy omlott alá a vérük, s a nap nem látszott keresztül sehol, és a láthatár eltünt az alant úszó fellegek ködében, az omló zápor sötétjében; – ez így tartott négy napig szakadatlanul.

A vihar nem tud elfáradni.

A hajó össze volt roncsolva már, árboczai mind letöredeztek, a fényes sárkányokat, mik oly szépen ragyogtak nehány nap előtt elején és oldalain, leszaggatta a hullám; minden fölösleges terhet a vízbe hánytak már, s mégis alig győzték a járművet megőrzeni az elmerüléstől.

Midőn a negyedik nap is vészben, viharban alkonyodott le, a legvénebb hajós oda lépett Bar Noémihoz s titokban félrehívta őt, mondá:

– Te imádkozol a Jehovához minden nap, Bar Noémi.

– Minden órában, minden gondolatommal.

– A hajó farában áll frigyládád, mely előtt le szoktál borulni. Mi van abban? Ott lakik a Jehova, nemde?

– Abban az Úr parancsai vannak, kőre vésve, a jeruzsálemi táblák mintája szerint.

– Te tehát imádkozol a Jehovához; de ugyanakkor hajóslegényeid a hajó fenekén a Thammuzt siratják, az arany kigyó előtt térdepelve, melyet rejtve tartanak ott; s e miatt vagy két Isten harczol egymással felettünk, az egyik el akar veszíteni, a másik megszabadítani, s míg próbálgatják erejüket, melyik hatalmasabb? mi elveszünk közöttük; vagy pedig egy az Isten, a mint te mondád, és az a Jehova, ki te érted irgalomból napjainkhoz napokat told, de boszúból az ellene vétők bűneiért nem hagyja elmulni rólunk a vihart. Azért lássad, hogy mit cselekedjél? Midőn éjszaka a sírás keresztülhallik a födözeten, tudd meg, hogy akkor a bálványt imádják; s vagy a frigyládádat, vagy az arany kigyót vesd a tengerbe, hogy az egyik kibéküljön velünk.

Bar Noémi nagyon felháborodott e szavakra, s úgy tett, miként a vén hajós tanácslá. Midőn éjszaka meghallá a rejtelmes sírást a födözet alatt, hirtelen lement a hajófenékbe s ott találta tengerészeit, a mint a földre borulva, melleiket verték és meztelen tagjaikat éles késekkel szurdalák; középen pedig állt az arany kigyó, egy oszlopra feltekergőzve, nagy karbunkulus-szemei fénylettek a félhomályban.

Bar Noémi oda lépett a bálványhoz s oldalán függő kardjával hozzásujtott annak fejéhez, és ime, az ütéstől cserepekre törött az, hogy darabjai százfelé hullottak.

– Nézzétek, szólt Bar Noémi. Hogyne hazudott volna az a mágusz, a ki azt mondta, hogy ez Isten: midőn még az ötvös is hazudott, midőn azt mondta, hogy az arany! Üvegből volt az egész. Jól gondolá, a ki ezt öntötte, ha nézhetik ezt Istennek, miért ne nézhetnék aranynak.

A meglepett hajósok nagyon elszégyenlék magukat e szóra. Az anyagi csalás legerősebb bizonyíték volt előttük a szellemi tévhitre. Megcsókolák Bar Noémi köntösét, s azzal összeseprék a bálvány cserepeit és beleönték azokat a tengerbe.

IV.

A mint a bálvány összeomlott, egyszerre, mint a síró gyermek, kit sírása közben álom lepett meg, elcsendesült a vész; a szél ordítása megszünt, a villámok aludni mentek, a fekete felhőtömegek siettek a tenger minden láthatára felé; a felháborodott tenger hullámai lassú himbáló rengéssel elültek, elsimultak s nemsokára a legünnepélyesebb csend lett úrrá égen és földön.

– Csodák napjai! sóhajta fel az elbámuló nép.

