XVI. FEJEZET.
Családi kör. János Lellén, a Gotthelf-család nyaralójában nyaralja a nyarat. Nagyon jól tölti idejét
János züllöttnek és dekomponáltnak érezte magát a nyári város ürességében, saját krónikus pénztelenségében és céltalannak látszó klubvizitjeinek egyhanguságában. Viszont január óta már annyit utazott, illetve annyi helyváltoztatás szerepelt az életében, hogy mikor Gotthelfék meghivása Lelléről megérkezett, bár szeretett volna nyomban elmenni a városból, még egy hetet tétlen mozdulatlanságban töltött, csak azután szánta rá magát, hogy a meghivásnak eleget tesz s lenéz bankárékhoz, hátha valóban el tud tölteni náluk egy pár napot, ha már Adél annyira ragaszkodik ehhez az eszméhez.
János meghivattatását a Gotthelf-családban hosszas megbeszélések előzték meg. Adél Gasteinból átutazóban fentjárt Gotthelféknél és módját tudta ejteni, hogy megpenditse Gotthelf előtt, milyen jó volna, ha Jánost lehivná magához Lellére.
– Ennek a fiatal embernek jövője van. Én azt hiszem, – mondta Adél – hogy ha önök most lekötelezik, akkor később jó szolgálatokat tehet abban a bizonyos ügyben, ami magának, Gotthelf papa, annyira a szivén fekszik.
– Hát szeretném, szó sincs róla, de nem nézek ki ebből a szerkesztőből semmi különöset.
– Mások kinéznek belőle – mondta Adél. – Csak hallgasson rám, meglátja, lesz a dologból valami!
Aztán Brioniból kétszer is irt Adél a családnak.
– Annuskám, – mondta Gotthelf a feleségének – én meghivom ezt a szerkesztőt.
(Gotthelf legalább tiz év óta hivta Annuskának a feleségét, akit eredetileg Johannának hivtak, tehát a családi életben, eleinte, mikor Gotthelfék még nem voltak milliomosok, Hanika, majd Háni névre hallgatott. A család távoli rokonai még most is Háni néninek mondták maguk közt, de Gotthelféknél már csak az Anna járta. Elza, a nagyobbik Gotthelf-leány, nem ment bele ebbe az előkelőségbe s az édesanyját sokszor szólitotta tréfásan Háni-mamának, amit Gotthelf mindig helytelenitett.)
Gotthelfné ezt felelte a tervezetre:
– Hermus, én nem tudom, de nekem ez az egész ügy gyanus.
– Mi gyanus benne?
– Az egész, Czillerné és ez a szerkesztő. Mit akar Czillerné ettől a szerkesztőtől? Már hallottam is róla, hogy van köztük valami.
– Eriggy már, mami! Mindenki tudja, hogy a Czillerné és a miniszter, a Füredy gróf… Ezt mindenki tudja. Az lehet, hogy a miniszter valamit akar csinálni ebből a szerkesztőből… Ilyen politikusok körül sokszor van egy ilyen ujságiró, aki az esze a miniszternek. És a Czillerné azért foglalkozik ezzel a fiatal emberrel. Nem, Annuskám: férj és gróf és szerkesztő?… Nem olyan romlott a világ.
– Nagyon romlott a világ – mondta Gotthelfné – és különben is nem tudom, hogy illik-e egy ezer-idegent idehivni vendégnek.
– Hogyne illenék, fiam! Főuraknál hónapokig vannak olyan vendégek, akik ottlaknak a kastélyban.
– Főuraknál! Mi nem vagyunk főurak.
– Még lehetünk.
– És egy keresztényt, Hermus. Más az, meghivni egy teára és más az, hogy jőjjön le lakni közénk.
– A keresztény is ember – mondta Gotthelf tréfásan. – És most már nem szokás arra nézni, kinek mi a vallása. Zsidók már egyáltalán nem nézik.
– Meg kell kérdezni a leányoktól, hogy hivjuk-e?
– A leányok nem értenek hozzá. Ez politika.
– Az én leányaim politikához is értenek! – mondta büszkén Gotthelfné.
