JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XX. KÖTET

DÉLVIRÁGOK * OCEÁNIA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

DÉLVIRÁGOK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

AZ UTOLSÓ TENGERISTEN.

Mikor még II. Constans uralkodott Sicilián, Krisztus után hatszázhatvanhárom évvel, az egész háromszög népe valami keveréke volt keresztyénnek és pogánynak. A régi pogány hitregék megmaradtak emlékében, s ha a vad Læstrygonok utóda imádságait mondta védszentjéhez, hátát egy omladozó pogány templomnak vetve, eszébe jutottak a homályos mesék azon csodás istenekről, kiket az új Messiás elűzött az égből és földről.

A délnyugoti parton áll az óriási Taormina előhegy, messze benyulva a tengerbe, mely viharos éjszakákon harsogva csapkod fel reá. Alakja mintegy vulkáné, körülötte szakadékos sziklás hegycsoportozat, melynek sivár tekintetét sehol sem enyhíti egy közbe épített emberi lak. Az évenkinti iszonyatos földrengések egész hegyeket szakítanak olykor egymásra, vagy a földalatti ár indítja meg a sziklákat, s egész havakig látszik lassú haladásuk, a mint odább csúsznak a rajtuk levő erdőkkel, mezőkkel együtt, majd a legtermékenyebb mezőkön fakad fel véletlenül egy-egy iszapos forrás, s mocsárral borítja el az egész vidéket, majd ismét egész erdők égnek el ismeretlen tűz által gyujtogatva, majd roppant repedések támadnak a sziklák közepén, mikből jéghideg szél fuvall elő, bömbölő üvöltéssel. Az emberek nem örömest telepednek meg ily vidéken, hol a föld még mindig élet jelenségeit adja.

Maga a Taormina a legbujább növényzettel van ellepve. Az olasz éghajlat bokrai, fái, a szentjános-kenyér, a gyapotfa, a törpe pálma, az olajfa lepik el sziklás oldalait, összegubanczolva óriási folyondár, myrtusz és babérbozótokkal.

A hegy nyugoti oldalán, egy meredek sziklaemelvényen, melynek lábát közvetlenül a tenger locsolja, áll egy omladozó templom. Egy kerek márvány épület, köröskörül jóniai oszlopokkal. A kúptető már beomlott, a falak töredékén sárgulnak a kövi-rózsák; a küszöbön nagyszerű aloe nőtt fel vastag, kékzománczú fogas leveleivel; benn a templomban a heverő kövek között egy talapjáról ledőlt szobor látszik, mely egy kigyófarkakon végződő férfit ábrázol, meglánczolt kezekkel. Ez volt Proteus.

Körül a repedezett falakon még látszanak a domborművek, melyek az alakváltoztató pogány isten csodáit mutogaták, majd kigyó, majd tigris, majd fa, majd folyam, majd repülő madár alakjai látszanak kiemelve, melyeket mind ugyanazon láncz bilincselt a földhöz, mely az emberalak kezeire volt kötve.

A mythos szerint Proteus csak akkor mondott jövendőt, ha kezeit a földhöz lánczolák.

A fanumtól nyolcz széles kőlépcső vezet a meredek széleig, melynek szédítő magasából messze ellátni a tengerre, a sík láthatárra, melyen alig-alig tünik föl valaha egyes fehér vitorla, mint valami fehér sirály, a hosszú zátonyok itt-ott kifehérlenek a zöld hullámok közül, s a kopár szakadékos parti sziklák között apály idején megjelennek a csodás tengernövények, mik a mély tenger fenekén vertek gyökeret, a növényállatok, mozgó élő ágaikkal, az óriási polypok, mik hosszú karjaikkal a víz szinén tétováznak élő préda után lesve, s a látogatatlan partokon a sötétzöld kálmosberkek alatt, hol a ragyogó homokban szivárványszinű csigák közt hevernek a parthoz vágott hajók deszkadarabjai, ott ülnek viharos éjszakák előestéin a vészmadarak, a fekete hojszák, hosszú sorban, berzengetett tollaikat rázva, s kiabálva a közelgő szelek elé, s oda jönnek ki napfényes délutánokon, a zöldhéjú tekenősbékák, hinárlepte hátaikkal, tojásaikat a meleg homokba kaparni.

Hojszák és tekenősbékák most, egykor tengeristenek látogatták e magános partokat; mikor még a Nereidák kora le nem járt, ide szálltak ki csigahéj csónakaikból Peleus aranyhajú leányai, hófehér testöket bámultatva a napvilággal, s a vesztükre ide tévedt halandók szemeivel, itt kötött ki halfarkú paripáival a vizek királyistene, Neptun, itt dalolta csábénekeit a syrén, hosszú aranyhaját piros korálokkal fésülve, itt fútt csigakürtjébe Triton, a tengerszellemek hirnöke, s itt sírták könyeiket a patakok nymphái, epedő nefelejts-szemekkel leskelődve a sás-liliomok levelei közül a szép ifju halandók után. És végre itt e templomban adá rejtélyes feleleteit a jóslatra felszólított Sybilla, háromlábú réz széken ülve.

Mind e regényes alakjait a mesevilágnak száműzte a lét sorából a komoly utókor. Az emberi ész meg akarta tudni a csodák okait, s mindent fölfedezett, a mit oly sokáig a rejtély nimbusa vett körül. A doradok danáját nem tartja többé senki syren-zenének; a delphinek nem hordják hátaikon az embereket többé, mióta a gőzhajók föl vannak találva, ott hevernek a csigák, a korallok, ott virulnak a liliomok, a nefelejtsek; a syrenek, a nymphák, a hamadryadok nem jönnek el értük, nem szállnak ki a partokra többé; a fregáttok és gőzhajók mindenünnen elhajtották a tengeri isteneket.

De a Taormina környéke azért még mindig a régi, embernek nem való vadon. A zátonyok és szirtek miatt messze kikerüli minden vizen utazó, s a szárazföld felől visszariasztják azt a volkános szakadékok.

Második Constans idejében hetedik százada volt már a mythoszi világ elenyésztének, s a sziget lakosai, kiket az új vallás ereje nem ért oly közvetlenül, még mindig félve kerülték Taormina bérczeit, mintha óvakodnának zavarni az oda gyülekező fényes csoportokat, s csak néha akadt merészebb kalandor, ki az elhagyott berkeket meg merte gázolni, többnyire egyedül, titokban keresvén föl Proteus templomát, hol egykor a Pythonissák jövendőt szoktak mondani.

A fánum régóta elhagyatva állt már, a borzadálylyal belépő nem láta benne senkit. Itt-amott lehete csak észrevenni tán egy zöld kigyó húzódozó farkát, mely a közelgő léptek elől búva, a kőhasadékok között eltünt.

De lent a part közelében állt egy nyomorult kis viskó, a leomlott templom köveiből összerakva, melyben egy magános nő lakott, a kiről azt tartá a világ, hogy a jövendőket látja, mert a Proteus pythonissáinak utóda, kik vallásuk elromlása után is ott maradtak az elhagyott berekben, ivadékról-ivadékra adva a bűvészet titkait, mik a köznép előtt magasra emelték őket, s nem egyszer fölkeresve a babonás hivők által.

A legutolsó volt közöttük, kiről a rege emlékezik, Tritanhéla. A mese azt tartá felőlük, miszerint férfit soha nem ismerve szülték gyermekeiket, valami virág erejétől téve termékenynyé, mely Juno mythoszából maradt hagyományul, s egyetlen gyermekük rendesen leány volt, annak a gyermeke ismét leány s így származott alá egyesével a természetkívüli ivadék, míg végre Tritanhélának fia született, s eként vége szakadt a további nemzedéknek.

