XX. FEJEZET.
Egy magyar mandátum
Adél csak percekre jött fel. Még a kalapot, még a fátyolt sem engedte lekérlelni magáról. Az utóbbi időben mindig igy tett. Nőnél szinte hihetetlen erővel tudott vigyáni magára, hogy a szerelem el ne széditse. Érezte, hogy a csók ellágyitaná, elárasztaná forró életvágygyal s ez összetörné egészen, sirásba és gyötrődésbe fullasztaná, ami – kitanulta már önmagán – rohamosan emészti életerejét s képtelenné teszi arra a sürgős és fáradságos munkára, amit még okvetlen el akart intézni.
– Jánoska, – mondta a fiunak – maga most lemegy a kerületébe, a népnek szónokolni.
– Nem szivesen megyek.
– Miért?
– Nem szivesen hagyom itt magát.
– Ne fájditsa a szivemet ilyen kedves beszédekkel. Ha elérzékenyit, összedönti az egész épületet.
– Amit most épitek magának, hogy aztán beleköltözhessen.
– De, kérem, Adél, édes, szép betegem, én nem akarom, hogy maga épitsen nekem. Gyógyuljon meg és nekem semmi se kell.
– Nem tudnék meggyógyulni, ha a munkámban zavarna. Lássa, Jánoska, ez az egyetlen örömem, hogy igy elanyáskodom maga felett, hogy megpróbálom, hátha mindhalálig rendbe tudnám hozni a maga életét… Legalább a magáét, szerelmem. Na, ne beszéljünk igy, nagyon mélyre megy a szó. Van elég pénze a választásra?
– Van – mondta rekedten János és a hangjában érdes tiltakozás volt.
– Mert, nézze… ha nincs, én szivesen adom oda, ami kevesem nekem van.
– De ha mondom, hogy van pénzem!
– Jánoska, mondtam már magának, hogy akik szeretik egymást, azoknak nem szégyen egymástól elfogadni.
– Nem, nem!
– A legnagyobb ajándék, hogy az emberek egymást adják egymásnak. Azontul, a többi, ha akármi, ha akármennyi: gyerekség, mert nem is azon tul van, hanem innen rajta.
– Adélka, – mondta a fiu és megcsókolta a nő kezét – ne akarjon adni. Már ugyis… – és abbahagyta.
– Mit már ugyis?
– Semmi, semmi…
– Maga rosszalkodik, János. Ezt nem szabad, ezt ne tegye, ezzel fájdalmat okoz nekem. Ha ezt hallom, azt hiszem, hogy nem szeret már. Szeret, ugy-e?
Ez olyan szépen zengett, hogy körülhullámozta még János kicsit száraz és kurta hangját is:
– Szeretem.
– Akkor menjen és gondoljon rám, ha nagyon kellemetlen napjai lesznek odalenn. Gondolja, hogy nekem okoz örömet vele. Én megvárom, amig hazajön, akkorra talán meglesz…
– Mi?
– Amit akarok, hogy meglegyen.
– A mandátum?
– Nem. Egyéb. Majd meglátja. Ne kérdezze. Isten vele. Megyek.
A fiu lehajolt, hogy ujra kezet csókoljon. A nő kiforditotta a kezét:
– A tenyeremet, Jánoska. Az olyan, mintha a számat csókolná.
Aztán mosolyogva sóhajtott:
– És még sem olyan.
És elment.
Este ért János Kaposvárra.
Ribáry éppen vadászatról jött haza, azon csizmásan, sárosan, bőrkabátosan ölelte Jánost keblére.
– Szervusz, édes hálópajtásom, isten hozott! – harsogott János felé. – Tudom, hogy a kerület miatt jöttél le, tudom. Ráértél volna később is.
– Azt hittem, bátyám, kötelességem…
– Hja, civiljelölt, az jőjjön le már, amikor eszébe villant, hogy ő az én országomban szeretne mandátumot kapni, de te akár le se jöttél volna!…
– Nekem azt mondták, a pártban…
– Az más, öcsém, az mind más! Neked majd máskép csináljuk. Te vagy az, aki megosztottad velem a párnádat és a parfümödet! A te választásodnak olyan simán kell csuszni, mintha megolajozták volna.
János megköszönte szépen.