A leányokat is bevonták a családi tanácsba. Elza, a nagyobbik, ellene volt, Emma, a kisebbik, akit nem mulattatott annyira a lellei élet, mellette.
Elza ezt mondta:
– Papa, minek ez a szerkesztő? Ez megint a báróság miatt van.
– És ha? – kérdezte Gotthelf.
– Akkor fölösleges. Nem kell neked bárónak lenned. Mi anélkül is lehetünk bárónék.
– Arra vagyok én kiváncsi, hogyan?
– Ugy, hogy veszel nekünk egy-egy bárót. Szép, egészséges példányokat.
– Ugy szaladgálnak a bárók Pesten!
– Elegen vannak, papa. És jobb, ha mingyárt azt a bárót hivod ide, mint hogyha egy közvetitőt, akitől majd te leszel báró, ha leszel; amiből még nem következik, hogy én báróné leszek, mert ha nekem kedvem kerekedik beleszeretni egy főkönyvelőbe, én nem garantálom, hogy nem ahhoz megyek.
– Bolondságokat beszélsz, lányom – mondta erre Gotthelfné is.
– Hivjuk le Senkhy urat – szavazott Emma, a kisebbik – lesz valaki, aki vitorlázik velünk.
– Mondtam már, hogy annyiszor viszlek vitorlázni, ahányszor akarod – mondta Elza.
– Veled azért mégse merek!
– Szóval a vélemények eltérők, legokosabb lesz, ha megkérdezzük Mamzelle Nitouchet.
Mamzelle Nitouche a lányok francia nevelőnője volt, még abból a korból, amikor Elza és Emma franciául tanultak. A családnál ragadt, kicsit meg is öregedett, könnyen megsértődött, Elza azért nevezte Mamzelle Nitouchenak. Életének egyik keserüsége az volt, hogy franciául sohase beszélhetett, mert mikor Elza és Emma már jól beszéltek franciául, Elza kimondta, hogy most a kisasszonynak kell megtanulni magyarul s ehhez évek óta ragaszkodott is.
Még mielőtt a Gotthelf-szülők tiltakozhattak volna, Elza behivta a kisasszonyt:
– Nitouche! – kiabált ki. – Nitouche! gyere be! – mert Elza tegezte a kisasszonyt.
– Nitouche – mondta nevetve Elza – férfiügyről van szó és ahhoz legjobban te értesz.
– Ne bánts engemet! – tiltakozott a kisasszony.
– Meghivjuk-e Senkhy urat, a szerkesztőt?
– Ki nálunk volt tavaszkor teákon és annyiszor vesztett kártyákon?
– Rövidebben: ki nálunk annyiszor vesztett teákon – foglalta össze Elza.
– Szép embeer! – mondta ki őszintén a mamzell, aki a magyar szavaknak is az utolsó szótagját hangsulyozta.
– Bravó! Akkor meg kell hivni! – mondta ki Elza. – Ha szép embeer, akkor legyen itt nyáron.
Igy ment el a meghivó Jánosnak. Igy ment le János a lellei Anna-lakba, amely egyike volt a legszebb lellei nyaralóknak. Nagy és régi kert közepén állt, tehát nem volt árnyéktalan, mint az uj balatonmenti alapitások, melyeknél egyelőre a földbedugdosott sétapálcák pótolják a természet lombos ölét. Az Anna-lakból igen szép fasor vezetett le a vizre, ahol külön kis betonozott öblöt és kikötőt csináltatott Elza, aki négy év óta volt a Gotthelf-család vezére.
Az állomásra csak az inast küldték ki János elé.
– Azért, mert valaki keresztény, nem kell mingyárt letérdelni eléje – okolta meg ezt az intézkedést Elza.
De azt már engedélyezte, hogy a villa kerti kapujáig kimenjenek a vendég elé.
– Kedves vendég, – üdvözölte Elza – érezze jól magát nálunk s még akkor is, ha hajlandósága támad az ellenkezőre. De tudja meg, hogy mindig lesz itt valaki, aki nyilván nagyon kedveli magát, mert az a véleménye magáról, hogy szép ember.
– Az ki? – kérdezte János.
– Mamzelle Nitouche, a francia kisasszonyunk, aki talán korosabb, mint mi ketten, én meg az Emma, együttvéve, de néha kedvesebb is, mint mi ketten együtt.
