XX. FEJEZET.
Adél
Az erkély szük volt és keskeny; a két fekvőszék csak éppen elfért rajta. A két fekvőszéken ketten feküdtek, nyakig betakarva, arccal a szikrázó napfénynek fordulva. Az egyik fekvőszék körül könyvek hevertek az erkély fenyőfa-padlózatán. A takarón is könyvek, kinyitva, becsukva, félig felvágva, még egészen érintetlenül. A másik takarón csak egy levél. A takaró alól néha kinyult egy finom fehér kéz és felvette a levelet. Aztán visszatette gondosan, gyengéden.
A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy keresztül lásson az erkély párkányán. Bár mind a ketten jól ismerték a látnivalót. Zöld ágak tengere, a fenyők haragos-szin teteje, aztán fehér hó tengere, a havas mezők és a Királyhegy naptól ragyogó gleccser-mezeje és mind a kettő fölött a kék tenger, az ég, rajta az égő aranytányér, a nap.
A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy kilásson, ha nézni akar. De nem akart nézni egyikük sem. Nem telt már örömük a vakmerően és valószinütlenül gyönyörü szinekben, a forróságban, melylyel a nap pörkölte őket, noha köröskörül mindent hó és jég takart, feküdtek és sóhajtottak néha egyet-egyet, aztán beszélgettek, aztán megint hallgattak.
Az egyik olvasott, a másik lehunyt szemmel gondolkodott.
Már több mint három hete feküdtek igy egymás mellett Adél és itt-szerzett uj barátnője, Kaczvinszky Viktória doktorkisasszony, a széplaki szanatórium egyik erkélyén.
Együvé ugy kerültek, hogy egyszer, mikor még mind a ketten a közös földszinti terraszon tartották a kurát s a véletlen aznap délelőtt egymás mellé fektette őket, a doktorkisasszony átszólt Adélhez:
– Ne sirjon, édes nagysád, ne sirjon!
Adél szinte megijedt a hirtelen megszólitástól:
– Bocsánat, – mondta halkan – nem sirok.
– De igen, ön sir. Már tegnap láttam, hogy sir. Azt nem szabad.
– Erős a napfény, bántja a szememet.
– Ne tessék ezt mondani. Nincs az a napfény, ami a sárga szemüvegen át bántaná a szemet. De már tegnap láttam, hogyan folyik a szemüveg mögül a könnye. Sirni tilos. Az árt.
– Mi árthat még nekem?
– Nekünk – mondta Viktória – minden árt, ami a lélekből jön, vagy odamegy. Nekünk most csak testünk van. Nem szabad, hogy lelkünk legyen. Az egyik zavarja a másikat. Nekem elhiheti, én orvos vagyok.
Adél arra forditotta a fejét, hogy megnézze az orvost. Hegyesorru, keskeny arcocska volt. Adél visszaemlékezett rá, hogy ez az arc egy kissé görbehátu apró testhez tartozik, melyet már többször látott csendesen közlekedni a folyosókon. Igazán nem nézte ki belőle az orvost.
A doktorkisasszony folytatta a beszélgetést.
– Ne haragudjon, hogy megszólitottam.
– Nem haragszom.
– … De itt hizlalnak, napfénynyel fürösztenek, borogatnak és levegővel tömnek bennünket. Két napi munkájukat tönkreteszi egy félórai sirás.
– Ön nem sir.
– De ha látom önt, ahogy némán bugyognak ki a könnyei, akkor végül én is sirok. Látja, önzésből szóltam.
– Istenem… néha olyan jól esik.
– Ez az a luxus, amit szintén nem engedélyezhetünk magunknak. Hiszen annyi el sirni valója volna az embernek, hogy akkor kevés lenne a nap huszonnégy órája.
– Önnek is van? – kérdezte Adél, inkább részvétből, mint érdeklődésből.
– Van. Hogyne volna. Kinek nincs itt?
A doktorkisasszony felkönyökölt, ugy beszélt Adélhoz.
– Tessék megnézni engem. Doktor Kaczvinszky Viktória. Hét esztendeig jártam az egyetemet, hét évig tanultam és tanitottam, tanultam és koplaltam, tanultam és lelkesedtem. Mig elkészültem. Most aztán készen vagyok. Egészen.
