Doktor Senki (1. kötet)

A nyomda.

Prokesch és Schenk egymás mellett lépegettek a csendes éjszakai uccán. Prokesch szeretett beszélni. Nagyon szeretett. Most is beszélt:

– Tavasz van, kedves barátom, Senki! Tavasz. Érzi, milyen enyhe a levegő? Olyan, mintha tejet öntöttek volna bele, igazi, meleg, tehénszagu tejet. Én Pesten születtem s a természet eredeti öléből nem ismerek egyebet Nagymarosnál, ahol többször töltöttem már két nyári heteket. Többször, bár nem sokszor. Esztendők tellenek el, hogy nem látok a természet változásaiból semmit. Csak a levegőn érzem meg az évszakokat. Mert az idén, például, esküszöm magának, kedves barátom, Senki, nem láttam egyetlen fát sem…

– De kérem, a köruton, vagy az Erzsébet-téren… – jegyezte meg Schenk.

– Az Erzsébet-téren az idén nem voltam. Ne csodálkozzék. A ligetben sem voltam. A köruton, igaza van, jártam, de ott nem vettem észre a fákat, ha láttam is őket. Azok a fák annyira hozzátartoznak az ucca képéhez, hogy nem muszáj meglátni őket. Redakció, nyomda, kávéház s aztán hónapos szobám négy gyönyörü fala. Van ugy, hogy két esztendő ebben a sorrendben telik el. Az ujságiró élete roppantul tele van.

– Mivel? – kérdezte Schenk.

– Ürességgel – felelte Prokesch. – De ezt csak akkor veszi észre az ember, mikor már beleöregedett a segédszerkesztésbe. Kedves barátom, Senki, minden legyen, csak segédszerkesztő ne! Az ember élete: saját életének változatai és eseményei. A redakciós ziccer élete: mások életének változatai és eseményei.

– Ziccer? – kapta el a szót Schenk, aki csak gyenge billiárd-tudományában találkozott ezzel a kifejezéssel.

– Ugy van, ziccer. Az olyan ujságiró, aki a redakcióban ül. Más ember el-öli az életét, a ziccer el-üli. De belőle lesz – segédszerkesztő. Hogy ő maga a világon van, közben észre sem veszi. Ismerek segédszerkesztőket, akik megházasodtak és öt-hat gyermek apjává lettek. De nem tudnak róla.

– Hogy tetszett ezt érteni?

– Ugy, ahogy mondom. Barátom, hallott maga valami Főniksz-madárról?

– Igen, kérem, én gimnáziumot végeztem.

– Akkor tudja, hogy a Főniksz-madár megeszi saját gyermekeit.

– Nem, könyörgöm, az nem a Főniksz…

– Nem? Ejnye, azt hittem.

– Az Kronosz.

– Hát jó. A Kronosz-madár. Hiszen nem fontos. Csak azért mondom, mert az ujságirás az a Kronosz-madár, amely már megette az egész világot, de folyton megette a saját fiait, az ujságirókat is. Szép magától, hogy igy tisztában van ezekkel a mitológiai madarakkal. Tanult ujságiró sokra viheti. A pályán kivül. Magán a pályán mi lehet az ember? Szerkesztő. Az semmi. Vagy segédszerkesztő. Az még a semminél is kevesebb.

Szük uccában voltak. Tőlük három-négy háznyi távolságban duhogott és dongott az egyik épület. A kapuja előtt villamos ivlámpa, hol elaludt, hol kigyulladt. Mintha az épület szeme pislogott volna.

Az a ház a nyomda.

Prokesch befordult a kapu alá, Schenk követte. Már itt megcsapta az az erős szag, ami utóbb betöltötte az orrát egészen. A forró ólomnak, gépkenőcsnek és nyomdafestéknek a szaga, amely keverékből a nyomdafesték aromája a legmarkánsabb, de amiben benne van a rosszul szellőztetettség, a meleg helyen dolgozó emberek bőrének a párolgása, a szedőgépek olvasztószelencéje alatt égő gáznak pállott lélekzete is.

Az egész épület folyton bugott és csattogott s a padló mindenütt mintha reszketett volna.

Az első teremben óriási fehér papirgombolyagok feküdtek egymás mellett és egymáson. A papirgombolyagok tövében nagykendőkön, zsákokon asszonyok, leányok aludtak.

Schenknek olyan idegen volt ez a látvány, hogy megállt egy pillanatra.

– Ja igaz, – mondta Prokesch – maga még nem volt nyomdában. Magának mindez nagyon érdekes lehet. Ezek az expediciós nők, akik majd csomagolják a lapokat, ha elkészülnek. Most átmegyünk a nagy géptermen, aztán fel oda, ahol a Függetlenséget szedik.