– Ma hetivásár volt, ma ittbenn van biztosan a városban lábahuzi Grünstein, a tófalusi kerület apja, átküldünk érte a Koronába és egy kis haditanácsot tartunk vele. Amit elhatározunk majd, az szentirás lesz.
Ribáry már küldött is lábahuzi Grünsteinért.
– Hogy ki a lábahuzi Grünstein, ugy-e? Hát az csak kocsmáros Tófalun, sőt egy kicsit sántás is az egyik lábára, ezért hivják lábahuzinak, de nemcsak a legokosabb ember a kerületben, hanem minden parasztnak a legjobb barátja. Az öregekkel nevelődött, a fiatalokat nevelte, mindenkivel te-tu, aki nincs a zsebében, annak ő van a szivében, ő szervezte már vagy tiz választáson, hogy ki hogyan kapjon pénzt, kinek-mindenkinek legyen haszna az alkotmányból. El se képzeled, mennyire megkönnyiti egy főispánnak a munkáját egy-egy ilyen ember a kerületben.
És a főispán tovább beszélt Grünsteinről, aki tiz percen belül megérkezett. Magas, erős, szélesvállu ember volt, akin az is, hogy öreg, az is, hogy zsidó, csak alig látszott meg. Naptól vörös magyaros ábrázatát az tette jellegzetessé, hogy az orra vége megvastagodott és a közepén egy vonal szaladt lefelé, ugy, hogy az orra kicsit kétágunak látszott. A bal lába valamivel rövidebb lehetett, azért mintha huzta volna maga után. A hangja és a beszédje inkább parasztgazdát mutatott, csak a hosszu nadrágja és a cuggos cipője árulták el, hogy a vidéki élet intelligenciájához tartozik.
– Adjon isten, Náci bácsi! – köszönt rá Ribáry. – Idenézzen, ki van itt! A maguk uj képviselője. Senkhy János szerkesztő ur. Ugy nézzen rá, hogy nagyszerü fiatal ember és az én legjobb barátom.
– Tartom szerencsémnek – mondta Grünstein és nagy tisztességtudással hajolt meg János felé.
– Mondd, öcsém – kérdezte a főispán Jánostól – mennyit szánnak odafenn a mandátumodra? Azt Grünsteinnek tudni kell.
– Tizezer koronát – felelt János kicsit kedvetlenül.
– Hát az nem sok, öcsém, de nem baj, neked annyiért is van Somogyban mandátum. Mennyibe került legutóbb Tófalu, Nácikám?
– Sieben und fünf machen zwölf – számolt magában félig fennhangon Grünstein, aztán kimondta: – Az bizony kóstált százhuszezer koronát. De ha méltóságod azt mondja, hogy most csak tizezerbe kóstáljon, akkor tizezerbe kóstál.
– Ez beszéd! – helyeselte a főispán.
Grünstein már részletezte:
– Lélekpénz nem lesz.
– Hát az nem. – János felé a főispán igy magyarázta: – A lélekpénz, öcsém, az az összeg, amit egy-egy szavazat közvetlenül a kezéhez kap. Volt itt már ötven pengő is a lélekpénz.
– Ötven? – mosolygott Grünstein. – Mikor a gróf Czinderyt választottuk, az utolsó nap százhuszonöt pengő volt a lélekpénz. A záróra előtt kettőszáz. – Aztán folytatta: – Gulyáspénz nem lesz.
– Nem, Nácikám, az se lehet. A gulyáspénz azt az összeget jelenti, amibe az kerül, hogy a kerület minden kocsmájában a választás kitüzése napjától az eredmény kihirdetéséig ingyen gulyás, meg egy meszely bor jár kinek-kinek, aki beteszi a kocsmába a lábát.
– Zászlópénz? – vetette föl a kérdést Grünstein.