A mint azonban az egyszerre kiderült éjszakai égen széttekintének, új csodálkozás lepte meg elméiket… Ez a csillagos ég nem azon ég volt, melyet ők ismertek. Más csillagok, más képletek ezek! A hét csillagos gönczöl nem látható sehol, az örökké álló csillag nincsen többé helyén; a hajósok vezére, a kettős égi szem, és azok a többi néven nevezett világok, miket a hajós mind oly költői eszmékkel jegyze fel, miknek jól ismeri jöttét és lementét, miknek fordulatjáról megtudja: a világ melyik részén evez, azok mind le voltak törülve az égről, s helyettük más csillagok voltak felrakva, még fényesebbek az ismerteknél, de a mikre senki sem tudott emlékezni, egy közülök úgy világított, hogy a kötelek árnyékot vetettek a hajó oldalára tőle.

A téveteg hajósnép szorongó kebellel nézett szét ez ismeretlen égen, melyben nem talált a régi világra, s kérdezé félelemmel Bar Noémitól:

– Uram, uram, hol vagyunk?

Bar Noémi maga is titokteljes borzalommal vizsgálta e más világból való csillagokat és felelé felsóhajtva:

– Az Úr kezében vagyunk.

– A világ határán kívül vagyunk! kiálta ekkor egy kétségbeesett hang. A semmiségben járunk!

Másik azt állítá, hogy a nagy Rok-Rok országhoz közelednek, mely kigyók és hüllők hazája, a hol az embereket úgy vadászszák, mint másutt az emberek a vadakat.

Harmadik tudott meséket az indusok mágneshegyeiről, mik a hajókat messziről magukhoz vonzzák; és mindnyájan el voltak rémülve azon ismeretlen helyzettől, melyről még a mesék sem szóltak soha.

Az emberek összesúgtak egymás között, s a bátrabbak közülök oda léptek Bar Noémi elé daczos arczczal.

– Halljad Bar Noémi, a mit teneked mondunk. Te a Jehovát imádtad ekkorig, és magadra sok veszélyt hoztál e miatt és azokra is, a kik veled vannak. Egyedül taszítál ki bennünket a tengerre, viharokat, veszedelmeket állattál ki velünk; összetörted a Thammuz-bálványt és imádva dicsérted Jehovádat. Most ime itt állunk egy ismeretlen tenger közepén, a hol nem tudjuk, honnan jöttünk ide s hova menjünk innen. Ennek mind te vagy az oka és a frigyláda, melyet magaddal hordasz, és a Jehova neve, melyhez imádkozol. A míg Thammuz állt, addig vihar volt; hogy lerontottad, szélcsend lett; és ez még borzasztóbb nekünk, mint a másik. Addig legalább haladtunk, de most állunk egy helyhez átkozva, mintha horgony volna vetve hajónk mindkét végén. Azt határozta a hajósnép, hogy tégedet és frigyládádat kitegyen a tengerre. Menj tőlünk a hova tudsz. Mi nem haragszunk reád, de rettegünk tőled. Készítünk számodra egy tutajt árboczgerendákból, faragunk evezőt, kormányt, megosztjuk veled vitorlánkat; adunk kenyeret, vizet egy hétre valót, azzal menj Jehovád nevével, a merre tudsz, mi is menjünk, a merre ördögeink jó vagy rossz kedve kerget.

Bar Noémi nem mondott ellent. E nép vesztének indult; harmadszor tagadta meg hitét. A tenger el fogja nyelni őket, mint elnyelte Abiram népét a föld. Midőn Sodoma fölött megsokasult a bűnök terhe, az Úr elszólítá a kárhozatra itélt városból az egyetlen igaz embert. Angyalai most is vannak az Úrnak.

Byssenia, ki eddig zúgolódástalan osztá a hajósnép minden szenvedését, midőn látta, hogy azok mint faragják Bar Noémi számára a tutajt, evezőket, átölelte buslakodó férjét és szólt hozzá vigasztaló suttogással:

– Légy bizton, Bar Noémi. Ez nem a világ határa itt. Egy titkot birnak Carthagóban, melyet ott nem szabad kimondani, de a mely mégis apáról fiura szállván, szüntelen emlékben él. A bátor Hannó egy időben vihartól messze űzetve járt ezeken a tájakon. Egész útja le van írva nagy kőtáblákra és erős zár alatt őriztetik a halál Istenének templomában. Mert a ki e titkokat kibeszéli, az halva van. Én atyámtól tudtam azt meg, ki egyike e templom bölcseinek, s a kereskedők nagy tanácsában ül. A merre ez a legfényesebb csillag lenyugszik, ottan van egy új világrész, sokkal nagyobb, sokkal szebb, mint a mienk. Azt mi föl fogjuk találni, ha a csillag járását követjük. Két hatalmas nemtő van velünk, ki bennünket megsegít, te veled van a Jehova, velem van a szerelem.

