II. FEJEZET.
Adatok Schenk I. Jánosról. Hogyan járja ki, egy nap alatt, az ujságirás iskoláját?
Kedves olvasó, aki most elindultál, hogy utánam gyere betüim erdejébe, joggal várod el tőlem, hogy mondjak valamit Schenk I. Jánosról, regényem hőséről. Joggal várod, de hiába. Hősömről én magam is alig tudok többet, mint amennyit eddig elárultam róla. Mit lehet tudni arról a rettentően sok emberről, aki hemzseg és nyüzsög körülöttünk? Vannak, akik azt mondják, hogy ez a sok ember mind egyforma; mások viszont azt állitják, hogy mind különbözik egymástól. Lehet. Én nem tudom, mert én nagyon keveset néztem meg közülük s akiket megnéztem, azok olyanok voltak, hogy miattuk elment a kedvem a többi megtekintésétől.
Schenk I. János is, a postatakarék ifju tisztviselője, olyan volt, mint a többi, vagy épp ugy különbözött a többitől, mint a többiek. Talán nem volt nagyon okos fiu; de arra nincs is szükség. Ha a világ okos embereket termelne, ezzel mihamarabb meggyilkolná önmagát. Esetleg butább sem volt, mint a többiek. De ez nem az ő érdeme. Ez a feladat, butábbnak lenni a többi embernél, olyan nehéz feladat, hogy csak igen kevesen vállalkozhatnak rá a siker reményével.
Schenk I. János valahol vidéken született, a Bácskában, német eredetü szülőktől. Persze, hogy végzett elemi tanulmányokat, sőt középiskolaiakat is, különben nem juthatott volna be a postatakarékhoz. Az elemiben megtanult irni-olvasni, de már a középiskolában épp ugy nem tanult semmit, ahogy ott mások sem tanulnak. Vagy ha tanult is valamit, már régen elfelejtette, mert csupa olyan dolog volt, ami őt édes-keveset érdekelte. A földrajzból a fejében maradtak a világrészek. De ha valaki hirtelen rákiabál, hogy mondja meg, melyik város Bolivia székhelye, azt nem tudta volna megmondani. Valószinü, hogy Argentináét sem. A történelemből talán emlékezett Kis-Pipin nevére, de arra is csak azért, mert olyan furcsa név. Egy latin szöveget esetleg el tudott olvasni hiba nélkül s néhány főnevet és igét megértett belőle, mert az, hogy fero-ferre-tuli-latum, nem tudott kiszellőzni az agyából.
De körülbelül ez is volt minden. Igaz: még a poétikából magával hozta ezt: Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér. S kivülről tudta a Toldi első strófáját. De hogy mit jelent ez a sor: Ég a napmelegtől a kopár szik sarja – ezen még soha eszébe nem jutott elgondolkodni. Ég, hát ég.
A postatakarékhoz a kerületük képviselője hozta be, vagy legalább is a szülei azt hitték, hogy igy történt. Valószinü, hogy a nagyságos ur egyetlen lépést sem tett pártfogoltja érdekében. Mert a protekcióval nem is ugy van, ahogy az emberek gondolják. Mindenki azt mondja:
– Istenem, ebben a gonosz országban protekcióra van szükség!
És mindenki keres magának protektort. A protektorok azonban kényelmes emberek és rendesen semmit sem csinálnak ott, ahol csinálniuk kellene. Igy az ügyek, nagyobbára, mégis igazságos alapon intéződnek el. Csak a személyes érdem, illetve érdemetlenség alapján, iskolai bizonyitványok és egyéb kvalifikációs tévedések szerint.
Schenk I. János nevében, hogy ezt is eláruljam, a veszedelmes I, mely Schenket Senkivé degradálta, Ignácot jelentett. Schenk szülei falusi emberek voltak, akik természetesnek tartották, hogy fiukat, aki Szent Ignácius napján született, Ignácnak kereszteltessék.
Schenk csak a szabadkai gimnáziumban tudta meg, mily veszedelem ez. Zsidónak vélik, pedig nem az.
A negyedikben pofonvágta egyik iskolatársát, mert utána kiabált: Zsi-dó, biligó! Aztán a vakációban, mikor ezt elsirta otthon, a jegyző szerzett két tanut, akik igazolták, hogy a Schenk-fiut gyerekkora óta mindig Jánosnak hitták és az Ignác név elintéződött, csak csekély nyomát hagyta hátra Jánosunk nevében.