– Ne is keresgéljük, Nácikám, ebből a tizezerből semmire se futja. Rendezünk egy szép egyhangut a barátomnak. Ellenjelölt nem lesz és punktum…
– Stt, méltóságos uram! – vágott Grünstein a főispán szavába és fölemelte a kezét, hogy Ribáry ne beszéljen tovább. – Az nem lesz jó, méltóságos uram. Uriember persze hogy nem lép föl, ha méltóságod azt mondja, hogy nincs ellenjelölt, de valamelyik dikicsnek vagy gyalunak mégis eszébe juthat, hogy elrikkantja magát valamelyik olvasó-körben, amik nagyon eldivatoztak már, hogy éljen ez vagy az, követünk. És akkor egyszerre fölborul a szekér, vagy ugy el köll kezdeni pénzelni, hogy a tizezer koronának az első félórában már se hire, se pora. Ha méltóságod azt akarja, hogy a szerkesztő ur tizezer koronáért meglegyen, akkor ellenjelölt kell, jó negyvennyolcas ellenjelölt.
– Nana, Náci bácsi, ezt nem látom…
– Stt, méltóságos uram! – emelte fel ujra a kezét Grünstein – csak tessék kivárni a végét. Megtesszük ellenjelöltnek a Lipik Pétert, a tófalusi jegyzőt, az negyvennyolcas, de ugy utálja a paraszt, a gatyás is, a mándlis is, hogy ingyen le nem szavaz rá az Istennek se. De másik jelöltet az ellenzékiek még se tehetnek melléje. A Lipik Péternek most leégett a malma, pénz kell neki. Adunk neki háromezer koronát zászlókra, adunk neki hármat fuvarra. Egy krajcárt az ki nem enged a markából, gerendát, meg zsindelyt vesz a malmára.
– Hát a többi négyezer?
– Háromezerért hozatunk zászlót a szerkesztő urnak, egyezer meg marad az én Bertámnak.
– De Nácikám! A maga feleségének?
– Stt, méltóságos uram! Az én Bertámnak minden választásból kijár ezer korona. Ha méltóságod azt mondja: ez meg ez, aki barátom, tizezerért lesz tófalusi követ, akkor az ugy lesz; Grünstein Ignác egy lyukas forintot se akar keresni. De hogy’ jön az én Bertám ahhoz, hogy ne kapja meg az ezer koronáját, amit eddig mindig megkapott? Nem igaz, mélyen tisztelt szerkesztő ur?
Ribáry nevetett, János belenyugodott az elosztásba.
– Hát Grünsteinkám, – nyujtotta a kezét Ribáry a tófalusi mandátum apja felé – igy lesz ez?
– Ez igy, méltóságos uram! Ha élünk, meg nem halunk.
– Hol vagyunk még attól, Nácikám, hogy meghaljunk?
Az egészséges arcu zsidó kicsit elkomolyodó hangon felelte:
– Azt aztán nem tudhatjuk, méltóságos uram; nagyon bólogatnak rám a tófalusi temető ágácifái, mikor este a szürkével elhajtok mellettük. Istennek ajánlom az urakat.
Lábahuzi Grünstein távozott.
– Ebben nyugodtak lehetünk – mondta Ribáry. – Te, öcsém, ámbárhogy én itt fognálak világ végéig, akkor mehetsz vissza Pestre, amikor akarsz. Tudom én, hogy az ilyen lapiró embernek minden perce drága. Csak akkor nem, ha rászánta magát, hogy elcsuszkálja az idejét a Tátrában, sárgakabátos szép asszonyokkal. Láttad-e azóta Czillernét, öcsém? Különben mit is kérdem? Tátrai ismeretség elolvad, mint a hó. Velünk vacsorázol, aztán megmondod, meddig akarsz maradni…
– Programmbeszéd nem kell? – kérdezte János.
– Ki a fenének? A Grünstein tudja, hogy a te programmod az, hogy a barátom vagy. Az itteni pógárnak meg hiába mondod a programmodat, balpárti az akkor is, ha elveszi tőled a lélekpénzt és a kakastollas csendőr vigyáz is rá, hogy rád szavaljon.
– Ha mehetek, édes bátyám, akkor már holnap szeretnék visszamenni.
– Hát még egy ebédet megeszel nálam, aztán Isten hirével, öcsém.
Ezt a programmot aztán keresztül is vitték.
Ribáry elhozatta a hotelből János kézitáskáját, vacsoránál bemutatta családjának, mint azt a ragyogó tátrai embert, akiről már annyit beszélt. Másnap délben tizenkettőtől fél kettőig ebéd cimen olyan kináló kereszttüzbe vették, hogy a gyomrát, bárhogy védekezett, el kellett rontania, aztán mehetett ki az állomásra, zsinóros hajduval kocsija bakján.