– Most kezdett volna élni… – mondta Adél.
A doktorkisasszony hegyes orra alá szomoru, de kedves mosoly telepedett.
– Bizony. És most kezdek meghalni.
– Én is… – mondta Adél.
– Ön nem tudhatja.
– Ugy érzem.
– Ha megengedi, este megvizsgálom.
– Vizsgáltak eleget.
– De azért engedje meg, hogy én is meg vizsgáljam.
– Feltéve, hogy tudni akarja…
– Mit? – kérdezte Adél.
– Hogy lehet-e még…
– Az ember sohasem tudja, hogy akarja-e tudni. Néha szeretnék egészen biztos lenni benne, néha meg kikergetek a fejemből minden határozott gondolatot. Nem akarom tudni.
– Akkor nem vizsgálom meg. Még nem barátkozott meg vele.
– Mivel?
– Azzal, hogy…
Abbahagyta, aztán neki kezdett:
– Nem fél a szótól?
– Nem.
– Akkor kimondom: még nem barátkozott meg a halállal.
– Lehet-e megbarátkozni vele?
– Lehet.
Adél rázta a fejét. A doktorkisasszony erősitgette:
– Lehet. Kell is. Vagy kellene. De rosszul nevelik az embereket.
– Kik?
– A vallások. Mind az életre nevelik az embert, ami fölösleges.
– Élni is tudni kell.
– De azt ugyis megtanulja az ember, az élet ösztönénél fogva. S aki nem tudná, azt a praktikus intézmények megtanitják rá. De a halálra a vallásnak kellene oktatni. Csak arra, semmi egyébre.
– Hogyan lehetne?
– Oktatni, szoktatni. Nemcsak azt kell megmondani az embernek, hogy minden ember halandó, hanem azt is, hogy minden ember meghal, tényleg meghal.
– De hiszen tudjuk.
– Ó, dehogy tudjuk! Nem hiszünk benne. Az életben, amely rövid és bizonytalan, mind hiszünk. A halálban, amely hosszu és biztos, senki sem hisz, aki él. Pedig csak el kellene gondolni, hogy nem mindenki születik meg, aki születhetnék, ellenben mindenki meghal, aki született.
– Tudjuk – ismételte Adél.
– Nem. Minden nemzedék magára nézve abban reménykedik, hogy vele ér véget a halál. Eddig volt, ezentul nem lesz. Minden nemzedéknek ez a magára nézve való hite adta az általános halhatatlanság gondolatát. Attól nem tudnak meghalni az emberek.
– Hát nem vagyunk halhatatlanok? – kérdezte Adél, aki erről még sohasem gondolkodott.
A doktorkisasszony megint felkönyökölt és mosolygott:
– Tessék körülnézni ezen a terraszon.
Aztán még sokáig beszélgettek. És összebarátkoztak. Adél kivette a doktorkisasszony szavaiból, hogy a pénze fogyatékán van, s hogy a jövő héten már el kellene mennie haza Pestre. Mivel másképen nem ajánlhatta fel neki a segitséget, megkérte, költözzék át a szobájába, legyen az ápolónője. Viktória beleegyezett.
Azóta együtt laktak s nem jártak le a terraszra feküdni. Az erkélyükön feküdtek s jobban eltelt az idejük is.
A doktorkisasszony, bár ő is volt olyan gyenge és lázas, mint Adél, nagyon lelkiismeretesen fogta fel az ápolónői tisztet, mérte és jegyezte mind a kettőjük lázát, megmondta mit egyék, mit ne egyék meg Adél azokból az ételekből, amiket elébük adtak, este megigazgatta Adél mellén a borogatást, ő maga csak aztán ment ágyba s tette föl a maga priznicét.
Egy éjszaka, mikor Adél, mint rendesen, már órák hosszat forgolódott ágyán anélkül, hogy el tudott volna aludni s a villanyt is felgyujtotta, hogy olvasson, Viktória felébredt.
– Mért nem alszol? – kérdezte a beteg a betegét.
– Mert nem tudok.
– Megint bánkódol?
