XXIV. FEJEZET.
Elza
Gotthelf papa a Lloyd estilapjából értesült a Rózsa-ügy ujabb fordulatáról. Délután öt felé járt az idő és Gotthelf bekérette magához Elzát. Mire a lány megjelent, a mama is ott volt. Az öreg átnyujtotta a lapot a lányának.
– Olvasd csak el, fiam, hogy mi áll itt.
– Papa tudja, hogy nem olvasok németül.
– Jó, jó, lányom, ezt olvashatod németül is. És ha kiváncsi vagy rá franciául, talán fordittasd le a kisasszonyoddal.
– És éppen most irok egy levelet is, amelyikben mindörökre lemondok arról, hogy báróné legyen belőlem.
Gotthelfné sóhajtott, Gotthelf ferdén nezett ki a cvikker alól, amit olvasáshoz mindig feltett. Aztán megjegyezte:
– Arról még ráérsz lemondani. Arról sohase késel el.
Elza már olvasott. Egyre nagyobb meglepetéssel szedte a szemébe a sorokat. Az arca szine sápadtabb lett egy kicsit s mire az olvasmánynak vége volt, egy nagy könycsepp ült a szeme sarkában. Letette a lapot és nézett a szüleire. A mama beszélt, akit, mielőtt megjelent, Gotthelf informált.
– Látod lányom… mi nem vagyunk olyan müveltek és nagyszerüek, mint ti vagytok… Mi nem végeztünk annyi iskolákat és gimnáziumokba se jártunk…
Elza már nem figyelt oda, már gondolkodott. Egyében.
A mama folytatta még:
– De az biztos, hogy mi a te javadat akarjuk. Lásd be, Elzám, hogy eztet, ezzel a fiatal tanárral, azért most mégse lehet… Nem lehet most, mindenesetre várni kell, amig… amig…
Gotthelfné nem tudott egy határidőt mondani. De nem is volt szükség rá. Elza már közbeszólt, megmentette szüleit a további érveléstől.
– Ne is beszéljünk róla, anyus. Hát nem. Jó. Majd valami mást csinálunk.
– Mit akarsz csinálni?
– Azt még nem tudom. Majd megmondom.
– Nem, anyus, nyugodt lehetsz.
– És az a levél?
Elza elgondolkodott.
– A levél mindenesetre nem megy még el. Majd gondolkodom rajta, hogy mit irjak.
És Elza nem küldött Jánosnak aznap levelet.
Visszament szobájába, lefeküdt egy kerevetre, befurta a fejét a selyemvánkosok közé és ugy gondolkodott. Estig. Akkor fölkelt, eltépte a félig megirt levelet, hamar megirt egy másikat Kolozsvárra, megmosta az arcát és nagyon jókedvüen vacsorázott a családjával.
Asztal fölött nem esett szó a Rózsa-ügyről.
Ugyanekkor folyt a tanácskozás a klubban a miniszterelnök és Füredy és János közt. A tanácskozás folyamán az a furcsaság derült ki, hogy a lázadó nem akar semmit. A miniszterelnök mindenféle elintézési módokat proponált és János mindegyikbe beleegyezett. Egyelőre, nem kapván választ Elzától, nem volt tisztában vele, hogy mit akarjon. A masinából kirobbant a feszitőerő, ujabb fütőanyagra lett volna szükség s az még nem jött meg.
A miniszterelnök és Füredy a legnagyobb megnyugvással hagyhatták abba a tanácskozást.
Csak azt felejtették ki, hogy az interpelláció révén a másnap reggeli bécsi lapok is irnak az esetről. Valóban irtak is. És délelőtt tizkor már a miniszterelnököt a kabinetiroda Bécsbe kérette. A király koránkelő ember volt. A miniszterelnök bement a parlamentbe, még egyszer összebujt Füredyvel, aki aztán válaszolt János tegnapi interpellációjára. Elmondta, hogy a kormány, amelynek mindenről igenis van tudomása, és a kolozsvári ügyről is volt tudomása, éppen a tanszabadság alapelvén állva, várt eddig a beavatkozással. Azonban megnyugtathatja a felháborodott közvéleményt, hogy amennyiben olyan tanok terjeszttettek, amelyek stb… annyiban a kormány legszigorubb intézkedései nem fognának elmaradni.