A nép rendkívüli ismereteket tulajdonított e lénynek, miből a mesés részt elhagyva, csupán azokat mondom el, miket mai világban is meg lehet hallani. Bizonyos szerek által, miket hetekig tartó bőjtölés után bevett, úgy el tudta magát altatni, hogy halottkint el lehete temetni, s ha azután a határozott időre ismét fölásták a sírból, újra magához tért, fölébredett és el kezde jövendölni. Gyakran kiállt a tengerpartra, s valami zúgó, dongó danát énekelve, oda csalta magához a delphineket, mik kiuszkáltak elé a partra, ott holmi bogyókat szórt nekik, s e vadállatok, mint megszelidített házi barmok, látszottak hivását megismerni. Az erdőkből, barlangokból elődalolta a kigyókat, sündisznókat, s azok fejüket föltartva kisérgették egész kunyhójáig, a hol enni adott nekik. Zivataros éjszakákon a legnagyobb viharokban könnyű csónakára ülve a tengerre ereszkedett; menekvő hajósok sokszor látták őt nyugodtan uszkálni a sziklák és örvények között, vészmadaraktól körül repkedve, s olyankor mintha beszélt volna valakivel.

Midőn gyermeke születék s meglátta, hogy fiu, iszonyú dühbe jött s meg akarta azt fojtani. Belenyomta fejével egy vízzel tölt medenczébe s ott tartotta sok ideig, míg azt hivé, hogy az már megfúlt. S ime midőn kiemelte azt a vízből, a gyermek még folyvást élt.

Újra lenyomta azt a vízbe, sok ideig lemerítve tartá, a csecsemő folyvást mozgott, kapálózott a vízben, a szemeit sem hunyta le benne, hanem a mint a száján beszívta a vizet, az orrán ismét visszafútta.

Tritanhéla elcsudálkozva ragadta ki a gyermeket a vízből s maga mellé helyezve azt, megdöbbent borzadálylyal tekinte rá.

De a gyermek most már sírva, kiáltozva eviczkélt, kapálózott, s addig csúszott-mászott, míg ismét a medencze szélére jutva, nagy örömmel veté bele magát, s kaczagva, viczkándozva lubiczkolt a vízben, egészen otthon érezve benne magát, s csak olykor ütve föl fejét egyet lélekzeni.

Tritanhéla elborzadva tekinte csodaszülöttére s reszketni kezde tulajdon gyermekétől.

Érzé, hogy ez nem abból a fajból való, melyből ő, nem azon légkör lakója, melyé a többi emberek.

A gyermek születése perczétől fogva a tengert választá elemének. Anyja elnevezte őt Colan-nak, később e névről messze ismeretes lőn.

Szüntelen a tengerben lakott, ruhát nem tűrhetett magán, s ha olykor meglátogatta anyját, nem tudott sokáig maradni a szárazon, a lég fojtani látszott, epedett, nehezen lehelt, s ismét visszaszökött a habok közé, ott játszott napos időben a delphinekkel, viharban elbújt a korallok közé s tarka gyöngyházakat hordott föl a tenger fenekéről anyja számára, ki őt beszélni tanítá; de Colan csak kevés szót tudott kimondani, bár mindent megértett, s beszéde valami ügyetlen állatias hangokkal volt keverve, hanem ha olykor kiült sütkörézni a kopasz fekete sziklákra, s magában elmerengve, elkezde csöndesen dúdolni, akkor annyi bűbáj, annyi sajátszerű édesség hangzott töredezett danáiban.

A fiu évről-évre jobban kezde szokni a nem emberek számára teremtett elemhez, mindig ritkábban tért vissza anyja kunyhójához, végre egészen elmaradt, s Tritanhéla hosszú, hosszú évekig nem látta többé fiát.

A nő megvénült, elaggott, érzé, hogy nem soká meghal, s nyugtalanítá azon eszme, hogy mindazon rejtelem, melyet elődei ezredévről-ezredévre gyűjtögettek a világ előtt ismeretlen bűvészeteül, vele együtt mind elvesszen, a nélkül, hogy azt fia örökölné.

Ez aggodalommal kiment egy délután a tengerpartra Tritanhéla, s szokott bűvös dúdolásait elkezdve, várta, hogy megjelenjenek a tengeri állatok, miket magához szoktatott. S a mint ott dalolna, körüle gyűjtve a hullámok lakóit, ime a habok közül egy férfi alakja merül föl s lábai elé úszik.

Colán volt az, ki a többi tengeri lakókként kényszerült a parthoz jőni a bűvös danára s nem látszott anyjára ismerni többé.

Elvadult arczán sem volt semmi emberi. Haja hosszan lenőtt nyakára, orra kitágult és szája összehúzódott. Szemei gömbölyűre voltak nyilva, a szempilla soha sem csukódott le rájok, s egész testét valami kemény kéreg lepte el, ujjai közt úszóhártya formára nőtt fel a bőr.

Tritanhéla ráismert a tengerszörnyre, s azzal kábító bogyókat hintett a víz szinére, melyet a halak mohón kapkodtak el; legtöbbet megevett Colán, két kézzel kapkodva a maszlagos eledelt, melynek megevése után a megbódult halak hanyatt fordulva jöttek fel a víz szinére, maga Colán is elnyult az iszapban ittasan.

Ekkor Tritanhéla ölébe vette fiát s kunyhójába vivé, testét elkezdé borszeszszel dörzsölni, mire Colán lassankint föleszmélt, s a mint magához tért, epedve kezde széttekinteni, mintha vizet keresne szomja eloltására. Tritanhéla borszeszt adott neki egy palaczkban, Colán mohón megitta azt, úgy látszott, mintha jól esett volna neki. Attól azután lerészegült s ittason elkezde dalolni, a dalból emberi hangok hallatszottak elő; tántorgott, eldűlt, Tritanhéla ölébe vette fejét, s elkezdé hosszú haját fésülgetni. A szörny halforma merev szemei mozogni kezdtek, szempillája megmozdult s lassan lecsukódott szemeire, Colán anyja ölében elaludt.

Tritanhéla ezentúl szüntelen erőlködött fiát újra emberré változtatni. Testét bekente balzsamokkal, miáltal arról lassankint lehullt a szokatlan kéreg. Inni csak bort és borszeszt adott neki, mi szunnyadó lelkét újra felkölté, a szörny lassankint emberré változott, s hogy a bezárt kunyhóból, melyet átlépnie nem volt szabad, a tengert nem láthatá, mindinkább elhagyá szokatlan ösztöne. Ismét megtanult beszélni, kezeit, lábait emberi módon használni. Kezdének benne a szellem tehetségei mutatkozni. Tudott emlékezni rövid időre, megismerte anyját, kaczagott ha örült, s tudott sírni, ha valami boszantá, ha valamit kapott, megköszönte. Majdan kezde kiváncsi, tudnivágyó lenni, kérdezősködött egyről-másról, magára engedte adni a ruhát, sőt tetszett neki a csattos öltöny. A borszesz mindig jobban kezdé visszatéríteni állatiságából, szüntelen izgatottságban tartva idegeit, Tritanhéla mestersége legnagyobb csodáját követé el, midőn a lelket visszavarázsolta fiába, mikor az már csaknem állattá fajult el, s alig különbözött a fókáktól, mikkel együtt nőtt fel.

A pythonissa fáradatlan kitartása annyira vitte már Colánt, hogy az elkezde olvasni, s hosszú idők óta kihült elméje ismét annyira átmelegült, hogy a leirt dolgokat képes lőn maga elé képzelni s gyönyörét találni azon titkos beszédekben, miket anyjától hallott.

Tritanhéla elkezdé fiát beavatni bűvészete rejtélyeibe, midőn egy napon alabárdos lovagok üték be kunyhója ajtaját, hová fiával együtt elzárkózott, s a kunyhó ajtaján kívül megálló parancsnok fenyegető hangon, de félelmes arczczal kérdé a jósnőtől:

Te vagy a taorminai boszorkány?

Én vagyok, felelt Tritanhéla büszkén.

