XXII. FEJEZET.
Egy kis kulturtörténet
Május végén, János elutazása után alig néhány nappal, a Függetlenség szerkesztőségében megjelent egy koros ur, hegyes magyar bajuszu és Kossuth-szakállu:
– Doktor Fajjer Keresztély – mutatkozott be Prokeschnek, – a kolozsvári egyetemen az állattan nyilvános rendes tanára.
Prokesch már hallott erről a professzorról, akinek a neve, furcsa két jé-betüjével, az eu helyett, sokszor fordult meg a lapokban. Fajjer Keresztély a magyar tudományt hirdette, a nemzetiesség elvét a tudományban, azt, hogy a filozófiát, a zoológiát s valamennyi többi iát külön magyar szempontból kell látni, nézni, feldolgozni és tanitani. Erről már sokat összeirkált Fajjer és még többet szónokolt, mert szónoki természet volt, aki Kolozsvár politikai életében tevékeny részt vett s mindig a legszélbalibb balon foglal helyet.
Fajjer előadta Prokeschnek, hogy milyen jó volna, ha a napilapok, melyek a közvélemény igazi nyilvánosságát jelentik, foglalkoznának a magyar egyetemek életével s főként ha támogatnák nyilvánosságukkal a kolozsvári egyetemet, mely ott kint a végeken – igy fejezte ki magát Fajjer – nemzetfentartó védőbástya szerepét játssza.
Prokesch bólogatott és helyeselte.
– És hogy’ méltóztatnék azt képzelni, hogy a sajtó, amely nem tulságosan ért ezekhez a tanügyi, tudományos dolgokhoz, beleszóljon az egyetemek életébe? – kérdezte a professzortól.
– Ha ne is szóljon bele, de legalább ismertesse. Hadd lássa a hazai közvélemény s hadd lássa a külföld, hogy ott lent, a végeken komoly tudományos munka folyik – és a professzor már nyult a zsebébe és egy kéziratot vett elő belőle. – Ime, a beszámoló a kolozsvári egyetem ezidei második félévéről, arról, hogy melyik szakot hány hallgató hallgatta, melyik tanszék milyen előadást tartott.
Prokesch átvette a kéziratot, belenézett, látta, hogy nem hosszu, neki mindegy volt, hogy folyik-e komoly tudományos munka a végeken, vagy az öreg ur csak a saját nevét akarja-e megint megforgatni egy kicsit a sajtóban, megigérte, hogy közölni fogja a kéziratot, sőt ezentul is támogatni fogja a végek védőbástyáját és elbocsájtotta Fajjert.
Mikor az öreg elment. Prokesch még egyszer belenézett a kéziratba, hogy hányszor fordul elő benne a Fajjer név, de mikor látta, hogy egyszer sem, sőt az öreg még a cikk alá sem irta a nevét, meg volt elégedve a professzor szerénységével s egy pillanatig azt hitte, hogy csakugyan az a célja a közleménynek, amit Fajjer célul bejelentett. Végül lehetnek becsületes emberek is a világon. Vagy ha másutt nem, legalább Kolozsváron.
Ebben a hitben Prokesch ráirta a kéziratra: Hafér, ami, mint az olvasó már tudja, annyit jelent, hogy egész mindegy, mikor jelenik meg a dolgozat a lapban, tisztára a mettőr jóindulatától függ, hogy a bennefoglaltak mikor kerülnek a nagy nyilvánosság elé.
Vasárnapig csakugyan szó sem volt arról, hogy Fajjer Keresztély kézirata, a kolozsvári egyetem ezidei második félévének ismertetése megjelenjen. Szombaton éjjel azonban Szeniczei, mint már annyiszor, megint csirkefogást követett el, nem ment be éjszaka a redakcióba, kéziratot sem küldött s Prokesch tizenkettő után áttelefonálta a nyomdába, hogy dobjanak be a lapba valami hafért.
– Mit? – kérdezte a mettőr.
A nyomdában azonban csak két hafér volt. Remete Pálnak, a lirikusnak egy hosszabb költeménye és a kolozsvári kézirat. A mettőr utálta a modern költészetet, Remete költeményét is már másfél hónapja hevertette, egyrészt, mert mikor szedésben olvasott belőle négy sort, a költeményt ostobaságnak itélte, másrészt, mert tudta, hogy a vers megnemjelenése borzasztóan fáj Remetének. Mikor tehát a szedő a Remete versét hozta a tördelőasztalra haférnek, a mettőr némi undorral tolta félre a szedést:
– Ne ezt a verses virstlit, ettől megint falramásznak az olvasók. A másikat.
A szedő a kolozsvári hafért hozta, a mettőr betördelte, a dolgozat másnap reggel megjelent.
