IX. FEJEZET.
János a Tátrába megy.
Lucskos és mocskos február volt Pesten, eső esett és szél fujt, az emberek ugy utálták egymást, mint ugyanannak a börtönnek régen összeszokott és egymásba undorodott lakói. Ez a különben is piszkos és nehéz levegőjü város még kibirhatatlanabb lett; aki tehette, elmenekült belőle, nehogy kénytelen legyen magát kétségbeestében felakasztani.
A keleti pályaudvar indulási oldalán, a bunda- és kaporszagban – a bundaszag a harmadosztályu utasoktól, a kaporszag a mozdonyok füstjétől származik – sürgősen tolongtak az emberek a rossz villanyfény alatt.
Egy elegáns városi-bundás, szőke ur nem vett részt az általános tolongásban, mert nem kellett jegyet váltania, hanem egyenesen az elsőosztályu váróterem felé tartott, az ajtóban kivette sárga szabadjegyét, melyet az ajtónálló szalutálva üdvözölt. A szőke ur megkérdezte, ahogy meg szoktuk kérdezni, ha legjobban tudjuk is:
– A tátrai személy?
– Nyolc tiz – mondja az ajtónálló.
– Van már beszállás?
– Csak a hálókocsiba.
A szőke ur megmutatta egy hálókocsijegy csücskét és bement a perronra. Az ajtónálló utána szólt:
– Első vágány, kint!
A szőke ur megkereste a tátrai személyt, odaszólt a hálókocsi-kalauznak, aki a hálókocsi előtt posztolt:
– Ötös és hatos ágy. Itt a poggyászom?
– Igenis, már berakták.
A szőke ur egy forintot adott át a kalauznak:
– Kérem, adja a hetvenkettes hordárnak, – fellépett a kocsira, leolvasta a fülkék ajtajáról, oldalt, az ágyszámot és az ötös-hatos fülkében helyet foglalt.
Senkhy János volt, a Függetlenség szerkesztője, akire, bár azt sem lehetne mondani, hogy nagyon megváltozott, aligha ismerne rá, aki legutoljára akkor látta, amikor egy kapu alatti tábláról leolvasta a koldulási és sipládáni-játszás tilalmát. Jánosból elegáns ur lett, jótartásu és biztos lépésü, s az arca, noha azelőtt sem volt csunya, csinossá és kedvessé vált. A jó-mód egyelőre a legbiztosabb szépitőszere az emberiségnek. Noha érthetetlen, de ugy van: nemcsak az arca lett Jánosnak nyugodtan telt és kellemesen sima, hanem a bajusza is tömöttebbre nőtt és szája vonala felett egyenesre nyirva, igen jóformáju angol bajusszá lett; és a szeme, mely nyilván születése óta volt kék, most szinesebben világitott arcából.
Csaknem két esztendő mult el azóta, hogy hősünket utoljára láttuk. Két munkával és mozgással tele év állt a háta mögött. A Senkhy név jóhangzásuvá lett azokban a körökben, amik ujságirással érintkeznek, s a Függetlenség, bár nem olyan könnyen, mint Prokesch jósolta, befészkelte magát a köztudatba. Az egyetlen komoly ellenzéki orgánum volt, amely ugyan tudott éles és kiméletlen lenni, de nem irta ki minden második nap a husosfazekat és nem nevezte a minisztereket hazaáruló bitangoknak.
János már két év óta járta az érvényesülés utját s ha egy szerkesztő érvényesülhet, ő már érvényes volt. Érintkezett a sajtó embereivel, érintkezett a vezető ellenzéki politikusokkal, érintkezett bankárokkal és bárókkal, érintkezett mindig és mindenkivel. Folyton érintkezett. Ez a sok érintkezés már fárasztotta kissé, s a Függetlenség amaz orvosi munkatársának tanácsára, aki még most is feljárt a szerkesztőségbe, hogy a népszerü orvosi cikkeket elhelyezze, elhatározta, hogy egy pár heti üdülésre a Tátrába utazik. Valami nagyon nem bizott ugyan ebben a derék orvosban, aki addig is, amig magát az orvosi tudományt népszerüsitheti, minden hónapban egyszer kozmetikai üzeneteket irt a Függetlenségbe, mitesszerek kinyomásáról és arról, hogy a májfolt a női arcról tulajdonképpen eltávolithatatlan, – de ezt a tanácsát mégis megfogadta, mert a Tátra semmiesetre meg nem árthat egy fáradt szerkesztőnek.
