I. FEJEZET.
Valaki becsöppen a magyar nyilvánosságba és ott elhelyezkedik, bár fogalma sincs róla, hogyan került oda.
A nyurga, szőke fiatalember, aki szemmelláthatóan cél nélkül ődöngött az uccán, mert csak meg-megállt, csak nézdegélte a kivilágitott kirakatokat, hirtelen fölszegte a fejét. Táblát látott egyik kapu alatt és a tábláról ezt az irást olvasta le:
– Függetlenség. Politikai napilap. Szerkesztősége és kiadóhivatala. Első emelet.
A fiatalembernek eszébe jutott, hogy délelőtt goromba volt vele a főnöke a hivatalában. Jó volna ide felnézni, ehez a véresszáju laphoz és egy szép közönségkörébőlt elhelyezni Rechnitz urról, aki goromba, mint egy… igen, épp olyan goromba. És aki nagyzási mániában szenved, mert azt hiszi, hogy a jó isten az unokabátyja. Föl kellene hivni a kereskedelmi miniszter figyelmét arra, hogy az ilyen basák a legnagyobb mértékben próbára teszik a közönség türelmét s hogy ez előbb-utóbb forradalomra vagy még annál is rosszabbra fog vezetni.
A fiatalember befordult a kapu alá és elcsodálkozott rajta, hogy egy ilyen nagyhatalmu lap milyen piszkos házban huzódik meg.
– Ez furcsa! – mondta magában. – Azt hittem, hogy a Függetlenségnek palotája van.
A palota kapualját csak nagyon gyöngén világitotta meg egy egészen közönséges gázláng, még csak nem is auer-harisnyás s a gázláng alatt, egy táblán, ez állt:
Koldulni és a sipládáni játszás tilos.
A fiatalember – Schenk I. János, postatakarékpénztári hivatalnok, hogy az olvasó végre megtudja már, kiről van szó – a fiatalember érezte, hogy ez a felirás nem helyes magyarságu. Pontosan ugyan nem tudta, hogy miért, de veleszületett nyelvérzéke, mely már eleve nagy dolgokra predesztinálta, tiltakozott e különös mondat ellen. Csak homályosan derengett a fejében, hogy sipládáni játszás verklizést jelenthet. Biztos azonban ebben nem volt.
Az első emeleten nagy fekete ujj mutatta, merre kell mennie annak, aki a Függetlenség szerkesztőségébe és kiadóhivatalába akar eljutni. Schenk követte a hasznos ujjmutatást és a gangon, mely belül köröskörül futott, addig ment, amig a Függetlenség ajtajához nem ért.
Közben az orrát folyton valami különös és nehéz illat csavargatta. Benézett az udvarba, s amennyire a rossz világitás mellett látni lehetett, megállapitotta, hogy az udvarban cserzetlen bőrök vannak egymásra halmozva. Azokból áradt ez a lehetetlen illat.
– Rossz lehet itt a szerkesztő uraknak – gondolta Schenk I. János és megállt a Függetlenség ajtaja előtt.
Nem azért állt meg, hogy csengessen. Minek? Az ajtó nyitva volt. De ha az ember valahová be akar menni, ahol még nem volt, mindig sokkal kényelmetlenebb a nyitott ajtó, mint a zárt.
Schenk belépett az előszobába, amely szintén nagyon szegényeset mutatott. Ha közelebbről megnézte: ebben az előszobában semmi sem volt. Semmi berendezés, még egy asztal vagy egy szék sem. Csak plakátok voltak a falára ragasztva, amikről kiki leolvashatta, hogy a Függetlenség a legjobb magyar politikai napilap, a legragyogóbb tollak irják és a legkitünőbb fejek olvassák. Bajnoka az igazságnak, pártfogója özvegynek és árvának. Főszerkesztője Csopaki Artur és ára négy krajcár.
Mindezeknél az adatoknál Schenk jobban szerette volna tudni, hol a szolga, akivel bejelenttesse magát; szolgának azonban nyoma sem volt, hacsak az erős bagószag, ami a kis előszobát eltöltötte, nem a szolgától származott.
Schenk várt, hátha valahonnan előkerül a szolga.