Ez megint pártkülönbség nélkül tetszett mindenkinek. S a miniszterelnök mehetett Bécsbe, mert minden lehetőség nyitva volt és ha ott fent akármit kivánnának, azt lehet mondani rá, hogy az intézkedés éppen abban az irányban már megtörtént, csak még nyilvánosságra nem került.
Mikor a Házból hazament János, otthon már egész csomó üdvözlő táviratot talált. Es a délután folyamán egyre érkeztek. Testületek és magánosok üdvözölték a magyar hegemónia lánglelkü bajnokát, az elnemzetietlenedő ország nemzeti lelkének harsány szószólóját. És igy tovább; a táviratok nagyon emelkedetten tudták kifejezni magukat.
János már fel sem bontotta őket. Csak délután ötkor jött meg, amit várt. Elza levele.
János tudta, hogy mi van benne, vagy azt hitte, hogy tudja, de azért a szive a torkában és a halántékában vert, miközben kibontotta.
De nem lemondás volt; nem. Meghivó. Azonnalra. Egy kis beszélgetésre.
Mikor Elza délelőtt bejelentette a szüleinek, hogy meg fogja hivni Jánost és hogy minek fogja meghivni, az öregek az első percben, ösztönszerüen, nem mertek örülni a fordulatnak.
– Meggondoltad, lányom? – kérdezte Gotthelf-mama.
– Meg, anyus, meggondoltam.
– De tegnap még máskép gondolkoztál.
– Azért nincs ma tegnap, hogy ma mást gondolhassak.
Gotthelf-papa megcsókolta a lányát. A bárónét csókolta benne.
A mama még aggódott:
– De… hát… – kérdezte egy kicsit bizonytalanul – szereted?
– Kit?
– A bárót.
– A bárót mindenki szereti.
A mama megkockáztatta:
– Igen, igen… de te?… te is?
Elza megint nevetett:
– Ha mindenki szereti és én nem volnék mindenki, az sem volna baj, mert én viszont a felesége leszek. Ez elég lehet egy embernek, még akkor is, ha báró.
Ez a felvilágositás nem nagyon tetszett Gotthelf-mamának.
Mikor János megérkezett, Elza mingyárt magával vitte a szalónba. És megint ő kezdte a beszédet. S a hangja vidám volt, a modora játékos, egész-maga a kedvesség és a kivánatosság. Csak a szemében lobogott valami, ami egyéb volt, mint az eddigi pajkosság, csufondárosság és életkedv. De azt a valamit János még nem láthatta. S ha látta volna, sem tudhatta volna, mi az.
– Ide hallgasson, Szépember – mondta Elza – jól figyeljen rám és ne reszkessen, mint egy diák…
– Nem reszketek – próbált János is könnyed lenni.
– Vagy annyira szerelmes belém?
János nem felelt.
– Különben – mondta a leány – gondolhattam. Én láttam, hogy szeret, de hogy ennyire szeret, azt még sem képzelhettem.
– Nagyon szeretem – fakadt fel megint őszintén Jánosból, aki örült, hogy nem kell komédiáznia.
– Hát ha olyan igen-nagyon szeret, akkor báróné leszek.
János csaknem elszédült az örömtől. A leány már tovább beszélt:
– Ebből láthatja, hogy nem lehet büntetlenül megkérni leányok kezét. Az illető, még-olyan komplikált körülmények közt is, ki van téve annak, hogy megkapja a kezet. Tessék, a magáé!
Elza nyujtotta a kezét János felé.
János ráhajolt és megcsókolta.
A leány hamarabb huzta vissza a kezét, mint ahogy János szerette volna.
– Maga, persze, azt hiszi, hogy most már minden rendben van.