Mig a többi utasok érkeztek és elhelyezkedtek, János a kézitáskájából egy kis parfőmfecskendőt vett elő, hogy a hálókocsi jellegzetes légkörét a saját otthoni szobaillatára szagositsa át. Mert épp ugy, mint a kifogástalan öltözködést, a jó levegőt is megszokta maga körött, annyira, hogy Jóska, a Függetlenség szolgája, különbeni kidobattatás terhe alatt, köteles volt redakciós óra előtt, délután ötkor és este féltizkor, perolin-spriccel körüljárni a Függetlenség szerkesztőségében.
– Klimatikus gyógyhely! – szokta mondani Remete Pál, ha megjelent a redakcióban és néhányat szippantott az ál-fenyőillatból.
János könyvet is szedett ki a táskából. A könyv első levelén, fent a sarokban ferdén, lila festékkel, ez volt nyomatva:
A lap közepén pedig a szerző sajátkezü ajánlósorai foglaltattak, melyben Nagyságos Uramat arra kéri szerző, hogy könyvéről bé lapjában jóakarattal emlékezzék meg.
János felvágta az első ivet, nézte a betüket, de figyelmét a szavak és mondatok nem tudták lekötni. Ama pozitiv emberek közé tartozott, akiknek csak az élő ember mondhat valamit, a könyv holt betü, amelylyel nem érdemes foglalkozni.
Miközben szeme szavakká füzte a betüket, agya egészen másutt járt s ha hirtelen megkérdik, mit olvas, nem tudta volna megmondani.
A kalauz bejött, kérte a jegyet; mikor a szabadjegy belső lapján látta, ki az utasa, az arca, hangtalanul bár, de ezt mondta:
– Á! – aztán megkérdezte:
– Mikor ágyazzak, nagyságos uram?
– Ráér tiz után is – felelte János.
– A vacsora mellé nem parancsol valami italt?
– Egy kis üveg vöröst.
– Ha szerkesztő ur nem borotválkozik reggel, akkor ráérek Poprádfelka előtt egy fél órával felkölteni.
– Borotválkozom. Legyen szives egy kis melegvizet szerezni majd.
– Igenis. Hozok majd a fütőkocsiból.
A kalauz elszalutált.
János csakugyan nem volt hajlandó lemondani a borotválkozásról. Megtanulta a két év alatt, hogy a nyilvánosság emberének mindig olyannak kell lennie, mintha skatulyából vették volna ki. S az arcnak soha sem szabad elárulnia, hogy, ha nem borotválnák, szakáll is volna rajta. Látott az irodalomban angyalarcu költőket, akik, ha rendben voltak, a legszebb Byronokat mutatták, de ha két napig nem járt kés az arcuk bőrén, akkor világosan látszott, hogy eredetileg mégis lengyel zsidóknak születtek s bóherokká kellett volna válniuk. (A járatlan olvasónak megmondom, hogy ez az idegen szó… Különben nem mondom meg. Ugyis mindenki tudja.)
Hatvannál beszállt valaki a hálókocsiba és hangosan tárgyalt a kalauzzal. Mert a vonat állt még és csend volt, János az ajtón át hallotta a szavakat:
– Nézze barátom – mondta az uj utas a kalauznak – tiz pengőt kap, ha szerez egy ágyat.
– Nagyságos uram, nincs.
– Muszáj lenni.
– Nagyságos uram, csak egy fülke van, amiben egy ur utazik. A többi fülkében már mindenütt ketten vannak.
– Senkhy szerkesztő ur, a Függetlenségtől.
– Na, majd megpróbáljuk.
A fülke ajtaján kopogás hallatszott:
– Tessék! – mondta János barátságtalanul. Mert semmi kedve nem volt rá, hogy a fülkéjét bárkivel megossza.
Kedves, piros, fehér bajuszu arc dugta be magát az ajtón. Az arc fölött zergeszakállas vadászkalap, alatta bőrkabát lett látható. Még lejjebb térdnadrág, vastag harisnya és hegymászó cipő.
– Bocsánat, ha zavarok.
– Méltóztatik?