A lovagok minden további kérdezősködés nélkül megkötözték a jósnőt, Colánt mellé bilincselék, s mindkettőt lófarkra kötve elhurczolák Panormusba.

Constans király épen akkor vérinquisitiót tartott a szigeten elhatalmasodott bűvészek és boszorkányok fölött; az istenitéletek tömérdek népet gyűjtöttek össze a tengerparton, hol zsolozsmák éneklése s phreneticus hahota közt hányták bele a boszorkányokat a tengerbe. A melyik elmerült és befúlt a vizbe, az ártatlannak nyilváníttatott; a melyiket fölvetette a hullám, azt kihalászták, s rögtön máglyára kötözve megégették.

Idehozták Tritanhélát is fiával együtt.

Colán egy oszlophoz lánczolva nézte a végtelen tengert, melynek látása újra föléleszté szivében az állati vágyat, lemerülhetni a hideg habok közé s elbúhatni sötét vízfenékre, játszani a tengerparton a csigákkal s hintáltatni magát az égig csapkodó hullámok tetején, mikor zivatar van.

Egyszer anyjára került a sor. Azokat, kiket ő előtte a vízbe hajigáltak, mind elnyelte a hullám s Colán nem talált rajtok semmi sajnálni valót. A mint Tritanhélát a víz felé vitték s a jósnő iszonyattal eltelve vonakodott a hullámoktól, Colán utána kiáltott: «ne félj a víztől, szállj le a fenekére és fuss alatta».

A következő perczben Tritanhélát belehajíták a magasról a tengerbe.

A hullám összecsapott fölötte, az emberek feszülten nézték, hogy fel fog-e bukni.

Néhány percz mulva szélylyel vált a hab, s a felmerülő Tritanhéla feje előtünt felbomlott hajakkal, elkékült ábrázattal, összekötött kezei nem engedték úszni, egyedül lábai segélyével iparkodott magát a víz szinén tartani.

A népség örömordítva üvöltött, hogy valahára egy boszorkányt sikerült föltalálnia s Tritánhélát rögtön kifogták a vízből s vitték egy máglyára s arra felkötözve, meggyujták alatta a tüzet.

Colán maga is örvendve kiáltozott anyjára, midőn meglátta, hogy az a vízszinén lebeg, de a mint észrevette, hogy anyját meg akarják égetni, egyszerre megmerevült lánczai között, szája összecsukódott, szemei halformára kinyiltak, s úgy nézte holt mereven, mint kötözték föl anyját a máglyára, mint gyujtják alá a tüzet, hogy vonaglik a kínzott alak izzó lánczai között, milyen sokáig tudja kiadni lelkét, s midőn porrá égett, hogy rohan hamvaira a nép, mint rugdossa azokat szét, hogy szórja a szeleknek és a tengerekbe.

Colán meg volt merevülve. Nem szólt, nem mozdult. Kerekre fölnyilt szemei elvesztének minden emberi kifejezést, hagyta magát a csónakba vitetni, melyről a bűvészeket a tengerbe hányták, s engedé magát bevettetni a tengerbe.

A népség várta sokáig, hogy föl fog-e bukkanni? s miután az nem merült föl többé a vízszinére, hozták a többieket, a kik még hátra voltak.

* * *

Néhány év folyt le. – Siciliában nagy volt a zavar. A rettenetes saracenok jöttek roppant hajóhaddal meghódítani a szigetet. A chalifa, Al-Hamair győzelmi hire megelőzte jöttét, s Constans király nem volt képes apró halászbárkáival megvédeni országát ellene.

Ekkor Panormus lakosaiban fölbuzdult még egyszer a régi görög vér, eszökbe jutott, mit tudtak tenni a corinthi elődök hazájuk védelmére, s hirtelen hadihajókká alakítva kereskedő hajóikat, tengerre szálltak a saracenok ellen.

Előre látható volt, hogy a harczot el fogják veszteni, de Miziz, a syracusi hajóhad armén vezetője, nagyszerű gondolattól áthatottan horgonyt vetve a taorminai zátonyok és sziklák előtt, oda várta a saracen hadat, s a mint az egy napon a magas tengeren megjelent, éjszaka kivonult elébe, azon szándékkal, hogy maga után fogja csalni a taorminai öbölbe, s ott vele együtt elveszend a sziklák között.

Constans király ezalatt seregével ott állt a parton, fölszedni a menekvőket saját hajóhadából, s leöldösni a saracenokéból megmaradót.

A hosszú ácsorgás megizzasztá a királyt, s míg hadvezére a saracenok elé vitorlázott, ő maga leszállt a tengerbe számos kisérőivel fördeni. Alig telt bele néhány percz, midőn a fürdő király egyszerre elkiáltja magát, hogy valaki megragadta lábát, s azzal rögtön lerántatik kisérői közepéből.

A mellette lévő búvárok egyszerre utána buktak a víz alá, s látták, hogy a királyt valami húzza lefelé a több ölnyi magasra felnőtt hinárba.

A búvárok kezeiket nyújták Constansnak, ki egyet közülök elkapva, kétségbeesetten kapaszkodott bele; de az ismeretlen erőszak, mely őt lefelé húzta, ellenállhatlanul rántotta őt le a sűrű hinár közé, s vele együtt a mentésére sietett búvárt is, kit Constans görcsös erővel fogott s el nem bocsátott magától; a többi búvárok, a mint mindkettőt elmerülni látták a hinárban, ijedten riadtak szélylyel, azt vélve, hogy valami polyp karolta őket át oda lenn.

Hosszú idő mulva fuldokló küzdéssel jelent meg a vízszinén a lerántott búvár, egészen kifogyva erejéből, s a mint a csónakba emelék, Constans még akkor is mindkét kezével és fogaival bele volt fogózva egyik karjába, holtan, megfulladva. Az ijedt testőrök kivonták őt a vízből s egyik lábára egy csodás jegyekkel teleirt szalagot találtak rákötve. Visszaborzadának; az Tritanhéla öve volt, melyet halála előtt fiának adott át.

A siciliai hajóhad ezalatt megtámadta a saracent, s az első összecsapásnál, mintha megfutamodnék, egyszerre visszafordult, s minden vitorlát kifeszítve, sietett a taorminai öböl felé.

Al-Hamair nyomban üldözé elleneit, s nem sokára lehete látni a nagyszerű vadászatot a tengeren, a mint Miziz hajóhada egy csomóba tömve, négy annyi ellenhajótól félhold alakú körben üldöztetik az öböl felé.

Az ég lassankint elborult, a tenger duzzadni kezdett, fekete felhők fogták el a láthatárt, s nem sokára mennydörgő zivatarral köszöntött be az éjszaka.

Az irtóztató vihar fölforgatá a tengereket. Mindkét csatázó hadsereg játékszere lőn a magasabb erőknek, a dühödt szelek verték a habot a taorminai sziklákhoz, s űzték mindkét hajóhadat a veszélyes öböl felé.

A syracusi hajósoknak nem lehete már többé menekülniök e helytől, de ezt nem is akarták, ott volt szándékuk elveszni. Az ellenség bizonyosan odáig üldözendé őket, s akkor velök együtt kénytelen leendett a sziklákon elmerülni.

Legelől repült a tajtékzó hullámokon Miziz hajója, mindinkább közelítve a fekete sziklák felé, melyeken néha keresztülcsapott a hullám.

S im a villámlobogásnál egy emberalakot vélnek észrevenni a hajósok, ki úgy látszék magát hintálni a habok tetején, mintha függő ágyban ülne. Majd kiemelkedék a tengercsoda a habok közül, s oly hangon, mely a tengervészt túldörgé, kiálta a siciliaiakra:

– Nyomorúak! Panormus és Messina lakói! kik Tritánhéla hamvait a tengerbe szórtátok: e hamvakból hajóhad támadt ellenetek. Pusztuljon el országotok.

Iszonyú roppanás felelt átkaira

Az első hajót a sziklához vágta a hullám.

