XV. FEJEZET.
Egy nap Abbáziában.
Az utolsó Frideczky öregségének egyik legboldogabb napját töltötte Senkhy János szerkesztő urral az ivándi birtokon.
Csak hétfőn reggel mentek vissza a városba. A báró a lakásáig fuvarozta Jánost, akit megölelt, mielőtt az autóból kilépett volna:
– Gyere fel a klubba, öcsém, sokszor gyere fel, hadd legyen egy kis örömem az életemből!
János tiz forintot adott a soffőrnek. A báró látta ezt a kocsiból és megelégedetten morogta magának:
– Uri ember, nagyszerü uri ember! Mikor János három nap mulva ujra felnézett a klubba, Füredy gróf ezzel fogadta:
– Na barátom, maga megbolonditotta az öreget. Csak magáról beszél. Egy negyedórahosszat előadást tartott a miniszterelnöknek a maga kiválóságairól. Menjen, menjen, már várja!
János ez alkalommal is megtette Frideczkynek azt a szivességet, hogy vesztett nála egy parti sakkot és nyert is tőle egyet.
Idejét egyébiránt a legszebb semmittevéssel töltötte, egyetlen komoly tennivalója az volt, hogy mindennap levelet kellett irnia Adélnak, aki ehhez a mindennapi levélhez abszolut ragaszkodott. János, aki papiroson nagyon gyatrán tudta csak kifejezni gondolatait, érzelmeit pedig majdnem sehogysem, arra szoritkozott, hogy életének napieseményeit irta meg Brioniba. Viszont Adél meleg és kedves leveleket irt, szerelmeseket, mint egy szerető, érdeklődőket, mint egy feleség, gondoskodókat, mint egy anya. Adél levelei mindig derüsek és jókedvüek voltak, betegségről, gyógyulásról az asszony sohasem irt egyetlen igét sem.
Julius közepén Adél letáviratozta Jánost Abbáziába. János ment.
Nagyon meglepte, hogy az asszony már Fiuméban, a pályaudvaron várt rá. Valósággal ugy ugrott a nyakába, hogy megcsókolja:
– De Adél! – szólt szemrehányóan a fiu – mért jött ide?
– Jánoska, ne beszélj! Te ezt nem érted. Nem tudtam parancsolni magamnak, hogy ne jőjjek, mert nem tudtam volna megállni, hogy mikor meglátlak az abbáziai molón, meg ne csókoljalak. Ott nem tehettem volna, mert ott mindenki ismer. Itt megtehettem, látod, meg is tettem.
A hajóig az asszony apróra kikérdezte Jánost, ugy mintha nem is leveleztek volna, mintha semmitsem tudna életéről.
– De ne arról beszéljünk – mondta János a hajón, mikor már lélegzethez jutott. – Hanem magáról. Hogy van?
– Nagyszerüen, Jánoska! Nézz meg!
A hajó orrán álltak, merő napfényben. János megnézte az asszonyt. Az arca-bőre sötét volt és fényes, a szeme szinte villogott ebből a sötétségből. Most is nagyon szép volt, csak a vonásai rajzolódtak határozottabban s a szemének volt erősebb tüze.
– Igazán jól? – kérdezte János.
– De mennyire igazán!
– Hát akkor mért marad még tovább is Brioniban?
– Az kell… hogy egészen meggyógyuljak.
– Mért nem jön fel Abbáziába és mért nem jöhetek ide én is?
– Mert… mert azt még nem szabad Jánoska… Hogy igazán, egészen meggyógyuljak.
És az asszony szeme fátylas lett. De vigyázott magára, a köny csak ellepte a szemét, annyira megszaporodni nem engedte, hogy lebuggyanjon, szeme héján tulra.
Az egész nap tengerparti kószálással telt el. Az asszony ragyogott és beszélt s csak óvatosan hintette el azokat a mondanivalóit, amikért Jánost Abbáziába hivta.
– Jánoska – mondta ebéd után, mikor a szines ernyő alatt itták a feketét a terraszon. – A mandátum meglesz, de nehogy elhanyagolja az öreg Frideczkyt. A gróftól is tudom, nemcsak a maga leveleiből, hogy milyen nagy jó barátságban vannak.
