XXI. FEJEZET.
János Itáliában. Mialatt otthon lényegtelennek látszó, de következményeikben fontos események történnek
Négy hónappal Adél halála után János zajos, nagy társaságban a déli vasut Velencébe futó gyorsvonatán ült.
A magyar parlament tagjai, ellenzékiek, kormánypártiak vegyesen, az interparlamentáris konferenciára utaztak, mely ez alkalommal Rómában rendeződött, kapcsolatban a világkiállitással, mely ugyanott megnyilott, s melyről János nem tudta, hogy mily évforduló, ezeréves Olaszország vagy százéves királyság alkalmából jött-e létre. Az egész különben sem érdekelte, csak azért vett részt benne, hogy elszabaduljon hazulról, ahol már mindegyre rosszabbul érezte magát.
Adél halála, melynek körülményeiről semmit sem tudott, leverte lábáról. Január elején csak egy kis levelet kapott Tátraszéplakról. Mindössze ennyi volt benne:
„János, Jánoskám, isten veled. Adél.“
Aztán a halálhir jött és három nap mulva a gyémántszivecske érkezett Kassáról, amelyről, noha csak egy közömbös ékszerésznév szerepelt rajta feladóul, János tudta, hogy Adél utolsó ajándéka.
Szeretett volna elmenni a temetésre, hogy a koporsó leszögezése előtt kezet csókoljon a halottnak és egy szál virágot dobjon utána sirjába, de nem tehette. A gyászjelentésből értesült róla, hogy a temetés Tátraszéplakon történik. Tudta, hogy milyen rideg temetés ez. A koporsót éjjel lopják ki a szanatóriumból és biztos volt benne, hogy a halottat csak az ura kisérte ki utolsó utjára.
Később hallotta, hogy nem igy történt. Gyulai doktor mondta el neki (a pártklubban járván fönn tavaszszal, valami kormánytámogatás kieszközlésére), hogy a télen meghalt Széplakon az a szőke hölgy, aki egy évvel ezelőtt Jánossal járt nála, s akiről ő mondta meg Jánosnak, hogy az állapota sulyos.
Lehet, hogy Gyulai tudta, miért mondja el az esetet éppen Jánosnak, de lehet, hogy valóban csak mint kuriózumot emlitette fel.
– A beteg – mesélte Gyulai – arra kötelezett bennünket, hogy a hozzátartozóit csak a temetése után értesitsük. Ez nagyon kényelmetlen volt, féltünk tőle, hogy szemrehányások érnek bennünket. De volt a beteggel egy kis doktorkisasszony, szegényke, az most járja a végét, aki szinte kényszeritett rá bennünket, hogy ugy történjék minden, ahogy a beteg elrendelte. Csak aztán táviratoztunk Pestre. Ha jól emlékszem, senki se jött.
Ez április elején történt. Két hét mulva János azon a közjegyzőn keresztül, akiről tudta, hogy az ő bárósitása ügyében dolgozott Adélnak, még egy üzenetet kapott halottjától.
A boritékon a cím alatt ez állt:
„Halálom után három hónappal kézbesítendő“. Adél irása volt.
Belül egy levél és egy másik zárt boriték következett.
A levél ezt mondta:
„Jánoska, ugy-e, nem feledett még el? (Milyen furcsa, hogy élve irom ezt, ugy, mintha már meghaltam volna!) Ha szeret még, ha jutok néha még eszébe, teljesitse az utolsó és egyetlen kérésemet.
Nem akarok a férjem neve alatt pihenni. Mikor ezt az irásomat megkapja, rendeljen egy magas, fehér márványobeliszket és vésesse rá azt az egy Adél nevemet, amit azért szeretek, mert Maga sokszor, szépen, nagyon puhán mondta a fülembe. Állittassa fel az obeliszket és ha meglesz, jöjjön, látogasson meg még egyszer.
Tudom, hogy akkor már nem fogok tudni róla, de most, ha elgondolom, olyan jól esik…“
János, mint már hónapok óta folyton, ha Adélra gondolt, ugy érezte magát, mintha egy női kéz nyulna a mellébe és megmarkolná a szivét. A mellékelt boritékban öt darab ezer koronás volt. Ez, nem tudta miért, még kínosabbá tette a fájdalmát.
Megrendelte a követ, s mikor másfél hét mulva a számla kiegyenlitésére kiment Gerendayhoz, kiderült, hogy a kő, a felirás, a szállitás és felállitás költségei összesen csak négyezer koronát tesznek ki.
