XII. FEJEZET.
János politikai kérdések előtt áll.
Pestre érve, János a legnagyobb politikai kavargás közepébe csöppent. Az általános választójogról volt szó, amit a szocialisták nemcsak felvetettek, de igyekeztek most már állandóan napirenden tartani. Plakátjaik és kiáltványaik tarkitották a házak falát. Népgyüléseket tartottak és mindenkitől megkérdezték, hogy kell-e neki az általános titkos?
Sajátságos, hogy ámbár akkor a magyar politikai életben nagyon sokféle pártárnyalat volt, abban az egyben mind megegyeztek, hogy általános választójogra nincs szükség. Voltak, akik azt mondták, hogy ez a végső veszedelem, hogy az ezeréves haza harminchárom nap alatt elpusztul tőle, voltak, akik nem álltak ilyen szélsőséges állásponton, csak azt jelentették ki, hogy Magyarország helyzete speciális, de ezalatt is azt értették, hogy Magyarországon speciálisan nem kell az általános választójog. Beszéltek jogkiterjesztésről, az intelligencia ellenőrző szerepéről, a magyarság megvédéséről, de ennek sem volt más értelme, csak az az egy, hogy általános választójog nem kell.
Az ellenzéki lapok kezdték rosszul érezni magukat. Mig az ellenzéki vezérek a legagyafurtabb beszédeket mondták ez ügyben, addig irni nehéz volt, mert egy politikus csakugyan nem pirul, de a papir néha mégis mintha el akarna pirulni. A lapszerkesztők szaladgáltak az ellenzéki vezetőkhöz, de azok négyszemközt is ugyanazokat a frázisokat mondták el, amit a nyilvánosság előtt. Ilyenkor van a legnagyobb baj: ha magyarok egymás közt sem tudnak mást mondani, mint a népgyülésen.
A Függetlenség szerkesztőségében tanácskozás folyt. A szerkesztő Prokesch véleményét kérdezte, az egyetlent, amelyre kiváncsi volt, de, illendőségből bevonták Domahidit is, mint a lap politikai munkatársát és Vámoschert, mint közgazdászt és kiadóhivatali főnököt, akit mindenben meg kell hallgatni.
Domahidi az egész tanácskozás alatt nem jutott messzebbre ilyen mondat-kezdeteknél:
– Azt hiszem, minden szempontot összevetve és a véleményeket csoportositva…
Vagy:
– Ha erősebben körvonalozzuk mindazt, amit vezető helyeken megpenditeni eddig megkisérlettek…
Ilyenkor Prokesch már közbe is vágott:
– Folytatása következik – mondta és Domahidi sértődötten huzta fel térdén a nadrágot.
Vámoscher a következőkben foglalta össze a kérdést közgazdaságilag:
– A pausálékat a bankok egyformán adják az olyan lapnak is, amely választójogos, az olyannak is, amelyik választójog-ellenes. Viszont igaz, hogy Magyarországon kevés választó van. De biztos, hogy még mindig több a választó, mint az előfizető. Tehát föl lehet tételezni, hogy aki előfizető, az már ugyis választó. És aki választó, az nem törődik a választójoggal. Én még életemben nem szavaztam semmiféle választáson, pedig már régen van választójogom.
– Igértek már megfelelő árat a szavazatodért? – kérdezte Prokesch.
– Tény, hogy azt nem tették. Mindig azt hitték, hogy nekem, mint honoráciornak, vagy müvelt középosztálynak, vagy hogy a manóba hivják az ujságirót a statisztikában, kötelességem meggyőződésből szavazni.
János mindezt szórakozottan hallgatta. Az járt a fejében, hogy szőnyegeket kell venni, mert Adél a lakását nagyon barátságtalannak mondotta. Az asszony azt is fölvetette, hogy ne ő menjen Jánoshoz, hanem János jöjjön az Akadémia-uccai lakásra.
– Nem, nem! – tiltakozott János – oda ne!
– Mért ne, Jánoska? Ismeri azt a lakást?
– Ismerem.
– Nem elég kényelmes? Nem szép?
– Kényelmes is, szép is. De én oda nem megyek.
– Akkor én bérelek valami szép helyet. Jó?