Eközben az egyik ajtó mögött, amelyre fel volt írva, hogy Szerkesztőség, telefon csengett. Schenk, aki még a hivatalában megszokta, hogy, ha cseng a telefon, azonnal oda kell ugrani, most is önkéntelenül lépett egy gyorsat az ajtó felé, de aztán megfékezte magát. Biztos, hogy egy ilyen lapnál külön telefonkezelő van. Majd az elintézi.
De a telefon tovább csengett s bent a szobában senkisem mozdult. Ellenben egy hang, rosszkedvü, öreges hang, igenis hallatszott. De mintha egy másik szobából kiabált volna:
– Hé! Hé! Telefon! Valaki menjen a telefonhoz! Mért nem mennek a telefonhoz? Hallatlan, hogy senki sem megy a telefonhoz! Mért fizettetik velem a telefont, ha feléje se néznek, mikor csenget? Prokesch ur! Vagy Szeniczei ur! Vagy Tudomisénki ur!
A telefonhoz senkisem ment. A telefon tovább csöngetett. A hang tovább lármázott:
– Mindenkit elcsapok! Az egész redakció elmehet elsején! Jogászokkal iratom meg a lapot! Senkivel se iratom! Beszüntetem! Nincs felmondás!
Megint egy kis szünet következett.
Az ujabb csengetésre Schenk I. János már kinyitotta az ajtót, gyorsan tájékozódott, honnan szól a csengetés, az oldalfalon meglátta a telefont, odament, leakasztota és udvariasan, lágyan beleszólt:
– Halló? Ki beszél?
A másik szobából az előbbi hang lármázott:
– Mit kérdezgeti, hogy ki beszél? Majd megmondja az illető, ha akarja. És ha nem mondja meg, az se baj. Ezt hijják maguk sürgős redakciós munkának? Fölösleges dolgokat fuvolázni a telefonba? Azt én az üzletemben se türöm.
Viszont egy női hang a telefonban igy beszélt:
– Halló? Ott Frühauf-kávéház?
– Nem, – felelte Schenk, – itt Függetlenség szerkesztősége és kiadóhivatala.
– Az nem létezik! Ne keverjék össze a szerkesztőséget a kiadóhivatallal. Ezerszer megmondtam már. A kiadóhivatalt majd én elintézem…
Ezt mondta a másik szoba hangja. S a női hang ezt:
– Pardon. Akkor tévedés.
Kett! A női hang letette a kagylót.
Schenk megfordult az ajtó felé, amelyen át a zsörtös hang hallatszott.
Ott már egy kistermetü öreg ur állt, hervadt, sárgás-fehér szakállu, ráncos, összecsiptetett szemü. Nézte Schenk I. Jánost.
– Maga az? – kérdezte tőle.
– Nem kérem – felelte Schenk zavarában.
– Nem maga? Hát? Hol van Csopaki? Hol a redakció? Hány óra?
Schenk hirtelen az órájára nézett:
– Nyolc óra lesz öt perc mulva.
A kis öreg kiabált:
– Na látja! Csak lesz öt perc mulva és már senki sincs itt.
És gunyosan hozzátette:
– Maga mért van itt?
Schenk felelni akart.
A kis öreg közbevágott:
– Ha jobban megnézzük, maga sincs itt! Fölvenni elsején a gázsit és nem bejárni! Az igen! Azt értik az urak! És bejárni és elszökni nyolc előtt, mint az iskolásgyerekek, azt is értik az urak! De majd én rendet csinálok. Miattam szaladhatnak az Ujságiró-Egylethez. Ahogy én attól félek! Én nem vagyok ujságiró! Én Porgesz Lázár és társa vagyok. Nekem a maguk elnöke nem imponál és ha még egyszer jön, ugy kidobom, csak ugy nyekken.
A kis öreg élvezte, hogy a fiatalember, aki előtte áll, milyen zavartan és félénken hallgatja az ő lármáját.
Schenk nem értette az öreget.
– Kéremalásan – hebegte – én tulajdonképp…
Az öreg nem engedte tovább dadogni.
– Mit maga? Maga tulajdonképp biztosan olyan, mint a többiek, fiatal költők mind! Teleirnák versekkel a lapomat! Irják a verseket az Uj Időkbe, arról hallom, az olyan verses lap. Itt jó politikai rovat kell. Amiből az olvasó tudja, hányadán áll az ország. Most maga csinálja a politikát?
– Nem, kérem.
– Hát maga mit csinál?
