XVII. FEJEZET.
Egy kis zavar
A következő napok épp ilyen fáradságosan szórakoztatók voltak. Elza csakugyan megtanitotta a vitorlakezelésre Jánost, amiből kedves kis csónakkirándulások származtak hol Boglár, hol Szemes felé. De meg kellett igérniök, hogy a tulsó partra semmiesetre sem mennek. Még a legszebb időben sem.
– Az nagyon veszélyes, – mondta Gotthelfné.
– Igen, – csufolódott Elza – volt már egy eset…
– Milyen eset? – érdeklődött János.
– Hogy valaki eltévedt a vizen. Sehol se egy rendőrt, se egy hordárt nem talált, de még egy postakocsist se, hogy megkérdezze tőle, merre van a merre…
– Mikor az volt? – ugrott be Nitouche, érdeklődéssel és hibás szórenddel.
– Megboldogult Mátyás bácsi idejében.
De azért a tulsó partra csakugyan nem mentek. Fürdés naponként kétszer volt. S Gotthelfet étvágycsináló sétákra kellett elkisérgetni. Mind szivesen tették. Volt tenniszpálya is, de a tenniszre különben sem jutott idő.
János alig vette észre, hogyan vágtatnak a napok, csak azon ellenőrizhette az idő mulását, hogy fenn a szobájában, az asztalfiókban szaporodott a levélköteg, amit Adél leveleiből tett félre. Adél minden levelében kérte, hogy ha jól érzi magát, maradjon még s nem is hivta magához. Tanácsolta neki, hogy ősz elejéig ne menjen el Lelléről, János szép pontosan felelt a levelekre, mindenről irt, csak arról nem, – valahogy’ véletlenül – hogy mennyire megbarátkozott a Gotthelf-lányokkal s hogy milyen furcsa érdekes nőnek nézi már Elzát, akit eleinte hajlandó lett volna szimpla, csuf, kis zsidólánynak itélni.
Szeptember előtt néhány nappal Jánost Prokesch föltáviratozta Pestre. Sürgős lapügy – jelentette a távirat.
Jánosnak csak most jutott eszébe, hogy már egy hónapnál hosszabb idő óta van itt s hogy ha már felutazik Pestre, ezt véglegesen is megteheti.
– Pakolok és megyek – jelentette be János – tulsoká vettem igénybe a vendégszeretetüket.
– De kérem, kérem! – mondták az öregek.
Elza azonban sokkal határozottabban nyilatkozott:
– Ha nem lett volna kedvünkrevaló, hogy itt van, nem lett volna módjában visszaélni a vendégszeretetünkkel.
János megköszönte.
– Ez még semmi – folytatta az eleven lány. – A családi tanács nevében megkérem, hogy jőjjön bátran vissza. Az ősz eleje nagyon szép itt.
– Komoly meghivás, vagy udvariasság?
– Komoly meghivás.
– Akkor visszajövök.
Ki a vonathoz most már az egész család kisérte.
Mikor János Pestre ért és visszavonult szerkesztői szobájába, Prokesch azonnal bement hozzá s elmondta neki, hogy mért hivta olyan sürgősen haza nyaralásából.
– Ne haragudj, kedves Márkus Pál…
– Mért mondod, hogy Márkus Pál?
– Mert te vagy a magyar Marco Polo, az utazó ujságiró, amit nem szemrehányásképen mondok, hiszen mit csinálnál Pesten? De tény, hogy az utóbbi időben többször vagy másutt, mint itt. Természetes, hogy ez bizonyos fegyelmetlenséget eredményez.
– Légy szigorubb a fiukkal.
– Nem természetem a szigoruság s azonfelül a fiuk tudják, hogy jó szivem van, s a mesterségünket nem tartom valami szentnek. Ezzel visszaélnek.
– A te hibád.
– Nem tagadom. De nem fordulhatok ki önmagamból. Azonfelül a nyári hónapok mindegyikében egy-egy fiu szabadságra megy, ami munkatöbbletet jelent, de aki itthon marad, az viszont szeretne, ebben a nagy melegben, kevesebbet dolgozni. Kardos Bernátra nyáron egyáltalán nem számithatok, mert kizárólag Budán él, a Szinkör körül, mert egy darabját akarja ott elsütni. Azt is tudod, hogy vannak bizonyos munkák, amiket se télen, se nyáron nem szeretnek a fiuk elvégezni.