– Nem! – csattant fel János ujra, – Maga ne! Majd én.
– Jánoska, ahhoz magának nincs elég jövedelme. És értse meg már, hogy adni szeretnék magának valamit. Mert nekem az örömet okoz.
– De nekem nem, – mondta János.
Az asszony nevetett.
– Maga fél attól, hogy kitartom. Ne szégyelje: attól fél.
János nem is szégyelte, hogy fél tőle. Szerelmileg is kinosnak érezte a helyzetét, nemcsak szeretőnek, hanem kitartottnak is tudta magát, vigyázni akart, hogy egyébként még az árnyéka se merülhessen fel lelkében önmaga előtt ennek a vádnak.
– Jánoska, – hizelgett az asszony és megölelte – higyje el, hogy ennek a félelemnek nincs értelme. Az élet annyi igazságtalanságot követ el mindenkivel, hogy mindenkinek joga van ott bosszut állni az életen, ahol alkalma van rá. És ha két ember szereti egymást, akkor nincs más kérdés, csak a szerelem. Hogy ki ad a másiknak: mindegy. Ha sziv szerint adják, jó szivvel kell elfogadni.
János nem volt filozófus, de csuszamlósnak érezte ezt az elméletet. Elhatározta, hogy szőnyeget vesz s azon gondolkodott, hogy mennyi pénz kellene hamarjában a hirtelen beszerzésekhez.
A tanácskozáson most már Prokesch beszélt:
– Egy lapnak nemcsak a már meglevő előfizetőire kell gondolni. Hanem a megszerzendőkre is. A választójog ellen lenni: nem programm, mert ha mindenki a feje tetejére áll is és ugy mond szónoklatokat, választójog azért mindenütt lesz. Mert az emberek, egyelőre azt hiszik, hogy minden betegségükön segit.
– Hát nem segit? – kérdezte János.
– Azt nem lehet tudni. Valószinü, hogy az emberen, ha már a világra jött, semmisem segit.
– Eszerint?
– Eszerint, mivel biztos, hogy később az ellenzék ugyis fölveszi a programmjába a választójogot, mi már most megelőzhetjük. Ahogy a politikusok mondják: kilépünk a pártkötelékből és esetről-esetre való politikát üzünk. Ezentul mindenkit támadunk, ha megérdemli és mindenkit megdicsérünk, ha rászolgál. Ez érdekes lap-politika, mert ilyen még nem volt hazánkban.
– Biztos ez? – kérdezte János.
– Biztos. Én ismerem a magyar zsurnalisztika történetét. Itt csak pártlapok voltak. Mi pártonkivüliek leszünk.
– Jó – mondta János és arra gondolt, hogy ami készpénz van a lap körül, azt elkéri Vámoschertól.
Prokesch ragyogó cikket irt a dologról, amelyben jobbra-balra mindekinek megmondta az igazat. A cikk tehát nagyon érdekes volt. Nehogy pedig a cikk névtelen legyen, – mert Prokeschnek ez volt a felfogása, hogy a névtelen cikkek nem érdekesek, – Prokesch aláirta János nevét. Ez volt János első publicisztikai szereplése. Azonnal szenzációt keltett. Az ellenzéknek kényelmetlen volt, a kormánypárton megbeszélték s vasárnap, mikor tüntetés volt a városban, a munkások az összes lapok szerkesztősége előtt pfuj-pfujt kiabáltak, csak a Függetlenség ablaka alatt énekelték el a munkás-marszejjézt.
Jánosnak az ablakba kellett állnia, hogy beszéljen. S arra a furcsa tapasztalatra jutott, hogy tud beszélni. A saját hangjának csengése vitte előbbre a mondatait. Ugy körülbelül azt a cikket mondta el, amit Prokesch irt a Függetlenség pártonkivülisége ügyében: nem olyan jól, mint ahogy a cikk irva volt, de beszédben a sokkal rosszabb mondatok is jobban hangzottak.
A beszéd után a szerkesztőség tagjai gratuláltak:
– Roszciusz! – mondta Sikorszky, az ókori novellák specialistája.
– Jóciusz! – mondta Prokesch, aki nem volt biztos benne, hogy a másik név szónokot takar-e?