Egyéb mindezideig nem is történt Schenkkel. Ma délelőtt ugyan goromba volt hozzá a hivatalban Rechnitz ur. S ő ezt a gorombaságot egy szép közönségköréből tárgyává akarta tenni, de most, az uj helyzet izgalmában, már meg is feledkezett Rechnitz ur gorombaságáról.
Különben ahogy vesszük. Ha egy fiatalembernek azt mondják:
– Fogja be a száját, ha nem kérdeztem, – ezt nem is kell olyan sulyosan felfogni. Rechnitz őt valóban nem kérdezte, amikor arról a befizetési lapról elmondta a véleményét.
Mennyivel volna ez udvariasabb:
– Méltóztassék hallgatni?
Árnyalati különbségek vannak itt, vagy még azok sem.
*
Az előszobában lépések hallatszottak.
Egy toprongyos, nagyon rossz-formáju ember jött be a hatasztalos szobába, egyik kezében nagy papirlapok voltak, a másikban egy kis csomag és egy üveg sör. A nagy papirlapokat letette, a csomagot kibontotta, bicskát vett elő s elkezdte enni a kolbászt meg a kenyeret. A jobb arca mindig nagyon kidagadt, mert mértéktelen falatokat dugott a szájába s az ádámcsutkája viharosan mozgott föl és alá, mint egy megvadult lift. Minden ötödik-hatodik falatnál széttörülte konya bajuszát, vizszintesen a szájához illesztette a sörösflaskát, aztán behunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét.
Ivott.
Világos, hogy ez az otthonos ember csak a szerkesztőségi szolga lehet.
János kilépett a jobbik szobából.
A szolga éppen a behunyt szemnél és hátrahajtott fejnél tartott, amikor Schenk lépését meghallotta. Ahogy hirtelen elkapta a szájáról az üveget és beszélni akart, a sör fölfelé föcskendezett, mint egy cethalból:
– Mi-hi tetszik? – kérdezte Schenktől.
– A szerkesztő urat várom.
– Melyiket? A főszerkesztő urat vagy a segédszerkesztő urat?
– Nem mindegy az, kérem.
– Mért nem mindegy?
– Mert a főszerkesztő ur nem jön be éjszaka, a segédszerkesztő ur meg bejön.
– Mikor jön be?
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy a Prokesch ur játszik-e hat párti kaszinót redakció előtt, vagy nem játszik.
– Ha játszik?
– Ha játszik hat párti kaszinót, akkor az tizenkét párti és akkor a Prokesch ur csak háromnegyed tizenegyre van itt benn, hogy megcsinálja a kőnyomatosokat. De ha nem játszik, akkor negyed tizenegyre is bennlehet.
– De okvetlenül bejön?
– Be, persze, mert ő megy a nyomdába.
– Csak ő jön be?
– Bejön a riporter ur is.
– Az ki?
– Az a Szenicei ur. Más nem jön be. Valami szenzációt tetszett hozni?
– Mit? – kérdezte Schenk.
– Szenzációt. Mert azt nem szeretik az urak, ha éccaka tetszik hozni valami szenzációt.
– Mért nem szeretik?
– Mert nincs, aki megirja.
– Éccaka csak nyirva lesz.
Schenk ezt nem értette, hát abbahagyta az érdeklődést, nehogy csupa olyan feleletet kapjon, amire még többet kell kérdeznie.
A szolga tovább evett. Kiitta egészen a sörét, összegyürte a zsiros papirt, bedobta a papirkosárba, megtörülte a bicskáját, eltette, a nagy papirlapokat, amiket az imént maga mellé rakott, bevitte a jobbik szobába és elhelyezte a papirhalmazok tetejére. Megkérdezte Schenket:
– Hát tetszik várni?
– Várok.
– Akkor én lemenek egy feketére. A kőnyomatosok itt vannak az asztalon.
És visszamutatott a jobbik szoba asztalára.
Azzal távozott.
Schenk megint egyedül volt, de most már nem csodálkozott rajta. Ugy látszik, ebben a helyiségben semmi olyan nincs, amit félteni kellene attól, hogy ellopják.
Megnézte azokat a papirlapokat, amiket a szolga hozott. Nagyon különösek voltak. Egész sürüen tele rossz gépirással. És minden tizedik vagy huszadik sor előtt egy város neve állt. A legkülönbözőbb városnevek: London, Páris, Kopenhága, Buenos-Ayres, Newyork. Aztán zárjelben ez következett: Saját tudósitónktól. És aztán jött egy hir valakiről, vagy valamiről, John O’Clean nagy beszédet mondott, melyben… A lőporgyár felrobbant, mely alkalommal… Dupuy, a kamara elnöke kijelentést tett, mely szerint… A termésjelentések nyomán egymillió bushellel több gabona várható, ez azonban…
Csupa ilyesmi.