– Mindig bánkódom.
– Szoktál altatót szedni?
– Akkor jó volna valami.
– Itt nem adnak.
– Persze nem. Itt mindenkit pausáléban kezelnek. Mert általában nem jó nekünk, ha porokat szedünk, hát soha senkise kap. Pedig aludni kell. Anélkül nincs élet. Hogy’ volna meggyógyulás? Holnap irok veronált és elhozatjuk a patikából.
– Köszönöm – felelte rá Adél és örült a veronálnak, hogy aludni fog.
Sőt maga ez a gondolat is elaltatta. Másnap megkapta a porokat s aztán mindig engedélyt kért rá Viktóriától, hogy bevegyen egyet, ha érezte, hogy ismét álmatlan éjszakája következik.
S valahányszor Jánostól levelet kapott, vagy olvasott róla valamit valamelyik lapban, mindig álmatlannak igérkezett az éjszakája.
*
Adél rettenetesen tusakodott önmagával.
Mindaddig, amig Pestről legutóbb el nem jött, világosan látta, mit akar, minden cselekedetét egy szándék kormányozta, egyik lépést a másik után tette meg okosan és céltudatosan, láncszemeket kapcsolt egymás mellé és a keze sohasem reszketett, noha mindig a halálra gondolt.
Most már hetek óta küzdött s közben nem irt Jánosnak, mert valami vadul ösztökélte rá, hogy máskép irjon, mint ahogy eddig irt.
Mást akart akarni, mint amit eddig akart. Ezért voltak gyötrelmesek az éjszakái s ezért volt hiába a kúra, a nap, a levegő, a nyugalom, ezért ment a láza napról-napra följebb. A lelke kinozta. És milyen fájdalmasan kinozta!
Január harmadikán vagy negyedikén Adél reggel ezt mondta a doktorkisasszonynak:
– Viki, ma lemegyünk Kassára.
– Mi? Minek?
– Csak. Nekem oda kell mennem.
– De egyikünk sincs olyan állapotban, hogy utazhatna.
– Az mindegy.
– Nem is engednek bennünket.
– Nem kérdezzük. Ugy teszünk, mintha csak sétálni mennénk és megszökünk a villamossal Poprádra, onnan a gyorsvonattal Kassára, estére vissza is jövünk. Vagy nem akarsz velem jönni?
– De Adél, hogyne mennék, ha akarod. De gondold meg: muszáj menned?
– Muszáj.
– Akkor gyerünk.
Elindultak a villamos felé. Az országutra érve sifutók keresztezték őket, akik az ugratósáncról csusztak le szélsebesen és messziről kiabáltak:
– Ujujuju! Utból, vigyázni!
Egy pillanat mulva az egész csoport tul volt az országuton. Hogy lecsusszanak Gerlachfalvára és onnan lovakkal huzassák fel magukat.
Adél megállt és nézett utánuk.
– Ilyen az élet – mondta csendesen.
– Ilyen sikos? – kérdezte mosolyogva a doktorkisasszony.
– Ilyen sebes – felelte Adél. – Csak az a kár, hogy aki lent van a völgyben, nem jöhet fel többé.
– Ki tudja?
– Én tudom.
– Siessünk! – szólt Viktória – mert még lemaradunk a villamosról.
Beültek a fütött kocsiba és Adél kibámult az ablakon. Eszébe jutott, hogy egyszer milyen boldogan tette meg ezt az utat lefelé.
Akkor.
Milyen régen volt. Pedig még egy esztendeje sincs egészen. A tájék most is olyan, mint akkor volt. A hó épp olyan mereven fehér, a fenyők épp olyan zordonan zöldek, a hegyeken a jég épp oly feszesen csillog. Semmi sem változott.
Lent a völgyben, a nagyszalóki állomás táján, sok-sok varju kerengett a hó felett. Aztán leszálltak és egy darabon feketére változtatták a fehér mező szinét.
– Varjak – mondta Adél, vagy inkább csak fennhangon gondolkozott. És hozzátette: – feketék, mint a gyász. Minden fekete.
Viktória csodálkozva nézett rá:
– Minden fehér – javitotta ki Adélt.