– Tudom.
– Sohase szerettek telefonhoz menni hogy külső riportot fölvegyenek.
– Tudom.
– Szeniczei pedig nyáron nagyobb csirkefogó, mint télen…
– Ezt is tudom.
– Hogy éjszaka nyugodtan kimehessen Ősbudába, nyolc óra előtt hirtelen betelefonálja az anyagát, gyorsan hozzáhazudja, hogy ő most egy másik szenzációs riportban nyomoz tovább, s ezzel megszabadul attól, amitől annyira fél, hogy a dolgozatait személyesen kelljen megirni…
– Ha tudod, hogy igy van, mért nem teszel ellene?
– Hiszen eleget szidom Szeniczeit, de végeredményében a lapra nézve nem rossz, ha más irja meg az ő riportját, mert egyrészt akkor jobban van megirva, másrészt, az esetleges alaphazugságtól eltekintve, kevesebb részlethazugság van benne.
– Szeniczei még most is hazudik?
– Még a halála után három évvel is hazudni fog. De ezen már nem lehet segiteni. Most, hogy Domahidi van szabadságon, ugy osztottam be, hogy a telefonhoz Sikorszky és Remete felváltva mennek, aki véletlenül elcsipi a Szeniczei riportját, az veszi fel.
– Nagyon igazságos megoldás.
– Ez azért van, mert az apámat Salamonnak hivták. De ez az eleven igazságérzetem semmit sem használt, mert Remete meg van őrülve.
– Mitől?
– Attól, hogy A Hét három folytatásban közölte Remetének a Rózsaszin Rezeda cimü hosszabb elbeszélő költeményét, talán azért, hogy lépést tartson a modern költészettel, talán azért, hogy ma már ritkán irnak hosszabb elbeszélő költeményeket, amik egyáltalában közölhetők és speciálisan honorárium-mentesen közölhetők volnának. Ettől a három folytatásos dicsőségtől Remetének a nyakkendőjébe ment az esze. Napokig néztem már el, hogy a napihirekbe, amiket odaadok neki, szimbolikus szamárságokat ken bele és a telefonhoz csak a tizenharmadik csengetésre megy. Tegnapelőtt végül, miután a ráeső három vagy négy telefonhoz-menést elbliccelte azzal, hogy vagy nem volt a szobában, vagy ügybuzgó beszélgetést szinlelt bejáróinkkal, akiket végül mégis ki fogok hajigálni redakciónkból…
– Azt már rég megtehetted volna!
– Tegnapelőtt mondom beleesik a Szeniczei telefon-riportjába, előbb kiabál, hogy „Gyorsiró! Gyorsiró!“, ami már magában ökörség, mert nagyon jól tudja, hogy nincs gyorsiró a lapnál és ha volna, már rég leszokott volna a gyorsirásról, nehogy minden munkát a nyakába varrjanak; aztán felveszi, amit Szeniczei bemond, egy propeller-balesetet, amelynél valaki a propeller-deszka mellé lépett és a Dunába esett…
– Na és? – érdeklődött János.
– És odahozza hozzám a jegyzeteit…
– De az illetővel mi történt?
– Az mindegy, kérlek: nem abból lett a baj. Odahozza hozzám a jegyzeteit és azt mondja:
„Mért hozod az anyagot? – kérdeztem tőle. – Mért terheled a fejemet vele?“
„Hogy megirasd valakivel“.
„Te nem tudod megirni?“
„Nemhogy nem tudom, de nem akarom“.
„Pali – mondom – nincsenek otthon nálad“.
„Nevetséges! Hogy jövök én ahhoz, hogy száraz propeller-baleseteket irjak meg a lapnál az én irodalmi nevemmel“.