A nagy gépteremben két óriási masina kattogott és bugott, valahogy ugy, mint a rohanó vonat, de attól mégis különbözően. A gép mindenütt mozgott, s mintha nem is állt volna egy helyben, sőt odébb szaladt volna. Ezt a benyomást Schenkben az a méter-széles papirszalag keltette, amely egy olyan papirgombolyagról futott, aminőt a kapu alatt sokat láttak. A gombolyag, lent, a gép sarkában, hátrafelé forgott s leadta magáról azt a széles papirszalagot, mely fölfelé berohant a gépbe, lépcsősen, egyre följebb, ahol eltünt egy tengely mögött. Ez a fölfelé menő papirszalag olyan volt, mint egy zuhatag, melynek vize azonban visszának, fölfelé vágtat. Ez a fonákjára rohanó vizesés annál inkább ezt a benyomást keltette, mert valahol fönn, a második-harmadik lépcső felett a papir gőzölgött is. A legfelső tengelyen tul látta Schenk, hogy a papir egy fényes ércháromszögre siklik, amely furcsán összehajtja s azontul már nem tudta követni a szemével, hogy mi történik a papirossal. Oldalt egy kosár állt a gép mellett, abba a kosárba készen, összehajtva ugy estek a kész ujságok, ahogy Schenk a trafikokban látta őket. Egy piszkos ember folyton odatartotta az egyik kezét, ahol a gép a lappéldányokat kisorozta magából, némán számolt tiz-tiz példányt, aztán belehullajtotta a kosárba a lapokat.

– Nagyon érdekes! – mondta Schenk.

– Ez a rotációs – szólt Prokesch. – Milyen gyönyörü dolgokat lehetne nyomatni vele. De többnyire csak lapokat csinálnak rajta.

A gépteremből kis, hirtelen forduló csigalépcsőn mentek fel az emeletre, ahonnan különös csörgés hallatszott.

– A szedőgépek tesznek igy – magyarázta Prokesch.

Ebben a teremben sorjában sok kis gép állt, a rotációsnál furcsább masinák. Amint az egyik mellett elmentek, Schenk szinte megijedt a gép egy sajátságos mozdulatától. A gépnek egyik fölfelé nyuló vaskarja megmozdult és lejjebb nyult. De pontosan ugy, mintha emberi kar volna. A szedő, ingujjas, papucsos, izzadt ember, odanyult, mintha elvett volna a vaskar végén lógó ujjakból valamit, aztán a vaskar visszalendült az előbbi helyére. Közben valamennyi gép folyton csörgött és csivogott, hol egyiken, hol másikon történt az iménti fantasztikus, emberszerü mozdulat, Schenknek beleszédült a feje a látomásba.

– Kesztranek ur! Kesztranek ur! – kiabálta tul a gépek zsivaját Prokesch.

Egy bádoggal leboritott asztal mellől hosszu kékkabátos, kurtaszakállu ember kiabált vissza:

– Mindjárt megleszünk, Prokesch ur.

– Itt tördelik a Függetlenséget – mondta Prokesch Schenknek.

– Tördelik? – ütődött meg a szón Schenk, aki eddig csak a kézről hallotta, hogy tördelik.

– Ehe – felelt Prokesch – nézzen oda, mit csinál a Kesztranek.

A bádogfedelü asztalon különös, keskeny tepsik feküdtek, de a tepsiknek csak fönt és az egyik oldalukon volt szegélyük. A tepsiken frissen csillogó ólomsorok, egymás alatt. Az asztal közepén, egymástól hat, vagy hét centiméter távolságra két vaslénia állt. Kesztranek, mindkét keze mutató- és hüvelykujjátszétfeszitve, az egyik tepsi felé nyult és fölvett onnan annyi ólomsort, a mennyi a két kifeszitett ujj közé fért s a sorokat áttette a két vaslénia közé, vagy a kettő közül valamelyik mellé.

– Az utolsó kolonna – mondta Kesztranek és tovább müködött.

Három-négy szedő jött az asztalhoz, letett rá néhány friss sort és mindegyik azt mondta:

– Ki vagyok, Kesztranek ur

– Miért kérdezik, hogy ők kik? – kérdezte Schenk Prokeschtől.

– Nem azt kérdik. Hanem azt mondják, hogy készen vannak a munkájukkal.

– Ha azt mondják, akkor mért nem azt mondják? – füzte magában tovább Schenk, de már nem mert szólni.

– A Szeniczei urtól jön még valami? – kérdezte Kesztranek.