A parton álló siculok kétségbeesett ordítással vevék észre, hogy míg saját hajóhadaik a zátonyok és sziklák között elmerülnek, a saracen had egyszerre félbeszakasztja az üldözést, s horgonyt vetve, megáll a vészes öböl előtt.

Colán, szemközt úszva a zivatarral, hirül adá a saracenoknak a veszélyt, mely hajóikra vár, s még azon éjjel, a mint a szél fordult, elvezette őket más kikötő felé, mely egyedül előtte volt ismeretes.

Reggelre virradva a saracenok urak voltak Siciliában.

Ötszáz esztendeig pusztította e naptól kezdve Siciliát e barbar ellenség.

Colánt még azután is sokszor találták idegen hajósok majd itt, majd amott, többnyire zivatarban, gyakran a legmagasabb tengeren. Ha nevéről szólíták, fölült a hajóra, borszeszt kért a hajósoktól, elmondá nekik, hogy most mely helyen vannak, merre menjenek, hol őrizkedjenek zátonyoktól, örvényektől, kőszikláktól? ha hajótöréseket szenvedtek, parthoz vezeté tutajaikat, vagy hírt adott felőlök, ha elmerültek.1)

De ha siciliai hajóval találkozék, azt köröskörül csapongá, mint valami éhes szörny, éjszakánkint fenyegetőleg támadt elő a tengerből, kiáltozásaival ijesztgetve a hajósokat, mint rémlő tengerkisértet, s ha viharban találta őket utól, lehete hallani ijesztő átkozódásait, a mint a habtorlat tetejéről letekinte a düledező hajóra, s imáik közé kaczagva kisérte őket, míg el nem sülyedtek valahol, hogy ott fölkaczaghasson, midőn a hullám fölöttük lassankint összecsap, s akkor ráüljön a még kiálló árboczra, s elénekelje azt a bűbájos dalt, melyre Tritanhéla megtanítá, a figyelő delfineknek; míg az utolsó árboczhegy is a víz alá merül.

KELET KIRÁLYNÉJA.

(Historiai novella).

Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, a honnan támad a fény és minden, a mi fényes, – a honnan támad a nap is.

Igaz ugyan, hogy illendőbb volna e helyett, hogy azon földről beszélek, mely bölcsőnk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz! de mit tehetek én arról, ha álmodni szebb, mint ébren lenni.

Ha olvasni akartok arról, mi ujat talált föl tegnap óta a divatbölcsek, diplomaták, journalisták és börzeüzérek tudománya? fordítsatok a túlsó lapra, ott talán megtaláljátok, a mit kerestek: vezérczikk oraculumokat, becsületes, józan, fekete kabátos rendszereket, telegraphi mondatokat, örvendetes hireket tánczvigalmakról, s szomorú tudósításokat vasuti balesetekről, börze fluctuatiókról és ministerkrisisekről, ott megtudtok mindent a mi lesz, lehet és a minek úgy kell lenni.

De ha akarjátok tudni azt, a mi volt, a mi elmult, a mi nem lesz többet, ha meguntátok ezeket a czivilizált utczákat, ezt az egyszinű, esernyővel járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat, miket a ki irt sem értett, – jőjjetek velem; én elvezetlek benneteket oly helyekre, oly időkbe, mikről maga a historia is azt mondja: ennek fele is csak álom!

I.

Azon időkben, midőn Róma határa ott volt, a hol Persiáé, s a nagy világváros az ismert föld legvégső tartományait nevezte szomszédjainak, – akkor volt Róma legkisebb.

A nagy respublika császárjai birták a félvilágot, melyet őseik meghódítottak, de nem azoknak szellemét. Rövid életű istenek voltak, ész és erő nélkül, – törpék, kikre óriások fegyverzete maradt.

De a hősök, a historiai gyászok szelleme nem maradt föld alatt, s ha Rómában obeliskokat raktak hamvaikra, kitört a szabadság, dicsőség és honszeretet lelke távol Persia, Armenia és Palmyra ege alatt.

Míg Rómában egy Commodus, egy Caracalla trónra ültette a bűnt, s nyilvános tiszteletet adott a gyalázatnak, míg ott harcz helyett árulás adta a győzelmet, diadal helyett pénz vásárolta meg a békét, míg Heliogabal rokka és orsó, Galienus főzőkanál által örökíté nevét, addig keleten új életre támadt a száműzött erény és dicsőség, s mintha szégyelné magát a férfiak által meggyalázott hősi szellem, egy nőbe költözött át, hogy azt minden élőkön túl emelje.

A keleti tartományok közt, mik Róma védurasága alatt álltak, volt Armenia is, veszélyes közelében Persiának, hol Sapor király Cyrus birodalmának helyreállításáról álmodozott. Tizennyolcz satrapáját Ázsiának hajtotta már trónja zsámolya alá, s engedte őket királyoknak hivatni, hogy magát királyok királyának nevezhesse.

A tizenkilenczediknek következék Chosrus király, Armenia fejedelme. Harmincz évig tartott a harcz, melyet Chosrus a királyok királya ellen országát védve viselt, s a szabadságharczba utoljára is a hódító fáradt bele; a hőst, kinek paizsán kardja eltompult, orgyilkosok tőrével öletve meg. Csak így juthatott annak országához.

A hatalmas védúr, Róma, ezalatt folytatta ittas életét, saját fejével sem birva többé, nemhogy távolabb eső tagjaira ügyelhetett volna. Csak akkor ébredt föl, midőn egyik kezét levágták.

Armenia elestét megboszulni, összegyűjté legióit az akkori császár, Valerian, átkelt az Euphráton, s mielőtt a hír érkezhetett volna, maga előtt látta Sapor király lovas seregeit, – s nem sokára háta mögött is, – a láthatár végtelenéből köröskörül porfellegek húzódtak elő, melyek nem sokára összeértek a római legiók körül, mintegy aczélláncz-szem. A præfectus prætorio, Marcian, elárulá az ellenségnek a császárt, s az minden oldalról körülvéve látta magát, mielőtt seregeit csatarendbe állíthatá. Még a kétségbeesés sem segített: az első merész, de sikertelen menekvési harcz után lerakta a római sereg fegyverét, s császárját kiadta a barbar fejedelemnek.

A királyok királya lánczot tetetett a császári fogoly nyakára, s általa vezetteté magát saját provinciái ellen, miket a viharnál sebesebben elgázoltak a persa lovasok patkói. Egyik város a másik után esett el, árulás, gyáva megadás, vagy vitéz védelem után. Antiochiában a szinházi mulatság közepett lepte meg a népet az ellenség, Edessában a főpap védte maroknyi népével a várost és templomait, s Cæsarea falai közt Demosthenes állítá meg a diadalmenetet. Mind hasztalan; elvesztek a városok, palotáikkal, templomaikkal, a hősök és az árulók egy sírba lőnek hányva. Sapor király egész völgyeket töltetett meg holttestekkel, s míg a szétdúlt provinciákból kiölt mindent, a mi élet, csúfságból új római császárt nevezett ki számukra, egy ismeretlen rabot a legalsó börtönökből, kit bűnei miatt halálra itéltek; azt felöltözteté az elfogott császár biborpalástjába, s kikiáltatá és megéljenezteté az elfogott legiók által, míg az igazi császár, a szerencsétlen Valerián, a despota lova előtt térdelt, ki az ő nyakára hágott előbb, úgy ült fel nyergébe.

Valeriánt megölte a szégyen. Egy rómainak tudni kellett a gyalázat miatt meghalni. Az elbizott győztes kitömette a holt fejedelem bőrét, s ott állt az századokig a nap templomában borzasztó diadaljelül, császári palásttal vállán, rabszolga lánczczal nyakában, barbar kemény gúny a legmagasabb büszkeségen ejtve.

Három országot kipusztított már az eleven dögvész, a halál angyala emberi alakban; a határos birodalmak remegve várták, melyik fog közülök következni? midőn egy napon Sapor király elé követség érkezett Palmyrából, egy levelet hozva neki, melynek tiszteletteljes, de bátor szavai haragra gerjeszték a despotát.