A kedves arcu ur nyilt zengésü, magas hangon beszélt:
– Ribáry Bálint, Somogymegye főispánja – és még mielőtt János megmondta volna a nevét, folytatta – amugy is örülök, hogy szerkesztő urral megismerkedhetem.
– Részemről a…
– Kedves, jó szerkesztő ur, ne haragudjon, de koros ember vagyok már, jobban szeretem az éjszakát vizszintesen tölteni, mint négyrét görbedve. Az a szerencsétlen ötletem támadt, hogy ha már a Tátrába megyek, utba ejtem Hatvan mellett a lányomat, aki itt van férjnél – talán ismeri szerkesztő ur báró Forgách Tivadart? – és a vége az lett, hogy nem kaptam hálókocsit. Hát most éjszakai szállást kérek. Csak éppen hogy kinyujtóztassam magamat. Aludni én ugyse alszom ezen a zötyögő vonaton.
– Nagyon szivesen, méltóságos uram, – mondta János.
Nem szivesen tette ugyan; de sajnálta volna a piros arcu öreg urat visszadugni egy elsőosztályu fülke fülledt sarkába.
A kalauz behozta a főispán táskáit.
– Két darab, méltóságos uram – mondta szolgálatkészen és hangsulyozva a méltóságost, hogy kijavitsa az előbbi két nagyságost, amivel a főispánt ismeretlenül szólitotta.
– Ha az urak vacsoráznak…
– Az jó lesz – mondta a főispán és már nyult a kisebbik táskáján lógó külön csomag felé:
– A lányom gyönyörü dolgokat csomagolt. Nem vacsoráztam meg, mert valamivel csak el kell tölteni az éjszakát. A vacsora az első félóra.
János is nyult a maga elegánsan karcsu sonka-csomagja felé, amit fővárosi emberek szoktak utra magukkal vinni.
– Ital ellenben nincs velem. Ejnye, ha az ember kapkod, mindig elfelejt valamit!
– Méltóztassék a vörösbor – nyitott be a kalauz és az ablak mellett a kis felcsapható táblát buzgón asztallá teritve, ráállitotta a bort és a két poharat.
– Sült csirke – csomagolt kifelé a főispán. – Ez jó lesz. Ugorka. Ez se rossz. Szép fehér juh-turó. Dióspatkó. Ha megengedi szerkesztő ur? – És kinálta Jánost.
– Nekem sonkám van.
– Azt tegyük meg előételnek.
Falatoztak.
– Kedves öcsém, – ne haragudjon, hogy igy szólitom, de a fiam lehetne, – már régen kiváncsi vagyok rá, hogy ki az a Senkhy János, aki olyan egyenes derékkal csinálja a lapját. Hát ilyen jófajta uriember, aki megsajnál egy hajléktalan főispánt.
– Méltóságod olvassa a Függetlenséget?
– Hát persze, hogy olvasom. Ha látni akarom, hogy handabanda nélkül hogy’ mondják oda az én magas kormányomnak, akkor csak a Függetlenséget olvasom.
János töltött a két pohárba.
Ribáry felvette a poharat, koccintott:
– Az Isten éltessen öcsém. Szervusz. Én vagyok az öregebb.
– Szervusz bátyám – koccant vissza János, akinek már nem voltak szokatlanok e hirtelen szervuszok.
– Ne csodálkozz rajta, hogy szeretem a lapodat. Kormánypárti magyart te még nem láttál. Igaz, hogy ellenzéki főispánt se. De meggyőződésből a kormányt csak a zsidó támogathatja. Nem vagyunk zsidók, öcsém.
És Ribáry egy kicsit felnézett, hátha mégis zsidók vagyunk?
János tekintete azonban megnyugtatta:
– De, bátyám, te főispán vagy és a megyéd…
– A megyém is ellenzéki. Csak éppen a képviselőink kormánypártiak. De az más, öcsém, közpálya: közpálya. Egy Ribáry nem maradhat meg örökös alispánnak. Pedig aki ellenzéki, nálunk följebb nem viheti. Jobb, ha az ember szolgabiró korában kiforditja a köpönyeget. Ha nálunk is ugy volna, ahogy az ángoloknál, akkor mi is olyanok lehetnénk, mint az ángolok. (Ribáry mindig ángolt mondott angol helyett.) De nálunk mindig a kormánypárt van kormányon. Lett volna-e Tisza Kálmánból minister, ha nem akasztja szögre a bihari pontokat? Minister csak az lesz, aki szögre akaszt valamit… (Ribáry mindig ministert mondott miniszter helyett.)