Bar Noémi megölelé, megcsókolá, kiben Isten angyalát küldé le hozzá, a ki a végveszélyből kiszabadítsa, s azzal maga is segített hajósainak elkészíteni a gyarló járművet, melyen ő az Úr frigyével s kedvesének szerelmével a végtelen tengerre fog szállani. – A tutaj elkészült, egyetlen csáklya volt minden árbocza s vitorlája egy himezett palást, hajdan menyasszonyi köntös.

Egy tömlő víz, egy kosár tengervíztől ázott buzadara, melylyel a carthagóiak a kenyeret pótolták, ezek voltak az útravalók, miket Bar Noémi hajósnépétől kapott.

Számtalan kincse közül csak hármat vitt magával: a frigyládát az Úr szövetségével, kedvesét, a hű Bysseniát, és kardját, a drága jó aczélt.

A mint Bar Noémi a tutajra lépett, utána kiáltották: «Jehova veled», és ő szomorúan tekinte az elhagyott hajóra, melyről elűzték az utolsó igaz embert, és a mint mindig jobban eltávozva tőle, a tenger pusztasága egyre nagyobb lett közöttük, s ő még folyvást szomorúan tekintett hajójára, ime egyszerre elkezde az féloldalt hajolni, azután lassan megfordulni maga körül, nehány perczig forgott még és azután végkép elmerült.

A kelő szél Bar Noémi füléig hozta a haldoklók végkiáltását.

Most már egyedül volt az ismeretlen vizeken.

De nem sokáig maradt egyedül. Szárnycsattogás hangzik a magasban, s ime az ég derült kékjéből leszáll a csodaszinű galamb, mely Afrika partjainál látogatta meg hajóját, s bizton leül megpihenni kisded árbocza hegyére.

A viharból menekült ő is; aranyfényű tollazata meg van zilálva, azt rendezgeti piros csőrével, s mintha ismerőséhez jönne, oda repül Bar Noémi kezére, Byssenia hófehér vállára, turbékolva, s midőn azok darált buzával kinálják, nem eszik belőle, hanem csőrével szétturbékol benne s azután galambmódra nevetve felrepül és eltávozik ismét nyugot felé.

– Követlek, égi kalauz! monda Bar Noémi bízó áhitattal, s kisded vitorláját szélnek irányozva, arra indítá tutaját, merre a galambot látta repülni.

Az égi vezető soha sem tünt el szemei előtt. Ha a tutaj nem birt vele repülni, visszafordult hozzá és bevárta. Éjszakára leszállt mindig az árbocz hegyére s kora reggel repült ismét előre változatlan irányban.

Három nap és három éjjel utaztak együtt: a galamb és a hajós. Negyedik nap reggelén vigan szállt le a galamb Byssenia ölébe, s most már kedvére evett az eléje tett buzából, s aztán úgy elrepült, hogy szemmel sem lehete utólérni többet; még a láthatárról is elveszett.

A negyedik éjjel egyedül utazott a hajós és kedvese, a gyönge nő férje ölébe hajtá le fejét, mintha otthon menyezetes ágyában feküdnék, oly nyugodtan aludt a tenger sivatagján.

De Bar Noémi nem tudott aludni. A tengerész szivében van valami érzés, valami rejtett ideghur mozgása azon ezernyi titkos sejtelmek közül, miket a tudósok megfejteni nem tudnak, csak megtagadni. A tengerész lázas nyugtalansága ez, midőn a zöld fok közeledtét érzi, melyről annyit álmodott, melyet még nem lát, de sejt, melyre ujjal tudna mutatni: ott van az! midőn még ég és tenger köröskörül összefoly.

Ott van az! Ott kell neki lenni!

A hajnal aranynyal önti el az eget és a vizeket, és ime, a hol az aranyos ég és víz összeér, magas hegy homloka emelkedik a látkörön elő, a nagy világoskék köd szinén keresztül ragyognak bíborra festett ormai.

– Egy az Úr, egy az Isten, kiálta Bar Noémi, égnek emelt hálaadó karokkal, és Byssenia leborult a frigyládája előtt és annak ezüstös szögleteit csókjaival halmozá.