A levél Odenath palmyrai polgár által volt aláirva, ki a hódító engesztelésére kétszáz tevét külde kincsekkel rakottan, minőket csak a fejedelem adhatott fejedelemnek.

Kicsoda ez az Odenath? kiálta föl büszke dölyffel az ellenállhatlan hódító; ki a vakmerő, a ki levelezni mer urával? hányjátok ajándékait az Eufratba! Fejedelem-e ő, hogy nekem ajándékot mer küldeni? s nem alacsony rabszolga-e? kinek a porban fekve kell előttem megjelenni, mert a mije van, az csak irgalomból övé. Mondjátok meg neki, hogy ha kegyelmet akar találni arczom előtt, s büntetése enyhítését reményli, hátán összekötött kezekkel csúszszék térdenállva trónom elé. Ha késlekedni mer, gyors pusztulás fejére, pusztulás a családra, mely hozzá tartozik, pusztulás a városra, melyben született és a népre, mely azon várost fölépíté!

II.

– Fel, fel, ti szabad lakói az ősi pusztának, ti pásztorok, kik csordáitokat legeltetitek a sivatag forrásai körül, te szilaj vadásznép, ki elfogod a futó antilopét s kihúzod az oroszlánt barlangjából, ti, kik sátrak alatt laktok, ősidőktől fogva nem tanulva mást, mint fegyverforgatást, te soha meg nem számlált nomádfaj, ki adót nem fizettél, s hódító arczát nem ismerted soha, ti délczeg ifjak, kik három nap, három éjjel kitartjátok a nyargalást a szilaj paripán, átúsztok ragadó folyókon, keresztültörtök országokat ellepő erdőkön, s megelőzitek a homokfelleget, mit a puszták szele hajt a láthatárra, – fel!

Im fényes ellenség közelg nyugalmas berkeid felé; jer, mutasd meg neki, hogy itt minden porszem szabad, s föltámad az ellen, a ki reá tapod, minden férfi bajnok, minden rekettye nyilvessző, s minden bércz fellegvár, mely ellen vívni kell!

Az arab síkságok mintegy varázsszóra egyszerre megnépesülnek. A vad homokpuszták, miken azelőtt alig találkoztak az átvonuló karavánok egyes kóborcsapatokkal, egyszerre eláradnak száguldó hadseregekkel, az ismeretlen helységek vad, bőrrel övedzett harczosokat bocsátanak alá végetlen rajokban a syriai rónákra, kik mind Palmyra felé sietnek, s a mint a hegyekről jövők találkoztak a pusztákról érkezőkkel, daczos örömmel szorítanak kezet, mint kiket egy közös czél egyesíte fegyvert fogni. A fegyver egyszerű volt, buzogány, nyíl és dárda; de a ki látta az izmos karokat, a mik azokat forgatták, el kellett ismernie, hogy azon fegyverek jók fognak lenni.

E zajongó tömegek közt két vezéralak válik elő, kik jelenlétökkel bátorságot öntenek a harczosokba, rendezik a csapatokat, s minden vészt, a táborinség nélkülözéseit, éhséget, fárasztó útat, forró napot, hideg éjet együtt tűrve velök, vezetik Palmyra felé.

E város kapuinál találkozik mindkét vezér.

Az egyik egy szelid, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.

A másik vezér – egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros arcz, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierő van elrejtve.

A két vezér bámulva tekinte egymásra, mintha két nap támadna fel egyszerre az égre. A hölgy hófehér paripája büszkén emelte föl fejét, míg a fekete mén, melyen a férfi ült, aláhajtott fejjel húzódék hátra.

– Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jösz? kérdé a nő, hangja édes volt, mint a szerelmi dal és erős, mint a harczriadó.

– Nevem Odenath, felelt a férfi, palmyrai polgár vagyok, ki fegyvert emeltem a hódító ellen, hogy fejemet ne hajtsam meg előtte. S ki vagy te, istennő, ki paizsoddal védni jöttél minket?

– Én Zenobia vagyok, Syria királynője, egyptusi királynők s macedon királyok utóda, ki fölemelém kormánybotomat, hogy országom idegen ellenségtől megvédjem; – vagy az ellen törjék össze, vagy királyi pálczám!

A férfi lehajlék lováról, hogy Zenobia palástja szegélyét ajkaihoz emelje.

– Üdv neked királynőm.

– Hagyd a királyi czímet, s nevezz egyszerűen nődnek.

– Mit mondál?

– Azt, hogy ki tőlem távol, tőlem nem ismerve, velem egy gondolattól lelkesült át, annak lelke egy lélek az enyimmel. Te férjem leendsz.

– Én egyszerű polgár vagyok.

– És én egyszerű nő. A sors, mely előttünk áll, mindkettőnkre nézve egyenlő, dicsőség vagy halál, – trón vagy kataphalk. Mindannyi király és despota közül, kik kezeiket ajánlák nekem, egy sem jelent meg, midőn kardjokat kértem, és én nem akarom koronámat oly főre tenni, mely porba hajol meg ellenségem előtt; ők királynak születtek, bár inkább férfinak születtek volna, a sors rabszolgákat alkotott belőlök. Az első férfi, a kire találok, te vagy, különben egy asszonyban kellene kihalni a dicsőségnek. Igy ketten leszünk. Ha te hős léssz, én méltó leszek hozzád, ha én király leszek, te méltó leendsz hozzám. Elfogadod-e jobbomat, arczom nem taszít-e vissza?

Odenath gyönyörteljes pillanattal voná ajkaihoz a nyujtott szép kezet s szívből eredt hódolattal viszonzá:

– Arczod Cleopatrától örökléd, ősanyádtól, jobbodat Nagy Sándortól, ősödtől apai ágon.

– Ősöm isteneire! kiálta föl lángragyulladt arczczal a hölgy; – e kard is oldalamon ősapámról maradt, s nemde Sapor király nem Dárius utóda-e? E kard, mely az ős kezében összetörte az őst, az unoka kezében össze fogja törni az unokát; Nagy Sándornak Dáriust adta a sors, nekem Sapor királyt!

A tömegek lázas kiáltása szájról-szájra adta e hangokat, s Palmyra körül érczfal támadt lelkesült férfiak karjaiból.

A királyok királya közelgett győzelmekhez szokott táborával. Kétszázezer lovas jött legelől, a keleti ragyogás sokféleségével. A külön nemzetek hadai saját szineikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, balistákkal, hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tizezer válogatott lovas környezé, ezüst-sisakos, arany-paizsos vitézek, drága kövekkel kirakott fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.

Ezeket követte a hadi zsákmány, tizezer dromedár hátára fölhalmozva. Kipusztított országok kincsei, föl nem számítható érték, arany és drágakő. Leghátul maradt a gyalogság, léha, rendezetlen csoport, dárdával és parittyával, csak ütközet után rabolni jó, vagy ostromlott városok árkait betölteni holttestével.

Sapor király soha sem hagyott háta mögött ellenséget, azért serge roszszát és kincseit mindig leghátul tartotta s javát maga előtt hajtá.

Mi volt e rendezett hadak ellenében a palmyrai sereg?

Hirtelen összecsoportosult nomádnép, pásztorok, vadászok és békés kereskedők, kiknek kezébe a kétségbeesés adott fegyvert, kopját, nyilat vagy buzogányt, s kiknél a hadirend helyét csak a szabadságszeretet pótolta.

De kettőjük között feküdt a sivatag!

És e sivatag ezeknek hazájok volt, amazoknak ellenségök, harczra ellenök, s nem egyszer volt rá eset, hogy a persa hadsereg, midőn ellenét legyőzte, az éhség által veretett szélylyel.

Az első nap megnyerte a csatát a persa had a sivatag ellen. Még ellenségre sem talált sehol a puszta homokon kívül, de ez is elég volt annak.