Prokesch csak nyomtatásban olvasta el egészen. Mindössze egy gyanus mondat volt benne, amely igy hangzott:
„A jogbölcselet tanszéke egyetemünkön tudvalevőleg csak átmenetileg van betöltve. Nyilvános rendes tanár hiányában a kiváló ifju szociológussal, Rózsa Rezső doktorral, aki nem a kolozsvári tudományos élet sarjadéka ugyan, de mindenképpen disze főiskolánknak. Rózsa Rezső doktor Államelmélet cimen talán nem egészen kiforrt eszméket hirdetett, olyanokat, melyek a praktikus életbe átszürődve nemcsak a mai államnak, de a nemzeti életnek sem volnának hasznára. Rózsa Rezső doktor Allamelmélete mindenesetre tudományos diszkusszió tárgyát képezheti még. Kollégiumának terjedelme heti két tanóra volt“.
Prokesch azzal a hetedik érzékkel, amely minden ujságiróban megvan, mihelyt végigolvasta a cikket, érezte, hogy az egész beszámoló ennek az egy mondatnak a kedvéért iródott meg, bár abszolut semmit sem tudott sem Rózsa Rezső kolozsvári tanszékéről, sem Fajjer Keresztély szándékairól, azt mondta magában:
– Az öreg Tüz akar valamit ettől a Rózsától.
De azért valami különös fontosságot nem tulajdonitott az ügynek. Ugy gondolta, hogy a Rózsa-féle Államelmélet nyilván nem olyan magyaros, mint azt Fajjer Keresztély minden tudománytól megkivánja, s most az öreg ur megrovási kalandban részesiti a fiatal tudóst.
Harmadnap azonban három fiatalember küldöttségileg jött fel a Függetlenség szerkesztőségébe. Elmondták, hogy ők Rózsa Rezső doktor hallgatói voltak Kolozsváron s megdöbbenéssel és felháborodással észlelték, hogy tanáruk nemzetellenes tanokat hirdet. Látván, hogy a Függetlenség éles szemét és mindenre kiterjedő gondosságát nem kerülték el ezek az üzelmek, ők nyilatkozni szeretnének.
– Tessék – mondta Prokesch, – aki azt gondolta, hogy az ügy esetleg érdekesebb, mint amilyennek látta s az óvatosságot és körültekintést azért tartotta fölöslegesnek, mert a dolog nem tartozván az aktuális politikához, nem baj, ha akárkinek van igaza benne. A jogászok nyilatkozata is megjelent.
Másnap valaki – Kolozsvárról – ismertette Rózsa előadásának tartalmát. Kivonatot és idézetet közölt belőle. Prokesch megröviditette a cikket és kiadta.
A következő vasárnap a kolozsvári iparoskör gyülést tartott, melyen megtagadott minden közösséget Rózsa Rezső doktor államelméletével. Erről nemcsak a Függetlenséget, hanem a többi pesti napilapokat is értesitette.
Egész héten mindennap volt egy nyilatkozat valahonnan.
A parlament már nem ülésezvén, semmi nagyobbszabásu elemi csapás, vagy jobbfajta gyilkosság nem lévén, a lapok üresek voltak s Prokeschnek tetszett, hogy a kavarodó ügy milyen olcsó és ingyen érdekességgé dagad. Elküldött nyilatkozatokért a tudományos élet kiválóságaihoz.
A tudományos élet kiválóságai mindig a legnagyobb gyanakvással fogadják az ujságirót, ha megjelenik náluk. Megmondani a véleményüket nem merik, megtagadni a véleménynyilvánitást szintén nem. Tehát mind nagyon érdekes mondatokat mondtak az intervjuőrnek, nagyobbára azt, hogy ők a fiatal tudós államelméletét nem ismerik ugyan, de amennnyiben nemzetellenes, annyiban eszük ágában sincs helyeselni azt.
Most már Budapesten is figyeltek a kolozsvári afférra. A budapesti egyetemi ifjak Szent János köre is gyülést tartott és megbélyegezte a hazafiatlan tudományt. Sőt a pesti egyetem egyik tanára, aki rendesen ugyanazon a nézeten szokott lenni, mint a Szent János kör, tárcát irt a Függetlenségbe az ujabb államelméletek veszedelmeiről.
Prokesch valósággal el volt ragadtatva a fejleményektől. A legnagyobb örömmel nézte, hogy a többi lapok hogyan nem mertek hozzányulni a kérdéshez. Rendes körülmények közt, ha valamelyik lapban valaki ellen hadjárat folyik, akkor akad egy másik lap, amely az érdekesség kedvéért, állást foglal az illető valaki mellett. Az első három héten nem történt ilyen állásfoglalás, mert a lapok egyáltalában nem itélték érdekesnek azt, hogy a kolozsvári jogbölcseleti tanszéken milyen tanok hirdettetnek államelmélet cimén.