A kalauz engedelmet kért, hogy ágyat vessen.
Az urak kimentek a folyosóra, ott beszélgettek tovább. De inkább csak Ribáry beszélt, akinek jót tett a vörösbor.
– Szeretem nézni, öcsém, az ilyen fiatalembereket, mint te vagy. De sajnálom is őket, Gyönyörü a pennájuk. Attól azonban nem lehet megtollasodni…
Jánosnak ezalatt az járt a fejében, hogy csakugyan: az ellenzéki vezérek, akikkel érintkezik, milyen természetesnek találják, hogy ő kiszolgálja őket, de mennyire nem jut eszükbe megkérdezni tőle, hogy ő nem akar-e valamit? Kényelmetlenül nyilalt a fejébe, az ő ellenzéki volta, amely Füredy Fábián gróf ötvenezer koronájához kapcsolódott, aminek az emlékétől azóta nagyon szeretett volna szabadulni. De nem lehetett. Érintkezése azóta nem volt gróf Füredyvel. Mind a ketten vigyáztak rá, hogy ne találkozzanak egymással. Viszont megbizhattak egymás diszkréciójában. Volt az egyik olyan kényelmetlen a másiknak, mint a másik az egyiknek. De tulajdonképpen folyton dolgozott Jánosban az ösztön, hogy rendbehozza ezt a kellemetlenséget.
– Parancsolod bátyám az alsó ágyat? – kérdezte János Ribárytól, miután a kalauz jelentkezett, hogy az ágyazást elintézte.
– Hallatlanul kedves ember vagy, öcsém, – mondta Ribáry – persze, hogy én nehezebben másznék fel a kakasülőre.
– Akkor én idekint megvárom, mig levetkőzöl.
– Na, mingyárt kihámozom magamat ebből a maskarából. Tudod, én a tátrai felszerelésemet már otthon magamra szedem. Különben ez csak nektek, pestieknek ilyen maskara. Mi, akik vadászunk, hozzá vagyunk szokva a kurta nadrághoz, rövid kabáthoz.
Ribáry bement vetkőzni, néhány perc mulva kikopogtatott:
– Gyere be a kalickába, öcsém.
A főispánnak már csak a piros arca állt ki a fekete kockáju vörös takaró alól. Mozogni alig lehetett a fülkében. János fellépett a kis létrán, felhuzódzkodott a felső ágyba, óvatosan vetkőzött onnan, gondosan felakasztgatta a szemben levő fogasokra ruháit, még egyszer parfőmöt spriccelt szét a kis hálószobában, amire a főispán megjegyezte:
– Modern ember vagy, öcsém. Ha beszélgetni akarsz, csak szólj le hozzám, én nem alszom ám a vonaton!
És mikor János a takarót ráhuzta a lámpára, hogy sötét legyen s néhány percig ringattatta magát a mozgó ágygyal, Ribáry ugy horkolt már, de ugy, hogy tulhorkolta a vonat kerekeinek kattogását, a nyikorgásokat, a gőzfütés zizegését, mindent, ami tulhorkolható volt.
A kormánypárti főispánnak, aki közpályáján végig megőrizte ellenzéki érzületét, nyugodt lelkiismerete volt.
*
Kopogtak a fülke ajtaján. János felriadt. Még nem volt reggel, csak nagyon kevés fény szürődött be a hálókocsi felső, vastag szinesüveg ablakán.
– Bocsánat, uraim, bocsánat! – mondta a kalauz, aki már be is nyitott.
– Na, mi az? Mi az? Mi az? – riadt fel lent a főispán. – Ugy látszik, mégis elszunnyadtam.
– Katasztrófa történt… tulajdonképpen nem nagy… ilyenek mindig vannak a vonalakon…
– Mi? Katasztrófa? – sürgette Ribáry. – Összeütköztünk? Hallod, kérlek, talán a tulvilágon is vagyunk már?
– Nem, könyörgöm. Csak Korompán vagyunk, de a kijárati váltónál az előttünk kifutott tehervonat összeütközött egy másikkal.