A parlament folyosóján, ahová János néha fölment, megkülönböztetett tisztelettel bántak Jánossal. Az ellenzéki vezetők figyelmesek lettek a fiatal publicistához, akinek ilyen határozott meggyőződése van, s – különös – maga a miniszterelnök is érdeklődött, hogy ki az, aki az ellenzéknek azt a kényelmetlenséget szerezte?
Füredy Fábián gróf egyszerre emlékezett rá, hogy ezt a publicistát ő ismeri, megszólitotta a folyosón:
– Rég nem volt szerencsém, kedves öcsém.
– Nem akartam háborgatni kegyelmes uramat.
– Okos embereket mindig szivesen látok magam körül. Ha gyakrabban felnézne ide, bemutatnám a miniszterelnöknek. Szeretné személyesen ismerni.
János ugyan nem sietett az ismerkedéssel, de azért két héten belül mégis sor került rá. Füredy karonfogta és odavitte a miniszterelnökhöz, aki mindakét kezét nyujtotta feléje:
– Tudtam, hogy fiatalember – mondta a legkegyelmesebb ur – csak fiatal emberekben van meg az elveknek ez az ereje!
A miniszterelnök nagy, kövér és lágy férfiu volt, aki mindenkivel szeretett volna jóban lenni. Népszerüséggel együtt szerette volna a hatalmat.
– Istenem – mondta érzelgősen – ha a praktikus államférfinak nem kellene annyiszor megalkudni a viszonyokkal! De muszáj, kedves barátom. Vérzik a szivem néha, hogy mit kell megtagadnom a legbensőbb bensőmből. De örülök, ha látom, hogy vannak még egyenes emberek.
Megsimogatta János kabátja elejét és ezt mondta még:
– Tulajdonképpen ilyen emberekre volna szükség a mi pártunkban is. Akkor lefelé kedvelnének bennünket és fölfelé keményebb nyakat mutathatnánk.
János nem vette észre Adél kezét ebben a játékban. Pedig benne volt. Adél taktikázott ugy, hogy belevigye a kultuszminisztert a régi ismeretségnek, mely őexcellenciája számára kellemetlen volt, a fölfrissitésébe. Adél ragaszkodott ahhoz, hogy a gróf bemutassa Jánost a miniszterelnöknek.
Mikor aztán hallott róla – János futólag megemlitette a dolgot, Adél nagyon tudott neki örülni.
– Csak előre, Jánoska! – mondta az asszony. – Maga mindnek a nyakát ki fogja csavarni.
– Én? – csodálkozott János.
– Igen, maga! Akárki megtehetné, de én azt szeretném, ha maga tenné meg, mert én magát szeretem. Csak magát, Jánoska. Már nem is fogok senki mást szeretni. Ez egy olyan furcsa sejtés, értelme sincs, mégis ugy érzem, Jánoska, hogy maga az első és az utolsó szerelmem.
S az asszony szerelme csakugyan folyton ugy lobogott, mint az első és az utolsó szerelem.
János, az első gyönyörüséges idők elmultával, megszokta ezt az izzást, ment a tüzes ösvényen, de hogy ő maga mit érez, azzal még soha sem próbált elszámolni.
Adél elhalmozta apró figyelmességekkel, Vett neki arany cigaretta-tárcát, gyémántfejü kézelőgombokat s egyéb bolondságot, amit visszautasitani nem lehetett, de amik mégis értékesek voltak. János megpróbálta viszonozni őket, a nő tiltakozott, de szemelláthatóan jólesett neki minden ilyen kedvesség. Hozzávéve azt, hogy János a lakásába, szönyegekbe és más kényelmekbe nagyobb összegeket fektetett, Senkhy szerkesztő ur kezdett egy kicsit szükpénzü lenni. Huszezer koronából bőségesen lehet költeni százasokat, de ezreseket csak módjával.
Vámoscher panaszkodott Prokeschnek:
– Nimand ur, minden pénzt elhord, itt még zavarok lesznek.
(Az ujságirás emberei már rég visszaforditották Senkhy nevét németre és egymás közt csak igy nevezték Jánost. Ebben egy kis boszu is volt, boszu a senkin, aki olyan hamar és olyan könnyen kerekedett föléjük.)