A negyedik héten, amikor nemcsak Kolozsvárról, hanem az ország egyéb városaiból is kezdtek tiltakozó iratok érkezni részben a Függetlenséghez, részben a többi lapokhoz is, már nem mert egyik lap sem az áramlattal szembe fordulni. Három hét alatt kialakult az a vélemény, hogy nemzetellenes tanokról, kicsit hazaárulásról van szó, a hazaárulót megvédeni, mindig kényelmetlen és nagyon meggondolandó feladat.
A többi lapok tehát hallgattak és, bár boszankodva, átengedték a kolozsvári pecsenyét a Függetlenségnek. Ugy vélték, hogy az egész akció ugyis belefullad a nyár melegébe, s megszünik, mihelyt egy kis nagyobb vasuti baleset, vagy családi tragédia, vagy más kedves skandalum következik el a nyilvánosság számára.
Ebben azonban tévedtek. Prokesch sokkal jobb ujságiró volt, semhogy a Rózsa-ügyet, ha már ügy lett, elengedte volna aludni.
A negyedik héten, hogy a skandalumot ébren tartsa és pártatlannak lássék, nyilatkozásra szólitotta fel magát Rózsa Rezsőt, aki eddig, bár kissé csodálkozva, de meglehetősen közömbösen nézte a személye körül duló háborut, melynek igazi okát is tudta.
Fajjer Keresztélynek, a magyar zoológia tanárának egy fia volt, aki egyik székely városban középiskolában professzoroskodott. Ezt a fiát szerette volna Fajjer annak idején a jogbölcselet tanszékére ültetni.
Nem is hitte, hogy a dolognak akadályai lennének, mert ritkán volt eset arra a magyar közéletben, hogy egy érdemdus atyának ivadékától egy stallumot csak azért, mert a fiu nem odavaló, megtagadtak volna.
Mégis az történt, hogy Rózsa Rezsőt hitták meg a tanszékre s Fajjer egy kicsit piszkálni óhajtotta az ifju tudóst. Hogy ilyen nagyszerü botrány lesz az ő kolozsvári beszámolójából, arra maga Fajjer sem számitott.
Mikor a skandalum megvolt már, akkor az öreg tovább verte a vasat s nem restelt vidéki városokba is szétutazni, körök, egyesületek gyülésén résztvenni, hogy a Rózsa-ügy minél nagyobb hullámokat verjen.
Rózsa tudta ezt, de nyliatkozatában még sem élt ezzel a személyes élü érvvel, amely az egész harcot mingyárt más mederbe terelte volna. Ha országunkban egy látszólagos közügy személyes térre megy át, akkor ott kiéli magát és a személyes rész elsimulásával a közügy már a kutyát sem érdekli. De Rózsa nem akart ugyanolyan eszközökkel csatázni, mint ellenfelei, akik kezdtek nem is az államelméletről, hanem a lipótvárosi zsidó fiuról beszélni, aki, mert amugy is hazátlan, most mások számára is fel akarja dönteni a hont… és igy tovább, sokkal kiméletlenebbül és gorombábban.
Ezenfelül Rózsa, mint minden igazi tudós, lenézte a napisajtót, a tudatlan bömbölőt s magához méltatlannak tartotta, hogy a heccben saját szavával is részt vegyen.
Rövid nyilatkozatot irt, melyben azt mondta, hogy az államelmélete helyessége, vagy helytelensége felett való döntés, föltéve, hogy tudományos tételekre nézve egyáltalában kell dönteni, tartozhatik az egyetemre, melyen előadásait tartotta, tartozhatik tudományos kritikusokra, de azok közül is csak olyanokra, akik ebben a kérdésben semminő melléktekintetektől nem vezettetik magukat, de semmiesetre sem tartozhatik a napisajtóra, mely eddig az ő tanait csak hibás, vagy szántszándékkal elferditett citátumokban közölte s még kevésbbé tartozhatik vidéki iparos- és önképző körökre és temetkezési egyletekre. Aki kiváncsi arra, hogy milyenek a veszedelmes tanok, amiket hirdetett, annak ajánlja, hogy olvassa el az Államélet cimü könyvét, melyben részletesen és pontosan kifejti véleményeit, melyek két évvel ezelőtt nyomtatásban is megjelentek az Akadémia kiadásában s a tudományos kritika rostáján átmentek anélkül, hogy bármi megbotránkozást vagy felháborodást keltettek volna.