Olyan volt a papirlap, mintha az egész világ fölösleges pletykái volnának ráirva.
Egy másik papirlapon csak törvényszéki tárgyalások álltak. Ez volt a legnagyobb papir, szinte lepedő volt és nem gépirással, hanem csak hektografált kézirással.
A végén külön aláhuzva ez:
„Stilovics Tamás, a Törvényszéki Csarnok belső munkatársa, kéri a t. redakciókat, hogy „Figurák a biró előtt“ cimü kötetéről, mely most jelent meg Garami és társa kiadásában, mielőbb megemlékezni sziveskedjenek.“
Mindez egészen zagyván és zavarosan ugrált el Schenk szeme előtt, mintha egy mozivásznon rettenetes gyorsasággal pörgetnék a filmet és nem adnának időt a szemének arra, hogy a feliratokat elolvashassa s igy a képek közt az összefüggést valahogy megértse. De már tudta, a szolga szavából, hogy ezek a papirlapok a kőnyomatosok.
A telefon csengetett. János fölvette a kagylót.
– Prokesch – mondta a kagyló. – Jóska, maga az?
– Itt, kérem… – kezdte Schenk.
De a kagyló nem várt, hanem beszélt tovább:
– Jóska, a kőnyomatosok ott vannak már?
– Igenis, kérem, – felelte Schenk, aki tudta, hogy a kőnyomatosok bent vannak a jobbik szoba asztalán.
– Akkor jövök már. Hozzon föl egy feketét, sok rummal.
Schenk szerette volna megmondani, hogy Jóska nincs itt, tehát fekete sem lesz, sok rummal, de Prokesch már nem volt a telefonnál.
Valami kötelességérzete támadt. Most már többen is biztak rá elintézendő ügyeket. Előbb rendbehozza őket.
Öt percen belül Prokesch dudorászva jött.
– Jóska! Jóska! – kiáltozott már az előszobában – itt van-e a feketém?
És mert senkisem válaszolt, hozzátette:
– A feketém nincs itt. – A hatasztalos szobában kiegészitette: – Jóska sincs itt. – Beljebb lépve, a szerkesztői szoba ajtajánál még ezt is mondta:
Schenk fölkelt és bemutatkozott.
– Bocsánat, – szólt Prokesch – a téves megállapitásért. Senki itt van. Van szerencsém, tisztelt Senki ur. Nagyon érdekes neve van. Jobb, mint az enyém. Prokesch, Segédszerkesztő. Mivel lehetek szolgálatjára?
De még mielőtt Schenk felelhetett volna, továbbfüzte:
– Ne méltóztassék csodálkozni rajta, hogy monologizáltam. Ha az ember nincs egyedül, akkor a monológ, amit mond, még nem monológ, mert aki mondja, azt hiszi, hogy dialóg. És a hit a fontos. Ha már láttam volna, hogy valóban senki sincs itt, nem beszéltem volna tovább. De nem tételezhettem fel, hogy helyiségeink üresek, mert az imént még beszéltem telefonon a szolgával. Nyilván leszökött inni özvegy Klepusnyáknéhoz.
– Nem, kérem, csak feketézni ment le.
– Feketézni? Nem, édes Senki ur. A mi szolgánk soha feketét nem iszik. Vagy pirosat iszik, vagy fehéret, vagy sárgát. A feketét, mint szint is, mint italt is, perhorreszkálja. Szóval ön azt hiszi, hogy nem is ővele beszéltem?
– Csakugyan nem. Én voltam olyan bátor…
– Az más. Akkor mivel szolgálhatok?
Schenk elmondta, hogy őt a lap tulajdonosa megbizta az időjárási rovat vezetésével.
– Tehát szerződtette önt az öreg? Rendben van. Üdvözlöm önt, mint a Függetlenség uj munkatársát. Ön intelligens fiunak látszik. Ön viheti még valamire. A rovat ugyan, amelylyel működését megkezdi, butaság, mert én garantálom önnek, hogy a nyomdában minden másodnap ki fogom hajitani, hiszen soha sincsen elég helyünk, még a legszükségesebbre sem, de az mindegy. Nem a rovat teszi az ujságirót.