– Jön fene, – válaszolt Prokesch.

– Akor beveszem a hafért.

Még mielőtt Schenk megkérdezte volna, Prokesch már magyarázta:

– A hafér az olyan cikk, ami csak akkor kerül be a lapba, ha belefér.

– És – kérdezte gyorsan Schenk, hogy aztán ne kelljen tovább kérdeznie, – mért vannak a szedő urak mind papucsban?

– Atavizmusból, – felelte Prokesch. – Darvinisztikus dolog ez. Ön, aki olyan kitünően tudja a mitológiát, erről is hallott bizonyosan. Mikor még nem voltak szedőgépek, a szedő a szekrény előtt állt és valóban szedő volt, mert a szekrényből szedte a betüt. Most, amint látja, nem szedi, hanem épp ugy pötyögteti a klaviaturán, mint akármelyik kisasszony az irógépen. Most a szedőt inkább pötyögtetőnek kellene nevezni. De mikor valóban szedő volt a szedő, akkor fáradságos volt a keménysarku cipőben egész nap a szedőszekrény előtt állni. Tehát a szedő levetette a cipőjét és sarkatlan papucsot vett föl. Most a szedő nem szed, tehát nem szedő, nem áll, hanem ül a billentyüi előtt, de azért mégis leveti a cipőjét, mert már atyái levetették.

– Jó kedve van a Prokesch urnak – szólt oda harapósan egyik szedő a billentyük mellől.

Prokesch halkabban mondta Schenknek:

– A szedővel nem lehet viccelni, mert a szedő a legjobban szervezett ipari munkás. Az ember a szedőnek mondja a jónapot és a bizalmiférfiutól kapja a fogadjistent. A szedők már rég tulfejlődtek a létminimumért való harcon. Ők, hogy uj kifejezéssel éljek, a munkabért maximálták, a munkát minimálták s már ott vannak, hogy hat napi munkáért hét napi fizetést vesznek föl.

– De mért? – kérdezte Schenk.

– Mert a föld gömbölyü, – felelte Prokesch s ezzel fejezte be mondókáját:

– Bár csak az ujságirók husz év mulva ott tartanának, ahol a szedők tiz évvel ezelőtt tartottak!

– Mehetnek a kolonnák? – kérdezte egy félig mezitelen munkás Kesztranektől.

– Szerkesztő ur, tessék átnézni a kolonnákat! – szólt Kesztranek.

Prokesch nagy, nedves papirlapokba nézett bele, amikre – de sokkal feketébben, mint rendesen – a Függetlenség volt nyomtatva.

– Mennyi marhaság! – mondta Prokesch, mig a nedves lapokat nézte, aztán hozzátette:

– Mehetnek!

– És az utolsót tessék talán igy megnézni. Csak a börze van rajta, meg a sport, meg a hafér.

Közben Kesztranek egy nagy vaskeretet rakott a két vasléc körül sorakozó ólomsorok köré. A félig mezitelen munkás csavarni kezdett egy srófot a keret körül. Prokesch közéjük hajolt, ugy nézte, amit néznie kellett.

– Nincs eltördelve? – kérdezte Kesztraneket.

A kurtaszakállu ember sértődötten felelt:

– Mikor tördeltem el én a Függetlenséget?

– Például tegnap, – mondta Prokesch – mikor a napihirek közé három sor került a szinház-zenéből.

Kesztranek megtörölte a kezét egy csomó kócban, Prokesch felé fordult:

– Szerkesztő ur, ebbe a mai lapba már megint semmi sincs.

– Hát mi lenne benne? – vont vállat Prokesch.

– Valami olvasnivaló.

– Hát mi az, ami benne van?

– Hasalások.

Prokesch elmosolyodott és ezt mondta Schenknek:

– Látja, barátom: Kesztranek ur, a mettőrünk, vagy rövidebben a metrompázsunk, milyen szigoru hozzánk! Szigoru, de igazságos. Mi a példányszámunk, öreg cenzor?

– Példányszám! – legyintett a kezével Kesztranek. – A mi példányszámunk már régen nem példányszám.

– Mégis?

– Kimegy a nyomdából ötezerhatszáz példány, visszajön a trafikokból ötezerhétszáz. Már rég nem érdemes a mi lapunkat rotációson nyomni.

– Nana. Több jön vissza, mint amennyi kimegy?

– Persze. A trafikosok szórakozottságból a többi lap megmaradt példányát is nekünk adják vissza, nyilván. Azt hiszik, hogy ami megmarad, az mind Függetlenség.

A mettőr fekete szakálla nevetett a saját viccén.

