XVIII. FEJEZET.
Egy kis politikai zenebona, Senkhy János része abban
A tófalusi kerület képviselője, Rásay Emőd, a legrégibb magyar családok egyikéből származott. A Rásay-család volt az, amelyről Anonymus a legbiztosabban tudja, hogy a honfoglalásban résztvett s a modern történeti kutatás, amely sok helyütt földeritette, hogy a Névtelen Jegyző téved, ezen a ponton egyetért Béla király irodavezetőjével s a Rásay-családot a honfoglalás aktiv részvevőjének tekinti. Ezért már régtől fogva megvolt az a szándék, hogy Rásay Emődöt, az öreg árpádkorit, bevigyék a főrendiházba. Maga Rásay éppugy szeptemberre várta kinevezését, mint ahogy Adél Jánosnak szeptemberre mondta a tófalusi kerület megürülését.
Szeptemberben azonban a kinevezés nem történt meg. Nem mintha kétségessé váltak volna Rásay Emőd érdemei a főrendségre, vagy hogy Bécsben akadályok merültek volna fel az akta aláirattatására; nem. Itthon volt némi hiba.
A nyári szünet után következő első minisztertanácson került ujra szóba Rásay kineveztetése. A minisztertanács után a pénzügyminiszter, akit nem nevezek meg (mert Magyarországon egészen mindegy, hogy ki a pénzügyminiszter és e sürü sorok irója legalább tiz évre visszamenőleg nem tudja, hogy ki mindenki volt pénzügyminiszter, a pénzügyminiszter, mondom, félrevonta a miniszterelnököt és ezt mondta neki:
– Sándor, kérlek, a tófalusi kerület dolgában volna egy propozicióm.
A miniszterelnök, akiről már megmondtam, hogy mindenkit meghallgatott és mindenkit szeretett volna kielégiteni, most sem azt felelte, hogy a tófalusi kerület dolgában nincs már módja propoziciókat figyelembe venni, hanem igy szólt:
– Mivel állhatok rendelkezésedre?
– Van itt egy kitünő ember, akire közéletünknek régen szüksége volna már, egy fiatal, hogy ugy mondjam, tudós, aki a pénzügynek legjobb teoretikusa s aki a szaktudását nagyszerüen érvényesithetné mihamarabb.
– Kérlek alásan – mondta a miniszterelnök.
– Podolányi Elekről beszélek, akinek a nevét gazdasági kérdések megvitatása körül nyilván hallottad már.
A miniszterelnök most már érezte, hogy bajban van. Podolányi Elekről tudta, hogy a pénzügyminiszter családjában nevelősködött. Azt hitte, hogy a pénzügyminiszter a fiatalembert már régen bedugta a saját minisztériumába s gyorsabb előléptetésekkel ott rója le iránta háláját. Nem gondolt rá, hogy minisztertársa politikai karriert óhajt juttatni pártfogoltjának. Ezért csak ennyit válaszolt:
– Kérlek alásan…
Viszont a pénzügyminiszternek ez nem volt elég.
– Eszerint számithatok arra, hogy a párt Podolányi Eleket jelöli hivatalosan Rásay kerületébe?
– Kérlek alásan – felelte a miniszterelnök. De aztán, nehogy a tárgyalás ilyen kellemetlen állapotban záruljon le, még hozzátette: – Beszélgetünk róla.
A miniszterelnök ugy gondolta, hogy beszél Füredy Fábián gróffal, hátha annak már nem is kell a tófalusi kerület, s akkor rendben van az ügy. Este a klubban már meg is szólitotta Füredyt:
– Mondd csak, Fábián, reflektálsz te még Tófalura?
Füredy megmondta, hogy megbeszélésük szerint szeretné a mandátumot betöltetni.
– Mert kérlek, másfelől is nizusok vannak – mondta a miniszterelnök.
– De hiszen megállapodtunk még a tavaszszal, nemde?
– Igen, igen, de, mondom, törekvéseket látok…
– Kérlek szépen, a törekvéseket próbáljuk talán máskép kielégiteni, de nincs módomban… nem egészen a magam ügye…
Füredy ugy gondolta, hogy a beteg Adélnak, akinek ez volt az első irányu ilyen kérése, nem mondhatja, hogy az igéret a beváltás pillanatában füstbe ment.