– Szerencsénk van, hogy nem mi! – könnyebbült meg a főispán.
– A vonal el van torlaszolva. Mink innen visszamegyünk Pestre. A segélyvonat Iglóról itt van már, az állomáson tul, a bevágásban várja az utasokat. Arra méltóztatnak átszállni. – És felnézve Senkhy ágya felé, megkérdezte: – Parancsolja a Szerkesztő ur a melegvizet?
– Ha nem mi ütköztünk össze, akkor csak hozza – felelt János.
Ribáry szuszogva öltözött lent. János csendesen vette magára a ruháit. A kalauz hozta a melegvizet és a számláját; átadta a két ur jegyeit; átvette a borravalókat.
János bement a toalettfülkébe borotválkozni:
– Na, öcsém – mondta Ribáry – te is furcsa tésztából vagy gyurva!
– Miért, bátyám?
– Most menekülünk meg a halálból és te nekiállsz az arcodat kapirgálni. Én meg se mosdom, mert ahoz még nagyon korán van. Ellenben, ha volna egy kis sligovic a kezemügyében, abból szivesen innám. Hat óra van csak.
János megborotválkozott, felöltözött és Ribáryval együtt szállt ki a kocsiból.
Már derengett kelet felől, de az állomás sötét volt. Kis petróleum-lámpák sárgán és nyavalyásan pislogtak, mint a magyar vidéki vasutállomáson mindenütt; nagy nyüzsgés volt a sötétségben. Csendőrök kakastolla és szuronyhegye villant meg az állomási épület előtt. Az egyik mozdonyvezetőt hozták, aki csak könnyebben sebesült meg. Az arca fekete volt a koromtól és vörös a vértől. A tömeg közepén, a sárga lámpafényben, olyannak látszott, mintha egyenesen a pokolból jött volna:
– Én ellengőzt adtam! Én ellengőzt adtam! – kiabálta félig sirva. – Jaj, szegény Péter, a fékre vágódott, a fék keresztülment rajta, azt se mondta: nyekk.
A fütőjéről beszélt, aki mellette halt meg.
– Brr! – borzadt össze Ribáry. – Ezek a szegény vasutasok! Ki viszi a táskáinkat?
– Pan velkomozsnye, pan velkomozsnye! – jelentkezett körülük két vasuti bakter – és magyarázták tótul, hogy ők viszik majd a táskákat.
Az utasok már hosszu kigyóban vonultak ki az állomásból, amelynek végén különös rozsdavörös fény világolt, egy helyen nagy foltban és körülötte kisebb vörös fények inogtak.
– Katasztrof! – magyarázták a bakterek, akik épp ugy nem tudtak magyarul, ahogy országunk határterületein a korcsmároson és a szolgabirón tul senkise tud magyarul.
Ahogy közelebb kerültek a rozsdavörös fényhez, látták, hogy fehér gőz is árad belőle. Jánosnak megint a Pokol-körkép jutott eszébe, amit millenniumkor látott Pesten. A két mozdony állt ott felágaskodva, egymásba furódva, mint két fekete vadállat, amely egymásba harapott, teherkocsik roncsai a mozdonyok mögött és körül. Ezek a roncsok égtek még, de már lohadó lánggal. A két mozdony még fujta magából a párát, köröskörül a föld iszamós volt, mintha a sebesült mozdonyoknak vérük is lett volna és az áztatná a földet. A kazánokból kiömlő viz volt.
Az utasok vonala itt került egy darabot. A mozdonyoktól néhány lépésre a földbe két szurokfáklya volt szurva. Lángjuk sercegett és a szárukon izzadták alá a szurkot. Mellettük egy sárga, fekete és vörös arc nézett ki meredten valami rongy takaró alól. A fütő volt, a szegény Péter, akin a fék keresztülment.
Az utasok, akik kényelmes fülkék melegéből jöttek, a maguk baján boszankodva s nem voltak elkészülve a halott-látásra, elforditották fejüket és szinte rosszaló érzéssel haladtak el szegény Péter holtteste mellett:
– Na – mondta Ribáry – ki lehetne irni a lapba, hogy ne tegyék közszemlére a halottaikat, ha már nem vigyáznak arra, hogy a vonatjaik egymásba ne szaladgáljanak.