– Én? Semmit, kérem.
– Semmit? És azért fizetem én magát?
– Engem nem, kéremásan.
– Ja, maga csak olyan volontőr – szólt az öreg enyhébb hangon. – Az más. Akkor maga nem felelős. Magát még nem ismerem. Hogy hijják?
– Schenk I. János.
A kis öreg ráripakodott Schenkre:
– Nézd csak! Senki! Maga is olyan fiatal költő, mint a többiek! Micsoda neveket vesznek fel! Csopaki! Szeniczei! Domahidi! Senki! Azt hiszik, minden névnek i-vel kell végződni?! Azelőtt hogy hivták?
– Azelőtt is igy.
Az öreg megint megenyhült:
– Az más. Senki se tehet róla, hogy az apját hogy hivták. Senki se. Még maga se, Senki ur. Csak a nevét ne irja ki a lapomba. Ugyis annyi senki van már a lapomnál, hogy a hajam szála égnek áll tőle. Ismeri Prokescht?
– Még nem volt szerencsém.
– Prokesch! Azt mondják, hogy jól ir… Hogy irhat valaki jól, akit Prokeschnek hivnak? Akkor egy Porgesz is beleirhatna a lapba. A fiam, a Vili. De vigyázok rá, hogy eszébe se jusson. Az embernek ne legyen dolga ujságirókkal. Prokesch! Nagy ember! Egy beavatott. Mit gondol, nagyon fáj a miniszterelnöknek, ha Prokesch megmondja róla a véleményét?
– Nem tudom, kérem… – felelte szerényen Schenk.
A kis öreg barátságosan nézett rá:
– Maga jól nevelt fiatalembernek látszik.
– Hát csak igyekezzék. Ez ritkaság ezen a pályán. Ki protezsálta be?
– Engem? Senki.
– Az szép. Akkor maga biztosan tud valamit. Tudja, fiatal barátom, mit kellene csinálni? Csak hallgassa meg! Ne legyen olyan, mint a többi kócosok, akik kinevetik az öreg Porgeszt, mert az csak bőrkereskedő. Ha nekem szót fogadtak volna, nem költöttem volna hiába azt az egy párszor tizezer koronát, ami csak ugy elment puffra. Állna valahogy a lap. Most persze sehogy se áll. Egy szép időjárásrovat kellene. Az ám! Én mondom magának. Akkor ugy vennék vidéken a lapot, mint a zsemlét. A gazdaember szereti tudni, milyen idő volt tegnap másutt. De mit olvas a lapban? Az én lapomban és az összes többi lapokban? Csapadék husz miliméter! Mi az, hogy csapadék? És ha eső esett, akkor is csapadék, ha hó esett, akkor is. Ki látott ilyet? Ki lesz ettől okosabb? Csapadék!? És ki méri méterszám, pláne miliméterszám az esőt? De ha volna egy lap, amelyik megirná, hogy Debrecenben másfél óráig jó, bő zápor volt, vagy Kaposváron egész nap szemerkélt, akkor abból mindenki tudná, amit tudni akar.
Az öreg ur megfogta Schenk kabátjának egyik gombját, ugy beszélt.
– Jöjjön csak be, öcsém! Üljünk le. Elmondom magának az egészet.
(Ez a szoba már jobbfajta szoba volt, két bőrszék és egy bőrkanapé álltak benne. Az egyikbe Porgesz Lázár és társa ült bele, a másikba beletessékelte a jövendőbeli rovatvezetőt.)
– Nem szárazon kell megirni, hanem ugy, hogy mindenki, még a legegyszerübb ember is, megérthesse. És nem röviden, csak ugy odavetve, hanem bőven, tartalmasan. Még azt is bele lehet irni, hogy külföldön milyen idő volt. Azt, mondjuk, csak minden héten egyszer. Abból tájékozódhatik a magyar gazda arról, hogy külföldön milyen termés lesz, milyen ára lehet ott a gabonának. Ez fontos. Ha én olvasom a lapban: Marhavész Oroszországban, akkor én már tudom, hogy mi van a bőrrel. Akkor én már gyöngitem a raktárat. Pedig a lapban nem áll, hogy a marhavész következtében a bőr ára lejjebb megy. De én tudom. Mert én értek az üzletemhez. Én a laphoz is értenék, ha megengednék, hogy beleszóljak. De nem engedik, mert mind költők és mindig azt mondják, hogy irodalom. És én táplálom az irodalmat… De mondhatom, fiatal barátom, hogy nem sokáig. Még egy fertályt adok neki. Vagy föllenditik a lapomat, vagy én eladom a Függetlenséget egy kanál káposztáért. El én! Mint a bőrt!