– Hanem? – kérdezte félénken Schenk.
– Hm… Azt én most hirtelen nem tudom magának elmondani. Az ujságiró, ifju barátom, az olyan ember… Nem jól mondtam. Az ujságiró nem is ember. Több annál. És kevesebb is. Az ujságiró az az izé, akit minden érdekel, de voltaképpen semmi sem. Az ujságiró mindent tud. De tulajdonképpen semmit. Mit cifrázom? Az ujságiró olyan, mint én vagyok. Majd tanulmányozzon engem, kedves barátom, és akkor meglátja, milyen az ujságiró. De térjünk a tárgyra. Csináljuk a lapot. Akar segiteni?
– Hogyne! Nagyon szivesen.
– Akkor nézze át a kőnyomatosokat.
– Már átnéztem őket.
– Bravó! Önből jó ujságiró lesz! Az ujságiró mindig már egy fél órával előbb megcsinálta azt, amit egy fél óra mulva kellene majd megcsinálni. Igy másfél órával megelőzi a többi embereket.
– Másféllel? Egy fél, meg egy fél csak egy egész.
– Ugy van. Matematikusnak ön elsőrangu, tehát megvan a pályához szükséges szaktudása is. De a többi ember mindig csak egy fél órával a szükségesség határideje után csinálja meg a szükségeset. És igy jön ki a másfél óra. Néha másfél hónap, vagy másfél év is. Van a kőnyomatosokban valami érdekes?
– Kéremássan… én még nem tudom, mi az érdekes.
– Nagyon helyes. Ön még nem is tudhatja. Az érdekesség esetről-esetre változik. Ami ma hallatlan szenzáció, az holnap szürke jelentéktelenség. És ezt jegyezze meg magának: egy jólmenő lapban minden érdekes, egy rosszulmenőben semmi.
Schenk rámondta:
– Akkor nem találtam a kőnyomatosban semmi érdekeset.
– Nagyon jó. Mert a mi lapunk, Isten segitségével, rosszulmenő lap. És még egyet jegyezzen meg magának: Egy lapban, amely mindig hazudik, sohasem lehet semmi érdekes.
– Hát nem lehet érdekeset hazudni?
– Nem, kedves barátom. Csak az igazság érdekes. S a hazugság is csak akkor, ha az olvasó igaznak hiszi. Ez pedig másként nem lehetséges, csak ugy, hogy a lap többnyire igazat ir. Akkor elhiszik a hazugságot is. Ellenkező esetben az igazságát sem hiszik el. Ha én este, mikor a redakcióból hazamegyek, azt látom, hogy a Vénusz és a Mars nevü bolygók összeütköztek az égen és mindakettő ugy elpukkant, hogy semmisem maradt belőlük, akkor én ezt a hihetetlen, de roppant érdekes dolgot csak szavahihető lapba irjam bele. Mert különben annyit számit, mintha a nevezetes esemény meg sem történt volna.
– De ha mégis megtörtént?
– Ez a leglényegtelenebb az egész ügyben. Amit az emberek nem hisznek el, az meg sem történhetett. Itt kapcsolódik a zsurnalizmus a valláshoz. Vagy igy is mondhatnám: a zsurnalizmus, a legutóbbi ötven esztendő vallása, itt kapcsolódik a régi vallásokhoz. Szintén a hit az alapja. S mert ezt a hitet a zsurnalizmus lerombolta, mondhatom magának, hogy a legutóbbi ötven esztendő vallása épp-ugy nem jó, vagy esetleg rosszabb, mint a megelőző ötszáz esztendők vallásai voltak.
E bölcsességek elmondása után Prokesch kezébe vett egy nagy ollót s a kőnyomatos lepedők egyikéből kivágott három-négy kis szeletet. Odaadta őket Schenknek.
– Röviditse meg, barátom. Nyolc sor legyen mindegyik.
– Mért éppen ezeket? – kérdezte Schenk, mikor beléjük nézett és látta, hogy a sok érdektelen hir közül, amit az imént a szemével átfutott, ezek talán a legérdektelenebbek.
– Mert a Függetlenségnek mindegy. De az éjszakai anyagból is bele kell jutni valaminek a lapba. Hát legyen ez a négy.
Schenk nekiállt és a gépirásos sorok közül mindegyik szeletről kitörölt annyit, hogy nyolcnál több egyiken sem maradt.