Szegény Péter, aki nem tudta, hogy ő Korompán fog meghalni a kijárati váltónál, csak nézett holt arcával a két szurokfáklya fényébe. János kivette a zsebkendőjét és letakarta a háromszinü arcot.
A tót bakterek magyaráztak neki valamit, de ő nem értette. Azt magyarázták, hogy azt a finom zsebkendőt vagy elviszi a szél, vagy lelopja valaki a halottról. (Visszafelé valószinüleg ők maguk vették le a kis tarka holmit, ami ugy se kell a halottnak.)
Az állomáson tul hideg szél fujt a hegyekből, amiknek a körvonala már levált az égről. János didergett. Vagy a szél vagy a halott fütő didergette. De a városi bunda alatt vékonyan, városiasan volt öltözve.
– Egy kis sligovic kéne néked is öcsém, – mondta a főispán, aki azonban, tátrai felszerelésében, nem fázott, meg jobban is hozzá volt szokva a hajnali fölkelésekhez.
Még a bevágásba kellett lemenniük, amelyben a segélyvonat állt. A füves lejtő, ami oda levezetett, keményre volt fagyva. Az utasok meg-megbotlottak és csusztak lefelé. Sürü káromkodás hallatszott.
A segélyvonat fütetlen volt, az ablakai befagyva egészen. Jánost Ribáry szinte becsomagolta a plédjébe, hogy ne fázzon.
– Köszönöm, bátyám, köszönöm! – háritotta János a buzgóságot.
– Örülök, hogy visszaszolgálhatom a szivességedet, öcsém. A te vékony cipellőd csak a hálókocsiban volt jó. Vadászember nem indul el vékonytalpu cipőben. Mindig történhetik valami, mindig potyoghatnak apró zsidógyerekek az égből.
Néhány órai késéssel, csaknem délben érkeztek kicsit megviselve és összefázva Poprádfelkára.
Jobbkézre a hajmeresztően szennyes és koldus állomástól az ég mereven-kék selyemalapján szikráztak a tátrai csucsok.
Jánosnak majd kiugrott a szeme, ugy nézte őket. Nemhogy még sohase látott ilyen szépet, de el se tudta képzelni, hogy ilyen lehetséges. Valami olyan tisztaság és erő áradt a keményen az égbe furódó fehér kupokból, hogy János elfeledte, honnan jön, kicsoda és mi áll mögötte.
– Nézd csak, nézd! Nézheted, – riasztotta fel Ribáry – én is igy néztem először. Én addig lenyelek egy kávét, hogy valami meleg is legyen bennem ennyi mindenféle hideg után.
János is bement és ivott egy csészével abból a barna léből, amit vidéki állomásokon, a gőzgép feltalálója óta, makacsul kávénak neveznek. (Csak hagyományból, minden ok nélkül.)
Mig a villamos fölfelé vitte Tátrafüredre, János szeme kezdett hozzászokni a hóhoz. Jobbról és balról is hómezők lejtettek a villamos felé s noha János a sárból és esőből jött, itt a hómezők semmi sejtelmét nem mutatták annak, hogy el is olvadhatnak. Keményen és fehéren néztek a nap szemébe. A fenyőerdők komoran és ünnepiesen álltak a sin mentén, felső ágaikon megcukrozva s ha egy-egy kis szellő érte őket, kis fehér függönyökben bocsátották le magukról a havat. János azt gondolta, hogy ha mindezt Pestre lehetne áthelyezni, az emberek sokkal nyugodtabbak és tiszteségesebbek volnának. János persze tévedt, mert az emberek az északi sark tájékán is, amely pedig a legszebb Tátrák egyike, ugyanazt cselekszik, mint a Vezuv tövén: undokul és marakodva élnek, illetve élni nem engedik egymást…
Egy hét sem tellett bele és János is a rendes tátrai hotel-életet élte. Megszokta, hogy a hó itt sem örök s hogy a napot azzal kell kezdeni, hogy tudakozódjék, mi volt az éjszaka? Esett-e friss hó és fagyott-e olyan erősen, hogy a hó kibirja egész napon át a nap csókjait. A füredi Grandhotel tele volt, de azért Jánosnak jutott még egy szobácska a harmadik emeleten. Ott öltözött minden reggel tátraivá, vagyis bricsesz-nadrágot huzott, két lábát csavaró-gamásniba pólyázta, derékon felül szürke szvetert öltött, fejére fehérbóbitás gyereksapkát tett; viselte a dresszt, amely mindenkiből, hacsak nem tulságosan görbe a lába, daliát csinál. Kilenckor kelt, levonult a lépcsőn, az olvasótermen és a hideg fedett folyosón át, barátságosan hintve jobbra és balra biccentő fejjel a jóreggeltet futólagos ismerőseinek, levonult a reggelizőbe és ott miközben hallgatta, hogy Görög ur, a főpincér hogyan és miért lármáz a kiszolgáló-lányokkal, sokat evett reggelire, mert reggel a Tátrában mindenki éhes.