– Társadalmi életet él – mondta Prokesch. – A társadalom nem ujságirónak való, ahogy az ujságiró sem a társadalomnak. Egyik kizárja a másikat. Az ujságiró ösztönszerüen kizárja magából a társadalmat, a társadalom az ujságirót. És ha az ujságiró társadalmi életet él, akkor ez éppen az az eset, mint amikor a paraszt hétköznap tyukot eszik. Vagy a paraszt beteg, vagy a tyuk. De, legtöbb esetben mindaketten betegek. Ha még-olyan beteg is a paraszt, vigyáz, hogy legalább beteg legyen a tyuk, amit elpusztit.
– Hát én nem tudom – felelte Vámoscher, – hogy ki beteg, de attól félek, hogy a lap fog belepusztulni. Alig tudok annyi pénzt a markomba tartani, hogy a nyomdaszámlát szép simán fedezhessük szombatonként.
– Hol vagyunk, barátom a pusztulástól? Egy lap, amelyik két évig rendesen fizette a nyomda-számláját, két évig meg él abból, hogy rendesen nem-fizeti.
– Az csak régen volt. A mai gazdasági élet…
– Eriggy már a mai gazdasági élettel! Csak olyan, mint a tegnapi volt és a holnapi lesz. Kevés készpénz: sok hitel. És ott még nem tartunk.
Mivel Prokeschnek ilyen könnyelmü volt a gazdasági felfogása, Vámoscher visszavonult a kiadóhivatalba, s egyelőre ugy segitett magán, illetve a Függetlenségen, hogy itt-ott egy-egy bankpausálét előre vett fel, amit később Prokeschnek igy jelentett be:
– Esszük már a jövendő gyékényét magunk alól.
János társadalmi betegsége azonban mindössze annyi volt, hogy Adél, aki zavartalanul és sokat akart együttlenni vele, három-négy olyan társaságba csempészte be, ahol állandóan sok vendég fordul meg. Igy járt el János Cserna Györgyékhez, akik egy kis mütermes palotában laktak Budán, Gotthelfékhez, akik börzén szereztek milliókat és Tagányiékhoz, akik Czillerék minisztériumi ismerősei voltak.
Mind a három helyen nagyon érdekes és tarka pesti társaság verődött össze. Cserna György festő volt és az apósa pénzén festette a jövő zenéjét. A képeit nem értették és nem vették, de a beavatottak sokra tartották. Csernáékhoz a modern müvészet és irodalom volt bejáratos, valamint néhány lipótvárosi is, akiknek Gauguin már nem volt uj és Picasso kezdett elavulni. Itt a társaság vegyes volt, valláskülönbség nélküli.
Gotthelfék, akiknek két lányuk volt, Elza és Emma, bárók óhajtottak lenni, igy kerültek valami uton-módon Adélhez közel, akiről azt hitték, hogy a báróság dolgában jó lépcsőjük lesz, amiben egyébként eddig csalódtak. Mikor Gotthelf Hermann, a ház feje, egyszer ilyenféle beszélgetést kezdett Czillernével, az asszony ezt mondta:
– Tessék egy egyetemet alapitani, mondjuk, Soroksáron, akkor nincs könnyebb, mint elintézni az ügyet.
Gotthelf azonban igy felelt:
– Méltóságos asszonyom, mért alapitsak én reggel nyolckor egyetemet Soroksáron?
A társaság egyébként Gotthelféknél szintén valláskülönbség nélküli volt. Mindenki, aki megfordult náluk, különbség nélkül, zsidó volt.
Gotthelfné ezért nagyon örült a keresztény szerkesztő urnak, akit Gotthelf a báróság miatt nézett hasznosnak.
Ennek a körnek éppen az ellenkezője volt Tagányiék háza, melybe kizárólag a hivatalnok-dzsentri járt, köztük magasabbranguak is, de csupa olyan férfi, akinek számára csak a hivatalos ranglétra volt elképzelhető haladási alapnak. Itt az emberek fizetési fokozatonként akartak feljebb jutni s csak az előléptetések idején. A karrieristák ezen a körön alul és felül mozogtak. Tagányiéknál viszont el sem tudtak gondolni egy olyan zsidót, akivel hivatalon kivül érintkezni lehetne.