– Kérlek alásan, – felelte a miniszterelnök és hogy a kérdés ezen az oldalon is nyitva maradjon, hozzátette: – Beszélgethetünk róla.
Nehogy azonban mingyárt beszélni kelljen róla, Rásay kinevezését, melynek a minisztertanács után következő héten kellett volna megtörténnie, egy kicsit féretette. Rásaynak nem volt sürgős a dolog, innen tehát nem kellett komplikációktól tartani. Az árpádkori férfiu oly magától értetődőnek tartotta főrendségét, hogy egy-két hét nála nem differált. A pénzügyminiszter is várt, mert biztosnak vélte az ügy elintéződését. Csak Füredy Fábiánnak kellett megszólalnia, mert Adél irt Brioniból és megkérdezte, mi van a tófalusi kerülettel?
Füredy szólt, a miniszterelnök kénytelen volt megmondani, hogy Podolányi Elek javára lépések történtek nála.
– Talán intéznétek el egymás között? – mondta a miniszterelnök.
Füredy csakugyan beszélt a pénzügyminiszterrel, aki egyelőre nem lépett vissza.
– Nekem nagyon kinos volna, – mondotta – Sándor kvázi megigérte, én az illetőt megnyugtattam, most fausse position-ban volnék, ha…
– Én is, a legnagyobb mértékben – felelte Füredy s csakugyan azt irta Adélnek, hogy a mandátum meglesz, csak Rásay kineveztetése huzódik egyelőre.
János feljárt ugyan a klubba, de erről a kis válságról még nem tudott, mert a mandátumról vele nyiltan eddig csak Adél szólott, Füredyvel keveset érintkezett s politikai szereplése egyelőre abban merült ki, hogy hetenkint kétszer sakkozgatott Frideczky báróval.
S a tófalusi kerület mandátuma mind mérgesebb ügy lett, mert most már nemcsak a két miniszter tárgyalt kétfelől a miniszterelnökkel, hanem segitőtársakat vettek maguk mellé, akiknek mindegy volt a tótfalusi mandátum s látszólag véletlenül hozták szóba a miniszterelnöknél a tótfalusi kerületet s adták le véleményüket részben Podolányi Elek, részben Senkhy János mellett. Füredy Fábiánnak azonban kevesebb hive volt a kabinetben, mert halották félfüllel, hogy a miniszter barátnőjének egyik rokonáról van szó, ami mégis kevesebb, mint egy másik miniszter gyermekeinek a nevelője. Egyrészt kevesebb, másrészt kényelmetlenebb. Mikor az ügy kezdett már egészen rosszra fordulni, Füredy megirta Adélnak, – bár félénken még – hogy a politikai események által létrehozott uj konstelláció esetleg kivánatossá teszi, hogy a tófalusi mandátum betöltésénél az eddigiektől eltérő szempontok is érvényesüljenek.
Adél azonban elhatározta, hogy Pestre utazik, noha orvosai tanácsa szerint mindaddig Brioniban kellett volna maradnia, mig a délszaki levegőt hegyvidékivel nem válthatja föl, ami csak november végén következett volna el.
Váratlanul állitott be a fővárosba.
Mikor Adél megjelent Jánosnál, a fiut nagyon meglepte a váratlan érkező. Ha János azok közé tartozott volna, akik figyelik önmagukat és be tudnak számolni magukról maguknak, csodálkozva állapithatta volna meg, hogy ez az első találkozásuk, amelynél nincs az az ösztöne, hogy mindakét karjával magához ölelje és összeroppantsa az asszonyt, csókokkal vegye el a lélekzetét; most először nem bizseredett meg a vére, mikor a vaniliaparfőm közel jött hozzá. Most először vizsgálgatta a nő arcát ugy, hogy amit lát rajta, annak nem kell okvetlenül gyönyörünek és kivánatosnak lenni.
Adél most is naptól feketedett volt, de arcban mintha valamivel, valami kevéssel, kövérebb lett volna a kelleténél, vonásai s éppen a legkedvesebbek, a szája körül, elhusosodtak, a pihenő és hizlaló kura következtében.
– Csodálja, ugy-e, hogy csunyulok? – mondta az asszony.
– Hogy’ mondhat ilyet?