Egy új világ! Nem. Egy régi világ ez, mely már akkor történetének vége felé járt, midőn ti az ismert világ történetét elkezdtétek irni.

Kiszabtátok az ezredéveket, pedig ki tudja, azok előtt hány ezredév ismeretlen lakói tüntek el már?

Azok a csontvázak, miket folyók partjaiban, mély bányák fenekén találnak, soha meg nem nevezett, soha európai emberarcz előtt meg nem jelent állatok maradványai; azok az ős növényzet romjai, miket elsülyedt kőszéntelepek rétegeiben, szikkadt mész lenyomataiban bámulunk, egy régi, talán jobb, de mindenesetre nagyobb világról beszélnek a halló előtt. Azok a gygászi várromok csodaépítészetükkel, miket az Inkák földén, elhagyott, nem ismert ősrengeteg közepett fedeznek fel kalandor utazók, nem hagynak-e sejteni egy elmult, elenyészett népet, melynek fényre, magasságra volt szüksége, mely örömeivel, harczaival betölté egykor a fél világot és ura volt ennek a földnek, és ismeretlen míveltséggel tökéletesíté magán az Isten orczáját, s míg bűnei meg nem érlelék a halálra, félistene volt a föld tulsó felének, mielőtt azt tőle a vadon természet növényei s ez a köztük élő mezetlen féreg-emberfaj elfoglalá.

A bölcs Plató elmélete a hajdankor «boldog szigeteiről» lehet költői ábránd, talán csak eszményképe egy philosoph lélek felmagasztosult sejtelmeinek, melyben saját ideálképeit rajzolá; de az évezredek után is fennmaradt nyomok, miket tenger elmosni, erdő benőni, zivatar elporlasztani nem birt, tanúbizonyságot tesznek arról, hogy előttünk messze-messze eső időkben is voltak lények, kik a tökéletesség felé törekedtek, és elvesztek, midőn azt hitték, hogy oly magasra emelték fejüket, a hol már nincsen Isten.

Ez elveszett világ csodaképei lebegjenek előttem, mint egy ihlett álomlátás…

V.

Oh dicső természet! Te kifogyhatlan költő, te utólérhetlen művész, ki nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők színezetében; te is úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a tudós: próbálgatsz, tapasztalsz, kisérleteket téssz, kijavítod azt, a mit hibásan gondoltál ki először, a mi czélszerűtlen, helytelen volt; törölgetsz gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s ha az egész rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint a szobrász viaszmintáját, összetéped, mint a költő irott lapját s egészen újat alkotsz helyette.

Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s évezredeid vannak teremtő eszméid kivitelére.

Ugy-e, midőn e roppant ősállatokat a még meleg földből elővarázsolád, gyermek voltál akkor, ifju, ábrándos eszmékkel küzdő lélek, a kinek gyönyörködése telik a csodálatosban, a nagyszerűben; szeretted látni azon állatokat, miknek nehéz lábai nyomot hagytak a kemény kőben, s ordításaik hangja egyik hegyláncztól a másikig verődött vissza?

Gyönyörködél az óriás plesiosaurus elterült testében, mely tevenyakától gyíkfarkáig gyöngyház-pikkelyekkel volt borítva, s mulattatott látni, mint töré ketté roppant agyarával az ősbölény a legszebb pálmafát, megrágva azt kalászos szalmaszál gyanánt.

De a pálmaerdőket mégis megsajnáltad tőle, s alkotád a rettentő mastodont, melynek éles körmei áthatnak a legvastagabb pikkelybőrön s hosszú hegyes fogai egymásba csukódnak, hogy e roppant húsevő éhes gyomra védje a föld virágait.

Csak játék volt ez mind; a századok letelte után beleuntál ez örökké emésztő, soha nem alkotó világba, mely egy gondolattal sem dicséré alkotóját, mely nem tudott felnézni az égre.

Egy minden valónál szebb, kedvesebb alak fogamzott költői szellemedben, egy magasan álló, délczegen tekintő lény, mely annyira megtetszett képzetednek, hogy Isten lehelletét kérted bele.

És az új alak büszkén emelte fel fejét és nyelve megnyilt, hogy égi származatú gondolatainak kifejezést adjon, és kezei elkezdtek beleépíteni a természet nagy műhelyébe, megnépesítve azt olyan idomokkal, a minőkről ő maga nem gondolkozott.