A kis öreg nagyon meg volt elégedve önmagával.
Fölkelt.
– Én most hazamegyek vacsorázni. Maga még nem vacsorázik?
– Köszönöm. Én már vacsora után vagyok…
– Hát csak mondja meg Csopakinak, hogy én magára biztam az időjárás-rovatot. Csak mondja meg neki. Hogy ne szóljon bele senki, mert maga majd ugy csinálja, ahogy’ én elmondtam. Pontosan ugy. Nevetséges. Azt iratom a lapomba, amit akarok.
Azzal elkezelt. És ment.
Schenk I. János ott ült a Függetlenség cimü politikai napilap szerkesztőségében egészen egyedül. Gondolta, hogy most már megvárja, amig érkezik valaki. És megnézi ennek a különös kezdetnek a folytatását is. Már tudta, hogy a Függetlenség Porgesz Lázár és társa tulajdona, nem jó üzlet és hogy a tulajdonos nincs megelégedve az alkalmazottaival. Minderről egy félórával előbb fogalma sem volt.
Schenk körülnézett a szerkesztőségben.
Ez a két szoba, amit látott, méltó folytatása volt az előszobának. Az egyikben hat asztal volt egymásra zsufolva, kopott, puhafa iróasztalok. Némelyik piros szövettel volt bevonva, némelyik zölddel, de a szövet mindegyiken csak nagy általánosságban mutatta alapszinét, melyet tinta és gummi-arabikum foltok tettek bizonytalanná. Hogy honnan származtak ezek a foltok, azt nem lehetett azonnal fölfedezni, mert sem tinta, sem gummis-üveg egyik asztalon sem állt. A falakon megint csak plakátok tarkálltak. Többnyire szocialista-plakátok, nagy, erős, dagadó-izmu munkásokkal, akik magasra tartott kalapácscsal akarták agyonütni a világrendet.
Néhány karrikatura is, nyilván a szerkesztőség tagjairól. Az egyik alatt ez a két verssor állt:
Ki egy aktát zárt fiókból lopa ki.
Schenk elcsodálkozott rajta, hogy mért hires valaki, aki zárt fiókból lopott el egy aktát?
Voltak még a falon hevenyészett felirások. Ilyenek:
– Az idő pénz!
– Szives marasztalásokat ne tessék komolyan venni!
– Csak röviden! Csak röviden!
– Tárcákat ugysem olvasunk el!
Egy nagy fehér papirlap közepébe két francia kártya volt a falra ragasztva. Egy pikk-dáma és egy treff kilences. Az aláirás igy szólt:
– Ez az a kilences, ami a göndör Bodort sprengölte és megölte.
Volt még egy igen nagy betüs, laponként leszakitható kalendárium is a falon, de az még az elmult esztendő valamelyik napját ábrázolta.
A jobbik szobában, ahová Schenket Porgesz bevezette s amelynek ajtajában állva Schenk a helyszini szemlét tartotta, az iróasztalon egymásra pupozva hevertek papirok s egy kis márványalapról sürü rugó kajlott fölfelé, mint egy kutágas alsó szára. A rugó felső végéről kis lánc csüggött alá. És ott kellett volna következnie a ceruzának, amely azonban ebből a praktikus szerkezetből itt hiányzott. A falon a Magyarok Bejövetelének az a részlete lógott, mely Árpádot és vezérkarát mutatja. És egy ellenzéki vezér, hosszu szakállal, erősen horgas orral, akiről Schenk e pillanatban nem tudta, hogy melyik párthoz tartozik.
Schenk elgondolta, hogy azokhoz képest, amit a Függetlenségben olvasott: „felráztuk az országot közönyéből…“, „odadörögtük a kapzsi hatalmasok fülébe…“ és igy tovább, ugyanebből a hangnemből: – azokhoz képest ez a helyiség elég szerény. Ebben a két szobában valami nagyot rázni a közvéleményen, vagy tulharsogót dörögni akárkinek a fülébe, aligha lehetett.