– Tudom, Jánoska, még nem dobattam ki a tükröt a szobámból, de ha igy haladok, nemsokára kiadom a rendeletet. Azt akarja kérdezni: hogy hogy’ vagyok? Köszönöm, Jánoska, nagyon jól, nagyszerüen! Azért mertem eljönni Brioniból. Meg azért is jöttem, hogy lássam magát.
– Mért nem hivott le?
– Azt hittem, nyakig van választási izgalmakban. De most hallom, hogy választásról szó sincs. Mért nem irta meg, hogy akadályok vannak?
– Én nem tudok akadályokról. Még nem üres a kerület
Az asszony nevetett:
– Persze, hogy nem, buksi! Amig nem tudják, kit tegyenek bele, addig nem is lesz üres. De ha már itthon vagyok, körülnézek. Hátha valaki másnak akarják adni a mandátumot?
– Adélka, tulajdonképpen mért adnák nekem?
– Mért?… mért?… mert én ugy kivánom. Azt csak nem türhetem, hogy magát félretolják és későbbi igéretekkel traktálják. Ragaszkodom ahhoz, hogy maga képviselő legyen.
– Ráérek két év mulva, amikor az általános választások lesznek. Akkor nem is lesz olyan feltünő.
– Az sohase feltünő, hogy valaki, akit én szeretek, előre megy az életben. És nem igaz, hogy ráérünk. Nincs idő, nincs.
– Ugyan! mért ne volna?
Az asszonynak kicsit elfátyolozódott a hangja:
– Mert… mert… Jánoska… az élet rövid és nem lehet benne két esztendőkkel dobálózni. Ugyse vagyok megelégedve magával.
– Miért nem? Jól viseltem magamat.
– Elszaladt Gotthelféktől.
(Jánost ez, – nem a vád, hanem, hogy Adél emliti Gotthelféket, valahogy kellemetlenül érintette. Mondja, hogy nem szaladt el? Hogy még szeretett volna ott maradni, de elküldték s hogy ez neki fájt?)
– Elég időt töltöttem náluk.
– Kevés volt; nem barátkozott össze velük. Alig irt róluk három szót a leveleiben.
– Mit irtam volna róluk?
– Hogy megkedvelte őket. Jánoska, higyje el, hogy az a nagyobbik lány ritka kedves jószág. Én mondom magának, én értek hozzá.
– Mért dicséri? – kérdezte bizonytalanul János, akinek igen-igen jól esett, hogy Adél dicséri Elzát.
– Mert igazságos vagyok. Maga nem tudja, milyen ritka az okos nő ezen a világon. Az a kislány okos, bájos, kellemes…
– Nem szép – próbálta ellenevetni János meggyőződés nélkül.
– Ebben igaza van.
(Nincs igazam – szerette volna János mondani, de nem mondta.)
– Az a kislány nem szép, de a szépség veszedelmes valami, Jánoska. Aki ma nem szép, tiz év mulva lehet, hogy szép lesz. De aki ma szép, arról biztos, hogy tiz év mulva már nem lesz az. Nézzen rám.
– Maga szép.
– Jánoska, szép, hogy szépnek lát, vagy ha nem lát is annak, szépnek mond. De én már nem vagyok szép. Csak az élet szépiti, vagy tartja meg szépnek a nőt, én már nem élek, én már csak azon fáradozom, hogy éljek. Az más.
János ezt nem értette, nem is felelt rá.
– És a nő olyan szép, amilyen szépre beszélni tudja magát annak, akihez szól. Az a kislány, ha kinyitja a száját, szép. Szebb, mint én voltam.
– Mért hasonlitja magával össze?
– Csak.
– Nem szebb.
– De szebb, mert a szabályosan szép arcok mindig annak a veszélyét hordják magukban, hogy aki rájuk néz, azt hiszi: mögöttük nem-okos lélek van. Láthatja, mindezt csak azért mondtam, hogy nagyon megdicsérjem magamat. Hogy azt állitsam, hogy én nemcsak szép voltam, hanem eszem is volt. Sőt még most is van, Jánoska, – Adél nagyon kedvesen mosolygott és hozzáfüzte – több, mint magának, Jánoska. Tehát én a politikához is jobban értek. Ha megcsókol, elhiszem, hogy nem haragszik azért, amit mondok.
János nagyon gyöngéden csókolta meg az asszonyt, aki behunyta szemét a csók alatt.