Oh, mint örültél te akkor, alkotó természet; egy új lény támadt, mely kívüled alkot, idomít, teremt és földedet ékesíti, melynek szívét melegíti az a gondolat, hogy ő ezen földnek ura s akként épít, erősít, rendelkezik, mint a kinek kedvéért áll ez a világ.

Hanem azután örömöd elhomályosult, midőn ez a szépnek alkotott földi báb legyőzte lelkének égi eredetét és lett szolgák szolgája a világon; alacsony rabja indulatnak, szenvedélynek, puha, ellágyult ivadék gyönyörvadász apáktól, fejét meghajtó nép önalkotta bálványok előtt, őrült pazarlója mindazon kincseknek, miket ráruházál.

Hogy bánkódtál rajta olyan sokat!

Hogy rendítéd meg az álló földet alatta, hogy mámorából fölébreszd! hogy küldél reá duló csapásokat, haragos phantasiád szülte csodanemeit a döghalálnak, hogy Istenéhez visszatérítsd, hogy verted el kőesővel vetett füveit, hogy öntötted el vizek özönével kéjei kőházait, hogy a nyomor, az inség felrázza tompa lelkét.

Mind hasztalan volt, még sem javultak meg. A természet beteg lett bele, hogy kedvenczei így fajultak el.

A természet betegsége átköltözött fűbe, fába és az embereknek hasznos állatokba.

Az életet adó növények megromlottak a szülő földben, a gazdag növényzetet új, soha nem ismert betegség lepte el, méreg termett, a hol máskor kenyér, üszög verte meg a buzát, édes gyümölcsök helyén halálos pöfeteg kinövések undokíták a fát, undorító dögszag fogta el az ehető gyökeret még a föld méhében, megkeseredett a földből támadó víz és a földi pára is halált lehelt az emberek arczaira, hogy elhullottak egymás mellől az öröm pillanatában, a mámor vigalmai közt, a gyönyörök élvezeténél.

És még sem gondolt senki arra, mi van készülőben itt alattunk? mi lakik itt fejünk felett?……

VI.

A partot, merre szem lát, egy csoda-erdő fedi, minőt csak a tündérképzelet alkothat magának. Széles terepély fák, melyek ágaikkal ismét a földbe nőttek vissza, egyes templomokat látszanak képezni élő oszlopokkal, miknek mennyezete a sűrű sötét lomb, ékezete az ágakon felfutó folyondár virágai, melyek a magasból visszanéznek mosolygó piros és kék kinyilt szemeikkel. Apró ezüstszin bokrocskák, rózsapiros ághegyekkel képezik a csendes bozótokat, s a magas füvek pelyhes kalászaikkal nem látszanak arra gondolni, hogy ha emberi alak járna ottan, fejével sem látszanék ki kalászaik közül.

A sötét banánfa-boltozatok fölött egy-egy csoport pálma hajladozik, ezek az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben több gyönyörüsége lehetett az alkotónak, mint egy másik teremtményében, mert ezek a suly alatt még magasabban emelik fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól, tudják azt méltóságosan viselni.

Egyikén e pálmafáknak egy emberi alak kapaszkodott, ki azzal töltötte idejét, hogy a nagy gyermekfőnyi diókat hajigálta le onnan. Alant pedig, a fák tövében, a buja fű között feküdt egy óriási megatherion: fekve alig különb egy idomtalan kősziklánál, hossza négy egész öl, alakja mint a lajháré, irtóztató háta egész dombot mutat, mely a magas füvek közül kiemelkedik, míg idomtalan fejét apró szemeivel, kis gömbölyű füleivel eldugta jól a bozót közé. Egész roppant testét barna kérges bőr fedezte, vastag ránczokkal, oldalai tarkák voltak az apró tengeri csigahéjaktól, mik beléragadtak, mikor meleg napokon a tengeriszapban hengergőzött, csak az orrlyukainál, fülein és kurta farka hegyén volt valami éles, kemény serte.

A partra jutott tyrusi hajós ölében hozta ki a tenger zátonyai közül kedvesét és a frigyládát; midőn a szárazföldre lépett, leborult arra arczával és hálát adott az Urnak, ki csodáit érezteti halandó fiaival.

Bar Noémi áhitatteljes hangon éneklé el a dicsőítés zsoltárát: