IV. FEJEZET.
Hogyan hal meg egy magyar ujság, illetve hogyan nem tud meghalni? Senki ur közjogi helyzete a haldokló lap szerkesztőségében.
Senki János már egy hónapja dolgozott a Függetlenség szerkesztőségében és nem dolgozott egy tollvonásnyit sem a hivatalában. A hivataltársai tisztelték és Rechnitz ur egy alkalommal a nyilvánosság emberének nevezte. Elnézték neki, hogy későn jár be s valósággal eldolgozták a keze alól a munkát.
A lapnál ellenben mindenki minden munkáját ővele végeztette.
Alig volt ideje körülnézni a legközvetlenebb környezetében. De azért látott már. Nyiladoztak a szemei s nemcsak képe, hanem véleménye is volt társairól.
Legérdekesebb volt köztük Csopaki Artur, a szerkesztő, nagy, magas, erős ember, aki csupa tüzlángnak és energiának látszott; ha beszélt, a tollával sarkából forditotta ki a világot, husz esztendőre való reformtervei és purifikáló ötletei voltak. De magától az irástól reszketve félt.
Egy délután bejött a redakcióba:
– Uraim! – mondotta – gondolkodtak-e már az állami dijnokok helyzetén? Döbbenetes helyzet! Rosszabb a néger rabszolgákénál! Én most beszéltem egy dijnokkal! A szivem vérzett, olyanokat hallottam! Segiteni kell rajtuk, sürgősen segiteni! Vezércikk-ciklust kezdek. Tiz-tizenkét vezércikkben irom meg azt az iszonyu nyomort, amiben ezek a páriák sinylődnek!
– Mikor kezded? – kérdezte meg tőle Prokesch.
– Ma, barátom, még ma! Ez a kérdés nem tür halasztást.
– Akkor eriggy be a szobádba és irj.
– Mingyárt, csak elmondom nektek…
És elmondta nekik.
Aztán visszavonult a szobájába s egy fél óra mulva jött csak ki. Ezzel:
– Barátom! Azt a vezércikk-ciklust vasárnap kell elkezdeni. Hogy többen olvassák, hogy mindenki lássa.
– Igazad van, – mondta Prokesch.
– Vasárnap kell elkezdeni és vasárnap kell befejezni, hogy az elejét és a végét az illetékesek okvetlenül a szemük elé kapják. Az hét cikk lesz. De óriási.
– Jó – mondta Prokesch.
Szombaton délután, mikor a vasárnapi vezércikket meg kellett volna irni, Csopaki bejött és megkérdezte a fiuktól, hogy elkezdje-e a vezércikk-sorozatot ma, amikor nincs kellőképpen diszponálva s nem tudna olyan erélyes hangot megütni, mint amire szükség volna.
– Kezdd máskor, – mondta Prokesch.
– Nem tudom, nem volna-e elég egy vezércikk? Azt a minisztériumban is elolvassák jobban, mint az egész sorozatot.
– Egy cikk is jó.
Csopaki az egy cikk mellett döntött. De nem irta meg. Egész héten át kereste a formát. Több izben fájt is a feje. Csütörtökön azt mondta, hogy jobb volna riportot csinálni a dijnokokról. Sajnos, ő nem ér rá utánajárni, pedig ezt az ügyet legszemélyesebben szeretné intézni. Pénteken egy terjedelmes fejcikket óhajtott irni a dologról…
Szombaton este behivta Senkit és ezt mondta neki:
– Legjobb lesz, ha egy rövid, de nagyon markáns ántrefilében összefoglalja mindazt, amit a dijnokokról elmondtam. Nagyszerü hatása lesz.
Senki irt husz sort a dijnokok nyomoráról, odaadta a kéziratot Prokeschnek, aki nyugodtan ráirta a nyomdai jelzést s csak ennyit mondott:
– Ezek a Csopaki vezércikk-sorozatai. Micsoda nagyszerü ujságiró volna ez az Artur, ha a szájával irhatna!
A hatasztalos szobában Senki mellett jobbról Sikorszky Sándor ült, a novellista, balról Remete Pál, a lirai költő.
Sikorszky az ókori novellák speciálistája volt. Csak görög és római figurákat rajzolt alkotásaiban. De mert mindössze hat polgárit végzett, latin és görög adatait mindig a lexikonból meritette, amit a kávéházban szorgalmasan tanulmányozott. Ugyanonnan latin és görög közmondásokat is kiirt, amiket néha kissé félreértett vagy félremagyarázott. De baj nem lett. Senkisem vette észre a klasszikus bakklövéseket. Az olvasók, még azok is, akik latinul tudtak, megnyugodtak benne, hogy ugy helyes, ahogy az iró irja. Az irónak csak jobban kell tudnia!
Remete Pál a legujabb francia költői iskolák követője volt, Rimbaudról, Verhaerenről, Mallarméról rajongva beszélt. Páris volt álmai álma és már évek óta tervezte, hogy vesz egy francia nyelvtant, amiből tájékozódást szerez a francia nyelvről, amit a mostoha sors megtagadott tőle, mert Remete viszont gimnáziumban hagyta abba tanulmányait.
A negyedik asztal Domahidi Arnoldé volt, a Függetlenség politikai munkatársáé, a szerkesztőség legbutább emberéé, aki mindennap fentjárt a pártkörökben, beszélt a vezető politikusokkal s annyira hozzászokott ahoz, hogy azt a semmit, amit azok mondtak, mondatokba öntse, hogy amikor ő maga beszélt, akkor is csak a semmit tette át szavakba. Valamit, amit esetleg gondolt, határozottan kifejezni már nem tudott.
Volt még a Függetlenségnek egy közgazdasági munkatársa is, Vámoscher Emil, aki nem vett részt az általános szegénységben, mely a lap munkatársait egyébként kivétel nélkül jellemezte s a szinház, zene, képzőmüvészet rovatot, valamint az embersportot Kardos Bernát vezette. Kardos darabokat irt, amik a három budapesti kőszinház irodáiban vándoroltak és bujdokoltak, különböző tárgyalások alapját képezték, de szinre, végül, vagy Budán vagy a Kis-Szinkörben kerültek, ha Budán, akkor három felvonásban, ha a Kis-Szinkörben, akkor csak egy felvonásban, kivonatolt és süritett cselekménynyel.
Voltak a Függetlenségnek még bejárói is, egész tarka emberáradat: egy tanár, aki akkor jött, ha irodalmi évfordulók voltak és emlékezni kellett; egy piktor, aki a zsüritlen kiállitások eszméjét propagálta; egy szinész, aki mindig Dériné ifiasszonyról szeretett volna még-egy cikket irni; egy orvos, aki a népszerü orvosi ismertetéseket óhajtotta meghonositani; egy filozopter, aki az egyetemi tandij-elengedésért folyamodókat képviselte minden szemeszter elején; egy fiatal lipótvárosi, aki a Kaszinóban történteket árulta el, hogy kiirják őket; egy nőköltő, akinek verseiből mindaz a kéj áradt és bugyborékolt, amit az emberiség több ezer év óta gyakorolt e földgolyón… Egy olyan embersereglet, amelynek minden tagját pénzért lehetett volna mutogatni.
Ha ezek mind be tudták volna irni a lapba, amit beleirni akartak, akkor a lap talán nagyon érdekes lett volna.
Igy azonban nem volt érdekes és a publikum nem törődött a Függetlenséggel.
Porgesz Lázár és társa minden harmadnap megjelent a redakcióban, megfenyegette az urakat, hogy a lapot beszünteti. De nem szüntette be. Prokesch megmagyarázta Schenknek, hogy azért, mert a bankközgyülések ugyan elmultak már, de a Függetlenség még nem kapta meg mindenünnen a pausálét. Az öreg még reméli, hogy egy kis pénzt összehozhat.
Schenket, aki különösen megnyerte Porgesz rokonszenvét, az öreg többször félrehivta és mondogatta neki:
– Senki ur, maga tisztességes embernek látszik, maga talán jó családból származik. Jó családnak pénze is van. Vegye meg tőlem a lapot. Magának félig ingyen odaadom.
Schenk mindig csodálkozott rajta, hogy miért éppen őt tiszteli meg Porgesz ezekkel az ajánlatokkal. Egyszer meg is kérdezte. Porgesz ezt felelte rá:
– Maga, barátom, keresztény. Keresztény embernek nagyszerü, ha lapja van. Minden lehet belőle. Még miniszterelnök is. Egy zsidóból mi lehet, ha mégannyi lap áll is mögötte? Na, mi? Még akkor is, ha ő maga a Vázsonyi Vilmos?! Mondjuk: udvari tanácsos. Az a legtöbb. És az nekem nem kell.
– Miért nem?
– Mert nekem azt se adják. És amit nem adnak, az jobb, ha nem kell az embernek.
Ezek a beszélgetések mindig azzal végződtek, hogy Schenk nem vette meg a lapot. Miből vette volna meg?
De szeget ütött a fejébe, hogy mióta ujságirók közt forog, mennyiszer hangsulyozzák és huzzák alá az ő keresztény voltát. Azelőtt nem is tudta, hogy olyan jó Magyarországon kereszténynek lenni.
Május másodikán, a munkaszünetet követő napon, nagy skandalum volt a Függetlenség szerkesztőségében. Porgesz Lázár és társa mint egy oroszlán rohant be:
– Vámoscher urat keresem, – kiabálta – Vámoscher Emil urat, a lapom közgazdasági munkatársát, aki lapáttal lopta ki a pénzt a zsebemből! Lapáttal!
S mert az öreg a nagyobbik szobában, a teljes nyilvánosság előtt kiabált, Csopaki közbelépett:
– Kérem, Porgesz ur… egyik kollégánkról van szó, kinek hozzáférhetetlensége…
– Kollégánk? – harsogott a sárgaszakállu kis ember. – Maguknak kollégájuk, nekem nem. Hozzáférhetetlen? Vámoscher urhoz, az én lapom közgazdasági munkatársához, az nem fér hozzá, aki nem akar. Azért fizetem, hogy másokat kiraboljon, és engem rabol ki. Hol itt a zsiványbecsület? Ez a bőrszakmában nem szokás. Ott tisztességes tolvajok vannak.
– Miről van szó? – érdeklődött Csopaki.
– Azt majd megmondom Vámoscher urnak!
Vámoscher, aki mindenkinél később járt be, éppen érkezett.
– Jó, hogy jön! – riadozott elébe Porgesz. – Jó, hogy jön!
– Parancsolni kegyeskedik? – kérdezte Vámoscher, aki mindig nagyon udvarias volt és nyáron is keztyüt viselt.
– Nem kegyeskedem! Ön kegyeskedik majd megmondani, mi van a Részvénybank háromezer koronájával.
– Kivánja, hogy a lap gazdasági ügyeiről itt, a plénum előtt?…
– Plénum! Plánum! Bánom is én! Nekem nincs mit szégyelnem. Hogy egy bank, ha tranzakciót csinál, ád a lapnak, azt nem kell szégyelni, de hogy egy bank megvesztegeti a közgazdát és nem ád a lapnak, azt már lehet szégyelni.
Vámoscher elvörösödött.
– Kegyeskedjék vigyázni a szavaira!
– Nem kegyeskedem. A Részvénybank a mult héten tranzakciót csinált, erdőkkel, Vámoscher ur azt hiszi, hogy mert az erdő nem bőrből van, én a tranzakciót nem tudom? A Részvénybank háromezer koronát adott minden lapnak, a legkisebbnek is, és háromezer koronákat boritékozott a közgazda uraknak. Csak a Függetlenség nem kapott semmit, de Vámoscher urnak, az én közgazdámnak, ezer koronát boritékoztak! Vámoscher ur, az én közgazdám, eladta az én háromezer koronámat hétszázért. Jó üzleteket köt Vámoscher ur.
– Rágalom – mondta nagyon egyszerüen Vámoscher, aki közben már megtalálta a kontenanszát.
– Ugy? – toporzékolt Porgesz. – Hát kapott a Függetlenség háromezret?
– Nem kapott.
– Hát kettőt, vagy egyet!
– Nem kapott.
– Hát mit kapott?
– Egy vasat se kapott.
– És miért nem kapott?
– Mert amint Porgesz urnak, enyhébb szavakban, már többször megmondtam, magunk közt, de amit most, hogy skandalumot csap a kollégáim előtt, nyiltan is kijelenthetek, mert a Függetlenség egy döglött lap, amelynek senkise akar semmit se adni. Tiszta csoda, hogy közgyülések óta tizenhétezer koronát mégis összehoztam.
– Nekem tizenhetet! És mennyit magának?
– Ahhoz semmi köze Porgesz urnak.
– És az ezer korona? Mikor a többi közgazda urak csak háromszázat kaptak? Ahhoz sincs közöm?
– Nincs. Azt nekem a Részvénybank nyujtotta.
– Az én háromezremért.
– Nem!
– Mert szolgálatokat tettem a banknak.
– Hol? A lapomban! Az én lapomban teszi a szolgálatokat és az én zsebemből veszi ki a pénzt! Betörés!
– Kikérem magamnak. És már ajánlom is magamat!
Vámoscher nagyon nyugodtan föltette a kalapját és kisétált.
– Fogják meg! – kiabált Porgesz. – Elmegyek az Ujságiró-Egylethez, megkérdezem az elnöktől, hogy ezt lehet-e? A sajtóbirósághoz megyek! Az majd megmondja, szabad-e kirabolni egy ártatlan laptulajdonost? A lap holnap megszünik és az urak visszaadják a fizetésüket, amit felvettek! És a lapot eladom és nem engedem, hogy engem tovább is piócázzanak!
Ezzel Porgesz Lázár és társa is kalapot csapott ősz fejére és elvágtatott.
A szerkesztőség lármásan fogott hozzá az eset megbeszéléséhez.
Az irodalmi elemek, Sikorszky és Remete megdöbbenve hallották, hogy az ujságirás körül ezerkoronákat is lehet keresni, egyszerre, egydarabban, egyboritékban! Pláne olyan lapnál, mint a Függetlenség, ahol a legnagyobb fizetés, Csopakinak, a szerkesztőnek a fizetése, ötszáz korona volt s a többié százhusz és háromszáz között ingadozott, de mindig erősebben vonzódva a százhusz, mint a háromszáz felé. Tudtak róla, hogy Mikszáth háromszáz koronát is kapott egy tárcáért, de egyrészt meg voltak győződve róla, hogy ez is csak nagyon ritkán történt meg, másrészt azután ezen tul el sem képzeltek lehetőségeket. Ők ketten azon a véleményen voltak, hogy amit Vámoscher csinált: disznóság.
Domahidi Arnold bizonyos parlamenti vesztegetéseket emlegetett. Ugy vélte, hogy ez az eset nagyon hasonlit azokhoz, de föntartotta magának azt a jogot, hogy itéletét további deliberáció tárgyává tehesse. Kardos Bernátnak mondták, hogy Porzsolt Kálmán egyszer ezer pengőt adott Verő Györgynek, mert idejében elhozta a darabja kéziratát. De az régen volt!
– Uraim! uraim! – mondta Prokesch – én ugyan ellensége vagyok a középkori istenitéleteknek, tehát nem tenném a tüzbe a kezemet Vámoscherért, de csakugyan el tudom képzelni, hogy a Részvénybank nem akart adni a Függetlenségnek, amelyet, enyhén szólva, megszünőben lévő orgánumnak tekinthet. S ha már a Részvénybank megtakarit háromezret, mért ne legyen ebből Vámoschernek hétszáz korona haszna? A Függetlenség megszünhet holnap reggelre, Vámoscher nem szünhet meg s akármelyik lapnál, ahová belép, szivességeket tehet a banknak. Lapok és bankok viszonyának részletein nem lehet felháborodni. Vagy fel méltóztatnak háborodni az egészen, vagy ne méltóztassanak belekotkodálni a dologba. Ez közgazdaság, ehhez mi, csak-szellemi-munkások, nem értünk. Térjünk át a lapcsinálásra, mintha semmise történt volna s főként mintha semmise fogna történni. Mi ki vagyunk fizetve jövő elsejéig, nekünk dolgoznunk kell. És a végkielégitésünk se aggasszon bennünket, mert mindegyikünknek van annyi előlege, amennyi a várható végkielégités lehetne.
Sikorszky, az ókori novellák specialistája, jelentkezett.
– Nékem csak száz korona előlegem van.
– Légy nyugodt, annál több van Csopakinak! Amit bőr-bácsi rajtad nyerne, elvesziti rajta. Kéziratot kérek, uraim. Kardos, te ird meg azt a Verő-féle ezer pengőt, mint szinházi emlékezést. Ird, hogy Lauka Gusztávtól hallottad. Senki ur! talán viccből máma meg lehetne nyitni azt az időjárás-rovatot, amire magát az öreg szerződtette. Bele kellene irni, hogy nagyon zivataros idő volt, borzasztó menykőcsapásokkal.
Ezen mindannyian nevettek és kiki leült az asztala mellé, valamivel piszmogni, vagy cigarettázni. Most már komolyan azon törték a fejüket a fiuk, hova lehetne elszerződni. Állás azonban nem sok kinálkozott, s ami kinálkozott, az sem éppen a Függetlenség munkatársait várta. A fiuk immel-ámmal elvégezték azt a munkát, amit elvégzendőnek tartottak; akinek még maradt valamije hét óráig, az szép csendesen odavitte Schenkhez és megkérte, hogy csinálja meg helyette. Aztán a két költő és a politikus leültek makaózni. A szinházi ember hol egyiknek, hol a másiknak lapjára tett és mindegyiken veszitett. Prokesch a bécsi lapokat bujta, Csopaki visszavonult a szobájába, Senki ur dolgozott és a szolga ivott az előszobában…