– Mért ijesztgeted a szerkesztő urat?
– Még azt hiszi, hogy ti vademberek vagytok! – mondták Gotthelf és Gotthelfné, akik rendesen csak ilyen apró korrekturákat mertek kockáztatni leányaikkal szemben.
– És én tudok kedves lenni, ha akarok! – mondta Emma.
– Tájékoztatni kell a jövevényt – fejezte be Elza. – Gyerünk ebédelni.
Ebéd alatt látta János először, amit később még annyiszor tapasztalt, hogy itt most egészen más emberek közé került, mint amilyenekkel eddig dolga volt, s hogy ezek az emberek igy, közelről, a családi asztaluknál, egészen mások, mint amilyeneknek a teaestéken látta őket.
Valami lágy, szinte tul-lágy szeretet ömlött szét itt a szülők és gyerekek között. A lányok protezsáló szeretettel szerették szüleiket; a szülők rajongtak lányaikért és csodálták őket, mintha nem tudnák megérteni, hogyan jutnak ilyen sarjadékhoz.
Ebéd után Elza kiadta a parancsot:
– Aludni szépen, papa, mama!
Az öregek tiltakoztak. Elza nem hagyta magát:
– Ha egynapos vendégről volna szó, nem bánnám, hogy tiszteletből strázsáljatok, de – (és János felé fordult) – reméljük, hogy hosszabb ideig lesz szerencsénk – (János meghajtotta magát ültében) – tehát a vendéget kell beleszoktatni a mi házirendünkbe. Papa, mama ilyenkor aludni szoktak. Pá, Isten velük. Minket, két lányokat, viszont nem kell őrizni, mert mi őrizzük egymást és aztán őriz mind a kettőnket mamzelle Nitouche.
– Nem őr vagyok, nem senkit őrzök – mondta a kisasszony.
A Gotthelf-pár visszavonult.
A fiatalok kimentek a verandára, mely a viz felé nyilt. Nagy, sulyos meleg terpeszkedett, a piros-fehér csikos vászonellenzők csak a napfényt háritották el, a forróságot nem.
– Meleget csinál – szólt mamzelle Nitouche.
Elza rendreutasitotta.
– Nitouche! Ne szégyenits meg a vendég előtt, még azt hiszi, hogy annyi idő óta nem tudtalak megtanitani magyarul. Mondtam már egyszer, hogy magyarul nem meleget csinál, hanem meleg van. Mondd utánam.
– Elza! – kérlelte Emma a nénjét.
– Csak mondja utánam!
– Jó, jó, – sietett mamzelle Nitouche rendbehozni a dolgot – meleget van. Tudom.
Letelepedtek és János egy kicsit kétségbe volt esve, hogy mi a manót beszél ő órák hosszat két leánynyal, akiket életében most lát talán negyedszer. De mingyárt kiderült, hogy nem lesz baj, neki nem kell sokat beszélnie, amig Elzának beszédes kedve van.
– Nagyrabecsült vendég, – mondta a leány – ha nálunk marad, akkor beszélnünk kell magával. Ha beszélek, akkor nem szólithatom Senkhy urnak, mert ezt a nevet hiába tette ön jóhangzásuvá, ott, ahol tette, én nem tudok hozzászokni.
– Én már hozzászoktam – mondta János.
– A pupos is hozzászokik a pupjához – felelte Elza. – Ez azonban nem ok arra, hogy én a pupost puposnak szólitsam.
– Ezzel ön azt mondja, hogy…
– Ugy van. Nomen est omen, mert én gimnáziumba is jártam. Nem vagyok hajlandó önt az igazi nevén nevezni. Ha nincs kifogása ellene…
– Keresztnevem János…
– Ott még nem tartunk és talán nem is fogunk tartani. Azt sem kivánhatja, hogy szerkeszt’ramnak szólitsam. Engedje meg, hogy mamzelle Nitouche szavaival élve, egyszerüen Szépember legyen nálunk a cime.
– Elza! – háborodott föl Emma.
– Micsoda lány! – sopánkodott a francia nő.
– Megengedem, – mondta János.