Mikor elváltak, János megkérdezte:
– Mit parancsol, én mit csináljak?
– Semmit, Jánoska, majd én cselekszem valamit.
– Nehogy fárassza magát!
– Semmisem fáradság, amit szerelem fűt.
És Adél e naptól fogva elkezdte erélyesen intézni a tófalusi mandátum ügyét.
De Füredy már nem tudta előbbrevinni a dolgot, Podolányi Elek kilátásai határozottan jobbak voltak. Adél látta, hogy másutt kell hozzányulnia a kérdéshez.
– Mutasson be engem Frideczkynek – mondta egy délután a grófnak.
A miniszter nem tudta mire vélni ezt a kivánságot.
– Frideczkynek?
– Igen. Hallom, hogy nagyon érdekes ember.
– De hol mutassam be?
– Itt. (Az akadémia-uccai lakáson voltak.)
A gróf erre is csóválta fejét.
– Ugyan, Fábián, miért ne hozhatná ide a bárót? Ez a hely… istenem, ez már ugyis csak társadalmi érintkezésünk szinhelye.
– Nem, Fábián, már nem lehet. Azok az idők egészen elmultak. (A Tátra óta Adél a gróf különben is ritka szerelmi hevüléseit mindig elháritotta.)
– Ha nagyon kivánja, hogy idehozzam a bárót…
– Nagyon kivánom. Sőt azt is kivánom, hogy ha idehozta, magamra hagyjon vele.
– Furcsa kivánság.
– Nem teljesithetetlen.
– De Adél, gondolja meg…
– Féltékeny az öregre?
A gróf nevetett.
– Kérem. Itt lesz az öreg holnap délután és én nem leszek itt.
A gróf másnap csakugyan felvitte báró Frideczkyt, aki boldog volt, hogy ő vele valaki, sőt nőnemü valaki, meg akar ismerkedni.
Adél olyan kedves tudott lenni az öreghez, hogy az azt hitte; álmodik s ötven esztendővel csuszott vissza életében. Az első csésze tea után a gróf egyszerüen távozott, a bárót ottfogta Adél. S akkor elkezdte mondani neki azt, amiért a bárót hivta. Nagyon hangosan, értelmesen és jól tagoltan beszélt az öreggel, folyton ügyelve rá, hogy az lássa a száját.
– Ó, ó – mondta Frideczky többször – hát erről van szó?…
Aztán meg:
– Ezt én nem is tudtam! Senkhy barátom egy szót sem szólt nekem.
Mikor a tényállást már tudomásul vette, az öreg ur kicsit elszontyolodva kérdezte:
– De én hogy’ segithetek ezen? Én félretolt ember vagyok. Engem már soha se kérdeznek.
– Akar segiteni rajta a kegyelmes ur?
– Akarok, hogyne akarnék! Az én legkedvesebb barátomon!
– Akkor idefigyeljen.
És Adél elmondta a haditervét. Pontosan, a legkisebb részletekig.
Az egyik részletnél a báró megkérdezte:
– Ezt én csak ugy mondom a miniszterelnöknek, vagy valóban meg is történik?
– Ha a kegyelmes ur akarja, meg is történhetik.
– Boldog vagyok! Boldog vagyok! De ez nagyon sok utánjárásba kerül… Emlékszem, a Hidassy-családnál fordult elő… nagyon sokat szaladgáltak… Koros ember vagyok…
– Ha az okmányok megvannak, akkor nem megy a dolog nehezen. Csak a miniszterelnökkel intézzük el előbb.
– Boldog vagyok! Boldog vagyok! – mondta báró Frideczky, mikor kitotyogott az Akadémia-uccai lakás ajtaján.
Másnap délelőtt a budai sárga miniszterelnöki palotának egészen szokatlan látogatója volt. Báró Frideczky, aki már a hivatalos ebédekre-vacsorákra sem járt el oda legalább tiz esztendő óta s délelőtt talán soha nem volt ott, megjelent a miniszterelnök titkáránál.
Természetes, hogy mindenkit félretéve, a miniszterelnök azonnal Frideczkyt fogadta.
– Drága öregem! – kiabálta a miniszterelnök – mit jelent ez a különös látogatás? Miért nem szóltál tegnap este a klubban, hogy beszélni akarsz velem? Miért fárasztottad magadat?