– Hát nincs?
– Dehogy is van! Most jön a tárgyalás a szülőkkel. Az üzleti rész. Engem nem lehet olyan romantikus alapon elvenni, hogy „elviszlek ugy, ahogy vagy, egy szál… pongyolában is“. Velem hozomány jár. Nem is kevés. Menjen, tárgyaljon az öregekkel. Figyelmeztetem, hogy egymillió koronánál kevesebb készpénzt el ne fogadjon…
– Elzácska, ne beszéljen ilyeneket!
– Egyelőre azt beszélem, amit akarok. Nincs uram és parancsolóm.
– Nem is lesz… – tette hozzá kedvesen János.
A lány megrázta a fejét, az a különös lobogás a szemében erősebb lett, de csak egy pillanatra, amig kimondta:
– Érdekes volna, ha megpróbálná valaki.
De aztán ujra nevetett.
– Na, menjen és állapodjon meg az öregekkel. Nem lesz nehéz dolga. Azok is szeretik magát.
– Még ki? – fordult vissza tréfás örvendezéssel János.
– Mindenki ebben a házban – mondta a lány. – Például Nitouche… és… és…
Elza az ujjain kezdte számlálni, de Nitouche után abbanhagyta s csak ezt tette hozzá:
– Menjen már, mert még elpirulok!
Az öregekkel csakugyan könnyü dolga volt Jánosnak. Gotthelf-papa hihetetlenül adakozó kedvében volt. Nem is beszélt kisebb pénzről, mint egymillióról. Ő maga ajánlotta fel, hogy megveszi gróf Collado-Thurn fasori kis palotáját, amely egész berendezésével együtt eladó – ő már régen szemet vetett rá ebből a célból –, két autót vesz a fiataloknak és évi negyvenkétezer korona apanázst is ad. Hogy miért éppen negyvenkettőt, János meg sem kérdezte. Gotthelfné kelengyéről beszélt, nagyszabásu háztartási beszerzésekről, amik egy ilyen nagyuri házhoz kellenek majd s amik Jánost mind nem érdekelték. A végén Gotthelf-mama megölelte és megcsókolta Jánost, Gotthelf pedig némi bocsánatkéréssel a hangjában igy bucsuzott tőle:
– Szervusz, édes fiam!
Mikor az öregek Jánost átkisérték a szalónon, az előszoba felé, Elza már a szobájában volt, ellenben Emma ott ült, véletlenül. Gotthelf megszólitotta a kisebbik leányát:
– Na mit szólsz? Mit szólsz? A sógorod! Most aztán te jössz, kicsikém.
Emma fölkelt, Jánoshoz lépett, feléje nyujtotta a kezét:
– Gratulálok – mondta csendesen és még csöndesebben, hogy az öregek meg ne hallják, hozzátette: – Hát mégis megkérte, Jánoska?
Ez a Jánoska nagyon megütötte János fülét. Nagyon puha és meleg szó volt és egészen ugy hangzott, mint ahogy annak idején Adél mondani szokta.
De ez a megütődés csak egy pillanatig tartott, a másik pillanatban már kibuggyant Jánosból a boldogság:
– Olyan boldog vagyok, Emmácska! – mondta a leánynak és egy önkéntelen mozdulattal átölelte. A leány majd elájult a karja közt.
János elment, Gotthelf-pár repesve, Emma reszkető térddel ment vissza a lakásba.
Elza a szobájában volt és hangosan fütyörészett, az ablakon kinézve. Mikor Jánost meglátta az uccán, az iróasztala fiókjához szaladt, kivett belőle egy kis gyöngyháznyelü játékrevolvert és a két ablaküvegen át ráfogta a távolodó magas férfialakra.
Amig János a sarokig nem ért, Elza folyton célzott rá s ahogy az egyik szemét eközben behunyta, az arcán a legnagyobb gyönyörüség ömlött szét.
Aztán eldobta a revolvert, amely üres volt és ezt mondta félig hangosan:
– Ez nem is vinne odáig!