János kifizette és nem tudta, mit csináljon a megmaradt ezressel, ami, mintha vékony tüzes érclemez lett volna, ugy égette a kezét.
A sirkőkereskedés keritése mellett, a felszakitott uccakövezet gránitkockáin egy rongyos asszony ült, tarka nagykendőbe bugyolált gyermekkel a karján. Az asszony csak nézett némán a járó-kelőkre, a száját is mozgatta, de nem mondott semmit.
János az ezrest odaejtette az asszony ölébe és sietve ment odébb.
A sirkő felállitását a cég a nyár folyamán igérte. János elhatározta, hogy mihelyt a cég értesiti, felutazik Tátraszéplakra.
Másnap délután, mikor, ujabb rendes szokása szerint, otthon hevert a diványán és bámult a levegőbe, mert Adél halála óta is egyre Elza járt a fejében s ez élesen furta lelkiismeretét, Kata egy urat jelentett be a rendőrségről, János nem akarta fogadni. De aztán mégis fogadnia kellett a rendőrtisztviselőt, mert az beizente, hogy hivatalos ügyben jár el.
A rendőrtisztviselő bejött.
– Klahy, fogalmazó – mutatkozott be nagyon udvariasan. – Megbocsát méltóságod, ha zavarom, de kénytelen vagyok vele.
– Méltóztassék helyet foglalni.
– A rendőrség egyelőre nem tudja, hogy tiltott alamizsnagyüjtés, vagy nagyfoku szórakozottság esetével áll-e szemben?
János nem értette. A fogalmazó tovább beszélt:
– A Baross-téren posztoló rendőr-őrszem, Sütő-Balog Ádám tegnap délelőtt azt látta, hogy a Gerenday-féle sirkőraktár keritése előtt egy szegényesen öltözött nőnek egy elegáns ur, nyilván a nő felszólitására, pénzadományt nyujt át…
– Ahá – mondta János.
– Tehát méltóságod volt?
– Mert a rendőrőrszem azonnal megállapitotta, s maga a kolduló nő is ugy tett, mintha csodálkoznék rajta, hogy az adomány egy ezerkoronás bankjegy volt. A nyomozás kideritette, hogy az adományozó valószinüleg Méltóságod volt, aki a Gerenday-üzletben…
– Kérem, hagyjuk ezt!
– Ahogy parancsolja. Kétség merült fel aziránt, vajjon a nő, akinek amugy sincs könyöradományok gyüjtésére engedélye, nem meg-nem-engedett eszközök igénybevételével hatott-e Méltóságod könyörületességére ugy, hogy…
Ekkor kinyilt az ajtó és a rongyos asszony, akit Klahy ur magával hozott és aki ugy látszik, hallgatózott eddig, betolta magát az ajtón:
– Na! – fordult feléje a fogalmazó.
Az asszony azonban nem ment ki, hanem nyivákolni kezdett:
– Nagyságos ur, kezét csókolom, tessék már mondani, hogy én nem… hogy nem én!
– Ne zavarja őméltóságát, menjen ki! – szólt rá a fogalmazó az asszonyra, de inkább azért, hogy a nagyságos cimet kikorrigálja.
Az asszony azonban nem ismert nagyságos urnál nagyobb urat, tehát megmaradt emellett:
– Nagyságos ur, tessék már mondani!
– Mit mondjak, lelkem?
– Hogy nem én… Nagyon elbántak velem odabenn.
– Na! – szólt közbe megint a fogalmazó.
– Bántották? – kérdezte János.
– Deeehogy – felelte az asszony bizonytalanul, a fogalmazóra sanditva. – Azt akarták kivenni belőlem, hogy koldultam. Pedig én nem. Én nem is tudtam, hogy ezres. Ne lássam a gyerekemet, ha tudtam!
A fogalmazó megint közbeszurt egy kurta Na-t.
– Csak menjen ki, jóasszony, nem lesz bántódása – nyugtatta meg János. – Az ezres a magáé…
Az asszony kézcsókra rohant, a fogalmazó kituszkolta. És elajánlotta magát:
– Ahogy’ méltóságod óhajtja, föltéve, hogy az asszony nem koldult…
– Nem. Meg sem szólitott.
– És Méltóságod nem szórakozottságból adta.
– Nem, kérem.
– Akkor csakugyan nem lehet kifogásunk ellene.
– De mért lenne? – kérdezte János.
– Mert az asszony egyike az ugynevezett gyerekbérlőknek…
– Kérem? – érdeklődött János.