Görög ur, a főpincér mindig és mindenért lármázott a lányokkal, nem mintha a lányok erre okot adtak volna, hanem mert – János hamar észrevette – Görög ur snapszot kávézott reggelire, ami a különben békés emberből a legharciasabbat csinálta.
Reggeli után megkérdezte a portástól:
– Jár-e a sikló?
Mert a Tátrában mindent a portástól kell megkérdezni.
Ilyenkor szokott találkozni Ribáryval, aki jött le a szobájából s mindig ugyanugy üdvözölte Jánost:
– Csuszkározol, öcsém? Hát csak csuszkározz! Fiatalabb koromban én is azt hittem, hogy érdemes fölmenni azért, hogy az ember lecsusszon. Azóta láttam embereket, akik soha fönt nem voltak a Tarajkán, mégis lecsusztak. Szervusz, jó mulatást!
János aztán a sportfőnöktől, a derék, egyszemü szepesi embertől, aki a ródli-, bob-, skihangárt őrizte, német nyelven kért egy ródlit, meg egy bambuszbotot, föltette a kérdést:
– Wird das Wetter sich halten?
Meg sem várta a feleletet:
– Jawoll, Herr Redakteehr! – és már ment a siklóhoz, hogy a Tarajkára felutazzék, onnan lecsuszandó.
A sikló kocsijában mindig nagy és hangos társaság volt, János azonban, aki két esztendei intenziv érintkezés fáradságát hozta magával, nem barátkozott meg senkivel. Az első napokban jól esett neki, hogy ródlizás közben még a főispán sincs vele, egyedül bámulhatja a havat, a fenyőket, a kék eget, a levegőt. Ródlizni mingyárt az első napon megtanult (volt benne valami hajlandóság testi ügyességekre) és nagy örömet okozott neki a gyors lesiklás, ami bizseregteti a vért, éles levegőt tol a táguló tüdőbe, kanyarulataival s az esetleg lassabban haladók kikerülésével izgalmat okoz.
Ebédre a főispánnal volt egy asztalnál, aki körül-körülnézett a nagy étteremben, konstatálta, hogy a kilátás kint gyönyörü, de bent a teremben vigasztalan, mert az egész világ el van zsidósodva s keresztény embert nemsokára be sem eresztenek a Tátrába, hacsak arra nem kötelezi magát, hogy állandón Lomnicon fog tartózkodni. Ott még szabad.
Ugyancsak Ribáry adta meg a széljegyzeteket az ebéd menüjéhez is, megpróbálván kideriteni, hogy ami ma matrózhus-őz-módra, az tegnap vajjon mi lehetett?
Ebéd után feketekávé és napozás következett a szálló teraszán, ahol mindig általános a csodálkozás, hogy a déli oldalon husz fok a meleg, mig az északin legalább öt fok hideg van. Aztán séta volt műsoron, amit János egyedül müvelt, majd uzsonna és átöltözés szmokingba a vacsorához, amit szintén Ribáryval garnirozva kapott János. Vacsora után János még egy kicsit lézengett, lapokat olvasott s nélkülözte a főispánt, aki felhajtott magának egy öreg bankárt, akiről vakmerően azt állitotta, hogy nem izraelita, hanem még annál is rosszabb: cigány és tarokkozott vele, mig János aránylag korán felment a szobájába, olvasási kisérleteken halálra álmosodott és szilárdan aludt reggelig.
Ez volt a napirend s ebben változatot legfeljebb az időjárás esélyei okoztak. Ha friss hó esett, várni kellett, mig a ródlipályát lesimitják, ha fujt a szél, nem lehetett kimenni sétálni.