– Ugyan! – nevetett János – az csak tréfa.
– Ne, ne, ne higyje, hogy tréfa. Majd meglátja, milyen jó az öreg Frideczkyvel jóban lenni.
– De hiszen félretolt ember, Adélka, senkise törődik az öreggel.
– Az mindegy. Maga csak maradjon a barátja, majd én visszakerülök Pestre, akkor én is bemutattatom magamat az öregnek.
– Maga? Minek?
– Csak. Már régóta hallom, hogy milyen érdekes ember. Még meghal, mielőtt megismerhetném. Vagy ő, vagy én.
– Mit mond?
– Csak tréfáltam, Senkike. Ne féljen. Ő hal meg, nem én!
Délután négykor az asszony hirtelen egyebet penditett meg:
– Hatkor indul a hajóm, megyek vissza és még akartam mondani valamit.
– Csak nem megy el?
– De elmegyek.
– Igy?
– Hogyan igy, Jánoska?
– Még nem voltunk egy percig magunk közt.
– Nem is leszünk, Jánoska. Nincs szerelem. Most láttam magát, az nekem elég. Ebből megélek a nyár végéig. Több nincs, többnek nem szabad lenni.
– Adél!…
– Azt akartam mondani, hogy maga azért ne tegye tönkre a nyarát. Azt én nem engedem.
– Hát mit csináljak? Ha maga elkerget maga mellől!
– Tudja mit… menjen a Balaton mellé, az közelebb van hozzám is. Ha hivom, hamarabb jöhet.
– A Balaton? Hova mehet egy magános ember a Balatonon, hiszen tudja, hogy ott sehol egy tisztességes hotel. De ha parancsolja…
– Nem, nem parancsolom, Jánoska. Ne menjen csak ugy… legyen a vendége valakinek.
(Adél ugy tett, mintha keresgélne, hogy kihez is küldhetné Jánost.)
– Senki se hivott.
– Nem? Csodálom. Pedig Gotthelfék mondták nekem, milyen szivesen lehivnák magukhoz nyárra.
– Nem hivtak.
– Hát akkor majd hivják.
– Nem hiszem.
– Hát ha majd hivják, menjen le hozzájuk.
– Unalmas emberek.
– Nem is olyan unalmasak, Jánoska. A lányok nagyon kedvesek.
– Alig ismerem őket.
– Arra lesz elég ideje nyáron. Igérje meg, hogy elmegy, ha hivják.
János megigérte; meg volt győződve róla, hogy Gotthelfék ugyse hivják.
Ahogy a hajó indulásának az ideje közeledett, Adél mind csendesebb lett, az arcát elhagyta a fény, csak a szeme tüzelt még jobban. A szeme-sarka néha idegesen összerándult.
– Jánoska, Jánoska, szivem! – szakadt ki a száján minden ok és összefüggés nélkül. Aztán nagyon birkózott magával, legyőzte és rendbehozta magát s elindultak a móló felé. A sürü-melegü alkonyatban a levegő tele volt jószagokkal, renyheséggel, kivánkozással.
– Szép, – mondta János, ahogy a kis parkból a tenger mellé kiértek és végignéztek a Kvarneró szemsimogató kékjén.
– Brioni még szebb – mondta az asszony. – Még szebb! Ó de nehéz, de nehéz…! – tette hozzá és nem fejezte be a mondatát.
Tikkadt bucsu következett, csók nélkül. Adél zsebkendőt lobogtatott a hajóról. János a kalapját lóbálta. Mikor a hajó Lovrána felé annyira megkisebbedett, hogy a lobogó zsebkendőt már ugy sem lehetett volna látni, csak egy matróz látta, hogy az a nagyon szép szőke hölgy lement a hölgyszalonba, ahol még senki sem volt ilyenkor, hosszában elnyult a piros bársony ülésen és ugy sirt, olyan rázkódó nagy sirással sirt, hogy a szőke haj lebomlott a fejéről.
(Vége az I. kötetnek)