– Igen. A gyerek, amit a karján tart nem az övé, csak kölcsönveszi naponként néhány hatosért. No, de ez már nem változtat a tényálláson. Ajánlom magamat, méltóságos uram.
És a fogalmazó elvitte magával az ezres tulajdonosnőjét.
Jánosnak erősen keserü íz maradt a szájában e jótékonysága után.
De ez csak egy árnyalattal sötétítette kedélyállapotát, mely amugy is gyatra volt. Emlékezései Adélra, melyek folyton a fejébe nyilaltak, vágyódása Elza felé, mely egyre véste és rágta a lelkét, szórakozott és nyomott hangulatu neuraszténiást csináltak belőle.
Két kézzel nyult az alkalom után, mikor arról volt szó, hogy hónapokat tölthet távol Budapesttől, ha feliratkozik az interparlamentáris konferencia jelentkezői közé. Annál is inkább sietett, mert előre félt a nyártól, mikor egyedül marad, s folyton elkivánkozik Lellére, ahová pedig most, biztos volt benne, nem fog meghivást kapni.
Elutazás előtt még tett egy bucsuvizitet Gotthelféknél, akik bizonyos mélabuval kezelték ezt a kitünő pártit, melyet makacs lányuk elkerget a háztól. Elza csak ennyit beszélt vele:
– Ha kedveli az érzékeny bucsut, meg is csókolhatja a kezemet. Miért ne kinálnám? Magának jó, nekem nem rossz. És ha lány vagyok is: előlegezheti ezt a kézcsókot, mire visszakerül, én már biztosan menyasszony leszek.
János kezet csókolt a lánynak, ugy ment el, alaposan megrontva, e néhány utolsó szó által, amugy is zavaros szivében, fejében.
*
A konferencia tagjai, a magyar képviselők társasága, ugy járták Itáliát, mintahogy vidéki szolgabirók és polgármesterek társasága, ha kongresszusra Pestre jön.
Eltekintve néhány európai modoru főurtól, kik már sokat jártak külföldön, a többi: hangos és naiv magyar volt, aki az anyanyelvén kivül csak a németet törte egy kicsit, s mindig elcsodálkozott azon, ha Olaszországban nem tudtak velük németül beszélni. Néhányan kotyogtak egy kicsit franciául is, de olaszul senkisem tudott, csak az az ellenzéki vezér, aki minden európai nyelvet egyformán kitünően beszélt, nemcsak beszélt, hanem szónokolt is, s akinek a kedvéért volt érdemes a különben értelmetlen interparlamentáris konferenciát nemcsak kitalálni, hanem fenn is tartani.
Ez a nagyszerü ember minden ilyen konferencián felállt s vagy németül vagy franciául vagy angolul egy ragyogó beszédet mondott, melyben ismertette a mindig járatlan külföldiek számára Magyarországnak Ausztriához való viszonyát. Csodaszép mondatokban mondta el, hogy ez a két ország, hogyan egy és mégis hogyan kettő, hogyan nem szabad az osztrák császárt a magyar királylyal összetéveszteni, bár személy szerint nagyon hasonlitanak egymáshoz, zengett a magyar koronáról, amely nemcsak értéktárgy, emlék, klenódium, hanem közjogi szimbolum is.
A külföldiek mindig csodálkozva hallgatták, mintha valaki az ezeregyéjszakából regélne nekik, s noha volt köztük olyan is, aki már háromszor-négyszer interparlamentált, végeredményében éppugy nem értették mindezt, mint ahogy e sorok csendes rovója sem érti, ámbár gyermekkora óta az anyatejjel és a levegővel együtt szívja be.
A többi magyar tulajdonképpen csak a keretet adta e ragyogó embernek, aki, tőle telhetőleg, vigyázott rá, hogy a keret szégyent ne hozzon rá, együtt tartotta az urakat s óvatosan megkérte őket többször, hogy a csoport méltóságára vigyázzanak.
János még csak keret sem volt, legfeljebb ha szögecske volt a keretben, az is laza és lötyögő. Ment, amerre vitték, s ami máskor, nyugodt lélekállapotban élmény és érdekesség lett volna számára, most csak tarka zürzavar volt, melynek legjobban kényelmetlenségeit érezte. A hőséget, a rossz napokat, a piszkos embereket, a sok vasutazás kormát, szennyét, fáradtságát.
Igy mentek végig Velencén, Turinon, Génuán, Flórencen, le Rómába, ahol a kiállitás és a konferencia volt.