– Hát idehallgasson, Szépember! Csak arra akarom megkérni, hogy ha hosszabb ideig marad itt és észreveszi bennünk a nőket, akkor nehogy Nitouchenak a fejét csavarja el, aki, szegényke, ha arra kerül a sor, zavarában nem tud magyarul nemet mondani és Emma fejét is hagyja békén, mert Emma még kislány, aki Jókait olvassa és könnyen válik rajongások martalékává. Itt kizárólag én vagyok jelen, mint méltó ellenfél.
– Legyen szerencsém, – mondta János.
Az Emmára vonatkozó mondatból azonban kedves vita lett (mamzelle Nitouche beérte egy kis tiltakozással) és János e vita alatt elnézte a két lányt. Most nézte meg először jól őket.
Mind a kettő kistermetü volt, kicsiny, de még sem zömök. Volt bennük valami játékszerü. Elza egész biztosan nem volt szép. Hogy nem csunya-e, azt nem lehetett volna ilyen határozottan kimondani. Ahogy’ János az emlékezetében keresgélt, rájött, hogy néger nőket látott ilyen arcuakat. Igen, Elza olyan volt, mint egy fehér néger nő, a szeme nagyon fekete, a szája nagyon piros, a fogai nagyon fehérek, a haja nagyon göndör. De az egész arc együtt mégis nagyon kedves volt, nagyon markáns és nagyon jelentékeny. Mig a kisebbik lány feje hasonlitott egy mandulához. Minden a mandulára emlékeztetett rajta. A szeme, a szája, az orra szabása. A csókja is mandulaizü lehetett. De ezt János csak ugy futólag gondolta el, ahogy’ egy férfi, ha nincs tulságosan jóllakva szerelemmel, mindig megkóstolja a nőt, akire ránéz.
Délután félötig csacsogták el az időt, akkor fürödni mentek Gotthelfné vezérlete alatt. A papa nem fürdött a Balatonban.
– Tudja szerkesztő ur, – exkuzálta magát – ezt még istenben boldogult bátyámtól örököltem, aki halászbérlő volt odaát Badacsonyban. Az szokta mondani: a Balaton halászatra való és jámbor ember tisebov előtt nem fürdik benne. Tetszik tudni, tisebov az egy ünnep nálunk.
– Nálunk milliomosoknál – egészitette ki Elza. – A papa Annuskának hivja a mamát, de még a régi keresztnevükön szólitja az ünnepeket.
– Elzikém, – magyarázta Gotthelf – az nem ugy van. Jankiper az hosszunap, szükesz az sátorosünnep, purim az farsang, pészah az husvét; de tisebov, az tisebov még franciául is.
– Igaz-e, Nitouche? – kérdezte Elza.
János azonban érdeklődött.
– És az után az ünnep után már lehet fürödni a Balatonban?
Gotthelf elmosolyodott.
– Az a vicc benne, kérem, hogy mikor az az ünnep elmulik (most már nem merte kimondani a nevét)… akkor megint…
Látta, hogy igy nem tudja megmagyarázni. Megpróbálta máskép:
– Husvét előtt, ugy-e, husvét előtt vagyunk? De ha husvét elmult, akkor megint husvét előtt vagyunk, mert akkor a jövő husvét következik.
– Éljen istenben boldogult Mathe bácsi! – ünnepelte az anekdóta végét Elza. – Jó szokásai voltak és jó mondásai!
– Mátyás! – igazitotta helyre Gotthelf.
Jánost kicsit megzavarták ezek az idegen ünnep-nevek, bár ujságirókörökben már találkozott némi zsargónnal. Ennyit együtt azonban még nem kapott.
Lemenet a vizhez, Gotthelfné kapacitálni próbálta Elzát valamire. De Elza nem ment bele.
– Nem létezik! – tiltakozott hangosan. – Senki kedvéért és még Senkhy ur kedvéért se bujok a ti bő bugyogótókbo!
És egyenesen Jánosnak ezt mondta:
– Szépember, ne nézzen oda.
– Hova?
– Ahol engem lát a vizben. Én trikóban fürdöm, édes családom gyönyörü kosztümökben. (Elza! Elza! Elza! – kapta Elza három felől is a rendreutasitást, de azért folytatta.) Nézze a családomat, ha szégyellős. Tudja maga könyv nélkül a himnuszt?