– Előbb próbáltam tréfálni, mondtam, hogy egy propeller-balesetnél szó sem lehet szárazságról, az egy par excellence nedves esemény. Erre ő azt mondja, hogy ezt nem lehet egy sületlen viccel elintézni. Ez már bántott.
„Pali – mondom – ne jártasd a szád, eriggy, ird meg a riportod!“
„Nem irom és más hangot kérek. Hallatlan, hogy egy kuli igy beszélhessen velem!“
– Még egyszer megpróbáltam elsimitani a dolgot.
„Te összetéveszted a Rózsaszin Rezedát a Rózsaszin Mimózával. Az egy olyan érzékeny állat“.
Erre aztán egészen megvadult:
„Nem türöm, hogy az irodalmi müködésembe belegázolj! Te egy szürke szamár vagy, aki még életedben le nem irtál egy irodalmi sort és itt hajcsároskodol és káplárkodol olyan embereken, akiket meg sem érthetsz…“ – hogy én nem érthetem meg a Sikorszky ókorát és Remete legujabb korát! Na, erre kénytelen voltam azt mondani, hogy Pali, szedd össze a sátorfádat és azonnal menj, amerre látsz, éppen eleget javitottam már a helyesirási hibáidat, amit a szimbolizmus köpenyege alatt csempésztél az asztalomra. Ami ugyan nem egész igazság, mert Remete aránylag a legjobb helyesiró az egész redakcióban, de én is dühös voltam. Erre ő azt mondja, hogy fütyül rám, nekem nincs felmondási jogom és nem lép ki és amint látod, most is ott ül az asztala mellett, de én nem adok munkát neki.
– Ezért hivtál haza?
– Ezért, kérlek. Ne haragudj, de ezt el kell intézni, különben nem tudom őket kordában tartani.
– Küldd be Remetét.
– Én nem beszélek vele. De majd beküldöm.
Prokesch kiment. Kiabált az előszobába:
– Jóska!
– Tessék, szerkesztő ur! – dugta be magát Jóska.
– Mondja meg Remete urnak, hogy a főszerkesztő ur kéreti magához. (Remete ur ott ült a másik asztalnál.)
Jóska nem értette, miért kell neki közvetiteni ezt az üzenetet. Mondani akart valamit, mert már sodorta az egyik oldalán bajuszát, de Prokesch rászólt:
– Gyerünk!
Jóska tehát odaállt Remete elé és már mondta is:
– Tetszett hallani.
Remete megkeményitett hangon felelt:
– Nem hallottam semmit. Amit az az ur beszél, azt én nem hallom.
Jóska vállat vont. Megbolondultak az urak. De az mindegy.
– Azt üzeni a Prokesch szerkesztő ur, hogy tessen bemenni a főszerkesztő urhoz.
Remete fölkelt és bement János szobájába. János háttal állt neki, az ablakon bámult ki, mert az járt fejében, hogy most sokkal jobb volna Lellén, ahol ilyenkor vitorlázni szoktak. Egyszerre látta a kék vizet, a tulparti hegyeket s a szemét megcsiklandozta Elza kicsiny, karcsu, fürge, fekete trikós alakja.
Remete köhögött, hogy János észrevegye, hogy a szobában van. János megfordult, egész nyersen és kurtán ezt mondta:
– Hallod-e! bocsánatot fogsz kérni Prokeschtől.
– Kérem szépen… – dadogott Remete, aki azt hitte, hogy majd előadhatja a tényállást, bebizonyithatja, hogy neki van igaza s csak azután kell bocsánatot kérnie.
– Tőlem ne kérj semmit – szólt János, – Prokeschtől kérj bocsánatot.
És már hivta is Prokescht:
– Gyere be, kérlek. Remete bocsánatot akar kérni tőled.
Remetének nem volt ideje tiltakozni. Prokesch már bent volt:
– Szóval visszavonad, hogy kuli és hogy szürke szamár és hogy nincs felmondási jogom?
Remete nem felelt.
– Na! – mondta türelmetlenül János.
Remete nem mert ellenkezni:
– Vissza, ha te visszavonod, hogy fogjam be a szám és hogy érzékeny állat és hogy helyesirás.