Mindegyik városban három-négy napig tartózkodtak. De mindaz, ami elvonult János előtt, ugy tünt fel neki, mint egy gyorsan pergetett mozifilm, amelyről ezer felirás és színes kép tolakodik a szemébe, egyik elkeni és megszünteti azonban a másikat.
Velencéből az orrában maradt a mellékuccák poshadó csatornavizének keserüen rothadt szaga, s az az emlék, hogy a koszt nagyon rossz volt s végül csak egy szkárpi nevü olajban kisütött halat vagy csigabigát vagy mitmást tudott megenni.
Firenzében olyan hotelben szálltak meg, amely mellett az Arno vizesése ágyudörgésként dübörgött egész éjjel s János, akinek amugy is küzdelmesek voltak az éjszakái, kénytelen volt éjjel egy másik traktusba költözni, ahová a vizesés csak állandó morgását küldte.
Turinban Kossuth Lajos házában jártak, szónokoltak is, folyton a kormányzóról beszéltek, ami Jánosnak egészen uj volt, ő csak Kossuth negyvennyolcas szereplését ismerte, ugy, ahogy az iskolai történetkönyvekben meg van irva.
Genuára utóbb csak az emlékeztette, hogy igen sok alaguton át jutottak oda s ő, akinek a feje fájt és nyitott ablak mellett állt folyton, koromtól feketén érkezett meg. Töltöttek még egy-egy napot más városokban is. János azonban még a nevüket is összecserélte volna, ha beszélni kellett volna róluk, mert valamennyi várost egymásba futtatta és egyformává tette az a sok kép, amit képtárakban, muzeumokban, templomokban néztek meg, testületileg; mindig egy másik, de ugyanoly furcsán, rosszul németül beszélő csicseróne magyarázata mellett.
Rómában hosszabb pihenő, a kiállitás látogatása, majd maga a konferencia következett hivatalos estélyekkel. A Monte Pincsó fekete ciprusai a temetőket és az eltemetett Adélt juttatták eszébe. Két nap egymásután megint nagyon levert volt. Megjelent a király fogadóestélyén, de nem látott egyebet, csak azt, hogy a király egy kis kurta, macskabajuszu zsidó füszeres, akin egészen hihetetlen az egyenruha és még hihetetlenebb mellette a nagy, erős, széles asszony, a felesége.
A pápai kézcsók is megmaradt a fejében, mert a pápa keze, melyről azt hallotta, hogy fehér és finom: aszott sárgabőrü öregemberkéz volt. A pápa beszélt is valamit, Jánosnak utólag mondták meg, hogy latinul, de ő, gimnáziumi előtanulmányai ellenére is, mikor hallotta, azt hitte, hogy őszentsége most is olaszul beszél, az a néhány szó annyira olasz akcentussal zengett.
Végre elhangzott az ellenzéki vezér ama nagyszabásu beszéde, ez alkalommal a legszebb olasz nyelven, amelyből a világ ujra megtudta, hogy… illetve ujra nem tudott meg semmit. A nagyszabásu beszéd tiszteletére még egy külön bankett is volt, ámbár, mióta Itáliát járták, ugyis minden harmadik este bankettet ettek, de ezt a bankettet maguk a magyarok rendezték maguk közt egy magyar hotelier éttermében, halászlével, paprikás csirkével, turós csuszával, a tósztok magyarul hangzottak el, mindössze az olasz sajtó képviselői nevében (akik megint mind csupa pesti izraelita borbélylegényeknek tüntek fel János szemében), volt egy olasz beszéd, amely magyarul mondott ellyen-nel végződött s erre felelt viccesen egy öreg szabadelvü ugy, hogy ami olasz szót tudott a makarónitól és a kamerieretől kezdve a lassáte ónyi szperancáig, azt egymás mellé rakta s ezzel fejezte be:
– Evviva il re Vittorio Emanuele!
A nagyszabásu beszéd után a magyar küldöttek egy része, be sem várva a konferencia végét, ki akarván használni az első osztályu szabadjegyét, amely egész Olaszország területére szólt és minden küldött zsebében ottlapult, tovább utazott Nápolyba és Sziciliába.
János velük ment, hogy ne kelljen még hazafelé fordulnia. De ez az utazás sem használt neki, a folyton kék ég a fülledt hőséggel, amely alatta uszott, kezdett elszürkülni a szeme előtt. Pompéjibe, Herkulánumba és a Vezuvra mentek, ami még fáradtabbá és életuntabbá tette.