Ez a társadalmi élet Jánosra csak azért volt valóban kényelmetlen, mert mind a három helyen játszottak. Csernáéknál rendes volt a rulett, Gotthelféknél a chemin, Tagányiéknál a dominó. Ez utóbbi volt a legolcsóbb mulatság, noha itt a nők biedermayer negélylyel csaltak. Azonban csak koronákról és forintokról volt szó. Csernáéknál és Gotthelféknél azonban többszörösen megtörtént, noha Adél vigyázott Jánosra, hogy a szerkesztő urról lesodortak ezeregynéhány koronát. A tátrai első nagy kártyaest óta Jánosnak sohasem volt szerencséje a játékban. Talán lett volna, vagy lehetett volna, de az első negyedóra után, ami veszteséges volt, Adél mindig elvitte magával a kártya mellől s valamelyik homályos sarokban a fülébe csókolta:
– Jánoska, ne akarj nyerni! Én vagyok a te kártyád, amire mindent föltehetsz.
Nyár elején ugy határozták, hogy Adél Gasteinba megy, ahol Füredy Fábián tölti a nyarat s János később, mikor már ráér, utána utazik, de Hofgasteinben telepszik le. Adél kitervezte, hogy biciklit vesz, megtanul rajta és biciklin jár át Jánoshoz. Már előre örült neki, hogy ez milyen mulatságos lesz.
Adél el is ment junius elején, de János még junius végén is Pesten volt; hiába irta Adél a csábitó leveleket.
A szerkesztő urral egy kis malőr esett.
Egy elseje előtti péntek este János, aki nem tudta, mit csináljon az estéjével, Vámoscherrel fölment a Terézvárosi Körbe vacsorázni. A vacsora nem volt jó és a társaság éppen olyan volt. János menni akart, de Vámoscher, aki nem tudta, hogy szerkesztője kicsit játékos, sőt pehhes játékos, megkérdezte:
– Ne menjünk be a bakk-szobába?
– Menjünk, – mondta János, akinek mindegy volt, hogy mivel telik meg az üres este.
A bakk-szobában sok ember volt és kevés levegő, az asztalnál a város legkitünőbb rosszhirüi foglaltak helyet s a bankot egy nagykereskedő adta, akiről mindenki tudta, hogy csak kártyajárás kérdése, mikor sétál be a csődbe. A nagykereskedőt Krémernek hivták s ez alkalommal a csőd egy pár lépést tett hátrafelé, mert Krémer nyert, már a második szérieszt ütötte, mindig ugy, hogy – mint münyelven mondják – kivásárolta magát. A poentőröknek folyton hatjuk és hétjük volt két kártyából, Krémernek semmije, vagy igen kevese, de a harmadik lappal folyton nyolcat vagy kilencet hozott össze.
A tétek meglehetősen gyöngék voltak már az asztalon, ugy hogy a játékosok nagy érdeklődéssel, a bankár nagy örömmel fogadták János százasait, amik megjelentek a zöld posztón és a krupié gereblyéje alá kerültek. Tizenegy ütés közül János kettőt megnyert, de a pénz, amit halmozva bennhagyott, a következő coupnál mégis bevándorolt a bankba.
A kilencedik ütés után Jánosnál nem volt több pénz.
Vámoscher kicsit riadtan nézte szerkesztője játékát.
– Van nálad pénz? – kérdezte tőle János.
– Van, de… – Vámoscher azt akarta megmondani, hogy a nyomdaszámla és a redakció meg a kiadóhivatal elsejei fizetése van a zsebében. János azonban nem engedte befejezni a mondatot.
– Adj ide néhány száz koronát.
– Kérlek, – mondta Vámoscher – de igy apránként elvérzel, inkább adj bankot, visszahozod vele, amit vesztettél, még nyerhetsz is a tetejébe valamit, ámbár a pénz itt már vékonyan van.
– Én nem ülök az asztal mellé, – mondta János, aki ösztönszerüen irtózott a társaságtól, mely az asztalt körülvette.
– Majd én lovagolok, – mondta Vámoscher.