– Az magától értetődik, azt én csak azért mondtam, mert hecceltél. Szervusz – nyujtotta a kezét Prokesch.
– Szervusz – szólt még most is lesütött szemmel Remete.
– Mingyárt kapsz tőlem munkát – zárta le az aktákat Prokesch.
– Kint vagyok a vizből – felelte Remete, de már a főszerkesztő szobáján kivül.
*
Ez történt Pesten, Lellén pedig ez:
Az egész család hiányát érezte Senkhy urnak. A megszokott programmot nem lehetett végigcsinálni. Mikor harmadszor emlitették, hogy igy-ugy János ezt csinálta, azt mondotta, Elza az egész családra ráfogta, hogy szerelmesek Senkhybe.
– Papa, mama, ti a vallása miatt. Emma, te meg nem tudsz egy férfivel egy hónapig érintkezni anélkül, hogy bele ne bomolj és Nitouchet azzal gyanusitom, hogy már a télen belehabarodott.
– Nem abarodtam – tiltakozott a francia kisasszony, a többiek csak nevettek a vádon.
Este azonban mégis Elza inditványozta, mikor a hugával visszahuzódtak már, lefeküdni a szobájukba:
– Te, Emma, legyünk neveletlenek. Menjünk fel a Szépember szobájába, nézzük meg, milyen parfőmök állnak az asztalán, hogy’ lógnak a ruhái a szekrényben, hogy’ állnak sámfákon a cipői. Gyere, ez a legjobb ellenméreg szerelem ellen. Mikor az ember látja a férfi alkotó részeit a férfi nélkül.
– Azt nem szabad – mondta félénken Emma.
– Mindent szabad annak, aki meri. De ha nem akarsz részt venni benne, maradhatsz.
– De azért én is…
– Na hát ha te is, akkor gyere és ne beszélj!
Bementek lábujjhegyen János szobájába, meggyujtották a villanyt.
– Na itt nem sok nézni való van – mondta Elza – a Szépember rendes fiu, a parfőmje csakugyan Indián Hay, amint gondoltam is. Madarat tolláról, embert illatáról. Ugy látszik, kölni vizzel keveri. Nem finom, de nem is közönséges. Ez a fehér ebben a fecskendős üvegben azt jelenti, hogy a parfümjét vizzel higitja és ugy spricceli szét a szobájában. Tehát nem pazarló. Könyve nem sok van.
– Vakációra minek hozna magával sok könyvet?
– Hogy olvasson. De ugy látszik, nem nagyon olvas. Az még nem baj Add csak ide azt a könyvet az éjjeli szekrényről. Látod, husz oldal sincs felvágva belőle. Nyisd ki a szekrényét.
– Te csacsi! A nem illik azzal kezdődött, hogy ide bejöttünk. Ez az általános nem illik. Részlet nem-illikek most már nincsenek.
Emma kinyitotta a szekrényt.
– Nagyon rendes! – konstatálta Elza. – Bohémségről szó sincs. Sőt ha nem csalódom, levendula-szagot érzek. Nyulj csak oda az ingek alá.
– Ó, még azt is!
– Nyulj már!
Emma ezt is megtette. Egy kis párna került elő.
– Ugy-e mondtam! Mit szólsz, milyen detektiv vagyok? Ebben a párnában levendula van. Szépembernek babája van. Mert ilyen levendula-párnácska csak anyától vagy szeretőtől származhatik.
– Miket beszélsz!
– Igazakat. És most jön az iróasztal.
– Lehetetlen, hogy azt is…
– Mingyárt meglátod, hogy lehetséges.
És Emma már próbálta kihuzni a kis középső fiókot. Nem ment.
– Ez be van csukva. Tehát ami érdekes Szépemberben van, az itt van. Eredj csak, hozd át az összes kulcsainkat.
– Egyedül maradsz egy férfi szobájában? – szepegett Emma.
– Képzeld! Egyedül merek maradni. Igaz ugyan, hogy bátorságomat kicsit enyhiti az a szomoru tény, hogy a férfi nincs itt. Menj már!