– Nem akartam, hogy tudják, amiről beszélünk. És mert a hallásom kicsit gyönge és nektek hangosabban kell szólnotok hozzám, nehéz nekem titkokat megbeszélnem veletek.
És Frideczky előadta, hogy neki az a kivánsága, hogy a tófalusi kerület mandátumát Senkhynek adják.
A miniszterelnök azt hitte, hogy ez a kérdés, mely már éppen eleget zavarta a fejét, az öreggel szemben könnyen elintézhető:
– Kérlek szépen, a párt határozottan azt kivánja, hogy bizonyos Podolányi Eleket jelöljünk.
– Ragaszkodom, ragaszkodom! – mondta a báró, aki nagyon régen nem használta már ezt a szót.
– De édes öregem… te egyáltalán nem szoktál… – mondta a meglepett miniszterelnök.
– Éppen azért, mert nem szoktam, nagyon kérlek Sándor, hogy ezt a kivánságomat teljesitsd.
– De lehetetlen, drága öregem, lehetetlen.
Frideczky fölkelt:
– Kérlek szépen… akkor leszel szives és audenciát kérsz számomra a felségtől…
A miniszterelnök megrettent. Az hiányzik még, hogy egy ilyen kis ügy a felség elé kerüljön!
– De… megbocsáss… ez igazán nem éri meg, hogy…
– A felséges ur meg fogja hallgatni egy régi szolgájának panaszát.
– Kétségtelen, kétségtelen.
A miniszterelnök beleizzadt abba a gondolatba, hogy ez a makacs öreg tényleg megjelenik a Burgban és beszél az uralkodóval, akinek valóban hajlandósága van arra, hogy régi embereivel még apróságokban is kegyes legyen. Visszaültette a karosszékbe Frideczkyt.
– Hát, kérlek – mondotta – esetleg… majd utánanézünk… De voltaképpen miért kötöd magad ehez a fiatal emberhez?… aki nagyon kedves, derék uriember… azonban te husz év óta nem avatkoztál a pártunk életébe… egészen furcsa… valami speciális okod van?
Az öreg közel hajolt a miniszterelnökhöz, mintha az volna süket s megmondta az okot.
A miniszterelnök bólintott:
– Az más… az egészen más… Tehát voltaképpen ezt kérnéd a felséges urtól, ha audenciára mennél?
– Ezt is.
– Kérlekalásan, ugy fog történni, ahogy óhajtod.
A miniszterelnök most már látta, a második számu kivánságból, hogy Frideczky csakugyan egész biztosan elmenne a felség elé. Arra nincs szükség, az kényelmetlen, inkább elintézi ő.
Elbucsuzott az öregtől, aki a mai makacsságával egyszerre tekintélyt is kapott a szemében.
És a klubban még aznap délután szólt a pénzügyminiszternek:
– Barátom, a Podolányi jelöltsége a legjobb akarattal sem megy.
A pénzügyminiszter elcsodálkozott a miniszterelnöknek ezen a határozott hangján.
– Miért?
– Kérlekalásan… felsőbb helyen ragaszkodnak hozzá.
(A miniszterelnök már eszkomptálta, hogy Frideczky járt felsőbb helyen, a felsőbb hely kegyesen hallgatta meg a legöregebb szabadelvü-párti kérését és már emlitést is tett neki, a miniszterelnöknek, a felsőbb hely, arról, hogy báró Frideczky kivánsága tejesitendő, ha lehetséges. S amiről a felsőbb hely ugy emlékezett meg, mint ha-lehetségesről, az okvetlen lehetséges volt, sőt lehetetlen volt, hogy ne legyen lehetséges.)
A pénzügyminiszter a Vár felé mutatott. Ugy kérdezte:
– Ott? Vagy még följebb?
A miniszterelnök, hogy végleg megszabaduljon ettől a gondtól, kicsit füllentett is:
– Ott is, amott is.
A pénzügyminiszter elhallgatott s csak annyit gondolt magában, hogy hallatlan, ujságiróknak ma már hová mindenhová vannak összeköttetéseik! Hogy a miniszterelnök ez egyszer nem hazudik, abban biztos volt. A felsőbb helylyel tréfálni nem lehet.
Két nap mulva jelentette a Budapesti Közlöny, hogy Rásay Emőd, a tófalusi kerület képviselője, bevonul a képviselőházba.