A Vezuv-napon ifjabb és öregebb honatyák, felhasználva azt az alkalmat, hogy a vezérgróf, akit élükre osztottak Rómában, külön meg volt híva egy angol diplomatához vacsorára, lányos házba vitték magukkal Jánost, aki, bár hónapok óta aszkéta életet élt, nagyon kinosan érezte magát, mert postatakarékpénztári évei jutottak eszébe, amikor maga, vagy más ifju hivatalnokok társaságában – akik közül azóta sem látott egyet se – tiz óra után rossz uccákba fordultak be és földszintes házak felé siettek, amikből zongoraszó hallatszott.
Az egész világ egy város.
Ez a hely, ha előkelőbb volt is, ugyanolyan volt. A zongora épp oly fád, verkli-ritmussal szólt s épp ugy angol táncokat játszott, mint otthon. A különbség csak az volt, hogy a selyem-ingek, festékes arcok, feltornyozott frizurák, brutális parfőmök, most nem csábitották, hanem émelyitették Jánost.
Egy feketehaju lány az ölébe ült. Jánosnak kinos volt, hogy a lány fekete, de épp oly kinos lett volna, ha egy szőke ül az ölébe. Nem akart kiméletlen lenni, hát türte a lányt, aki simogatta az arcát (amitől Jánosnak hideg borsózott végig a hátán). A lány beszélt hozzá olaszul, angolul, franciául, végre még egy kicsit németül is, János nem felelt, nem mondta, hogy nem érti, végre elunta, fölkelt, ugy, hogy a lány csaknem a földre csuszott az öléből, János adott neki egy kis aranyat és kiment az uccára.
Még hallotta, hogy a lányok összeállnak és többen kiabálnak utána valami ilyet:
– Ilszantó!
Az uccán várta meg társait, akik nagyon elégedetten jöttek ki a szerelem házából.
Aztán Kápri szigetén jártak és Palermóba, onnan még lejjebb, Szirakuzába, utaztak. Már augusztus volt, a honatyák egy része innen visszatért. Egy egészen kis társaság elhatározta, hogy Maltába és Gibraltárba megy és onnan, Spanyolországon keresztül, csak szeptemberben kerül haza.
János ezekhez csatlakozott s mert pénze már fogytán volt, egyik hazautazótól vett kölcsön háromezer lirát s azzal indult neki a tengeri utnak.
*
A tenger szele, hulláma, az, hogy a hónapok óta tartó fülledtséget egyszerre friss és erélyes levegő váltotta fel, az angol hajó tiszta és szigoruan rendes élete a olasz lágyság és rendetlenség helyett, már az első napokon váratlan változást okoztak Jánosnál.
Olvadt, zilált, szétfolyó lénye összeszedelőzködött és megerősödött. Kezdte érezni magát és helyzetét az életben. Valahogy felderengett benne, hogy ő valaki, hogy valamivé lett s hogy ebből következményeknek is kell származniok. Leszámolt és kiegyezett gyászával, félre merte tenni és boldogan mert vágyakozni a másik felé.
Ha nem társaival volt, akik most már kiválogatódtak, ugy hogy csak a fiatalabb európaibb emberek maradtak e csoportban, ha nem társaival volt, akkor a hajó legfelső fedélzetének elején ült egy heverőszéken, mindig szembefordulva a hajó irányával, hogy viz és ég kékje, hajófutás szele élesen csapkodjanak át rajta, ami kimondhatatlanul jót tett egész lényének.
Elhatározta, hogy Gibraltárból egyenesen Pestre utazik és kicsavarja a lányt, aki neki kell, a másik férfi kezéből. Férfiabbnak és erősebbnek érezte magát amannál, biztos volt az eredményben.
Hogy mi van otthon, arról csak a többiek beszélgetéséből értesült eddig, ő maga sehonnan cimet nem adott magáról, lapot nem olvasott. Azok az információk, amik igy eljutottak hozzá, persze, nem vonatkoztak arra, ami őt érdekelte volna. Most szeretett volna hireket kapni, de nem lehetett s amit legjobban akart tudni, hogy Elza nem ment-e férjhez azóta, azt kitől kérdezhesse meg?
Türelmetlen lett és vágyott haza. Energiát érzett magában és cselekedni akart.
Igy értek Gibraltárba, ahol János még az erődbe se ment fel, hanem elbucsuzott társaságától, még háromezer frankot kért kölcsön, vonatra ült és Madridon és Párison keresztül, a lisszaboni és a keleti expresszt használva fel, öt nap alatt hazautazott.
Sejtelme sem volt róla, hogy otthon milyen sajátságos események várnak a megérkezésére.