– Mit gondol, Kasztorkám, meddig huzzuk még?

– Hát nem sokáig. Az öreg Porgesz ma itt volt nyomdaszámlát fizetni. Még sárgább lett tőle a szakálla. Azt mondta, – éppen fent voltam az irodában – hogy ő a marháról huzza a bőrt, az urak ő róla. De ő nem marha.

– Azt az ember csak halála után mondhatja el önmagáról – szólt Prokesch és megkérdezte Schenktől:

– Hogy is hijják azt a görög bölcset, aki ezt kiabálta a gilotin alatt?

– Szólonnak – egészitette ki Schenk Prokesch klasszikus járatosságát.

– Isten vele, Kasszelik! – Prokesch kezet nyujtot Kesztraneknek, aki előbb mégegyszer megtörülte a kezét a kócban.

– Jön a kávéházba Senki ur?

Schenknek zugott a feje. Sok volt neki mindaz, ami este nyolc óta történt vele, amit látott, amit hallott. Nem volt álmos, sőt éberebb volt, mint rendesen, de szeretett volna már megpihenni, hogy ne kelljen olyan szavakat hallania, amiket nem ért, uj és még ujabb emberekkel megismerkednie, bocsánatot kért hát, hogy ma nem megy a kávéházba, inkább máskor.

– Szolidság: gyönyörü erény – szentenciázott Prokesch. – Ha az ujságirók aludnának, mikor nem dolgoznak, vagy ha dolgoznának, mikor nem alusznak, a magyar prés volna az első a világon.

– Hát nem alusznak?

– Nem. Csak a munka idejében: délelőtt.

– És nem dolgoznak?

– Nem. Csak az alvás idejében: éjszaka.

– Hát mit csinálnak?

– Semmit. Ujságot irnak.

– Az nem munka?

– Nem. Csak dolog. Amivel az emberek foglalkoznak: az csak dolog. Aminek eredménye van: az munka. Ne felejtse el a magyar közmondást: „Munka után édes a nyugalom“. Nem dolog után. Csak az nyugodhat, aki végzett valamit. A bibliában is az áll, hogy „a hetedik nap megnyugodott“. Azt gondolja, kedves Senki ur, hogy a jóisten, közben, a hét nap alatt ki se szuszogta magát? Csak ugy a könyökéből kirázta az eget, a földet, a csillagokat? Pihent biztosan. De nyugalomról csak azután volt szó, miután látta, hogy valami kijött abból, amivel foglalkozott. Az akkor már munka volt. Ezért tévednek, akik ugy fogják fel, hogy a jóisten a világ főszerkesztője volt. Istenem! mi lett volna akkor a világból?!

Prokesch abbanhagyta a bölcselkedést:

– Jőjjön holnap korán a redakcióba. Legyen ott már délután ötkor. Legalább lesz kivel beszélgetnem.

Schenk I. János, postatakarékpénztári hivatalnok, illetve Senki János, a Függetlenség belső munkatársa, bugó fejjel hazabaktatott.

Egész éjszaka a legfurcsább álmai voltak. Azt álmodta, hogy csuf idő van, esik valami az égből s ő ül a papiros előtt, hogy megirja az időjárás-rovatot, de hasztalan néz ki az ablakon, nem tudja megállapitani, hogy mi esik s mikor egy-egy pillanatra mégis az agyába nyilallik, hogy mi az, ami esik, nem tudja elcsipni a szót s nem tudja leirni papirra. Porgesz Lázár és társa pedig folyton a háta mögött áll és fejét csóválva mondogatja:

– Fiatal ember, csalódtam önben!

Schenk kéri az öreg Porgeszt, ne haragudjon; de az öreg kérlelhetetlen és büntetésből bedobatja a rotációsba, fent, ahol a papir füstölög. Schenk lefelé hengeredik a papirzuhatagon, amely fölfelé rohan s belezuhan a kosárba és egyre több nyomdafesték szagu lappéldány tornyosodik a feje fölé. Már azt hiszi, hogy megfullad, mikor egy karcsu, fehér női kéz elkezdi leszedni a feje felől a lapokat. A kosár előtt egy világoskék ruhás nő áll, világoskék napernyővel a feje szőkesége fölött, az a nő, akivel a ligetben ismerkedett meg multkor. A világoskék nő kiszabaditja és a karját nyujtja neki:

– Jőjjön, Schenk ur, sétálni

Ő boldogan huzódik a nőhöz, akinek a teste, ebben a forró fülledtségben, olyan jó hüvösséget áraszt és kimegy vele a nyomdából, ki, ki a zöldbe, a frissbe, a jószagu tavaszi ligetbe…