Emma hozta a kulcsokat, Elza szorgalmasan végigpróbálta őket. Az utolsóelőtti kulcs nyitotta a fiókot. Elza kihuzta, belenézett és azonnal meglátta a sarokban az egymásra fektetett női leveleket.
– Itt nincs semmi! – mondta hirtelen és hamar visszalökte a fiókot. – Már mehetünk is.
– Ugy-e, hogy nem volt értelme neki, hogy bejöttünk?
– Persze, hogy nem volt. De néha értelmetlen dolgokat is el kell követni. Unalmas mindig csupa értelmeset csinálni. Oltsd el a villanyt.
A lányok lefeküdtek. Elza várt, amig Emma elalszik, akkor fölkelt, magára kapta a hálóköntösét és ujra belopódzott János szobájába. Kihuzta a fiókot, kivette a leveleket és kezdte olvasni őket. Mind gyorsabban, gyorsabban, mind nagyobb érdeklődéssel olvasott. És mindig idegesebb lett tőlük.
A göndör fejben egyszerre világos lett, amit sem a Gotthelf-pár, sem maga János nem látott meg. Ezt a fiut a szeretője akarja megházasitani! Az beszélte rá, hogy idejöjjön, az mondja neki folyton, hogy maradjon s tapogatózó kérdéseket tesz fel mindenütt, hogy tájékozódjon, mennyire haladt már a dolog?
Elza, aki már megbarátkozott Jánossal, összeszokott vele s talán érzett is valamit iránta, egyszerre fellázadt a szerep ellen, amit neki akartak osztani, anélkül, hogy megkérdezték volna őt is. Minden átmenet nélkül gyülölni kezdte ezt a férfit, akit már-már nemcsak hozományvadásznak látott, hanem még annál is rosszabbnak: eszköznek a kedvese kezében. Nem tudhatta, hogy János még nem vette észre, mit akar Adél.
Mikor a levélköteg elfogyott, Elza didergett már. Visszasuhant a szobájába, csak ugy, a sötétben bujt bele ágyába s vacogva huzta magára a takarót.
Reggel fejfájósan és rosszkedvüen kelt fel és szótlanul ült a reggeli mellé.
– Mi bajod, Elzus? – tudakolta Gotthelf papa.
– Semmi.
– Nem aludtál, lányom – vette észre Gotthelfné.
– Lázam volt. Azt hiszem, meghültem.
– Megmérted magad?
– Nem.
– Hát az istenért – rémüldözött az anya – mért vagy olyan könnyelmü? Mért nem méred magad, ha azt hiszed, hogy lázad van? Talán a gyomrodat rontottad el?
– Abban is lehet valami, – mondta egy kis öngunynyal Elza és arra gondolt, hogy csakugyan voltak émelygései, miközben a leveleket olvasta.
Mamzelle Nitouche már hozta a hőmérőt.
– Ónod alá! – adta át Elzának.
– Jó hogy mondod, különben az orromba dugtam volna!
Ennek a megjegyzésnek a szülők már örültek. Ha Elza még hadakozik Nitouche-sal, akkor nem nagyon beteg. Csakugyan nem volt láza. De fürödni nem ment; a szobájában olvasott csaknem egész nap.
Este már kijelentette:
– Unom Lellét. Elég volt. Menjünk haza Pestre.
– Ugyan Elzi! – mondta Emma – olyan szép itt az ősz!
– Nekem nem kell.
– És a szerkesztő visszajön – kockáztatta meg Gotthelf papa.
– Nekem az se kell.
– Majd alszunk rá egyet, – próbálta elintézni Gotthelfné.
Másnap János megjött. Alig ismert rá a vidám családra, melyet két nap előtt hagyott Lellén. Mindenkinek lógott az orra.
– Elza beteg – magyarázta Gotthelfné. – Az mindig nagyon meglátszik rajtunk.
Ebédig a lány le se jött a szobájából s akkor nagyon hidegen és feszesen üdvözölte Jánost és ha ugy fordult a beszéd, hogy szólnia kellett hozzá, kikerülte a megszólitást.
Ebéd után János megpróbált közeledni hozzá.
– Elzike, beteg?