De Adél mégegyszer elmondta maga elé:
– Minden fekete.
A jegyváltást Kassára Viktória vállalta. Mig a leány a pénztárnál járt, Adél leült a petróleumszagu váróteremben. A padló linóleummal volt fedve, azt mosták végig petróleummal minden reggel. A levegőt szinte nehéz volt a tüdőbe szivni.
Ahogy ott ült a kemény fakerevet sarkában, Adél érezte, hogyan süti át egész testét a láz. Nem lesz hasznos ez a mai kirándulás. De nem törődött vele. Csak a doktorkisasszonyt sajnálta.
– Különben… – gondolta magában – annak is mindegy.
Kassán a Kossuth Lajos-uccán az ékszerészhez vitte be Viktóriát Adél. A lány elcsodálkozott.
– Ezért jöttünk?
– Ékszer miatt?
– Ékszer miatt.
– Adélkám, az lehetetlen.
– Mi volna lehetetlen?
– Hogy te, ékszer miatt ebben az állapotban eljőjj onnan ide…
– És, hogy téged is magammal hurcollak, ugy-e?
– Nem, nem! Arra nem is gondolok. De te! Nem olyannak ismerlek.
– Látod, olyan vagyok. Nyugodj meg, Viki, muszáj volt.
Az ékszerésszel Adél a kis irodaszobában tárgyalt. Viktóriát otthagyta az üzlethelyiségben.
Adél gyürüket és fülbevalókat vett ki a retiküljéből, csupa gyémántos holmit.
– Kérem, – mondta az ékszerésznek – ezekből kiszedi a gyémántokat…
– Nagyságos asszonyom… nem lesz kár értük? Ugy látom, mind nagyszerü munka.
– Nem lesz kár. Kiszedi.
– Ahogy parancsolni méltóztatik.
– És valamennyi gyémántból egy kis szivet csinál. A nagyobb kövek a középen, a kicsinyek a széle felé legyenek.
– Igen.
– És a szivet kis platinaláncra függeszti, nagyon vékonyra, de nagyon erősre,
– Meglesz.
– És amikor meglesz, elküldi a szivet erre a cimre.
Adél odaadta a cimet.
– És az aranynyal mi történjék?
– Melyikkel?
– A gyürük és a fülönfüggők aranyával.
– Azt megtartja munkadij fejében.
Az ékszerész elbámult, de nem szólt ellene.
– Mikor lesz készen a sziv?
– Ó kérem, három nap alatt elkészül.
– Akkor azonnal postára teszi és elküldi.
– Azonnal.
Adél felvette a retiküljét és ment ki.
– Mehetünk, – mondta Viktóriának.
– Már megvan, amit akartál?
– Meg.
A bolton kivül Viktória megkérdezte:
– Vettél valamit?
– Nem.
– Hát?
Adél nem felelt. Viktória nem kérdezte tovább.
Hazáig nem szólt Adél egy szót sem.
A vacsorát felhozatták a szobájukba. Viktória megmérte a lázukat, sok volt. Csóválta a fejét.
– Nem kellett volna – mondta csendes szemrehányással.
– De kellett – felelte Adél.
Leült a kis asztal mellé, amelyen nagy halomban hevertek Viktória könyvei, leveleket irni. Viktória olvasott.
– Be kell csukni az ablakot, – mondta Adél – fázik a kezem.
– Ha most becsukjuk az ablakot, – aggodalmaskodott Viktória – akkor később sem nyithatjuk ki, mikor lefekszünk.
– Ma csukott ablaknál alszunk.
– Nem jó lesz.
– Nem baj.
Tizenegy felé járhatott az idő, mikor Adél befejezte a leveleket.
– Lefekszünk – inditványozta és már vetkőzött is.
Viktória elő akarta venni a borogatásokat.
– Hagyd. – mondta Adél – ma nem teszünk.
– Miért nem?
– Csak.
– Milyen furcsa vagy ma. Mi van ma?
– Semmi. Egyik nap olyan, mint a másik.
– Akkor mért csinálsz ma csupa extrát?
– Csak. Ne kérdezd. Gyere, Viki, feküdni.
Lefeküdtek, de mikor a toronyóra elverte a tizenkettőt, Adél még akkor sem aludt.