A forró szél, mely szemközt fujt arczaikba, keresztülszitálta a légen a finom homokot, mely mint megannyi tűszúrás hatott át a ruhákon keresztül, be a pórusokba, le a mellre, át a szemek idegein, az olthatlan szomj kiszárasztá a hőségtől égő ajkakat, a szúró napsugár elkábítá a főket.

A hadsereg kiállta e védtelen harczot az elemek ellen, s reggeltől estig épen egy napi járó földet foglalt el a sivatagból. Estefelé elmult a szél, csak az éhség és szomj maradt meg, a paripák fáradtan feküdtek le a földre, a tevék elszabadultak vezetőik kezeiből, s bőszülten nyargaltak valamely távoli forrás felé, melynek irányát hatalmas ösztönük megsejté. Az eltikkadt katonák csoportosan futottak a tevék nyomait követve, némelyik elmaradt s ott eldűlt a sivatagban, a ki győzte velök a futást, meglátta az alkonyégen az ingadozó pálmákat, melyek az oázt jelölék, honnan a forrás fakadt, s a kik odáig vánszorogtak, nem is tértek vissza többet, mielőtt szomjukat elolthatták volna, láthatlan nyilak elolták az éltöket.

Éjféltájon egy, az éj homályában is meglátszó hosszú árny látszék húzódni a persa sereg sátorai felé, s a mint csöndesen odaért, mintegy ijesztő kisértettábor rohant rémes ordítással a nomád lovagok ismeretlen száma az alvó, elcsigázott táborra.

A persák minden oldalról támadva voltak az ismeretlen ellenségtől, melynek erejét az éj sötétje még félelmesebbé tette. Ha visszaverték egy helyen, pillanat mulva a túlsó oldalon támadt, sokszorozva önmagát, s ijesztő üvöltésével fárasztva, csalva, bőszítve elleneit. A süvöltő nyílvesszők mindenütt élőczélt találtak az összetömött hadsorokban, az őrtüzek által világított tömegekben, s ki lövöldözhetett ő utánok? a láthatlan éjbe, a külön álló, szökellő, nyargaló alakokra? Ki üldözhette őket a fekete pusztaságban, hol csak az ő szemeik ismerték az útat?

Ez így tartott szürkületig; reggelre csatarendbe állítá a király egész éjjel nyugtalanított seregeit, s ime ellenség nem volt sehol; mintha valóban a puszta rémei lettek volna, kik körül rajongák egész éjjel a tábort, s reggelre visszatértek volna sírjaikba, a persa had előtt nem volt köröskörül semmi, csak a homokpuszta.

Sapor király elbizott dölyffel parancsola előrenyomulást a hadseregnek, s még egy nap folytatta hódító útját a pusztában, de már e nap sikere alig volt néhány órai út, az eltikkadt hadsereg minden forrásnál megállt, mindeniket holttestekkel találta betemetve, s azon véresen itta ki belőlük a vizet az utolsó cseppig.

Újra eljött az éj. Csatarendben állt mindenki, sok, ki lefeküdt pihenni, ott elaludt és meghalt. Várták az éji támadást, s most már azt sem tudhaták, melyik oldalról jön az? Sokáig nem hallatszott semmi hang, csak az elefántok szomjdühös ordítása verte föl szokatlan hangokkal az éj csöndjét, s benn a tábor közepében a harsogó zene és pohárcsörgés.

Míg a sereg epedve itta ki a források vérrel kevert vizét s az elhullt tevék husából lakozott, az alatt Sapor király sátorában a világ legtávolabb tengereiből hozott halak, a legdrágább madarak s gyümölcsök illatoztak arany tálakban. Sátora hátulját nubiai zenészek foglalák el görög eunuchok énekét kisérve hárfáik és tollas sípjaikkal, s a sátor elején lybiai almék tánczoltak áthevült arczczal átlátszó öltönyeikben.

Sapor király maga hófehér, gyémántokkal himzett pongyolában hevert bibor nyugágyán; két kedvencz nője, kiket országok szépségei közül választott ki, mellette ült, egyiket ölébe vette, másiknak keblére hajtá ittas fejét, míg egy rabszolga ajkáig emelte az arany serlegbe töltött gránátszín cziprusit, melyre damaszki rózsák levelei voltak hintve, másik fűszeres gyümölcsökkel becsinált pávanyelvekből készült étellel iparkodék a királyok királyának eltompult étvágyát ingerelni, midőn egyszerre véletlenül, mint álomra az ébredés, rémes sikoltás hallik a sátoron kívül, s a nyilásnál őrt álló szerecsen halálra sebesülten bukik be a sátorba.

Sapor ijedten kapott fegyver után, s nem vevé észre, hogy a mit kezébe ragadott, az kedvencz nőjének arany ollója volt.

A következő perczben egy magas, harczias alak állt előtte, kivont karddal, csatától hevült arczczal, villogó szemekkel.

– Ki vagy? mit akarsz? ordíta rá Sapor mintegy helyére bűvölten.

– Nevem Odenath! felelt a férfi. Hivattál, itt vagyok.

Sapor dühös ordítással ugrott fel helyéről s sátora hátuljába futva, míg magukat közbevető rabszolgái élte megmentésében elestek, alvó testőrei közt lármát ütött és megmenekült.

Hogy neki kellett örülnie a megmenekvésen, hogy szemeivel kelle látnia, mint verik szét a mindenünnen támadó alakok egész gyalogságát, az éj sötétében háta mögé kerülve s egész sátoráig lopózva, mint oldják fel lánczra fűzött rabszolgáit, mint hajtják el tevéit, mint rabolják el minden kincseit s két kedvencz hölgyét, kiket mind e kincsekért nem adott volna.

Ő rabolta el a babért, koronákat s rózsakoszorúkat, s mindazt más tette fejére, s ki tette azt? Egy megvetett asszony és egy tudatlan paraszt.

III.

Semmi sem oly jó tükre a napnak, mint a kivont kardnak lapja. A sugár, mely róla visszaverődik: a dicsőség.

Néhány év mulva, hogy Valerián császárral elbukott nyugot dicsősége, a ki nagy tettekről akart még hallani, kelet felé fordítá figyelmét.

Ott ragyogott két új név, mint két új csillag, sugáraival egymásba fonódva, Odenath és Zenobia. Az elgázolt tartományok mint boszúálló nemtőt látták e királyi párt megjelenni, ki lánczaikat feloldá s a fölöttük czivódó ellenségeket saját országaikba kergette.

Kétszer látta őket Sapor király Ktesiphon kapui előtt, hová futó seregeit beüldözék, s a római hadseregeken annyiszor diadalmas góthok dárdái ellen a fejedelmi pár paizsa védte meg Ázsiát.

S a mily messze a férj és nő győzelmeinek híre elhatott, elhatott szerelmöknek híre is: mindenütt egymásmellett lehetett őket látni, egymástól elválhatatlanul, a trónon úgy, mint a csaták zajában.

Szerelmök nem volt a galambok szerelme, kik szüntelen turbékolnak, csókolóznak, hanem a sasoké, kik egy évben csak egyszer szeretnek; hanem azontúl hűk egymáshoz.

S míg nyugoton Cátó és Scaevola népének elkorcsult utódi asszonyruhákba öltözve piaczi látványt csináltak a förtelemből, s felforgatva a természet rendét, kényszeríték a gyönyört undorrá fajulni, összetévesztve Vénust Cupidóval, addig a tündérregék honában, keleten, hol lágyabb a szív, forróbb a vér és a napsugár, tudott élni egy nő, ki még férjében is csak a lelket szerette s a vér indulatait lelánczolva tudta tartani erős akaratával.

Amott a vénség undorító szenvedélye, itt az ifju szűzesség.