Ez a nyilatkozat, ahelyett hogy elcsititotta volna a lármát, olaj volt a tüzre. Felkutatták az Államelmélet cimü könyvet, amelyből két év alatt mindössze negyvenhárom példány kelt el, széjjelkapkodták és – elolvastak belőle három-négy oldalt, s abból ujabb vádakat olvastak Rózsa Rezső fejére. Az egész ország mintha megbolondult volna, ugy vetette magát a Rózsa-ügyre, a temetkezési egyletek most már ugy fogalmazták határozataikat, hogy ők nem olvasták és nem is fogják elolvasni a szennyiratot, de szerzőjét, a galád hazaárulót, mindenesetre átadják a közmegvetésnek.
A felháborodás az Akadémia felé is elfordult. Megkérdezték tőle, hogyan vetemedhetett a fércmü kiadására? Felszimatolták a könyv kiadásának előzményeit s elkezdtek a nyilvánosság előtt táncoltatni koros tudósokat, akiknek a foguk is vacogott rémületükben. A koncertben most már kénytelen volt résztvenni a többi lap is, nehogy ugy lássék, mintha a hazaárulást lényegtelennek s a hazaárulót fel-nem-akasztandónak vélné.
Egy egész kulturától elmaradt és elrugaszkodott cigány-naturalista ország beteg barbárságának gyujtópontja lett a Rózsa-ügy.
Ami tanulatlanság, ostobaság, makacs bornirtság, céltalan gonosz indulat és bárgyu járatlanság és tájékozatlanság eddig lappangva müködött a közélet számos területén, az mind sietett a Rózsa-affér köré és gyönyörködött a felkorbácsolt pocsolyában.
Mindez azonban csak a sajtóban és a nem-hivatalos nyilvánosságban játszódott le.
Hivatalosan nem törődtek az egésszel, hagyták betegnek, lázasnak, orditónak lenni az egész közvéleményt. A kolozsvári egyetem hallgatott, az Akadémia lapitott, s a kormány talán nem is tudott az egészről.
Megtörténhetik, hogy az emberek ebben az országban az uccán ölik egymást és erről a lapok hasábokat irnak össze, de a kormány még nem értesült arról a kérdésről, mely miatt az emberek doronggal verik be a fejét egymásnak.
Rózsa Rezső, noha egy kisse idegessé tette már ez a mértéktelen üvöltés, s talán bántotta, hogy suszterlegények és egyéb entellektüellek nyugodtan irhatják ki róla, hogy gazembernek tartják, augusztusban leutazott Lellére és ott, mert a Balaton nem nyilatkozik, nagyon jól érezte magát.
Gotthelf papa aggódott ugyan, s kényelmetlennek érezte, hogy az az ember van épen az ő házában, akire, ha kimennek sétálni, a fürdővendégek összesugva ujjal mutatnak, ezt mondván:
– Ez az a Rózsa, a hazaáruló.
De Elza terrorizált mindenkit, sokszor tréfásan kiáltott rá apjára:
– Papa, a hazaárulás magának nem szakmája. Maga sok mindenfélét árult fiatal korában, de hazát még nem. Ne szóljon hát bele, mert nem ért hozzá.
Ő maga néhányszor, ha már tulhangosak voltak a lapok, amikbe belenézett, megkérdezte Rózsától:
– Mondja, Rezső, nem lesz baj ebből?
A fiatal tudós megnyugtatta:
– Nem, Elzus. Amig komoly emberek komoly helyről bele nem szólnak ebbe a zsivajba, addig nincs semmi baj. Fél év alatt ugy elmulik az egész botrány, mintha sohasem is lett volna a világon.
Elza hitt ebben, ahogy egyáltalában hitt Rózsa Rezsőben s szüleire rákényszeritette, hogy ne csak ők maguk maradjanak szeptemberben Lellén, hanem tartsák Rózsát is ott mindaddig, amig Kolozsvárra nem kell utaznia, hogy előadásait megkezdje.
Igy álltak az események, mikor János szeptemberben Pestre érkezett, azzal a szándékkal, hogy azonnal elmegy Gotthelfékhez, hogy lássa Elzát, akinek a puszta látására is éhes és szomjas volt, s beszéljen vele komolyan, ugy, ahogy eddig még sohasem beszélt.
Az első félórában értesült róla, hogy Gotthelfék Lellén vannak s a második félórában azt is tudta már, hogy Rózsa ott van náluk, s ez, egyelőre keresztezte a terveit. Ha a gyerekarcu ott van, ő hiába utazik le, még ha kigondol is valami véletlent, ami Lellén való megjelenését megokolná, ha a gyerekarcu ott van, ő ostobának, tudatlannak, gyámoltalannak érzi magát jelenlétében. Meg kell várni, mig a gyerekarcu elmegy onnan, vagy a család Pestre jön és Rózsa néhány napra Kolozsvárra utazik.
Ez volt a terve Jánosnak, amig Prokesch-sel nem beszélt.
De Prokesch, mihelyt beszólt hozzá telefonon, azonnal audienciát kért tőle a lakásán.