És mert Krémer közben retirált, hiába várva János tétjeit, akit ez a beszélgetés elfoglalt, Vámoscher licitált a bankra.
A játékosok, akiknek a zsebében biztosan nem volt összesen ezer korona, mikor látták, hogy a bank kellene valakinek, óvatosan, de határozottan verték föl a bank árát ezer koronáig. Akkor ráhagyták Vámoscherre, aki kivette a pénztárcáját, maga mellé tette és leült a bankári székbe.
Kevertek, vágtak, Vámoscher leosztotta a lapot, nyert. Krémer, aki a pénzét olvasta egy ezüst kosárban, hirtelen az asztal mellé ült, kimarkolt a kosárból egy pár tiz és huszkoronást, tett. Az ő tétjével együtt sem volt a posztón több háromszázkoronánál. A második ütést is a bank nyerte. Vámoscher némi büszkeséggel nézett Jánosra, aki szemben állt vele, a krupié háta mögött.
– Na még három coup és mehetünk! – mondta Vámoscher.
A harmadik coup azonban elveszett. A negyedik és az ötödik ismét a banké volt.
– Vigyázat! Forma! – kiáltotta az egyik játékos, akinek őszbe-kártyázott szőke szakálla volt és a kezében roppant hegyesre hegyezett ceruzát tartott, amivel egy darab papiroson gömböcskéket irt fel.
A baloldali gömböcskék a játékosok ütéseit, a jobboldaliak a bankét jelentették.
– Mi a forma? – kérdezte a nagykereskedő a szőke szakállastól.
– Vé betü, tompa végü vé. Holt biztos.
– Vé viktisz! – mondta egy tanár az asztal mellett, aki tiz év óta próbált koronás tétekkel vagyont szerezni a bakkon.
– Ha vé, akkor végezzünk – mondta Krémer – tartom a bankot.
És csakugyan a poentőr nyert.
Az első ezres elment.
Vámoscher aggódva nézett föl Jánosra, aki intett, hogy tovább.
A kártya azonban kinos makacssággal tartotta magát a tompa végü véhez. És a játékosok régi züllöttek voltak. Ha egyszer egy esztendőben történt ilyen csoda, le tudták szüretelni. A bankot minden harmadik ütésnél ujitani kellett.
Vámoscher izzadt és a nyakát nyujtogatta ki a gallérból.
Jánost elöntötte a düh, amit az élettelen tárgyakkal szemben érzünk, ha azok azt mutatják, mintha öntudatos rossz szándék volna bennük, folyton ujittatott.
Vámoscher nyolcszor meg is tette, de a nyolcadik bank után fölállt, és ezt mondta, szárazon és nyavalyásan:
– Ennek a paklinak ugyis vége.
Aztán elhuzta Jánost.
– Nincs több – mondta neki és kivitte a teremből.
Kifizették a vacsorájukat – huszkoronásaik még voltak – és otthagyták a Kört.
– Na mondta János – ez eluszott. Micsoda pénz volt?
Vámoscher megmondta.
– Hm – mondta János – szóltál volna.
– Ha szóltam volna, akkor abbahagytad volna?
– Nem – szólt János teljes meggyőződéssel.
– Hát akkor?
– Hát ilyenkor enyhiteni próbálja az ember. A redakció pénzét meg kell szerezned holnapra. A fiuknak nem tartozhatunk. A kiadóhivatalt és a nyomdát ne fizesd.
– Könnyen beszélsz! Ez a pénz is előleg volt a Csomagszállitótól.
– Egyéb pénzünk nincs?
– Nincs. A mult hónapban tizenhétezer koronát szedegettél el tőlem. Azt hiszed, hogy a Függetlenség olyan bőven adja?
– Hát csak gondolj ki valamit! – mondta János és hazament aludni.
Vámoscher annyit csakugyan ki tudott gondolni, hogy a fiuk megkapták a fizetésüket másnap, de az expedició és a nyomda fizetetlen maradtak.
Az egész következő hét nagyon nyomasztó volt a pénzhiány miatt s Vámoscher megmondta, hogy most rossz idők kezdődnek:
– Egyik lyukat a másikkal betömni nem lehet. A hajó mindig rozogább lesz.