A római nép sóhajtva tevé az összehasonlítást s sajnálta, hogy nem született barbárnak. És a senatus, melynek soraiba egyik császár kéjenczeit nevezte ki, másik ugyanannyi számú kancsal, púpos és sánta vénasszonyt, a harmadik épen jó nyerges paripáit, a patres conscripti, kiket majd pallossal, majd ostornyéllel, legutoljára épen főzőkanállal kormányoztak, hódoló követeket küldöttek kelet királyi párjához, megerősítve őket azon trónban, melyet diadalaik által szereztek vissza az ellenségtől, ki Róma császárját kitömve tartotta templomában, míg annak édes fia Gallienus csodálatos rántásokat főzött szakácsaival egy sorban s kinek midőn hírül hozták Phoeniczia elvesztét, csak azt sajnálta benne, hogy nem fog több menyhal-ikrát kaphatni onnan, s vállvonva kérdezé, hogy mit veszt Róma azzal, ha ezentúl az egyiptomi vásznat s galliai szőnyegeket nélkülöznie kell.

IV.

Az Orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán inkább hihetnők a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elő. Közepettük a nap temploma, mintegy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségből is ragyogó arany kúpfödéllel.

Balra sík lapályos erdőség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet látunk vonulni. Ezer lovas selyem és bibor öltözékben, fegyverekkel, miknek markolatja drága kövektől ragyog, s miknek vasán csaták dicsősége, vonul félkörben az Orontes partján alá. Mögöttük ötven elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szőnyeggel beterítve, mikben bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat öltöny, kezeikben aranyozott aczél ívek s ezüst tollú nyilak. Csupán egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arczra, termetre az, de lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifju Herode, Odenath fia első feleségétől, kinek apja lelkéből egy lehellet sem jutott; reszkető, érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon veszélyekről, miken atyja és mostohája karddal szokta magát keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra kicsalatni, ha Zenobia megigéré, hogy mellette fog maradni.

Zenobia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi nyomorékot; azon időben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ő oltalmazta, kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.

Kettő azok közül, Timoll és Herend, már csatában esett el, a harmadik, Vaballath, most is legelől lovagol apja mellett; a szegény Herodéval csak mostohája törődik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjunak örömeiről gondoskodni, ő hoz neki tigris-vadászatról zengő madarakat, tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengző csatákból bogláros csengőket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy az halállal játszott, a ki ezeket hozta.

Zenobia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezősködve: anyám, mi is bemegyünk e sötét erdőbe? vadállatokkal nem fogunk-e találkozni ottan? ugy-e nem hagysz magamra? légy mellettem, maradjunk itt a pálmák alatt, hallgassuk, a madarak hogy énekelnek? Nézzük a vízben a szökellő halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én szédülök.

Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak, ki Herode beszédjére hangosan felkaczagott.

– Anyám, szólt félénken Herode, Maeon itt lovagol mellettem és kikaczag, nem merek oda tekinteni, mert rám néz. Érzem, hogy sötét fekete szemei rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tölünk, én szeretem őt, de mégis félek tőle.

– Maeon, kiálta a nő, miért nem sietsz előbbre? – Maeon Zenobia elé lovagolva, égető szemeit a hölgyre függeszté, s daczosan kérdé tőle:

– Mivel van nekem kevesebb jogom melletted lehetni, ki férjednek öcscse vagyok, mint Herodenak?

– Te férfi vagy, ő gyermek, neked erős karokat adott a sors, neki gyönge szivet. Eredj oda, a hol veszély van.

– Nincs rám nézve nagyobb veszély, mint szemeidbe néznem. Örömestebb mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb ülnék fel a szarvorrú hátára, mint hogy téged lássalak, és én mégis tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.

– Maeon! monda a nő erényes borzalommal, arczom elpirul előtted. Még most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen.

– Haragudjál reám. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtől félek, nem kezeidtől.

– Minő daemon szól belőled?

– Hát daemon-e a szerelem? Csak egy neme van-e a szeretetnek? te szereted Odenathot és szereted Herodét: nem találkozik-e kettőjük között számomra egy kis parányi hely?

– Férjemet szeretem mint nő, fiát szeretem mint anya.

– No hát szeress engemet mint testvér.

– Odenath bátor, Herode érzékeny, hát neked mi érdemed van arra, hogy szerettessél?

– Tudod te azt; tudod, mert mindig el akartál magadtól távolítni. Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugy-e mindennünen? nem sikerült elvesztened, és nem fog sikerülni soha. Hiába küldesz a viharos tengerbe egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi karja el nem olthat engem, ezt egyptomi maguszok jósolták énnekem. Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, a mit mondtam, az a pulya ott fenn czifra tornyában füleit hegyezve szítta begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég erős, s nincs oly magasság, melyről én leesve összezúzzam magamat.

– Bámullak. Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíjj-húrral hátadra nem vernek, mint olyan vadásznak, a ki semmit sem lőtt.

– Értelek Zenobia; szeretnél oly dühössé tenni szégyenemben, hogy azt a hírt vedd, miként engem valami fenevad összetépett. Oda megyek, de nem veszek el ottan. Elhozom neked a hyena megfojtott kölykeit, a viziló agyarát, a mérges kigyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam: ugy-e nem vesztem el?

E szavakkal daczosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével ráütve az elefánt ormányára, kaczagva kiálta vissza futtában az egész beszéd alatt sápadtan hallgató ifjura:

– Öcsém Herode! próbáld meg, belém tudnál-e lőni azzal a nyillal ott kezedben? S azzal az erdőben eltünt.

Herode borzadva rejté el arczát palástjába.

– Anyám, ez a Maeon ugy-e nem jól beszél?

– Ne hallgass szavaira gyermekem, felelt nyugodtan a nő, apád előtt is hallgasd el, a mit hallottál. Bolond beszédekre nem indul meg az ég.

– Hallgatni fogok, anyám rebegé a gyámoltalan, s reszketve nyujtá tegzét a mögötte ülő rabszolgának, kérve, hogy eressze le felijzott idegét, nehogy kárt találjon tenni vele.

V.

A nap délpontjára hágott, az erdők elcsöndesültek, hallgat minden.

A pálmák fényes kövér levelei harmatot izzadnak a hőségtől, s a fehér kérgű gumifák repedezett oldalaiból átlátszó aranyszín mézga szivárog. A nap fényében átlátszó minden lomb. Nem az éjszaki fenyves és bükkerdők egyhangú sötétje ez, a természet remekelni jött ide, csodás vegyületben állítva össze szépet és nagyszerűt; az ifju természet országa ez, ki még nem tanult jó gazda lenni, a pazarló, fényűző, költői természeté.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszinű a lomb; a myrtus, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majom család tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirinthot állítanak elő, lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak, méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, czikkes kóróikkal, a tüskebokrok, ujjnyi hosszaságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb jövevény, a kuszó iszalag és liána fonadék szövevényeivel.

A csendes magányban hűselve alszik minden állat, csak nagy néha csap el az ágak alatt egy-egy fehér páva, hosszú csillagszemes farka mint egy csodás uszály vonul utána; vagy egy-egy kis majom veti magát egy fáról a másikra, hosszú, kunkorgós farkával az ágakba fogózva.

Majd könnyű szellő lebben el a táj fölött, alig vehető egyébről észre, mint a levelek suttogásairól, s az ágakon csüngő fehér fügefészek könnyű ringásáról.

Egyszerre a távolból valami szokatlan zaj veri föl a csendet, valami kereplő hang, de csak a legnagyobb messzeségben, alig hallhatólag.

E hangra mozgás támad a bokrok közt, mintha valami nagy test futásnak eredt volna, messziről látni közeledtét, a mint a karvastagságú csemeték elhajlanak léptei alatt, s hol bokrostul nőttek ki az összesűrűdött fák, a veszett alak ki sem kerülve őket, egyenes irányban ront rajtuk keresztül, jobbra-balra döntve azokat, mint hajlékony nádvesszőket. A nyugtalan mozgás, mely jöttét megelőzi, előre is sokat igér, s a legsűrűbb tövisbozót eloszlik tekintete előtt, mint megvetendő gizgaz.