– Ragassza fel – vezényelt Prokesch. – Mert ez a kettő a legfontosabb az ujságban: Nyirni és ragasztani. Hogy nyirni hogyan kell, már megmutattam. Ragasztani igy e!
Prokesch egy hosszu fehér papirlapon a gummiárábikumos ecsetet keresztbehuzta. Aztán a kőnyomatos-szeletkét a gummiárábikumos vonalra tapasztotta.
– Most idenézzen. Az ilyen hirnek még cim is kell. Tisztességes lapnál (ha van ilyen), a nyiró elolvassa, mi van a hirben, s a tartalmát néhány szóban igyekszik kifejezni. Az lesz a cim. Mindegy, hogy mi a cim, mert hiszen a hir tartalma a fontos. De olyan lapnál, mint a mienk, a nyiró csak bepillant a hirbe, kihalász belőle valamit a szemével és olyan cimet ir a tetejére, ami, ha igaz volna, szenzációs volna. Ebben a hirben például az van, hogy Ustedes, a braziliai forradalmi szocialisták vezére, beszédet mondott… Tovább nem olvasom. Ráirom ezt a cimet: Forradalom Braziliában. De mert én mégis tudom, hogy Braziliában nincs forradalom, zárjelben egy kérdőjelet vágok utána.
– Hát mi kérdéses ebben a hirben? – kérdezte Schenk.
– Hm… – felelt Prokesch – tulajdonképpen semmisem kérdéses benne. Azaz, hogy egy dolog mégis. Az, hogy én elolvastam-e a hirt? Ezt jelöli a kérdőjel.
– De hiszen nem méltóztatott elolvasni.
– Esetleg elméltóztathattam volna. De az nem fontos. A fontos, hogy a cimet kétszer aláhuzzam, hogy a nyomda tudja, hogy ezt kövér betükkel kell kiszedni. És ideirjam vagy azt, hogy cic., vagy azt, hogy gm., vagy azt, hogy b.
– Ez mi?
– Ezek a nyomda betüinek a jelei. Ciceró, garmond és borgisz. A legnagyobb, az elég nagy és a még nem kicsiny betü.
– Miért hijják őket ilyen furcsán?
– A cicerót valószinüleg azért hijják Cicerónak, mert ezzel a betüvel nyomtatták ki először Ciceró műveit. A garmond biztosan a gurmandból származik, a borgiszról nem tudok semmit. A borgisz elvész a mult ködében.
– De Ciceró, kérem… Akkor még nem is volt könyvnyomtatás!
– Az Ciceró baja.
Ezzel Prokesch már el is intézte az ügyet, felirta a megfelelő betüket a kéziratokra és a telefonhoz küldte Schenket, kérdezze meg a nyomdától, mennyi hely van. A telefonszámot megmondta neki.
Schenk telefonált, a nyomda felelt, Schenk átadta az üzenetet, hogy negyven sor a hely, Prokesch a nagy ollóval elkezdte vágni a körmeit.
– Akkor pássz! – mondta – ma nincs több munka. Szeniczeinek kell a negyven sor. Mindig van valami éjszakai riportja, amit ugyan már nappal szopott az ujjából, de az utolsó percben ir csak meg.
A szerkesztőségi szolga és Szeniczei együtt érkeztek meg.
– Szivar, szivar kéne! – mondta Szeniczei odakinn.
– Ha volna se adnék a Szeniczei urnak – felelt Jóska.
– Mert még tartozom azzal a huszonegy szivarral?
– Nem huszonegygyel, csak husszal tetszik tartozni.
– Jóska! maga becsületes hitelező – mondta Szeniczei. – Maga csak annyit mond, amennyivel tartozom. De én még becsületesebb adós vagyok, mert több adósságot vállalok, mint amennyivel tartozom.
– Én mégse hitelezek – fejezte be Jóska a diskurzust.
És Szeniczei megjelent a jobbik szoba ajtajában.
– Szervusz Prokesch! – harsogta. – Van egy kis óriási szenzációm, mingyárt meg is irom. Oppardón… – hagyta abba a mondatot, mikor látta, hogy idegen van jelen.
Prokesch bemutatta őket egymásnak:
– Senki ur, lapunk uj munkatársa. Szeniczei, a riporterünk.