– Nem vagyok beteg.
– Akkor mért olyan rosszkedvü?
– Mert nincs jókedvem. Ideges vagyok.
– Amig itt voltam, egyszer sem láttam idegesnek.
– Most mégis az vagyok. Kérem, ne faggasson. Ellenben ha szivességet akar tenni nekem…
– Hogyne akarnék – mondta János igazán meleg, őszinte hangon és végigsimogatta szemével a néger-arcot.
(– Mit komédiázik? Hogy mer ez nekem komédiázni! – haragudott magában a lány, de fennhangon nem ezt mondta):
– Ha szivességet akar tenni, beszélje rá a mamáékat, hogy holnap már Pestre menjünk. Attól félnek, hogy maga iránt való udvariasságból most itt kell ülnünk.
– Elzike, maga az ilyesmit olyan egyszerüen és egyenesen szokta elintézni.
– Nincs már kedvem az egyenességhez.
– Bántotta valaki?
– Bántott.
– Mivel?
– Azt nem mondom meg.
– És ki volt az?
– Azt sem mondom meg.
– Rám haragszik?
A lány tétovázott, hogy ne mondjon-e meg mindent? De eszébe jutott, hogy ahhoz semmiesetre sincs joga.
– Nem… – felelte – nem magára külön. Mindenkire. Beszélje rá az öregeket, meg fogom köszönni.
János egy kicsit kidobottnak érezte magát és fájt neki Elza kedvetlensége. De szólt Gotthelféknek, hogy utazzanak, ha Elza nem jól érzi magát Lellén.
– Gondolja szerkesztő ur, hogy nem szeszély?
– Ha szeszély is, teljesiteni kell. Elza van olyan kedves kis lány, hogy megérdemli.
Nagy pakkolás volt másnap. János már a reggeli gyorssal elutazott. Ugy volt, hogy Gotthelfék csak másnap mennek. Mikor a család a vasutról hazajött, Elza a kertet segitett öntözni. Ő tartotta a kezében a kis öntöző kocsi csövét, lespriccelte a cselédeket és kitalálta azt, hogy a villa falát is meg kell öntözni, mert nagyon sok meleget szivott magába egész nap. És mikor a kertész-gyerek nem tudta feltolni a kocsit egy virágágyra, ő maga feküdt mögéje és zökkentette föl a fűre az elakadt kerekeket.
A család nem tudta mire vélni ezt a mozgékonyságot, amit a kert rácsán át látott.
Elza már kiabált elébük:
– Emma! Nitouche! Gyertek csónakázni. Nem vitorlával, ne féljetek! Majd én evezek.
– Mi lelt téged? – kérdezte Gotthelfné.
– Elmult a rosszkedvem.
– Most, az utolsó napon! Kár, hogy nem előbb!
– Mért volna ez az utolsó nap?
– Mert már összepakkoltunk.
– Hát majd kipakkolunk.
Gotthelf csóválta a fejét. Nitouche meg volt botránkozva. Emma nem értette. Gotthelfné éles anyaszemmel azonnal megállapitotta, hogy a lánya szerelmes Senkhy urba. A diagnózis egészen jó volt. Arra nem gondolhatott Gotthelfné, hogy a lánya gyülöli ezt az embert. Arra nem láthatott semmi okot.
S miután, ki-ki a maga módja szerint, ebéd felett, megmondta a maga véleményét Elzának, a család tovább is Lellén maradt.
– Kár! Szép embeer is kelenee! – fejezte ki sajnálkozását a francia kisasszony.
– Jó, jó, – mondta Gotthelf – megszoktuk, hát most leszokunk róla. Csak meg ne sértődjék, ha meghallja, hogy mi ittmaradtunk.
– Szépember nem olyan ember, aki megsértődik – fejezte ki enyhe formában sokkal keményebb gondolatát Elza.
– Nagyon derék fiu, – mondta Gotthelfné – ne tégy ugy, mintha nem te tudnád legjobban.
– Tényleg én tudom legjobban – mondta Elza.
És a Gotthelf-család tovább nyaralta az ősz elejét Lellén, az Anna-lakban.