Még egy roham a venyigeszövevényen keresztül, mely azt, mint pókhálót a dongó, tépi összevissza, s egy borzasztó ordítással a síkon áll a legcsinosabb szörnyeteg, mely valaha erdőket evett, s mocsárokat ivott rá.

Egy délutáni álmából fölserkentett szarvorrú az, azon módon, a hogy a nyugvó helyéről fölébredett, megnézni, hogy mi baj? Deli termete alig hosszabb két ölesnél, s rövid lábacskái versenyeznek egy emberi derék vastagságával, három vastag körmön végződve, mintha három csizmát huzott volna föl egyszerre mindenik lábára. Vastag, pánczélkemény bőre, mintha nem ily karcsú termetre volna szabva, pötyögős ránczokat vet nyaka és czombjai körül, s ha megrázza magán, csak úgy inog rajta, mintha alatta még egy másik volna, egyik oldala tele van ragadva apró csigácskákkal, mikbe egyszer lefeküdt, s miknek ott létéről tudomást sem látszik venni s egyik hátulsó lábával egy hosszú bámbusz gyökeret vonszol maga után, mely körmei közé talált szorulni, s most zörgő leveleivel kiséri lépteit.

Megáll, orrát föltartja szaglászva, másfél láb hosszú szarva jobbra-balra mozog rajta; hosszú, lelógó fülei egyszerre egyenesülnek, s nagy, széles száját eltátva, meglátszanak fényes fekete fogai. Két kis homályos szem tévedt valahogy koponyájába, melyek nem arra levén alkotva, hogy lásson velök, nem veszi észre az előtte álló kókuszfát, s neki megy az orrával, melyért megharagudva rá, azt menten ketté harapja, s azzal megnyugodva, térdre ül, s az egész fát, koronáján kezdve a száráig, szép csendesen megeszegeti, miközben orrának hajlékony szarvával különféle mozdulatok által iparkodik kedélyállapotának különféle változatait kifejezni.

Egyszerre ismét hallatszik a kereplő hang, most már épen ellenkező irányban; a fenevad felszökik fektéből s a legcsodálatosabb ügyetlenséggel kétszer megfordul helyében, s azzal kiszámítva magában a két hang közti közép utat, elnyargal, egyszerre két első, azután két hátulsó lábával lépve, s szaggatott röfögés közt tördelve az útjába akadó fákat.

Kevés idő vártatva több helyen szólal meg egymásután a kereplő, jobbról, balról, köröskörül hallatszanak üldöző hangjai, a csörtetés zaja ismét visszatért, s ugyanazon helyre, a honnan kiindult, ismét visszaüget a szörnyeteg.

Most már dühös. Szájában egy fiatal pálma van keresztben, melyet felszakított s nem ért rá lenyelni. Szemei be vannak dagadva véres pillái közé, s orrszarva nem mozog többé, hanem megkeményülve hátragörbült. Szemeivel nem lát, de orrával annál jobban érzi ellenségei szagát s hallja a közeledő lármát, melyet még emberi fül nem volna képes felfogni, s e lárma dühössé teszi. Fölemeli idomtalan fejét, s szörnyű száját eltátva, iszonyú ordítással tölti be a léget, mintegy kihivó csatahangot küldve üldözői elé, s azzal nekidűl féloldalával egy mohos kősziklának s fenyegető morgás között kezdi el szarvát köszörülni rajta, meg-megállva, hogy egy rikoltó, recsegő üvöltésnek levegőt adjon.

E közben mindinkább hallhatóvá lesz a vadászok lármája, a magas bokrok közül kitünnek az elefántok tornyai, nyilas amazonaikkal, s a nyergeikben fölemelkedett vadászok strucztollas kopjái, kiket mind e táj felé csalt a szörnyeteg ordítása.

Néhány percz mulva összeszorul a kör, az elefántok megállnak, ormányaikat fölemelve, s a paripák toporzékolva hánykódnak, a mint meglátják az elszörnyesztő fenevadat, mely lábait megvetve, orrszarvát a kősziklához feni.

Ekkor két ellenkező oldalról két lovag nyargal a rhinoceros felé, fölemelt kopjáikat magasra tartva. Az egyik Odenath, a másik Maeon.

Az ingerelt szörny Odenathnak fordul, s orrát a földnek szegezve, szarvával hosszú barázdát hasít a pázsiton nyargaltában s azon pillanatban, midőn Odenath ágaskodó paripája sörényét félkézzel megragadva, kopjáját biztos kézzel irányzá a vad felé, Maeon hirtelen elébb ráhajítá a magáét, mely hegyével a szarvorrú oldalába furódva, annak vastag bőrében függve maradt, alig érve hegyével az eleventjét.

– Ostoba, mit cselekszel? Kiálta rá a király. A fenevad azon pillanatban villámsebesen megfordult, s kikerülve Odenathot, vérengző dühvel rohant másik ellenére, ki lováról leugorva, kardjával iparkodott annak hasa alá jutni.

A szarvorrú azonban nagyobb tárgyat szemelt ki boszúja tárgyának s bőszült ordítással rohant az elefántok közé. A nyilak, miket a tornyokból lőttek rá, visszapattogtak bőréről, s a hölgyek, kik a megriadt elefántok tornyaiban hányódtak, mint bárkában hullámos tengeren, sikoltozva fogóztak hevedereikbe; a legelső elefánt, melyet a vad megtámadott, egy irtóztató csapást adott ormányával a szarvorrú hátára, melytől az térdeire bukott, de a másik pillanatban villámsebességgel rohant az elefánt alá s egy iszonyú döféssel hanyatt dönté azt a bokrok közé, s azzal elkezde alakjától nem remélhető fürgeséggel ugrálni, jobbra-balra osztva csapásait, hallatlan zavart idézve az elvadult elefántok között, melyeknek ordítása megbőszíté a vadászok paripáit, hogy lovagjaik alig maradhattak nyergeikben.

Már szinte keresztül törte magát üldözőin a vadállat, midőn Odenath másodszor elékerült s menydörgő hangjával rákiáltott:

– Nekem tarts szörnyeteg.

E hangról megismeré az állat méltó ellenfelét s egy lépést hátrálva, nagy gondterhesen megforgatá fejét, első lábaival bömbölve szórta a földet s azzal elhallgatott, fejét elbúsultan a földnek szegezé, két szeme, mint két veres pont volt ellenére feszítve, s azzal sebesen, mint a kilőtt nyil, rohant Odenathnak.

A paripának minden szőre borzadt, fülei felálltak, szemei forogtak, orrlyukain forró gőz lövellt ki; a király nyugodtan tartá kezében dárdáját, s a mint a fenevad közel ért, egyszerre szemébe döfte azt annak, a hol épen legsérthetőbb ez állat.

A roham sulyától hátulsó lábaira rogyott az erős csatamén, de Odenath meg nem tántorult nyergében, sem karja meg nem hajlott; a dárda hegyével leszögezve ott maradt lábai előtt a szörny, idomtalan fejének utolsó mozdulatával mélyen feltúrva a földet, s lábait szétmeresztve.

A vadászkürt örömhangja rivallt, s a környezők a király ügyességét s karjai erejét jöttek dicsőítni; Maeon mellé furakodva daczosan dörmögé:

– Könnyű volt a vadat elejtened, miután én sebet ejték rajta.

Odenath méltó haraggal viszonzá:

– Épen e tetted volt oka, hogy az első találkozásnál el nem ejthetém; s ha e tiszteletlenségedért meg nem tudnék bocsátani mint király, kellene, hogy megbüntesselek szelességedért mint vadász.

– Tehát büntess meg, hadd lássuk.

– Eredj előlem, hálátlan fiu; könnyen beszélsz velem, mikor tudod, hogy büntetésed nekem fájna jobban, mint neked.