– Tudom.
– Mivel áldja meg az isten a magyart?
– Jó kedvvel, bőséggel.
– Hát, látja, a vizben én a jókedvet választottam, édes családom a bőséget. Szép fodros, buggyos ruhákat viselnek, ami mind megtelik vizzel és lehuzza őket. Én a vizben mozogni szeretek.
A fürdés nagyon vidáman zajlott le.
Elza csakugyan piros-szegélyü fekete trikóban fürdött, fekete sapkával. Ugy villogott a vizben, mint egy ördög.
Gotthelfné és mamzelle Nitouche a sikéren maradtak, Elza folyton csalogatta hugát és Jánost a mély viz felé.
– Ne menjetek! – kiabálta Gotthelfné – egyszer mégis megfulladtok nekem.
– Magunknak, mama, magunknak!
– Vigyétek legalább a csónakot is!
Ebben igaza van a mamának. Emma, hozd ki a csónakot!
– Én is segitek – ajánlkozott János.
– Nem kell. A lakatot még ugyse ismeri és egy csónakot a vizen idáig taszigálni, ahhoz nem kell férfikar.
Emma ment a csónakért.
– Addig maga megmutatja, tud-e vizikunsztokat?
– Uszni tudok.
– Az még nem kunszt. Azt minden hal tud. Tud-e viz alatt bukfencezni?
– Nem tudok.
– Tud-e mély vizben ugy megállni, hogy jobbról-balról a kezét kidugja és mégse sülyed el?
– Nem tudok.
– Tud-e gőzhajózni?
– Az mi?
– Hanyattfeküdni a vizen, nem tempózni és a derekánál a két kezével ugy csobogni, mint a gőzhajó lapátja.
– Nem tudok.
– Na maga jól fel van szerelve az életre! Semmit se tud! És maga akar a papának báróságot szerezni?
– É-én? – csodálkozott János.
– Maga! maga!
– Én nem akarok.
– No, ez kibuggyant!
– Dehogy buggyant ki! Ugyan ki mondta magának, hogy én…
– Csak ugy gondoltam. Hát igazán nem azért hivták magát az öregek?
– A legigazánabban. Soha én még senkinek báróságot nem szereztem. Nem is fogok, remélem.
Elza kivette a kezét a vizből és nyujtotta feléje.
– Köszönöm! Akkor isten hozta nálunk!
– Ez most mit jelent?
– Hogy most igazán üdvözlöm. Tudja, én őszinte vagyok.
– Nem tudtam, miért hivták magát az öregek.
– Azt én sem tudtam.
– Partínak maga rossz. Azért nem hivták.
– Nagyon kedves.
– Azonban, ha a báróságért hivták volna, de maga mégsem azért jött, akkor is rendben van minden. Akkor sem fogom bántani magát.
– Hát akart?
– Egy kicsit megszekiroztam volna. Szeretem látni, ha az emberek, akik rossz-szándékuak, szenvednek. De most amnesztiát kap. Maradhat, ameddig akar; meg fogom tanitani a vizi-kunsztokra.
Emma hozta a csónakot.
– Tud vitorlázni? – kérdezte Elza Jánostól.
– Sajnos, azt sem tudok.
– Holnap délelőtt leckét kap belőle. A matrózunk lesz.
– Helyes, felcsapok. Csak jól bánjanak velem.
– Emmára biztosan nem lesz panasza. De én szigoru vagyok. Ha ügyes nem lesz, sokszor megszidom.
– Igyekezni fogok – mondta János.
Aztán mindenféle hancurozás következett a csónakkal. Elza megmutatta, hogyan kell a vizből bemászni a csónakba, amit János, néhány kék folt árán, mingyárt meg is tanult.
– Evezzen és huzzon bennünket! – adta ki a parancsot Elza.
János evezett, Elza a csónak láncába kapanaszkodott, Emma a nénje lábába, ugy usztak, szembe a lefelé csuszó nappal, be, a mélyebb vizek felé. Ott a lányok megkapaszkodtak a csónak szélében.
– Ugorjon fejest! – vezényelt Elza.