Miközben a felek egymás kezét rázták, Prokesch továbbmagyarázta Szeniczeit:
– Ő az az ember, aki soha sincs jelen a tett szinhelyén. Nem véletlenül nincs jelen, mert sok esemény történik s a sok közül valamelyiknél Szeniczei is jelen lehetne. De ő vigyáz, hogy ott ne legyen, nehogy lássa, amit meg kell irnia. Mert ha ő lát valamit, akkor nem tud objektiv lenni. Nem tud melléje hazudni. Egyszer életében ott volt, mikor revolvermerényletet követtek el egy közéleti hiresség ellen. Tanuk bizonyitják, hogy attól a pillanattól kezdve, melyben a revolver előkerült, egészen odáig, hogy a sebesült hirességet elvitték, Szeniczei behunyt szemmel félrefordult. Mindenki azt hitte, hogy a gyávaság miatt történt ez igy. Szeniczei fél a revolvertől és nem tud vért látni. Ez tévedés. Szeniczei meg akarta akadályozni azt, hogy lássa a történőket. Mert ha látta volna, nem hazudhatott volna „Egy szemtanu elbeszélése“ alcim alatt százegy olyan részletet, amelyek meg nem történésének ő maga volt a szemtanuja.
Szeniczei nevetve türte ezt a bemutatót s a végén Schenkhez fordult:
– Kedves Senki ur, ha ön uj munkatársunk, akkor, engedelmével, önnek fogom diktálni a riportomat.
Schenk készségesen ült asztalhoz és várta Szeniczei leirandó szavait.
De Prokesch már megszólalt:
– Nehogy azt higyje, Senki ur, hogy Szeniczei fáradt.
– Becsületistenemre fáradt vagyok! – szólt Szeniczei.
– Mert – folytatta Prokesch – ha fáradt, akkor abba fáradt bele, hogy mindmostanáig kártyázott a többi rippel a rendőri sajtóirodában. Ellenben szeret diktálni, mert egyike a sajtó amaz ujabb munkásainak, akik nagyon jól irnak ugyan, ha irnak, de a helyesirás alapelemeit nem hozták el magukkal pályájukra.
Szeniczei ezen is nevetett:
– A legujabb! Nem tudok helyesirást!
Prokesch felelt:
– Ez nem is legujabb. Ez olyan régi, amilyen régi ujságiró vagy. De nem állsz egyedül. Sőt kezdenek ifju szépirók is kialakulni ugyanezen az alapon. Szerencse, hogy vagy a szedő, vagy a korrektor tud ortografiát: a lapok igy mégis türhető helyesirással jelennek meg.
Szeniczei vállat vont:
– Fölveszem akárkivel a versenyt ortografiában. Még az idegen szavak helyesirását is tudom!
És már diktált Schenknek:
„Gyilkosság a Szentgellért-uccában. A rejtélyes szenesláda. Megdöbbentő közbiztonsági viszonyok Budapest külkerületeiben.“
Ezek voltak a cimek. S miközben Schenk irta, amit Szeniczei diktált, riadtan vette észre, hogy mindkevesebb valószinüséggel lehet gyilkosságról beszélni, mert mindössze arról volt szó, hogy a Szentgellért-ucca egyik üres telkén gyerekek egy szenesládát találtak és a szenesládában csontokat. A csontokat a rendőrség vizsgálat alá vette, nem embercsontok-e?
Szeniczei azonban már eszkomptálta diktandójában azt, hogy a csontok embercsontok, hogy az embert, akinek a csontjai, ugy ölték meg s fölvetette a kérdést, hogyan ölhetnek embert Budapest egy oly népes uccájában, mint a Szentgellért-ucca, hogyan távolithatják el csontjairól a hust, anélkül, hogy erről a rendőrségnek tudomása volna?
– Nagyon jó! – mondta közben Prokesch. – Egy kukk nem igaz az egészből. Azok a csontok épp ugy nem embercsontok, ahogy’ az én csontjaim nem elefántcsontok. Ami pedig a végső kérdés feltevését illeti, ti a rendőri sajtóban ugy képzelitek, hogy a gyilkos urak gyilkosságaik végrehajtásához mindig meghivóval hivják a rendőrséget s a rendőrség csak hanyagságból nem jelenik meg az ünnepélyes alkalmaknál.
– Hehehe, – nevetett Szeniczei.
Jóskát elküldték a kéziratokkal a nyomdába.
Szeniczei hosszu elbeszélést kezdett valaminő visszaélésekről, amiket a rendőrség saját kebelében fedezett fel.
Prokesch félbeszakitotta:
– Maradj itt, vedd föl a Távirati Iroda slusszát. Ha lesz valami benne, gyere át a nyomdába, csináld meg. Mi ott leszünk Senki urral. Megyünk tördelni.