Átszólt halkan, mintegy kisérletképen a másik ágyba:
– Viki, alszol?
A doktorkisasszony is ébren volt.
– Nem. Ugy látszik, zavar a csukott ablak bennünket. Megszoktuk, hogy nyitva legyen. Kinyithatom?
– Nem. Beszélgess velem.
– Miről?
– Az életről és a halálról.
– Ne bolondozz, Adélka, aludj.
– Nem akarok.
A sötét szobát megtöltötték a suttogó hangok. Susogva beszéltek, nehogy a szomszéd szobák lakóit zavarják.
– Viki, – szólt Adél, hogy a diskurzus abba ne maradjon – voltál-e már szerelmes?
A doktorkisasszony gondolkozott. Aztán szinte szégyellősen mondta:
– Nem. Nem volt időm rá. Csak most lehetnék, de most már késő.
– Akkor nem tudod, mi az élet. Akkor hogy mertél a multkor nekem a halálról beszélni?
– Azt mondtam, amit elgondoltam.
– Hát látod… nem volt igazad.
– Miben?
– Nem lehet a halállal megbarátkozni, az élettől elszokni. Azt nem lehet.
– Nekünk muszáj.
– Még sem lehet. Aki szerelmes, élni akar. Milyen édes az élet, milyen keserü a halál!
A doktorkisasszony nem felelt.
Adél tovább beszélt a sötétségben, arcát a másik ágy felé forditva:
– Viki, ne haragudj, hogy ébren tartalak. Ugy kikivánkozik belőlem a szó. Látod… én szerelmes vagyok.
– Asszony vagy.
– Nem az uramba. Egy másik férfit szeretek.
– Nagyon?
– Szeretni csak nagyon lehet. És élni akarok, élni, élni! Megtébolyodom attól a gondolattól, hogy nem élhetek. Pedig, látod, már régen készülök arra, hogy meghalok. Szoktattam magamat. Mindent megtettem, hogy az a férfi boldog legyen, ha én meghalok. És odaadtam másnak…
– Azt is lehet?
– Azt hittem, lehet. De most megint feltámadt bennem az életösztön. Két hét óta azon viaskodom, hogy a férfi után nyuljak, hogy visszavegyem. Az enyém legyen, boldoggá tegyen. Iszonyu ez a vágy. Nem birok vele. Fojtogat és a szivemet facsarja.
– Adél! – csititotta a doktorkisasszony – nyugodj meg.
Adélból halkan szivárgott fel a sirás.
– Tudod, miről álmodom, ha nem szedek altatót? Arról, hogy egészségem van, hogy vele vagyok, hogy szeretem, hogy gyermekem van tőle. És élünk boldogan… élünk!… Meggyilkol ez az álom. Tudom, hogy csak a vágyódásom csalogat vele. Nem lesz meg, nem is szabad, hogy meglegyen… Kiszakad a szivem.
– Adélka! – nyöszörögte a másik, mintha kegyelemért könyörögne, hogy Adél ne ébressze fel benne is az élet kivánását.
És a sötét szobában két vinnyogó sirás keveredett össze. Két eleven ember sirta el önmagának halotti dalát.
A doktorkisasszony álomba sirta magát, mint a gyerek. Mikor az óra kint egyet vert, Adél ujra átszólt a másik ágyba:
– Viki!
De feleletet nem kapott.
Óvatosan kinyult az ágyból, halkan kihuzta az éjjeliszekrény fiókját. Kivette a veronál-dobozt. Valami fény szürődött be az ablakon, talán a holdé, talán a hóé, szerény derengés, csak éppen annyi, hogy az orvosság papirhüvelyei kissé kifehérlettek a sötétségből.
Adél számolta magában a hüvelyeket:
– Egy… kettő… három… négy…
Aztán hozzátette:
– Ez elég.
Visszafeküdt a párnára, mégegyszer áttüzesedett rajta az élet, vagy a láz lobogott fel benne magasra. A vizespohár felé emelte a kezét, de már nem érte el.
A keze visszahanyatlott a takaróra. Elaludt. Reggel a doktorkisasszony hiába költögette.