– Azt aztán igazán nem tudok.
– Akkor ugorjon lábast. De ugorjon! Eleget urizált már a csónakban.
János ugrott. Mig a viz alól feljött s lerázta és leprüszkölte fejéről a vizet, addig Elza bemászott a csónakba és odaszólt Emmának:
– Fogd a láncot.
És evezett kifelé.
– És én? – kérdezte János, igyekezve sebesebben uszni a csónak után, hogy elérje.
– Maga fogódzzék Emmába. A piskótalábaiba! – kiáltott vissza Elza. De folyton vigyázott arra, hogy a csónak és Emma, aki készséggel nyujtotta lábát hátra János felé, egy tempónyival mindig előbbre legyen az uszónál János erőlködve uszott, néha kinyult egyik karjával a vizből, Emma lába után, de nem érte el. Nevetett rajta, ezzel vizet ivott, tüszkölni volt kénytelen.
Elza többször megismételte ezt a játékot. Mikor már nagyon kifárasztotta Jánost, akkor kiszólt a csónakból.
– Emmi, gyere onnan, hadd kapaszkodjék meg a Szépember. Még sem illenék, ha beléd csimpaszkodnék.
És meglassitotta az iramot. János boldogan fogta meg a láncot:
– Miért kinzott meg? – kérdezte a leánytól.
– Csak, – felelte Elza – csak ugy mutatóba; van valami kis hajlandóságom rá, hogy kinozzam az embereket.
– A mama és Nitouche már kimentek a vizből, fürdőköpenyben ültek a kabin terraszán és kiabáltak a fiataloknak, hogy elég volt a fürdésből.
– Jövünk, mama, csak még egy kicsit vizbefullasztjuk a szerkesztő urat.
Fürdő után sétáltak is, a vacsora nagyon jókedvüen perdült le, Gotthelf ur emlékeket adott elő abból az időből, amikor a Balatonban kizárólag tehéncsordák és disznó-csürhék fürödtek s Lelle olyan utolsó falu volt, mint amilyen…
– Ma is – egészitette ki Elza. – Menjen be Lellére, papa, nézze meg, hogy egy magyar falun milyen keveset változtat, ha közben világfürdő lesz belőle.
– És a telek – sopánkodott Gotthelf – Istenem, a telek! Tetszik tudni, akkor még hire sem volt annak, hogy a földet négyszögölenként is lehet venni. Holdszám adták itt, a viz partján, de bolondnak tartották azt, aki megvette.
– Papa már négyszögölenként vette? – kérdezte Elza.
– Én már ugy – felelte Gotthelf, de aztán a jóérzés mosolyával tette hozzá: – Na, én még nem drágán. De a Blankenberg, aki az egész legelőt megvásárolta harminchárom krajcárért, százezreket nyert rajta és milliókat is nyer még.
– A papa szereti a pénzt – mondta Elza.
– Hát nem haragszom rá, – adta meg a választ Gotthelf. – Más embert csinál a pénz az emberből.
– Dehogy is csinál, papa!
– Hát nem lettem én más ember tőle?
– Nem, papa. Csak az emberek néznek másnak. Te azelőtt is egy kedves, jó, csupasziv papa voltál, most is az vagy.
– Hát nem vagyok rossz apátok, – mondta megelégedetten Gotthelf.
– Csak annyira ne szeretnél báró lenni!
– Hát, kérlek. Elza, ha nem akarod, nem szeretek.
– Papa, kezet rá!
Gotthelf azonban kezet nem adott erre.
Holdvilágos este volt, a vendéglő felől cigánymuzsika szürődött. Emma megkockáztatta:
– Most kellene csónakázni.
– Hogyne, angyalka! – felelt neki Elza. – Csónakázni és énekelni a hullámzó Balaton tetejét meg a halászlegényt és ábrándozni a holdba és velencézni! Azt talán hagyjuk, ugy-e, Szépember?
János ugyan nem akart udvariatlan lenni, de a délutáni nagy fürdés, a sok uszás nagyon kivánatossá tette számára a lepihenést.
Elza azonnal konstatálta:
– Szépember nem tudja nyitva tartani a szemét. Bocsássuk el kegyelemben.